Ez már nekem is sok kicsit…
Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló “ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal – már sokat emlegetett – második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és – bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.
Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:
Soldier of Fortune 2:
Postal 2:
Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…
Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet “elkövetni”):
Nem fogom meghazudtolni magam, és nem mondom azt, hogy ilyet nem szabadna kiadni, egész egyszerűen nagyobb körültekintést igényel a felnőttek részéről egy ilyen játék: vegyük észre, hogy jópár éve elmúltak azok az idők, amikor a kölköket nyugodtan oda lehetett engedni a géphez/konzolhoz, mert a legagresszívabb játék, amibe belebotolhattak az a Doom volt a maga pixeles ellenfeleivel (amúgy a nem túl élethű grafika ellenére ez a játék is kapott hideget-meleget a brutalitása, és a sátánizmus szerepeltetése miatt).
Azért az kicsit mellbe vágott, amikor a következőket olvastam a durva jelenetek implementálásának hátteréről:
Amikor ötleteltünk a játékon, az egyik fejlesztő halkan megszólalt:
“Le szeretném tépni az emberek fejét. A gerincükkel együtt. Azt meg tudnánk csinálni?”
Ez azért uhbazmeg-kategória rendesen 
Én egy ilyen beszólás után nagy ívben kerülném a kollegát, hátha kedve támad feláldozni, és a belsőségeimet elfogyasztani egy iroda közepére festett pentagramm közepén a céges karácsonyi buli után 
További szaftos kivégzések ezen a Youtube-linken láthatóak.
(Mellékesen: ez volt a 300. post 
)
Ezek is érdekelhetnek:
