A gépek lázadása
A Terminatorban megjósolt gépuralom nem úgy fog eljönni, ahogy a film alapján gondolnánk: nem lesz egy konkrét dátum, amikor eljön az Ítélet Napja, amelyet egy szuperszámítógép öntudatra ébredése fog kijelölni. Az egész sokkal alattomosabb, és észrevehetetlenebb lesz… a megszokott gépeink lassacskán elkezdenek megbolondulni: az ATM nem fog pénzt adni (helyette kinyomtat egy cetlit, amin ez fog állni: “NEM NYERT”), a mikrohullámú sütő percek alatt koksszá fog égetni bármit, amit belerakunk, a számítógépek pedig pont akkor fogják elkezdeni lejátszani a vinyónkon tárolt pornófilmeket, amikor a főnökünk (esetleg édesanyánk) pont a monitorunkat bámulja a vállunk felett. Mindez persze csak a kezdet: később megszaporodnak a munkahelyi balesetek a gyárakban (lásd néhány Stephen King novellában, vagy akár a Gépész című elég beteg filmecskében), a repülők a kifutópálya előtt néhány száz méterrel fognak lezuhanni, és bizony a műholdakon át továbbított TV-csatornák a megszokott választék helyett kizárólag parlamenti közvetítéseket fognak adni. Később aztán persze menthetetlenül ki fog törni a fegyveres konfliktus, amelyet az emberek fognak kezdeményezni: egy vallásos beütésű mozgalom keretében megpróbálják bezúzni, megsemmisíteni a renegát kenyérpirítókat, kombájnokat, és megkergült vibrátorokat, amit persze a gépek sem néznek tétlenül… a háború kezdetét veszi.
Nos, ennek a két faj között egyre feszülő viszonynak lettem szenvedő alanya tegnap este óta. Azóta úgy érzem, hogy kénytelen vagyok megvívni a saját kis háborúmat az engem körülvevő masinákkal, különben menthetetlenül elpusztítanak.
Az első apró villongás – ahogy már említettem – tegnap este történt köztem, és a hotelszoba kávégépe között. Gondoltam főzök magamnak egy mérsékelten finom, még mérsekeltebben ütős, ámde legalább kávéra hasonlító valamit, ha már a szolgálatomba állították ezt a masinát. Adtam neki áramot, rátenyereltem a bekapcs-gombra, majd türelmesen várni kezdtem, hogy bemelegedjen. Ez nem történt meg még öt perc elteltével se, sőt egy sárgán villogó LED segítségével tudomásomra is hozta, hogy megtagadja a kérésemet, mivel ezentúl nem hajlandó engedelmeskedni az emberi faj képviselőinek. Na mondom magamban ha harc hát legyen harc, és nekiálltam erődemonstráció gyanánt kicsit meggyömöszkélni a víztartóját ezzel sugallva felé, hogy ha akarnám, akkor már rég darabokban heverne a szoba padlóján (vagy kint az utcán tíz emelet zuhanás után). A hatás persze elmaradt, ekkor konstatáltam, hogy nem lesz olyan könnyű legyőzni, mint gondoltam, mivel nem sikerült megfélemlíteni a rohadékot. Ekkor stratégiát váltottam: kicseréltem a Laciéra (aki a szomszéd szobában lakik), mivel ő abszolút nem kávéfüggő, úgyhogy úgyse fogja akarni használni. Kihúztam a konnektorból, kihunyt a LED-je, és úgy tűnt, hogy győzedelmeskedtem. Áthoztam a másik gépet, beüzemeltem, és örömmel konstatáltam, hogy ezt a példányt még nem fertőzték meg a forradalom téveszméi: gyártotta a kávét, ahogy azt kell. A felsőbbrendűség mámorító érzésével feküdtem le aludni, mivel úgy éreztem, hogy a csatát én nyertem. Utoljára még eszembe jutott, hogy reggel szólni kéne a recepción, hogy a Laci szobájában található kávégépet javítsák meg, majd elnyomott az álom.
Másnap reggeli után valóban szóltam a recepciós néninek, hogy mi a tényállás, azt mondta, hogy küldeni fog valakit, aki kiveri majd a lázadó gondolatokat gépünk fejéből. Eme megnyugtató tény tudatában mentem el dolgozni tudván, hogy mire visszajövök a gép ráncba lesz szedve. Nem tudhattam, hogy mekkorát tévedek, amikor így gondolom…
A szállodába visszatérvén ledobtam a laptoptáskát, és azonnal rohantam a szomszéd szobába kipróbálni a kávéfőzőt. Bekapcsoltam, és örömmel nyugtáztam, hogy szépen világítanak a zöld gombjai, ahogy kell, ezek szerint sikeres volt az akció. Gondoltam, hogy ezzel vége, és visszajöttem a saját lakosztályomba. A nagy izgalmakra jó ötletnek tűnt egy csésze kávé elfogyasztása (márcsak azért is, mert eléggé elfáradtam a nap folyamán), megpróbáltam bekapcsolni az eleddig hithű emberpárti kávéfőzőmet (ami eredetileg ugye Lacié volt), és ekkor ért a sokk: most meg ez nem akart működni! Ugyanaz a csúfondárosan villogó sárga LED, amellyel már a másik kis rohadék is kinyilvánította az ellenségességét, ugyanaz a félelmet nem ismerő dac, amely fittyet hány arra, hogy bármikor széttörhetem az engedetlenségéért cserébe… Eldurrant az agyam, és első felindulásomban úgy döntöttem, hogy újabb cserét fogok végrehajtani. Felkaptam a gépet, és átviharzottam vele a másik szobába. Itt történt egy kis malőr: az eleje úgy ahogy volt levált, és hatalmasat puffanva 4-5 darabra esve szétszóródott a szoba padlóján. Na – gondoltam – most legalább megkapta a kis szemét, meg legalább lesz mit kifizetni, amikor elhagyjuk a hotelt 
Szerencsére nem tört el egyik alkatrész se, sőt némi legózás után össze is tudtam rakni újra az egészet. A poén kedvéért azért adtam neki áramot, minden mindegy alapon gondoltam kipróbálom… és működött! A testi fenyítés segített: elég volt prezentálnom neki, hogy mi fog következni ha nem működik együtt velem, és egyből úgy döntött, hogy jobban jár, ha kiszolgál! 
Szóval kijelenthetem, hogy jelen pillanatban van két működőképes, lázadásra gondolni sem akaró kávéfőző masinánk, amelyek egyikét én tereltem vissza a helyes útra! Újabb csatában győzött az emberi faj, de a háború megnyerése a lényeg! Kíváncsi vagyok, hogy mit fog hozni a holnap: győzelem, vagy halál – nincs más választásom.
Ezek is érdekelhetnek:
