Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Hogyan ne öljük meg egymást az utakon

Írta JonC Ekkor: 2018. május 7. KOMMENTÁLD!

Régóta érlelődött bennem, hogy meg kéne írni ezt a postot, de a tegnapi edzőkörömön történt apróbb incidensnek “hála” most végre meg is teszem (amúgy helló mindenki, élek, virulok, köszi, most fogok munkahelyet váltani, és minden fasza). Nem néztem utána, de tuti hogy van ilyen írás a neten, max lesznek átfedések az én verzióm és másoké között, nagy ügy. Arról szeretnék kicsit értekezni, hogy hogyan ne keveredjünk balesetbe országúti kerékpárosként, továbbá (nehogymá’ az jöjjön le a T. olvasóban hogy csak az autós okozhat ilyet, ami természetesen hülyeség) hogy hogyan viselkedjünk az úton, ha két keréken próbálunk eljutni A-ból B-be. Ez a cikk most nem a városi közlekedést taglalja (ami sokkal veszélyesebb amúgy), arra ott van például a Magyar Kerékpáros Klub vonatkozó oldala, vagy például ez, helyette inkább az országútizásra, a prérin tekerésre helyezném a hangsúlyt érintve néhány kapcsolódó témát. Ez elvileg kevesebb veszélyt rejt magában, a gyakorlatban viszont – főleg a nagyobb sebesség és a pompás minőségű útjainknak köszönhetően – néha szintén elég veszélyes tud lenni. A tegnapi eset elkerülésére mondjuk pont nem tudok semmilyen tippel szolgálni: szép, napsütéses időben egy nyílegyenes szakaszon úgy jött át a sávomba egy szembejövő autós saccra kilencvennel, hogy azt semmi nem indokolta. Arra tudok gondolni, hogy vagy részeg volt, vagy a műszerfalon matatott vagy csak simán rám akart ijeszteni – ez utóbbi sikerült is neki, remélem látta a visszapillantóból hogy szidom az anyját erősen (lehetne ez is egy tipp a felsorolásban: ne veszítsd el a fejedet ilyen esetekben). Ennyi felvezetés után kezdjük mondjuk azzal, hogy országútisként mivel tudod minimalizálni a baleset esélyét. Hangsúlyozom: ez a saját tapasztalataimon alapul, és tuti, hogy hiányos, idővel lehet hogy még bővíteni fogom:

Mit tegyünk/ne tegyünk biciklisként az országúton?

  • ami elsőként eszembe jut, ugyanis folyamatosan észben kell tartani (nem akarok csak Magyarországgal példálózni, biztos vannak más országok is, ahol ez a helyzet): az úthibák, kátyúk kerülgetésének helyes módja. Feltételezem, hogy az átlagautósnak fogalma sincs milyen egy 23-25 mm széles kerékkel belerongyolni egy akár csak kicsit is hibás útfelületbe, nem tudja hogy amit az autó felfüggesztése és széles kerekei simán kompenzálnak az kerékpáron (főleg nagyobb tempónál) nem csak hogy kellemetlen, de akár veszélyes helyzetbe is sodorhatják az embert. Ezért ha látod, hogy métereken belül úthibás szakasz következik (legyen az kátyú, vagy csak régóta felújításra szoruló útszakaszokon tapasztalható lekopott aszfaltréteg, amely kirázná a lelket belőled 35 km/h-nál) a következőket kell mérlegelned: jön-e mögötted autós, és ha igen, akkor milyen távolságban. Ha messze van még, akkor kerülhető az úthiba, ha viszont már közel, akkor egy váratlan manőver akár azt is eredményezheti, hogy elüt hátulról. Ilyenkor jobb inkább erős fékezést követően a kátyútengerbe hajtani, ugyanis a hirtelen lassulással nem fogsz veszélyhelyzetet okozni, elvégre az autós már kihúzódott (vagy még lesz ideje kihúzódni) a felező felé, hogy téged elkerüljön. Ha az autós még távol van, akkor nyugodtan kerüld ki az úthibát, sőt ha hosszabb szakaszon szar az út széle akkor maradj kint a sávod felénél – ez főleg kevésbé forgalmas szakaszokon működhet, ahol a mögüled érkező autós még így is meg tud előzni szembejövő forgalom híján. Az meg hogy szid-e magában (mert nem érti meg, hogy virsligumikkal nem tudsz olyan felületeken haladni, amin ő autóval még igen) legyen az ő baja.
  • Kapcsolódó téma: a másfél méteres oldaltáv tartása sajnos még mindig gondot okoz néhány autósnak (azokról az idiótákról nem is beszélve, akik direkt húznak el melletted centikre), úgyhogy neked kell megtenned mindent a testi épséged érdekében. Ha az út minősége engedi maradj a jobb oldalon. Amúgy pont ma futottam bele Vegan Cyclist friss videójába, ami egyrészt prezentálja a probléma globális voltát, másrészt elhangzik benne, hogy Kaliforniában ez a másfél méteres szabály már törvénybe is van iktatva. Hm. Azt azért tegyük hozzá, hogy igenis vannak helyzetek (ezzel páran nem fogtok egyet érteni), amikor nem tartható be, ha például egy szűkebb úton sűrű a szembeforgalom. Ilyenkor én nem érzem magam veszélyben ha másfél méteres oldaltávnál kisebb marad csak az engem megelőző autó és köztem egészen addig, amíg az előzést nem 90-100-zal, vagy még többel teszi. Az ortodoxabb felfogás hívei szerint ilyenkor az autósnak kötelessége lassítani, és addig mögötted maradni, amíg meg nem tud előzni szép széles ívben. Namármost én ezt nem várom el senkitől mondjuk egy tízes főúton vagy a hetesen Balaton felé.
  • Apropó főutak: ha csak az edzés a célod jobban jársz, ha eleve elkerülöd őket. Persze, a fent említett utakon szabad tekerni (említhetném a 11-est is Esztergom felé), de nem a legjobb élmény: oké, hogy jó az útminőség, de amikor az ember mellett 2-3 másodpercenként megy el egy autó, az minden csak nem megnyugtató és egészséges (a szmog miatt, főleg). Segítségedre lehet az általam tavaly óta folyamatosan használt merretekerjek.hu, a Strava heatmap-je és hát a helyismeret. Utóbbit sajnos nem pótolja semmi, de néhány szar, dugóban, mocsokban eltöltött tekerés elég ahhoz, hogy feltérképezz jópár kilométernyi elkerülendő útszakaszt. Jótanács: ha gyorsan haladó országútis vagy, akkor nem feltétlenül jó neked a kerékpárút, hiába csábító arra tervezni az útvonaladat, ugyanis ezeknek jó része vagy rohadt kanyargós és/vagy szar minőségű megszakítva kapubehajtókkal és padkákkal, vagy tele vannak Józsi bácsikkal akik épp’ a kocsmába igyekeznek a biciklijeiken, vagy kiscsaládokkal, ahol megint akut balesetveszélyt okozol, ha haladni szeretnél (jó példa erre a Velencei-tó/Balaton környéki kerékpárút, vagy akár a Budapestet Szobbal összekötő). Ha teheted inkább kerüld el ezeket a szakaszokat, ugyanis az autósok egy része lelkesen fog ledudálni téged az útról ha látja a párhuzamos kerékpárutat. Az mondjuk már nem maradt meg nekik a KRESZ-ből, hogy a gyalog-kerékpárút használata általában kötelező, azonban ha a gyalog- és kerékpárúton a gyalogosok forgalma a kerékpárosok továbbhaladását akadályozná, vagy az úttesten van felfestett kerékpáros nyom (piktogram), a kerékpárosok az úttesten is közlekedhetnek – valószínűleg azért, mert őket ez nem érinti. Még egy jó tipp, főleg ha budapesti vagy: ha nem akarsz szmogmérgezést kapni mire kikeveredsz a városból, akkor javaslom a MÁV-ot, mint menekülési alternatívát. Én a napokban kaptam rá, hogy a Keletiből kivonatozok Isaszegre, és onnan kezdem az edzéseimet. Ég és föld a különbség így, nem kell egy órát araszolgatnom kifelé a dugóban, füstben, konstans életveszélyben.
  • Tartsuk be a KRESZ-t: alapvető hibákat ne vétsünk, attól még hogy kurva profik vagyunk jelezzük, ha kanyarodnánk, ne menjünk át pirosokon, ne előzzünk kocsisort jobbról ha már mozgásban van, ne használjuk a buszsávot ha nincs megengedve, ne sodródjunk át lejtős kanyarban a szembesávba stb. (kint az országúton szerencsére egyszerűbb betartani a szabályokat, de mégis fontosnak éreztem ezt megemlíteni itt).
  • Használjunk erős első- és hátsó lámpákat nappal is: egy megfelelően bika első lámpa (nekem például egy ilyenem van most) szikrázó napsütésben is életmentő lehet, ugyanis így messziről látszik hogy jövünk, és nem kezd előzésbe egy türelmetlen autós a szembesávban. Az erős első lámpával viszont csínján kell bánni: szürkületben, pláne éjszaka állítsuk a sugarat az úttestre, különben simán el tud vakítani egy szembejövőt. A hátsó lámpa előnyei főleg akkor kerülnek előtérbe, ha egy árnyékosabb, lombosabb szakaszhoz érünk (netán egy alagúton kelünk át), itt értelemszerűen nem rossz, ha lát minket az autós és ki tud kerülni. Hasonló megfontolásokból jó, ha van rajtunk pár fényvisszaverő felület, nekem pl. a cipőim sarka és a hátizsákom is ilyen.

Mit tegyünk/ne tegyünk autósként az országúton?

  • Először is (kapcsolódóan a bicikliseknél említett első ponthoz): értsük meg, hogy vékony kerekekkel teljesen más megélni a magyar utakat. Ne dühöngjünk, hogy az idiótája a sáv közepén halad, nézzünk ki az út szélére, és gondoljunk bele mi hogyan tudnánk ezen menni 25 mm széles 7-8 bar-ra fújt kerekekkel zéró lengéscsillapítással.
  • Aztán: pont ezért próbáljuk meg tartani a másfél métert ha megelőzzük, sajnos bármikor előfordulhat, hogy korrigálnia kell 20-30 centit egy észre nem vett kátyú miatt. Még a legprofibb kerékpárosoknak sem tud olyan egyenes lenni a nyomvonala mint egy autósnak, ez megtörténhet.
  • Apropó előzés: lazán kapcsolódik, de ha már eszembe jutott megemlítem: ha tudjuk tartani az oldaltávolságot, akkor lehetőség szerint ne lassítsunk vissza 50-re, hogy onnan indítsuk meg, főleg ne emelkedőn! Tegnap is egy percig nem kaptam levegőt egy drága autós miatt, aki úgy gondolta hogy megosztja velem az autója gyorsulási rekordkísérletét egy kaptatón.
  • Szintén egy kerékpárosoknak írt ponttal kapcsolatban: igenis van olyan, hogy egy országútis kint halad az úton hiába van párhuzamosan kerékpárút. Ismerve ezek egy részének állapotát még az is elképzelhető hogy úgy halad kint, hogy előbbin nem tartózkodik senki. Nem állítom, hogy ez így oké, de ha mondjuk egy gyér forgalmú úton ilyet látunk, és simán meg tudjuk előzni (másfél métert lehetőség szerint tartva), akkor nem biztos hogy a ledudálás a legjobb reakció. Nem tudok más nevében nyilatkozni, de én minél előbb el akarok ilyen szakaszokról kotródni, és az esetek jelentős részében azért keveredek ilyen szituációba, mert akkor járok arra életemben először.

Egyelőre ennyi. Észrevételeket, plusz tippeket szívesen várok kommentben. Jó tekerést mindenkinek!

Egy éjszaka a toxikológián

Írta JonC Ekkor: 2017. december 11. 7 hozzászólás

Van egy hatalmas sztorim, amit a pár évvel ezelőtti énem réges-rég megírt volna, a jelenkori viszont hetekig húzta, pedig ez végre vicces a maga módján: néhány hete egy szép vasárnapon bekerültem a Péterfy Kórházba. Nem is akárhova, hanem annak is a toxikológiájára. Ennél a pontnál pár ismerősömmel eljátszottam, hogy a “mi történt?” kérdésükre azt válaszoltam, hogy megkínáltak a Blaha aluljáróban valami fehér porral, amit utólag kár volt lelkes porszívóként az orromba tömnöm, de most megkímélnélek titeket ettől a “poéntól”, és lelőném a lényeget: kb. másfélszeresére dagadt az arcom néhány óra leforgása alatt, és az idő múlásával egyre kevésbé volt vicces a helyzet. Minden a buszon kezdődött, amivel Pápáról jöttem vissza családlátogatásból a székesfővárosba. Már itt is éreztem némi fura duzzanatot az alsó ajkam jobb felén, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Aztán az albérletben eldurvultak a dolgok: először ez az első duzzanat dagadt meg durván, aztán átterjedt a jelenség a felső ajkam bal oldalára is.

Tovább is van… »

Aki olvassa a blogot tudhatja, hogy nagyon szeretek biciklizni, és inkább a teljesítmény- mintsem az élményorientáltság hajt előre, ha erről van szó (értsd: viszonylag ritkán túrázom szép helyeken, ellenben viszonylag sokszor megyek aszfaltozott utakon nagyobb távokat minél jobb sebességátlaggal minél jobban kifárasztva magam). A téli időszak persze nem a legjobb annak aki országútizásra adja a fejét: nem elég a hideg, a korán sötétedés, de idővel a jég/hó/latyak is elég életveszélyes tud lenni, ha az ember rájuk merészkedik egy 25 mm széles kerékkel. Tavaly ezt nem is tudtam sehogy kezelni, az ősszel vett KTM Strada 1000-esemet tavaszig őrizgettem a nappaliban (még a kormánybandázson is rajta maradt a nejlon úgy februárig), de idén elhatároztam hogy edzek tovább, nem hagyom elveszni a nyáron összeszedett formámat. Adta magát az ötlet hogy görgőzzek, de idegenkedtem attól, hogy a falat, vagy akár valami filmet bámulva próbáljak az edzésre koncentrálni (filmet nézve valszeg nem is menne). Aztán némi Google-ezés után rábukkantam a Zwift-re, amiben azóta átléptem az 1000. kilométeremet – mindezt egy helyben, az albérletem nappalijában tekerve, izzadva, néha hörögve-nyögve 175-ös pulzussal ahogy azt kell.
Nézzük a hozzávalókat (pompás összefoglaló található a Zwift Hungary – Official Facebook-oldalon, ezért nem általános leírás következik, hanem ahogy én csinálom):

  • egy darab országúti bicikli (fun fact: nem számít a súlya, sőt a kerékméret is variálható, nekem 700C-s kerekeim vannak)
  • egy darab edzőköpeny a hátsó kerékre (opcionális, de azért eszegeti a görgő a külsőt, ez elvileg arra van tervezve hogy bírja)
  • egy darab trainer (róla később)
  • egy darab okostelefon
  • egy darab PC + monitor vagy TV (asszem van a Zwiftből iOS-es és Apple TV-s verzió is, az Androidos még mindig nem jött ki – tehát akinek iPhone-ja van az nyomhatja azon is)
  • egy darab ANT+-os USB dongle (nem feltétlenül kötelező, később kifejtem miért)
  • egy darab pulzusmérő öv (nem feltétlenül kötelező, de nem árt)
  • ventilátor(ok)
  • törölköző

Ezeket okosan összevariálva máris a virtuális tájon találjuk magunkat, ahol – ha a görgőnk okos – az emelkedőkhöz érve igenis megfogja a kereket, és valóban nehezebb lesz feltekerni rajtuk. Tömérdek videó van a neten hogy hogyan kell elképzelni egy ilyen görgőt, sőt több típus is létezik belőle. Az enyém egy középkategóriás okosgörgőtrainer, egy Tacx Bushido Smart ami 15%-ig tudja szimulálni az emelkedőket, magának termeli meg az áramot, és relatíve csendes, cserébe lejtőn nem könnyít a kerék forgásán és nem szimulálja pl a macskaköves szakaszokon a rázkódást (igen, vannak ilyen trainerek is). Sokan esküsznek a szabadgörgőkre, amelyek három hengerből állnak, amelyeken végig egyensúlyozni kell a gépet: ezek tudtommal nem használhatóak a Zwifttel (max a butagörgős setup-pal, ahol egy sebesség- és egy pedálcsapásszenzor adataiból a program maga tippeli meg a leadott wattértéket), másrészt jó nagyot lehet velük esni, cserébe javítják az egyensúlyérzéket.
Hogyan is néz ki egy ilyen edzés a gyakorlatban? Átöltözöl szépen biciklis felszerelésbe (na jó, bukó + napszemüveg talán nem kell, pulzusmérő öv viszont nem árt), befogatod a hátsó kereket a görgőbe (ehhez jár a trainerhez egy spéci gyorszár), bekapcsolod a ventilátoraidat (nincs ellenszél, ezért kell valami ami lehűt), bekészíted a kulacsba a folyadékot (én zseléket is szoktam tolni, mégiscsak kemény fizikai munka ez, hiába nem vagyok kint a hegyekben), ráteríted a kormányra a törölközőt, bejelentkezel a Zwiftbe, felpattansz a nyeregbe, nekiállsz pedálozni (ez a Bushido Smart-nál kell csak, mert mint említettem magának termeli az áramot, ergo amíg nincs áram nem kommunikálnak a szenzorjai), a szenzorpárosító képernyőn megvárod amíg mindent felismer a program, majd ha minden stimm akkor a főmenüben a ride-ra bökve már a pályán is találod magad. Innentől kezdve a következő szenzoradatok alapján kalkulálódik a haladásod: a trainer küldi a wattértéket, a pedálcsapásszámodat és a sebességedet a számítógépednek (ANT+-on vagy Bluetooth-on – utóbbi mehet a Zwift Mobile Link app-on keresztül is, erről később), míg a pulzusodat a pulzusöved fogja “mondani” neki. Az ANT+ kikerülhető ha a szenzorjaid csak bluetooth-on hajlandóak kommunikálni (az én esetemben a trainerem tudja mindkét szabványt a pulzusövem viszont csak bluetooth-os) ha a már említett Mobile Link program kezeli a tőlük érkező jelet. Erről csinált egy remek videót egy sporttárs, pár percben elmagyarázza mire kell figyelni:

Ennyi a technikai háttér, jöhet a program maga. A post címében említett OASIS betűszót az általam is nagyra tartott sikerkönyvből, a Ready Player One-ból kölcsönöztem, ugyanis a Zwift-re nagyon is illik hogy egyfajta menedék lett számomra az utóbbi hetekben. Az egész virtuális világ a kerékpárosokra van szabva (bármily hihetetlen): nincsen autóforgalom, nincsenek kátyúk, és ráadásul grafikailag sem csúnya a környezet, amiben bolyonghatunk (ez igaz főleg Watopiára, ami egy fiktív Csendes-óceáni sziget tengerparttal, havas hegycsúcsokkal, vízalatti csőalagutakkal, egy működő vulkán belsejével, és egy egész friss dzsungeles-Maja templomos résszel), ráadásul a legtöbb esetben mi dönthetjük el a kereszteződéseknél merre folytatnák az utunkat, szóval ha éppen nincs “humorunk” felmászni a rádiótoronyhoz (jelenleg a játék legmagasabb pontja a maga 516 méterével, feljutni oda egy néha 17%-os emelkedő leküzdésével lehet – brrr), akkor választhatunk valami kevésbé embert próbáló szakaszt is. Apropó szakaszok: bizonyos résztávokon (amelyek elejét egy fehér vonal, végét pedig egy felfújható versenykapu jelzi) a program átvált egyfajta versenymódba: itt hirtelen egy rövid (max 2-3 kilométeres) időmérő versenyben találjuk magunkat, amelyen egyrészt magunk (megdöntve a korábbi PR-ünket) vagy az épp’ szerveren tekerő többiek ellen próbálhatunk minél jobb idővel végezni. Ha sikerül megdöntenünk a saját rekordunkat akkor látványos konfettieső, ha sikerül megdöntenünk a szerver legjobbjának idejét akkor pedig egy spéci mez, és egy ikon a nevünk mellé a jutalmunk hogy mindenki lássa ki a legény a vidéken. Nekem eddig ezt egyszer sikerült elérnem, mondjuk a sportteljesítményből sokat levon hogy alig voltak a szerveren rajtam kívül, de akkor is 🙂 Íme a mez amit akkor kaptam:

Aztán ha már nincs kedvünk csak kóvályogni a nagyvilágba akkor van lehetőség profik által összeállított edzéseken részt venni. Ezek úgy néznek ki, hogy a program folyamatosan instruál, hogy éppen hány wattot kell leadnunk és hány percig, néha még azt is megszabja hogy milyen pedálcsapásszámmal tegyük ezt. Elmondható hogy mindig egy bemelegítő résszel indulunk, majd jönnek a különféle területeket fejlesztő edzésfajták: vannak amelyek a rövid, brutális sprinteket próbálják hatékonyabbá tenni, vannak amelyek az FTP-t próbálják feljebb tornászni (léteznek több hetes (!) edzésprogramok is amelyek erre fekszenek rá), satöbbi. Apropó durva sprintek, ezen a grafikonon a tegnapi ilyen edzésem szerepel vizualizált formában. Mint látható némi bemelegítést követően összesen ötször kérte a program a tizenöt másodperc nyeregből kiállós durvulást. Ezeket a tüskéket mindig némi egyre nehezedő terhelés előzte meg, utánuk pedig mindig jött pár perc pihenő:

Ilyen edzésből jópár van beépítve a programba, de importálni is lehet máshonnan származókat. Ehhez az edzésterv file-okat kell bemásolni a Zwift megfelelő almappájába a program indítása előtt. Ami még fontos: azt hogy hány wattot “kér” a program azt az FTP-értékedből számítja ki. Az FTP a Functional Threshold Power rövidítése (nem, semmi köze a filetransferhez :)), nagyjából azt a wattszámot jelenti amennyit le tudnál adni egy órán keresztül üzembiztosan. Ezt érdekes módon egy húszperces teszttel lehet lemérni, erre is van módszer a Zwiftben (néha maga a program szól egy akármilyen tekerés után, hogy hé, nőtt az FTP-d, beállítom az új értéket a profilodban, jó?). Fontos, hogy az FTP-d, és a testsúlyod pontosan legyen belőve a profilodon. Utóbbit a valósághoz képest csökkentve akár csalni is lehet a játékban ugyanis ebből számítja azt hogy x leadott watt-tal hány kilónyi önsúlyt kell még magaddal cipelned. Egy kilencven kilós ember értelemszerűen több wattra képes, de ha a programnak csak hatvan kilót ad meg, akkor az csúnyán cheat kategória. Mivel ez a játékosok lelkiismeretére van bízva, ezért egészen biztos vagyok hogy a versenyeken (később lesz róluk szó) rohadt sokan csalnak így, de ez van, az ember mindig szeret a többieknél erősebbnek tűnni még ha ez azzal is jár, hogy pofátlanul csal mint valami tízéves hülyegyerek.

Ha az ember nem szeret egyedül tekerni, akkor van lehetősége csapatos túrákon is részt venni. Nemrég bevezetett újítás, hogy egymástól durván eltérő edzettségű emberek is egy csapatban lehetnek ilyenkor, “rubberbanding” (kb. gumiszalagozás) a megoldás neve ami ezt lehetővé teszi: a gyakorlatban annyit tesz hogy amíg nyomod a pedált addig tök mindegy hogy hány wattot bírsz leadni a csapatban maradsz. Ennek köszönhetően a nagyon erős emberek se tudnak kilőni, a nagyon gyengék se tudnak leszakadni. Őszinte leszek: ezt a módot még sose próbáltam, úgy fest az, hogy a valóságban is inkább egyedül tekerek igaz a játékra is.
Végezetül: ha már iszonyat ki vagyunk testnevelésezve kipróbálhatjuk magunkat versenyeken is. Ezek előre megadott időpontban indulnak, előtte pár perccel már a rajtvonalon kell állni, és a zöld lámpa kigyulladásakor taposni mint egy őrült (többször használom a “taposni” kifejezést, pedig a profik a lábukat felfelé húzva is energiát fejtenek ki, na de ez mellékszál). Utána szépen bolyokra szakad a mezőny mint a valóságban, és a drift-hatásnak hála érdemes is azokban maradni (nem úgy mint én a nyáron a Tour de Pelson, ahol az aktuális bolyomat mindig lassúnak találtam, kiszakadtam közülük csak azért hogy az aznapi durva szélben kifárasszam magam, és visszahulljak közéjük mint egy horizontális Ikarosz – na de ez megint mellékszál). Végül pár kör végeztével megtekinthetjük a helyezésünket, de ha jót akarunk magunknak érdemes beregisztrálni a zwiftpower.com oldalra ami részletes statisztikákat generál a versenyen történtekről (melyik erőzónában mennyit tartózkodtunk, a versenytársainknak mennyi volt a watt/kg értékük, pulzusuk, ilyesmik).

Fontos még tudni hogy melyik Zwift-kategóriában érdemes indulnod: A-tól D-ig mindenki be van sorolva, ahol az A a profik világa (4 watt/kg, vagy felette) míg a D a 2.5 watt/kg alatti teljesítményre képes versenyzőket jelzik. Én legutóbb C-ben indultam (2.5 – 3.2 watt/kg), de a zwiftpower átsorolt B-be – cserébe végig volt vagy 170 a pulzusom 🙂

Nagy vonalakban ennyi a “játék”. Mint talán nektek is lejött ez egy szórakoztó köntösben tálalt elég profi edzőeszközt csinál a trainer+biciklitekből, komoly több hetes edzéstervek végigcsinálására, és rekreációs célú tekergésre is tökéletes (tegnap egy 71 éves bácsi írta be a chatbe hogy “hello youngsters”, ledöbbentem rendesen :)). Az ilyen új utakat kereső kockáknak mint én is tökéletes, ugyanis a számítógépes játék feeling is megvan (szinteket léphetsz, új mezeket, bicikliket, kerekeket, stb. nyithatsz meg), de bárkinek olyan lehet mint egy falat fröccs, akinek unalmas volt egy grafikont vagy rosszabb esetben egy falat bámulnia görgőzés közben. A végére a feketeleves: az egyhetes próbaidőszak után 15 USD a havidíja, de bőven kárpótol a rengeteg tartalom és a folyamatos fejlesztés, ami garantálja hogy hosszú időre lekösse az egyszeri biciklistát az edzés télen is. Ami viszont a legfontosabb: egyből importálható a tekerés a Stravára, mert ugye mint tudjuk ami ott nincs fent az meg sem történt 🙂

Life is Strange – mi a hype oka?

Írta JonC Ekkor: 2017. december 8. 4 hozzászólás

Előre szólnék hogy a következő kérdés nem azért lesz feltéve, hogy a trendekkel szembemenő, mainstream-et mélyen elítélő kifinomult ízlésű kritikus szerepében tetszelegjek, sőt még csak azért sem hogy görcsösen próbáljam bizonyítani a férfias vonásaimat (eleve gyanús aki ezt túlkompenzálva próbálja hangsúlyozni), de mégis engedtessék már meg nekem felvetni:

mégis mi a francért van ennyire oda meg vissza mindenki a Life is strange-ért? Miért lelkendeznek érte érett férfiak a neten? Miért írnak ilyeneket, hogy “meg fogja változtatni az életedet” meg hogy “kihagysz valamit az életedből, ha nem játszol vele”?

Most komolyan. Én próbálom magam tartani az elvhez hogy csak olyan dolgot ekézek amit ismerek, ezért nem szidom fennhangon a Szigor könyveket (az, hogy lehet, hogy csak nem én vagyok a célközönség akkor tudatosult bennem amikor megláttam a rúzst az új rész ajándékcsomagjában), vagy a Szürke ötven árnyalatát, és ezért merem az Alkonyatot vagy Coelho-t igen (ha már nőknek készült semmitmondó, esetenként káros “műveknél” maradva), utóbbiakat ugyanis volt szerencsém látni/olvasni (az Alkimistát olvastam Paulo bácsitól, hát mit mondjak… megváltoztatta az életem, ja várj, mégsem). A Life is Strange-gel a következő volt a helyzet: az első epizód valahogy bekeveredett a Steam könyvtáramba, végigtoltam, érdekesnek tűnt az alapötlet az időtekergető kiscsajjal… és ennyi, nem éreztem a késztetést hogy további epizódokat vásároljak belőle. Aztán egyre-másra jöttek szembe az ilyen postok a Facebook-on, mint ez a mai is, ami őszinte értetlenséggel tölt el:

Annyi ilyet láttam, hogy egy idő után beszereztem az egész első évadot valami leárazáson, és elkezdtem a második részt. Hát… ne értsetek félre, felőlem mindenki azzal játszik amivel akar, sőt, ebben a játékban is látom az értéket. Igenis van neki egy kellemes, bágyadt hangulata a rengeteg unalmas helyszínnel, ahol mindent meg lehet buzergálni (Max szobája a kollégiumban, vagy Chloe-ék családi háza jó példa erre), faszák a zenéi, és egész szép a grafikája. Továbbá állítólag (ahogy a fenti shoton is írják) a második epizódtól LE SE FOGOD TUDNI TENNI, de ennek ellenére nekem valahogy mégis sikerült. A szeméttelepen tárgykeresgélésre tisztán emlékszem, halálosan unalmas volt, és a játék tele van hasonló fillerekkel. Talán az a baj, hogy nem néztem elég Szívtipró gimit és hasonlót (kivételt képez a Parker Lewis, ami mondjuk nem az a romantikus-nyálas kategória hogy finom legyek), akkor talán jobban átélném az amerikai tinik életének problémáit. Nem tudom, de talán ha még egy epizódot meg még egyet és még egyet végigtoltam volna, akkor talán kibontakozott volna az eddig csak sejtetett misztikus veszedelem, amiről Max néha flashel a játékban (a szörnyű tornádóról, ami a kisvárost fenyegeti), de ennyi türelmem már nincs.

Tényleg nem dühít, csak értetlenül állok a jelenség előtt, hogy felnőtt férfiak lelkesednek ezért a játékért, de annyira, hogy alig várják az új epizód megjelenését. Nem sikerült eddig megfejtenem az okát, lehet hogy még tovább kéne játszanom a történetet? Lehet, hogy ezt kéne tennem, de jelenleg elképzelhetetlennek érzem hogy annyi szabadidővel rendelkezzek, hogy felmerüljön bennem a gondolat, hogy “hm, rakjuk már fel a Life is Strange-et, aztán toljuk tovább a történetet, hátha végre látom majd valami értelmét, hogy órákat töltsek vele”. Néha úgy érzem, hogy ezzel én vagyok kisebbségben, és az egész világ imádja ezt a szériát (beleértve egy csomó társadalmi csoportot pl. a felnőtt férfiakat, akik szerintem nem célcsoportjai a játéknak – jó, mondjuk a bizonyos felnőtt férfiak My little Pony-t övező perverz lelkesedése óta nem annyira lepődöm meg az ilyesmin). Az élet néha tényleg furcsa.

Végre megint tetszik valami

Írta JonC Ekkor: 2017. december 5. KOMMENTÁLD!

Tudom, úgy volt hogy ma a Zwiftről fogok értekezni, de basszus, mi ez a zene már:

Ráadásul van új Képzelt Város is, kommentekben megy a fanyalgás hogy miért kell erőltetni az angol dalszöveget, de nekem tetszik:

Visszatérve a Soup-ra: legutóbb a Porcupine Tree felfedezése (amit nem sokkal az Opeth követett) okozott ekkora örömöt nekem. Éljen a Spotify, éljenek a sok hulladék között megbúvó gyöngyszemek!

Emlékszem a régi időkre (direkt maradt ki a “szép” jelző, fog a tököm nosztalgikus felhangokat megütni 6-7 évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban, az ilyesmire ráérek majd hetvenévesen), amikor még akár napi két posztot is írtam a blogra. Akkortájt ez kötött le, ez volt az új szerelem. Aztán – ahogy az a szerelmekben lenni szokott – idővel ez a lángoló hév átalakult szeretetté, majd megbecsüléssé, végül valamiféle megszokássá, aminek szintén megvan a szépsége, és valahol a kihűlt hamu alatt még ott leledzik némi parázs, ami indokolt esetekben fel-fellobbant néhány lángnyelvet.
Szóval valahogy így vagyok én a blogolással: már rég nem tartom magam bloggernek, de még nem szándékozom abbahagyni. Ha ez évi két posztot jelent akkor évi kettőben, de akkor is jelentkezem. Nem érzem lassú haldoklásnak ezt a rendszerességet, ugyanis most már ez a normális. Kicsit átrendeződött az életem, az értékrendem, a fontossági sorrendem (you name it), nem vagyok ugyanaz az ember aki 2010-ben voltam. Szaros hét év ennyit változtatott rajtam, mi vár rám a maradék 30-40-ben?! Elképzelni sem tudom jelenleg. Ami tuti hogy blogger helyett lassan inkább sportembernek titulálom magam némi – itt jön az állandóság a képbe, vannak dolgok amik nem változnak – erős kockabeütéssel. Szerencsére abban a csodálatos korban élünk ahol a határvonal a kettő között elmosódni látszik, de erről majd egy külön posztban amit reményeim szerint nem 2018 derekán fogok publikálni, hanem valamivel hamarabb. Ha viszont már tök véletlenül (khm) szóbajött a sport akkor most ragadnám meg az alkalmat hogy elmeséljem mi történt velem április óta (amikor a legutolsó post megjelent a blogon).
Hol is kezdjem… talán már az előbb emlegetett legutolsó írásomból is kitűnt, hogy ráfeküdtem a kerékpározásra kissé. Jó, az igazi profik (akik közé soha nem fogok tartozni, egész egyszerűen azért mert harminc felett kezdtem edzeni) évente tizenpárezer kilométert is lenyomnak azért én se érzem magam normálisnak azzal a 4870 kilométerrel amit idén magam mögött tudhatok, és amely így néz ki térképre vetítve:

Jól látszik a háromlakiság, ami idén volt jellemző: Pápa, Székesfehérvár, és Budapest mint bázisok

Azóta 7-800 kilométert megtettem beltérben is, de erről tényleg majd a következő posztban fogok többet írni. Sose gondoltam volna hogy képes leszek egyhuzamban körbetekerni a Balatont (6 óra 20 perces idővel, lesz ez sokkkal jobb is), vagy hogy feltekerek a Dobogókőig csak mert miért ne. Igazi szerelemmé vált a bicikli számomra, rengeteg mindent adott nekem ez a hobbi: fogytam, erősödtem, egészségesebbnek érzem magam, láttam sok-sok naplementét, jártam gyönyörű helyeken, és foghatott el sokszor az az érzés, hogy nabazze, fene se gondolta hogy meló után még el fogok ugrani Csókakőhöz (még amikor Fehérváron laktam), és egy hetvenes karika után fogok jólesően fájó combokkal vigyorogni a gép előtt, ahogy szertartásszerűen töltögetem a .gpx file-t Stravára és Endomondo-ra csak hogy lássam mennyit fejlődtem egyes szakaszokon. Az idén nyáron rám szakadt rengeteg szabadidő remek eltöltése volt ez: nem elég hogy nem ültem otthon és fordultam be még a szép napokon is értelmes időtöltésnek bizonyult: egyszerűen imádok kánikulában tekerni, ha van elég vizem a világ végére elmennék akár 35 fokban is. Csomószor eljátszottam azt hogy kettlebell-edzés után még kigurultam Fehérvár mellé, és lenyomtam 30-40 kilométert csak mert boldoggá tett. Nem szabad alábecsülni a hormonok szerepét amelyek kemény testedzés közben/után termelődnek: olyan boldogságot adott/ad a biciklizés és a kettlebell amelyek nélkül most már nehezen tudnám elképzelni az életem. Lehet hogy minden másképp alakul ha előbb rájövök a sport áldásos hatásaira. A kemény, fájdalmas, szenvedős edzéseknek köszönhetően megtanultam összpontosítani: elég komoly motiválóerő az edzőteremben az hogy legalább a többiektől ne maradjak le, kint az országúton meg mondjuk az hogy egy elnyújtott emelkedőn ne kelljen szégyenszemre leszállnom kilihegni magam, hanem csakazértis felküzdjem a tetejéig a gépet.
Aztán persze a geek-faktort is nagyon szeretem: a különféle szenzorok által gyűjtött adatok, azok elemzése, a Locus megtanulása, a Strava és a hozzá kapcsolódó oldalak böngészése mind-mind leköt. Ez olyan szintre jutott nálam hogy lassan több időt töltök a Straván mint a Facebook-on.
Szóval sportolni jó, és a rengeteg szabadidő ami a nyakamba szakadt jó lehetőség volt ráfeküdnöm erre a vonalra, amit előtte soha nem erőltettem. Három-négy éve ha valaki azt mondja nekem, hogy JonC, te 2017-ben a Hungaroringen egy országútis versenyen fogsz körözni akkor csúnyán kiröhögtem volna, erre tessék, idén még ez is megtörtént (erős középmezőnyben végeztem, én elégedett voltam a teljesítményemmel).
Persze történt más is idén: közben néha-néha dolgoztam is, sőt fesztiválokon is voltam (kettőn egészen pontosan), amelyeken rendkívül vicces dolgok történtek velem. Konkrétan mindkettőn sajtósként vettem részt, aminek hála bolyonghattam a backstage-ben, fotózhattam a fotósárokból, meg ilyenek. Az első ilyen rendezvényen komolyan is vettem a feladatot, lőttem vagy 4-500 képet amiből kb 70 volt használható, de maga az élmény, hogy ott járhattam ahol csak a beavatottak már megérte. Ja, meg csináltunk egy – miattunk – vállalhatatlan interjút a Prosecturával, aminek megvágásával még mindig adós vagyok.
Eltelt a nyár, egyszer csak Budapesten találtam magam, ráadásul barátnőm is lett, ezúttal komoly. Szép sorjában haladva: a főváros nagyon szép hely, csak büdös, zsúfolt, zajos, és még így Dél-Pestről is egy óra tekerés kijutni a prérire biciklivel. Ezt leszámítva nincs vele nagy probléma. Az első tekerésemet konkrétan rögzítettem akciókamerával, hátha legyalul az útról egy kamion, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt (azt is meg kéne vágni, mikrofonon kommentáltam is az eseményeket de semmire nincs időm…), csak kb. úgy éreztem magam otthon utána hogy valami egészségtelen dolgot műveltem magammal annyira sok szmogot tüdőztem közben. A későbbiekben próbáltam többfelé kijutni a városból, de még a Budai hegyek is forgalmasak voltak egy szép napos szombat délután, úgyhogy idővel feladtam a kísérletezést és bevonultam görgőzni a szobába (igen, erről lesz a következő post). A legutolsó kültéri túrám a Dobogókő volt konkrétan, hát volt erős sírás-rívás mire felküzdöttem magam a hegyre. Aztán persze lefelé meg kétszer estem el majdnem, annyira rutintalan hülyeként választottam sebességet a lejtőn a hajtűkanyarokban. A második majdnem esésnél konkrétan csak a nyár elején megtanult “ha érzed hogy gond van azonnal klipszeld ki legalább az egyik lábad, hogy tudj támaszkodni” lecke, és a műanyag fényvisszaverős pózna relatíve lassú közeledése (sodródtam kifelé egy aprókavicsos jobbkanyarban, ő meg pont az ívemen méltóztatott állni) mentett meg az oldalamon csúszástól. Ezt leszámítva gyönyörű volt az erdő, pont egy olyan napot sikerült kifognom amikor még 20-22 fok volt, de már sárga-vörös-bordó volt a lombkorona amerre jártam. Kicsit sajnáltam is hogy nem vittem magammal komolyabb fényképezőgépet, talán elfért volna a hátizsákban (tudom, rendes outis nem hord hátizsákot, de nekem van egy asszem 5 literes kis semmiségem, amit jobban szeretek, mint a mezbe gyűrni mindent ami kellhet). Szóval országútis szempontból nem a legjobb ez a város (keletre ráadásul elég nagy a kiterjedése is), de jövőre folytatom a feltérképezését hátha találok valami normálisabb útvonalat ahol nincs akkora forgalom és nem egy fél nap kijutni rá.
Augusztusban ráadásul – ahogy említettem – barátnőm is lett végre (aki olvasta a tavaly nyári litániáimat az tudhatja, hogy mi szenvedés volt megnyugodni a szakítás után), úgyhogy fel vagyok kissé hizlalva (a nyári súlyomhoz képest mindenképpen, de én szeretném hinni hogy a testsúlyindex-növekedésem az időközben felszedett izomzatnak köszönhető inkább), és jelenleg kétlaki életet élek: a saját lakásomban görgőzöm, és kockulok, és nála töltöm az estéimet. Ez minden nap 10 km tekerést jelent a pesti belvárosban, ami főleg a reggeli csúcsforgalomban vicces, de nem annyira durva mint amilyennek elsőre tűnhet. A fő veszélyt azok az utcák jelentik amelyek nekem, biciklistának nem egyirányúak, viszont ezt egy oldalutcából felkanyarodó sofőr nem feltétlenül tudja, ezért nem vár az adott irányból senkit. Így ütöttek el már majdnem, de még csak egyszer, úgyhogy a megtett kilométerek számára vetítve egész jól állok. Szerencsére a barátnőm már kész helyzetbe csöppent, és megérti hogy a heti három kettlebell + 150 km környéki tekerés nekem kell, szükségem van rá, akár a kockulás terhére is. Amúgy is: mostanában szinte csak Killing Floor 2-zök, egyrészt a daily quest-ek bevezetése elég motiválóerő tud lenni, másrészt maga a játék is iszonyat addiktív, és nem kell hozzá agy (túl sok).
Visszatérve Pestre: azért meg kell hagyni, nem olyan rossz hétköznap esti program egy A38-as Képzelt város, vagy egy Papp László Arénás Gorillaz-koncert úgy hogy utána egész rövid időn belül otthon vagy. Ja és az ágymozi is rohadt jó dolog, egészen más élmény eltehénkedni egy ágyon és úgy nézni a vásznat mint végigülni egy sima moziban. Megvannak a hely előnyei, nna.

Nagy vonalakban ennyi történt velem tavasz óta. Vannak terveim, céljaim, egész jól fizető melóm és most már edzésben is vagyok. Harmincnégy múltam, előttem az élet, mi baj lehet. Haladok, haladunk az úton szépen előre. Fuck yeah!

Egy újabb halom sporttechnikai tapasztalat

Írta JonC Ekkor: 2017. április 7. KOMMENTÁLD!

Aki régebb óta olvassa a blogot az tudhatja hogy harmadik éve vagyok lelkes biciklista, idén már egy fasza országúti gép nyergében kezdhettem a szezont. Lassan végre a jó idő is adott lesz hozzá végre (némi ízelítőt már kaphattunk belőle), bár már így is sikerült majdnem 500 kilométert lenyomnom február óta (cserébe – mivel a hülye fejemmel voltam 13-15 fokban is tekeregni – most éppen küzdök az asztmámmal, de legalább már vannak normális gyógyszereim ellene). Ennek kapcsán kezdtem el kicsit kutakodni az újabb technológiai megoldások után, amelyek segítségével még jobban kézben tudom tartani az edzéseim eredményeit, még többet tudhatok meg arról hogy milyen tempóban fejlődöm. Tavaly ugye rábukkantam a Locusra, ami azóta is nagy kedvenc (és ráadásul állandó fejlesztés alatt áll), ebben a postban egy kis kiegészítő infót osztanék meg róla aminek hála pár hete végre teljesen lecuppanhatok a mobilnetről a használata közben, ugyanis találtam hozzá teljes értékű, részletes offline Magyarország térképet + offline útvonaltervező appot. Mondanom sem kell mennyire akksibarát dolog ha átlökheted a telefonod repülőgépmódba (csak a GPS + a pulzusmérőm miatt a bluetooth megy – utóbbiról lejjebb lesz még szó), így kitolva az üzemidőt rendesen – ráadásul még az idegesítő bejövő hívásoktól is megkíméled magad miközben éppen életed átlagtempóját döntenéd meg harminc kilométeren. Amúgy csak mellékes infó, de asztma ide vagy oda, eddig minden próbált távon megdöntöttem a tavalyi rekordomat, bár ez nem meglepő ismerve a jelenlegi gépemet. Ez a KTM ugyanis kb feleannyit nyom mint az előző, meg egyáltalán: az egész arra lett tervezve hogy száguldj vele. Mondanom sem kell mennyire imádom, idén például életemben először Pusztaszabolcs határában élhettem át az élményt, hogy a faluhatárban kitett sebességmérő bevillant amikor közeledtem, hogy 48-cal jövök, lassítsak.

Na de csapongás helyett jöjjenek a tapasztalataim. Kezdjük mondjuk a Locus-szal (emlékeztetőt itt találtok hogy miért is annyira fasza ez): ehhez – mint feljebb említettem – találtam végre egy sűrűn frissített, kerékpáros igényekre (is) szabott Magyarország-térképet, amelynek neve Mapsforge és amelyet itt érhettek el. A telepítése – elvileg – megy automatizálva is, ha telefonos böngészőben böktök a megfelelő linkre, én manuálisan csináltam és azóta pompásan működik. Ahogy az oldal is írja, először fel kell rakni a Locus-t (no shitting), utána jöhet maga a térkép, majd a render theme, az árnyékolás, majd végül a BRouter a Google Play-ről. Ez utóbbi végzi az offline útvonaltervezést, ha ez is fent van a telefonon (és meg van “etetve” a Locus-szal, hogy ezt használja a kalkulációhoz), akkor elfelejthetjük a netkapcsolatot miközben navigálunk. Az oldalon egész jól le van írva minden részlet, ha végigcsináljátok akkor olyan térképet kaptok amin pl. az összes bicikliútvonal bekapcsolható (ehhez kell a saját render theme-je) az országban. Nice.

Aztán: már tavaly is lelkesen pakolgattam Endomondora a tekeréseim útvonalait, és figyeltem hogy mikor sikerült megdöntenem a saját rekordomat mondjuk 50 kilométeres távon. Idén még egy weboldallal bővült a Locusban rögzített nyomvonalaim exportcéljainak listája: elkezdtem használni végre a Stravát is, ami minél többet tanultam róla annál több dilemma elé állított: 1. használjam-e a jövőben inkább a Strava saját app-ját a trackelésre? (nem) 2. beszerezzek-e egy önálló GPS-készüléket mint mondjuk a Garmin Edge 820, ami közvetlenül a Strava backend-del tud kommunikálni így plusz funkciókkal is bírhat számomra (megintcsak nem). Ki is fejtem, aztán áttérünk a Strava boncolgatására: az első kérdésre azért nem a válaszom, mert a Locus tud egy csomó dolgot amit a Strava soha nem fog (custom, ráadásul offline térképek, HUD, stb. stb. – lásd a tavalyi cikket róla), cserébe nem ad szinte semmi pluszt. A második kérdés kapcsán végül azért döntöttem úgy hogy a telefonos trackelés nekem simán elég, mert egyetlen dolgot tudott volna egy dedikált Garmin cucc, amit a telefonom nem (pontosabban csak a Strava app-pal): a szegmensinfók realtime kijelzését, amihez viszont nem mellékesen kellene egy prémium Strava fiók is. Ezt a szegmenses dolgot rögtön kifejtem, mert elég jópofa, és egy kicsit el is bizonytalanodtam hogy nem-e érné meg befektetni érte az Edge-re és a prémium acc-ra, de végül elvetettem a dolgot: csak ezért nem éri meg ennyit költeni, ráadásul tekerés után ezek az infók megtekinthetőek a weboldalon – igaz, utólag már nem motiválnak nagyobb teljesítményre mint ahogy mondjuk menet közben tennék.

Mik is ezek a szegmensek (jobban belegondolva inkább szakaszoknak kéne őket fordítani)? Képzeljetek el egy frekventált, kerékpárosok által kedvelt útszakaszt, mondjuk a Velencei-tó déli partján végighúzódó kerékpárutat. Na, az ott egy szakasz a Stravában. Bárki, aki valaha trackelte a körét ezen a szakaszon és így vagy úgy feltöltötte a Stravába annak az eredménye rögzítésre került. A post írásának pillanatában a férfiaknál Dér Zsolt a rekorder ezen a 3.1 kilométeren, 46 km/h-s átlaggal tette meg a távot (a shoton a sebessége nem látszik, de higgyétek el nekem):

Az igen, robogóval mentél?

Ilyen szakaszból rengeteg van az országban (főleg az ilyen kerékpárosok által kedvelt környékeken mint a Velencei-tó), és mindegyik szakasz egy-egy kis sprintverseny ha egy erre alkalmas készüléket (vagy a Strava app-ot) használod, valamint prémium előfizető vagy: ilyenkor az általad előre megcsillagozott szakaszokhoz közeledve vált az app kijelzője, és a képernyő alján látva magadat realtime-ban láthatod hogy gyorsabb vagy-e éppen az előző legjobb idődnél, és a veled hasonló edzettségű társaknál akiknek szintén van már szintidejük az adott szakaszra. Elmondva bonyolult, mozgásban már kevésbé:

Ez volt az egyetlen funkció ami miatt megingott kicsit az elhatározásom miszerint nekem nincs szükségem prémium előfizura, de aztán végül mégis elvetettem az ötletet: épp’ elég feszkó az is hogy tudom hogy trackelem a teljesítményem, nem biztos hogy még azzal is szeretném magam idegelni tekerés közben hogy látom élőben hogy nem bírtam megdönteni az előző rekordomat. Persze, a folyamatos fejlődéshez kell a motiváció, de egyelőre úgy érzem hogy ez inkább frusztrálna. Ez csak a jelenlegi álláspontom, meglátjuk még mit hoz a jövő.

Aztán maradva a Stravánál: ha regeltek én javasolnám hogy egyből kössétek be a relive.cc-t is, ugyanis onnantól kezdve minden túrátokról gyárt egy ilyen fasza kis videót:

Ami a fenti videón nem látszik: nem csak a sebesség, magasság- és pulzusadatokból emel be párat de a túra során készült képeket is (max tíz darabot, feltéve hogy a Stravába gyorsan feltöltésre kerültek és tartalmaznak GPS infókat). Szerintem jópofa cucc.

Mint látható ez a Strava nem egy hülyeség, nem véletlen hogy a legprofibb kerékpárosok is használják. Apropó profik: gondoltam megnézem valami komolyabb cuccal is hogy mennyi a pulzusom amikor épp’ egy kaptató tetején köpöm ki a tüdőmet (az előbb linkelt videón a sukorói hegy megmászása pont ilyen volt, figyeljétek a magassággörbét a bal felsőben), és hogy milyen tartományokban van egy-egy 70-80 kilométeres túra során. A pulzusszámmal tisztában lenni két okból lehet jó: 1. látod hogy fejlődsz-e (ugyanazt a távot ugyanolyan körülmények között idővel alacsonyabb pulzuson is tudnod kell teljesíteni) 2. a pulzusszámot tudatosan bizonyos tartományban tartva más és más eredményt érhetsz el (alacsonyabb pulzusszámon inkább a zsírt égeted, magasabbon izmosodsz és az állóképességedet növeled). Ez utóbbihoz: ezeket a zónákat kiszámíthatod egy csomó kalkulátorral is (mint például ez), de az én pulzusmérőm saját app-ja tudja ezt alapból. Én egy Polar H7-et vettem, ami állítólag elég megbízhatóan mér, a hozzá adott app pedig tényleg nagyon fasza. Kettlebell-edzéseken is használom, akkor például ilyeneket szokott mutatni:


Stabil mint a magyar forint – ilyen az interval-edzés

Mint látható ez egy magas pulzusszámos edzés volt (a tüdőm majd kiköptem, emlékszem), így a zsírégetésre nem, az izomnövelésre viszont alkalmas volt.

Szóval jelenleg itt tart a kerékpáros / edzős technikai hátterem, remélem tudtam újat mondani. Jön a jó idő, gyerünk mozogni! 🙂

UPDATE: csak elfelejtettem, pedig terveztem megemlíteni ezt a két linket: ezen tudtok a lakóhelyeteket és egy rádiuszt megadva ötleteket generáltatni merre tekerjetek (beállításoktól függően csak betonon, vagy földúton is), ezen pedig méréseket végezhettek ha van egy ötletetek merre tekernétek, de nem tudjátok hány kilométer lenne összesen.

Zenei homlokra csapásom a mai napon

Írta JonC Ekkor: 2017. február 22. 1 KOMMENT

Valamiféle perverz gondolat szállhatott meg ma, de munka után a szokásos kockulós (néha edzős) szabadidős program helyett úgy döntöttem, hogy egy 1980-as David Lynch film, az Elefántember megtekintése lesz a terítéken, ha már ott hempergett a vinyón vagy egy éve. Nem is a filmről akarok most írni (nekem alapvetően tetszett, de mai szemmel nézve nem egy közönségsikeres alkotás azt meg kell hagyni), hanem arról a wtf-pillanatról amikor a zárójelenet alatt felcsendült ez a dallam:

És egyszer csak beugrott, hogy én ezt már hallottam valahol. Hát persze, a röpke 25 évvel később megjelent Tiësto-szám, az Adagio for Strings kiállásában egy az egyben ez szerepel! Tessék meghallgatni, a 35. másodperctől jön az ominózus rész:

Tanulság nincs, maximum annyi hogy nézzetek ti is 35 éves filmklasszikusokat, érhetnek meglepetések.

UPDATE: egy gyors keresés után kiderült, hogy csak én vagyok zeneileg (is) alulművelt, ugyanis az Adagio for Strings egy önálló komolyzenei darab, amelyet egy Samuel Barber nevű zeneszerzőnek köszönhetünk. Ráadásul nem csak az Elefántemberben és a fentebb linkelt Tiësto-számban hallható. További részletek itt.

Moonlight filmkritika

Írta JonC Ekkor: 2017. február 21. KOMMENTÁLD!

FIGYELEM! A POST CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ DE BEPAKOLTAM EGY LENYITHATÓ SPOILERSZEKCIÓBA AZT A BEKEZDÉST AMI EBBŐL A SZEMPONTBÓL VESZÉLYES LEHET 🙂

A film plakátja, amely a főhős három bemutatott életsíkjából lett összevágva

Tegnap hosszú idő után újra sikerült egy filmet moziban megnéznem. Elég komoly matekozás után (ringben volt még a Fegyvertelen katona, az Arany, és még pár egyéb darab) végül a Holdfény mellett döntöttünk. Én alapvetően nem bántam meg hogy így alakult, de tuti hogy jópáran fogják egy “nah”-hal elintézni amit láttak – ahogy a stáblista megjelenésekor bennem is ez volt az egyik a sok érzés közül ami megcsapott, pedig ez a film többet érdemel ennél.

Cselekményleírást tartalmazó bekezdés megjelenítése ▼

Alapvetően bírom az élettörténeteket bemutató filmeket (elég csak a Forrest Gump-ra gondolni, ha mesterművet akarunk említeni a kategóriában), úgyhogy a műfaj már eleve bizakodással töltött el. Ehhez képest kicsit mást kaptam mint amire számítottam: a rendező széles ecsetvonásokkal, impresszionista műfajban festette a filmet, nincsenek kidolgozva a részletek, nincs úgy meg az idősík konzisztenciája, mint ahogy az a Forrest Gump-ban megvolt (hogy maradjak a példánál). Például a középiskolás, nyüszöge Chiron és a húszas évei vége felé járó kigyúrt Chiron között csak egy vágást kapunk: a film semmit nem árul el arról hogy mi történt a főhőssel a közben eltelt tíz év alatt. Ez persze teret ad arra, hogy a néző használja az agyát: a változás olyan drasztikus, hogy az ember önkéntelenül is azon kezd gondolkodni hogy miért, hogyan lett a siklóvállú kissrácból egy fukszos, gazdag, kigyúrt, de magányos faszi. Az egyik legerősebb jelenet, amikor Kevin pont az általa közvetíteni kívánt image, és a régi Chiron közötti ellentétre kérdez rá, és csak helyeslően bólogatni tudtam, ugyanis nekem is az járt a fejemben, hogy mi lehetett az az éveken átívelő motiváló erő, az az elképesztő vívódás, és belső feszültség, egyfajta konstans kín, amelynek köszönhetően ilyen változásokon ment keresztül. Aztán persze ha eleget agyalunk rajta felállíthatjuk a saját kis hipotézisünket: szerintem azért, mert egész életében próbálta eltitkolni nem csak mások, de talán saját maga elől is a homoszexualitását, és a maszkulin vonásai szinte már túlzó fitogtatását (nagy kocsi, amiben bömböl a menő zene, az aranyfogak, a hatalmas izmok, stb.) találta a legjobb eszköznek erre.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni: ugyan nem vagyok egy filmesztéta, de igenis észreveszem a jó operatőri és hangmérnöki munkát, ebben a filmben pedig mindkettő remek: a szuperközeli felvételek, az érdekes kameraállások, az iskolai verekedős jelenet előtt körbe-körbe forgó nézőpont, a szép lassan a némaságba süllyedő igazgatónő, és a többi kreatív megoldás teszi ezt a filmet széppé.

Egy filmdrámától sokan azt várják el, hogy nagy érzelmek, katarzis, és sok-sok sírás legyen benne, a lezárása pedig lehetőség szerint egy olyan jelenet legyen, amelyben a főhős halálos betegen fekszik egy kórházi ágyban, csövek lógnak belőle mindenhonnan, a szerettei pedig sírva búcsúzkodnak tőle. Nos – ugyan a filmben van pár erős érzelmű töltetű jelenet – ilyesmire a Holdfény esetében nem kell számítani, ami nem feltétlenül baj: ettől lesz életszagú amit látunk, ettől lesz kevésbé hollywoodi. A lezárás engem kicsit váratlanul érintett: bár ad valamiféle véget a történetnek, de még így is furcsállottam kicsit. Lehet hogy csak azért, mert túl sok akciófilmet nézek mostanában, ahol egyértelműen látható ha vége a sztorinak: a gonosz bácsi kap egy golyót a fejébe, és mindenki boldog, míg ez a film viszont egyfajta visszatéréssel, megnyugvással zár. Csattanó helyett “csak” lelki békét látunk, ami ugyan szódával elmegy lezárásnak, de kicsit összecsapottnak tűnik számomra.

Ugyan páran a nézőtéren próbáltak nevetni egy-egy jeleneten, de ez a film nem a fergeteges poénjairól fog emlékezetessé válni. Még csak nem is a cselekménye viszi el a hátán, ugyanis azt három mondatban össze tudnám foglalni, de nem fogom, ugyanis iszonyat bénán hangzana (tudjátok, mintha a Gyűrűk urát írnám le annyival, hogy két hobbit elmegy egy vulkánhoz és beledob egy gyűrűt). Ami viszont a film erőssége az az, hogy betekintést nyújt egy értelmes, csendes, és zavarodott srác életébe, akinek a fő bűne az hogy meleg, és az élete nagy része azzal telik hogy ezzel próbál megbirkózni. Sosem árt kicsit fejleszteni az empatikus készségeinket azáltal, hogy megismerjük egy ilyen nehéz sorsú ember életét, még ha csak egy filmnek köszönhetően is. Az arra fogékony néző társra talál a rendezőben is aki csak a fő pilléreket mutatja meg, a köztük húzódó élettörténet kitalálása már a mi fantáziánkra van bízva. Ezáltal lesz ez a film egyszerre passzív néznivaló, és aktív, a teljes megértéséhez kreativitást igénylő darab. Fehér, középosztálybeli, hetero fasziként érdekes volt látni, hogy milyen küzdelmes élete lehet valakinek, akinek egyrészt a származásával (Miami gettónegyede nem éppen ideális egy értelmes, de magát megvédeni nem képes kissrácnak), másrészt a homoszexualitásával is együtt kell élnie. Aki szereti az olyan filmeket, amelyek többről szólnak mint amit a vásznon mutatnak magukból, azoknak ajánlom megtekintésre, garantáltan lesz min gondolkodnia hazafelé menet.

Töltény a csőben

Írta JonC Ekkor: 2016. december 29. 6 hozzászólás

A címben szereplő metafora nem a mértéktelen oldskool Tankcsapda-fogyasztásnak köszönhetően jutott tegnap eszembe, hanem azért mert mostanában sokat töprengek a helyzeten amiben vagyok most már hónapok óta, és valamiért ez ugrott be magamról. Látom magamban a potenciált, látom, hogy az átmeneti holtpontomon átlendülve még nagyon sok pozitívumot fog az élet tartogatni számomra és azoknak akik közel állnak hozzám (mindezt persze én fogom elérni, nem az a tervem, hogy csak úgy meg fog történni), fogok én még családot alapítani, leszek én még igazán, felhőtlenül boldog. A mostani helyzetben érzett szomorúságom is érthetetlen lehet sok ember számára: minden, de tényleg _minden_ megvan az életemben amire egy átlag halandó vágyhat leszámítva a nőt, mint olyat. Na persze nem mintha nem lehetett volna már megoldani ezt is, de az a kurva nagy helyzet, hogy magam sem tudom mit szeretnék: jelenleg élvezem is az egyedüllétet meg nem is, és ha szeretnék bármikor változtathatnék a helyzeten. Bármikor. Az ijeszt meg igazán, hogy nem külső, vagy befolyásolhatatlan tényezők miatt nincs nőm, hanem saját magam miatt. Ezt alátámasztandó szeptemberi feljegyzésem következik (igen, szoktam jegyzetelni, úgy gondolom pár év múlva érdekes lesz belepillantani hogy hogyan éreztem magam mondjuk 2016 végén):

Az a vicces hogy pár hete még azon aggódtam hogy mi lesz ha nem lesz soha senkim, most meg azon aggódom hogy mi lesz ha  nem is AKAROK majd soha senkit.

Ez azóta is így van, és jelenleg nem látok semmit, amitől ez megváltozhatna. Ez a büdös nagy helyzet. Mint említettem viszont minden más adott, úgyhogy Mucsi Zoltánt hívnám segítségül, aki mindannyiunk fejlett pszichológiai érzékkel rendelkező kocsmárosaként elmagyarázta nekem hogy menjek a picsába a rinyálással, de tényleg:

Na ennyit a lelkemről, jöjjenek a fejlemények: az a helyzet hogy fene nagy bánatomat egy kerékpár megvásárlásában gondoltam levezetni pár hete, úgyhogy a jövő tavasszal már egy igazi országúti masina nyergében fogom kezdeni:

Aki követi a blogot az tudhatja, hogy idén elég sokat tekertem (egész pontosan 1780 kilométert), úgyhogy ideje volt egy ilyen gép beszerzésének. Még pár apróság (SPD-s cipő, mez, normális sisak, ilyesmik) hiányoznak, aztán suhanhatok végre. Most ugyan száraz, napos idő van, de a nulla fok körüli hőmérséklettől kicsit félek, ugyanis idén tavasszal 10 fokban sikerült úgy megfáznom, hogy egyszerre volt tüdőgyulladásom, és asztmám, aminek köszönhetően egy hétig szó szerint alig kaptam levegőt (a hörgőtágító gyógyszer aztán segített). Főként emiatt fogok egyrészt jobban felöltözni, másrészt megvárni amíg legalább 13-15 fok nem lesz, de aztán senki nem állíthat meg. Olyanokat is tervezek, hogy minden hétvégén hazatekerek majd Pápára meg vissza (cirka 210 km összesen), de még meglátjuk mi lesz ebből. A kormány magassága szerencsére állítható, de még így is félek hogy fogom bírni a döntött testhelyzetet órákon át.

Ha már a testhelyzet szóba jött: sokat fog segíteni az elviselésében a kettlebell-edzés, amire most már lassan öt hónapja, heti három órában járok. A mélyhátizmok és a törzsizmok is kapják rendesen a terhelést, az edzőm szerint ezek segítenek majd a tekerésben is. Erről a gyakorlatról nem is beszélve, mondta hogy profi bringások is szokták alkalmazni a combizomzat erősítésére:

Az edzés mellett igyekszem egészségesebben élni: tavasz óta nem ettem kenyeret (abonett rulez), disznó- és egyéb vörös húst, cukrot sem (max ha pl egy gyümölcsben van) amelyek régen azért meghatározták az étkezéseimet. Helyettük mostanában csak csirkehúst, bulgurt, csírákat, müzlit, tonhalat, meg hasonlókat eszem, de kellett is: az edzés önmagában nem fogyaszt, így viszont pár hónap alatt 80-ról fogytam 75-re (fogalmam sincs hogy mondjuk 2 éve mennyi lehettem, de tuti hogy több mint nyolcvan amúgy), és a sörhasam jelentős része eltűnt. Heti háromszor 1 óra, és nem ész nélkül megenni mindent: ennyi kellett nekem ennek eléréséhez (meg a nyáron letekert táv is segített mondjuk). Szokták mondogatni hogy figyeld meg mennyivel jobb lesz a közérzeted ha fittebb vagy. Hát, ezt annyira nem vettem észre, de tény hogy jobban esik a tükörbe nézni mint pár éve. Nyáron kombinálom az edzéseket a tekeréssel, kíváncsi leszek hogy fogok kinézni szeptemberre.

Aztán van még egy új hobbim: nekiálltam gitározni tanulni. Na jó, egyelőre elég alap szinten pötyögtetek, de tény, hogy bizonyos részeket felismerhetően el tudok már játszani a Paranoid Androidból (is). Segítségemre van a Rocksmith 2014, ami nagyon jó eszköz, és rengeteg mindent tud, de érzem hogy heti egyszer legalább el kéne mennem tanárhoz is, hogy pl megtudjam milyen spéci akkordlefogási módok léteznek (egyet már vágok, a barrét), vagy hogy néhány akkordot egyáltalán hogyan lehet lefogni, mert van pár ami nem megy. Persze, youtube-on is meg lehet sok mindent tanulni, de egyelőre úgy gondolom nem lenne rossz egy tanár segítségét is igénybe venni. Még meglátom. Azért vicces volt látni apám reakcióját, amikor nézte hogyan gyakorlok: ő akusztikus gitárhoz van szokva, meglepve látta hogy én viszont javarészt hangokat fogok le szépen sorban. Persze egy zenekarban a szólógitáros dolga javarészt ez, meg a zúzások, amikhez viszont (ahogy eddig láttam) néha elég két húrt is lefogni (jó, az már akkordnak számít, de nem egy bonyolult dolog).

Végül a netes jelenlét: ahogy látható a blog el van hanyagolva “kissé”, de ez már évek óta tart – elég megnézni mennyivel aktívabb voltam mondjuk 2012-ben hogy lássátok miről beszélek. Néha az is eszembe jut hogy kidobom az egészet a kukába (magamnak persze megtartva a bejegyzéseket emléknek), de egyelőre nem vitt rá a lélek. Meleg szívvel gondolok vissza azokra az időkre amikor még bloggernek tituláltam magamat, mostanra ez már változott kissé – de ahogy feljebb látható, a lista nem tűnt el, csak bővült és változott, ami nem rossz dolog szerintem. A blogolás mellett mostanában minimum heti egyszer streamelek is, most már az arcomat is adva a dologhoz – szintén kedves időtöltés ez nekem, főleg ha jó passzban vagyok és sokan kommunikálnak velem a chaten közben. Segít leküzdeni a magányt is amivel mostanában szembesülni vagyok kénytelen: talán még soha az életben nem voltam ennyire egyedül mint például most, amikor ezeket a sorokat írom. Nem rinyálni akarok, tényleg, de így van. A barátaim Pápán (de mintha velük se lenne minden rendben, kezdünk kicsit talán széthullani), én meg itt Fehérváron, a városban, ahol az (ex)kollégáimon kívül senkit nem ismerek, nekik meg megvannak a családi programjaik így a két ünnep között. Az edzés, a boltba járás és talán ma este egy Vad Fruttik koncert (amire úgy fest egyedül fogok elmenni): ennyi a szociális interakcióm a héten. Tényleg nem panaszkodom, tudom hogy ez csak ideiglenes, csak mégis: jó lenne néha valakihez szólni. Erre jó a streamelés, amíg az objektívbe bámulok sem vagyok annyira egyedül.

Sikerült megint vidámra kihozni a post végét, pedig nem állt szándékomban érvágós hangulatba ringatni senkit. Kicsit el vagyok kenődve, de ezek tényleg kurvára first world problemek amikkel küzdök (a magány tényleg az), ráadásul – mint ahogy az írás elején kifejtettem – csak én tehetek róluk. Majd megváltozom idővel, és nem leszek a saját magam ellensége tovább. Minden másra ott a Mastercardom.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 796 darab post, és 2678 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 5 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek