Akarok egy Nintendo DS-t
Ma döbbentem rá, hogy kell egy ilyen gép nekem. Legutoljára nem is tudom már mi után vágyakoztam ennyire (mármint technikai kütyüre), de most konkrétan újra ötévesnek érzem magam, és ott toporzékolok a kirakatnál, hogy nagymamám megvegye nekem a gyerekbiciklit. Kell egy ilyen nekem! Most komolyan, nem gyönyörű?
Két kijelővel van megáldva a kicsike, amelyek közül az alsó ráadásul tapizható is (a felső is, csak az nem reagál rá). Rengeteg játék készült hozzá, amelyek 90%-a olyan stílusú, ami sajnos már réges-rég kikopott a PC-kről (csak némelyik indie fejlesztő vetemedik arra, hogy ilyeneket alkosson). A két dimenziós rajzos-kalandos platform-jellegű cuccokra gondolok, amelyek fénykorukat a (S)NES – MegaDrive – C64 – Amiga érában élték (a 80-as évek közepétől a kilencvenes évek derekáig értendő ez a periódus). Marha egyszerű példát mondok, amit mindenki ismer: Super Mario. Nna, én imádtam világéletemben az efféle ugrabugrákat, pontosan ennek köszönhető, hogy a gépemen a mai napig ott figyel több giga ROM (játék) SNES-re, MD-re, és persze C64-re, amelyeket gyakran nyüstölök, ha egy kis lazulásra, és endorfinra van szükségem. Ezek a játékok még nem voltak agyonbonyolítva, nem akartak a végletekig reálisak lenni (hogy utána egy csepp képzelőerőre se legyen szükség, mert az megerőltető), nem folyt bennük patakokban a vér agyvelő-darabkákkal, nem azért készültek, hogy eladják magukat, és visszahozzák a fejlesztésükbe ölt dollármilliókat. Ezek egyszerűen szórakoztatni akartak a maguk esetlen, színhiányos-pixeles módján. Néha még azt is nehéz volt kihámozni, hogy a főhős mi is akar lenni, sőt néha még grafika se volt (csak szövegek, pl. C64-en az Új Vadnyugat), mégis hetekre lekötöttek minket ezek a párszáz kilobyte-os csodák. Sajnos észrevettem magamon, hogy már nem tudok órákig kínlódni egy-egy nehezebb pályán (mint annak idején a sokat emlegetett, és marha nehéz Rick Dangerous 1-2-vel), és pár perc után elfogy a türelmem. Ez gondolom annak tudható be, hogy időközben eltelt röpke 13-14 év, és felnőtt fejjel már nem ragad magával annyira ezeknek a játékoknak a varázsa, mindenesetre szeretném még egyszer annyira a bűvkörébe kerülni akármelyik programnak, mint annak idején mondjuk a Terry’s Big Adventure-nak, vagy a Battle Command-nak (a lista folytatható).
Ezt az élményt várom el ettől a kütyütől is. Szeretnék újra tizenkét éves kölökké válni, aki totálisan kizárja a külvilágot, elmerül a varázslatos mesében, és életre szóló emlékekkel és élményekkel lesz gazdagabb egy-egy alkotás által! Reményeimet, és elvárásaimat ez a blogbejegyzés szította fel, amely írója pont ezeket az általam a mai modern játékokból hiányolt pozitívumokat említi a DS-es játékokkal kapcsolatban. A pixeles-rajzos grafika se hátrány számomra, sőt valahogy jobban megragadnak az ilyen stílusban megalkotott pályák, sprite-ok, mint a legújabb DirectX10-es agyonshaderezett 3D-s mészárlósdik (persze azokat se vetem meg 
). Van rá új Super Mario, GTA Chinatown Wars (ami olyan mint az első rész, amit szintén imádtam a stílusa miatt), és még ezer másik platformer, RPG, sőt még FPS is.
Ennyi áradozás után már csak azt sajnálom, hogy karácsony után jött rám a Nintendózhatnék, de ígérem, hogy december elején khm… véletlenül újra ki fog kerülni ez a post a frissek közé, minden hátsó szándék nélkül
Ezek is érdekelhetnek:
