Mint egy Tolkien-regény…
… gondoltam magamban reggel, amikor hosszas szenvedés, és körülbelül 6 szundi után (ami 6X9=54(!) perc) felriadtam álmomból egy utcán elhúzó autó tülkölésére, és kitántorogtam az albérlet konyhájába. Előző este olyan köd volt, hogy olyan érzésem támadt, hogy ha kinyitnám az ablakot, akkor mint valami olvadt műanyag massza folyna be a párkányról, és szép lassan szétterjedne a padlón. Ott állva és tűrve, hogy pofámba röhög a Nap (copyright by Yettencs) konstatáltam, hogy ebből már csak az itt-ott tétovázó ködpamacsok maradtak meg, amelyek még dacoltak a fénnyel valahol félúton az eloszlás szomorú folyamatában. Ráadásul még ki is pihentem magam nagyjából, így kifejezetten jó kedvvel vághattam bele a napba. Bedobtam a mikróba a napi rendes adag félbögre kotyogós koffeinbombámat (ami kávézókban 2-3 adagot is kitenne azokban a gyűszűnyi csészékben), és visszaszédelegtem a szobámba. Kinyitottam az ablakomat, és ekkor kapott el egy érzés: az utca zaja, a friss levegő, és a fény eszembe juttatta a régi szép időket, amikor még Győrben laktam, és minden reggel szertartásszerűen elszívtam egy cigit az erkélyen a kelő nap fényében, miközben néztem az utcán sétáló embereket (itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy az ilyen elmerengések, és szomorkás nosztalgiázások szűk látókörűségre vallanak, mivel a régi szép időknek nevezett időszak most van, csak most még nem fogjuk fel 
). A Szent István út mentén sorakozó régi tömbházak egyikében éltem ötödmagammal, és ezek a napsütéses nyári reggelek mindig adtak egy jó felütést a napnak. Emlékszem, kiraktam a fél pár hangszórót is magam mellé, és bömböltettem egy kis zenét is az utca népének, miközben laza macsó módjára trikóban szívtam a Kék Bondot Ez a feeling hiányzott eddig a fehérvári napjaimból, de ma reggel ez is betódult az ablakomon a friss levegővel együtt végre valahára. Hiányzott már nagyon…
Újabb kellemes meglepetés volt az is, hogy a buszmegálló felé sétálva se fagytam meg, sőt kifejezetten tavaszias idő fogadott a házból kilépve. Ha nem tudnám, hogy mit mutat a naptár, azt hihetném, hogy jön a tavasz, bár a lombjukat hullató fák kicsit kilógnak a képből. Friss, fényes, és szép volt a város, öröm volt belevetni magamat, és szinte sajnáltam, hogy be kellett jönnöm dolgozni. Legszívesebben kerestem volna magamnak egy szimpatikus erdőt, és túráztam volna ma egy nagyot, ahelyett hogy ebben a légkondícionált kockában kelljen bámulnom a monitort, de ugye ezért fizetnek, ezt kell csinálnom. Sebaj, nézegetek pótcselekvésképpen tájképeket a neten, és közben csendben vágyakozok a természet után, ez is civilizációs ártalom…
Ezek is érdekelhetnek:
