Ráktalicska

Valamikor 2007 nyarán – épp túlesve egy viszonylag rövid ideig tartó netcafés kalandon – ültem anyám mellett a Skodában, és – miközben mellettünk suhant el a jegenyékkel tarkított táj – arról beszélgettünk, hogy most már pedig muszáj lesz valami munkát kerítenem, mert durván csődközeli helyzetben van kicsiny, és ráadásul csonka családunk. – Márpedig én gyárba nem akarok menni! – jelentettem ki neki, mivel – tévesen – meg voltam győződve, hogy fenntarthatom a büszkeségi alapon munkahelyválasztás jogát. Úgy gondoltam, hogy egy gyárban csak primitív iskolázatlan barmok dolgoznak, és a totális szellemi leépülés légköre lengi be az egészet. Szinte rettegtem attól, hogy valaha is egy ilyen termelő-előállító munkát végző cégnél kelljen elhelyezkednem, mivel féltettem az addig nagyjából csorbítatlan szabadságomat, ami az addigi melóim során megadatott nekem (kötetlen munkaidő, a netcaféban Counter-Strike-ozhattam, ilyesmikre tessék gondolni). Anyám próbált meggyőzni, hogy nem olyan rossz az, meg a pénz is kell, de tényleg nagyon tartottam a dologtól. Ez valahol természetes is, mivel sajnos én is az embereknek abba a hatalmas halmazába tartozok, aki fél az ismeretlentől.

Aztán kibéreltünk egy lakást Pápán egy még ruszkik által épített lerobbant tömbben, és beköltöztünk. Itt láttam meg egy álmos reggelen a következő felhívást a lépcsőházi hirdetőtáblára rajzszögezve:

Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy anyám unszolására hívtam fel őket, és mentem el ezen az ominózus szerdai napon a felvételire. Emlékszem, hogy betereltek minket egy nagy terembe, ahol nagyon sokáig kellett várni, mire mindenkit végiginterjúztak (mert bizony bármennyire is csak egy szaros gyári meló volt ez, mégis megkérdezték, hogy mik a terveid a céggel, meg hasonlókat… azért szerintem ez elég vicces), és áldottam az eszem, hogy elvittem magammal Robert Merle ‘Malevil’ című regényét, amelyet olvashattam ahelyett, hogy bámulom a falat. Persze akik ismerőssel jöttek (esetleg helyiek voltak) eleve előnnyel indultak, de én senkivel nem tudtam beszélgetni, így maradt a könyv. Már csak ketten-hárman lézengtünk a teremben (a többiek már vagy túlestek a beszélgetésen, vagy már réges-rég hazamentek anélkül, hogy megpróbálták volna), amikor egy szép nagydarab srác megszólított, és elkezdtünk dumálni. Ő volt a Balázs, és ő töltötte be az első kellemes meglepetés szerepét, mivel rá kellett jönnöm, hogy még itt sem mindenki akkora primitív paraszt, mint amit az előítéleteim súgtak. Nagyon nagy barátok lettünk, utána a céges karrierem hátralevő bő egy évében szinte végig tartottuk a kapcsolatot, pedig az első pár hónap után nem dolgoztunk egy helyen sem.

Az interjún amúgy úgy néztek rám, mint valami különösen ritka nemi betegség tüneteire, amikor közöltem velük, hogy nekem van érettségim, és mégis szeretnék ennél a cégnél dolgozni. Egyből felajánlották, hogy legyek gyártósori melós helyett minőségellenőr, sőt elhintettek valami – mint azóta kiderült – kamudumát cég által finanszírozott minőségbiztosítási mérnöki főiskolai oktatásról is, így örömmel belementem a dologba.

Elkezdődtek a dolgos hétköznapok: a Veritas nevű dunakiliti cég téti üzemegységében lettem meós, és napi nyolc órában, három műszakban ellenőriztem az ilyen, és ehhez hasonló dízelolaj-szűrők minőségét, amit ott frissiben szereltek össze a munkatársaim:

(A kép készítésének időpontja is árulkodó…)

“Idilli” volt az egész: hétvégente is meló (mondanom se kell mennyire kellemes a szombati éjszakázás, pláne amikor tudod, hogy a barátaid/barátnőd épp’ szórakoznak valahol), elég nehéz természetű műszakvezető-asszony, néhány – más műszakokban dolgozó – minőségellenőr, akik arra nem voltak képesek agyilag, hogy felfogják, hogy melyik részén kell festékfilccel megjelölni a jónak ítélt munkadarabokat (ennek köszönhetően volt, hogy nekem kellett acetonnal lemosni az ő “munkájukat”), és mégis szerettem, amit csinálok, mivel rendes emberekkel voltam körülvéve: Sutyi, Robi bácsi, Laci, Andika, Norbi (a raktárosunk) és a többiek mind nagyon jó arcok voltak velem. Rá kellett döbbennem, hogy attól, mert nem lehetett velük pl. könyvekről, vagy elvontabb filmekről beszélgetni mégis nagyra tartom, és kedvelem őket. Némelyikük világ életében falusi paraszt volt (nem pejoratív értelemben), volt hogy búcsú után össze-vissza zúzódva jött be dolgozni (“eltévesztettem a biciklivel a kocsmakaput” – mondta), mégis jó volt velük dolgozni, mert megkérdezték, hogy miért van rossz kedved, segítettek, ha egyedül nem végeztél volna a munkáddal, és akár enni is adtak, ha valamiért neked nem volt mit.

Szerettem a munkámat, és lelkiismeretesen végeztem is: mindegyik darabot rendesen megvizsgáltam, és volt, hogy jópárat vissza kellett vinnem a készítőjének, hogy javítsa meg, amit elrontott rajta (érdekes, hogy ezért engem soha nem fenyegettek meg emiatt azzal, hogy meló után elkapnak a gyárudvaron, és “a beleimet kiontják”, ellentétben az utánunk következő műszak minőségellenőr-nőjével). Persze minden jónak vége szakadt egyszer: a fenti kép készítése után néhány nappal úgy döntött a vezetőség, hogy mi – a téti ellenőrök – szart se érünk, nem végezzük el rendesen a munkánkat, így visszaminősítettek minket melósnak (már akit, engem mondjuk éppen nem, helyette úgymond mindenes-raktáros lettem), és – a totális költséghatékonyság jegyében -elkezdték ingáztatni az anyacég meósait minden nap, minden műszakban a Dunakiliti – Tét távon (egy szomorú (bal)eset is ennek volt köszönhető, cikk róla itt). Ez ment is kábé egy hónapig ebben a rendszerben, de egy szép decemberi hétfő este (éjszakás műszak volt) munkába állt két olyan szinten beleszarom csávó, hogy én ilyet még nem láttam. Az a hét, amíg velünk “dolgoztak” emlékezetes volt mindenki számára (történt is egysmás, de mindjárt kiderülnek a részletek), és a rá következő hétvégén megírtam ezt a levelet, ami a következő eredményekhez vezetett:

1. kirúgtak a Veritastól

2. felajánlottak egy vezetőségi pozíciót a Sokorónál (ami a téti gyártelep egészét jelenti)

3. a két faszfej megkapta a fegyelmijét

4. behivatott a főfővezér egy ejnye-bejnyével egybekötött köszönetnyilvánítás okán

A főnökségnek címzett levelem a következő volt:

Tisztelt Vezetőség!

Alábbi irományomban a múlt héten (2007. 12.03 -12.07, III. műszak) Téten történt minőségellenőrzési problémákról szeretnék néhány dolgot megemlíteni, már csak azért is, mert engem is vastagon érint a dolog. Szomorú, hogy szombat hajnalban szóba került még a munkaviszonyom felmondása is, pedig tulajdonképpen ezzel a „húzásommal” megmentettem a gyárat, pontosabban adtam még egy esélyt arra, hogy tovább működhessen. Erősen hangzik, de igaz, és az alábbiak fényében bízom abban, hogy Önök is be fogják látni.

Kezdem az elejével: mivel néhány hónapja megszüntették a téti gyáregységben a minőségellenőrzést, ezért néhány heti átmeneti állapot után az utóbbi időben már a műszakok teljes időtartamában kiliti ellenőrök végezték el a szűrők átnézését. Ezzel nem is volt semmi gond, a rendszer működött, nem kellett újra megbontani a ládákat Kilitin, mehetett a termék egyből a megrendelőhöz. Ezen a héten viszont két, a feladatra tökéletesen alkalmatlan embert jelöltek ki az éjszakás műszak késztermékeinek ellenőrzésére. Mivel tudom ezt alátámasztani?

1. többször előfordult olyan, hogy 30-40 percig nem jelentek meg a szigeteknél, ez alatt az idő alatt a termékasztal lapjától kb. 60-70 cm-re magasodó „torony” képződött a késztermékekből, ami egyrészt nem tesz jót a szűrőtest festékrétegének, másrészt a csövek geometriájának sem, továbbá ekkora halomnál (két szigeten is!) bajossá válik a precíz átnézés
2. egy szűrő átnézése átlagban 3-5 másodpercet vett igénybe náluk, és ha jók az értesüléseim, begyűrődés miatt nem is nyilvánítottak selejtté egy terméket sem, ami a darabszámok fényében (egy heti termése a két szigetnek kb. 5-6-7000 darab) lehetetlen, tehát csak az jöhet számításba, hogy egyszerűen nem vettek észre egyet sem
3. tudomásom szerint a vezetőség is tudott arról, hogy nem az a kimondott precíz ellenőrzés, amit ők végeztek, sőt szerdán a műszakvezető figyelmeztette is őket a fokozottabb figyelem betartására.

Mivel látszott, hogy a két fiatalember egyszerűen alkalmatlan a feladatra, mindenki zúgolódott ellenük. A dolgozók félig-meddig akkor nyugodtak meg, amikor kiderült, hogy a két ellenőr csak a saját pénzével játszik, amikor nem végez ellenőrzést, csak jelöl, de a helyzet így is elég feszült maradt.

És most ejtenék pár szót arról, hogy mi volt az egyetlen -  szó ami szó, elég „hajmeresztő” – megoldás , amit arra találtam, hogy megússzunk egy olyan selejtreklamációs botrányt, ami biztosan a gyár bezárásához vezetett volna (legalábbis a tavaszi Skodás szerződésig). Láttam, hogy ha ez a néhány ezer darab szűrő kimegy a megrendelőhöz effektíve ellenőrizetlenül, az megadná a kegyelemdöfést a gyárnak, pláne hogy – ha jól tudom – már így is megromlott az üzem és a Volkswagen viszonya. A csütörtöki napon az én kérésemre került oda egy darab selejtes – konkrétan begyűrődött csövű – szűrő az ellenőrök elé, tesztként, hogy észlelik-e a hibát. Mondhatni „természetesen” nem vették észre, és elcsomagolásra került. Hibának tűnhet az, hogy nem szóltunk nekik, és hagytuk, hogy lezárják a ládát, de akkor nem tudtam volna elérni azt, hogy – első körben legalább – azt a 700 darabot újraellenőrizzék Kilitin! Nem tudhattam, hogy így fog alakulni a láncreakció, aminek az lett a vége, hogy a műszakvezető is tudomást szerzett a dologról, és elrendelte annak az ominózus 700 darabnak az újraellenőriztetését, de nagyon bíztam benne, hogy így fog történni.  A nyakamat tenném rá, hogy abban az 5-6 GIBO-s ládában nem csak az az egy selejt lesz, amit mi adtunk oda nekik ellenőrzésre, hanem sokkal több! Bízom benne, hogy ez elegendő bizonyíték lesz, hogy a műszak által egész héten gyártott többi szűrőt is újraellenőrizzék, ha módjuk van rá! Ha viszont már kiszállításra került ez a tetemes mennyiség, amit 5 nap alatt legyártott a műszakom, akkor sajnos nem tudok mit tenni, de nem is az én feladatom.

Tehát összefoglalva: egy selejt árán talán sikerült elérnünk, hogy több ezer ellenőrizetlen késztermék ne menjen ki a megrendelőhöz. Sajnos más módszert nem találtam az újraellenőrzés elérésére, de egyszerűen nem volt más lehetőségem,  mivel egy vezető se tette tiszteletét a gyárban az éjszakás műszakban, a műszakvezető asszony pedig mondta nekem, hogy ő is tud a problémáról, de egyszerűen nem tud mit tenni ellene. Az egészben csak azt sajnálom, hogy nem jutott eszembe előbb ez az ötlet, mivel a késlekedéssel azt kockáztattam, hogy már esetleg továbbküldték a kiliti raktárból az összes szűrőt a megrendelőnek, aminek komoly hatásai lehetnek.

Annyi lenne a kérésem az eddigiek után, hogy ha személyes felelősséget keresnek, azt ne itt tegyék, hanem Dunakilitin. Kicsit félek az ügy kimenetelétől, mert senkit nem akarok bajba keverni az itteniek közül, pláne nem úgy, hogy csak a két inkompetens ember által okozott káosz elhárításában segítettek nekem. Az egész mizéria elkerülhető lett volna, ha a két „minőségellenőr” végezte volna a munkáját, és nem csak a szűrők felületét ellenőrizte volna egész héten.

Pápa, 2007. december 9.

Tisztelettel:

<itt volt a nevem>

Azért, hogy legyen egy kis fogalmatok arról, hogy miről is beszéltem az egyes pontban íme egy kép:

Ekkora mennyiségű készterméket hagytak felhalmozódni, így szépen össze is karcolták egymást. Ezt a képet persze nem mutathattam meg, amikor folyt a balhé, mert a gyárban fotózni tilos, most viszont már joggal szarom le.

Tájkép a Veritas csarnokáról

Következő héten délutános lettem volna, de korábban bementem a céghez, hogy ezt odaadhassam az üzemvezetőnek. Utána kicsit felpörögtek az események: behivatott az egyik főnök, utána a másik… először lebasztak, fegyelmit adtak, majd kiküldtek pár percre az irodából. Utána behívtak, és megkérdezték, hogy tudok-e németül. Mondtam, hogy angolul egész jól, de a németet világ életemben rühelltem. Mint utóbb kiderült: ezen múlt, hogy nem lettem én a szomszédos autókábel-üzem minőségbiztosítási főnöke… Mindenesetre megnyugtattak, hogy bárhogy is alakuljon a sorsom lesz helyem a Sokorónál. Valamit sejthettek, mivel rá néhány órára – egy jó kiadós ordibálás után köztem, és valami Veritasos főtahó között – már jött a műszakvezetőm (Ibolyának hívták, ha ezt olvassa, akkor csókoltatom), és közölte velem, hogy a vezetőség úgy döntött, hogy ki vagyok rúgva, és hagyjam el a csarnokot. Mindezt délután 6-kor, négy órával a műszak vége előtt. Ilyen vidáman még szerintem senki nem fogadta a hírt, hogy megszűnik a munkahelye

Másnap benéztem azért a céghez, persze a bejáratnál portaszolgálatot ellátó lányka már szólt is, hogy keres a vezér. Vele is beszélgettem egy jó fél órát, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy ejnye, ilyet nem szabad, de kerítünk neked valami fasza kis posztot itt a cégnél. Odahívatta a jobbkezét, vállon veregetett, és közölte vele: “itt ez a fiatalember színjeles  érettségivel (ez azért nem teljesen igaz  :)), keríts neki valami munkát!” Így lettem kábelgyári karbantartó, de az már egy másik történet. Ha érdekel titeket, azt is elmesélem

Ezek is érdekelhetnek:

1. Gyári kalandjaim – 2. rész – Frissítve videókkal!
2. A halott puszta – 1. rész
3. Makacs vérben forgó szem…
4. Egy történet bohó ifjúkoromból
5. A felesleges apróságok veszik el a legtöbb energiát