Kint vagyok! | Ráktalicska
márc 16

Életem talán legdurvább élményén estem ma túl, és még most se döntöttem el, hogy jó volt-e ez nekem, vagy épp a klausztrofóbia és a halálfélelem sokkoló egyvelegét volt „szerencsém” átélni. Néha volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy menten pánikrohamot kapok, de szerencsére ez gyorsan elmúlt, sőt egy idő után már élveztem is. Ja, hogy miről is beszélek? A repülőútról, amin ma részt vettem! Tényleg életem egyik legijesztőbb élménye volt, és biztos, hogy jó darabig össze fog kicsit szorulni a gyomrom ha csak eszembe jut, pedig nem is volt olyan rossz… de talán kezdjük az elején!

Már reggel stresszesen keltem, pedig az utóbbi napok végig úgy teltek el, hogy szinte nem is gondoltam az előttem álló útra.  Ehhez képest már egy órával a taxiindulás előtt sík ideg voltam, úgyhogy a reggelre betervezett kávét inkább hanyagoltam is. Csomag összepakolva, fürdőszoba-mérlegen lemérve (okosan: először rááll cumó nélkül = 80 kiló, aztán cumóval = 90 kiló, nos mennyi lehet a cumó súlya?), anyám szendvicsei is betárazva a kézipoggyászba (természetesen az egyikkel sikerült egy egyenletes vajréteget felvinni a laptoptáska belső oldalára, miután kicsúszott a szalvétából, és szétnyílva becsúszott a zsebbe), laptop-akksi csutkára töltve (merthogy milyen jó lesz majd Carmageddon2-zni a repülőn, persze hülyegyerek, aztán rettegni ki fog?), meg persze a szitkozódás se maradhatott el, amikor konstatáltam, hogy Fehérváron hagytam az albiban a headset-et a telefonhoz, szóval zenehallgatás sztornó (pedig most legalább egyszer az életben kipróbálhattam volna éles körülmények között a k750i-m repülős üzemmódját).

Aztán beállt a taxi is végre, egy szép Mercedes… Elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésen, és szóba elegyedtem a sofőrömmel, ha már néhány órán keresztül kénytelenek leszünk egymás társaságát élvezni. Beszélgettünk mindenféléről, az izlandi államcsődtől a drága éttermeken át a céges telefonelőfizetések százas tételben felvásárlásának előnyeiig („havi fix bevétel, sőt a telefonok eladásából is csurran-cseppen valami” -mondta, mire én majdnem megkérdeztem tőle, hogy ha ennyire jó az üzleti érzéked, akkor hogyhogy taxisofőr vagy), közben meg téptünk 150-nel az M1-esen. A cégemnél a kedves asszisztens lánykák három és fél(!) órát saccoltak arra, hogy felérjünk Pestre, ehhez képest két óra elegendőnek bizonyult Ferihegyig. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mégse kárhoztatom magam arra, hogy két-három órán át ácsorogjak a terminál várójában, helyette a reptér melletti bevásárló- és egyéb centrumnál kidobatom magam. Így is történt, lehúztam a céges Amex-em (- 36000 forint), és könnyes búcsút vettünk egymástól. Némi töprengés után betértem – talán életemben először – a helyi (vecsési) Burger Kingbe, és rendeltem magamnak valami szart (királyi ajánlat… pff…), majd megkérdeztem a lánykát, hogy ugyanmár nem-e lehetne, hogy itthagyjam a hatalmas pakkomat, amíg elugrok – még egyet utoljára – Tesco-zni. Erre ő hívatta a boltvezetőt, aki közölte, hogy lehet róla szó, de felelősséget nem vállal érte. Mondtam neki, hogy ezt el sem várom, csak had hagyjam itt. Az egyik pultoscsaj poénkodott még egy sort a csomaggal kapcsolatban, hogy „ugye nincs benne bomba?”, amit én egy könnyednek szánt kacajjal nyugtáztam, pedig a lelkem mélyén igazából sírtam.

Tekerjünk azt mondom, mert így soha nem fogok elérni a lényegig: már túlestem a vámvizsgálaton (hehe, velem nem vetették le a cipőmet se, úgyhogy kicsempészhettem volna néhány deka kábítószert a zoknimban akár), amikor elkezdett újra úrrá lenni rajtam a szorongás. Egyre közelebb volt az a pillanat, hogy bizony be kell szállnom egy repülőgépbe, ami el fog emelkedni az anyaföldtől, ami 26 évemen át biztonságos közegemként szolgált. Beszálltunk a reptéri buszba, ami kigördült velünk a gépünkhöz. Nos… én egy hatalmas kétszintes Boeing-et vártam, ehelyett kaptunk egy kb. 50-60 férőhelyes kis lélekvesztőt! Persze beszállás közben még volt kedvem poénkodni a Ferinek (kollegámnak) olyanokkal, hogy „abban a magasságban, ahol ez a típus repül nagy a jegesedés veszélye, láttam a Légikatasztrófák nyomában című műsorban”, de ahogy megpillantottam az utasteret már minden bátorságom elszállt. Nagyon szűkös volt a tér, és ahogy leültem egyre bizonyosabbá váltam abban, hogy ez a valami egész egyszerűen nem maradhat a levegőben, annyira kicsi. A gondolatra, hogy ez a tákolmány a levegőbe fog emelkedni már a rosszullét kerülgetetett, és ez csak erősödött, amikor elkezdtünk kitaxizni a felszállópályára. Persze okos fejemmel elkezdtem lapozgatni a bekészített utastájékoztató lapot, amin piktogrammokkal ábrázolva bemutatták a teendőket, ha mondjuk szökik a nyomás, ha hirtelen tűz üt ki a fedélzeten, vagy ha épp’ zuhanunk. A szorongáshoz még adalékként szolgáltak a három nyelven elhadart biztonsági utasítások, illetve a maszk használatát bemutató stewardess… Ha nem lenne veszélyes, akkor nem lenne szükség ennyi óvintézkedésre – gondoltam, és nem lettem vidámabb ettől. Itt néhány percre megálltunk (gondolom megkaptuk a felszállási engedélyt), majd megindultunk… egyre gyorsabban… hihetetlen sebességre gyorsítottunk egy-másfél perc alatt (a többiek egybehangzó véleménye szerint se tartott ennél tovább), majd egyszer csak elemelkedtünk… Az a pillanat… na az kurva szar volt. Hát még a meredek emelkedés, ami utána következett! Mereven próbáltam szuggerálni a kezemben tartott PC Guru-t, és nem kinézni az ablakon a hihetetlen szögben megdőlt tájra. A hajtóművek dübörögtek, alig értettük egymás szavát. Aztán egyszer csak… a gép egyenesbe állt, elmúlt a rázkódás (szerintem dobálta a szél rendesen, elég szeles volt az idő Pesten), és kiértünk a felhők fölé. A látványt tényleg nehéz leírni… nagyon fehér minden 🙂 Feri csinált pár képet a gépből (mivel persze rangidősként ő ült ablak mellett… ezt eleinte sérelmeztem, de a történtek fényében nem is bánom annyira),  ez az egyik személyes kedvencem:

Van még ahonnan ez jött, a többi repülős képet itt találjátok.

Aztán egy óra után eljutottunk arra a szintre, hogy már ejtőernyővel kiugráló pilótákon, meg hasonlókon tudtunk poénkodni, sőt elkezdtem élvezni az egészet. Néha, amikor fordultunk az egész gép megdőlt, és az egyik ablakon csak a hófehér felhőrengeteget, míg a másikon az égboltot lehetett csak látni (itt jött az a humorbonbon részemről, hogy a körbehordott borból megmaradt adagot megkapták a pilóták, aztán épp azt se tudják merrehányóra :)). Feri bíztatására még egy kisvadászt is bekockáztattam („tízezer méter magasan vagyunk egy túlnyomásban levő gépen, így jobban üt” – mondta), úgyhogy kezdtem magam végre újra rettegő kisgyerek helyett bátor férfiként érezni 🙂 A leszállás már szinte rutin volt számomra: semmi para nem volt bennem, amikor ereszkedni kezdtünk („remélem ezt most direkt csinálják”), bár amikor pont akkor kezdték el bedönteni a törzset, amikor a felhők között voltunk az nem volt annyira kellemes. Akkor mondjuk kiszaladt a számon egy „büdöspicsába”, amikor nagy robajjal kiengedték a kerekeket, de ettől eltekintve nem volt semmi gond. Mondanom se kell, hogy örültem, amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, pláne azok után, hogy volt néhány olyan perce az utazásnak, hogy ezt teljesen reménytelennek láttam. Rá kellett jönnöm, hogy az embert nem arra tervezték, hogy 10-12 kilométer magasan egy szűk ülésbe szíjazva repüljön, bár tény, hogy így szűk két óra volt az út, míg busszal lett volna fél nap, és közel se biztos, hogy biztonságosabb a közlekedés négy keréken, mint két szárnyon.

Aztán összeszedtük a csomagjainkat a futószalagról, és kiléptünk a Városba. Ami elénk tárult az igen impozáns volt, nagyjából ennyit láttunk belőle:

A szállodáig utazás közben is csak betonfalakat láttam: nemhogy felüljáróra nem mentünk fel (ahonnan esetleg szép panoráma tárult volna elém), de konkrétan behajtottunk egy alagútba, ami tudvalevőleg nem a város fénypontja általában. Végül sikerült elfoglalni a szobát, ledobni a pakkokat, és… belőni az ingyenes wi-fi-t! 😀 Miután nyugtáztam, hogy van net kicsit azért körülnéztem a lakosztályban is: mivel – mint már írtam – ez business class kategória, így némi extra is járt hozzá, amelyek közül nekem a legjobban az ingyen kávé tetszett (már toltam is két csészével). A kilátás is meglehetősen festői, bár a Rajna helyett egy elegáns paneldzsungel terül el a szálloda mellett:

Komolyan mondom, hogy ilyen épületeket akármelyik szocreál magyar városban is lehet találni 😀

Este aztán elmentünk még tekeregni egyet, ami négy dologra volt jó:

  1. minden német kocog (de tényleg, hihetetlen, hogy mennyit láttunk!)
  2. minden német nő ronda (nagyon-nagyon kevés kivétellel)
  3. a gyorskaja nem is olyan drága (5-6 euro-ból kapsz egy menüt a Mekiben)
  4. azért vannak a városnak szebb részei is, mint amiről a fenti kép készült. Példának jó ez a híd:

(Többi városi kép itt!)

Egyelőre ennyi élményem volt ezzel a kiutazással kapcsolatban (több is, mint amennyit szeretnék, főleg a felszállás… brr…). Holnap reggel túlesünk az első pofaviziten, úgyhogy tessék drukkolni, hogy ne okozzak csalódást! 🙂

Ez jó, megosztom!
    

    2 hozzászólás to “Kint vagyok!”

    1. bachterman szerint:

      a kisgép nem airbus volt? az szokott zötykölődni, mert pvc-ből van a szárnya 😀

    2. JonC szerint:

      lehetséges, hogy az volt… sőt, Feri poénkodott, hogy „nézd, meg van repedve a gép szárnya, és a festék is le van ott pattogzva”, amit én nem hittem el neki, egészen addig, amíg ezt a képet nem lőtte róla: http://de-d-f.b-ferenc-p.fotoalbum.hu/viewlarge/pictureid/10518400

    Kommentáld!

    
    preload preload preload