Gyári kalandjaim – 2. rész – Frissítve videókkal!
Odahívatta a jobbkezét, vállon veregetett, és közölte vele: “itt ez a fiatalember színjeles érettségivel (ez azért nem teljesen igaz
), keríts neki valami munkát!” Így lettem kábelgyári karbantartó, de az már egy másik történet. Ha érdekel titeket, azt is elmesélem
Valahogy így ért véget a gyári melós életemet bemutató cikksorozatom első része. Legnagyobb meglepetésemre volt, aki mondta, hogy várja a második részt (pl. S@ti kollegám), így – engedve ezeknek a mazochistáknak – következzen téti kalandjaim második felvonása.
A vezérigazgatóval lezajlott beszélgetésem után néhány nappal (amelyeket szabadságként könyveltek el, tehát a Veritasos kirúgásom a munkaviszonyomat folytonosságát se érintette ) délelőttös műszakban kezdtem meg karbantartói pályafutásomat. Örök emlék maradt ez a hajnal: nagy nehezen megtaláltam a műhelyt (előtte soha nem jártam a kábelgyárban), beléptem, és szembetaláltam magam négy vadidegen férfiúval. Lányos zavaromban azt találtam mondani, hogy “xy vagyok, z Zsoltot keresem. Mától itt fogok dolgozni”, mire Zsolt – a leendő főnököm – epésen csak annyit mondott, hogy “na azt azért még meglátjuk, hogy itt fogsz-e”. Korrekt fogadtatás. A következő pár nap is “mókásan” telt: a hátam mögött panaszkodott a karbantartók vezérének, hogy én nem akarok dolgozni, sőt: durván kiakadt azon, hogy az első napomra vittem jegyzetfüzetet, és tollat, hogy ha netán le kell írnom valami kódot, beállítást, akármit akkor legyen hova. Ezt az áthelyezésem után jó két héttel ecsetelte csatak részegen a haverjainak a céges öltözőben az év utolsó munkanapján, csak azt nem vette észre (vagy direkt csinálta), hogy én bementem az orra előtt a szomszédos WC-be, és hallottam minden szavát. Mindegy, haladjunk időrendben, ez későbbi sztori.
Eleinte persze valahol megértettem az ellenérzéseit velem szemben: tudta, hogy nincs semmi szakmába vágó papírom (ha az informatika-hírközlés szakirányú érettségit nem vesszük annak), ráadásul azt hitte – mivel a főnökség helyeztetett oda -, hogy spicliskedni küldtek. Igazából persze lett volna mit (az éjszakás műszakokban történtek érdekes dolgok), de a paranoiája tökéletesen alaptalan volt: eszem ágában sem volt utána kémkedni, majd lejelenteni akárkinek. Az első 2-3 hónap ennek megfelelően elég feszült hangulatban telt: kerültük egymást, ahogy csak lehetett, és ő is csak akkor szólt hozzám, ha nagyon muszáj volt. Persze ennek ellenére én elláttam a feladatomat tisztességesen, pedig aztán “véletlenül” én kaptam a legmocskosabb munkákat állandóan: a kompresszor belső alkatrészeiről a rájuk rakódott fél centi vastagságú olajos porréteg levakarása a fülsüketítő zajban például örök emlékem marad.
El kellett telnie némi időnek ahhoz, hogy rájöjjön, hogy – bár tényleg nem értek pl. a gyártósorok PLC-vezérlésének bütyköléséhez – én is hasznos tagja vagyok a csapatnak, és elkezdett kedvelni. Eljutottunk arra a szintre, hogy jópofáskodott velem, éjszakásban pl. volt hogy ő öntötte a sört a bögrémbe, miközben toltam a műhely PC-jén a Starcraft-ot Volt olyan is, hogy éjszakásba már úgy jött be, hogy a világát nem tudta (a műszakvezető haza is akarta küldeni), ezt akkor tapasztaltam meg, amikor belépvén a műhelybe hátrahívott a raktárba, elővett egy laposüveget, és a következő szózatot idézte hozzám: “ezt most vagy megiszod, vagy rádöntöm” Komolyan mondom semmi gond nem lett volna az ilyen jópofáskodó közvetlenkedéssel, ha közben nem tett volna keresztbe a hátam mögött amikor csak tudott. Folyamatos aknamunka, és néha nyílt harc dúlt a műszak karbantartói között: én oldalamon tudhattam Józsikát, és – mivel a közös “ellenség” összehozott minket – Pistit, míg Zsolti és Péter a másik oldalon állva felváltva nyalták a vezetőség seggét. Szép idők voltak…
Hagyjuk is ezt a negatív témát, inkább írok a munkámról Láttatok már autókábel-gyárat? Mielőtt áthelyeztek még én se nagyon, így rendesen mélyvíz volt az első pár hét. Délután dekorálni is fogom a postot néhány fotóval, addig csak írásban tudom szemléltetni: képzeljetek el sok-sok körbemozgó asztalt, amelyeknek lapjából több száz villa-szerű rudacska áll ki. Ezekbe akasztva utazik körbe a kábelkorbács, és mindegyik munkaállomáson mást építenek bele: az első állomáson a raktárból érkező kusza színes vezetékek kerülnek a villákra, bekötik a csatlakozókba a megfelelő vezetékeket, a megfelelő végeket leblankolják, összefogatják rézgyűrűkkel (amelyeket egy tonna nyomóerejű hidraulikus gépekkel préselnek össze), majd egy szigszalaghoz hasonló anyaggal végigtekerve összefogatják egy vastag érré a megfelelő szálakat. A folyamat vége pedig az, hogy egy – amúgy nyolcvanmilliós – számítógép által vezérelt tesztpultba bedugják az összes csatlakozót, ami végignézi, hogy van-e szakadás, rövidzár, félrekötés, akármi. Egy ilyen gyártórendszert üzemeltetni nem gyerekjáték, iszonyat sok hibaforrás volt: a gyártósor leállásától elkezdve, a már említett préselőmasinákon keresztül a blankolókon át a tesztpult (amit világítónak hívtak fura módon) milliónyi bajáig minden hiba elhárítása a mi feladatunk volt.
Néhány emlékezetesebb eset a pályafutásomból: valamelyik álmos reggelen Zsolti magához intett (ekkor éppen jóban volt velem), és széles vigyorral az arcán közölte, hogy “gyere Jani, megyünk kicsit vízteleníteni a rendszert”. A levegős rendszerre gondolt, amely valóban vizes volt, mivel a kompresszor lecsapatója már időtlen idők óta nem működött, így az összes pneumatikus gép rozsdásodott a levegővel beléjük kerülő párától. Gyanútlanul belementem a dologba, bár a vigyor láttán gyanakodnom kellett volna, hogy ez valami eszelős szivatás lesz Igazam is lett: egy ládába állva egy targonca felemelt az egyik négy méter magasan futó nagynyomású levegőcsőhöz, és azon kellett megnyitnom egy szelepet, hogy a kiáramló levegővel együtt a víz is kifröcsköljön belőle. Amikor megnyitottam, és elkezdett 8-10 bar-os nyomással kisüvíteni a levegő, akkor a környékről az összes munkás elmenekült, és a legközelebbi szalagon leállt a termelés 
Aztán jópár hetet eltöltöttünk azzal, hogy a régi típusú (B7-es) szalagokat bontottuk el. A működésükről szintén lesz egy videó délután, helyi mérnökök tervezték őket, és én csodálattal tekintettem rájuk. Fájt is a szívem, amikor flex-szel, nagykalapáccsal, pajszerral, krovával, és kulccsal nekiesve kellett őket szétbarmolni, de nem volt mese: el kellett őket takarítani, mert kellett a hely. Amit viszont szerettem az egészben (és azóta is imádok) az az volt, hogy ennek hála rengeteget targoncázhattam, mivel a raktárosok közül senkit nem tudott a vezetés mellénk adni, hogy egész nap segítsen. Gép még csak-csak volt, így gyakran én pattantam a volánja mögé. Néhány hónap után már nagy rutinra tettem szert, és magabiztosan lavíroztam a katasztófasújtotta övezetnek tűnő bontási területen. Erről is lesz délután egy videó: az egyik 5-6 méter hosszú asztalt kellett átemelnem a targonca villáin egyensúlyozva egy kapu felett, mivel egész egyszerűen nem fért be. Mondanom se kell, hogy ez mennyire ijesztő szitu: a magasba került 150-200 kiló miatt a súlypont is felfele tolódik, így az ember azon imádkozik, hogy nehogy eldőljön az egész hóbelebanc
Az említett B7-es szalag működése 1.
Az említett B7-es szalag működése 2.
Voltak még emlékezetes eseteim, de talán ennyiből is látszik, hogy mennyire izgalmas volt ez a munka. Nem mondanám, hogy túl sokat unatkoztam volna, és – bár az eddigiek alapján úgy tűnhet – kedveltem a munkatársaimat, már amelyik engedte Ilyen volt Józsika is, akiben hű barátra leltem, és szaktudásával, gyakorlati érzékével gyakran lenyűgözött, és még gyakrabban ki is húzott a szarból. Hihetetlenül sokat tudott a gyárban fellelhető berendezésekről, és biztos kézzel nyúlt olyan problémákhoz is, amiket én csak tanácstalanul vizsgálgattam. Sokat tanultam tőle, többek között azt is, hogy hogyan kell a szembe pattant forgácsot kiszedni: jó erős mágnest kell a szem előtt mozgatni egészen addig, amíg az ember nem érzi, hogy sikerült eltávolítani Erre a praktikára akkor volt szükségem, amikor okos módon levegős pisztollyal akartam letisztítani a lemezfurkálástól piszkos műhelyasztalt (ezt nem szabad gyerekek, főleg nem védőszemüveg nélkül ).
Józsika hiba után kutat a gyártószalagon
Az említett targoncás manőver
Pisti is korombeli srác volt, bár vele tényleg csak a közös ellenség miatt kötöttem szövetséget: ő volt az a csávó, aki hétfő reggel hatalmas zúzódásokkal a fején jött dolgozni, mivel szombat éjjel a pápai faludiszkó udvarán nagydarab cigányokkal verekedett. Azt hittem leesek a székről a röhögéstől, amikor előadta, hogy elővette a kocsiból a viperát (mert az ugye kötelező oda, mint az elsősegély-készlet), és mikor használni akarta, akkor a vége elrepült a francba, ő meg nézte a kezében maradt markolatot, mint a Kill Bill végén a kisgyerek a kardját. Persze amúgy se volt normális szegény: állandóan, és mindenért puffogott, mindenkit meg akart verni, mindenért lázadozott, és – bár eleinte szórakoztatott – ez egy idő után kifejezetten idegesítővé vált. Azért voltak jó pillanatai is, sokat röhögtünk, meg alapvetően jó srác, úgyhogy nem bántom, de így kerek a kép.
Kicsit kezd öncélúan hosszú lenni ez a post, úgyhogy rövidre fogom: beütött a válság, megcsappantak a megrendelések, és bizony a gyár elkezdett sorvadni. Sorra bontottuk el a szalagokat, az alapterület egyre kisebb lett, és bizony idővel elkezdődtek a leépítések. Egy nem túl elegáns, ámde rendkívül hatékony megoldást választott a vezetőség: elkezdték szép sorban megszüntetni a céges járatokat, így sok ember – más megoldást nem találván a bejárásra – kénytelen volt önszántából felmondani. Mondanom se kell, hogy az milyen kellemetlen tud lenni, ha az ember emiatt elesik a végkielégítésétől… Egyre fogytunk, és bizony eljött az a nap, amikor már karbantartóból se kellett annyi. Volt olyan brigád, ahonnan – az amúgy előtte évekig elnézett – piálás miatt rúgtak ki valakit, és volt, ahol meg csak simán felmondtak. Engem viszont – a Veritasos akcióm okán gondolom – kedvelhettek az urak, így kirúgás helyett áthelyeztek egy harmadik üzemegységbe, ahol szépen lehúztam további 2-3 hónapot, mint gyártósori összeszerelő. Elég komoly hátralépésnek éreztem a néha elég kényelmes, és valamilyen szinten kivételezettnek tekinthető karbantartói poszt után, de kellett a pénz, ezért elvállaltam. Az itt eltöltött pár hónap elég eseménytelenül telt el (megismerhettem az igazán monoton munkát), majd tavasz derekán bekövetkezett az elkerülhetetlen: behivattak az irodába, hogy a kezembe nyomják a felmondópapíromat. Az öreg személyzetis Feri bácsi ledarálta az ilyenkor szükséges sablondumát (“reméljük, hogy azért fogsz még munkát találni magadnak valahol”, stb.), elmondta, hogy milyen papírokkal lehet bejelentkezni a Munkaügyi Központba segélyért, és sok szerencsét kívánt a munkanélküliséghez… Én viszont már megint csak vigyorogtam (mint anno a Veritasos fiaskónál), mivel ekkor már tudtam, hogy jöhetek felvételizni Fehérvárra. Mocskos nagy mázlista vagyok tényleg
Ezek is érdekelhetnek:
nagyon szívhez szóló kis történet…örömmel olvastam végig minden egyes sorát!
tisza howitsmade ez a sok videó.
igazán erős szélben vicces targoncázni, pláne könnyen belibbenő, nagy felületű cuccokat.
és most már azt is tudom, hogy a ráktalicskákon miért van szenzor.