Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Márciusi heartbeat

Írta JonC Ekkor: 2016. március 23. 2 KOMMENT

Laza eleganciával lendüljünk is át a tényen miszerint a blogon egyre hosszabb szünetekkel jelennek meg a posztok. Ehelyett inkább gyorsan elmesélem milyen volt a hetem mielőtt az imént hirtelen rám telepedett ihlet úgy döntene hogy elhagy, mint a kifutópályát a gép ((C) Lukács László). Hétfőn majdnem írtam is egy klasszikus hétfőposztot ((C) én), de aztán győzött a fáradtság és a pszichózist lágyan súroló mértékű kialvatlanság sajátos egyvelege amely már hetedik éve kerülget hétfőnként (amikor is a hajnali négyes kelést másfél-két óra buszozás majd nyolc óra munka követi) és nem lett belőle semmi.

Naszóval: a hétfő reggel csodálatosan indult: a telefonom andalító dallamára mint a rugó pattantam ki két szundit követően az ágyból, majd kezdődhetett a hétkezdő rutin, amely kávéfőzésből, felöltözésből valamint a feltétlenül fontos cuccaim (úgymint céges laptop, meg ilyenek) összevadászásából áll. Ami könnyebbséget jelent a mondjuk fél évvel ezelőtti állapotokhoz képest az az, hogy az új fehérvári albérletemben már van saját mosógépem (az előző lakótól vettem, életem első komolyabb háztartási gépe), úgyhogy a hétvégi nagymosások és a ruhacipelgetés a két város között immár a múlté: itt az albiban szoktam mosni, mint a nagyok. Az első indítást mondjuk negyed óra gondterhelt kézikönyv-lapozgatás előzte meg, de végül én győztem és kiderítettem hogy kettő, azaz kettő mozdulat egy mosás elindítása. Ha már az első kalandjaim szóba jöttek: sikerült is a kiömlőcsőnek valahogy a kádon kívülre vergődnie magát, úgyhogy csak a véletlenen múlt hogy végül még talán időben itattam fel egy felmosóvödörnyi vizet az előszobában – az alattam lakók legalábbis nem jöttek fel reklamálni azóta se. Visszatérve a hétfőre: a buszon igyekeztem Lovecraft-et olvasni (meg kell követnem az öreget: nem csak a múltkori posztban említett sémákra épülő novellái vannak, de azé’ van pár vezérmotívum ami vissza-visszaköszön), de aztán bealvás lett a vége. Talán nem is ártott, ugyanis a nap folyamán legalább az émelygés elkerült ami ezeken a pompás hétfőkön oly’ sokszor aranyozza be az életemet. Le a buszról, át a városon, be az albiba, ki az albiból (immáron biciklivel), át a városon (csak most más irányba), aztán végül be a céghez, de – itt volt a csavar – ezúttal nem dolgozni hanem oktatásra voltam hivatalos, amelyet ráadásul egy kedves közvetlen kollégám tartott nem valami ír faszi érthetetlen akcentussal. A téma a SAP HANA volt, amiről csak annyit kell tudni hogy ha futtatsz benne egy SQL lekérdezést, akkor minden egyes alkalommal kiírja hogy mennyi idő volt az adott parancsnak lefutni. Ez nem is olyan hűdenagy dolog (néhány weboldal mint pl az nCore is ír ilyen adatokat legalul), de az már igen hogy olyan kurva gyors az egész hogy konkrétan mikroszekundumban is kifejezi a futásidőt. A legtöbb query amit futtattunk le is ment néhány pillanat alatt, de ez egy tesztkörnyezetben nem is annyira meglepő végső soron. Az már annál inkább hogy ugyanez (a pillanatok alatt lefutás) reális egy több terás adatbázis esetében is, ugyanis az egész DB (na jó, majdnem az egész) bent figyel a memóriában, nem nagyon használja a háttértárolókat. Ez azért impresszív ami azt illeti. Na ennyit a HANA-ról, akit érdekel még találhat róla sok mindent a neten – nem is hülyeség utánaolvasni ha érdekel hogy mitől jön be ilyen gyorsan mondjuk a Facebook, vagy a Google az otthoni gépeden, gyanítom hogy azok is valami hasonló in-memory mókát használhatnak.

Aztán a hétfői oktatásnak is vége lett egyszer, haza is tekertem volna szépen ha a biciklim lánca egy félhangos kattanással nem adta volna meg magát pont amikor egy zebrán próbáltam áttekerni a pirosban (ejjjj, be is írok magamnak három fekete pontot). Még szerencse hogy ott volt egy vadidegen faszi, aki látta az esetet, majd ahogy eltoltam mellette a biciklit (húzva magam után az elszakadt láncot) legalább megjegyezte, hogy örüljek hogy nem a sivatag közepén történt mindez. Amúgy is nagyon szeretem amikor idegeneknek hirtelen közléskényszerük támadt (a másik kedvencem amikor mondjuk a dohányzóban beszélgetsz egy kollégáddal, és valaki tőletek nem messze állva beleugat a témába), de most pláne kurvára örültem neki. Amúgy igaza volt: tavaly nyáron voltam már ezzel a biciklivel olyan kietlen helyen olyan késő este amikor sokkal kellemetlenebb lett volna egy láncszakadás (sőt, most hogy jobban belegondolok az idén januári Velencei-tó körbetekerés közben se repestem volna az örömtől ha akkor történik meg). Na sebaj, hazatoltam ezt a nyomorultat. Legalább rollerezni tudtam vele, ugyanis a város felé végig enyhén lejt a talaj. Mire hazaértem a szemem elég ramaty állapotba került a kontaktlencse miatt, úgyhogy az első dolgom volt hogy kiszedtem (na nem a szemem, hanem a kontaktlencsét). Aztán ránéztem a They bleed pixels-re, amit még hajnalban a buszon vettem meg a számlámon maradt maradék pár száz forintból. Ez a játék nem rossz, bár erősen emlékeztet a Super Meat Boy-ra mind nehézségét, mind a készítők beteges vonzódását a körfűrészekhez tekintve. Ja, meg a vér is hasonlóan összefröcsköl mindent mint a nagy nevű elődben. Amúgy nem rossz cucc, de csak kipihent, gamepad-del rendelkező kollégáknak tudom jó szívvel ajánlani.

Másnap hasonló élmények értek (bár már nem kellett négykor kelnem, de az oktatás ugyanúgy várt rám). Este aztán először egy üveg Merlotba, majd streambe fojtottam a bánatom. Mindkettő jól sikerült, de csak az utóbbiról tudok linket adni: nesztek (egy-két hétig él aztán törli a Twitch). A GTA V megérne egy misét, nem véletlenül tértem vissza rá fél év kihagyás után (az okokat a stream elején boncolgatom is kissé). A bortól függetlenül is tök fasza kedvem volt egész délután: egyrészt elvittem a szervizbe a biciklit, másrészt tök jó idő volt, olyan igazi tavaszias, napos, de azért még hideg valami. Egész feelinges volt hazafele bandukolni a Budai úton miközben a nap már lemenőben narancssárga-vörösbe borított a panelek oldalát. Alig várom hogy jobb idő legyen basszus, tutira szét fogom tekerni az agyam (na nem úgy, mint a jó öreg Snoop Dogg, de szerintem én is fogom annyira élvezni mint amennyire ő szokta).

Végül eljött a mai nap. Ami pozitív benne az az, hogy végre itthon vagyok, de ezen kívül nem sok jó volt benne: az időjárás valami botrány, az ég borult, hideg van, újra megfáztam (pedig ma már jobban felöltöztem mint tegnap), és valami kínkeservesen akart csak elmenni az a pár óra odabent. No sebaj, legalább a biciklimért elbuszoztam (2500 forintom bánta az esetet), úgyhogy holnap már nem kell gyalog mennem dolgozni. Ma este meg újra GTA V streamelés fog következni, de sajnos most nem lesz bennem az üveg vörösbor. Lehet hogy rendszert kéne csinálnom belőle, tegnap is jól ment a játék utána. Apropó streamelés: mostanában a Twitch-en sanszosabb hogy megtalálható vagyok mint itt a blogon, úgyhogy nem mondhatnám hogy teljesen eltűntem. Ha valakinek nagyon hiányoznék az ott megtalál, akinek meg nem az… hát, azt is megértem 🙂

Öndiagnosztika #3 + könyvek, meg egyebek

Írta JonC Ekkor: 2015. november 19. 5 KOMMENT

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy “oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Számomra az a legborzalmasabb a párizsi mészárlásban, hogy úgy gyilkolták le az áldozatokat, mint állatokat a vágóhídon….

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Továbbá:

Felhívnám a mélyen tisztelt proli massza figyelmét, hogy a világ tizenöt legfelfegyverzettebb társadalma közt olyan é…

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… “testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg “dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy “húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Nyári kalandok, őszi streamelés

Írta JonC Ekkor: 2015. november 10. 3 KOMMENT

Hadd’ lássam mikor is volt utoljára post… hogyaszongya július végén? Na jó, de melyik év? 2015? Na látod, egész sűrűn írok a blogra! Azért persze a régi szép idők napi 2-3 postja már soha nem lesz újra megírva ide (és ennek már most elég sok oka van, és ez csak több lesz ahogy az idő telik), de az évi 3-4 postos átlagot talán fogom tudni teljesíteni.

Gyors helyzetjelentés: túl vagyok egy különleges nyáron. Azért volt különleges, mert összeszámolva szerintem ezres nagyságrendű kilométert nyomtam le egy újonnan vásárolt használt biciklivel, amely emigyen fest:

IMG_20150626_183550

Semmi extra, csak egy snassz monti, de remek élményekben volt részem vele. Talán a korona ez a kis nyolcvan kilométeres túrám volt:

2015-11-10 17_49_48

Itt találkoztam életemben először azzal a ténnyel hogy ki lehet úgy meríteni a tested készleteit, hogy leesik a vércukrod és nekiállsz durván szédülni. Egészen konkrétan Ajkáról visszafele jövet úgy a 60. kilométer környékén éreztem először hogy bitangmód szédülök, de – mivel nem tudtam a pontos okát, éhséget nem éreztem – arra gyanakodtam hogy teljesen kimerültem, elfogytam, túlvállaltam magam. Hívtam is egy kimentést (jóanyámékat megkértem hogy jöjjenek értem), de mire elindultak volna bekaptam egy pizzát Bakonypölöskén a kocsmában (ami amúgy tök finom volt, pedig inkább csehó a hely mint pizzéria – konkrétan a csapos bácsi azt válaszolta a kérdésemre hogy van-e valami kajájuk is vagy ide mindenki csak fröccsözni jár, hogy “hát, van melegszendvics, meg pizza” – az hogy milyen feltéttel adják nem hangzott el). Ez annyira helyretett hogy egyből ment az újabb telefon, hogy nem kell értem jönni, simán haza fogok tudni tekerni. Így is lett, a maradék húszast úgy lenyomtam mintha az előző hatvan meg se történt volna. Amúgy a Döbrönte – Ajka szakaszon való tekergésem volt az egyik legszebb emlékem ebből a nyárból: Csurgó kút felett a fennsíkon elterülő mező mellett még defektet javítani is egy csodálatos esemény az ember életében – és ebben most semmiféle irónia nem volt. Gyönyörű helyeken jártam nna, és gyakran tényleg megvolt az “egyedül a büdös nagy pusztában” feeling ami eleinte ijesztő, de utána (ahogy újabb és újabb túrákat teszel) egyre jobban megszereted. Sokat tudnék még mesélni erről, de már csak egy gondolatot tennék hozzá: biciklizni jó, és kb. bármilyen géppel elkezdhető. Nem kell hozzá többszázezres alu- meg nemtom milyen vázas csoda sem méregdrága biciklis felszerelés (apropó felszerelés: azért defektjavító készlet, kézipumpa, egy-két szerszám, ivóvíz meg ilyen “hülyeségek” nem árt ha akadnak a hátizsákban). Csak egy kis elhatározás, meg egy térkép amin kinézed hogy merre akarsz menni.

Azért nem mindenhova mentem biciklivel, voltam túrázni is néha. Például jártam Szentkirályszabadja mellett a ruszkik által már bő húsz éve nem lakott szellemvárosban, ami egy hátborzongató hely még úgy is hogy tudod hogy nem járult hozzá semmiféle ipari katasztrófa  ahhoz hogy kiürült. Viszont lehet ilyen vicces képeket lőni mint ez:

IMG_20151004_150159

Egész nap ezzel a hülye csavarral a zsebemben, meg a kezemen a biciklis kesztyűmmel rohangásztam csak hogy tudjak csinálni egy videojátékokra referáló képet

Egyszer érdemes ellátogatni ide, nem semmi hangulata van a helynek. Ahogy a képen is látszik a természet eléggé átvette az uralmat az évtizedek alatt, és az épületek belülről is elég nyomasztóak. A hideg kiráz még a gondolatától is hogy itt töltsek el egy éjszakát egyedül. Mondjuk a melléképületekben szemmel láthatóan sokan szoktak paintballozni, azt kipróbálnám egyszer akár sötétedés után is.

Említettem a poszt elején hogy ez a nyár különleges volt, és most jövök rá hogy ez milyen sok szempontból igaz: például életemben először mentem saját erőmből a szüleim nélkül nyaralni. Ennek is itt volt már az ideje így harminc felett nna. Na nem mintha mi azok a “már unjuk a görögben nyaralgatást, idén spanyolba megyünk” típusú család lettünk volna: egy esetben töltöttünk el Szántódon egy hetet (ott olvastam ki a 22-es csapdáját), és ezzel ki is merítettem a listát. Na de ez a múlt, idén viszont a barátnőmmel és egy gyerekkori cimborámmal lenéztünk pár napra Balatonakaliba, azon belül is a kempingbe. Én eddig életemben talán még csak kívülről láttam kempinget úgyhogy hatalmas élmény volt (na jó, az első nap után már nem annyira). Alapvetően fasza volt ez a pár nap: a kemping saját strandján minden délután csobbantunk egyet félrészegen, aztán vagy elmentünk egyet tekerni hogy megnézzük Tihanyt vagy Zánkát (ja mert hát bicikli nélkül le sem mentem volna), vagy csak visszamentünk a lakókocsinkhoz meginni még vagy nyóc sört fejenként. Soknak tűnik ez a szeszadag, de én kb. egyszer sem voltam komolyabban részeg, ugyanis a negyven fokban egyből ki is izzadtam mindent amit megittam. Leszámítva a tőlünk pár parcellával magát nagyon jól érző társaságot (akiknek a legkomolyabb érve a következő volt, amikor odamentem éjjel fél kettő fele hogy csendesítsenek már kissé magukon, hogy “hát de mi idejárunk már tíz éve”. Erre nem is tudtam mit reagálni csak néztem rájuk értetlenül egy darabig) nagyon jó volt az egész. A következtetést mindenképpen levontam belőle: ha csak pár nap, ha csak itt belföldön valahol, de nyaralni iszonyat hasznos dolog. Itt van november, ülök a gép előtt nyakig a melóban és néha mégis eszembe jut hogy milyen eszményi volt ülni a sátorlap alatt kezemben a hideg sörrel és hallgatni a Picsát a telefonról miközben a Balaton kb. ilyen messze volt tőlem:

IMG_20150715_080652

Na ennyit a lángsugarú nyárról, nézzük mi van mostanában: az előbb említett kurva sok munka (mintha minden ügyfelem december 31-ig akarná megváltani a világot) mellett hódolok egy újabb hobbimnak: streamelgetek ezerrel. Gyorsan ide is szúrom a linket, gyertek, nézzetek, hallgassátok a komoly eszmefuttatásaimat, nekem az nagyon jól esne ha sok embert szórakoztatna ahogy dörmögve előadom a világbölcsességeimet egy kis Far Cry 4-ezés vagy Cities: Skyline-ozás közben (a lista persze ennél nagyobb, múlt héten pl. GTA 5 volt terítéken).  Amúgy annyira komolyan vettem a dolgot, hogy vettem egy egész jó minőségű mikrofont is a feladathoz, amely az Audio-Technica ATR2100 névre hallgat (link) és nagyon meg vagyok vele elégedve. Ha belenéztek a streamjeibe meglátjátok (pontosabban meghalljátok) hogy miért mondom ezt. Beszereztem hozzá pár ezerért egy állítgatható mikrofonállványt is, úgyhogy az asztalom most tényleg jobban hasonlít egy stúdióhoz mint bármikor. Még szivacsot is rendeltem rá Kínából (fél euró, free shipping – és ez nekik megéri?!), úgyhogy van ami beigya a nyálam ha nagyon fröcsögne. Egyelőre ez az ami leköt, bár ha nagyon ki vagyok merülve egy szétpörgött nap után akkor nem szoktam erőltetni a dolgot – már csak azért sem, mert maga a kommentálás újabb energiákat vesz ki az emberből, ráadásul nem is kicsiket. Higgyétek el, ha három órán át folyamatosan próbáltok vicceseket mondani miközben próbáljátok nem önmagatokat ismételgetni az mocskosul fárasztó tud lenni. Én azért élvezem, és remélem hogy ez még jó darabig így is marad. Gyertek, nézzetek bele! Én meg majd írok ide is néha – mondjuk jövő júliusban 🙂

Egy gondolat Cecil halálával kapcsolatban

Írta JonC Ekkor: 2015. július 30. KOMMENTÁLD!

Pár napja ezen pörög a net: egy amerikai fogorvos a társaival együtt halálosan megsebzett, majdnem két napig szenvedni hagyott, végül kivégzett és lefejezett egy hímoroszlánt (ő Cecil) Zimbabwében – ráadásul mindezt természetvédelmi területen. Ezzel sikerült kivívnia sokak gyűlöletét maga ellen, elég ha csak a Facebook-oldalára vetünk egy pillantást – kapja az ívet rendesen “szegény”.  Nem is nagyon akarok a konkrét esettel foglalkozni, csak maga a jelenség gondolkodtatott el, főleg miután a kommentek között megtaláltam ezt a szösszenetet:

2015-07-30 23_13_14

A jelenség az érdekes amire ez a kép próbál a maga elég primitív módján ráébreszteni: lassan eljutunk oda, hogy nagyobb a felháborodás egy állat halálán mint egy emberén. Azok a tüntetők, és felháborodott kommentelők akik most – teszem hozzá joggal, ha csak ezt a rosszul sikerült vadászkalandot vizsgáljuk mindentől elvonatkoztatva – ízekre szedik a faszit gondolom ugyanennyire érzékenyek a Boko Haram vagy az ISIS által elkövetett tömegmészárlásokkal szemben, vagy az észak-koreai rezsim alatt éhen haló emberek ügyére is. Vagy talán mégsem? Szerintem van egy jelentős rétege a globális értelemben vett társadalomnak ami kb. leszarja ha emberek halnak meg, de az állatok halála bezzeg a végletekig feldühíti őket. Azon gondolkodtam zuhanyzás közben, hogy mégis hogyan válhatott ilyen sok emberben ennyire evidenssé, hogy előbbre rangsorolják egy állat életét mint egy emberét, és arra jutottam hogy erre a két fő okra vezethető vissza:

  • folyamatosan azt sulykolják belénk (amúgy valószínűleg joggal), hogy mi, emberek tettük tönkre a Földet, miattunk pusztult ki/fog kipusztulni rengeteg állatfaj. Ennek az évtizedekig tartó emberellenes propagandának hála konstans bűntudat és szorongás alakulhatott ki széles néptömegekben, amely túlreakcióként radikális állatvédelemben ütközhet ki idővel
  • valószínűleg az is közrejátszhat, hogy – míg csóri oroszlánok védelem alatt állnak nehogy kihaljanak – emberből egyre több lesz: a mostani hétmilliárd 20-30 éven belül nyolcra, majd 50-60 éven belül kilencre nőhet ha így folytatjuk tovább. Ez is indukálhat valamiféle elinflálódás-érzést egyesekben: az emberekért (legyenek azok nők és gyerekek akár) nem kár, ha egy háborúban vagy terrormerényletben meghalnak, de szegény pandákból alig pár darabot verhetünk már csak a kínai állatkertekben.

Ez a generációk óta belénk nevelt frusztráció aztán olyan remek sztorikban csúcsosodik ki, mint az olasz lány esete, aki azért maradhatott életben, mert olyan kísérleti gyógyszereket kapott, amelyeket előtte állatokon teszteltek ki. A – fentiek fényében – várható reakció persze hasonló volt, mint a fogorvos esetében: az ő életét is sokan tartották kevesebbre mint azokét az állatokét, amelyeknek hála kifejleszthették neki az életmentő gyógyszert.

A kérdéskör komplex, és persze sajnálni kell szegény állatokat is (főleg ha egy seggfej sportból lövi le őket tiltott területen), de azért tök jó lenne nem átesni a ló túlsó oldalára. Na persze önmérsékletet, megfontolt gondolkodást elvárni a széles tömegektől finoman szólva is naivitás részemről: a nem leragadás az első gondolatnál egy témában sosem volt divat ha az istenadta népről van szó.

Életke <3 JonC

Írta JonC Ekkor: 2015. július 29. 1 KOMMENT

Tegnap úgy döntöttem hogy – mielőtt komoly egészségügyi kockázatoknak teszem ki a lakótársaimat – végre kitakarítom a hűtőből a régóta ott rohadó maradékokat. Az első célpontom a pár hete ott felejtett chilis bab volt (műanyag tárolóstól ment a kukába), majd jött a lábosban tárolt múlt heti spagetti. Nézegettem egy darabig hogy mi legyen vele, aztán úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb ha lehúzom a WC-n. Be is vittem szegényt a budira, majd egy lendületes mozdulattal beleborítottam az egészet a csészébe. Ekkor jött a felismerés, hogy ez így nem fog lemenni, ugyanis össze van állva mocskosmód, és ha netán megpróbálom letuszkolni a kefével abból tutira dugulás lesz. Ekkor cselekedtem meg azt, amit nem kellett volna: a kezem ügyében levő villára felszúrtam az egészet, és egy rántással visszaraktam a lábosba. Ekkor tudatosult bennem, hogy most ennek eredményeképpen az edénybe csöpög a foslé öblítővíz, aminek a legkevésbé se lenne szabad sose érintkeznie semmilyen étel készítéséhez használt eszközzel. Csak álltam ott szomorúan a pillanatok leforgása alatt kialakult újszerűen undorító helyzetben, és hosszas mérlegelés után beláttam, hogy sajnos nincs más megoldás, bármennyire nem fűlik hozzá a fogam.

Azért remélem a Jar eléggé fertőtlenít.

Könyvek és szörnyek

Írta JonC Ekkor: 2015. június 4. 3 KOMMENT

Hey brother, happy returns
It’s been a while now
I bet you thought that I was dead

Bizony mondom néked pedig nem, és nem is tervezem egyhamar. A blog ugyan tetszhalott néha, de én aktívkodom ezerrel – milyen kár, hogy azt ti nem feltétlenül látjátok. A legutolsó post óta eltelt időben pedig csomó minden történt velem, úgyhogy essünk is neki az összefoglalónak (ja igen, ez a szösszenet deklaráltan valamiféle helyzetjelentés akar lenni, ha eddig nem sikerült volna leesnie).

Kezdjük mondjuk a könyvekkel: sudribunkó interneten és hülye videojátékokon szocializálódott kocka létemre egész sokat sikerült mostanában elolvasnom, ráadásul úgy, hogy eleinte direkt utaztam azokra, amelyeket valamiért örök érvényűnek tart a T. emberiség, és amelyek ismeretében nyugodtan el tudok beszélgetni a leglelkesebb bölcsésszel is. Ilyen volt például a

Mihail Bulgakov: Mester és Margarita: állítólag ez egyes középiskolákban kötelező olvasmány, de nekem kimaradt. Annyit azért hozzátennék ehhez a tényhez, hogy ha csak ilyen szórakoztató, szürreális és zseniális könyvek kerültek volna a kötelezők közé, akkor talán több fiatallal sikerült volna megszerettetni az olvasást. (Persze kinek mi a szórakoztató, sokan utálják például a Kőszívű ember fiait, pedig szerintem egész jó kis regény az.) A könyv a Mester, Margarita és maga a Sátán sajátos viszonyára épül, amely során embereknek veszik nyoma, néhányan megőrülnek, egy kandúr kétlábon jár, hogy-hogynem egy moszkvai színház környékét félmeztelen nők lepik, és néhány zseniálisan megfestett fejezetben még Poncius Pilátus lelki gyötrődésének is szemtanúi lehetünk, miután keresztre feszíttette Jézus Krisztust. Mindezt pazar humorral és helyenként kellően elborult groteszkséggel fűszerezte az író. Én élveztem.

J. D. Salinger: A zabhegyező: no ezt már fogósabb kérdés volt bekategorizálnom a jó vagy rossz könyvek közé: értem én, hogy bámulatos írói tehetséget igényel érdekessé tenni egy viszonylag átlagos amerikai kamasz három napjának elbeszélését, és alapvetően ez sikerült is, de valahogy hiányoltam a történeti szálat a különféle események mögött. Oké, hősünket a negyedik gimnáziumból tanácsolják el, és három napra úgy dönt a maga ura lesz – és ennyi, ez a sztori. Persze ahogy ez a három nap telik felér egy betűkbe öntött festménnyel: az első számú elbeszélés nagy része monológ, rengeteget megtudunk a főhős gondolataiból, családi hátteréből, az őt körülvevő világról, ami magában működőképes, csak nekem néha mégis kevésnek tűnt. Ennek ellenére nem rossz, sőt amikor titkos hazalátogatása utolsó perceiben elbőgi magát a kishúga szobájában az kifejezetten hatásos jelenet volt.

Éééés akkor éles váltás:

Andy Weir: A marsi: ez már kevésbé klasszikus, ámde annál szórakoztatóbb darab. Adva vagyon egy Mark Watney nevű űrhajós, aki a harmadik-negyedik Mars-expedíció során balesetet szenved, a szkafandere kiszakad, az életjelei a nullára csökkennek, ezért a társai otthagyják a bolygón. Ezek után elég meglepő élmény lehetett a számára, amikor pár óra eszméletvesztés után újra magához tért, és konstatálta, hogy egyedül maradt a büdös nagy vörös kősivatagban… Szerencséjére ellátmánya akad – viszonylag – bőven, úgyhogy nekiáll berendezkedni a túlélésre. Eleinte még azt sem tudhatja biztosra, hogy van-e értelme minél tovább nyújtani az életben töltött napok számát, de ő nem adja fel – és milyen jól teszi, ugyanis… de nem spoilerezek. A történet párhuzamosan fut a NASA és hősünk szemszögéből, így láthatjuk mindkét oldal működését: milyen az, amikor egy gigászi vállalatnak kell gyorsan cselekednie, és milyen az, amikor megfelelő technikai és tudományos háttérrel rendelkező hősünk a semmi közepén is megteremti a túléléshez szükséges eszközöket. Izgalmas, humoros és – amennyire meg tudom ítélni – technikailag hiteles könyv, amiből akár tanulni is lehet az űrkutatás gyakorlati oldaláról.

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033: az atomcsapás utáni moszkvai metró bájos miliője nem ismeretlen a számomra: annak idején még írtam is az ebből a könyvből készült játékról (olvasható itt). Amire emlékszem, hogy már akkor is tetszett az alapkoncepció, és az az atmoszféra amit kihoztak belőle a készítők, úgyhogy nem meglepő, hogy nemrég nekiálltam a könyvnek is. Még nem értem a végére, de pár aspektusát már meg tudom ítélni: nem az az irodalmi igényességű megfogalmazás, viszont az olyanoknak mint én (akik a játék újrajátszására készülnek éppen) rengeteg érdekes adalékkal szolgál a moszkvai metróhálózat működését, és rejtélyeit illetően. A sötéten tátongó alagutak, a metró alatt mélyen húzódó szervizjáratok, az elhagyatott állomások csendje van annyira érdekes helyszín, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni Artyom kalandjait a Polis-ba jutással. Nem mellesleg hatalmas élmény úgy haladni a sztorival, hogy közben a kezed ügyében mindig ott van egy – a könyv világához adaptált – moszkvai metrótérkép kinyomtatva – enélkül ugyanis nem fogod érteni, hogy melyik állomás milyen összeköttetésben van a többivel, és hogy hősünk miért éppen arra tart amerre.

Ennyit a könyvekről, következzenek a játékok: legfontosabb megemlítenivaló a Killing Floor 2 megjelenése, amelyet a megjelenés napja óta tolok (most éppen 47 órám van benne). A pár órás játékról készült gameplay-em itt tekinthető meg (aki képes végignézni az kap tőlem egy baráti vállveregetést – virtuálisan):

Amiért nehezen megunható az a – most már négy, megjelenéskor csak három – map az az, hogy olyan harci jeleneteket láthatunk, amilyeneket máshol sehol (legalábbis én még nem láttam ehhez foghatót): csodálatosan belassítva szakadnak a fejek, fröcsög a vér, szállnak a levegőben a sörétek és a lövedékek, miközben a szűkebb átjárókban halmok képződnek a lelőtt szörnyek hulláiból, amelyeket félrelöködve próbálnak a bloat-ok a közelünkbe férkőzni, hogy jól beterítsenek savas kannás boros hányással. (Apropó szörnyek hullái: a mennyiségüket a …\Documents\my games\KillingFloor2\KFGame\Config\KFGame.ini elérési úton található file-ban a MaxDeadBodies értékének növelésével lehet tuningolni – olyan 50 környékén már jó nagy rumli tud lenni a későbbi körökben, cserébe eszi az FPS-t rendesen.) Egy-egy gránát után csak úgy röpködnek a testrészek, a szörnyek néha nem csak úgy spawnolnak bele a nagyvilágba valahol, hanem különféle nyílásokból (csatorna, stb.) másznak elő… Zseniális. Ha hozzávesszük, hogy végre nem több éves project maxra fejleszteni a különféle kasztokat (nem vicc, az első részben 206 órányi játékkal csak a sharpshooter-rel voltam maxon – ahogy a fenti videóban is említettem), és öt szintenként még valami speciális skill-t is választhatunk akkor még a motivációval sincs gond. Egyelőre csak négy kaszt van implementálva, de a készítők ígérik erősen, hogy év végéig mindent belepakolnak a játékba, amit csak kell: új pályák, fegyverek, ésatöbbiésatöbbi. Már most jó, de csak jobb lesz.

Hirtelen elfogyott a lendület, pedig még az EHP upgrade projectről nem is meséltem, amit egy hattagú ERP landscape-en éppen nyomok. Na sebaj, majd legközelebb. Most megyek szörnyeket gyilkolni halomra, sziasztok.

HCE-finalcoverSteven Wilson – Hand. Cannot. Erase. (2015)

Fejben fogalmazom egy ideje a felvezetőszövegét ennek a postnak, csak nagyon nehéz nem közhelyesnek, és elcsépeltnek hatni ilyenkor. Olyan kifejezések jutnak eszembe, hogy “mestermű”, meg “korának egyik legnagyobb zenésze”, hogy a “instant classic”-ról ne is beszéljünk. Pedig ez a lemez már most klasszikus – olyasféle érzés hallgatni, mint amilyen anno 1967-ben lehetett először belekóstolni a Beatles “Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-jába: érzed, hogy valami nagy dolognak vagy tanúja. Persze majd az utókor eldönti, de ha van igazság akkor Steven Wilson munkássága valami több reflektorból megvilágított díszes emelvényen fog helyet kapni a Rock Örök Múzeumában. Azt írta a Visions nevű német zenei magazin, hogy ez az album a Facebook-generáció The Wall-ja. Én ezt az analógiát nem érzem teljesen pontosnak (közel sem játszik annyi fiatal életében központi szerepet a gitáralapú zene, mint azokban az időkben), de azzal kiegyezek, hogy Steven Wilson napjaink Roger Waters-e. Ami azé’ nem olyan rossz kis titulus szerintem.

Na de térjünk rá az új lemezre, amely a Hand. Cannot. Erase. nevet kapta. Általánosságban elmondható, hogy az album kicsit emészthetőbb mint az előző (“The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)”), több rajta a szinte már-már rádióbarátnak is nevezhető tétel (főleg ha viszonyítunk az előző fúziós jazzet progresszív rock-kal keverő számaihoz), ami szerintem jót is tett neki. Valahogy kevésbé érződik hangszeres maszturbációnak, mint néhány régebbi Wilson-album, ha az összképet tekintjük (hangszeres maszturbáció nálam az, amikor egy szám mintha nem is akarna szólni másról, mint hogy a zenészek mennyire rohadt technikásak, és ezt csak 10 percnél hosszabb terjedelemben sok-sok szólóval megtűzdelve tudják kifejezni. Persze minek hallgatok progrock-ot, ha ez zavar, mi?). Ennek ellenére néha elkapott ez az érzés, de szerencsére kis mértékben, és az összképet nem súlyosan rontó formában.

Fogalmam sincs hogyan kell helyesen lemezbemutató cikket írni, úgyhogy következzék a tracklist – mindegyik számról írok majd pár gondolatot, aztán meglátjuk hogy sikerül:

Tovább is van… »

Best of ETS2 mods – JonC edition

Írta JonC Ekkor: 2015. február 2. 6 KOMMENT

Naszóval az van, hogy ha objektívan próbálom megindokolni azt még most sem nagyon tudom (egy próbálkozást már találtam rá a neten), de egyre több órát ölök bele az Euro Truck Simulator 2-be. Ez eleve elég aggasztó jelenség, de ha hozzáveszem a tényt, miszerint hamarosan egy új DLC-nek köszönhetően Skandinávia tájait is bejárhatjuk majd (Promods-ban mondjuk ez már megvolt, lejjebb lesz róla szó), valamint hogy belátható időn belül (valószínűleg idén) jön az American Truck Simulator is akkor könnyen belátható, hogy nem mostanában fogok letenni a több tonnás dögök hajtásáról. Egy idő után persze még a legizgalmasabb játék is megunható (hát még ez, haha), de azért nyomulunk PC-n, hogy legyen mihez nyúlnunk ha ez bekövetkezik: a modokhoz. A modokhoz, amelyeket az ETS2 szerencsére natívan támogat (olyannyira, hogy mindenféle külső program nélkül tudjuk őket aktiválni közvetlenül a játékban), és amelyekből széles választék áll a wannabe truckerek rendelkezésére. A sok különféle mod közötti eligazodást kívánom kicsit megkönnyíteni azzal, hogy ebben a postban pár szóban bemutatom a kedvenceimet, amelyek nélkül – kis túlzással – már élni sem tudnék, már ami az ETS2-zést illeti.

Néhány szó a telepítésükről: miután letöltöttük őket az .scs file-okat kell a \My Documents\Euro Truck Simulator 2\mod könyvtárba másolni, majd a játékot elindítva vagy új profilt kreálni nekik (ezt főleg mapmodoknál érdemes megtenni, sőt van amikor csak ez az út járható, pl. a lejjebb említésre kerülő Hungary map esetében), vagy egy már meglévőt kiválasztva a Szerkesztésre bökve pipálhatjuk be azokat, amelyeket aktiválni szeretnénk. Fontos tudni, hogy amennyiben egy új aktiválásakor a játék fagy annak általában az az oka, hogy összeakad egy már aktiválttal. Ilyenkor legtöbbször menthető a helyzet azzal, ha deaktiváljuk a gyanús darabokat (esetleg mindet, és szép sorban engedélyezzük őket amíg megint nem crashel a cucc – akkor megtaláltuk a bűnöst). Apropó profilok: ha több géped is van, és szeretnéd ugyanazt a mentést folytatni mindegyiken akkor ebben a postomban találsz erre megoldást.

Előfordulhat továbbá, hogy a játék fut, de mondjuk nem jelennek meg a felvehető fuvarok (nekem volt ilyen egy trailer pack telepítése után), ilyenkor jól jöhet egy gamestate reset (amivel az eredeti játékot hajtók találkozhatnak minden patch telepítése után), amelyet így érhetünk el:

  1. Irány a My Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles könyvtár, itt ki kell keresni a problémás profilt. Ez nem lesz egyszerű ha több is van, ugyanis ez a drága program mindenféle random karakterekből álló alkönyvtárakban tárolja a mentéseket, de a legutolsó módosítás dátuma segíthet eldönteni melyik is az
  2. Megnyitni a config.cfg-t jegyzettömbbel
  3. A következő értéket átírni 1-re: uset g_force_economy_reset “0”, tehát ez a végeredmény: uset g_force_economy_reset “1”
  4. Játék elindítása és profil betöltése. Kapni fogsz egy üzit, hogy a játékban változások történtek, ezért a problémák megelőzése érdekében a játékállás alaphelyzetbe lett állítva stb. Ezzel a játék gazdasága (fuvarok, stb.) alaphelyzetbe állt
  5. Ezután kilépsz, visszaírod azt az egyest nullára, mivel ha így hagyod akkor minden indításnál megtörténik a reset, ami meglehetősen nehézzé tenni a fejlődést. Ha megvolt indíthatod a játékot újra

Ennyi felvezető után következzen a lényeg. Íme az én kedvenc modjaim listája:

Jazzycat járműpack-jei: egy alpontba sűrítve következzék néhány pack, amit ez a tehetséges modder gyárt. Amit tudni kell róluk, hogy az ő jármű- és trailermodelljei simán hozzák az alapjáték minőségét, és eleinte sokat fogtok balesetezni csak azért, mert szájtátva bámuljátok az éppen leelőzni kívánt kamion rakományát. Érdemes gyakran ránézni erre az oldalra az ets2mods.org-on, ugyanis néhány hetente kidob egy újabb verziót belőlük, ezért sem mellékelek linkeket mindhez.

  • Trailers and cargo pack: a most elérhető legfrissebb verzióban a következők szerepelnek: 73 új trailer, 306 új rakományfajta, 416 új forgalomban látható trailer és több mint 1800 skin a már létező trailerekhez. Alapszükséglet, enélkül sokkal repetitívebbnek tűnik a játék
  • AI traffic pack: egy csomó új gépjármű, Mercedes-ek, Volkswagen-ek, stb. Szintén alap
  • Railway cargo pack: mozdonyok, szerelvények, stb. mint rakomány
  • Military cargo pack: ugyanez harckocsikkal, tankokkal
  • Truck traffic pack: új kamiontípusokat kapunk a forgalomba
  • Painted truck traffic pack: a forgalomban szereplő kamionok is fasza skineket is kapnak ezáltal

ETS2 Essentials: egy nagy rakás fix a játékhoz, például valódi logokat kapunk a játékon belül (így lesz Majestic-ből Mercedes-Benz, a Goodyears abroncsokból Goodyear, a benzinkutak és telephelyek kamuneveiből valódiak, stb.), illetve további javítások. Érdemes átolvasni a fixek listáját, nem véletlenül Essentials a neve. Tölthető innen.

True AI lights: élethűbb reflektor- és jelzőlámpafényeket varázsol a játékba. Alapvetően éjszaka jöhet jól, ha például – a nagyobb fényerőnek hála – előzésre készülve messzebbről észrevesszük a szemközti sávban közeledő autókat. Ja, és nem mellesleg szebb a fényeffekt is a gyárihoz képest. Tölthető innen. (Apróság, de fontos lehet: a full verzióját csak akkor használjuk, ha nem aktiváltunk időjárásmodokat, különben crashel.)

Bleed’s FOV mod: ezzel a FOV-ot (Field Of View, magyarul látószög) lehet módosítani, ha az alapbeállítás túl alacsony vagy túl magas neked. Én a 90 fokos verziót használom (néha éget is), de a mod készítője csinált belőle egy csomó változatot. Tölthető innen.

Hungarian Map by Frank007: egy grandiózus vállalkozás, amelynek keretében Magyarország lemodellezése a cél – a lépték 1:3, ami szintén meglehetősen impresszív ((C) by Vári Zoli). Egyelőre Budapest és tágabb vonzáskörzete szerepel a térképen, de a készítő folyamatosan dolgozik a bővítésen. Amit még érdemes tudni róla: az ország 2000-2002 környéki állapota van alapul véve a fejlesztés során – Frank007 ezt azzal magyarázta, hogy így sokkal több lehet a kis mellékút, amelyeket sokan hiányolnak az eredeti ETS2 térképről is (teszem hozzá joggal). A következő nagy update-ben úgy látom Kecskemét és környéke is szerepelni fog, ami ránézésre is impozáns mennyiségű plusz felfedeznivalót jelent. Mozgásban itt látható a map, szerintem teljesen átjön a Magyarország-feeling, márcsak azért is mert Google Street View felvételek felhasználásával készül minden település. Tölthető innen.

Realistic Lightning: sokkal szebb naplementék-napfelkelték, felhőpornó, átdolgozott Hold éjszaka. Ezesetben egy kép tényleg többet mond ezer szónál, hát még három:

Tölthető innen.

Promods: még egy map, amelynek használata szintén javallott (bár szegény moddereket mintha szívatná az SCS, most éppen a nagy bemutatótermek méretében végzett változtatás tette inkompatibilissé a játék legutolsó változatával). Alapvetően a térkép nagy része ugyanaz, csak minden sokkal szebb: a városok részletesebbek, több a tereptárgy, ilyesmikre tessék gondolni. Mintegy bónuszként még a Skandináv-félszigetre is eltévedhetünk, aminek hála teljesen új területeket is felfedezhetünk. Nem rossz darab, az egyetlen hátránya (már ha ezt lehet annak nevezni), hogy regisztrálni kell a készítők fórumán egy usert hogy letölthessük.

ETS2 multiplayer: ez a mod kicsit kilóg a sorból, ugyanis nem úgy telepítendő, mint a fentebb felsoroltak, cserébe viszont csecse installerrel látták el a készítői. Különféle injection-ök, és cseles megoldások segítségével teljesen új kontentként pakolták a játékba a multiplayer játék lehetőségét, amelynek hála akár ezres nagyságrendű tömegekben nyomhatjuk a gázt egy közös Európa-térképen össze-vissza fuvarozva. Egyedül annyira nem fun mindez (hacsak valaki nem lel valamiféle perverz örömöt abban, ha egy tizenöt éves orosz hülyegyerek direkt belerongyol frontálisan miközben ő békésen próbálja leszállítani a zöldségeket Berlinbe), de pár haverral (netán ismeretlenekkel) konvojba összeállva egész vicces. A telephelyeken általában rohadt nagy a tumultus, még szerencse hogy no collision van (azaz a kamionok át tudnak hajtani egymáson), de – mivel nem látjuk hol kezdődik a mienk, és hol ér véget a többiek vontatmánya  – legtöbbször nem egyszerű eltalálni a helyes trailerpozíciót, hogy végre leadhassuk a fuvart. Tölthető – kötelező Steam-es, és fórumos regisztráció után – innen.

Nagy vonalakban ezek azok, amelyek nélkül nehezen tudom elképzelni az ETS2-t. Persze ez csak egy kis ízelítő, úgyis jobb mindenkinek saját magának összepakolni a nyerő modkombót, de hogy legyen valami koncepciótok arra ez a post is elég lesz. Érdemes folyamatosan böngészni a különféle gyűjtőoldalakat (nekem a már fentebb is említett ets2mods.org a kedvencem), illetve az SCS Software csak modokkal foglalkozó fórumát, mindig akad valami új, érdekes darab amivel feldobhatjuk a játékélményt.

Még két link így a végére: itt találhatjátok meg a játék közben készült csodálatos screenshotjaimat, itt pedig megnézhetitek hogyan bénázok a játékban, ugyanis Twitch-en stream-elem a kamionos kalandjaimat néhanapján (mostanában főleg hétfőtől csütörtökig esténként lehet erre számítani). Jó utat mindenkinek!

Update: naszóval az van, hogy rájöttem: a TSM (TruckSim Map) talán még jobb is mint a Promods, ugyanis olyan területek találhatóak benne, mint Olaszország, Albánia, Spanyolország vagy… (dobpergés) Észak-Afrika, annak is a Földközi-tengert érintő része. Ez új épületeket, táblákat és néhány poénos dolgot is jelent (felborult kamion az olasz autópályán, a helyszínelés zajlik) úgyhogy mindenképpen megérdemli, hogy szerepeljen a linkje itt (ez a jelenlegi legfrissebb verzió, de itt mindig meg fogod találni az éppen aktuális legújabbat).

A másik cucc, ami megér egy linket pedig azoknak szól, akik XBox360 kontrollerrel tolják a játékot. Talán feltűnt, hogy nincs force feedback, ezen segít ez az apró driver. Letöltöd, telepíted, nem felejted el bekapcsolni a funkciót az options-ben, majd örülsz, hogy végre újabb jelentéssel bővült számodra a rázókő fogalma. Tölthető innen (nem megijedni a japán írásjelektől, az oprendszered típusát azért felismered).

Így netezek én

Írta JonC Ekkor: 2015. január 15. 10 KOMMENT

EDIT: ahogy a kommentekben kiderült az alább leírt módszerhez Feedly Pro előfizetés szükséges azoknak, akik most szeretnék aktiválni a Feedly channel-jüket az IFTTT-n. Akinek ez nem okoz gondot (mert már előfizető, netán már hónapokkal ezelőtt aktiválta ezt a channel-t valamilyen oknál fogva) az olvasson tovább, a többieknek meg álljon mementóként ez a cikk emlékeztetve mindenkit, hogy csak egy dolog állandó (főleg az interneten): a profitéhség és a változás.

Felkaphatja a fejét az egyszeri olvasó egy ilyen címet olvasva: már miért lehet ez érdekes? Kit érdekel, hogy te hogyan netezel? Egyáltalán miért írsz erről postot, amikor vélhetően te is ugyanúgy ráböksz a Chrome/Firefox/akármi ikonjára, oszt’ fészbúk mint mindenki más? Na igen, könnyű ebbe a hibába esni, de hogy egy angolszász mondást honosítsak: ne ítéljünk meg egy könyvet a borítójáról, ne ítéljünk meg egy postot a címe alapján. Én ugyanis hosszú évek csiszolgatása árán fejlesztettem ki a módszeremet, amelynek hála bármilyen eszközön (asztali PC, telefon leginkább) elmenthessek minden engem érdeklő oldalt, majd ugyanazon a kényelmes felületen olvashassam is őket később ahogy kedvem tartja. Ehhez kellett egy kis varázslat persze, amely alatt néhány webes szolgáltatást értek elsősorban. Nézzük csak, mit is értem el pontosan: ha egy cikk megtetszik (bármely oldalon bármely eszközön), akkor egy kattintással el tudom menteni egy felhőalapú könyvjelzőgyűjteménybe, amely automatikusan szinkronizál egy webes RSS-olvasóval is. Az első eszköz a Pocket, a második a Feedly, a kettő közötti szinkronért pedig a IFTTT felel.

Nézzük sorjában: először is szükség lesz egy Pocket-es fiókra, amelyet itt tudtok regisztrálni. Ha ez megvan a kényelem kedvéért érdemes telepíteni a pluginjét az asztali géped böngészőjébe (van Firefox-ra, Chrome-ra és Safari-ra is (ez a link elvileg az éppen használt programhoz ajánl megfelelőt), de ha valami mást használsz akkor adott a bookmarklet-es megoldás is (hogy mi az a bookmarklet arról itt írtam régebben)). A plugin létezik iOS-re, iPhone-ra és Androidra is (további infók itt). Ezzel már elértük, hogy ne a böngésző könyvjelzői közé kelljen elmentenünk minden apró-cseprő, netán NSFW oldalt, amit otthon akarunk majd… megnézni. Ilyesmi listát kell elképzelni:

Screenshot_2015-01-15 17_59_12

 Ezek után jöhet a Feedly-s regisztráció itt. Először is pár szó arról, hogy mi az a Feedly: egy RSS-olvasó, egy webalapú tartalomaggregátor (használjatok ti is olyan kifejezéseket, amelyeknek nem vagytok biztosak a jelentésében, oltári móka), amely a Google Reader halála után támadt űrt volt hivatott betölteni. Ez szerintem nagyon jól sikerült neki, intuitív és gyors felülete van. A listájába felvehetjük az általunk gyakran látogatott weboldalakat, hogy egy felületen láthassuk, ha netán friss cikk jelent meg rajtuk. Ez elmondva bonyolultnak tűnhet, de használatban nagyon kényelmes. Van neki egy könyvjelzőzés funkciója is, amely lényegében annyi, hogy ha egy cikket el szeretnénk tenni későbbre, akkor nyomunk egy S-t, így bekerül a “Saved for later” nézetbe.

Ez a nézet a Pocketbe elmentett tételekkel is bővíthető. Ehhez fog kelleni az IFTTT (itt írtam róla amikor indult, regisztrálni itt tudtok rá), amelyben egy recept segítségével beállíthatjuk azt, hogy ha valamit elmentünk a Pocketban (ahogy említettem egy kattintással, kényelmesen) az kerüljön be automatikusan a Feedly “Saved for later” mappájába is. Íme a recept:

IFTTT Recipe: Any new item added to pocket is also added to Feedly's saved-for-later queue. connects pocket to feedly

(Az “Add” gombbal egyből hozzá is tudod adni az IFTTT fiókodhoz.)

Itt aztán a kígyó a farkába harap, a kör összeér: minden bekerül a “Saved for later”-be, mindegy hogy a Feedly-t böngészve, vagy a Pocket-be mentve akartuk eltenni későbbi felhasználásra. Így soha többé nem fordulhat elő, hogy egy weboldal csak úgy eltűnik a semmibe, és soha többet nem tudod kinyomozni a címét, ráadásul mindent amit valaha elmentettél egy felületen, a “Saved for later”-ben megtalálod. Ja, és a bónusz: Feedly van telefonra is (Android, iPhone, sok egyéb), és nem is rossz.

Életjel

Írta JonC Ekkor: 2014. december 2. 3 KOMMENT

Úgy döntöttem, hogy nekiállok megírni az utóbbi hetek-hónapok történéseit, és közben hátha eszembe jut valami érdemleges is, és nem veszek el az unalmas mindennapok eseményeinek (lehet azokat egyáltalán eseménynek nevezni?) taglalásában. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már zavaró, talán pont ez gátol meg az összeszedett, egy témára koncentráló posztok írásában mostanában. Erre persze egyszerű megoldás lehetne valami játékról írni, de egy kicsit unom ezt a témát is (súlyosbító tényezőként nem szeretek negatív véleményt megfogalmazni ezért óhatatlanul is csöpögésbe torkollik minden kritikám).

Azért kezdőgondolatnak megteszi ez a téma is. Az utóbbi időben kicsit alábbhagyott a nagy Borderlands 2 őrület, így másfél hónap napi x óra játék után már talán illett is neki. Az van, hogy – minden érdeme elismerése mellett – ez mégiscsak egy harcközpontú, lineáris, történetet csak helyenként felmutatni képes – mondjuk ki – SEKÉLYES cucc, amivel kapcsolatban néha úgy érzem, hogy hülyeség volt több mint száz órát belefeccölni. Ami miatt ez mégis így alakult azt már elemezgettem a szeptemberi postomban, de az élvezetes, ámde mégiscsak egy kaptafára épülő harc, és a vicces beszólások csak ideig-óráig tudtak lekötni. Ez szerintem teljesen normális dolog, az ember idővel úgyis továbblép, akármennyire is jön be neki egy adott cucc (kivételt képeznek talán az igazán függő WoW-osok).

Ami még sok figyelmemet kötötte le mostanában az a bontakozó ellenállás Viktorral és díszes kompániájával szemben, valamint az egyre vadabb ötletek, amelyekkel az állam próbál belenyúlni a mindennapi életünkbe súlyosbítva az egyre elképesztőbb közép- és hosszútávú tervekkel velünk kapcsolatban. Anélkül  hogy markáns véleményt fogalmaznék meg (és mindjárt ki is fejtem miért nem teszem) két érdekes jelenséget figyeltem meg magamon a történésekkel szemben:

  1. kezdem az egészet showműsorként felfogni: az Indexen felül az éppen aktuális bicskanyitogatóan cinikus nyilatkozat valamelyik politikustól, de kicsit lejjebb tekerve máris láthatjuk, hogy ki kivel baszott a legújabb Való Világban. Kezdem úgy érezni, hogy nem csak a közös címlap köti össze ezt a két szeletét a valóságnak, hanem az is, hogy mindkettő arra szolgál, hogy a T. Állampolgárnak legyen min csámcsognia. Továbbgondolva: igen, szerintem tökéletesen súlytalan, és valódi következmények nélküli az is, hogy mit mond Lázár Jani, és és az is, hogy Kim Kardashian megmutatta a nagy olajozott seggét az interneten.
  2. kapcsolódik az előzőhöz: kezd a szkepticizmus annyira elhatalmasodni rajtam, hogy lassan már semmit nem hiszek el abból, amit a hírekben látok vagy olvasok. Annyi abszurd fordulat után, amit az országunk bölcs politikusai szolgáltattak nekünk az elmúlt kurva sok évben lassan kezdem elveszteni a realitásérzékemet, és kezdem úgy érezni, hogy ez az egész csak egy színdarab, egy Monty Python Show – Hungarian Edition, és igazából nem is gyűlöli egymást a két oldal, csak fenn kell tartani a feszültséget bármi áron, hogy a T. Szavazó ne kezdjen el unatkozni, mert még a végén használná az agyát a rá szakadt fene sok szabadidőben – az meg senkinek sem jó, az uralkodó réteg tagjainak legalábbis biztosan nem. Kicsit általánosabban szemlélve a dolgot már lassan azt sem hiszem el, ami a világpolitikai színtéren történik: kis túlzással kezdek egyre kevesebb hitelt adni annak, hogy Putyin tényleg ott van Ukrajnában, hogy tényleg a tálibok rombolták le a WTC-tornyokat, és hogy amit a történelemkönyvek írnak mondjuk Hitlerről az valóban igaz. Ennek a nem teljesen normális állapotnak két módon vethetnék véget: vagy újra visszabújnék a mainstream média által sugallt nézőpont feltétel nélküli elfogadásának langymeleg homályába, vagy áttérnék a sötét oldalra, és – mivel megingott a hitem a mindenki által elfogadott tényekben – csatlakoznék a konteó-hívők egyre népesebb táborához. A kettő között lebegés nem egészséges, harmadik út pedig nincs – legalábbis úgy, hogy az életem nagy részét egy 100 kilométeres körben élem le, és csak a híradásokból, valamint a különféle megmondóemberek blogjaiból tudok tájékozódni. Egyelőre egyre több kétkedéssel nézem, ahogy megpróbálnak ide-oda manipulálva egyes irányzatokat/embereket/pártokat/eszméket rossznak vagy jónak feltüntetni érdekektől vezérelt médiumok, és ez egy kicsit kikészít. Kicsit olyan, mintha egy általad szeretett ember hirtelenjében elkezdene a szemedbe hazudni, és te tökéletesen tudod hogy miért teszi, és azt is hogy ő azt hiszi, hogy neked sejtésed sincs az igazságról.

Éles váltás: van új Képzelt Város szám, tessék meghallgatni:

Ja és ha már zene: rájöttem, hogy Steven Wilson egy nagyon nagy zseni (többek között ő a Porcupine Tree nevű zenekar énekese, bár azt most pihenteti egy kicsit), és az utóbbi hónapokban ronggyá hallgattam a “The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)” című albumát. Nehezen emészthető lemez, nagyon sok jazz, fúvós, és komplex dobtéma került bele, nem az a kellemes tingli-tangli háttérzene, de én imádom. Nehéz lenne egy dalt kiválasztani róla, de azért megpróbálom:

(Ez ráadásul koncertfelvétel, és nagyon hangulatos.)

Akartam még érinteni a témát, amit a felvezetőben említettem (azaz az unalmas kis életem történéseit), de aztán jött helyette egy magvas gondolat: ahogy az ember egyre idősebb lesz egyre több minden történik a fejében, és egyre kevesebb az életében. Na jó, ez talán nem mindenkire igaz, de rám igen: egyre többet gondolkodom az élet nagy dolgain miközben egyre kevesebb eseményről tudok beszámolni a mindennapjaimmal kapcsolatban. Azért pár apróság volt: pár hete például elmentem Pestre egy állásinterjúra, ami meglehetősen érdekes élmény volt az életemben (spoiler: nem vettek fel). Kezdődött azzal, hogy a HR-es hölgy három perccel a megismerkedésünk után már lebukott egy… füllentéssel előttem. Az volt ugyanis, hogy a cégnél ahova jelentkeztem ismertem egy srácot, aki oda is jött hozzám, amikor az előtérben várakoztam. Tudtam, hogy egy amerikai manager és a már említett HR-es fognak velem beszélgetni, így is készültem (értsd: egész nap azon görcsöltem, hogy nem-e fogok beégni az angol nyelvű beszélgetés alatt). Szóval jött a haverom, mondom neki, hogy már pár perc késésben vagyunk. Erre közli, hogy “ja igen, az X (az amerikai) az emeleten rohangászik fel-alá, gondolom tárgyalótermet keres éppen, ahol le tudtok majd ülni”. Ő el, én meg vártam tovább illedelmesen. Egyszer csak megjelent a hölgy egyedül, bocsánatot kért a késésért, majd közölte, hogy X ma sajnos nem tud velünk tartani, mert otthon fekszik betegen. Ennél a pontnál egy pillanatra az arcomra fagyott a mosoly, de úgy döntöttem, hogy talán nem lenne jó a kapcsolatunkat egy lebuktatással kezdeni – utólag mondjuk már sajnálom, hogy kihagytam a ziccert. Amúgy meg Budapest rulez, a hármas metró se gyulladt ki alattam, a Duna és a budai hegyek is gyönyörűek voltak az Árpád-hídról, sőt még egy normális BKKV-ellenőrbe is sikerült belebotlanom, aki kedvesen elmagyarázta a vidéki suttyónak (nekem) az átszállós jegy érvényesítésének helyes módját.

Úgy döntöttem, hogy életjelnek éppen elég lesz ez a post, úgyhogy ide most teszek egy pontot: pont.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 783 darab post, és 2636 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek