Ráktalicska

Nem, nem akarom Tumblr/Twitter szintre süllyeszteni a blogot, de egész egyszerűen muszáj belinkelnem ezt a képet ide:

BAZMEG, ÉN EGY HANGYÁSZ VAGYOK!

A hősök közöttünk élnek – Csaba, az előző cégem raktárosfőnöke mondta ezt mindig, amikor alkalomadtán elejtettem egy-egy élcelődő megjegyzést vele kapcsolatban. Azért jutott eszembe épp ma ez az örökérvényű igazság, mivel rábukkantam egy weboldalra, amely kapcsán felmerült bennem a kérdés: te jó ég, tényleg vannak ilyen sok szabad idővel és acél idegekkel rendelkező emberek a földön? Pedig bizony vannak, sőt mindig is voltak. Valamikor a 70-es években a gyufából, jégkrémpálcikából, tésztából, és egyéb érdekes alapanyagokból történő építkezés kötötte le ezeket a hülyéket szent embereket gyakran évekre, amelyek alatt ilyesmiket hoztak össze:

Persze anno a sötét középkorban nem csak gyufák elmés összepakolásánál volt tettenérhető, ha valaki feltűnően nyugodtan tűrte a mások számára idegölően nagy koncentrációt igénylő műveleteket: néha még egy nő mellett leélni 50-60 évet is elismerésre méltó tény, amit napjainkban is tisztelnek, és ezért rendeznek az ennyire kitartó emberek számára ünnepségeket, amelyek mindenféle fémmel jelzett (mondhatni fémjelzett, haha) lakodalmakként (pl. arany) szoktak aposztrofálni.

Aztán beköszöntöttek a csodálatos 80-as évek: Modern Talking, David Hasselhoff, Miami Vice, Toto, Bundes-liga séró, Első Emelet, és… a Commodore-ok. Nem szeretnék újabb ömlengésbe bocsátkozni velük kapcsolatban (legyen elég annyi, hogy a mai napig iszonyat jó masináknak tartom őket), de jelen témánk megköveteli, hogy megemlítsük őket, mint a türelmes kockák játékszereit. Egészen pontosan 1982-ben került be a köztudatba a művészeti irányzat, amiről eddig csak rébuszokban beszéltem, és melynek neve pixel art. Ez szerintem a modern kori gyufaépítészet: képzeljétek el azt a hatalmas munkát, amivel mondjuk egy 800X600-as képet megrajzoltok…képpontonként. Bizony, a pixel art erről szól: fogod a rajzprogramodat, leveszed az ecsetméretet 1 pixelre, és elkezdesz pontonként színezni…

El tudjátok képzelni, hogy milyen megdöbbentő volt látni egy tutorialban, hogy mégis hogyan kell nekiállni mondjuk egy fatönknek? Ez volt az az oldal, amit a post elején említettem, és bizony ilyen magyarázó ábrák szerepelnek rajta, mint ez:

A Photoshop segítségével akár 15-20 perc alatt is összedobhatunk egy egész pofás nagyméretű képet, amelyen színek tízezrei szerepelnek, ehhez képest a pixel art más filozófiát vall: sok részlet, élénk színek, éles kontúrok, és mindenekelőtt rengeteg beléjük ölt munkaóra. Ezeknek a művészeknek a kitartása mindenképpen tiszteletreméltó, és hihetetlen (legalábbis számomra). Emlékszem, annak idején – amikor a már említett céghez felvételiztem – ki kellett töltenem egy monotonitástűrési tesztet, amely tanúsága szerint igencsak bírom az unalmat, de mondjuk ha valaki arra kényszerítene, hogy összehozzak mondjuk egy ilyen képet:

Tutira muszájdzseki lenne az akció vége

További pixelartos képek pl. itt, vagy itt is elérhetőek, ha pedig esetleg kedvet kaptál hozzá, akkor innen letölthető egy ingyenes direkt erre tervezett rajzprogram!

Mielőtt belevágnék ebbe az ismertetőbe be kell valljak valamit: sose rajongtam igazán a véres, és embertelen erőszakra alapozó játékokért. Annak idején is csak véletlenül vittem végig a Postal2-t (annyi mentségem van azért, hogy közben gyakran becsuktam a szemem a durvább jeleneteknél), de alapvetően ódzkodok a brutális dolgoktól.

Erre ma freddyD blogján olvasom, hogy piacra dobták a régóta nagy hírveréssel beharangozott botrányjátékot, amely a sokatmondó Disznóvágás Pro 2009 nevet kapta. Egyből elborzadtam, mivel tudtam, hogy hiába a tiltás, a fenyegetés, akkor is lesznek szép számmal olyan tizenéves gyerekek, akik majd kipróbálják ezt a gyomorforgató jelenetektől hemzsegő programot. Németország, Ausztrália, és további 78 állam előre bejelentette, hogy köszönik szépen, de nem kérnek a zsenge ifjúságukra romlást és erkölcsi, morális fertőt hozó förmedvényből, és – példátlan módon még a program megjelenése előtt! – betiltották azt. A fejlesztők próbáltak alkudozni a szankciókat elrendelő hatóságokkal több országban is, volt ahol azzal próbáltak hatni, hogy kicserélik a disznók vérét zöldre (esetleg robotmalacokat raknak be helyettük), de ahogy Hans Mittelführer, a Németországi Aberrált Játékbetiltási Agytröszt (a NAJA) szóvivője is fogalmazott “nem kérünk abból, hogy gyermekeink a videojátékban tapasztalt módon bánjanak a disznókkal, inkább megelőzzük a bajt”. Ezt a nézetet osztotta a többi tiltást elrendelő ország is, egyedül Szomália esetében sikerült visszavonni a dolgot, mondván a fiatalság 99,98%-a számítógép helyett Kalasnyikovval rendelkezik, így rájuk nézve elhanyagolható a játék által jelentett veszély.

Ennyit az előzményekről, nézzünk szembe a Gonosszal! Már maga a játék borítója is félelemmel tölti el az egyszeri teszter szívét:

A véres, és kegyetlen jelenetek a hátsó borítón már magukban sokkolóan hatnak, de az igazi dráma a játék feltelepítése után fogadja az embert: a főmenüben vérivó-anyagyilkos blackmetál szól a háttérben (és ugye erről a zenei stílusról tudvalevő, hogy csak azért létezik, hogy a gyerekeket tömegmészárlásra buzdítsa a hallgatása), míg a dekorációként szolgáló belek, és a beléjük töltött húscafatok már az első pillanatban heves öklendezésre ingereltek. Az új játékra való kattintás újabb traumát hozott: tipikus tömegmészárosok közül lehet kiválasztani azt, akivel bele akarjuk vetni magunkat az öncélú erőszakba:

Sugárzik a szeméből a gonoszság…

Tényleg el kell tűrnünk, hogy ilyen példaképet állítson egy fejlesztőcsapat az ifjúság elé? Ilyen rosszarcú, és minden bizonnyal a fajtalankodást sem megvető főhős bőrébe bújni – akár egy videojáték erejéig is – milyen hatással lehet egy tini lelkivilágára? Milyen beteg, és agresszív lesz a jövő nemzedéke miattunk, mert hagyjuk őket ilyen programokkal “játszani”? Rémületes…

Visszatérve erre a borzadályra: a választható három játékmód bőven kimeríti a sátánimádás fogalmát! Találomra rákattintottam az egyikre, de az, ami utána következett a monitoromon az elmondhatatlan: véres testrészek röpködtek, fröcsögött az agyvelő, és a halálra marcangolt disznók visítása töltötte meg a szobámat. Az ultraélethű grafika láttán elhittem, hogy én is ott vagyok, és a szerencsétlen védtelen malackák vérét ontom! Nem kívánom senkinek azt a lelki válságot, ami a játékból kilépés után fogott el…

Nem szabad hagynunk, hogy az ilyen játékok (én nem nevezném annak őket mondjuk) hatást gyakorolhassanak fiataljainkra! Ki kell állnunk gyermekeinkért, és egy emberként kell kiáltanunk: “ELÉG VOLT!” Elég volt abból, hogy ilyen ördögi alkotások csak úgy letölthetőek lehessenek az internetről! Elég volt abból, hogy egy videojátékban ártatlan embereket/szörnyeket/növényeket/disznókat lehessen ölni! Elég volt!!

Ha – mint szülő – szeretné megtekinteni a szóban forgó szörnyűséget, akkor – szigorúan éhgyomorra – az alábbi linkről letöltve kipróbálható:

Disznóvágás Pro 2009 – az emberiség elleni bűntett

Mit akar ábrázolni az alábbi kép?

Na, szabad a gazda?

Tovább is van… »

Nagy volt az örömbódottá tegnap a kockatársadalom bizonyos rétegeiben: norvég barátaink úgy döntöttek, hogy útjára eresztik az Opera új verzióját, had boldogítsa a nagyvilágot. Alapvetően nem szokásom egy ilyen apróságnak tűnő esemény miatt postot írni (mert ugye általában miből áll egy friss verzió megjelenése? letöltődik, felrakja magát, és örülünk, hogy be lett foltozva pár rés, amin keresztül elszívhatják a lelkünket a csúnyagonosz természetesen orosz hekkerbácsik a gépünkön keresztül), de most kivételt teszek, mivel ez a verzió valódi újdonságokkal szolgál az előzőkhöz képest.

Beépítették ugyanis drága halzabáló barátaink végre mindenféle külön mókolás nélkül is használható módon az Unite névre keresztelt technológiájukat az Operába. Dióhéjban annyit tudunk a segítségével elérni, hogy – cégek szolgáltatásainak, központjainak felhasználása nélkül – a saját gépünket tudjuk webszerverré alakítani, azaz két kattintással megoszthatjuk pl a vinyónk egy adott mappáját a barátainkkal, vagy csinálhatunk online rádiót az mp3-ainkból, sőt akár weboldalt is futtathatunk otthonról, sok egyéb más mellett.

Ahhoz, hogy igazán belátható legyen ennek a fícsörnek a jelentősége felteszek egy kérdést: hogyan juttatunk el az ország/világ másik felén élő Rózsi néniéknek egy DVD-nyi csintalankodó tinikről készült felvételt családi fotót? A következő lehetőségeink adódnak ilyenkor:

• elküldeni levélben: ez – amellett, hogy nem kicsit veszélyes ismerve a Postát – nem is elég gyors, és különben is használjuk má’ ki a netet, ha már a jenkik megcsinálták nekünk!
• torrentszerverre feltolni, és seedelni: ez járható út, csak egy bibi van vele: iszonyat bonyolult (maga a torrent létrehozása, és a letöltése is), Rózsi néni nem biztos, hogy nem fogja befonni a szemöldökét, ha elkezdjük elmagyarázni neki a torrentezés alapjait
• feltesszük valami ingyenes tárhelyre: limitáltak a lehetőségeink, kapásból említhetném a Rapidshare 200 megás limitjét, amely miatt darabolni kényszerülnénk a DVD file-jait, amit szegény szerencsétlen nagynéni megintcsak képtelen lesz majd letölteni, hát még összefűzni.

Persze kisebb file-ok átvitelére ott van a régebben már említett Dropbox, de ha pl. a vinyónkon sok adatot akarunk megosztani (mint ahogy mondjuk én ma a Facebook-os pajtijaimnak megosztottam a majdnem teljes mp3-gyűjteményemet, csak a poén, és a próba kedvéért), akkor bizony más megoldás után kell néznünk. És itt jön be a képbe az Unite.

Nézzük részleteiben a dolgot: ahhoz hogy ezt a lehetőséget igénybe vehessük nincs szükség túl sok mindenre: kell a legújabb Opera, és egy fiók a My Operán (amit az Unite első indításánál is megcsinálhatsz). Ha elindult a böngésző, akkor ez a csoda – mintegy huszadrangú almenü – megbújik a baloldali menüsávon:

Bizony, ott figyel a kicsike a levelezőprogram, a minialkalmazások, a jegyzetek, letöltések, és partnerek fül mellett szinte észrevehetetlenül! Lent a böngészőablak bal alsó sarkában még befigyel az ikonja, de tényleg nem zavar sok vizet:

Segítségével gyorsan elérhetjük a fő – nem alkalmazás-specifikus – funkcióit, mint például a generált forgalomról szóló statisztikákat:

De térjünk vissza a bal oldali menüpontra, amelyre kattintva elérhetjük az egész elképzelés lelkét: a külön-külön aktiválható Unite-alkalmazásokat. Nézzük ezeket sorjában:

1. File sharing : ennek segítségével a vinyónk egy adott mappáját közzétehetjük a neten. Kezelése pofonegyszerű: aktiválása után egy felbukkanó ablakban beállítjuk, hogy melyik mappát akarjuk megosztani (úgy vettem észre, hogy nem lehet egyszerre többet sajnos, esetleg ha többször felrakjuk), majd a webes felületen beállítjuk, hogy akarunk-e jelszavas védelmet a file-okhoz, avagy legyenek nyilvánosak, majd kimásoljuk a felkínált linket, amit email-ben (vagy akár üzenőfalon/beszélgetőprogrammal/füstjelekkel/csövön Morzézva/stb.) elküldve ismerőseinknek máris hozzáférnek a file-jainkhoz mérettől függetlenül.

A megosztott mappák listája Unite-ban

2. Fridge: segítségével úgymond cetliket írhatunk egymásnak a neten keresztül (ezért hűtőszekrény a neve), még nem próbáltam

3. Media Player: íme egy kép róla:

Ennek segítségével tulajdonképpen bármelyik ismerősünk “élőben” (streamelve) hallgathatja az általunk megosztott zenéket bárhol a világon (persze ha mondjuk Honoluluból akarja ezt megejteni, akkor elég jó netkapcsolat szükségeltetik részünkről is). Praktikus lehet, ha mondjuk a saját számaidat akarod bömböltetni havernál, esetleg munkahelyen.

4. Messenger: ezzel saját beszélgetőrendszert hozhatunk létre, ha már unjuk az MSN-t, bár csak Operás ismerősökkel működik (a többi funkcióval ellentétben). Még nem teszteltem.

5. Photo Sharing: képek megosztására alkalmas, egy általunk kiválasztott mappa képeiből csinál egy bárhonnan elérhető csini galériát.

6. Web Server: ezzel valódi webszervert csinálhatunk a gépünkből! Ha meguntuk az ingyenes (pláne a fizetős) tárhelyszolgáltatókat, és a velük járó vesződséget (tárhely-limit, meg hasonlók), akkor jó megoldás lehet!

Persze ezek csak a fő alkalmazások, az Unite oldalán sokkal több elérhető, és kipróbálható.

Miért is jó ez? Van ugye a már említett érv: nagy méretű adatok könnyed megosztása másokkal. Aztán a mobilitás is igen nagy pozitívum: ha szeretnénk elérni a file-jainkat, akkor bárhonnan megtehetjük így (akár mobileszközön is!), mindössze meg kell őket előtte osztanunk az Operánk segítségével. Fontos tudni, hogy csak magához a megosztáshoz kell ezt a böngészőt használni, utána az adatok már bármilyen programmal (Firefox, Explorer, Safari, Chrome, stb.), és oprendszerrel elérhetőek. Aztán vehetjük még a dolog filozófiai oldalát is: furcsa érzés lehet úgymond a saját kezedbe venni a netes ténykedésedet, végre nem kell óriásvállalatok tárhelyeire töltened a dolgaidat, helyette te csinálsz a gépedből szervert, és mindenféle központ nélkül juttathatod el az adataidat azoknak, akiknek szeretnéd! (Ez volt a célja a fejlesztőknek is, akik mintegy forradalmat állítják be a projektet, ami újabb szintre emeli a felhasználók jogait az interneten. Szerintük ugyanis a júzer mint olyan eddig másodrendű polgárnak számított netországban, mivel mindenképpen kényszerítve volt arra, hogy másokra bízza az adatait.)

Persze hátrányai is akadnak ennek a technológiának, ezek közül a legfontosabb (szerintem legalábbis) az, hogy ahhoz, hogy menjen a dolog bizony mennie kell a gépednek is. Ez végülis nem meglepő, mert ugye az Unite webszervert csinál a masinádból, és ezeknek a rendszereknek az a közös tulajdonságuk, hogy folyamatosan üzemelnek. Tegye fel a kezét, aki nem dühöngene, ha mondjuk meghiúsulna a pénzlevételi kísérlete, mert az ATM adatforgalmát bonyolító központi szerver épp pihengetne, merthogy mondjuk takarékossági okokból leállították kicsit? Ezeknek az ún. mainframe-rendszereknek mindig menniük kell ezt elkerülendő, viszont az otthoni gépedet azért ki szoktad hébe-hóba kapcsolni…

Ettől eltekintve viszont csak ajánlani tudom, márcsak azért is, mert tényleg nem bonyolult a kezelése (meglátszik, hogy a néptömegeknek készült), és kompakt, mert az Operába van beleépítve, így nem kell külön telepítgetni. Egy próbát megér!

Az – Unite-ot is tartalmazó – legújabb Opera letölthető itt!

Jaj de tele van a tököm ezekkel a hétfőkkel! A kialvatlanság, fáradtság, a Fehérvárra való visszatérés, a pár napos pihi utáni sokkolóan ható munkahelyi légkör, és az idegenek közötti imidzsfenntartás idegölő, és halálosan fárasztó rituáléja teszi ki az egész napomat. Legszívesebben hazamennék legalább az albiba aludni, ha már teljesen haza nem lehet, márcsak azért is, mert egész egyszerűen nem kapok idebent levegőt, mivel valószínűleg nem megy a légkondi légcserélője, és a többiek által elhasznált, ráadásul meleg levegő az egyetlen, amit idebent mélyeket lélegezve magamba tudok szippantani ezzel ringatva magamat abba a hamis illúzióba, hogy megfelelő mennyiségű oxigént tudok segítségével a szervezetembe szólítani. Ez sajnos távolról sincs így, ezért szép lassan kezd legyőzni az álmosság, és a katatónia, egészen kellemes érzés kezdi felváltani a kezdeti enyhe pánikot, amelyet a fuldoklás váltott ki belőlem. Iszonyat rég óta nem éreztem már ilyet, egészen konkrétan amióta letettem a cigit (bő egy éve) nem kapkodtam a levegő után így, mint ebben a kurva kockában. Sebaj, max tíz percenként fogok kijárni az udvarra, amit most még meg is tudok oldani, de mi lesz ha komolyabban neki kell állnom dolgozni (ami januártól esélyessé fog válni)? Hihetetlen…

Ami viszont mondhatni bearanyozta a napomat az az volt, hogy  – ízlelgetvén a Neo FM-et – örömmel konstatáltam, hogy egészen konkrétan 3/4 10-kor Ganxsta Zolee felkonfja után lenyomtak egy Slayer számot a rádióban! Ez azért nagyon durva, kíváncsi lettem volna milyen arcot vágnak az ős Sláger/Danubius fanok, amikor a Balázs Fecó/Demjén Ferenc/Edda/Apostol/Crystal/stb-hez szokott fülecskéjüket vad vizigót-hordához hasonló vehemenciával betámadták a súlyos riffek, és a hörgő énekhang… Azért így hétfő reggel (jó, délelőtt) kicsit erős volt, de én értékelem a bátorságukat. Pláne kezd szimpatikus lenni ez a Zoltán gyerek, mivel valahogy tényleg érezni rajta, hogy nem csak megjátssza a lazagyerek-imidzset, hanem ő tényleg ilyen echte Ungarische paraszt (ezt akkor konstatáltam végérvényesen, amikor a műsorvezető társa édesanyját emlegette teljes beleéléssel, persze egyensúlyozva a tajtahóság, és a szellemesség mindenki által máshogyan definiált peremén). Nem sikerült annyiszor felröhögnöm rajtuk, mint a Balázs-Jani pároson, amikor néha úgy igazán formában voltak, de azért párszor sikerülhetett megijeszteni egy-egy félhangos nyerítéssel a hetvenéves mammerokat, akikkel volt szerencsém egy buszmegállóban tölteni röpke fél órát.

Reggel történt még az is, hogy a sofőr bácsi – valamilyen számomra (de szerintem számára is) érthetetlen okból kifolyólag a következő módon hajtotta végre a Fehérvárra bejutás problematikáját:

Így lett volna értelme megközelíteni a pályaudvart Veszprém felől (az egérrel lehet mozgatni a térképet):

Nagyobb térképre váltás

Nos, neki sikerült ezt emigyen abszolválnia:

Nagyobb térképre váltás

Szóval csinált a 4 kilométeres útból 16-ot(!) valamiért, mindenesetre az utasok nyújtogatták a nyakukat rendesen, amikor a körforgalomban rossz kijáraton jöttünk ki Én persze sztoikus nyugalommal fogadtam a dolgok ilyeténmód alakulását, mivel amúgyse rohantam sehova, de ezzel feltételezem nem volt így mindenki az utazóközönség soraiból. Kifejezetten szórakoztatott, hogy láthattam azt az ipari területet ahol a Fezen-feszt volt még szeptemberben, mivel nem gondoltam volna, hogy pont ma fog arra vetni a sors, erre tessék!
Aztán persze röpke 2 óra késéssel sikerült is belibbennem a céghez, persze senki nem hiányolt különösebben, ahogy az várható volt. Ha persze komoly munkát is végeznék (ami – ahogy már említettem – januártól várható) jóval szigorúbban venném a munkakezdést, de így nem igazán van meg a motiváció érthető okokból. Komolyan mondom, hogy sokkal több kedvem lenne bejönni, ha nem csak a munkaidő végének kibekkeléséről szólnának a napjaim, hanem problémákat is orvosolhatnék, rendszereket ellenőrizhetnék, stb., tehát végezhetnék érdemi munkát is. Így viszont néha annyira üresnek, és értelmetlennek érzem az ittbent töltött időt, hogy legszívesebben be se jönnék, mert minek. Anno a gyárban néha éjszakásban éreztem ezt, volt, amikor éjféltől reggel hatig nem csináltunk semmit, és kábé úgy voltam vele, hogy azért fizetnek, hogy ébren maradjak (hozzáteszem, hogy a mai napig úgy gondolom, hogy nincs az a pénz, ami kompenzálta volna a dologgal járó szenvedéseimet, többek között a minden áldott reggel műszak vége előtt egy órával fellépő durva hányingeremet…). Egy idő után persze becsempésztem a Starcraftot, meg a Transport Tycoon Deluxe-t, és azokkal próbáltam meg elütni az időt a karbantartó műhelyben, de amikor már ezért is ferde szemmel nézett a főnököm, akkor ezzel is fel kellett hagynom (pláne, hogy az egyik kollegám, aki neki hű jobb (és néha gondolom a petting kedvéért bal)keze volt le is törölte anélkül a játékokat anélkül, hogy szólt volna). Mindegy, csak azt akarom kihozni az egészből, hogy iszonyat unalomban, és céltalanságban telnek a napjaim a cégnél, múlt héten akartam rittyenteni magamnak egy kis jegyzetet az oktatáson kapott pdf-ek segítségével, de a munka 15. percében összeomlott a cégnél erőltetett Sypmhony (ami olyan mint az Office, csak sokkal nagyobb rakás trágya, már ha lehet még lejjebb menni minőségben). Az volt az a pillanat, amikor valami megszakadt bennem, és újra visszasüllyedtem a ‘surviving mode on’ szintjére, és nem nagyon érdekel a külvilág idebent. Most is – ahogy ezeket a sorokat rovom – a fülem bedugva, Porcupine Tree-t hallgatok (mi mást ), és rohadtul nem érdekel, hogy mögöttem rohangásznak a többiek… Alig várom a januárt. Komolyan.

…generációnk egyik legfontosabb küldetése.

Eme bölcs gondolat jegyében fogadjátok szeretettel a most következő dalt, melynek versnek is beillő sorai joggal emelik alkotóját Ady, és Tóth Árpád szellemi magasságaiba.

Teljen hétvégétek ezen örök gondolatok jegyében:

kultúra péntekre nektek!

Volt anno 60 éve is egy hasonló kezdeményezés, amely egy mai hír kapcsán beugrott nekem. Volt az a töpörödött kis szobafestő, aki jellegzetes kis bajuszkájával, félrefésült hajával, és rikácsoló hangjával milliókat vont tömeghipnózis alá, és segítségükkel magáénak tudhatta Európát egy viszonylag rövid időre. Eme varázslatosan beteg agyú emberre hatottak olyan magukat tudósnak valló egyedek elméletei, mint Ernst Haeckel, aki a darwinizmusra alapozva megalkotta az árja fajelmélet alapjait, mely szerint egyes fajok már génjeik által megszabva alsóbbrendűek másoknál. Úgy vélte (és ezt a véleményt sokan osztották is, főleg a korabeli felvételeken zikkájlozó, menetelő németek vezérkarában), hogy a kiválasztott, uralkodó embercsoportnak nem szabad keverednie a rosszabb génekkel rendelkező “alattvalókkal”, és ezt szegregációval, azaz elkülönítéssel kívánta elérni.

Ennyi volt mára a történelemóra. Amiért fontosnak éreztem, hogy leírjam mindezt az az volt, mivel ma az Übermensch-tenyésztés (“felsőbbrendű ember” kb.) régi hagyományait véltem újjáéledni egy internetes oldalon. A dánoknál létrehozott, ma már világszerte elérhető www.beautifulpeople.com nevű portál hasonlít a többi ezer társkereső/közösségi oldalhoz egy különbséggel: ide csak szép emberek kerülhetnek be. Amennyiben regisztrálni szeretnél, fel kell töltened egy profilt magadról (szigorúan képekkel!), amelyet aztán az aktív tagok pontoznak, és ha a többség úgy dönt, hogy szép vagy, akkor tagja lehetsz ennek a VIP-csordának.

Mindazonáltal hogy az oldal ötlete szellemes, mégiscsak szomorú, hogy újabb löketet ad a működése annak a világszerte elterjedt felfogásnak, miszerint ha nem vagy szép, trendi, és fiatal, akkor alsóbbrendű vagy, sose leszel igazán boldog, és se a munkádban, se a párkapcsolataidban nem fogsz tudni érvényesülni, és győztesként kijönni a konfliktusokból. Az, hogy valójában mennyire vagy értékes (és itt most nem a magadra aggatott ékszerek áráról beszélek), azaz mennyire vagy okos, kedves, vagy csak szorgalmas az manapság utolsó utáni prioritást élvez. Olvastam pár hete egy felmérést, hogy a mai gyerekek mik szeretnének lenni, ha felnőnek: tűzoltó, katona, és vadakat terelő juhász helyett (tessék kapaszkodni)… celebek! Ez persze vastagon a drága kereskedelmi televízióink sara (azoknak is lejárhatna már végre valami sugárzási engedélye…): legutóbb nálam az verte ki a biztosítékot, hogy októberben a Hal a tortánban egy héten keresztül sitteseket mutogattak, köztük azzal a Tasnádi Péterrel, akiről 2006-ban a következők jelentek meg a sajtóban:

Vádat emelt az ügyészség Tasnádi Péter ellen; tizenegy különböző bűncselekménnyel vádolják, többek között azzal, hogy az ő utasítására késeltek meg több embert és gyújtottak fel autókat; a vádiratban szereplő 11 bűncselekmény közül kilencet bűnszervezet tagjaként követett el.

Nos, most három év elteltével ez az ember levágott lófejekkel, és agyonveretéssel viccelődik a TV-ben, ezzel azt sugallva a nézőinek (amelyek között azért elég sokan még a befolyásolható korosztályba tartoznak), hogy “csaljatok, sikkasszatok, ölessetek embereket, lesz pénzetek, és még a TV-be is meghívnak utána bohóckodni!”.

Témába vágnak még a Viva/MTV által sugárzott undorító tiniagymosó hulladékok is, amelyek rendre azt próbálják a tizenévesek agyába sulykolni, hogy legyetek menők, meg trendik, legyen kurva nagy dzsipetek, mutogassátok magatokat 16 évesen egy szál bikiniben, szerepeljetek kefélős valóságsókban (természetesen úgy, hogy ti vagytok a kurvák, akiknek még a partner neme is mindegy, sőt esetleg még a faja is), éljetek sikerben fényben és csillogásban… A felvételek persze nem mutatják az ezüsttálcáról kokószippantgatás gyönyörű ceremóniáját (az orrból kicsurranó vérpatakocskával természetesen), se a drogok és alkohol miatt lecsúszott “sztárokat” hányni, és a saját mocskukban fetrengeni (Amy Winehouse, Britney Spears, de kis csúsztatással idesorolható szerencsétlen David Hasselhoff is… a lista folytatható). A hollywood-i sztárpletykák nem tesznek említést arról az ipari mennyiségű emberi selejtről, amit a média, és a popszakma kitermel, akik a csúcsra jutás után jobb esetben megússzák azzal, hogy életük végéig a külvilágtól elzártan vegetálnak valahol (amíg egy rosszul sikerült löket a vénába el nem viszi őket), rosszabb esetben mindenüket elvesztve egy szanatórium hűvösében élik le maradék néhány évüket… Én kurvára nem sajnálom ezeket az embereket, mivel amikor hagyták elcsábítani magukat a nagy pénz által tudhatták, hogy ez is benne lehet a pakliban, volt már elég precedens a világtörténelemben, amikor a szárnyalást nagy szarnyalás váltotta fel (Janis Joplin, Elvis Presley, stb.). De (hogy kicsit visszakanyarodjak az eredeti témához): veszélyesnek tartom azt, hogy ezt a világot úgy mutatják be a mai tizenéveseknek, hogy közben szemérmesen hallgatnak a kegyetlen valóságról, ami a csillogás mögött bújik, ráadásul azzal, hogy mindent a külsőségek, szépség, látszat alá rendelnek azt is tanítják nekik, hogy ne törődjenek a körülöttük élők belső értékeivel, nyugodtan hajtsák el őket, ha nem elég trendik. Ez a bjútifulpípöl is ezt az új felfogást lovagolja meg: melyik csitri ne próbálná meg magát szívesen egy jól beállított fotóval, hátha ő is bekerülhet a gyönyörűek közé? Bezzeg IQ-tesztet nem töltetnek a jelentkezőkkel, az tuti…

Tudjátok mi kell napok óta tartó apátia elűzéséhez? Mi az, ami kizökkenthet abból a folyamatos érzésből, hogy semmi értelme a napjaidnak, és igazából csak azért kelsz fel reggel, mert elvárják a cégednél, hogy bemenj, de alapvetően stresszben élsz, és ezt azokon vezeted le, akiket szeretsz (mint abban a reklámban a gyerekére ráordító anyával, gondolom vágjátok)? Amikor semmi se szép, semmi se dob fel, és tényleg úgy érzed magad, mint egy érzelmi/értelmi fogyatékos, és a blogodra is csak azért postolsz, hogy másokkal is megoszthasd, hogy neked milyen kurva szar, ezzel lehúzva lelkileg azokat az embereket, akik bizalmat szavaztak neked, és naponta visszatérnek téged olvasni (bocsánatot is szeretnék kérni tőletek, és imádom mindőtöket egyenként!)? Bizony, a válasz elég triviális: barátok, és sör! A sorrend iszonyatosan szigorú, nem szabad felcserélni, mivel magában a sör fogyasztása társaság nélkül arra vezethet, hogy azon kapod magad, hogy otthon ülsz a gép előtt, Cure-t, vagy esetleg Interpolt/Radiohead-et/Coldplay-t/más befordult depressziós szart hallgatsz, kattintgatsz össsze-vissza értelem nélkül, és közben egyre mélyebbre süllyedsz az önsajnálat gusztustalan, értelmetlen, és szuicid mocsarában… Közben megbánthatsz akár olyan embereket is, akik aggódnak érted, és szeretnek, utána meg nem győzöl bocsánatot kérni… Most komolyan: erre van bárkinek is szüksége? Ugye, hogy nem. Ha azon kapjátok magatokat, hogy a fentebb vázolt állapot eluralkodott rajtatok, akkor a következőket ajánlott tenni:

1. telefon felemel, régi cimbik felhív következő dumával: “szia, rég találkoztunk, este sör?”
2. este a megbeszéltek alapján megjelenni a kijelölt kocsmában
3. having a good time, ahogy az angolok mondanák, röhögve szétalázni egymás kedvenc filmjeinek bemutatására irányuló erőfeszítéseit, majd egy “jó film lehet, meg fogom nézni” beszólással tovább súlyosbítani a helyzetet, ezután következhet a sírva röhögés, és így tovább
4. felüdülve, újra embernek érezve magad ezt a boldogságot megosztani néhány emberrel, mondjuk azzal a pármillióval, aki érti amit írsz, és még netezik is.

Tuti recept, és mondok valami vicceset: nem a sör volt a lényeg ebben az esetben. Sokkal többet ér a terápia során a vidámság, a jókedv, és annak a tudata, hogy végre beszélhetsz úgy, hogy figyelnek a szavadra! Komolyan: nem értettem mi a bajom mostanában, leüvöltöttem szegény barátnőmet is ma délután Skype-on, pedig pofonegyszerű a megoldás: KI KELL SZAKADNI A MINDENNAPOKBÓL, és ez nem pénzkérdés: elegendő lehet 1-2 óra sör mellett eltöltött óra is néhány baráttal! Ez volt a mai nap tanulsága a számomra, amelyet levontam, mint Stan a South Park részek végén jól.

Ma egy olyan hasznos kis eszközről ejtenék itt néhány szót, amelynek segítségével olyan funkciók kerülnek egy kattintásnyira a böngészőnkben, amelyeket amúgy sehogy, vagy csak nehézkesen, esetleg pluginok telepítésével tudnánk elérni. A pluginozással több gond is akad: először is nem mindenki használ olyan böngészőt (konkrétan a Firefox-ra gondolok), amelyhez többezer kis bővítmény elérhető. Ennek több oka is lehet: ragaszkodás a “jó” öreg Explorer-hez, esetleg elavult masina (mint nálam, ezért is Operázok otthon), netán céges környezet, ahol az ember nem telepítgethet össze-vissza kedvére. Könyvjelzőzni viszont bárhol lehet, ugye? Oprendszertől, böngészőtől, telepítési jogoktól függetlenül elmenthetünk a felső sorra bármilyen weboldalt, ezzel nem nagyon szokott gond lenni. Ééés itt jönnek a képbe ezek a csodás kis okosságok, a bookmarkletek (talán úgy lehetne őket fordítani, hogy könyvjelzőprogramocskák).

Írtam már egyről régebben is, amely segítségével egybefüggővé tehetünk sok nexttel megszórt oldalakat (mint pl. Tumblr megosztásokat), idézném azt, amit ott írtam:

bookmarkletek azok a kis scriptek, amelyeket elkönyvjelzőzve új funkciókat adhatunk a böngészőnknek (kábé mint egy plugin esetében), viszont azzal a hatalmas előnnyel, hogy nem kell őket telepíteni, bármikor eltávolíthatóak, és bármelyik böngészővel tudnak működni.

Jól hangzik ugye? Azt is meg kell még említeni az előnyeik között, hogy nem lassítják a böngésző betöltődését/működését, ellentétben a pluginokkal (amelyek közül Firefoxos korszakomban én több mint egy tucatot használtam…)!

“Telepítésük” egyszerű: az alant elterülő linkek közül kiválasztjuk azt, amelyik szimpatikus, és – bal egérgomb nyomvatartása mellett – drag&drop-oljuk böngészőnk könyvjelző eszköztárára, amely jellemzően a felső szekcióban foglal helyet. (Ha nem látunk ilyesmit felül, akkor ellenőrizzük, hogy be van-e kapcsolva! Firefox alatt: Nézet -> Eszköztárak -> Könyvjelzők eszköztár, míg pl. Operánál Személyes sáv néven fut.)

Csapjunk a lecsóba:

Megosztóoldalak használata:

(ezekkel könnyebb kirakni a szóban forgó oldalakra a számotokra szimpatikus képeket/oldalakat):

Facebook

Tumblr

Google Reader

Letöltés:

Weboldal átalakítása PDF formátumba (Firefox-ra, többi verzió itt)

Weboldal küldése e-mailben

Képek keresése

Képernyő felosztása vízszintesen, Képernyő felosztása függőlegesen (csak csínján ezzel a kettővel, mert úgy vettem észre, hogy csak a böngésző újraindítása után áll vissza az alapállapot, IE alatt nem működnek! hasznosak lehetnek pl két oldal összehasonlításakor)

Fordítás SZTAKI-val:

ezen az oldalon elérhetőek, ide bevágni valahogy nem sikerült őket működőképes verzióban…

Persze ez csak néhány a neten elérhető több százból, további források lehetnek a következő oldalak is:

hongkiat, unusual bookmarklets, na és persze a Google!