Ráktalicska

Gyakran találkozhatunk általánosításokkal. Ezeknek néha van alapjuk, de elég gyakran nincs. Vegyünk néhány példát: a cigánybűnözés (azaz, hogy minden cigány bűncselekményeket követ el éjjel-nappal), egy olyan általánosítás, amelynek van alapja, tessék megnézni mondjuk a börtönök etnikai összetételét, míg mondjuk annak, hogy a franciák nem fürdenek nincs. Persze ettől még mindegyik lehet káros, sőt veszélyes, mivel olyan embereket sodorhatnak bajba, akik esetlegesen nem tehetnek azoknak a bűneiről, akikkel egy kalap alá veszik őket, és őket is éri a megkülönböztetés. Szóval általánosítani lehet, de túlzottan egy ilyen örökérvényű(nek tűnő) kijelentésre alapozni egy adott csoporttal szembeni hozzáállásunkat ostobaság. Tessék megnézni a következő chatlog-ot, amely tökéletesen alátámasztja, hogy miről is beszélek:

Magyarul:

Te: szia

Idegen: szia

Te: neved?

Idegen: chun wu szolgálatodra

Te: alexander goldberg

Idegen: mizu?

Te: tudod, sose fogom megbocsátani, hogy ti, koreaiak megtámadtátok pearl harbor-t

Idegen: uhh. én kínai vagyok… és a japánok támadták meg amúgy is

Te: kínai, japán, koreai… mi a különbség?

Idegen: …

Idegen: most ez komoly?

Te: igen!

Idegen: …

Idegen: sose fogom megbocsátani, hogy ti zsidók elsüllyesztettétek a titanic-ot

Te: az egy jéghegy (angolul: iceberg) volt

Idegen: goldberg, greenberg, iceberg… mi a különbség?

Az embereknek szükségük van egy közös ellenségre, akit/amit lehet együtt utálni. Amikor ez adott, akkor a régi ellenfelek is összefognak, és hihetetlen egyetértésben gyűlölik az épp aktuális gyűlölnivalót minden mást elfeledve. Ez persze a hatalomnak is kedvelt eszköze, lásd megint Orwell 1984-e, amelyben Eurázsia és Kelet-Ázsia volt a hibás mindenért, de ha nem akarunk annyira messzire menni, akkor itt van a drága országunk, ahol nagy erőkkel zajlik a vérnácziveszély tudatának beépítése a lakosság agyába, hogy inkább azokkal foglalkozzon, és ne agyaljon azon, hogy mi vezetett ahhoz, hogy ekkora szarban vagyunk. Szóval ez egy nagyon jó közösségformáló hatással bíró erő, amely segítségével még a régi haragosokat is össze lehet békíteni.

Megdöbbentő mozgalomra bukkantam ezzel kapcsolatban ma reggel a neten: a Readeremben épp a TurulMeme megosztásait böngésztem, amikor rábukkantam erre a folyamatábrára:

(Első kérdés: kell-e használnod a Comic Sans betűtípust?

Második kérdés: fogja valaki látni, amit vele írsz?

Konklúzió: ne használj Comic Sans betűtípust!)

És ez csak a kezdet volt! Rákerestem a betűtípus nevére a Google-ban és özönlöttek a találatok:

Sőt, létezik hivatalos anti-Comic Sans weboldal is, amelyen csodálatos pólókat is lehet kapni a témával kapcsolatban!

Hihetetlen közutálat övezi ezt a csodás betűtípust, gondoltátok volna? Még a magyar Wikipédián is kapott néhány keresetlen sort szegényem:

Grafikus tervezők serege próbálta megszüntetni a használatát, mondván, hogy egy nagyon rosszul megtervezett betűkép: a vízszintes és függőleges vonások egyforma vastagok, ezáltal eltűnik a kézírásos tulajdonsága.

Connare csak annyit hoz fel a védelmére, hogy ez eredetileg egy gyerekeknek készített betűkép.

Azért karrier lehet valami olyat létrehozni, amit ennyire utál mindenki, nemdebár? Szegény Connare, az élete biztos egy pokol lehet, kilószámra kaphatja naponta a gyűlölködő leveleket, amelyek gyakran tartalmaznak gyanús fehér porokat, sőt szerintem már pár autója is a levegőbe repülhetett, hogy az éjszakai telefonhívásokról ne is beszéljünk… Most már eső után köpönyeg, hogy a weboldalán próbál mentségeket találni, hogy csak egy gyerekeknek szóló oktatóprogramban látott Times New Roman helyett akart valami képregényesebbet létrehozni! Egyáltalán: életben lehet még szerencsétlen pali, vagy valaki már elégtételt vehetett rajta az emberiség ellen elkövetett bűneiért? Esetleg valahol Dél-Amerikában bujkálhat új személyazonossággal?

Ha valaki nem ismerné amúgy a szóban forgó borzadályt, akkor ezen a képen megtekintheti. Csak linkként merem berakni, nehogy valaki maradandó idegrendszeri károsodásokat szenvedjen a látványtól, szóval csak csínján tessék kattintgatni rá!

Komolyra fordítva a szót: én kifejezetten jól szórakozok ezen a jelenségen, aminek azért mégiscsak van némi alapja. Persze, hogy rohadtul undorító szegényem, de könyörgöm: van rajta kívül ezer (tíz-, sőt százezer!) másik betűtípus, és nem kötelező ezt használni. Az viszont, hogy ennyire ráálltak egyesek a témára az azt bizonyítja, hogy bizony vannak igencsak ráérős emberek, akik az anyjukat is eladnák egy hülye poén kedvéért (hm… ez ismerős). Mindenesetre kicsit ledöbbentem, amikor a Google találati listájában mindenhol szerepelt a “Hate” (gyűlölni) szó vele kapcsolatban

Van ugye a levegő. Az jó dolog, és (még) nem kell érte fizetni. Aztán ott van a naplemente, az erdők, a nyári meleg, a szeretet, a barátok, meg még pár egyéb dolog (az egyik legfontosabbat direkt hagytam ki, mert már megint meg leszek szólva, hogy csak azon jár az eszem ) ami ingyen van, mégis nagyon fontosak az ember életében.  Ne tessék megijedni, nem arról van szó, hogy megnéztem 15 Paula és Paulina részt és elborítottak az emóciók hullámai, csak ezzel a frappáns bevezetővel tereltem a szót megint a kockulás felé Programajánló fog ugyanis következni, az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése volt ugyanis a következő kis okosság, amely végre megoldást jelentett egy régóta fennálló problémámra.

Következő a szitu: szeretnék a blogra egy képet, amelyen egy weboldalnak csak egy részlete szerepel. Szeretnék ezen a képen néhány kényesebb részt ki is takarni (ismerős e-mail címe, japán tinilányos pornó a letöltések között, stb.), meg esetleg feliratozni rajta ezt-azt. Eddig – nekem – ez így nézett ki: PrintScreen billentyű, Paint indít, beillesztés, majd kívánt rész kijelölése, új kép, beillesztés, mentés, majd a takarások, feliratok, nyilak elhelyezése FastStone Image Viewerrel. Még leírva is hosszadalmas, és macerás ugye? Nna, erre találtam meg a tökéletes megoldást, ami ráadásul freeware, azaz ingyenes!

A program neve Greenshot, és egyaránt kínál megoldást mindennemű képlopási problémára. Nem kell telepíteni se, mivel nem akarja magát beírni a registry-be, ami nem is gond, ha az ember mondjuk a munkahelyén szeretné használni

Nézzük csak mire jó:

Print Screen billentyű: megnyomása után a bal egérgombot lenyomva kapunk egy négyzetet, amellyel kijelölhetjük, hogy a képernyő melyik részét szeretnénk file-ba menteni.

Alt + PrintScreen billentyűkombináció: lenyomásuk után arról az ablakról készül kép, amelyre kattintunk

Ctrl + PrintScreen billentyűkombináció: ezekkel lehet a teljes képernyőről képet lopni.

Azt, hogy mit akarunk csinálni az elkészült képekkel a Preferences (az valami előrend? a ‘pre’-ből kiindulva…:D) menüben állíthatjuk be, itt is van azért pár lehetőségünk:

Legfelül állítható be, hogy hova kerüljenek a kilopott képek. Megnyithatóak a beépített képszerkesztőben (ahol utána kényelmesen lehet feliratozni, nyilazni, stb. őket), mehetnek a vágólapra, nyomtatóra, vagy akár egyből file-ba is. Ezek közül többet is kijelölhetünk ha akarunk! Alatta a mentés helye adható meg, illetve az, hogy milyen formátumban, és minőségben szeretnénk az elkészült képet menteni. Legalul pedig a nyomtatási opciók látszanak, ahol szintén elég sok lehetőségünk van állítgatni a dolgokat.

A program tehát könnyen kezelhető, sokoldalú, ingyenes, és nem kell telepíteni! Ha neked is gyakran kell képeket lopnod a képernyődről, akkor ez a te választásod!

Sokak szerint lehetetlen. Sokak szerint csak élénk fantáziájú sci-fi írók, és idióta hollywoodi forgatókönyv-írók hagymázas képzelgéseiben lehetséges. Meg különben is: micsoda időanomáliákkal járna, ha lehetséges lenne? Találkoznál az ötéves önmagaddal, és megsimogatnád a saját fejed? Na ne. Ez ugye paradoxon, egész egyszerűen lehetetlen.

És mégis az! Ebben a postban megláthatjátok, hogy van rá mód, hogy röpke 25 évet ugorjunk vissza az időben egy szempillantás alatt! Megtapasztalhatjátok, hogy milyen is volt 1982-ben a számítástechnika, milyen volt akkoriban kockának lenni!

Tovább is van… »

A mai események után már csak kíváncsiságból is megnéztem az egyik idióta alkalmazása segítségével, hogy mennyire is vagyok ma szerencsés. Ezt hozta ki:

Nézzük sorjában, hogy miért irreálisan magas ez az érték:
1. reggel kaptam észbe, hogy már két napja le kellett volna adnom a HR-eseknek a távolsági buszjegyeimet elszámolásra. Amikor sorban irogatni kezdtem mindre a nevemet, akkor tűnt fel, hogy két esetben az 1590 forintos helyett 1600 forintos jeggyel engedett fel a sofőr a buszra, ráadásul mindkettő valami csoportos nyugdíjas jegy volt, ergo nem számolhatják bele a visszatérítésembe. Holnap megint busszal megyek haza, de ha ilyet nyom a kezembe a kedves buszsofőr bácsi, akkor először leordítom a fejét, és ha nem tetszik neki, bemegyek a forgalmi irodába megmutatni mit kaptam. Mi lehet neki ebben az üzlet amúgy? Mindenesetre most buktam miatta kb. 3000 forintot.
2. hosszas szopás után se sikerült tökéletesen működésre bírni a következő postban tárgyalt Commodore-emulátort (tehát egyelőre játszani nem fogtok tudni vele, bocsi), ezen is kicsit felcsesztem magam
3. délben – mikor pattantam volna fel a biciklimre – a nyereg egy elegáns mozdulattal kiszakította a nadrágomat úgy combbelső környékén, de sebaj, legalább jobb lesz a szellőzés. Pótnadrág persze nincs, helyette van folyamatos para, hogy kilátszik-e a seggem avagy sem.
Szóval kamu a Facebook-teszt, egy világ omlott most össze bennem. Eddig szentül hittem, hogy egy ostoba ribanc vagyok, hogy hasonlítok Kristin Kreuk-re (ammegki? ), és hogy 3 másodpercig tudnék küzdeni Chuck Norris ellen (hogy csak néhány – eleddig – valósnak tartott adatot említsek), erre tessék: kiderül, hogy a 83% nem állja meg a helyét, igazából én 67%-ot adnék magamra az eddigiek alapján. És még csak háromnegyed egy…

UPDATE:

4. szintén délben otthon az albérletben épp a finom gombás rántottámat fogyasztottam a gép előtt ülve, amikor egy óvatlan kenyérmanőverrel sikerült a felét az ölembe öntenem, így néhány huncutabb gombaszeletke meg is találta a frissen nyílt rést a nadrágomon. Nem mondom, hogy rossz érzés volt, de akkor is…

Íme egy újabb bejegyzés, ami a zseniális WordPress nevű blogmotorral kapcsolatban nyújthat segítséget. Reményeim szerint ebből előbb-utóbb rendszert fogok csinálni, mivel ez az ingyenes motor meglehetősen népszerű Magyarországon is (nem véletlenül), és nem nagyon lehet hozzá tutorialokat találni. Ebben a leírásban a mai AdSense-es kalandjaimat szeretném megosztani veletek, tehát azt, hogy hogyan sikerült némi reklámmal “feldobni” a blog kinézetét.

Az egész sztori még tegnap kezdődött, amikor is hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy mégiscsak beregisztrálom magam a Google Adsense nevű szolgáltatásába. Erről azt kell tudni, hogy oldaltulajdonosoknak szól, és segítségével különféle formátumú hirdetéseket helyezhetünk el a felületen, amelyek akkor hoznak némi bevételt, ha a látogatók kattintanak rájuk. A bejelentkezés viszonylag egyszerű volt, bár meglepődtem kicsit, hogy a már létező Google fiókom nem elég neki magában, hanem csak elbírálást követően engedélyezi majd a rendszer a szolgáltatás használatát. Mindenesetre megadtam neki a blog címét, és várakozó álláspontra helyezkedtem. Gondolom ezután megnézték az oldalamat, hogy vannak-e rajta pónilovakkal barátkozó nénik, meg náczikok (ezeket nem szeretik a Google-nél, micsoda finnyás banda), de mivel ilyesmit nem találtak, ezért a rendes reggeli e-mail csekkolásnál már olvashattam is a beérkező leveleimben mosolygó velkám-mail-t. Gyorsan be is jelentkeztem, és némi tűnődés után sikeresen legeneráltam néhány reklámcsíkot vele. Ennek menete a következő volt:

1. az Adsense beállítás fülön belül a ‘Hirdetés kérése’ menüpontot kell választani

2. Itt beállítható egy nagyszerű varázsló segítségével, hogy milyen típusú hirdetést szeretnénk használni (képes, vagy csak szöveg, de van lehetőség a feed-oldalt is megszórni némi fogkrém-reklámmal, stb.), majd a reklám megjelenését, méretét, színeit stb.-jét lehet megadni. Ha ezzel is megvagyunk jöhet a csatorna beállítása. Ez valami olyasmi, amit mindenképpen meg kell adnunk, ugyanis ez alapján választhatják direktben is a hirdetők az oldalunkat, tehát ha szépeket írunk az oldalunk leírásába itt, akkor akár minket is célzottan kiszemelhet egy cég, hogy a termékeik nálunk is reklámozzák! Ez – gondolom – azért jó, mert az ilyen fajta hirdetés többet tejel kattintásonként, de ez csak feltételezés.

3. Ha mindennel megvagyunk jöhet az utolsó lépés:  megkapjuk a reklámunk Java nyelvű kódját, amelyet azután használhatunk az oldalunkon. Persze egy valamirevaló WP-s nem fog csak úgy programozgatni (meg nem is tud ), ezért körülnéz a pluginek csodálatos világában. Így bukkantam rá én is az Advertising Manager nevű kiterjesztésre, amely meglehetősen tág kereteket biztosít a reklámunk elhelyezéséhez. Nekem kapásból fontos volt például, hogy ne widgetekkel akarjon operálni, mivel az oldalon egy darab nincs, helyette php-kód segítségével is működésre lehessen bírni a kicsikét. Persze aki widget-fan, annak lehetősége van azzal is megoldani a dolgot. Szóval ha megvan a feltelepítése, jöhet a következő lépés:

4. Katt ide a WordPress adminjában:

Itt szépen beilleszted az előzőleg már vágólapra rakott kódot, amit az AdSense-ben kaptál, majd az Importálásra bökve máris a beállítások képernyőn találod magad. Itt túl sok mindent nem kell módosítani alapesetben (színeket, méretet pl. azért nem, mert már megtetted az AdSense oldalán), esetleg a reklám címét átírhatod valami könnyen megjegyezhetőre, mert még szükség lesz rá.

5.  Jöhet a php-buherálás: én szerettem volna a blog oldalsávjában némi reklámot látni, ezért a sidebar.php-t megnyitva a következő sorokat szúrtam be:

<li>
<h2>Némi PH-érték</h2>
<ul>
<li style="background: #56850D;"> <- ez csak nálam kellett, hogy szépen belepasszoljon a háttérbe
<?php advman_ad('REKLÁM NEVE'); ?>
</ul>
</li></li>

Ebből a lényeg az advman_ad-ot meghívó sor. Itt a REKLÁM NEVE helyére be kell írni az előzőleg a pluginban beállított nevet, ez mondja meg a pluginnak, hogy ott melyik reklámodat kell megjelenítenie. Ez azért fontos, mert pl. én is két hirdetést kértem az AdSense oldalán, az egyik a zöld hátterű az oldalsávra, a másik pedig akkor látszik, amikor egy post önállóan van betöltve (amikor látszik a kommentmező is pl.) és az meg fehér hátterű, és más a mérete is. Ezeknek megjelenését így lehet megadni a pluginnak.

Persze nem csak így, és nem csak ide lehet reklámot elhelyeztetni a pluginnal! Vannak további lehetőségek is:

[ad #REKLÁMNEVE]

így lehet postokba reklámot illeszteni. Ezt simán (persze behelyettesítve a reklám nevét, és az ‘ad’ szócska utáni space nélkül) beírva a post szövegébe a plugin oda generálni fog némi khm… olvasnivalót

Nézzük csak meg működés közben:

Tadamm!

Ennyi tudással már szerintem senkinek nem okozhat nehézséget az, hogy némi reklámmal “feldobja” az oldalát Annyit azért had tegyek hozzá, hogy egy oldalon egyszerre csak 3 (három!) hirdetést engedélyez a Google, és ne nagyon rondítsák szét az elrendezést! Sok sikert hozzá!

Ma rájöttem, hogy felesleges attól aggódni, hogy a túlzott külföldi behatás, és az idegen vállalati kultúrák beszivárgása tönkretenné a jól megszokott magyaros virtust, és a hagyományos echte ungarische problémamegoldói képességeket! Tudjátok, hogy miről beszélek: amikor nem úgy oldják meg egy tankcsapdás, lövészárkos szinten kátyús út gondját, hogy megkínálják egy kis aszfalttal, hanem szépen kiraknak egy sebességkorlátozó táblát a kérdéses útszakasz elé, oszt jónapot. Na ugyanez megy a cégemnél is: a kártyás beléptetőajtó nem akar normálisan záródni saját magától? Van megoldás: rakjunk ki egy “Csukd be az ajtót légyszíves!” feliratú A4-es lapot rá, ahelyett, hogy hívnánk egy illetékes elvtársat, hogy csinálja meg, és persze álljunk lesbe, hogy be tudjunk szólni azoknak a bunkóknak, akik ezt nem teszik meg. Ja és persze az én anyámat, ha ezen felháborodok…

Sok kantársam kedvenc magazinjának főszerkesztői mintha valami nemzetközi kórban szenvednének: Magyarországon a Liptai Klaudiával riogatják a jónépet (szegény grafikusoknak lehetett azért pár munkaórányi szenvedésük az elkészült fotókkal), míg az amerikai változatban most épp Marge Simpson van terítéken. Én értem, hogy most húsz éves a rajzfilmsorozat, meg minden, de tegye fel a kezét, aki nem nézegetné inkább Lois-t a Family Guyból, vagy mondjuk Bulmát a Dragon Ballból (Hmm, lehet hogy mégis kicsit perverz vagyok? )!

Szóval Marge nekem nem bejövős. Mi lesz a következő?

Ez?

Mondjuk rajta legalább nem kell annyit fotosoppolni, mint a Klaudián, az is igaz

A plafonon lógó félig leszakadt lámpatestben villódzó neon fénye kísérteties árnyjátékot varázsol a csupasz falakra. A sötét sarok mögül vészjósló morgás hallatszik, és mintha valami árny villanna át a folyosó végén pislákoló vörös fényű kijelzők előtt. Idegesen markolászod az elemlámpádat, és a csóváját össze-vissza kapkodva próbálod azonosítani az ijesztő hangok forrását. Mindhiába, a hörgés valahonnan a sarok mögül hallatszik. Lassan megindulsz felé, bakancsod az egyik szerencsétlenül járt karbantartó vérében tapos. Óvatosan elteszed az elemlámpát, és célra tartva a shotgunt befordulsz a sarkon. A látvány ami eléd tárul letaglóz: sokk járja végig az agyad, és ez a pillanatnyi késlekedés pont elég ahhoz, hogy a plafonon prédára váró agyaras rém a nyakadba vesse magát. Még érzed, ahogy hatalmas szemfogai a nyakadba tépnek, majd elveszted az egyensúlyod. Sikolyod sokáig visszhangzik a fémfalakon pattogva, de már nincs senki, aki hallhatná…

Remélem, hogy ezzel a kis szösszenettel sikerült nagyjából vázolni a Doom3 nevű játék hangulatát (amúgy ha tetszett, ezen a linken még olvashattok tőlem két hosszabb hangvételű Doom által inspirált novellát). Ugyebár – ahogy már említettem – felraktam a gépemre néhány év után újra, mivel érdekelt a hozzá elkészült szinkron, melyben (legalább) két karakternek is én adtam a hangom. Már “találkoztam” mindkettővel ma, tehát a játéknak meglehetősen az elején ténykednek. Kapásból az űrhajóból kiszállás után a padon ücsörgő kopasz szemüveges fószer hangja is az enyém, meg a későbbiekben az egyik kezelőpanellal babráló tudós is én vagyok (a Service Bridge-s résznél, ha ez mond valakinek valamit).

Sztoriját tekintve amúgy a játék elég egyszerű: adva vagyon egy multicég, amelynek a Marson létesített kolóniáján elszabadul a pokol egy dimenziókapu megnyílását követően. A pokol elszabadulását tessék szó szerint érteni: miután megtaláljuk a tudóst, akinek a megkeresésére minket, a kopaszt jelöltek ki egy elhagyatott bázisépületben egyből ijesztő jelenetnek leszünk szemtanúi: szerencsétlen barátunk hablatyolni kezd valami gonoszról, majd – némi hátborzongató effekt után – zombivá válva nekünk is esik. Ezután indul be a játék igazán: kétségbeesett bejelentkezéseket kapunk a többi katonától a rádiónkon, a vörös riadószirénák fénye össze-vissza festi a folyosókat, és hirtelen mindent elözönlenek a szörnyek…

A játék feelingje egész jól átjön ebből a videóból!

Ez a játék iszonyatosan félelmetes. A szűk folyosók (amelyek könnyen klausztrofóbiát okozhatnak még a monitor előtt ülve is), a folyamatosan villódzó fények (vagy éppen a vaksötétség, amelyben csak az elemlámpánkra számíthatunk), a váratlan, és nagyszerűen megkomponált fordulatok (tudod, hogy ki fog ugrani a lépcső alól, mert már játszottál a játékkal, mégis majdnem beszarsz, úgy megijedsz tőle), a magány érzése (néha találkozunk csak túlélőkkel, de ők is elég passzívak), és a néha (inkább gyakran) a hátunk mögül támadó lények megalapozzák a folyamatos rettegést.

Mindehhez hozzájárul persze, hogy ahogy haladsz a játékkal úgy lesz egyre elborultabb: a végén már a falakon belekhez hasonló csápok lüktetnek (szó szerint!), és ahogy közeledsz a főgonoszhoz úgy lesz egyre groteszkebb a környezet. A kezdeti snassz kis zombikat felváltják az ijesztőbb lények, mint például a személyes kedvenceim, a méteres pókok. Ezekhez kötődik életem legnagyobb megijedése számítógépes játéktól, amely következtében majdnem hanyatt estem a székkel anno Az történt ugyanis, hogy épp egy nagy TFT-kijelzőt tanulmányoztam a játékban elmélyülten, amikor egyszer csak a képbe felülről belógtak egy ilyen kis aranyos lábai. Nos, ott közel voltam az infarktushoz Ha még azt is megmutatom, hogy ezek így néznek ki, akkor érthető, hogy miért reagáltam így, amikor egy ilyen majdnem a nyakamba esett (persze-persze, ez csak egy játék, de ezt magyarázzátok meg az embernek, amikor már órák óta játszik, és totál beleélte magát):

Szóval megvannak a játék szépségei az tuti. Maga a grafika is nagyon ütős, sőt szerintem a mai napig se kell nagyon alábecsülni a motor képességeit, mivel fullra húzva igen szép látványt tud produkálni a monitorra. Az idSoftware amúgy is híres volt arról, hogy nagyon profi motorokat dob össze, és ezzel a játékkal újra bebizonyították, hogy ők az FPS-hegesztés mesterei. Amúgy kicsit off, de itt kell megjegyeznem, hogy legújabb eresztésük, a Rage is meglehetősen állejtősre sikeredett, elég ha megnézitek ezt a videót róla!

Szóval aki szeretne egy kicsit rettegni, annak szívből ajánlom hababa magyar szinkronjával megbolondítva ezt a régi klasszikust. Egyetlen hibája van csak: az, hogy monoton kicsit a játékmenete. Ez valóban így van, de engem valahogy le tudott kötni a folyamatos halálfélelem, így nem vettem észre ezt a problémát

Ma – feláldozván a napi rendes 10 perc szünetemet a nyolc órányi megfeszített munka közepette – kreáltam egy Facebook-os csoportot is a blognak. Ha van kedvetek – és felhasználói fiókotok, bár azt 5 perc alatt lehet csinálni – akkor csatlakozzatok bátran!

A csoport elérhető erre a képre kattintva: