Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Ezt már szívesebben írom meg

Írta JonC Ekkor: 2016. szeptember 8. KOMMENTÁLD!

Drága barátaim, híveim, tesók! Örömmel jelenthetem be hogy az előző postban leírt leginkább rinyálásnak nevezhető förmedvény nem valószínű hogy a blog alaphangulatát fogja képezni a jövőben. Ennek legfőbb oka hogy az én alaphangulatom is sokat változott azóta hogy azokat a kora augusztusi sorokat lepötyögtem, és neeem, nem azért mert becsajoztam volna (pedig adta magát az indok, mi?) – pontosabban nem úgy és nem annyira hogy azt becsajozásnak nevezhessük füllentés nélkül.
Történt ugyanis hogy néhány kanyart követően fizikai valójában is szembekerültem egy nősténnyel pár hete, akit két randi és többszázezer legépelt karakter után saját elhatározásból elvesztettem. Jelen állapotomat talán a boldog magányként tudnám aposztrofálni bár ennek teljes megélésében néha meg-megzavar a belém nyilalló szar érzés miszerint mégiscsak jó lenne valakivel összebújva aludni, de ilyenkor csak tolok egy kis Killing Floor 2-t és megnyugszom. Sokat segít továbbá a heti három kettlebell-edzés és a mellé társuló 80-100 km tekerés, melyeknek hála átélhetem milyen másokkal együtt nyögni és izzadni – milyen kár, hogy a nagy részük faszi, és a ruháink is rajtunk maradnak az aktus közben (ez nem azt jelenti hogy úgy jó lenne az edzés ha a ruhák lekerülnének miközben mindenki faszi, remélem nincs félreértés). Ami viszont marhára tetszik, hogy a nyáron megejtett 1500 km (sacc) biciklizés, az edzés és a kicsit tudatosabb táplálkozás (kenyeret hónapok óta alig eszem pl.) lassacskán meghozza a gyümölcsét: hasam még akad, de erőteljesen rajta vagyok a teljes eltüntetésén (a héten röhögve vettem észre hogy megint tudom hullámoztatni mint a hastáncosnők – ez legutoljára huszonpárévesen ment), és lassan de biztosan kezdenek fejlődni az izmaim is. Mivel sikerült ráéreznem miért is szeretik emberek ezt csinálni (edzés után olyan mintha be lennék rúgva, röhögök mindenen – endorfin és adrenalin ftw!), ezért komoly eséllyel nem is fogom egyhamar abbahagyni, bár tény hogy biciklizni kevesebbet van időm cserébe. Sebaj, úgyis jön a rossz idő, télen legalább az edzés formában fog tartani, az is valami.
Emellett nagy boldogság az életemben az is, hogy hosszú-hosszú évek után végre anyagi biztonságban érzem magam (három hónapja váltottam munkahelyet aminek elég sok köze volt ennek eléréséhez), ennek örömére be is vásároltam karórákból, mert rájöttem hogy rájuk vagyok fixálódva. Na nem Rolex meg Police cuccokra tessék gondolni, bár az egyik egy olcsóbb Seiko, a többi viszont okosóra, mert érdekel a téma rendesen hogy mit tudhat egy ilyen. Annyira jó, hogy legalább az anyagiakon nem kell végre aggódnom, bár cserébe feladtam a kényelmes kis fehérvári életemet – na bumm.
Az előbb csak átsiklottam a csajon, akivel találkozgattam, de most kicsit részletesebben is kifejtem mi volt a stájsz: az volt hogy Tinderen matcholtunk (tetszettünk egymásnak), én ráírtam, napokig alig írt, a korábbi tapasztalataimból kiindulva le is tettem az egészről, ámde egyszer egy balatoni szombat éjszaka (barátaim nyaralójában iszogattunk meg társasoztunk, a nyár egyik legjobb estéje volt) elkezdett írni. Sokat. Sőt. Kedves volt, és érdeklődő. Ahogy mondani szokás szó szót követett, le is egyeztettünk egy személyes találkozót (mintha valami biztosítási ügynök lennék brr), ami szintén jól sikerült (szerintem), vodkanarancsozgattunk a Fröccsterasszal szemben egy padon, és nagyon sok mindenbe beavatott az életéből. Ugyan ez kicsit megterhelő volt de alapvetően jó benyomást tettünk egymásra na. Aztán utána még egy hét chat, épült-szépült az intimitás, én meg kezdtem magam úgy érezni mint egy utolsó fasz ugyanis elkezdtem félteni a keserűséggel-fájdalommal kivívott szabadságomat (lásd előző post ugye). Szegény meg kezdte tényleg komolyan venni az egészet, én meg kezdtem magam egyre nagyobb gecinek érezni, úgyhogy kemény két hét ismerkedés után végül megpróbáltam elmondani neki, hogy én értem hogy ő már fix kapcsolatot keres (egy évig volt egyedül), de én meg nem, úgyhogy nem lenne túl fair (eddig sem volt az) ha abban a hitben tartanám hogy mi járni fogunk csak azért hogy megfektethessem. Nem mondanám hogy jól viselte, és nekem is sokszor eszembe jut az egész (ő is, a helyzet is), továbbra is fasznak érzem magam azért hogy én lettem az újabb seggfej faszi az életében aki csak játszott vele – mentségemre legyen szólva hogy legalább nem csináltam sokáig ezt. Szóval még mindig nincs kivel összebújnom de legalább oda megyek és akkor amikor csak én akarom – bár nem látom előre a jövőt, de esélyes hogy ez egy értékes időszaka lesz az életemnek.
Aztán a tekerés: keveset írtam róla pedig megérdemelne a téma akár egy külön postot is. Annyi élményem és sztorim volt a nyáron abból adódóan hogy nem otthon ültem, hogy azt megírni is nehéz lenne, de volt pár kiemelkedő közülük. A legnagyobb fless talán az volt, ami miatt órát kellett vennem most: még júliusban pont EFOTT volt Velencén, én meg a környékén kódorogtam biciklivel, ugyanis meló után célom volt letekerni egy nyolcvanast. A könnyebb megértés kedvéért itt az útvonal amit akkor megtettem:

2016-09-08-14_08_38

Szóval elindultam olyan hat óra felé, közben megbeszéltem Tamás haverommal hogy odanézek hozzájuk a fesztiválra, megiszunk a parkolóban egy sört aztán én megyek haza Fehérvárra mert másnap meló. Ember tervez, Isten végez ugye: épp’ egy Zichyújfalu nevű település előtt jártam kint a prérin amikor láttam hogy az a kurva nagy vihar ami a Balaton felől érkezik (és később el is mosta a fesztivált) egyre közelebb nyomul hozzám, egyre fenyegetőbben csapkodja villámokkal a láthatárt. Mivel kezdett elkapni a halálfélelem (a gépem volt az egyetlen fémből készült tárgy közel s távol, nem örültem volna egy villámcsapásnak), ezért sietősre fogtam a tempót. Az első cseppek után még a telefont is rakhattam el a kormányra szerelt tartójából, úgyhogy azt se tudtam merre van a hazavezető út. Azért az előbb említett faluba még betaláltam, ámde a hirtelen beállt sötétség és a szakadó eső kombója arra késztetett hogy keressek egy beállót, ahol legalább a telefont meg tudom nézni, és infót tudok szerezni merre van Fehérvár. A fő utcáról egy vasútállomás balra táblánál lehajtottam gondolván ahol vasút van ott peron is van, azon meg általában van tető – eddig jutottam a gondolatmenetben amikor kétszáz méter megtétele után vallásos élményben volt részem: jobbra a mellékutca mellékutcájában egy kivilágított épületet pillantottam meg: egy kocsmát. Egy nyitva levő kocsmát! Mintha egy pillanatra a felhők közül egy fénycsóva is rávilágított volna, talán fanfárok is harsantak – de ebben nem vagyok teljesen biztos. Ami tuti, hogy egyből bevágtam jobbra, majd a hatalmas napernyő alatt kártyázó helyiek nagy meglepetésére lekászálódtam a bicikliről – szarrá ázva, biciklisnadrágban, sisakkal a fejemen ahogy illik. Köszöntem nekik illedelmesen, majd bevonultam egy sörért. Kiültem melléjük de aztán amikor igazán nekiveselkedett az eső és már attól kellett félni hogy a szél elviszi az ernyőt akkor testületileg bevonultunk az épületbe: az összeszokott kocsmaközönség és én, a városi hülyegyerek a biciklisnadrágjában. Bent aztán persze én is téma voltam: egy engem csak a Macskajajból az öreg cigányvajdára emlékeztető fószer kifaggatott hogy mi járatban vagyok, aztán amikor mondtam neki hogy csak egy kört akartam tenni, és visszajutni Fehérvárra amikor elkapott a vihar, akkor láttam hogy kattognak a kerekek rendesen, ugyanis sehogy se fért a fejébe hogy mi értelme van az ilyesminek. Gondolom feléjük a bicikli arra való hogy elguruljunk a boltba meg haza. Egy darabig kedélyesen elbeszélgettünk (betársult egy a legszebb éveit már maga mögött hagyó nő is, ő is kérdezett értelmeseket), megpróbált eladni nekem egy biciklit, aztán amikor csillapodott a vihar újra útra keltem. Ez utóbb marha nagy hülyeségnek bizonyult, ugyanis Zichyújfalu és Gárdony között még kétszer vert el mocskosul az eső, de olyan szinten hogy a nagynéha szembejövő autók lámpáinak fényében látszott ahogy hullámokban veri az aszfaltot az özönvízszerűen zuhogó vízfüggöny. Valahol itt ázhatott el úgy a karórám hogy megadta magát a készítőinek, de persze nem ez volt a legnagyobb gondom akkor éppen. Gárdonyban még átvágtam egy második Velencei-tavon (a csapadékvíz-elvezetésen van még mit csiszolni arrafelé), majd nagy nehezen visszajutottam Fehérvárra. Ott még megtisztelt egy buszsofőr egy háromméteres vízfallal, de már csak röhögtem, ugyanis képtelen lettem volna annál jobban elázni amennyire akkor már el voltam. A mérleg végül egy életreszóló élmény, egy tönkrement gagyi kínai óra, és egy enyhe megfázás volt – a telefonom túlélte a kalandot (legalábbis azt még, utána kicsit összetörtem, meg elhagytam Veréb-fesztiválon).
Szóval biciklizni élmény, biciklizni fasza, meg le lehet döbbenteni a haverokat az olyan mondatokkal hogy “ja, hétvégén letekertem Pápára meg vissza” (ez laza 210 km). És amúgy meg igenis el lehet kezdeni egyszerűbb felszereléssel is, a lényeg a kitartás. Még én sem vettem normális országúti gépet, de lehet hogy ez amúgy is jövőre csúszik – egyelőre a kettlebell a prioritás és az izomfejlesztés.
A legközelebb talán elmesélem azt is hogy hogyan változott meg a kockulással a viszonyom, de mára ennyi elég is lesz helyzetjelentésnek. Megvagyok, jól vagyok. Legyetek ti is jól, az nem egy rossz dolog, hanem egész jó. Csók.

Na ezt most kurvára nem kéne megírnom

Írta JonC Ekkor: 2016. augusztus 2. 5 hozzászólás

Különösebb bevezető nélkül következzen a gyónás, aztán majd elregélem az okokat is: nemtom mennyire nagy achievement de a hétvégén egy fesztiválon olyan részeg voltam hogy elhagytam

  • a telefonom
  • úgy saccra harmincezret a pénztárcámból
  • egy LED-es lámpást, amiről azt hittem tök poén lesz majd vele mászkálni

Aztán:

  • egy délután leforgása alatt megittam vagy fél liter töményt (nem tudom pontosan mennyit) a rengeteg bor-sör mellé
  • utána ott bőgtem a sörpadon mint valami hülye fényes nappal – biztos felemelő látvány volt a strandoló kiccsaládoknak (ugyanis a csornai termálfürdőben volt a fesztivál megtartva)
  • kissé lenyúztam a bőröm itt-ott amikor elestem a medence partján
  • az éjszaka folyamán olyan halálosan idegesítő voltam egy csajnak, hogy hétfőn bocsánatot kértem tőle Facebook-on (saccra kétszázszor elmondtam neki hogy milyen szépnek tartom, de a maligán miatt nem vettem észre hogy nem díjazza – nem meglepő módon mondjuk)
  • egy másikba is szerelmes voltam, azzal is beszélgettem sokat – persze nem ismerném már meg
  • vasárnap hajnalban úgy szeleteltem Palotaira mintha egész életemben ezt csináltam volna

Viszont: szereztem egy csomó új barátot akiknek hatalmas csalódást okoznék ha személyesen találkoznánk ugyanis ők azt hiszik hogy kurva nagy party animal vagyok – aki ismer tudja, hogy ez nem igaz, egész egyszerűen csak úgy viselkedtem a rengeteg rövidtől.

Aztán a két nap folyamatos vedelés után persze a vasárnapom valami elképesztő kínok között telt. A barátaim hazafuvaroztak ugyan a pápai családi lakásba, de ami utána jött attól ezerszer megbántam minden bűnömet. Egyrészt eszembe jutott minden kínos részlet amelyekre jobb lett volna nem emlékezni; másrészt pedig egyedül, depressziósan, magamat egy utolsó szarnak érezve álltam ki a másnaposság minden csapását miközben a dög meleg szobában próbáltam aludni hogy jobban legyek. Persze nem sikerült. Estefelé aztán elmentem a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Fehérvárra. Már a peronon rájöttem hogy kerülget a hányinger, de gondoltam nincs akkora gond. Valami tinipicsák hűsöltek tőlem ötven méterre a fák alatt, és szerintem rajtam röhöghettek, ugyanis vagy fél órával a buszindulás előtt kiálltam a napra. Aztán amikor észrevettem egy Fornettist ahol nyitva volt a boltajtó, és odamentem megkérdezni nyitva vannak-e (iszonyatosan jól esett volna egy ásványvíz), és megkaptam a választ hogy dehogy vannak, elvégre vasárnap van (csak árufeltöltés zajlott), akkor kitört az a fajta primitív, fejhangú röhögés amit legszívesebben talppal fojtottam volna beléjük.

Aztán felszállásnál egy nő nagyon megbámult, pedig Isten a tanúm rá hogy mindenre vágytam csak kíváncsi tekintetekre nem – remélem a napszemüvegem eltakarta a hétvége nyomait valamelyest. A buszon aztán a nyálam nyelését néha egy-egy apró büfivel és ásítozással kombináltam, hogy ne hányjam el magam, közben minden megállónál azon gondolkodtam hogy leszállok és telefonálok anyáméknak hogy vigyenek vissza Pápára. Aztán valahol Veszprém körül úrrá lettem ezen a problémán, jött helyette a depresszió hatalmas hullámokban. Az összes negatív érzés amit valaha éreztem szépen megtalált egyesével kezdve a “nem vagy alkalmas párkapcsolatra”-tól a “kibaszott életképtelen vagy, csak egy weirdo-t (bocsánat, nem jut eszembe a magyar megfelelője) látnak benned az emberek”-n át a “soha többé nem lesz barátnőd, látod, még a hétvégén se sikerült becsajoznod”-ig bezárólag. Persze ezeket most már tételesen meg tudom cáfolni (figyelj: 1. kilenc évig jártam egy csajjal, és a végén végül maradt volna velem – de erről később 2. józanon ugyan néha kicsit antiszoc vagyok, de akik megismernek igenis szeretni szoktak – sőt, jobb napjaimon még a pénztárosnők is 3. hát persze hogy nem sikerült ennyi piával ilyen állapotban – ha sikerült volna akkor is csak egy hasonló állapotú csajjal, annak meg aztán rengeteg értelme lett volna), de akkor, ott úgy éreztem hogy ennyi volt, vége az életemnek. Aztán végre megérkeztem Fehérvárra, leszálltam és hazamentem az albérletembe.

Jött a hétfő, menni kellett reggel dolgozni. A tény, hogy még ma (kedden) is másnapos voltam azért talán jelzi hogy milyen volt a hétfőm… Még ma is azon gondolkodtam hogy történhet-e olyan hogy valaki agykárosodottra issza magát két nap alatt annyira nem tudtam se artikulálni se gondolkodni. Alapvető összefüggéseken kellett elméláznom, például egy egyszerű adminisztratív feladat, a bérletelszámolásom leadása is csak úgy ment ha többször elolvastam a lépésről-lépésre doksit hozzá.

És elérkeztünk a ma estéhez. Már jobban vagyok, talán meg sem őrültem, és ráadásul Bobó barátommal órákat lelkiztem chaten (amiért nem tudok elég hálás lenni neki), ami rendberakott végre valamelyest. Ha idáig jutottál az olvasással akkor talán megfogalmazódott benned a gondolat hogy ugyan mégis a faszért kellett magamat ennyire szétvágni, amikor a blog annak a ténynek állít mementót hogy én egy kiegyensúlyozott, pragmatikus csávó vagyok alapból (szakmai ártalom). Most elárulom (na jó, már elárultam): kilenc év után pár hete szakítottunk a barátnőmmel. Eleinte ő mondta hogy szüneteltessünk, aztán három hét után – amikor visszakozott volna – már én mondtam hogy ne folytassuk tovább. Aztán az utána következő pár hét egész jól telt (hatszáz kilométer felett tekertem júliusban, ilyesmik), de aztán múlt héten egyre-másra kapott el a szomorúság. Szomorú voltam, mert sirattam a kapcsolatot, féltettem őt (fogalmam sincs hogy érezheti magát, nem akarom komplikálni a helyzetet azzal hogy beszélek vele), és elkezdtem szorongani hogy mi lesz velem, mi lesz ha évekig nem lesz most barátnőm. Addig jutottam, hogy már egyéjszakás hülyeségekkel is beértem volna… Aztán jött a fentebb szétvesézett fesztivál a hétvégén ilyen lelkiállapotban. Péntek délelőtt ezt írtam ki a Facebook-ra:

Az agyam egy hatalmas gépezet; fogaskerekek, tengelyek és lendkerekek átláthatatlan szervezett káosza és ma este addig fogom a zakatoló fogak közé a sötétébe önteni a ragacsos sűrű masszát amíg az egész kurva alkotmány recsegve-ropogva meg nem áll.

És így is tettem. A pia mint megoldás kurvára nem működik most már tudom: hiába voltam én a fesztivállat, hiába volt a végén már az a feeling hogy az én dumáimat mondták vissza emberek (“iszunk még egy rövidet hülyeségből-faszságból?” meg ilyenek), de csak szomorúbb és elkeseredettebb lettem a végére. Amúgy se túl vidám az ember másnaposan, de vasárnap én leereszkedtem kicsit a privát poklom mélyére megmártózni a fehéren izzó magmában. Két nap kellett aztán hogy visszanyerjem valamelyest a lelki egyensúlyom, de közel sem állíthatom hogy minden rendben lenne: az a büdös kurva nagy helyzet hogy nem tudom eldönteni hogy csak túl friss-e a szakítás a kilenc év után, vagy alkatilag vagyok képtelen egyedül lenni, de úgy érzem magam mintha valami prematurális kapuzárási pánikban szenvednék: iszonyatosan hiányzik egy nő, és ha most összejönne egy egyéjszakás, akkor tuti hogy ott sírnék a vállán utána. Ami azért “megnyugtat” az az, hogy még jelen állapotomban is tudom hogy valszeg jól döntöttem amikor a szakítást választottam, bár azért még vannak kétségeim ahogy az alábbi chatrészlet is illusztrálja:

JonC: az a kurva nagy dilemma bassza szét éppen a kicsiny lelkem
JonC: hogy küzdjek-e tovább egyedül a bizonytalan, de mindenképpen tisztább, korrektebb jövőért
JonC: vagy táncoljak vissza hogy nekem ez nem megy, és menjek vissza a <exbarátnőm keresztneve>-hoz
JonC: de tudom hogy ez lenne a rossz döntés
JonC: nemtom érted-e
JonC: nem azért mert hülye lennél 🙂
JonC: csak ez egy elég extrém élethelyzet
JonC: sanszos hogy csak ki kellene bírnom
JonC: de valami iszonyat nehéz, kurvára egyedül érzem magam
JonC: ez az én nagy bajom

Most éppen ott tartok hogy nem mernék csajokkal beszélni, inni meg aztán pláne nem, szóval sikerült pár hét leforgása alatt lelki roncsot csinálnom magamból, de tapasztalatnak nem lesz ez rossz – csak éljem túl valahogy. Kérlek drukkoljatok 🙂 Update: ja, és lányok, írjatok! 🙂

Locus Map Pro – az új szerelem

Írta JonC Ekkor: 2016. július 18. 3 hozzászólás

Ezer éve (na jó, pár hete csak) akartam már írni erről az appról, ugyanis amióta megismertem új távlatok nyíltak számomra a túrázásban, erdei-mezei biciklizésben – úgy általában bármiben amely során elhagyom a betonozott utakat. Az előző mondatban mondjuk az a vicces számomra hogy mostanában pont a turn-by-turn navigáció funkcióját erőltetem (tudjátok, az a “száz méter múlva fordulj balra” típusú dolog), de tény, hogy még tavasszal azért tettem vele egy próbát mert a tököm tele volt azzal, hogy egy erdőből az Endomondo-n ennyit látok:

2016-07-18 20_16_42-Endomondo

A Locusban ez a terület így néz ki:

Screenshot_2016-07-18-20-18-00

Azért kicsit könnyebb átlátni hogy mi merre, ugye? Jó, persze ez nem feltétlenül az app erénye: a shoton a turistautak.hu térképe dolgozik alatta (emellett még sok másik is választható, de erről később), így hihetetlen részletességgel láthatjuk hogy mi-merre (például jót röhögtem amikor először találkoztam az amúgy teljesen jogos “vigyázz, méhek!” figyelmeztetéssel valamelyik turistaösvényt tanulmányozva).

Szóval adva vagyon egy bika térkép. Az app tud még sok-sok mást is. Egyből a lecsóba csapva ezt a képet például pár hete lőttem – igen, guruló biciklin, mert az életem nem drága ha valaminek a demonstrálásáról van szó:

Screenshot_2016-07-06-21-42-44

 

Ami a képen látható:

  • a bal felsőben a megtett kilométerek száma, a jobban az aktuális sebesség, a jobb alsóban felül a célig hátralevő kilométerek száma (ez kicsit redundáns, a képernyő tetején is látszik, de ott túl kicsi betűkkel amiken sajnos nem lehet növelni) alatta pedig a telefon akksijának a hőmérséklete. Ezeket mind én pakoltam ki a HUD-ra, de még rengeteg különböző opció áll a rendelkezésre
  • a térkép átváltott éjszakai módra ahogy rám sötétedett
  • a képernyő közepén pirossal látható az épp’ aktuális tengerszint feletti magasságom
  • a bal szélen (amúgy konfigurálható hogy mik legyenek ezek) a zöld “REC” feliratú fül jelzi hogy éppen rögzítem a nyomvonalamat, alatta a két konfigurált füllel pedig a térkép cserélhető le pillanatok alatt (ha például egy területen túl kusza a turistatérkép akkor bármikor átválthattok egy másikra)
  • alul a két kék hátterű ikon közül az egyik azt jelzi hogy mindig a középpontban maradunk a képernyőn, a másik pedig navigációnál hasznos, ugyanis mindig úgy forgatja a térképet hogy felfelé haladjunk rajta
  • ja, és bal oldalt az a “a feloldásához” felirat jelzi hogy le van zárolva a képernyő, ezért nem tudod véletlenül elnyomkodni menet közben

Néhány további képernyő a programból (a harmadikon elrejtve a 2X100 km-es hétvégém nemrég amire elég büszke vagyok :))

És akkor ez még csak a felszín volt. Mint látható egy megfelelően erős akksijú telefonnal (az enyémben a 3000mAh-s simán bírja az 5-6 órás túráimat is) és egy kormányra rögzítést lehetővé tevő tartóval az app simán kivált bármilyen biciklis számlálót/órát. Kicsit mélyebbre merészkedve az opciókban azt láthatjuk hogy már-már zavarbaejtően sok a lehetőség (bzmeg, kirakom mindjárt az (x)-et a post elejére, de tényleg szeretem ezt a progit nna). Például ami miatt kényelmes a kormányon használni az az, hogy a képernyő be/kikapcs a proximity-szenzorra menjen, szóval elég integetni egyet a képernyő előtt ezután ha látni akarod hogy hány kilométer van még hátra. A képernyő ki/be mehet úgy is hogy a következő letérés előtt x méterrel kivilágosodjon majd utána sötétedjen vissza. Apropó turn-by-turn navigáció: jót röhögtem amikor pár hete naivan beállítottam Fehérváron úticélnak Balatonakarattyát, megadtam hogy kerékpárral megyek, erre olyan földutakon szolgáltatott nekem “a következő lehetőségnél jobbra” típusú eligazítást amiken szerintem már ember nem járt hónapok óta. Még szerencse, hogy a biciklim bírja az ilyet, visszafele azért már betonon jöttem…

Aztán tudja a külső szenzorok jeleit fogadni, például a pulzusszámlálókét vagy a külső GPS-ét, de ezeket a lehetőségeit még nem próbáltam ki. Amit viszont igen, hogy egy plusz kiegészítő telepítése után geocaching-olni is faszán lehet vele, a térképen megjelennek a ládák leírással, mindennel együtt ahogy azt kell. Kár hogy úgy vettem észre hogy ehhez aktív netkapcsolat kell, az meg nem mindig akad az erdő mélyén.

Emlegettem a térképeket: egyrészt online elérhető jó pár (köztük a LoMaps, vagy a már emlegetett turistautak.hu-sok amelyek kifejezetten Magyarországot ábrázolják), másrészt ezeknek egy általad behatárolt területét bármikor letöltheted a telefonodra, így ha nincs neted se fogsz eltévedni. Amire figyelni kell hogy ezeket darabonként tölti le, és egyes térképeknél van napi letöltési limit, de ez simán elég szokott lenni – nekem legalábbis. Az előbb említett LoMaps ráadásul full offline – azt azért hozzá kell tennem hogy csak akkor használható ha megveszed a full verziót és az ezért ajándékba kapott ún. LoCoin-okkal megveszed a Locus Shop-ban (ahol hálistennek elenyésző a hasznos cuccok száma, ezért nem csesz az ideg hogy valami nélkülözhetetlen csak pénzért vehető meg pluszban a programhoz).

Néhány egyéb lenyűgöző funkció a teljesség igénye nélkül (egy részük csak a teljes verzióban elérhető):

  • a térképek között nem csak váltogatni lehet, de egymásra is lehet őket rétegezni így kapva egy olyat, amely mindkettő információt tartalmazza
  • beköthető a progi egy csomó webes szolgáltatásba mint például a GPSies.com (így a linkkel rendelkező ismerőseid láthatják hogy merre jársz a nagyvilágban)
  • a program egy tapintásra megmutatja az összes POI-t a környékeden (ha ismeretlen helyen jársz, de érdekelnek a nevezetességek elég jól jön az ilyen)
  • a rögzített útvonalakat exportálhatod file-ba (vagy akár importálhatod is a máshonnan származókat), én például minden túrám után ezt teszem, majd az így kapott file-t töltöm fel az Endomondo profilomba
  • apropó rögzített útvonalak: mappákba rendezve, elnevezve tárolhatod őket, ami szintén elég hasznos lehet
  • még mindig rögzítés: a különféle tevékenységeknek különböző rögzítési profiljai vannak. Ez azt jelenti hogy míg biciklin ülve kicsit ritkábban “néz rá” a GPS-re a program addig gyalog ez sűrűbben történik meg. Ez amúgy – mint sok egyéb funkció – szintén testre szabható

És így tovább a végtelenségig (na jó, csak szinte). A free és a full verzió közötti különbségek, valamint a letöltésekhez vezető linkek itt találhatóakAmi még említésre méltó hogy az app tud magyarul, és egész jó a fordítás minősége, úgyhogy bátran tehet vele egy próbát az is aki nem ért külföldiül. Kétezer forintos árával kicsit drágának tűnhet, de már a reklámcsík eltüntetése megérhet ennyit – a pár csak full verzióban elérhető hasznos funkciót figyelembe véve viszont nem kérdéses hogy ez instant buy lehet. Teszteljétek kicsit a free verziót, és látni fogjátok ti is hogy nem alaptalan a lelkesedésem 🙂

Márciusi heartbeat

Írta JonC Ekkor: 2016. március 23. 2 hozzászólás

Laza eleganciával lendüljünk is át a tényen miszerint a blogon egyre hosszabb szünetekkel jelennek meg a posztok. Ehelyett inkább gyorsan elmesélem milyen volt a hetem mielőtt az imént hirtelen rám telepedett ihlet úgy döntene hogy elhagy, mint a kifutópályát a gép ((C) Lukács László). Hétfőn majdnem írtam is egy klasszikus hétfőposztot ((C) én), de aztán győzött a fáradtság és a pszichózist lágyan súroló mértékű kialvatlanság sajátos egyvelege amely már hetedik éve kerülget hétfőnként (amikor is a hajnali négyes kelést másfél-két óra buszozás majd nyolc óra munka követi) és nem lett belőle semmi.

Naszóval: a hétfő reggel csodálatosan indult: a telefonom andalító dallamára mint a rugó pattantam ki két szundit követően az ágyból, majd kezdődhetett a hétkezdő rutin, amely kávéfőzésből, felöltözésből valamint a feltétlenül fontos cuccaim (úgymint céges laptop, meg ilyenek) összevadászásából áll. Ami könnyebbséget jelent a mondjuk fél évvel ezelőtti állapotokhoz képest az az, hogy az új fehérvári albérletemben már van saját mosógépem (az előző lakótól vettem, életem első komolyabb háztartási gépe), úgyhogy a hétvégi nagymosások és a ruhacipelgetés a két város között immár a múlté: itt az albiban szoktam mosni, mint a nagyok. Az első indítást mondjuk negyed óra gondterhelt kézikönyv-lapozgatás előzte meg, de végül én győztem és kiderítettem hogy kettő, azaz kettő mozdulat egy mosás elindítása. Ha már az első kalandjaim szóba jöttek: sikerült is a kiömlőcsőnek valahogy a kádon kívülre vergődnie magát, úgyhogy csak a véletlenen múlt hogy végül még talán időben itattam fel egy felmosóvödörnyi vizet az előszobában – az alattam lakók legalábbis nem jöttek fel reklamálni azóta se. Visszatérve a hétfőre: a buszon igyekeztem Lovecraft-et olvasni (meg kell követnem az öreget: nem csak a múltkori posztban említett sémákra épülő novellái vannak, de azé’ van pár vezérmotívum ami vissza-visszaköszön), de aztán bealvás lett a vége. Talán nem is ártott, ugyanis a nap folyamán legalább az émelygés elkerült ami ezeken a pompás hétfőkön oly’ sokszor aranyozza be az életemet. Le a buszról, át a városon, be az albiba, ki az albiból (immáron biciklivel), át a városon (csak most más irányba), aztán végül be a céghez, de – itt volt a csavar – ezúttal nem dolgozni hanem oktatásra voltam hivatalos, amelyet ráadásul egy kedves közvetlen kollégám tartott nem valami ír faszi érthetetlen akcentussal. A téma a SAP HANA volt, amiről csak annyit kell tudni hogy ha futtatsz benne egy SQL lekérdezést, akkor minden egyes alkalommal kiírja hogy mennyi idő volt az adott parancsnak lefutni. Ez nem is olyan hűdenagy dolog (néhány weboldal mint pl az nCore is ír ilyen adatokat legalul), de az már igen hogy olyan kurva gyors az egész hogy konkrétan mikroszekundumban is kifejezi a futásidőt. A legtöbb query amit futtattunk le is ment néhány pillanat alatt, de ez egy tesztkörnyezetben nem is annyira meglepő végső soron. Az már annál inkább hogy ugyanez (a pillanatok alatt lefutás) reális egy több terás adatbázis esetében is, ugyanis az egész DB (na jó, majdnem az egész) bent figyel a memóriában, nem nagyon használja a háttértárolókat. Ez azért impresszív ami azt illeti. Na ennyit a HANA-ról, akit érdekel még találhat róla sok mindent a neten – nem is hülyeség utánaolvasni ha érdekel hogy mitől jön be ilyen gyorsan mondjuk a Facebook, vagy a Google az otthoni gépeden, gyanítom hogy azok is valami hasonló in-memory mókát használhatnak.

Aztán a hétfői oktatásnak is vége lett egyszer, haza is tekertem volna szépen ha a biciklim lánca egy félhangos kattanással nem adta volna meg magát pont amikor egy zebrán próbáltam áttekerni a pirosban (ejjjj, be is írok magamnak három fekete pontot). Még szerencse hogy ott volt egy vadidegen faszi, aki látta az esetet, majd ahogy eltoltam mellette a biciklit (húzva magam után az elszakadt láncot) legalább megjegyezte, hogy örüljek hogy nem a sivatag közepén történt mindez. Amúgy is nagyon szeretem amikor idegeneknek hirtelen közléskényszerük támadt (a másik kedvencem amikor mondjuk a dohányzóban beszélgetsz egy kollégáddal, és valaki tőletek nem messze állva beleugat a témába), de most pláne kurvára örültem neki. Amúgy igaza volt: tavaly nyáron voltam már ezzel a biciklivel olyan kietlen helyen olyan késő este amikor sokkal kellemetlenebb lett volna egy láncszakadás (sőt, most hogy jobban belegondolok az idén januári Velencei-tó körbetekerés közben se repestem volna az örömtől ha akkor történik meg). Na sebaj, hazatoltam ezt a nyomorultat. Legalább rollerezni tudtam vele, ugyanis a város felé végig enyhén lejt a talaj. Mire hazaértem a szemem elég ramaty állapotba került a kontaktlencse miatt, úgyhogy az első dolgom volt hogy kiszedtem (na nem a szemem, hanem a kontaktlencsét). Aztán ránéztem a They bleed pixels-re, amit még hajnalban a buszon vettem meg a számlámon maradt maradék pár száz forintból. Ez a játék nem rossz, bár erősen emlékeztet a Super Meat Boy-ra mind nehézségét, mind a készítők beteges vonzódását a körfűrészekhez tekintve. Ja, meg a vér is hasonlóan összefröcsköl mindent mint a nagy nevű elődben. Amúgy nem rossz cucc, de csak kipihent, gamepad-del rendelkező kollégáknak tudom jó szívvel ajánlani.

Másnap hasonló élmények értek (bár már nem kellett négykor kelnem, de az oktatás ugyanúgy várt rám). Este aztán először egy üveg Merlotba, majd streambe fojtottam a bánatom. Mindkettő jól sikerült, de csak az utóbbiról tudok linket adni: nesztek (egy-két hétig él aztán törli a Twitch). A GTA V megérne egy misét, nem véletlenül tértem vissza rá fél év kihagyás után (az okokat a stream elején boncolgatom is kissé). A bortól függetlenül is tök fasza kedvem volt egész délután: egyrészt elvittem a szervizbe a biciklit, másrészt tök jó idő volt, olyan igazi tavaszias, napos, de azért még hideg valami. Egész feelinges volt hazafele bandukolni a Budai úton miközben a nap már lemenőben narancssárga-vörösbe borított a panelek oldalát. Alig várom hogy jobb idő legyen basszus, tutira szét fogom tekerni az agyam (na nem úgy, mint a jó öreg Snoop Dogg, de szerintem én is fogom annyira élvezni mint amennyire ő szokta).

Végül eljött a mai nap. Ami pozitív benne az az, hogy végre itthon vagyok, de ezen kívül nem sok jó volt benne: az időjárás valami botrány, az ég borult, hideg van, újra megfáztam (pedig ma már jobban felöltöztem mint tegnap), és valami kínkeservesen akart csak elmenni az a pár óra odabent. No sebaj, legalább a biciklimért elbuszoztam (2500 forintom bánta az esetet), úgyhogy holnap már nem kell gyalog mennem dolgozni. Ma este meg újra GTA V streamelés fog következni, de sajnos most nem lesz bennem az üveg vörösbor. Lehet hogy rendszert kéne csinálnom belőle, tegnap is jól ment a játék utána. Apropó streamelés: mostanában a Twitch-en sanszosabb hogy megtalálható vagyok mint itt a blogon, úgyhogy nem mondhatnám hogy teljesen eltűntem. Ha valakinek nagyon hiányoznék az ott megtalál, akinek meg nem az… hát, azt is megértem 🙂

Öndiagnosztika #3 + könyvek, meg egyebek

Írta JonC Ekkor: 2015. november 19. 5 hozzászólás

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy “oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Számomra az a legborzalmasabb a párizsi mészárlásban, hogy úgy gyilkolták le az áldozatokat, mint állatokat a vágóhídon….

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Továbbá:

Felhívnám a mélyen tisztelt proli massza figyelmét, hogy a világ tizenöt legfelfegyverzettebb társadalma közt olyan é…

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… “testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg “dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy “húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Nyári kalandok, őszi streamelés

Írta JonC Ekkor: 2015. november 10. 3 hozzászólás

Hadd’ lássam mikor is volt utoljára post… hogyaszongya július végén? Na jó, de melyik év? 2015? Na látod, egész sűrűn írok a blogra! Azért persze a régi szép idők napi 2-3 postja már soha nem lesz újra megírva ide (és ennek már most elég sok oka van, és ez csak több lesz ahogy az idő telik), de az évi 3-4 postos átlagot talán fogom tudni teljesíteni.

Gyors helyzetjelentés: túl vagyok egy különleges nyáron. Azért volt különleges, mert összeszámolva szerintem ezres nagyságrendű kilométert nyomtam le egy újonnan vásárolt használt biciklivel, amely emigyen fest:

IMG_20150626_183550

Semmi extra, csak egy snassz monti, de remek élményekben volt részem vele. Talán a korona ez a kis nyolcvan kilométeres túrám volt:

2015-11-10 17_49_48

Itt találkoztam életemben először azzal a ténnyel hogy ki lehet úgy meríteni a tested készleteit, hogy leesik a vércukrod és nekiállsz durván szédülni. Egészen konkrétan Ajkáról visszafele jövet úgy a 60. kilométer környékén éreztem először hogy bitangmód szédülök, de – mivel nem tudtam a pontos okát, éhséget nem éreztem – arra gyanakodtam hogy teljesen kimerültem, elfogytam, túlvállaltam magam. Hívtam is egy kimentést (jóanyámékat megkértem hogy jöjjenek értem), de mire elindultak volna bekaptam egy pizzát Bakonypölöskén a kocsmában (ami amúgy tök finom volt, pedig inkább csehó a hely mint pizzéria – konkrétan a csapos bácsi azt válaszolta a kérdésemre hogy van-e valami kajájuk is vagy ide mindenki csak fröccsözni jár, hogy “hát, van melegszendvics, meg pizza” – az hogy milyen feltéttel adják nem hangzott el). Ez annyira helyretett hogy egyből ment az újabb telefon, hogy nem kell értem jönni, simán haza fogok tudni tekerni. Így is lett, a maradék húszast úgy lenyomtam mintha az előző hatvan meg se történt volna. Amúgy a Döbrönte – Ajka szakaszon való tekergésem volt az egyik legszebb emlékem ebből a nyárból: Csurgó kút felett a fennsíkon elterülő mező mellett még defektet javítani is egy csodálatos esemény az ember életében – és ebben most semmiféle irónia nem volt. Gyönyörű helyeken jártam nna, és gyakran tényleg megvolt az “egyedül a büdös nagy pusztában” feeling ami eleinte ijesztő, de utána (ahogy újabb és újabb túrákat teszel) egyre jobban megszereted. Sokat tudnék még mesélni erről, de már csak egy gondolatot tennék hozzá: biciklizni jó, és kb. bármilyen géppel elkezdhető. Nem kell hozzá többszázezres alu- meg nemtom milyen vázas csoda sem méregdrága biciklis felszerelés (apropó felszerelés: azért defektjavító készlet, kézipumpa, egy-két szerszám, ivóvíz meg ilyen “hülyeségek” nem árt ha akadnak a hátizsákban). Csak egy kis elhatározás, meg egy térkép amin kinézed hogy merre akarsz menni.

Azért nem mindenhova mentem biciklivel, voltam túrázni is néha. Például jártam Szentkirályszabadja mellett a ruszkik által már bő húsz éve nem lakott szellemvárosban, ami egy hátborzongató hely még úgy is hogy tudod hogy nem járult hozzá semmiféle ipari katasztrófa  ahhoz hogy kiürült. Viszont lehet ilyen vicces képeket lőni mint ez:

IMG_20151004_150159

Egész nap ezzel a hülye csavarral a zsebemben, meg a kezemen a biciklis kesztyűmmel rohangásztam csak hogy tudjak csinálni egy videojátékokra referáló képet

Egyszer érdemes ellátogatni ide, nem semmi hangulata van a helynek. Ahogy a képen is látszik a természet eléggé átvette az uralmat az évtizedek alatt, és az épületek belülről is elég nyomasztóak. A hideg kiráz még a gondolatától is hogy itt töltsek el egy éjszakát egyedül. Mondjuk a melléképületekben szemmel láthatóan sokan szoktak paintballozni, azt kipróbálnám egyszer akár sötétedés után is.

Említettem a poszt elején hogy ez a nyár különleges volt, és most jövök rá hogy ez milyen sok szempontból igaz: például életemben először mentem saját erőmből a szüleim nélkül nyaralni. Ennek is itt volt már az ideje így harminc felett nna. Na nem mintha mi azok a “már unjuk a görögben nyaralgatást, idén spanyolba megyünk” típusú család lettünk volna: egy esetben töltöttünk el Szántódon egy hetet (ott olvastam ki a 22-es csapdáját), és ezzel ki is merítettem a listát. Na de ez a múlt, idén viszont a barátnőmmel és egy gyerekkori cimborámmal lenéztünk pár napra Balatonakaliba, azon belül is a kempingbe. Én eddig életemben talán még csak kívülről láttam kempinget úgyhogy hatalmas élmény volt (na jó, az első nap után már nem annyira). Alapvetően fasza volt ez a pár nap: a kemping saját strandján minden délután csobbantunk egyet félrészegen, aztán vagy elmentünk egyet tekerni hogy megnézzük Tihanyt vagy Zánkát (ja mert hát bicikli nélkül le sem mentem volna), vagy csak visszamentünk a lakókocsinkhoz meginni még vagy nyóc sört fejenként. Soknak tűnik ez a szeszadag, de én kb. egyszer sem voltam komolyabban részeg, ugyanis a negyven fokban egyből ki is izzadtam mindent amit megittam. Leszámítva a tőlünk pár parcellával magát nagyon jól érző társaságot (akiknek a legkomolyabb érve a következő volt, amikor odamentem éjjel fél kettő fele hogy csendesítsenek már kissé magukon, hogy “hát de mi idejárunk már tíz éve”. Erre nem is tudtam mit reagálni csak néztem rájuk értetlenül egy darabig) nagyon jó volt az egész. A következtetést mindenképpen levontam belőle: ha csak pár nap, ha csak itt belföldön valahol, de nyaralni iszonyat hasznos dolog. Itt van november, ülök a gép előtt nyakig a melóban és néha mégis eszembe jut hogy milyen eszményi volt ülni a sátorlap alatt kezemben a hideg sörrel és hallgatni a Picsát a telefonról miközben a Balaton kb. ilyen messze volt tőlem:

IMG_20150715_080652

Na ennyit a lángsugarú nyárról, nézzük mi van mostanában: az előbb említett kurva sok munka (mintha minden ügyfelem december 31-ig akarná megváltani a világot) mellett hódolok egy újabb hobbimnak: streamelgetek ezerrel. Gyorsan ide is szúrom a linket, gyertek, nézzetek, hallgassátok a komoly eszmefuttatásaimat, nekem az nagyon jól esne ha sok embert szórakoztatna ahogy dörmögve előadom a világbölcsességeimet egy kis Far Cry 4-ezés vagy Cities: Skyline-ozás közben (a lista persze ennél nagyobb, múlt héten pl. GTA 5 volt terítéken).  Amúgy annyira komolyan vettem a dolgot, hogy vettem egy egész jó minőségű mikrofont is a feladathoz, amely az Audio-Technica ATR2100 névre hallgat (link) és nagyon meg vagyok vele elégedve. Ha belenéztek a streamjeibe meglátjátok (pontosabban meghalljátok) hogy miért mondom ezt. Beszereztem hozzá pár ezerért egy állítgatható mikrofonállványt is, úgyhogy az asztalom most tényleg jobban hasonlít egy stúdióhoz mint bármikor. Még szivacsot is rendeltem rá Kínából (fél euró, free shipping – és ez nekik megéri?!), úgyhogy van ami beigya a nyálam ha nagyon fröcsögne. Egyelőre ez az ami leköt, bár ha nagyon ki vagyok merülve egy szétpörgött nap után akkor nem szoktam erőltetni a dolgot – már csak azért sem, mert maga a kommentálás újabb energiákat vesz ki az emberből, ráadásul nem is kicsiket. Higgyétek el, ha három órán át folyamatosan próbáltok vicceseket mondani miközben próbáljátok nem önmagatokat ismételgetni az mocskosul fárasztó tud lenni. Én azért élvezem, és remélem hogy ez még jó darabig így is marad. Gyertek, nézzetek bele! Én meg majd írok ide is néha – mondjuk jövő júliusban 🙂

Egy gondolat Cecil halálával kapcsolatban

Írta JonC Ekkor: 2015. július 30. KOMMENTÁLD!

Pár napja ezen pörög a net: egy amerikai fogorvos a társaival együtt halálosan megsebzett, majdnem két napig szenvedni hagyott, végül kivégzett és lefejezett egy hímoroszlánt (ő Cecil) Zimbabwében – ráadásul mindezt természetvédelmi területen. Ezzel sikerült kivívnia sokak gyűlöletét maga ellen, elég ha csak a Facebook-oldalára vetünk egy pillantást – kapja az ívet rendesen “szegény”.  Nem is nagyon akarok a konkrét esettel foglalkozni, csak maga a jelenség gondolkodtatott el, főleg miután a kommentek között megtaláltam ezt a szösszenetet:

2015-07-30 23_13_14

A jelenség az érdekes amire ez a kép próbál a maga elég primitív módján ráébreszteni: lassan eljutunk oda, hogy nagyobb a felháborodás egy állat halálán mint egy emberén. Azok a tüntetők, és felháborodott kommentelők akik most – teszem hozzá joggal, ha csak ezt a rosszul sikerült vadászkalandot vizsgáljuk mindentől elvonatkoztatva – ízekre szedik a faszit gondolom ugyanennyire érzékenyek a Boko Haram vagy az ISIS által elkövetett tömegmészárlásokkal szemben, vagy az észak-koreai rezsim alatt éhen haló emberek ügyére is. Vagy talán mégsem? Szerintem van egy jelentős rétege a globális értelemben vett társadalomnak ami kb. leszarja ha emberek halnak meg, de az állatok halála bezzeg a végletekig feldühíti őket. Azon gondolkodtam zuhanyzás közben, hogy mégis hogyan válhatott ilyen sok emberben ennyire evidenssé, hogy előbbre rangsorolják egy állat életét mint egy emberét, és arra jutottam hogy erre a két fő okra vezethető vissza:

  • folyamatosan azt sulykolják belénk (amúgy valószínűleg joggal), hogy mi, emberek tettük tönkre a Földet, miattunk pusztult ki/fog kipusztulni rengeteg állatfaj. Ennek az évtizedekig tartó emberellenes propagandának hála konstans bűntudat és szorongás alakulhatott ki széles néptömegekben, amely túlreakcióként radikális állatvédelemben ütközhet ki idővel
  • valószínűleg az is közrejátszhat, hogy – míg csóri oroszlánok védelem alatt állnak nehogy kihaljanak – emberből egyre több lesz: a mostani hétmilliárd 20-30 éven belül nyolcra, majd 50-60 éven belül kilencre nőhet ha így folytatjuk tovább. Ez is indukálhat valamiféle elinflálódás-érzést egyesekben: az emberekért (legyenek azok nők és gyerekek akár) nem kár, ha egy háborúban vagy terrormerényletben meghalnak, de szegény pandákból alig pár darabot verhetünk már csak a kínai állatkertekben.

Ez a generációk óta belénk nevelt frusztráció aztán olyan remek sztorikban csúcsosodik ki, mint az olasz lány esete, aki azért maradhatott életben, mert olyan kísérleti gyógyszereket kapott, amelyeket előtte állatokon teszteltek ki. A – fentiek fényében – várható reakció persze hasonló volt, mint a fogorvos esetében: az ő életét is sokan tartották kevesebbre mint azokét az állatokét, amelyeknek hála kifejleszthették neki az életmentő gyógyszert.

A kérdéskör komplex, és persze sajnálni kell szegény állatokat is (főleg ha egy seggfej sportból lövi le őket tiltott területen), de azért tök jó lenne nem átesni a ló túlsó oldalára. Na persze önmérsékletet, megfontolt gondolkodást elvárni a széles tömegektől finoman szólva is naivitás részemről: a nem leragadás az első gondolatnál egy témában sosem volt divat ha az istenadta népről van szó.

Életke <3 JonC

Írta JonC Ekkor: 2015. július 29. 1 KOMMENT

Tegnap úgy döntöttem hogy – mielőtt komoly egészségügyi kockázatoknak teszem ki a lakótársaimat – végre kitakarítom a hűtőből a régóta ott rohadó maradékokat. Az első célpontom a pár hete ott felejtett chilis bab volt (műanyag tárolóstól ment a kukába), majd jött a lábosban tárolt múlt heti spagetti. Nézegettem egy darabig hogy mi legyen vele, aztán úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb ha lehúzom a WC-n. Be is vittem szegényt a budira, majd egy lendületes mozdulattal beleborítottam az egészet a csészébe. Ekkor jött a felismerés, hogy ez így nem fog lemenni, ugyanis össze van állva mocskosmód, és ha netán megpróbálom letuszkolni a kefével abból tutira dugulás lesz. Ekkor cselekedtem meg azt, amit nem kellett volna: a kezem ügyében levő villára felszúrtam az egészet, és egy rántással visszaraktam a lábosba. Ekkor tudatosult bennem, hogy most ennek eredményeképpen az edénybe csöpög a foslé öblítővíz, aminek a legkevésbé se lenne szabad sose érintkeznie semmilyen étel készítéséhez használt eszközzel. Csak álltam ott szomorúan a pillanatok leforgása alatt kialakult újszerűen undorító helyzetben, és hosszas mérlegelés után beláttam, hogy sajnos nincs más megoldás, bármennyire nem fűlik hozzá a fogam.

Azért remélem a Jar eléggé fertőtlenít.

Könyvek és szörnyek

Írta JonC Ekkor: 2015. június 4. 3 hozzászólás

Hey brother, happy returns
It’s been a while now
I bet you thought that I was dead

Bizony mondom néked pedig nem, és nem is tervezem egyhamar. A blog ugyan tetszhalott néha, de én aktívkodom ezerrel – milyen kár, hogy azt ti nem feltétlenül látjátok. A legutolsó post óta eltelt időben pedig csomó minden történt velem, úgyhogy essünk is neki az összefoglalónak (ja igen, ez a szösszenet deklaráltan valamiféle helyzetjelentés akar lenni, ha eddig nem sikerült volna leesnie).

Kezdjük mondjuk a könyvekkel: sudribunkó interneten és hülye videojátékokon szocializálódott kocka létemre egész sokat sikerült mostanában elolvasnom, ráadásul úgy, hogy eleinte direkt utaztam azokra, amelyeket valamiért örök érvényűnek tart a T. emberiség, és amelyek ismeretében nyugodtan el tudok beszélgetni a leglelkesebb bölcsésszel is. Ilyen volt például a

Mihail Bulgakov: Mester és Margarita: állítólag ez egyes középiskolákban kötelező olvasmány, de nekem kimaradt. Annyit azért hozzátennék ehhez a tényhez, hogy ha csak ilyen szórakoztató, szürreális és zseniális könyvek kerültek volna a kötelezők közé, akkor talán több fiatallal sikerült volna megszerettetni az olvasást. (Persze kinek mi a szórakoztató, sokan utálják például a Kőszívű ember fiait, pedig szerintem egész jó kis regény az.) A könyv a Mester, Margarita és maga a Sátán sajátos viszonyára épül, amely során embereknek veszik nyoma, néhányan megőrülnek, egy kandúr kétlábon jár, hogy-hogynem egy moszkvai színház környékét félmeztelen nők lepik, és néhány zseniálisan megfestett fejezetben még Poncius Pilátus lelki gyötrődésének is szemtanúi lehetünk, miután keresztre feszíttette Jézus Krisztust. Mindezt pazar humorral és helyenként kellően elborult groteszkséggel fűszerezte az író. Én élveztem.

J. D. Salinger: A zabhegyező: no ezt már fogósabb kérdés volt bekategorizálnom a jó vagy rossz könyvek közé: értem én, hogy bámulatos írói tehetséget igényel érdekessé tenni egy viszonylag átlagos amerikai kamasz három napjának elbeszélését, és alapvetően ez sikerült is, de valahogy hiányoltam a történeti szálat a különféle események mögött. Oké, hősünket a negyedik gimnáziumból tanácsolják el, és három napra úgy dönt a maga ura lesz – és ennyi, ez a sztori. Persze ahogy ez a három nap telik felér egy betűkbe öntött festménnyel: az első számú elbeszélés nagy része monológ, rengeteget megtudunk a főhős gondolataiból, családi hátteréből, az őt körülvevő világról, ami magában működőképes, csak nekem néha mégis kevésnek tűnt. Ennek ellenére nem rossz, sőt amikor titkos hazalátogatása utolsó perceiben elbőgi magát a kishúga szobájában az kifejezetten hatásos jelenet volt.

Éééés akkor éles váltás:

Andy Weir: A marsi: ez már kevésbé klasszikus, ámde annál szórakoztatóbb darab. Adva vagyon egy Mark Watney nevű űrhajós, aki a harmadik-negyedik Mars-expedíció során balesetet szenved, a szkafandere kiszakad, az életjelei a nullára csökkennek, ezért a társai otthagyják a bolygón. Ezek után elég meglepő élmény lehetett a számára, amikor pár óra eszméletvesztés után újra magához tért, és konstatálta, hogy egyedül maradt a büdös nagy vörös kősivatagban… Szerencséjére ellátmánya akad – viszonylag – bőven, úgyhogy nekiáll berendezkedni a túlélésre. Eleinte még azt sem tudhatja biztosra, hogy van-e értelme minél tovább nyújtani az életben töltött napok számát, de ő nem adja fel – és milyen jól teszi, ugyanis… de nem spoilerezek. A történet párhuzamosan fut a NASA és hősünk szemszögéből, így láthatjuk mindkét oldal működését: milyen az, amikor egy gigászi vállalatnak kell gyorsan cselekednie, és milyen az, amikor megfelelő technikai és tudományos háttérrel rendelkező hősünk a semmi közepén is megteremti a túléléshez szükséges eszközöket. Izgalmas, humoros és – amennyire meg tudom ítélni – technikailag hiteles könyv, amiből akár tanulni is lehet az űrkutatás gyakorlati oldaláról.

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033: az atomcsapás utáni moszkvai metró bájos miliője nem ismeretlen a számomra: annak idején még írtam is az ebből a könyvből készült játékról (olvasható itt). Amire emlékszem, hogy már akkor is tetszett az alapkoncepció, és az az atmoszféra amit kihoztak belőle a készítők, úgyhogy nem meglepő, hogy nemrég nekiálltam a könyvnek is. Még nem értem a végére, de pár aspektusát már meg tudom ítélni: nem az az irodalmi igényességű megfogalmazás, viszont az olyanoknak mint én (akik a játék újrajátszására készülnek éppen) rengeteg érdekes adalékkal szolgál a moszkvai metróhálózat működését, és rejtélyeit illetően. A sötéten tátongó alagutak, a metró alatt mélyen húzódó szervizjáratok, az elhagyatott állomások csendje van annyira érdekes helyszín, hogy már csak ezért is érdemes elolvasni Artyom kalandjait a Polis-ba jutással. Nem mellesleg hatalmas élmény úgy haladni a sztorival, hogy közben a kezed ügyében mindig ott van egy – a könyv világához adaptált – moszkvai metrótérkép kinyomtatva – enélkül ugyanis nem fogod érteni, hogy melyik állomás milyen összeköttetésben van a többivel, és hogy hősünk miért éppen arra tart amerre.

Ennyit a könyvekről, következzenek a játékok: legfontosabb megemlítenivaló a Killing Floor 2 megjelenése, amelyet a megjelenés napja óta tolok (most éppen 47 órám van benne). A pár órás játékról készült gameplay-em itt tekinthető meg (aki képes végignézni az kap tőlem egy baráti vállveregetést – virtuálisan):

Amiért nehezen megunható az a – most már négy, megjelenéskor csak három – map az az, hogy olyan harci jeleneteket láthatunk, amilyeneket máshol sehol (legalábbis én még nem láttam ehhez foghatót): csodálatosan belassítva szakadnak a fejek, fröcsög a vér, szállnak a levegőben a sörétek és a lövedékek, miközben a szűkebb átjárókban halmok képződnek a lelőtt szörnyek hulláiból, amelyeket félrelöködve próbálnak a bloat-ok a közelünkbe férkőzni, hogy jól beterítsenek savas kannás boros hányással. (Apropó szörnyek hullái: a mennyiségüket a …\Documents\my games\KillingFloor2\KFGame\Config\KFGame.ini elérési úton található file-ban a MaxDeadBodies értékének növelésével lehet tuningolni – olyan 50 környékén már jó nagy rumli tud lenni a későbbi körökben, cserébe eszi az FPS-t rendesen.) Egy-egy gránát után csak úgy röpködnek a testrészek, a szörnyek néha nem csak úgy spawnolnak bele a nagyvilágba valahol, hanem különféle nyílásokból (csatorna, stb.) másznak elő… Zseniális. Ha hozzávesszük, hogy végre nem több éves project maxra fejleszteni a különféle kasztokat (nem vicc, az első részben 206 órányi játékkal csak a sharpshooter-rel voltam maxon – ahogy a fenti videóban is említettem), és öt szintenként még valami speciális skill-t is választhatunk akkor még a motivációval sincs gond. Egyelőre csak négy kaszt van implementálva, de a készítők ígérik erősen, hogy év végéig mindent belepakolnak a játékba, amit csak kell: új pályák, fegyverek, ésatöbbiésatöbbi. Már most jó, de csak jobb lesz.

Hirtelen elfogyott a lendület, pedig még az EHP upgrade projectről nem is meséltem, amit egy hattagú ERP landscape-en éppen nyomok. Na sebaj, majd legközelebb. Most megyek szörnyeket gyilkolni halomra, sziasztok.

HCE-finalcoverSteven Wilson – Hand. Cannot. Erase. (2015)

Fejben fogalmazom egy ideje a felvezetőszövegét ennek a postnak, csak nagyon nehéz nem közhelyesnek, és elcsépeltnek hatni ilyenkor. Olyan kifejezések jutnak eszembe, hogy “mestermű”, meg “korának egyik legnagyobb zenésze”, hogy a “instant classic”-ról ne is beszéljünk. Pedig ez a lemez már most klasszikus – olyasféle érzés hallgatni, mint amilyen anno 1967-ben lehetett először belekóstolni a Beatles “Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-jába: érzed, hogy valami nagy dolognak vagy tanúja. Persze majd az utókor eldönti, de ha van igazság akkor Steven Wilson munkássága valami több reflektorból megvilágított díszes emelvényen fog helyet kapni a Rock Örök Múzeumában. Azt írta a Visions nevű német zenei magazin, hogy ez az album a Facebook-generáció The Wall-ja. Én ezt az analógiát nem érzem teljesen pontosnak (közel sem játszik annyi fiatal életében központi szerepet a gitáralapú zene, mint azokban az időkben), de azzal kiegyezek, hogy Steven Wilson napjaink Roger Waters-e. Ami azé’ nem olyan rossz kis titulus szerintem.

Na de térjünk rá az új lemezre, amely a Hand. Cannot. Erase. nevet kapta. Általánosságban elmondható, hogy az album kicsit emészthetőbb mint az előző (“The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)”), több rajta a szinte már-már rádióbarátnak is nevezhető tétel (főleg ha viszonyítunk az előző fúziós jazzet progresszív rock-kal keverő számaihoz), ami szerintem jót is tett neki. Valahogy kevésbé érződik hangszeres maszturbációnak, mint néhány régebbi Wilson-album, ha az összképet tekintjük (hangszeres maszturbáció nálam az, amikor egy szám mintha nem is akarna szólni másról, mint hogy a zenészek mennyire rohadt technikásak, és ezt csak 10 percnél hosszabb terjedelemben sok-sok szólóval megtűzdelve tudják kifejezni. Persze minek hallgatok progrock-ot, ha ez zavar, mi?). Ennek ellenére néha elkapott ez az érzés, de szerencsére kis mértékben, és az összképet nem súlyosan rontó formában.

Fogalmam sincs hogyan kell helyesen lemezbemutató cikket írni, úgyhogy következzék a tracklist – mindegyik számról írok majd pár gondolatot, aztán meglátjuk hogy sikerül:

Tovább is van… »



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 786 darab post, és 2645 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek