Ráktalicska

Steve Jobs se tévedhetetlen, pedig sokáig úgy tűnt. Az iPod, az iPhone, az iMac, és a többi kis i-vel kezdődő innovatív, ötletes (és valljuk be, hogy gyakran agyonsztárolt, és sznob) termékük is akkora siker volt az utóbbi években, hogy joggal gondolhattuk azt, hogy amihez ez a faszi – és persze hatalmas cége, amely a legjobb formatervezőkkel, és designerekkel büszkélkedhet a szférában – nyúl abból rohamos sebességgel arany, és persze extraprofit válik (elég, ha csak a 2009-ben elért 37millió dolláros bevételt említem). Amíg a Google elég csúnyán befürdött a Wave-vel (amit a legjobban az a hasonlat jellemez, hogy azért találták ki, hogy a fiatalok is átérezhessék, hogy milyen érzés a nagyszüleiknek az internettel ismerkedni), addig az almás cég nem követett el hibákat. Egészen eddig… 2010 elején ugyanis piacra dobták az iPad-ot, ami sok tekintetben durva visszafejlődés nem csak a cég egyéb termékeihez, de egyes gyártók hat-hét éves kütyüihez képest is.

Persze egy ilyen szinten elcseszett termék egyből megmozgatta a netes társadalom humorosabb rétegeit is, az ő munkáiból láthattok alant egy szellemes, és tanulságos válogatást, ami azt a címet is kaphatná, hogy “ezért ne vegyél iPad-ot, hacsak nem vagy egy Apple-sznob”:

Tovább is van… »

Beújítottam pár napja egy remek plugin-t a WordPress-em alá (amely így már majdnem két tucat ilyen kis kiegészítést pörget non-stop, a többiekről itt olvashatsz), amely arra hivatott, hogy az RSS feed-emnek generáljon egy kis láblécet, sőt ha egy postot kettévágok egy elegáns <!--more--> segítségével (ami a ‘Tovább is van…’ feliratú linkként szokott a blogon megjelenni), akkor a bejegyzés további része a feed-ben sem lesz olvasható, helyette egy csinos kis hivatkozás fogja jelezni az olvasónak, hogy rá kattintva elolvashatja a teljes szöveget immáron a blog hasábjain. Ezzel két célom volt:

1. elkerülni azt, hogy feedből olvasva egyből “lelőjem a poént”, mivel általában akkor szoktam két részre bontani egy postot, ha a csattanót szeretném elszeparálni. Valami olyasmit akarok elérni, mint a Barátok közt végén a gondterhelt arccal kamerába meredő Miklóssal a filmesek, azaz: fel szeretném kelteni az olvasó kíváncsiságát, hogy mi lesz a folytatás, így ösztönözve őt a kattintásra
2. informatív láblécet szerettem volna a feed-es postok alá, így kicsit barátságosabbá téve a hírfolyamomat

Ehhez találtam kitűnő megoldásra a Ozh’s Better feed nevű plugin személyében, amellyel megturbózhatjuk kicsit az RSS-ünket: kapunk egy pofonegyszerű felületet, amelyen minden szükséges linket, feliratot megszerkeszthetünk akár HTML-tudás nélkül is:

Persze van lehetőség kézzel is szerkeszteni a kódot, így rakhatunk be képet, videót, akármit ide, bár arra azért figyeljünk, hogy ne essünk a ló túlsó oldalára azzal, hogy a lábléc esetleg csicsásabb, mint maga a post, amihez tartozik

Tulajdonképpen lelkiismereti okokból írtam meg ezt a postot, ugyanis ma ki fogok venni egy pipát a plugin adminfelülten egy checkboxból, amit alapvetően illene bent hagynom, de talán ha kicsit promotálom a plugin-t, akkor nem fogok pokolra jutni. Az említett beállítás, amit ma off-ra fogok állítani a következő lesz:

Így már nyugodt szívvel törlöm a reklámot a feed-jeimből

A post címét még bővíteném annyival, hogy ” ha az ember egy albérletben kénytelen a jó kajákat főző édesanyjától 100 kilométerre enni az agglegények száraz kenyerét”, csak ez már nem fért volna ki. Azért jutott eszembe ez a kérdéskör, mivel ma jöttem rá mekkora isten is vagyok én tulajdonképpen, mivel – egy kósza, hétvégén kipattant ötlettől vezérelve – ma főztem magamnak egy NAGYON nagy lábos paprikáskrumplit, amely valahogy így sikeredett:

Nem szándékozok átmenni gasztro-blogba (és ezzel megkísérelni betörni a hölgyek által uralt rendkívül magas színvonalú mezőnybe), de akkor is érdemes ezt leblogolnom, mivel életem első paprikás krumplija “ő”. Gratulálni természetesen lehet, a virágokat pedig az öltözőbe kérném

Kicsit komolyabbra fordítva a szót: végeztem némi pénzügyi számítást arra vonatkozólag, hogy a fenti csodából egy jó nagy kondérral előállítani mennyi pénzembe is került voltaképpen:

• parasztkolbász 0,214 kg – 235 Ft
• fp burgonya 2 kg – 239 Ft
• fp. édesnemes fűszerpaprika – 160 Ft
• teszkós étolaj – 229 Ft
• teszkós vöröshangygyma – már nem emlékszem (mert ezt nem ma vettem), de legyen mondjuk 100 Ft

Összesen:  963 forint.

Namármost, ha figyelembe vesszük, hogy a fenti tételek közül természetesen nem használtam el az összes kolbászt, fűszerpaprikát, étolajat, és vöröshagymát a lábosnyi kaja összehozásához, akkor nagyjából 550 forintból összehoztam magamnak egy akkora adag kaját, hogy három napig ehetem. Ebből az 550 forintból a céges büfében kikerült volna másfél dupla-dupla hamburger, esetleg 3 és fél energiaital, vagy kb. két és fél melegszendvics.

Az a tény, hogy eme összefüggéssel (mármint hogy kurvára nem éri meg a büfében kaját venni, helyette inkább főznöm kéne) tökéletesen tisztában vagyok már jó ideje, és mégis szoktam bizony 400 forintért dupla-dupla hamburgeket vásárolni a fentebb említett – amúgy didibár néven futó – egységben valószínűleg annak tudható be, hogy hiába vagyok akármilyen szar anyagi helyzetben ésszerűen kezelni a pénzt akkor sem tudom. Legalább ma is rájöttem valamire.

Valamikor 2007 nyarán – épp túlesve egy viszonylag rövid ideig tartó netcafés kalandon – ültem anyám mellett a Skodában, és – miközben mellettünk suhant el a jegenyékkel tarkított táj – arról beszélgettünk, hogy most már pedig muszáj lesz valami munkát kerítenem, mert durván csődközeli helyzetben van kicsiny, és ráadásul csonka családunk. – Márpedig én gyárba nem akarok menni! – jelentettem ki neki, mivel – tévesen – meg voltam győződve, hogy fenntarthatom a büszkeségi alapon munkahelyválasztás jogát. Úgy gondoltam, hogy egy gyárban csak primitív iskolázatlan barmok dolgoznak, és a totális szellemi leépülés légköre lengi be az egészet. Szinte rettegtem attól, hogy valaha is egy ilyen termelő-előállító munkát végző cégnél kelljen elhelyezkednem, mivel féltettem az addig nagyjából csorbítatlan szabadságomat, ami az addigi melóim során megadatott nekem (kötetlen munkaidő, a netcaféban Counter-Strike-ozhattam, ilyesmikre tessék gondolni). Anyám próbált meggyőzni, hogy nem olyan rossz az, meg a pénz is kell, de tényleg nagyon tartottam a dologtól. Ez valahol természetes is, mivel sajnos én is az embereknek abba a hatalmas halmazába tartozok, aki fél az ismeretlentől.

Aztán kibéreltünk egy lakást Pápán egy még ruszkik által épített lerobbant tömbben, és beköltöztünk. Itt láttam meg egy álmos reggelen a következő felhívást a lépcsőházi hirdetőtáblára rajzszögezve:

Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy anyám unszolására hívtam fel őket, és mentem el ezen az ominózus szerdai napon a felvételire. Emlékszem, hogy betereltek minket egy nagy terembe, ahol nagyon sokáig kellett várni, mire mindenkit végiginterjúztak (mert bizony bármennyire is csak egy szaros gyári meló volt ez, mégis megkérdezték, hogy mik a terveid a céggel, meg hasonlókat… azért szerintem ez elég vicces), és áldottam az eszem, hogy elvittem magammal Robert Merle ‘Malevil’ című regényét, amelyet olvashattam ahelyett, hogy bámulom a falat. Persze akik ismerőssel jöttek (esetleg helyiek voltak) eleve előnnyel indultak, de én senkivel nem tudtam beszélgetni, így maradt a könyv. Már csak ketten-hárman lézengtünk a teremben (a többiek már vagy túlestek a beszélgetésen, vagy már réges-rég hazamentek anélkül, hogy megpróbálták volna), amikor egy szép nagydarab srác megszólított, és elkezdtünk dumálni. Ő volt a Balázs, és ő töltötte be az első kellemes meglepetés szerepét, mivel rá kellett jönnöm, hogy még itt sem mindenki akkora primitív paraszt, mint amit az előítéleteim súgtak. Nagyon nagy barátok lettünk, utána a céges karrierem hátralevő bő egy évében szinte végig tartottuk a kapcsolatot, pedig az első pár hónap után nem dolgoztunk egy helyen sem.

Az interjún amúgy úgy néztek rám, mint valami különösen ritka nemi betegség tüneteire, amikor közöltem velük, hogy nekem van érettségim, és mégis szeretnék ennél a cégnél dolgozni. Egyből felajánlották, hogy legyek gyártósori melós helyett minőségellenőr, sőt elhintettek valami – mint azóta kiderült – kamudumát cég által finanszírozott minőségbiztosítási mérnöki főiskolai oktatásról is, így örömmel belementem a dologba.

Elkezdődtek a dolgos hétköznapok: a Veritas nevű dunakiliti cég téti üzemegységében lettem meós, és napi nyolc órában, három műszakban ellenőriztem az ilyen, és ehhez hasonló dízelolaj-szűrők minőségét, amit ott frissiben szereltek össze a munkatársaim:

(A kép készítésének időpontja is árulkodó…)

“Idilli” volt az egész: hétvégente is meló (mondanom se kell mennyire kellemes a szombati éjszakázás, pláne amikor tudod, hogy a barátaid/barátnőd épp’ szórakoznak valahol), elég nehéz természetű műszakvezető-asszony, néhány – más műszakokban dolgozó – minőségellenőr, akik arra nem voltak képesek agyilag, hogy felfogják, hogy melyik részén kell festékfilccel megjelölni a jónak ítélt munkadarabokat (ennek köszönhetően volt, hogy nekem kellett acetonnal lemosni az ő “munkájukat”), és mégis szerettem, amit csinálok, mivel rendes emberekkel voltam körülvéve: Sutyi, Robi bácsi, Laci, Andika, Norbi (a raktárosunk) és a többiek mind nagyon jó arcok voltak velem. Rá kellett döbbennem, hogy attól, mert nem lehetett velük pl. könyvekről, vagy elvontabb filmekről beszélgetni mégis nagyra tartom, és kedvelem őket. Némelyikük világ életében falusi paraszt volt (nem pejoratív értelemben), volt hogy búcsú után össze-vissza zúzódva jött be dolgozni (“eltévesztettem a biciklivel a kocsmakaput” – mondta), mégis jó volt velük dolgozni, mert megkérdezték, hogy miért van rossz kedved, segítettek, ha egyedül nem végeztél volna a munkáddal, és akár enni is adtak, ha valamiért neked nem volt mit.

Szerettem a munkámat, és lelkiismeretesen végeztem is: mindegyik darabot rendesen megvizsgáltam, és volt, hogy jópárat vissza kellett vinnem a készítőjének, hogy javítsa meg, amit elrontott rajta (érdekes, hogy ezért engem soha nem fenyegettek meg emiatt azzal, hogy meló után elkapnak a gyárudvaron, és “a beleimet kiontják”, ellentétben az utánunk következő műszak minőségellenőr-nőjével). Persze minden jónak vége szakadt egyszer: a fenti kép készítése után néhány nappal úgy döntött a vezetőség, hogy mi – a téti ellenőrök – szart se érünk, nem végezzük el rendesen a munkánkat, így visszaminősítettek minket melósnak (már akit, engem mondjuk éppen nem, helyette úgymond mindenes-raktáros lettem), és – a totális költséghatékonyság jegyében -elkezdték ingáztatni az anyacég meósait minden nap, minden műszakban a Dunakiliti – Tét távon (egy szomorú (bal)eset is ennek volt köszönhető, cikk róla itt). Ez ment is kábé egy hónapig ebben a rendszerben, de egy szép decemberi hétfő este (éjszakás műszak volt) munkába állt két olyan szinten beleszarom csávó, hogy én ilyet még nem láttam. Az a hét, amíg velünk “dolgoztak” emlékezetes volt mindenki számára (történt is egysmás, de mindjárt kiderülnek a részletek), és a rá következő hétvégén megírtam ezt a levelet, ami a következő eredményekhez vezetett:

1. kirúgtak a Veritastól

2. felajánlottak egy vezetőségi pozíciót a Sokorónál (ami a téti gyártelep egészét jelenti)

3. a két faszfej megkapta a fegyelmijét

4. behivatott a főfővezér egy ejnye-bejnyével egybekötött köszönetnyilvánítás okán

A főnökségnek címzett levelem a következő volt:

Tovább is van… »

Egy kis stresszoldás, és ellazulás ezen a hajtós hét közepi napon:

Katt a Play-re izibe’!

Mivel alapvetően szeretem a humort, ezért a Reader-emben fel van véve vagy 5-6 vicces képeket leközlő oldalacska, amelyek közül ráadásul van olyan, amelyik elég jól termeli a hülyeséget (konkrétan a 9gag.com -ra gondoltam, ami tényleg kimeríthetetlen forrása az idiotizmusnak). Ezen forrásaimnak köszönhetően minden reggelem vidáman indul a cégnél, mivel első körben végignézem az összeset. Így derültem nagyot talán tegnap reggel az alábbi képen, amin 100 nyelven olvasható a “baszd meg”, csak szegény készítő kicsit mellétrafált a magyar verzióval:

Hát meglehetősen ritkán használjuk a magyarban az itt említett szót (esetleg bírósági jegyzőkönyvekben, meg az orvostudományban), de rájöttem, hogy van jobb változat is. Ma ugyanis megtaláltam a fenti tájékoztató egy másik verzióját is, amelyben még érdekesebben sikerült lefordítani ezt a gyönyörű káromkodást:

Tovább is van… »

Az agyam eldobom már megint:

(forrás)

Lefordítva:

További megdöbbentő fotókért katt a képre!

Ugyanaz a döbbenet fogott el, mint amikor a pécsi lövöldöző barom ámokfutása kapcsán egy helyi lányka azért panaszkodott az egyik hírportálon, hogy elmarad a gólyabál emiatt, és ő meg potyára csináltatta meg a haját drága pénzen (a postom erről itt található). Ilyen véleményeket olvasva nehéz nem általánosítani az amerikai fiatalokkal kapcsolatban… Ezek tényleg ilyen szűk látókörű, elkényeztetett, egoista, primitív tajparasztok? Jersey Shore, meg a Michigan-i munkanélküliség… szegénykéim, biztos nagyon rossz lehet az életük.

Öltönyös nyakkendős yuppie-ként vagy kénytelen tengetni napjaidat? Folyamatosan az íróasztalod mögött ülsz, és passziánsszal, meg hasonló lélekölő, és elkeserítően unalmas tevékenységekkel kell szórakoztatnod magad minden egyes nap? Minden energiáddal azon vagy, hogy imitáld, hogy hasznos tagja vagy a cégnek, és ezért bármire hajlandó vagy, akár még a főnök seggét is hajlandó vagy fényesre nyalni? Meetingek, konferenciák, és céges bulik hivatottak kicsit kizökkenteni a monoton hétköznapokból, ámde azok csak jobban lehangolnak?

Tudok neked segíteni! Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány túlélési tippet, amik segítségével ember maradhatsz a multik elidegenedett és farkastörvények által uralt világában, sőt: kis szerencsével ki is rúgathatod magad, hogy utána valami szívmelengetőbb munkát vállalhass, például hajléktalanokat mosdathass a detoxikálóban, vagy idősek otthonában cserélgethesd az ágytálat:

1. Buzzword-bingo: ez a csodálatos játék 1993-ban pattant ki két tudós fejéből, akik a Silicon Graphicsnál tengették végtelenül unalmas, és szürke patkány életüket, amíg – egy isteni szikra hatására – fel nem találták ezt a módszert, amivel a legunalmasabb meeting-et is fel lehet dobni. A játék lényege az, hogy egy 5X5-ös táblázatba beírjuk a cégünknél meetingek alatt leggyakrabban használt töltelékszavakat, amelyek segítségével az előadó megpróbál minél hitelesebbnek tűnni (ezek javarészt idegen nyelvűek), és miközben beszél bejelöljük azokat a kifejezéseket, amelyek valóban elhangzottak. Ha megvan egy sor (akár vízszintesen, akár függőlegesen), akkor – vérmérséklettől, és tökösségtől függően – BINGO! vagy BULLSHIT! felkiáltással jelezzük a hallgatóság felé, hogy nyertünk. Természetesen akkor van értelme az egésznek, ha mindenkinek van ilyen táblázata (ugyanazokkal a szavakkal, csak más elrendezésben), és a meeting előtt kitűz a csapat egy nyereményt az első bingo összehozójának, hogy legyen kedve bemondani a tutit akár a legnagyobb hirtelen beállt csöndben is.

Kezdésnek itt van egy generátor, bár érdemes mindenkinek a saját szájízére szabni a táblázatot, mert nem biztos hogy minden értekezleten elhangzik az a szó például, hogy ‘Hardball’. Tessék kreatívnak lenni, és máris mehet a móka!

Hja, és tessék egy videó erről, ami ráadásul pont IBM-reklám is:

Csudajó mulatság nemde? Persze ne a nagy-nagyfőnök öt évente esedékes nagygyűlésén tessék művelni, mert az esetleg következményekkel járhat. Bár ugye ez is nézőpont kérdése: ha az a célunk, hogy megszabaduljunk a gályáról, akkor akár jól is jöhet egy ilyen csíny.

2. Faszozás: ez a játék még az elsőnél is szórakoztatóbb, ámde veszélyesebb is. Akkora népszerűségre tett szert a hazai cégeknél, hogy már Facebook rajongói oldala is van, sőt jópár ember épp neki köszönheti, hogy végre megszabadult a kiszipolyozó óriáscégek karmaiból (mivel soron kívül kirúgták őket, amikor a főnökasszonyon próbáltak értékes pontokra szert tenni), és végre boldogan ganézhatja a disznókat valami alföldi tanyán. A játék lényegét már szépen összefoglalta Tacskó Muki fedőnevű bloggerkollegám, most tőle idéznék:

A faszozás egy olyan játék, amelyben az a cél, hogy nemi szervünket a munkanap során észrevétlenül minél több tárgyhoz, vagy személyhez hozzáérintsük. Ez az egész alapja, innentől kezdve a játék rengeteg változatosságot kínál. Számít ugyanis az, hogy a ruha alatt lévő, vagy a csupasz péniszünkkel tesszük ezt, hogy ezt hány ember előtt csináljuk, illetve kikhez érintjük hozzá.

Akit bővebben is érdekel a téma, az nyugodtan forduljon a bővített szabálykönyvért ehhez az oldalhoz, bár hozzá kell tennem, hogy női olvasóimnak talán nehezebb lesz ezt a csodálatos sportot űzni, bár kis kreativitással bármi megoldható.

3. Szívassuk a munkatársainkat a technika segítségével: ezen a téren kifogyhatatlanok a lehetőségek: a legegyszerűbbektől (pl. kilopni egy Windows asztalt képfile-ba ikonokkal, majd törölni a valódiakat, beállítani a statikus jpg-t háttérnek, majd figyelni hogyan próbál a kollega elindítani programokat), a különféle szivatós/ijesztős weboldalakon át (mint pl. ez, ahol a három különbséget kell megkeresni a két kép között) a hardveres megoldásokig (mint ez a kütyü, ami USB-re dugva meghülyíti az egeret/billentyűzetet) terjednek.

Konklúzió:

mint ebből a szerény összeállításomból is látható a lehetőségeknek valóban csak a fantázia szab határt. Ne higyjük el azt, hogy az ötlettelen reklámposzterekkel, zúgó-kattogó nyomtatókkal, és látszólag laza, jófej (amúgy igazából a karrierjükért a nyakadat is elvágni képes) kollegákkal gyomorforgató milliőt teremtő munkahelyünk csak arra hivatott, hogy minél rosszabbul érezzük magunkat, ha épp ott kell lennünk! Tessék kipróbálni a fentiek bármelyikét, és garantáltan jó napunk lesz. Még akkor is, ha az lesz a cégnél az utolsó.

… amikor a Halál érted jön:

Tovább is van… »

Én komolyan mondom világ életemben felnéztem a mozdonyvezetőkre. Mennyire férfias, és menő dolog már egy töb tíz tonnás hatalmas gépnek parancsolni, megdübörögtetni a talajt, amerre mész, és többszáz lóerőnek parancsolva tudásod, és tapasztalatod birtokában biztonságosan célba juttatni egyszerre több száz utast, vagy akár több száz tonna árut? Húzni a légkürtöt, végigrobogni városokon, élvezni azt, hogy szabad utat kapsz az átkelőkben, és képesnek lenni arra, hogy időben megállj az állomásokon hatalmas gyakorlatot, és rutint igényel – gondoltam mostanáig. A vezérekről – ahogy Moldova az ‘Akit a mozdony füstje megcsapott’ című riportkönyvjében emlegette őket – csupa olyan pozitív jelzőt feltételeztem eddig, amelyek alapján magam fölé rendeltem őket, és felnéztem rájuk tudásukért.

Nna, ennek ma szakadt vége, mivel az Indexen szembesültem ezzel a hírrel:

Álmozdonyvezetőt fogtak a MÁV belső ellenőrei – írja a Blikk. A férfinak volt mozdonyvezető egyenruhája, sapkája, sőt, még táskája is, csak jogosítánya nem. A Blikk információi szerint ennek ellenére többször is szállított utasokat.

(forrás)

Ja, hogy ez ennyire egyszerű? Felmászol az állásba, eltekersz egy kart, aztán meg visszatekered, amikor lassítani szeretnél? Néha meghúzod a kürtöt, meg esetleg megtanulod, hogy a jelzések mit jelentenek, és képes vagy elvezetni egy vonatot? Gondolom nem, de ez az illető, akit most elcsíptek elég nagy valószínűséggel nem végzett semmilyen vasúti iskolát, és mégis képes volt ellátni a feladatát olyannyira, hogy még kedvenc szakasza is volt, mégpedig a Székesfehérvár – Budapest közötti – ami azért valljuk be, feltételezi azt, hogy nem ma kezdte az ipart.

Emlékszem, hogy néhány éve próbáltam én is mozdonyt vezetni a Train Simulator nevű – állítólag – elég reális program segítségével, de szinte soha nem sikerült megállnom az állomásokon, mindig túlvezettem a gépet. Lehetséges, hogy ha egy kicsit több időt feccölök bele, és nem adom néhány nap után az Uninstall segítségével az enyészetnek, akkor én is összeszedhettem volna annyi tudást, hogy utána laza ujjgyakorlat lett volna csak végigvezetni mondjuk egy Győr – Szombathely távot egy valódi V43-ason?