Énekeljük el, azt hogy vége…
Tudom, kicsit fáziskésésben vagyok, és általában ilyen hatalmas (~1 hét) csúszás után már nem is nagyon szoktam írni hírekről (“leírtak már előttem mindent mások” címszóval), de – annak fényében, hogy mit jelentett nekem ez a zenekar – úgy érzem, hogy mégiscsak illene megemlékeznem tinikorom meghatározó zenekaráról, a Kispál és a Borzról most, hogy bejelentették, hogy feloszlanak.
Furcsamód nem vágott annyira mellbe a döntés, mint amennyire elvárható lenne egy tíz évre visszatekintő “kapcsolat” után. Várható is volt valahol (Lovasi már kb. egy éve pedzegette, hogy nem megy a számírás Kispállal, kettejük gyümölcsöző szimbiózisának egyensúlya megbomlott valamiért), pláne ha figyelembe vesszük, hogy a legutolsó lemezük 2004-ben jelent meg (ne vegyük ide a 20 éves válogatást, illetve a nemrég kijött EP-t, amelyeken összesen kb 4-5 új szám szerepelt), ami az én személyes idősíkomban a győri éveimre tehető, ami – számomra – iszonyatmód a múlt ködébe vesz. Hat év. Hat év alatt rengeteg kínlódást átélhettek ezek az arcok (ez a blogírói ihlettelenséghez hasonlítható talán a legjobban annyi eltéréssel, hogy ez ráadásul csapatmunka is, így még bonyolultabb kilábalni belőle), gondolom volt jó pár anyázós-veszekedős próba is, és mégse akart működni a dolog. Ha ezzel a lépéssel megelőztünk néhány elcseszett lemezt izzadságszagúan kispálosra vett számokkal tele, akkor nem bánom a döntést. Így csak a szépre emlékezhetünk a bandából…
Emlékszem (nem is olyan régen a 30Y kapcsán emlegettem is), volt olyan koncertjük még valamikor 2000 táján, amire én úgy mentem el, hogy tisztában voltam azzal, hogy utána bizony következni fog a csövezés hajnalig Ajkán a 10-12 fokban (egy szál vékony bőrkabátban, amit ráadásul egy csaj el is akart lopni buli közben), de nem érdekelt… Mindennél jobb volt, amikor a Tesis a világ című számot úgy kezdték el, hogy fél tucat ismeretlen sráccal karöltve mi kezdtük el az első két sort énekelni, és a zenekar a mi felvezetésünk után vágott bele a “Motyogj el a WC-ben. aztán csináljad tovább”-ba.
Aztán a legutolsó koncertjük amin voltam is örök emlék marad: a tavalyelőtti EFOTT-on vágtak le hatalmas bulit a nagyszínpadon, mi pedig négyen-öten a kulturáltan álldogáló emberkék között ordítottuk az összes dalszöveget meglehetősen ittas állapotban (amelyet a becsempészett Hubik és egyebek hathatós közbenjárásával értünk el). Itt már játszották az I like Gemenc-et és a Van-e nálatok alkohol-t is, amelyek megkeseredettségükkel már éreztették, hogy valami nincs rendben a zenekar háza táján (olyanok voltak ezek a dalok, mint anno a Velőrózsák némelyik elborultabb darabja, pl. Vér és bél… nyilatkozta is Lovasi, hogy nem tetszett neki ez a lemezük).
Mementóként álljon itt egy koncertfelvétel tőlük, amelyen az egyik örök kedvencemet játsszák:
23 év után vége. 23 év… gombócból is sok, nemhogy zenekarosdiból. Ha belegondolok, hogy alig néhány évvel fiatalabb a banda, mint én, akkor válik igazán fajsúlyossá ez az időtartam. Rengeteg idő, ennyi idő alatt még a színpadon mikrofonba vonyítást/riffelgetést is meg lehet unni, nem is hibáztatom őket érte, csak mégis fáj egy kicsit a dolog megváltoztathatatlansága: nem lesz több Kispál-lemez. Soha többet. Sad, but true my friend. Sad, but true…
UPDATE:
épp Prosecturát, egy hasonlóan régóta létező zenekart hallgatok (1989 óta nyomják), de ők legalább még nem akarnak feloszlani. Ja és az Imre Norbi (az énekesük) se kapott Kossuth díjat. Még
Ezek is érdekelhetnek:
