Ráktalicska

A sasszeműbbek (azokon belül akik az alapértelmezett mintfresh témát használják) talán már észrevehették, hogy újabb elemmel bővült a blog oldalsávja, amely a Blogwire címke alatt fut. Mivel elég új kezdeményezésről van szó, ezért gondoltam rittyentek egy kis bemutatást róla, hátha ezzel is segíthetek elterjeszteni a magyar blogszférában. Teszem mindezt azért, mert ötletes módszernek tartom arra, hogy kicsit megnöveljük a látogatottságunkat, sőt esetleg blogger-haverságokat köthessünk a szolgáltatás többi használójával.

Az ötlet – bár nem új – ebben a formában a Wyctim nevű blog hasonló nick alatt futó szerkesztőjének fejéből pattant ki. Lényege: amennyiben kirakod az oldaladra ezt a véletlenszerűen váltakozó okosságot, akkor a te blogreklámod is megjelenik a többiek oldalán, így esélyes, hogy az ily módon hálózatba csatlakozott blogok olvasót cserélhetnek egymás között. Mivel a kirakott box elegánsabb, és feltűnőbb, mint a sima szöveges lista, ezért nagyon jó eszköz arra, hogy ne csak magunknak, meg a szűk haveri körünknek írjunk, hanem esetlegesen kiterjeszthessük kicsit az olvasótáborunkat.

Működése pofonegyszerű: küldjünk egy mail-t Wyctim-nek az oldalán említett paraméterekkel, majd a válaszlevélben kapott kódrészletet illesszük be az oldalsávunk kódjába. Mivel mindez platform-független (megy WordPress, Tumblr, blog.hu, freeblog, stb. alatt) ezért semmi akadálya nincs a szélesebb körű elterjedésének. Nagy vonalakban ennyi, de ha további kérdések merülnének fel a fejlesztő készségesen segít megoldani őket, ha megírjátok neki a mailcímére őket.

További infókat itt találhattok erről a dologról.

Ígéretemhez híven – leküzdve a fejfájás enyhe, ámde konstans érzetét – alant kifejtem, hogy miért is utáltam meg ezt a várost annyira, hogy ezzel átvette a “megtisztelő” címet Székesfehérvártól (amit annak idején azzal érdemelt ki, hogy soha nem tudtunk komplikáció mentesen hazajutni koncertek után). Mindazonáltal, hogy valószínűleg az idő ezt a tegnapi estét is meg fogja szépíteni mégiscsak fenntartom a véleményemet miszerint ez a város megérett a pusztulásra. Legszívesebben a földdel tenném egyenlővé az egészet, majd bevetném sóval, hogy soha senkinek eszébe se jusson ide építkezni.

A délután pedig egész jól indult: egy kiadós séta után (amelyről a képeket már linkeltem két posttal lejjebb) lazultunk egy jót a szálloda jacuzzi-jában (sőt tettem még egy próbát a szaunával, és újfent konstatáltam, hogy még mindig nem vagyok elég kemény hozzá), sőt még úsztam is pár hosszt a medencében. Lőttem is az eset közben egy képet a helyiségről (ezzel kockáztatva a telefonomat, de egy jó képért bármit), így néz ki ez az alagsori waterworld:

Szóval elvoltunk kellemesen, majd fél nyolc környékén elindultunk bele a városba. Ahogy hallom odahaza már tavasz van, itt persze szemerkélt az eső (és még ma is be van borulva rendesen), de szerencsére nem volt hideg. Első körben a délután már megismert vendéglőkkel, és pubokkal telitömött belváros felé vettük az irányt, mivel esélyesnek tűnt, hogy talán találunk egy viszonylag olcsó helyet, ahol nem kell a gatyánkat is ott hagyni egy korsó sörért cserébe (ez alatt ~2 euro/4 deci árfekvést értek). Már messziről látszott, hogy ez nem volt a legszerencsésebb ötlet, mivel olyan tömeggel találtuk magunkat szembe, amely engem a Sziget/Volt fesztiválokon tapasztalható nyomorgásra emlékeztetett. Azért befurakodtunk az embermasszába, hátha találunk valami óccsó helyet, vagy legalább egy szabad asztalt, de egyik se jött össze, így csalódottan értünk ki az utca végére. Kicsit még trackeltük a környező utcákat, de puccos éttermeken, és drága koktélbárokon kívül nem akadt semmi az utunkba (kivéve egy nagydarab kopasz Hans, akit félhangosan nekiálltam magyarul szidni csak a poén kedvéért bízva abban, hogy nem érti a nyelvemet… előbb-utóbb nagyon rá fogok cseszni erre a hobbimra, már látom előre). Újfent szembesültünk azzal, hogy ez Németország, itt más feltételek adottak, mint mondjuk Pesten: itt nincsenek talponállók, igénytelen kocsmák,  és igazán olcsó helyek, legalábbis a szűkebb értelemben vett belváros környékén sem! Ez volt az este tanulsága, de ezt csak néhány óra céltalan mászkálás után vontam csak le, pedig ha kicsit okosabb lettem volna sok kilométernyi sétát spórolhattam volna meg… Mindenesetre – miután láttuk, hogy itt két számjegyű összegek vannak felírva krétával a fekete hátterű táblákra  - előkaptuk a térképet, és betájoltuk magunkat egy olyan utca felé, ami elvileg hemzseg a büdös igénytelen, és főként olcsó krimóktól, ahol minden este kilátásban van egy jobb fajta tömegverekedés. Utunk a Königsalle-n vezetett keresztül, ahol már délután is jártunk (főleg a három szintes Saturn-t vizslattuk át alaposan ). Amit tudni kell róla az az, hogy – megintcsak a Wikipedia szerint – ez egész Németország legdrágább bevásárlónegyede, és én hülye fejemmel itt akartam videokártyát venni Csak egy árat mondok: ATI HD 3850 (512 GDDR3-mal szerelve) itt 140 euro-t kóstál (ami kábé 38000 forintot ér jelenleg), míg ugyanez – az argep.hu alapján – Magyarországon  már 14890-ért is kapható

Visszatérve az estére: épp kifele tartottunk ebből a városrészből, amikor egy zajosabb csapat tűnt fel előttünk. Azon filóztunk, hogy ezek most drukkerek-e, vagy mifene (mivel volt náluk két focilabda, a nyakukban valami szurkolósál, ja és hót részeg volt az összes), de amikor egymáshoz értünk kiderült, hogy teljesen más a szitu: épp egyiküknek a legénybúcsúját tartották, ami abból állt, hogy a srácon volt egy nagy lepel, amin volt két lyuk, amelyeken – 2 euroért cserébe – megpróbálhattuk volna átrúgni a labdát Gondolom ebben az a poén, hogy ezt elég nehéz megcsinálni, és esélyes, hogy inkább hátközépen rúgod szerencsétlent helyette. Viccesek, és vidámak voltak a srácok (és persze ők is tudtak angolul), bár kicsit megijedtem, amikor megkérdezték a verárjúfrom című klasszikust. Szerencsére nem voltak nacionalisták (bár a németekkel kapcsolatban van egy elméletem, hogy hatvan év ide, vagy oda akkor se teljesen normálisak), és nem akartak minket megverni, bár tény, hogy nehezen akartak elengedni minket

(Széljegyzet magamnak: legközelebb használjam ki a lehetőséget, ha két euroért cserébe hátba rúghatok egy németet!)

Sétáltunk tovább (ekkor már saccra túl voltunk 3-4 kilométer gyalogláson), segítettünk pár öltönyös csókának eligazodni (nálunk volt térkép, náluk viszont nem), majd hirtelen egy olyan környékre értünk, amiről nekem a Will Smith-es Legenda vagyok című film ugrott be kapásból: hatalmas épületek, széles, kihalt utcák, elárvultan álldogáló kocsik (amik persze az Audi-Mercedes-BMW-Wolkswagen kombóból tevődtek ki főként), és sehol egy lélek. Már vártam, hogy mikor fog a kereszteződésen átfutni egy gazellacsapat a nyomukban az oroszlánokkal Hihetetlenül kihalt volt a város, pedig még bőven a közepében jártunk! Mindenesetre mentünk tovább rendületlenül az Utca Ahol Minden Sarkon Van Egy Olcsó Kocsma felé… némi tévelygés után (ami plusz 2-3 kilométert jelent, de nem akarlak az unalmas részletekkel fárasztani titeket) meg is találtuk… de nemhogy kocsmák, de még csak boltok se voltak sehol, ráadásul majdnem visszaértünk a szállodához ezzel a manőverrel! Már a hisztérikusan vinnyogás kerülgetett, de ahogy elnéztem Laci és Feri se volt túl boldog… Sebaj, ha nem sikerül magunktól normális helyet találni, akkor kérjünk segítséget! Leintettünk egy local arcot, aki – egész tűrhető angolsággal – elmagyarázta, hogy kábé fél kilométerre van egy echte deutsche csehó, ami ráadásul egész olcsó is. Értékelem a segítőkészségét, de csak amikor odaértünk derült ki, hogy amit ő kocsmának vélt, az igazából csak egy újabb puccos rongyrázós gyertyafényes kulturáltan szórakozós eltartott kisujjal kortyolgatós sznobtanya, ami ráadásul kibaszott drága is (le kellett volna fényképeznem a bejárathoz kitett árlapot…). Ekkor döntöttünk úgy, hogy stratégiát váltunk: megtámadtunk egy éjjel-nappali Kiosk-ot, és vettünk egy üveg sört fejenként. Ezt megittuk az utcán, majd egy másik helyen vettünk további négyet (szintén per kopf), meg egy ampullányi Jagermeister-t, és visszavonultunk a szállodába inni

Mélységesen csalódtam a városban. Legyalogoltunk – szerintem legalább – 10 kilométert a semmiért, és nem találtunk egyetlen helyet sem, ami kicsit is a mi igényeinkre lett volna szabva (= ne legyen nyomor, ne csak öltönyben lehessen bemenni, legyen zene, legyen két euro körül a sör). Ennyit akartunk csak, és ez se jött össze. Végül is felfoghatjuk a dolgot pozitívan is: az éjjel-nappaliban fejenként mindössze kb 5 euro-t hagytunk ott… ennyire olcsón nem hozhattuk volna ki az estét, ha beülünk valahova. Óójee. Düsseldorf, én így szeretlek!

… harmadik próbálkozásra kattint sikeresen az ‘Új bejegyzés’ opcióra a WordPress adminfelületén… nos akkor igazán alkalmas az állapota egy új post írására.  Szombat este lévén ugyanis  jó magyar – vagy akár nevezhetnénk globálisnak is – szokás szerint úgy döntöttünk, hogy durva mennyiségű alkohol magunkba szólítására fogjuk szánni az estét, ha már egyszer szombat van. Ha látnátok azt, hogy hányszor törlöm vissza amit írok (a ‘hányszor’ szót legalább 4X kellett javítanom), akkor érezhetnétek az alkoholszintemet A helyi Alt sör kurva finom, a Wikipedia a következőket írja róla:

A 19. század közepén a német sörfőzők többsége áttért az új stílusú, úgynevezett alsó erjesztésű (lager) sörök főzésére, Düsseldorfban és környékén megtartották a hagyományt: errefelé mindmáig az alt – azaz az „öreg” – sörök népszerűek.

Az alt rokonához, az angol ale-hez hasonlóan felső erjedésű sör. A düsseldorfi sörfőzők szerint a sör akkor dúsul, ha hosszabb ideig hideg helyen tárolják, mert az alacsony hőmérsékleten tisztul, és utána kevésbé karcos. Így hát az altbiert déli rokonához, a kölschhöz hasonlóan melegen erjesztik, és utána egy-két hónapig hidegben érlelik, pihentetik.

Mindezért a bronz- vagy sötét rézszínű düsseldorfi altok karaktere teljesen különbözik a megszokott sörfajtákétól: finoman kesernyés, és egyúttal savanykás, erőteljes malátaízzel.

Ezt fogyaszottam ma (egy kicsi Jagermeister-rel megtámogatva), úgyhogy nem is írok többet, így is annyi időmet emésztette fel ennek a pár sornak a megalkotása, mint máskor egy több oldalas esszéé Holnapra kijózanodok ígérem, és el fogom mesélni, hogy milyen volt több tíz kilométert gyalogolni egy olcsó kocsma kedvéért, és miért gyűlöltem meg ezt a várost…

Ez a kedvencem

Jópár kilométer legyaloglásába került ugyan, de mégiscsak sikerült lőni pár jó fotót, amelyek alapján mégiscsak korrigálnom kell a korábbi véleményemet: mégse annyira ronda ez a város, mint amennyire eleinte gondoltam.

Elérhetőek ezen a linken (Picasa-album), továbbá Feri kollegám is feltöltötte a sajátjait ide.

Idióták ezek a finnek (meg a többi viking): azt élvezik, ha olyan körülmények között tölthetnek el 10-15 percet, amiből egy normális embernek kettő is bőven elég. Sőt, hogy tetézzék a totális idiotizmust utána még csobbannak is egyet valami jeges tóban utána ahelyett, hogy beállnának mondjuk valami langyos zuhany alá kipihenni a sokkot!

Ma én is belekóstoltam ebbe a gyötrelembe, és elsőre nem igazán nyerte meg a tetszésemet: nem volt túlzottan mókás átélni újra azt a légszomjat, ami miatt anno letettem a cigit (sztori itt), de kezdjük az elején: délutáni programnak épp kapóra jött, hogy meglessük a szálloda alagsorában található wellness-szekciót, ha már a héten egyik nap se kerítettünk rá sort. Magunkra is kaptuk a fürdőköpenyeinket, és lecsettegtünk körülnézni. Feszített víztükrű medence, jacuzzi, szauna (brr), és egy kisebb konditerem várt minket. Az első, és legfurcsább dolog az volt, ami feltűnt, hogy egy fia lélek nem járhatott ott már jó ideje, mivel a víz felszíne tökéletesen sima volt. Persze a helyről egyből eszembe jutott, hogy a pornófilm-rendezők mennyire rá vannak kattanva az efféle uszodákra (kapásból fel tudnék sorolni hármat-négyet, amelyekben van medencés jelenet) Első körben kipróbáltam – életemben először – a jacuzzizást, majd úsztam két-három hosszt (ami nem volt túl nagy teljesítmény lévén az egész körülbelül 15 méter hosszú volt). Utána kitaláltuk, hogy menjünk szaunázni… Laci már bent volt egy ideje, amikor én is rávettem magam, hogy kövessem. A benti hőmérséklet 75 fok volt, a páratartalom meg legalább 85-90%-os (ezt sajnos nem tudtuk mérni), ráadásul valami szaunaolaj átható szaga terjengett a gőzben. Az első pár szippantás után nyilvánvalóvá vált, hogy egész egyszerűen égeti az orr-nyálkahártyámat ez az adalékanyag, úgyhogy a továbbiakban az orromat befogva próbáltam nagyokat lélegezni. A poén az egészben az, hogy én – aki már másfél éve letette a cigit – kevésbé bírtam, mint az erős dohányos Feri, pedig ennek elvileg pont fordítva kellett volna lennie. Gondolom ő rutinosabb volt, vagy fenetuggya

Nem kellett hozzá öt perc, és úgy éreztem, hogy elfogyott a levegő, és kimenekültem. Utána még kétszer próbáltam visszamenni több-kevesebb sikerrel, bár a harmadik kísérletnél volt egy vicces eset: épp szitkozódtam, hogy még az a fa háttámla is éget, aminek neki akartam dőlni, amikor megszólalt egy potrohos izzadságtól fénylő ötvenes úr, hogy “jó hallani magyarokat is beszélni néha”. Mint kiderült, ő nem volt német (nahát), majd miután túlestünk a szokásos ki-honnan-merre ránk vonatkozó részén kiderült, hogy ő már 35(!) éve kint él, sőt elárulta, hogy több mint ötvenezer magyar él Düsseldorf-ban tudomása szerint, ami a teljes népesség (584000 fő) kb 9-10 százalékát teheti ki. Ez azért sok szerintem, bár valahol érthető, mivel – ahogy az úr is mondta – ez a város volt az egyik magyargyűjtő az 56-os forradalom után, és az akkor kitelepültek leszármazottjai a mai napig a városban élnek (és feltehetően nem is beszélik a magyart).

Visszatérve erre az északi kínzási módszerre: nem bírtam kivárni a beszélgetés végét, és újabb menekülést hajtottam végre. Kint – kicsit szédelegve – beálltam a zuhany alá, és hosszú percekig folyattam magamra a langyos vizet miközben támaszkodtam a falnak. Tudom, hogy hasznos, meg egészséges a szaunázás, de nem fog a kedvencemmé válni, az már tuti.  Vissza is ültem szépen a jacuzziba, és élveztem ahogy a fúvókák masszírozták a hátamat, és közben megállapítottam, hogy ez az én világom, nem az önmagam szadizása

Lacit még feltétlenül meg kell említenem: nem elég, hogy többet úszott le fél óra leforgása alatt, mint én az utóbbi 8-10 évben, de kibírt háromszor tíz percet a kínzókamrában, úgyhogy kivívta ezzel a legmaximálisabb elismerésemet. Persze ő is benne van a rutinban, mivel a fehérvári hétköznapjait is a sport teszi ki, míg az enyéimet a gép előtt sörözgetés (bár idén már kétszer elmentem futni a céges konditerembe, ezzel megduplázva a tavalyi teljesítményemet)

Képeket sajnos nem tudok mellékelni erről a részlegről, pedig érdemes lenne: terméskő fal választja el a medencét a szauna térségétől, és rendkívül hangulatosan van berendezve az egész nyugágyakkal, és medencevilágítással megfűszerezve. Holnap viszek le gépet, és ígérem, hogy lövök pár képet, mert érdemes. Egy ilyen nap után, amilyen a mai volt (értsd: tömény unalom, és vánszorgó percek) pont egy ilyen élményre volt szükségem, de az is biztos, hogy a jövőben a szaunát hanyagolni fogom

Google.com -> blue waffle beírása a keresőmezőbe -> ‘Jó napom van‘ gomb megnyomása -> …

(a posthoz tartozó tagekből ne tessék következtetni semmi rosszra )

A Terminatorban megjósolt gépuralom nem úgy fog eljönni, ahogy a film alapján gondolnánk: nem lesz egy konkrét dátum, amikor eljön az Ítélet Napja, amelyet egy szuperszámítógép öntudatra ébredése fog kijelölni. Az egész sokkal alattomosabb, és észrevehetetlenebb lesz… a megszokott gépeink lassacskán elkezdenek megbolondulni: az ATM nem fog pénzt adni (helyette kinyomtat egy cetlit, amin ez fog állni: “NEM NYERT”), a mikrohullámú sütő percek alatt koksszá fog égetni bármit, amit belerakunk, a számítógépek pedig pont akkor fogják elkezdeni lejátszani a vinyónkon tárolt pornófilmeket, amikor a főnökünk (esetleg édesanyánk) pont a monitorunkat bámulja a vállunk felett. Mindez persze csak a kezdet: később megszaporodnak a munkahelyi balesetek a gyárakban (lásd néhány Stephen King novellában, vagy akár a Gépész című elég beteg filmecskében), a repülők a kifutópálya előtt néhány száz méterrel fognak lezuhanni, és bizony a műholdakon át továbbított TV-csatornák a megszokott választék helyett kizárólag parlamenti közvetítéseket fognak adni. Később aztán persze menthetetlenül ki fog törni a fegyveres konfliktus, amelyet az emberek fognak kezdeményezni: egy vallásos beütésű mozgalom keretében megpróbálják bezúzni, megsemmisíteni a renegát kenyérpirítókat, kombájnokat, és megkergült vibrátorokat, amit persze a gépek sem néznek tétlenül… a háború kezdetét veszi.

Nos, ennek a két faj között egyre feszülő viszonynak lettem szenvedő alanya tegnap este óta. Azóta úgy érzem, hogy kénytelen vagyok megvívni a saját kis háborúmat az engem körülvevő masinákkal, különben menthetetlenül elpusztítanak.

Az első apró villongás – ahogy már említettem – tegnap este történt köztem, és a hotelszoba kávégépe között. Gondoltam főzök magamnak egy mérsékelten finom, még mérsekeltebben ütős, ámde legalább kávéra hasonlító valamit, ha már a szolgálatomba állították ezt a masinát. Adtam neki áramot, rátenyereltem a bekapcs-gombra, majd türelmesen várni kezdtem, hogy bemelegedjen. Ez nem történt meg még öt perc elteltével se, sőt egy sárgán villogó LED segítségével tudomásomra is hozta, hogy megtagadja a kérésemet, mivel ezentúl nem hajlandó engedelmeskedni az emberi faj képviselőinek. Na mondom magamban ha harc hát legyen harc, és nekiálltam erődemonstráció gyanánt kicsit meggyömöszkélni a víztartóját ezzel sugallva felé, hogy ha akarnám, akkor már rég darabokban heverne a szoba padlóján (vagy kint az utcán tíz emelet zuhanás után). A hatás persze elmaradt, ekkor konstatáltam, hogy nem lesz olyan könnyű legyőzni, mint gondoltam, mivel nem sikerült megfélemlíteni a rohadékot. Ekkor stratégiát váltottam: kicseréltem a Laciéra (aki a szomszéd szobában lakik), mivel ő abszolút nem kávéfüggő, úgyhogy úgyse fogja akarni használni. Kihúztam a konnektorból, kihunyt a LED-je, és úgy tűnt, hogy győzedelmeskedtem. Áthoztam a másik gépet, beüzemeltem, és örömmel konstatáltam, hogy ezt a példányt még nem fertőzték meg a forradalom téveszméi: gyártotta a kávét, ahogy azt kell. A felsőbbrendűség mámorító érzésével feküdtem le aludni, mivel úgy éreztem, hogy a csatát én nyertem. Utoljára még eszembe jutott, hogy reggel szólni kéne a recepción, hogy a Laci szobájában található kávégépet javítsák meg, majd elnyomott az álom.

Másnap reggeli után valóban szóltam a recepciós néninek, hogy mi a tényállás, azt mondta, hogy küldeni fog valakit, aki kiveri  majd a lázadó gondolatokat gépünk fejéből. Eme megnyugtató tény tudatában mentem el dolgozni tudván, hogy mire visszajövök a gép ráncba lesz szedve. Nem tudhattam, hogy mekkorát tévedek, amikor így gondolom…

Tovább is van… »

… megleli a szépséget ebben a gusztustalan német városban:

Egy fázós éjszaka után (mert ugye okosan lekapcsoltam éjszakára a klímát, merthogy igen zúg) reggel egész frissen keltem ki hatalmas ágyamból (amúgy tényleg nagy, és főleg magas, tériszony garantálva). Fél óra múlva már nagyjából embert varázsolva magamból állhattam neki annak a napkezdő szeánsznak, amit legegyszerűbben talán svédasztalos reggelizésnek nevezhetnénk, ámbár ez a definíció nem érzékelteti igazán a vele járó ízorgiát, és kellemes reggeli csevegést a szépen berendezett étkezőben. Zseni volt, aki kitalálta: hihetetlen mennyiségű kaja áll az ember rendelkezésére, amelyek jó érzékkel történő kombinálása (mindenből egy kicsit) igazi élmény lehet. Én is így tettem: főtt tojás, és sült bacon kombóval indítottam, majd egy kis virslivel (wurst-tal, ha úgy tetszik) és mustárral tettem fel a koronát az egészre, majd végezetül letoltam – a kávém mellé – egy jó pohár narancslevet. Persze nem – csak – az játszott közre abban, hogy korán reggel degeszre tömtem magam, hogy naponta mindössze 4 euro-nkba kerül az egész (a szálloda étlapján figyelő 20-30 eurós étkek fényében ez egész baráti ár), hanem spórolni is szeretnék azzal, hogy nem ebédelek. A pénznek persze amit nem költök el már megvan a helye: azt megelőzendő, hogy minden játékokkal kapcsolatos postomat azzal kezdjek, hogy azon nyavalygok, hogy mennyire eljárt az idő a vasam felett úgy döntöttem, hogy az el nem költött pénzemet gépfejlesztésre fogom fordítani. Körülbelül – ha minden jól megy, és hétvégén nem iszom el – marad 50000 forint, ami már kezdőlöketnek elegendő lesz: megveszem belőle az alaplapot meg a procit, a többit (videokártya, RAM) meg majd idővel.

Visszatérve a fejleményekre: némi aláírogatás, és hasonlók után átjutottunk a portaszolgálaton, majd nekivágtunk a helyi IBM épületének (amelyből állítólag több is van Düsseldorfban, a mienk szerencsére 2 percre van gyalog a szállodától). Aki játszott a F.E.A.R.-rel, annak ismerős lehet a berendezése: üvegfalú irodák, tárgyalók, és eldugott kis fotelek dohányzóasztalkákkal mindenütt, az uralkodó szín a falakon pedig a kék, és a narancssárga. Az egész hodály olyan, mint egy labirintus: szűk, és ugyanolyan folyosók, amelyek semmiben sem különböznek egymástól, így sikerült is párszor eltévednünk. Az egész épület (usque 10 emelet) kongott az ürességtől, ami a túlzsúfolt fehérvári lokáció után meglehetősen furcsa volt. Elvétve láttunk embereket egy-egy nagyobb teremben magányosan ücsörögni, de rengeteg folyosón már-már vártam, hogy mikor fúj át a szél egy ördögszekeret a kereszteződésen. Durva. Gondolom az lehet az oka, hogy – míg nálunk olcsó a munkaerő, még a tapasztalt szakember is, legalábbis hozzájuk képest – a cég egész egyszerűen nem tud tömegeket eltartani, legalábbis német fizetéssel semmiképpen. Az egyszerűbb, bárki által elvégezhető munkákat Fehérvár végzi (persze akad expert is bőven), míg itt csak a rutinos rókákat alkalmazzák, akikből tudvalevőleg elég kevés van.

Amúgy unalmas napunk volt, bár azért volt pár momentum: délelőtt volt szerencsénk majdnem megríkatni egy német manager-t, amikor megtudta, hogy én, meg Laci kollegám mégse vagyunk akkora nagy profik, mint ahogy neki beállították Az ember percek alatt éveket öregedett, én pedig szinte megsajnáltam, annyira elkeseredettnek látszott Sebaj, egy kis stresszt el kell viselni azért a több ezer eurós fizetésért, kibírod!

Délben meg jött egy takony kölyök német egyetemista, és – 20 perccel a megbeszéltek előtt – elráncigált minket egy meeting-re, amit ő tartott. Először akkor nyihogtam majdnem fel, amikor kiderült, hogy a projektorral kivetített prezentációjának az első oldala róla szólt (képpel illusztrálva, ahogy épp egy fotelben ült), majdhogynem születési adatokkal, és hobbikkal kiegészítve Viccen kívül körülbelül 3 percig ecsetelte a karrierjét a cégnél, meg hogy ő csak diákmunkás, és április 30. után visszamegy tanulni (hol nem szarom le???!). Utána még fél órán keresztül rabolta az időnket, amelyben Laci is tevékenyen asszisztált, mivel minden hülye menüpontra rákérdezett a kivetített ábrán, amelyek amúgy se fognak ránk tartozni (“Laci, azt a piros ikszet a jobb felsőben is kérdezd már meg tőle!” – súgtam a fülébe), de nem haragszom rá, mert én nagyon jól szórakoztam azon, hogy Feri arcát láttam egyre jobban torzulni a szemem sarkából.

Délután öt óra körül aztán úgy döntöttünk, hogy elég volt a mókából, és elkezdtünk összecihelődni. Odaléptünk a hiperexpert, nagyon rutinos német SAP-gurukhoz, és illedelmesen megkérdeztük tőlük, hogy ugyanmár árulják már el, hogy merre van itt valami boltféle, mert tegnap több kilométert legyalogoltunk, és egy darabot se láttunk. Ha azt kérdeztük volna, hogy hogyan kell oprendszert, adatbázist, pellust, és dimenziót cserélni egy rendszer alatt azt pikk-pakk vágták volna, de ezzel sikerült megfogni őket: 10 perc megfeszített Google-ezés után nagy nehezen prezentáltak nekünk egy útvonaltervet, amely segítségével elindulhattunk megkeresni az egyik helyi Kaufland-ot. Ilyen nincs Magyarországon, de dettó olyan az egész, mint egy jól fejlett Spar persze mindenből jóval nagyobb választékkal (csak kenyérből volt vagy tizenöt féle). Még nem mentünk be egyből a bevásárlótérbe, mivel kiszúrtunk magunkat néhány kajáldát: az egyik távolkeleti ízekkel operált, a másiknál pedig üveges pult mögött sorakoztak a tengeri herkentyűk mindenféle mediterrán szószokkal, meg hasonlókkal kombinálva. Ez már felkeltette az érdeklődésemet, oda is léptem, és megkérdeztem a csajt, hogy szpíkel-e angolul. Mutatta, hogy just a little bit, mondtam neki, hogy “that should be enough” ahhoz, amit szeretnék. Ezek után végigkóstoltam vagy 3 fajta rákot, meg két fajta szószt (pedig nem is kértem). Nagy derültségemre Ferit is megkínálta egy kis ráksalátával, pedig ő kifejezetten undorodik minden ilyesfélétől (persze ez nincs a homlokára írva ). Végül némi rákkal, aprógombával, és valami meghatározhatatlan nevű szósszal a tatyómban jöttem el onnan. Ezután bementünk vásárolni, és néhány üveg sörrel, némi dunsztos üveges virslivel, meg egyéb apróságokkal gazdagabban (és majdnem tíz euróval szegényebben) távoztam. Visszafele persze – ha még nem említettem – újabb majd’ két kilométeres séta a szállodáig, de legalább közben kellemesen besötétedett, így megcsodálhattuk ezt az üvegpalotát kivilágítva is:

Ferinek kicsit remeg a keze, de azért talán kivehető (az általam telefonnal lőtt fotót inkább meg se mutatom, azon még ennyi se látszik ). UPDATE: a többi kép ezen a linken elérhető, ráadásul ez a galéria folyamatosan bővül, ahogy készülnek az újabb fotók!

Ennyi volt nagy vonalakban a mai nap… nem tartom valószínűnek, hogy amíg kint vagyok lesz más téma is a blogon az élményeimen kívül, de ez talán érthető is: nem mindennapos dolog azért Düsseldorfban bolyongani egy ilyen csóró magyarnak, mint amilyen én is vagyok Persze ha majd hazaértem jönnek újra a kockulós postok, de egyelőre – érthetően – az élmény köti le minden figyelmemet, hogy kint vagyok egy vadidegen városban.

UPDATE2:

azért meglátszik, hogy magyar vagyok:  tolom a virslit kenyérrel és mustárral egy majdnem 40000 forintba kerülő hotelszobában :

Életem talán legdurvább élményén estem ma túl, és még most se döntöttem el, hogy jó volt-e ez nekem, vagy épp a klausztrofóbia és a halálfélelem sokkoló egyvelegét volt “szerencsém” átélni. Néha volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy menten pánikrohamot kapok, de szerencsére ez gyorsan elmúlt, sőt egy idő után már élveztem is. Ja, hogy miről is beszélek? A repülőútról, amin ma részt vettem! Tényleg életem egyik legijesztőbb élménye volt, és biztos, hogy jó darabig össze fog kicsit szorulni a gyomrom ha csak eszembe jut, pedig nem is volt olyan rossz… de talán kezdjük az elején!

Már reggel stresszesen keltem, pedig az utóbbi napok végig úgy teltek el, hogy szinte nem is gondoltam az előttem álló útra.  Ehhez képest már egy órával a taxiindulás előtt sík ideg voltam, úgyhogy a reggelre betervezett kávét inkább hanyagoltam is. Csomag összepakolva, fürdőszoba-mérlegen lemérve (okosan: először rááll cumó nélkül = 80 kiló, aztán cumóval = 90 kiló, nos mennyi lehet a cumó súlya?), anyám szendvicsei is betárazva a kézipoggyászba (természetesen az egyikkel sikerült egy egyenletes vajréteget felvinni a laptoptáska belső oldalára, miután kicsúszott a szalvétából, és szétnyílva becsúszott a zsebbe), laptop-akksi csutkára töltve (merthogy milyen jó lesz majd Carmageddon2-zni a repülőn, persze hülyegyerek, aztán rettegni ki fog?), meg persze a szitkozódás se maradhatott el, amikor konstatáltam, hogy Fehérváron hagytam az albiban a headset-et a telefonhoz, szóval zenehallgatás sztornó (pedig most legalább egyszer az életben kipróbálhattam volna éles körülmények között a k750i-m repülős üzemmódját).

Aztán beállt a taxi is végre, egy szép Mercedes… Elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésen, és szóba elegyedtem a sofőrömmel, ha már néhány órán keresztül kénytelenek leszünk egymás társaságát élvezni. Beszélgettünk mindenféléről, az izlandi államcsődtől a drága éttermeken át a céges telefonelőfizetések százas tételben felvásárlásának előnyeiig (“havi fix bevétel, sőt a telefonok eladásából is csurran-cseppen valami” -mondta, mire én majdnem megkérdeztem tőle, hogy ha ennyire jó az üzleti érzéked, akkor hogyhogy taxisofőr vagy), közben meg téptünk 150-nel az M1-esen. A cégemnél a kedves asszisztens lánykák három és fél(!) órát saccoltak arra, hogy felérjünk Pestre, ehhez képest két óra elegendőnek bizonyult Ferihegyig. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mégse kárhoztatom magam arra, hogy két-három órán át ácsorogjak a terminál várójában, helyette a reptér melletti bevásárló- és egyéb centrumnál kidobatom magam. Így is történt, lehúztam a céges Amex-em (- 36000 forint), és könnyes búcsút vettünk egymástól. Némi töprengés után betértem – talán életemben először – a helyi (vecsési) Burger Kingbe, és rendeltem magamnak valami szart (királyi ajánlat… pff…), majd megkérdeztem a lánykát, hogy ugyanmár nem-e lehetne, hogy itthagyjam a hatalmas pakkomat, amíg elugrok – még egyet utoljára – Tesco-zni. Erre ő hívatta a boltvezetőt, aki közölte, hogy lehet róla szó, de felelősséget nem vállal érte. Mondtam neki, hogy ezt el sem várom, csak had hagyjam itt. Az egyik pultoscsaj poénkodott még egy sort a csomaggal kapcsolatban, hogy “ugye nincs benne bomba?”, amit én egy könnyednek szánt kacajjal nyugtáztam, pedig a lelkem mélyén igazából sírtam.

Tekerjünk azt mondom, mert így soha nem fogok elérni a lényegig: már túlestem a vámvizsgálaton (hehe, velem nem vetették le a cipőmet se, úgyhogy kicsempészhettem volna néhány deka kábítószert a zoknimban akár), amikor elkezdett újra úrrá lenni rajtam a szorongás. Egyre közelebb volt az a pillanat, hogy bizony be kell szállnom egy repülőgépbe, ami el fog emelkedni az anyaföldtől, ami 26 évemen át biztonságos közegemként szolgált. Beszálltunk a reptéri buszba, ami kigördült velünk a gépünkhöz. Nos… én egy hatalmas kétszintes Boeing-et vártam, ehelyett kaptunk egy kb. 50-60 férőhelyes kis lélekvesztőt! Persze beszállás közben még volt kedvem poénkodni a Ferinek (kollegámnak) olyanokkal, hogy “abban a magasságban, ahol ez a típus repül nagy a jegesedés veszélye, láttam a Légikatasztrófák nyomában című műsorban”, de ahogy megpillantottam az utasteret már minden bátorságom elszállt. Nagyon szűkös volt a tér, és ahogy leültem egyre bizonyosabbá váltam abban, hogy ez a valami egész egyszerűen nem maradhat a levegőben, annyira kicsi. A gondolatra, hogy ez a tákolmány a levegőbe fog emelkedni már a rosszullét kerülgetetett, és ez csak erősödött, amikor elkezdtünk kitaxizni a felszállópályára. Persze okos fejemmel elkezdtem lapozgatni a bekészített utastájékoztató lapot, amin piktogrammokkal ábrázolva bemutatták a teendőket, ha mondjuk szökik a nyomás, ha hirtelen tűz üt ki a fedélzeten, vagy ha épp’ zuhanunk. A szorongáshoz még adalékként szolgáltak a három nyelven elhadart biztonsági utasítások, illetve a maszk használatát bemutató stewardess… Ha nem lenne veszélyes, akkor nem lenne szükség ennyi óvintézkedésre – gondoltam, és nem lettem vidámabb ettől. Itt néhány percre megálltunk (gondolom megkaptuk a felszállási engedélyt), majd megindultunk… egyre gyorsabban… hihetetlen sebességre gyorsítottunk egy-másfél perc alatt (a többiek egybehangzó véleménye szerint se tartott ennél tovább), majd egyszer csak elemelkedtünk… Az a pillanat… na az kurva szar volt. Hát még a meredek emelkedés, ami utána következett! Mereven próbáltam szuggerálni a kezemben tartott PC Guru-t, és nem kinézni az ablakon a hihetetlen szögben megdőlt tájra. A hajtóművek dübörögtek, alig értettük egymás szavát. Aztán egyszer csak… a gép egyenesbe állt, elmúlt a rázkódás (szerintem dobálta a szél rendesen, elég szeles volt az idő Pesten), és kiértünk a felhők fölé. A látványt tényleg nehéz leírni… nagyon fehér minden Feri csinált pár képet a gépből (mivel persze rangidősként ő ült ablak mellett… ezt eleinte sérelmeztem, de a történtek fényében nem is bánom annyira),  ez az egyik személyes kedvencem:

Van még ahonnan ez jött, a többi repülős képet itt találjátok.

Aztán egy óra után eljutottunk arra a szintre, hogy már ejtőernyővel kiugráló pilótákon, meg hasonlókon tudtunk poénkodni, sőt elkezdtem élvezni az egészet. Néha, amikor fordultunk az egész gép megdőlt, és az egyik ablakon csak a hófehér felhőrengeteget, míg a másikon az égboltot lehetett csak látni (itt jött az a humorbonbon részemről, hogy a körbehordott borból megmaradt adagot megkapták a pilóták, aztán épp azt se tudják merrehányóra ). Feri bíztatására még egy kisvadászt is bekockáztattam (“tízezer méter magasan vagyunk egy túlnyomásban levő gépen, így jobban üt” – mondta), úgyhogy kezdtem magam végre újra rettegő kisgyerek helyett bátor férfiként érezni A leszállás már szinte rutin volt számomra: semmi para nem volt bennem, amikor ereszkedni kezdtünk (“remélem ezt most direkt csinálják”), bár amikor pont akkor kezdték el bedönteni a törzset, amikor a felhők között voltunk az nem volt annyira kellemes. Akkor mondjuk kiszaladt a számon egy “büdöspicsába”, amikor nagy robajjal kiengedték a kerekeket, de ettől eltekintve nem volt semmi gond. Mondanom se kell, hogy örültem, amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, pláne azok után, hogy volt néhány olyan perce az utazásnak, hogy ezt teljesen reménytelennek láttam. Rá kellett jönnöm, hogy az embert nem arra tervezték, hogy 10-12 kilométer magasan egy szűk ülésbe szíjazva repüljön, bár tény, hogy így szűk két óra volt az út, míg busszal lett volna fél nap, és közel se biztos, hogy biztonságosabb a közlekedés négy keréken, mint két szárnyon.

Aztán összeszedtük a csomagjainkat a futószalagról, és kiléptünk a Városba. Ami elénk tárult az igen impozáns volt, nagyjából ennyit láttunk belőle:

A szállodáig utazás közben is csak betonfalakat láttam: nemhogy felüljáróra nem mentünk fel (ahonnan esetleg szép panoráma tárult volna elém), de konkrétan behajtottunk egy alagútba, ami tudvalevőleg nem a város fénypontja általában. Végül sikerült elfoglalni a szobát, ledobni a pakkokat, és… belőni az ingyenes wi-fi-t! Miután nyugtáztam, hogy van net kicsit azért körülnéztem a lakosztályban is: mivel – mint már írtam – ez business class kategória, így némi extra is járt hozzá, amelyek közül nekem a legjobban az ingyen kávé tetszett (már toltam is két csészével). A kilátás is meglehetősen festői, bár a Rajna helyett egy elegáns paneldzsungel terül el a szálloda mellett:

Komolyan mondom, hogy ilyen épületeket akármelyik szocreál magyar városban is lehet találni

Este aztán elmentünk még tekeregni egyet, ami négy dologra volt jó:

1. minden német kocog (de tényleg, hihetetlen, hogy mennyit láttunk!)
2. minden német nő ronda (nagyon-nagyon kevés kivétellel)
3. a gyorskaja nem is olyan drága (5-6 euro-ból kapsz egy menüt a Mekiben)
4. azért vannak a városnak szebb részei is, mint amiről a fenti kép készült. Példának jó ez a híd:

(Többi városi kép itt!)

Egyelőre ennyi élményem volt ezzel a kiutazással kapcsolatban (több is, mint amennyit szeretnék, főleg a felszállás… brr…). Holnap reggel túlesünk az első pofaviziten, úgyhogy tessék drukkolni, hogy ne okozzak csalódást!