Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

A halott puszta – 1. rész

Írta JonC Ekkor: 2010. május 18.

Apró vércseppeket magam mögött hagyva húztam fel magam a sziklacsoport tetejére. Minden lépésnél tompa fájdalom jelezte, hogy a vádlimba egy vadkutya harapott, de kénytelen voltam felmászni, hogy körbekémlelhessem a tájat. Úgy éreztem, hogy valahogy ez nem az én napom: nem elég a sérülésem, most még teljesen el is tévedtem. Ahogy kaptattam fel a köveken azon járt az agyam, hogy elkaphattam-e valamit attól a dögtől. Megint elkapott a düh, amikor eszembe jutott, hogy milyen szerencsétlen voltam: amíg az egyiket sikerült fejbekapnom a vadászpuskámmal (egyből csinált is egy majdnem tízpontos hátraszaltót), addig nem figyeltem oda a társára, aki a hátam mögé lopakodott időközben, és hosszú sárga fogait belevájta a lábamba. Felordítottam a hirtelen fájdalomtól, leráztam a lábamról, és – mintha megállt volna az idő – tökéletes pontossággal célba vettem a koponyáját. A kihalt tájon végigvisszhangzott az újabb dördülés, a kutya pedig engedelmesen dőlt az oldalára. Szája szélén rózsaszín hab csillant meg a holdfényben. Leköptem, elengedtem néhány cifra káromkodást (bőven szerepet kapott bennük a szuka, ami szülte), majd szemügyre vettem a lábam. Persze, pont most nincs nálam gyógyinjekció, hogy cseszné meg. Gyorsan átkutattam a hátizsákomat, hátha akad valami, amivel elállíthatom a vérzést, de persze lőszeren, meg néhány eladásra szánt tárgyon kívül semmit nem találtam. A kezembe akadt egy üvegcse, kivettem, és a hold fényébe tartva megnéztem a feliratot az oldalán. Hm, egy adag Buffout… végülis ez enyhítené a fájdalmamat az tuti, kár hogy erősen addiktív. Egyszercsak elkezdett lüktetni a seb… – rohadjon meg, ez kurvára fáj – gondoltam, és a markomba ráztam néhány tablettát. A számba vettem őket, majd néhány korty poshadt víz segítségével leküzdöttem őket a torkomon. A hatás egyből jelentkezett: a fájdalom teljesen elmúlt, sőt hirtelen nagyon kipihentnek, és frissnek éreztem magam. Újult erővel vágtam neki a síkságnak.
– Na igen, de ez már órákkal ezelőtt történt, mostanra kezd múlni a szer hatása – gondoltam, és halkan felszisszentem, amikor az egyik szikla éle a sebemhez ért. Nagy nehezen felértem a halom tetejére, és végigjárattam a tekintetemet a tájon. A látóhatár szélén sötét hegyek derengtek mintegy körbeölelve a völgyet, ahol voltam. Leszakadt felüljárók, félig rombadőlt épületek, sziklák, rozsdás kerítések, és elhagyatott lakóházak ameddig a szem ellát… nem volt túl lélekemelő látvány. Mégis, hiába utalt minden a pusztulásra akkor is volt a tájban valami szép. Ahogy ott álltam, kabátomat lobogtatta a hideg szél, PipBoy-omból valami réges-régi szerelmes dal nyekergett úgy éreztem: a látszat ellenére érdemes itt élni. Az életösztön kiirthatatlanul belémrögzült, és nem fogom feladni, hiába a látszólagos céltalanság. – Az amerikai álom megvalósult – morogtam, és dühömben köptem egyet. Ekkor vettem észre néhány kilométerre a völgy mélyén, amire épp szükségem volt: egy elhagyatott bevásárlóközpontot, amelyben a háború előtt még roskadásig tömve voltak a polcok minden földi jóval. – Meg kéne nézni, hátha találok valami fertőtlenítőszert a lábamra – gondoltam. Óvatosan lemásztam a sziklákról, és elindultam az épület felé. Fegyveremet kibiztosítva, tüzelésre készen ereszkedtem lefele a domboldalon. Körülöttem amíg a szem ellátott egy valaha virágzó civilizáció romjai hevertek. Valaha itt több millió ember élt, autókkal furikázott, dolgozott, sütögette a steak-et a háza hátsó kerjében, és dühöngött, ha nem talált egy nézhető adót se a tévében a több száz elérhető közül. – Lényegesen kevesebb azóta a TV-csatorna, nemde? – gondoltam, és cinikusan elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy kilométeres körzetben körülöttem egy ember sincs, csak elmutálódott kutyák, és hatalmasra nőtt, csillogó testű, lángot fújó hangyák. Remek társaság, mondhatom.

Az áruház közelébe érve hirtelen balsejtelem vett erőt rajtam. Célra tartott puskával közeledtem az épület sarka felé készen arra, hogy golyót röpítsek bármibe, ami a bejárat előtt várhat. Kiugrottam a fedezék mögül, és a fegyver csövét végigjárattam a placcon. Tőlem harminc-negyven méterre emberi alakokat véltem felfedezni a sötétségben. Alig tudtam kivenni, hogy hányan vannak, mivel az épület árnyékot vetett, így nem segített a holdfény sem. – Hé! Lássam a kezeket! – kiáltottam a szememet az irányzékon tartva. Mozgolódás támadt a félhomályban, így már ki tudtam venni, hogy csak ketten vannak. Készen arra, hogy szükség esetén visszahúzódjak a sarok mögé vártam néhány pillanatot. Nem lőttek rám, ezért újra odakiabáltam nekik: – Kik vagytok? Válasz nem érkezett, csak valamiféle hörgés csapta meg a fülemet. Lassan, a fegyvert célra tartva megindultam feléjük. Dermedten álltak, karjuk ernyedten lógott testük mellett. Szerettem volna jobban szemügyre venni őket, ezért amikor odaértem felkapcsoltam a PipBoy-om lámpját. A látvány mellbevágott: a két ember(?) arca helyén valami elfolyt húsmassza éktelenkedett, amely nyálkásan csillogott a fényben. Felkiáltottam, és ösztönösen léptem egyet hátra, aminek következtében majdnem elestem. Kicsin múlt, hogy ne húzzam meg véletlenül a ravaszt, de szerencsére a fegyver elég kopott volt ahhoz, hogy ne legyen ennyire érzékeny a mechanikája. Amikor visszanyertem a lélekjelenlétemet konstatáltam, hogy két ghoul-lal hozott össze a sors. Fegyver nélkül, némileg megszeppenve álltak a lámpám fényárjában, arcuk természetellenesen vörös, és nedves volt a bőr hiányától. – Mi a kurva anyátokat csináltok itt késő éjjel, kibaszott mutánsok? – fröcsögtem dühömben, amiért így megijesztettek. Alapvetően az ember hajlamos hebegni-habogni, amikor egy dühös férfi vadászpuskával böködi az orrát, de szerencsétlen ghoul-okra ez halmozottan jellemző, mivel kinézetük – és hosszú életciklusuk miatt – a normális kinézetű emberek állatként kezelik őket. Persze nem ilyennek születtek ők sem: a sugárzás hatása tette őket csúffá -cserébe viszont képesek nyakig merülni a legfertőzöttebb vízbe is mindenféle káros következmény nélkül. Ez is valami. Most viszont cseszhették a sugárzással szembeni ellenállóságukat: nagyon dühös voltam, és erős késztetést éreztem arra, hogy a kőre loccsantsam a fluoreszkáló agyvelőjüket.
– M-m-m-i cs-cs-ak é-éjszakai m-m-m-menedéket k-kk-kerestünk – bugyborékolta egyikük – e-e-elüldöztek minket Megatonból…Colin Moriarty bárjában dolgoztunk, de a h-helyiek u-undorodtak t-tőlünk.
– Ezt meg tudom érteni – mondtam, és elhúztam a számat. Leengedtem a fegyver csövét, összehúztam a szemöldököm, és rájuk kiáltottam: – Na tűnés innen, zombik!
Én még ghoul-t nem láttam ilyen gyorsan futni, mint ezt a kettőt. A jobb oldali néhány méter után elesett, de társa felsegítette, és futottak tovább. Néztem, ahogy elnyeli őket a sötétség, kikapcsoltam a lámpát, majd visszafordultam az áruház bejáratához. Kifejezetten irtóztam a nagy kihalt csarnokokban bolyongástól, pláne éjszaka, de a sebem egyre sürgetőbben fájt, ráadásul rémülten konstatáltam, hogy hirtelen a teljes lábam viszketni kezdett. – Hm hm, erős a gyanúm, hogy ez sugárfertőzés – gondoltam, és beléptem az épületbe. Bíztam benne, hogy odabent találok majd kötszert, meg Rad Away-t, és kicsit helyrehozhatom magam.

(folyt. köv.)

Ez jó, megosztom!

    3 hozzászólás

    1. bachterman:

      én a megaton-iak arcára robbantottam a bőrt 😀

      A komment időpontja: 2010 május 18th, 18:30

    2. JonC:

      nyugi, én is azt tervezem (utálom a buzi szektásokat), de előtte még megcsinálom a mellékküldetéseiket 😀

      A komment időpontja: 2010 május 18th, 20:17

    3. Bob:

      Elég hangulatosnak tűnik lehet kipróbálom 🙂

      A komment időpontja: 2010 május 20th, 12:50

    Írj kommentet!

    

    Top 5 post

    

    Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2661 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 2 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

    Tagek