Ráktalicska

Látkép az ágyból laptopkijelzővel, rumlival, asztali géppel, és kibelezett gépházzal

Ámbár eddig se voltam semmi ebből a szempontból, de néhány napja tovább high tech-esedtem, hála szerető cégecskémnek, ugyanis hozzám vágtak egy laptop-ot egy “ne! ehunvane!” felszólítás keretében. Persze nem csak a két szép szememért kaptam őkelmét, hanem azért, hogy ezentúl otthonról is tudjam hömbölíteni a rám bízott rendszereket (ugyanis SAP admin vagyok, ha esetleg nem olvastatok volna még erről a titkos életemről a blogon. Persze az is teljesen normális dolog, ha ez se mond semmit, addig örüljetek amíg nem tudjátok mit jelent ). Ezt én úgy fogom fel, hogy nyugodt szívvel lehetek büszke magamra, pláne azok után, hogy tavasz elején még arról szólt a fáma, hogy mi (én és hasonlóan újonc kollégáim) az életben nem fogunk otthonról dolgozni, mert olyan hülyék vagyunk hozzá, hogy még a végén romba döntenénk néhány szervert. Nos, én néhány hónap alatt eljutottam odáig, hogy a kezdeti vélekedés ellenére mégis csak érdemesnek találtattam erre  a megtisztelő feladatra (nem röhögni, tényleg így gondolom), és kaptam egy Thinkpad T60-as szépséget. Persze, nem egy csúcsmodell, de amire kell, arra tökéletes. Imádom a halkan koppanó billentyűit, és a hozzá adott laptop egeret, amelyek után az asztali gépem billentyűzete hangos, az egér pedig nagy, ormótlan, és nehéz. Hosszú hónapok után ma történt meg először, hogy – már ha persze itthon voltam – ilyenkor tájt nem a gép előtt ülök, hanem az ágyamon fekszek. Persze ez is a laptop miatt van: ahogy ezeket a sorokat rovom a gép fent van a neten a wifinken keresztül, a böngésző egyik lapján meg van nyitva az asztali gép egyik partíciója (az Opera Unite-nak hála), megy a Skype, megy az MSN Pidgin, tallózom a telefonomon a képeket a beépített wifi segítségével, hja, és elérhető vagyok a céges chatkliensen keresztül is. Zseniális? Nem kicsit. Ráadásul imádom a laptopozással együtt járó hacker-életérzést is, ami főleg az olyan napokon kap el, mint amilyen a mai is volt, hogy órákon keresztül terminálablakokba rejtélyes parancsokat pötyöghetek. Imádom, hogy nap mint nap tanulok, olyan dolgokat csinálhatok, amikből egy átlag (értsd: nem Unix-szal foglalkozó) ember semmit sem ért, imádom, hogy végre csinálok valami hasznosat, érdekeset, és még az agyamat is használnom kell közben.

Egyelőre úgy fest, hogy megtaláltam a számításomat. Hja, hogy egy multinál? Próbálom ezt a tényt elfelejteni nagy erőkkel

Valahogy elcseszve indult a reggel. Kezdődött azzal, hogy alig bírtam kimászni az ágyból (pedig annyira jó indulás előtt másfél órával magadhoz térni, van időd pepecselni, reggelizni, zuhanyozni, netezni, estébé), így csak fél óra csúszással indítottam a napot. Persze a rutin meg az évek már segítettek: hosszas gyakorlás árán most már képes vagyok arra, hogy úgy állítsak be ébresztőt a telefonomon az első két szundi után mondjuk 20-30 perccel későbbre, hogy közben nem ébredek fel.

Aztán leültem a gép elé. Gondoltam feldobom magam valamivel, elővadásztam az AIMP könyvjelzői közül a Class FM online adását, de ez is csalódást okozott. Emlékeztek még a régi – talán – Sláger Rádiós reggeli (inkább hajnali) beszélgetős műsorra, ami arról szólt, hogy komoly témákat vesézett ki a búgó hangú műsorvezető néni a betelefonálók segítségével? Volt ott minden, mit szem-száj ingere: válás, rák, öngyilkosság, depresszió, bébifókák mészárlása, ózonréteg elvékonyodása… Emlékszek, éjszakásban annak idején néha próbáltam hallgatni ezt a műsort, de általában inkább kikapcsoltam a rádiót mielőtt még nekiestem volna a karbantartó-műhely eszközeivel az ereimnek. Ami enyhítő körülmény volt, hogy legalább hajnali 3-4 óra fele tűzték adásra, és viszonylag kevesen hallgatták. Nna, a Class-osok agyasan kitalálták, hogy a Morning Show-ból is ilyen betelefonálós komolytémás szart csinálnak a régi bohóckodós, néha erőltetett de mégis vidám műsor helyett! Nanemár gyerekek, szerintetek tényleg hiányzik az embereknek korán reggel munkába menet, hogy olyan rendkívül felemelő témákról hallgassanak komoly értekezéseket, és betelefonálói sztorikat, mint a bunkó faszik, akik mellett rettegésben élnek a nőik? Most miért kell ezzel elrontani az ember kedvét már a nap kezdetén? Persze az enyémet nem volt nehéz ma amúgy se, de ez nem változtat a tényen miszerint ez a fajta stílusváltás meglehetősen elhibázott, legalábbis szerintem.

Na sebaj, kikapcsoltam a rádiót, majd küszködve a rám törő hihetetlen álmossággal elgyengült karom minden erejét beleadva nagy nehezen beállítottam a biciklit a liftbe szépen függőlegesen ahogy azt kell. Kitoltam az utcára, belehunyorítottam a kelő Nap fényébe, majd vigyort erőltettem az arcomra. Akkor is jól fogom érezni magam, ha fene fenét eszik is -gondoltam, és meglódítottam a gépsárkányt a cég irányába.

Emlékeztek még arra a döbbenetes videóra, amely jónéhány percen keresztül mutatott be valamiféle elvont képi asszociációs játékot egy város falaira, termeinek szobáira festve? Az azt készítő csapat szerencsére nem tétlenkedett, újabb remekmű került ki kezeik közül. Szobafestő- és mázolók, hobbiartisták, streetart-rajongók figyelem, íme a legújabb munkájuk:

… viszonylag nehéz feladat. Elvégre egy tárgy alapvetően nem rendelkezik lélekkel, nincsenek érzései, nem gondolkodik. Mégis vannak olyan kivételes tehetségű művészek, akiknek mindez sikerül. Ebbe a szűk csoportba tartozik Travis Knight, és Trey Thomas is, akik vezető animátorként dolgoztak a Coraline – A titkos ajtó című filmen. Valamelyikőjük bohóckodik ezen a döbbenetes animált gif-en, állejtésre felkészülni:

Aki látta már a filmet, annak a fenti részlet fényében talán világossá válhat, hogy mekkora gigászi méretű meló lehetett a másfél órányi anyagot összehozni… Kicsit utánanéztem, következzék néhány adat, ami ezt alátámasztja:

a film 450 ember megfeszített munkájának köszönhetően jött létre, 30-35 animátor, és CGI-szakember, valamint 250 technikus, és designer dolgozott rajta. Egy embert csak azért vettek fel, hogy a bábokra megvarrja a pici pulóvereket, és egyéb ruhadarabokat. Ehhez olyan tűt használt, ami olyan vékony, mint egy emberi hajszál.

A háttér megalkotása sem volt egyszerű feladat: a viktoriánus ház, az almáskert, és a többi lenyűgöző díszlet mind az Objet által kifejlesztett 3D nyomtatással készült, amelynek működését a következő videó prezentálja:

Talán már ennyiből is látszik, hogy – csak ismételni tudom magamat – eszetlen meló volt összehozni mindezt, ráadásul a film sztorija, hangulata, mondanivalója is mélyértelmű, és mesteri. A stop-motion pedig igenis képes mesterművek létrehozásának eszközévé válni, számítógépes grafika ide, vagy oda. Nézzétek meg, érdemes!

Az alábbi képen a két vinyóm hőmérsékletei látszódnak, amelyeket a Hard Disk Sentinellel mértem meg néhány perce. A vinyók még mindig szabadon vannak, azaz nincsenek gépházba építve, szóval elvileg jobb a szellőzésük.

Ami érdekes az egészben az az, hogy a Samsung úgy produkál 37 fokot, hogy nem is pörög, leállította a rendszer (ami azt jelenti, hogy nem termel hőt), a Maxtoron pedig dolgozik egy vinyóhűtő ventillátor.

Köszönöm kérdéseteket, nem, nem izzadok, dehogy.

Már megint. Komolyan mondom, lassan én leszek a Fejér megyei körzeti hivatalos anyázóember, aki főállásban hőbörög, és habzó szájjal ordít az égre ha kell, ha nem. Most éppen az alkoholizálás, mint sport szolgáltatott okot arra, hogy kiakadjak, de durván. Van ugye a Soproninak most az a nyereményjátéka, amely arról szól, hogy ha veszel egy seritalt, akkor a kupakban/bontófül alján – ha szerencséd van persze – a jól megszokott “Nem nyert” felirat helyett olvashatsz olyat, hogy “1 korsó sör”, vagy esetleg “1 autó”. Persze a másodiknak némileg kisebb az esélye, mivel mindössze négyet passzolnak emigyen el promóciós célokkal, de akkor is lehetséges, hogy megtörténik.

Már ha nem nyúlja le a figyelmetlenebb sörfogyasztó elől a nyereményt a szemfüles csapos. Ezen durrant el az agyam hétvégén, amikor a tóparti bódéban megvásárolván az üveges Sopronit tapasztaltam, hogy a kiszolgáló néni (jó ötvenes húsos-zsíros flegma fajta, a kedvencem), a kupakot megnézte, majd egy lemondó fintorral bevágta a szemetesbe. Namármost: mi garantálja azt, hogy nem pont az a kupak volt a nyerő, amely segítségével elvihető a négy Ford Fiesta egyike? Persze, ne gondoljunk egyből arra, hogy több millió forinttal vághatja meg a vendéglátós a fogyasztót, maradjunk az ingyen sörnél. Az is tök jó dolog, de amikor nem figyelsz, és hagyod, hogy eldobják a kupakot úgy, hogy meg se mutatják, akkor esélyed sincs, hogy megkapd!

Megint paranoidkodok egy sort: mi van, ha a szinte bűvészeket megszégyenítően mellékesnek tűnő egész napos dobálás után a standolás során a bevétel csekkolása mellett végignézik a felgyülemlett kupakmennyiséget is? A fesztiválokon, klubokban sörözgető emberkék megfigyelőkészségét ismerve szerintem hajnali kettő tájékán már nem fognak rászólni a csaposra, hogy ugyanmár adja oda a sör mellé a kupakot is egy szemrevételezés erejéig. Mondhatnánk azt is, hogy így jártak, miért kell éjnek évadján bemákolva Sopronit inni szórakozóhelyeken, de attól, hogy valaki részeg még ugyanúgy bukhat egy kocsit az inkorrekt vendéglátós miatt.

Lassan rá kell szoknom arra, hogy ezentúl nem csak a sört kérem, de a kupakot is hozzá, mert bizony sok helyen ittam mostanában, de egyedül a pápai Klastrom volt az egyetlen, ahol a csapos az üveg mellé a pultra rakta azt is  – hozzáteszem, hogy ott is csak az egyik a két ott dolgozó közül, a másik a megszokott hanyag mozdulattal vágja bele a szemétbe.

Persze van megoldás: legyetek résen, szóljatok a csaposnak, ha sumákolna, vagy előzzétek meg a bajt, és igyatok mondjuk Borsodit!

Hónapok, sőt évek óta stabilan figyel az iwiw-profilom ‘Magamról’ szekciójában egy mondat, miszerint egyre kevésbé szeretnék fesztiválokra eljutni, és lassan többre értékelek egy bögre habos kakaót, mint egy szép nagy üveg Becherovkát. Ez az érzés egyre erősebb bennem, ahogy az évek telnek, és épp itt az ideje, hogy valamelyest összegyűjtsem, hogy miért is van az, hogy amikor a haverjaim számolgatják a Voltig/EFOTT-ig/II. Mucsajröcsögei Rockzenei Tehetségkutatóig hátralevő napokat, akkor én nem jövök lázba, sőt: azon kapom magam, hogy kifogásokat keresek, hogy miért nem tudok elmenni velük. Ez azért is durva, mert alapvetően igyekszem úgy felfogni az életet, hogy ne azt kutassam miért nem lehet valamit véghezvinni, hanem pont fordítva, de a fesztiválokkal kapcsolatban valahogy mégis ide lyukadok ki minden esetben. Tárjuk fel a probléma gyökerét, aztán legközelebb már nyugodt szívvel hivatkozhatok erre a postra! Az alábbi sorszámok nem jeleznek semmiféle prioritást, csak épp ebben a sorrendben jutottak eszembe az okok (hm… lehet, hogy épp ezért mégiscsak van jelentőségük? ).

1. Fogyasztónak érzem magam: nem szeretem azt a feelinget, ami főleg a nagyobb fesztekre jellemző: olyan az egész, mintha betereltek volna egy csomó állampolgárt egy nagy karámba, ahol nyomatják neki a zsuzsu-zenét, vehetnek maguknak kurva drága vizezett sört, fogyasztói jogokra úgyszólván tesz mindenki magasról (néha még az állampolgári jogokra is, lásd szekusok), és a látszólagos fenenagy szabadság mögött mindenhol korlátokba ütközik az ember. Hogyan tudnám magamat szabadnak érezni, ha nem mozoghatok kedvem szerint, nem hozhatok be amit akarok, és folyamatosan kényszerpályán kell mozognom azzal, hogy olyan összegekért kell vennem sört, ami a pofátlanság kategóriát bőven kimeríti? Visszakanyarodva a fogyasztói életformára: azzal, hogy a fesztiválokat multicégek szponzorálják, mindenhol a reklámjaik virítanak (a marketing célokkal rendezett tréfás vetélkedőkről ne is beszéljünk), és egy olyan életformát próbálnak rámerőltetni, amitől én kifejezetten viszolygok.

Meeeeee

2. Nincs rá pénzem: ez egy nem teljesen egyértelmű ok: sokszor megoldhatnám, hogy néhány ezer forintból lemegyek, veszek 10 üveg 300 forintos bort valamelyik környékbeli teszkóban, aztán valahogy becsempészem, hogy ne a standdal kivonult vállalkozók zsebeit tömjem (hanem egy külföldi multiét haha), de kinőttem már abból, hogy úgy is jól tudjam érezni magam, hogy csóróskodok napokig. Nem arra vágyok, hogy a fesztivál területén én legyek a Jani, és szórjam a pénzt két kézzel, hanem arra, hogy esetleg többet költhessek az ellátmányra előtte. Nem szeretnék 3-4-5 napig májkrémen élni, olcsó szar bort inni, ilyesmikre tessék gondolni, és ehhez bizony pénz kell. Persze ha több pénzem lenne költhetném arra is, hogy 3-400 forintért vegyem a csapolt sört két koncert között, és nem lennék rákényszerítve a becsempészésre, de – kiindulva az átlag fesztiválszervező/szekuritis értelmi színvonalából, és a fesztivállátogatókról alkotott véleményéről (gyk.: úgy néznek rád, mint a véres rongyra) – ezt már csak elvből se fogom abbahagyni. A belépők árai is megérnek egy misét: a Balaton Soundra a helyszínen 15000 forint volt egy napijegy, de a Volt se semmi a 9900 ft/napos árfekvésével. Néhány éve még megengedhettem magamnak, hogy egy napra elmenjek megnézni a Kispált, most már esélytelennek látom a dolgot.

3. Tömegnyomor: örök probléma, főleg a nagyobb fesztiválokon, hogy örül az ember, ha talál két szabad négyzetmétert, ahova felverheti a sátrát. Ez komoly, nem túlzok: az idei PAFE-n hosszas Tetrisezés árán sikerült a rengetegben felállítani a három sátrunkat, pedig az még nem is egy Sziget volumenű rendezvény (apropó PAFE, visszakanyarodva egy kicsit az első pontra: két éve még nem volt körbezárva az egész fémkerítéssel, most már igen. Tényleg olyan volt az egész, mint valami gettó). A főbb közlekedési útvonalakon embertömegben kommandózás, az autóval, robogóval közlekedő szervezők elől ugrálás se tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, mint ahogy az se, hogy órákat várjak a zuhanyzónál, esetleg kilométereket menjek egy használható Toi-toi WC után.

4. Egyetemista partyarcok: az ilyen “be vagyok baszva, és én vagyok a jópofa csávó” stílusú alkalmi alkoholisták, a belőlük áradó gusztustalan, mesterkélt, és szánalmas jókedv, a “csakazértis jól fogom magam érezni magam, bebaszok, hajnalban ordibálok a sátortenger közepén, hogy mindenki felébredjen, és olyan poénokat puffogtatok, amiken már mindenki kinevette magát úgy óvoda középső csoport környékén” típusú emberkék mocskosul tudnak irritálni. A másik típusuk a csendes jógyerekek, akik délelőtt már ébren vannak (amikor minden rendes ember a sátorban józanodik), és hasonlóan józanéletű társaival halk zsolozsmázással ébresztik a környék lakóit. Nekik köszönhetően megtudhatunk sok fontos információt, például hogy a Zsolti hogy be volt rúúúgva, milyen gusztustalan volt, meg milyen jó volt a Depresszió-koncert előző este  (ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy aki Depressziót hallgat jó ember nem lehet), továbbá hogy kirabolták a Réka sátrát, de csak az egyik táskáját szedték ki belőle. Miután megébredtünk (hála nekik) a kis beszélgetőkörük minden tagjának minden szavát tökéletesen értjük, miközben a fejünket szétrobbantani akaró fejfájással izzadunk az időközben 50 fokosra melegedett sátrunkban fekve.

5. Mocsok: érintőlegesen már volt róla szó, de vegyük elő még egyszer. Az egy dolog, hogy egy forgalmas útvonal mentén sorakozó 30 Toi-toi egyikébe sem érdemes bemenni, mert olyat látsz, amit nem egykönnyen fogsz tudni kitörölni a memóriádból, de a fesztiválpor, a fürdési lehetőség korlátozottsága, a fogad alatt sercegő homok, és a többi hasonló körülmény is elég kellemetlenné tudja tenni a fesztiválozást. A WC-s problémára van egy jól bevált módszer: meg kell találni a legeldugottabb Toi-toi-t, és azt preferálni, esélyes, hogy legalább összehányva nem lesz, a többi meg le van sz…, ezúttal szó szerint A fesztiválpor (esetenként sár) már más tészta: hiába fürdesz le, cserélsz ruhát, a takaród akkor is mocskos, és büdös lesz a néhány nap végére, ez egészen biztos. A többi fesztivállakóval együtt fürdőzés pedig már-már a megboldogult kollégista éveimet idézi általában, azzal a különbséggel, hogy ott legalább nem kellett másfél-két órát sorbanállni előtte.

6. Szekusok: nem fejtegetném különösebben, már értekeztem róluk régebben, mindenesetre legtöbbjük nyomós ellenérv ebben a kérdéskörben.

Persze hasonló mennyiségű érvet tudnék felhozni a fesztiválozás mellett is, csak az a gond az egésszel, hogy ahhoz, hogy ezeket a pozitívumokat végre ki tudjam élvezni rá kéne vennem magam arra, hogy összespóroljak egy – számomra – kisebb vagyont, és Jezy barátom öreg Citroenjébe vágódva elutazzak egy efféle tömegrendezvényre. Fesztiválozni pedig jó: a hangulat, a koncertek, a sátornál iszogatás, a délutáni lombok alatt chillezés, a kelő Nap fényében részegen kóválygás, a sok hülye ember, akik viccesek, ha te is részeg vagy, meg ők is, és még lehetne sorolni a pozitívumokat, de egyre inkább úgy érzem, hogy a mérleg két serpenyője közül a negatívumokkal megrakott van lejjebb. Inkább sütögetek a barátaimmal valami tó partján, inkább mászkálok egy erdőben, inkább strandolok a Teveli-tavon, de hogy napokig elviseljem a fenti hatásokat… no way, no chance, ahogy az angol mondaná.

Szerintem a kerékpárt maga a Sátán küldte a Földre, hogy megkeserítse általa néhány kiválasztott életét, és általa romlást, és örök kínszenvedést okozzon ezeknek a szerencsétleneknek. Nagyon úgy fest, hogy én is ilyen cshúzenvan lehetek, mivel nagyjából két hete(!) szenvedek folyamatosan ezzel a rohadékkal, és egyelőre annyit sikerült vele elérnem, hogy tegnap a cég felé vezető út felét meg tudtam tenni vele, haza már tolnom kellett.

Na de ne szaladjunk az események elébe, kezdjük az elején:

mivel “kedves” lakótársamat átrakták két műszakba, így megszűnt a lehetőség, hogy cipeltessem a seggem fel-alá az albérlet és a cég között ezen a távon:

View Larger Map

Gondoltam sebaj, úgyis csak hízok, mint az államháztartási hiány, nosza rakassuk rendbe a biciklit (amivel tavaly egész nyáron tekertem össze-vissza, mint a hülye), aztán újra én leszek az utak királya. Voltak apróbb bajai szegénynek, amelyek közül a legzavaróbb az volt, hogy a bal pedálja hajlamos volt leesni a tengelyről, ami – mondanom sem kell – meglehetősen kellemetlen tudott lenni, amikor az ember a kocsisor közepén próbálja épp a súlyát ráhelyezni. Ezen viszonylag egyszerűen segítettünk pár hete: becuccoltuk az egészet anyám barátjának a kocsijába, hazafuvaroztuk Pápára, majd a garázsunk hűvös mélyén kapott a kicsike egy új monoblokkot (ez a bicikli pedáljait összekötő tengely nagyjából, amúgy egy hónapja azt sem tudtam mi fán terem -legalább  megint tanultam valamit). Naivan azt gondoltam, hogy most már csak vissza kell szállítani Fehérvárra, pumpálni némi levegőt a kerekeibe, aztán használható lesz, de neeem, ez nem így történt… Az odüsszeia azzal vette kezdetét, hogy nem tudtam visszarakni a kerekeit normálisan: vagy hozzáért a fékpofa a felnihez, vagy nem fogott abszolút, hiába rángattam a kart, de volt olyan is, hogy a vázhoz sikerült hozzászorítanom a gumit, így nem akart elfordulni – érthető okokból. Az első kerék szelepével is szívtam rendesen, mivel nem lehetett fújni bele se autó se sima pumpával, de ahhoz nagy nehezen szereztem eszközt. Múlt hét végén fel is pumpáltam, kár, hogy csak kedden derült ki, hogy ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy a jobb oldalán egy szakaszon kitüremkedett a belső, de addigra már visszaadtam a pumpát, mivel csak kölcsönben volt nálam.

További gondot okozott, hogy – meghazudtolva azt, hogy eddig hattalmas műszaki embernek tartottam magam, mivel meg tudtam különböztetni egymástól egy zégergyűrűt egy krovától – egész egyszerűen nem sikerült normálisan felszerelni a váltót. Végül aztán megbeszéltem Balázs kollegámmal, a kerékpárok nagy tudorával egy napot, amikor betolom a céghez a biciklit, és majd ő megszakérti a parkolóban jól. Ez az esemény keddre volt időzítve, megnézte a gépsárkányt, majd némi hümmögés után közölte, hogy a váltót valóban nem úgy kell felszerelni, amúgy meg nem hozott magával tizenötös kulcsot, úgyhogy túl mélyen nem fog tudni belemászni a lelkivilágába, majd talán legközelebb igen. Sebaj, az első féket használható állapotba hozta, én pedig abban a boldog tudatban toltam haza, hogy most már csak szereznem kell egy autószelepes belsőt a mostani spéci helyett, mivel mindenképpen le kell eresztenem a kereket ahhoz, hogy a kitüremkedést orvosolni tudjam, viszont fújni bele már nem fogok tudni, mivel visszaadtam a kölcsönpumpát. Szerdán a nyakamba is vettem a várost meló után, irány a teszkó, ott úgyis van belső dögivel, annyi hogy el kell adniuk. Fehérváron két ilyen létesítmény üzemel, először a buszpályaudvar mellettit vettem célba, mivel az közelebb van, a másik meg konkrétan az Ipari Park mellett, ahol melózok, csak napközben nem mentem ki körülnézni. Odaérek a biciklis polcokhoz, nézem a kínálatot… van 20-as, 22-es, 24-es, 26-os… na az nincs. Elnézést kérünk, ideiglenes készlethiány. Az összes többi méretből hegyek tornyosultak, de pont a huszonhatosból nincs egy darab sem, ilyen az én formám. Azért besoppingoltam otthonra némi kaját, két szakadásig telipakolt biológilag lebomló szatyorral cammogtam haza. Már félúton jártam, amikor eszembe jutott, hogy van még egy teszkó a városban, csak az jópár kilométer gyaloglás lenne, és mi lenne, ha szereznék egy kocsit, úgy mégiscsak egyszerűbb. Néhány telefon árán még ez is sikerült, persze minek, mivel a másik boltban is volt minden a macska kaparófától a teszkó gazdaságos atombunkerig, de a 26-os bicikligumi belsőnél csak egy enyhén kifakult piros cetli árválkodott készlethiány felirattal. Itt megpattant valami bennem: nem elég, hogy legyalogoltam a városközpontba potyára, nem elég, hogy hazacipeltem 10 kiló cuccot gyalog úgy, hogy most meg itt vagyok egy kurva nagy bevásárló-központban kocsival, de még itt se tudtam hozzájutni a belsőhöz, és holnap úgy kell megint gyalog mennem dolgozni, hogy már fixre vettem, hogy végre biciklizhetek? Deus ex machina, bárki bármit mond! Isten nem akarja, hogy biciklizhessek…

Másnap – miután végiggyalogoltam a rendes napi 3-4 kilométeremet, amelyet ráadásul zene nélkül voltam kénytelen leküzdeni, mivel a headset-em is megadta magát végre – hála Anitának, aki napközben elment egy bicikliboltba, és bevásárolt nekem is hozzájutottam az áhított 26-os belsőhöz. Hazaérve őrült szerelésbe kezdtem, a helyére raktam a váltót (egy kis alkatrész még mindig hiányzik belőle, de minek is az oda), lecseréltem a spéci szelepes gumibelsőt az újra, majd megpróbáltam felfújni. Ez persze újabb előre nem látott akadályt gördített elém, mivel a pumpám (ami egy amolyan vibrátor méretű miniszerkezet tömlő nélkül) nem ment rá az elvileg szabványos szelepre, így csak félig sikerült valamelyest felfújni a kereket, ami nagyjából olyan hasznos volt, mint a félmerev f@sz: a strandon jól mutat, de dugni nem lehet vele Szóval tolni lehetett így a biciklit, de ráülni már nem. Ennek következtében másnap reggel a benzinkút keresgélés jegyében telt, szeressük az ilyet. A másodiknál már némileg elgyötörten kérdeztem a kutas srácot, hogy “aztán kompresszorotok van-e?”, mire mondta, hogy van ám, csak az Audi eltakarja. Nagyon megörültem, felpumpáltam az első kerekemet is, majd a nyár legboldogabb percei következhettek: el tudtam gurulni a cégig a maradék másfél kilométert leküzdve.

Persze mire kiértem meló után már újra lapos volt a gumi, úgyhogy tolhattam haza ezt a két keréken guruló foskazalt, és tegnap este már az undor is elkapott attól, amikor belegondoltam abba, hogy hozzá kéne nyúlni, meg kéne nézni miért eresztett le. Inkább jöttem ma is gyalog, a biciklit meg hamarosan kibaszom a kilencedikről. Nyugi, fel fogom venni videóra.

Csak erős idegzetűeknek:

Az eset után a játékos kicsit zavartnak tűnt, néhány percig a saját kapuja felé támadt, a labdát pedig nem hazaadta, hanem kapura lőtte Viccen kívül: hatalmas riszpekt ezért az önfeláldozó megmozdulásért, amelyet talán Petr Čech néhány éve elszenvedett sérüléséhez hasonlíthatnánk!

A bennem rejlő elismerésre vágyó kisfiúnak nagyon jól tud esni, amikor megpaskolják a buci fejét, és azt mondják neki, hogy “ezt jól csináltad, ügyes vagy”.  Eddigi munkahelyeimen is rendszeresen előtört belőlem a kisebbségi komplexus (amely alatt nem azt értem, hogy hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy ombudsmanért kiabáljak), amikor azt tapasztaltam, hogy a jól elvégzett feladatok után semmiféle pozitív visszacsatolás nem érkezik a főnökeimtől, bár én úgy éreztem, hogy megérdemelném. Erre a legjobb példa a már emlegetett kábelgyári karbantartóként eltöltött évem, amely során rengetegszer lettünk lebaszva ok nélkül: történt olyan, hogy egész éjjel le se szálltunk a kollegáimmal a létráról, bontottuk az acélállványzatot, reggelre már állni is alig bírtam a fáradtságtól, majd amikor frissen üdén belibbent a főnök, a terepszemlét követően a foga hegyéről odavetette, hogy “csak ennyivel végeztetek, mit csináltatok ti eddig?”.

Az ilyen barmokkal persze teli van az ország, és – pont emiatt – nem kéne ennyire a szívemre vennem az efféle igazságtalanságokat, mégis megmaradnak bennem az ilyen esetek. Ma azonban újabb esemény erősített meg abban a hitemben, hogy ha az ember törekszik, akkor talán el is érhet valamit, és van, amikor győz a jó. Persze nem lehet örökérvényű, a teljes emberiségre levetíthető következtetéseket levonni abból, ami velem történik, de kezdek újra bízni abban, hogy van valamiféle egyensúly, és nem is akkora hülyeség ez a karma-téma: ha jó ember vagy (és én szeretném azt hinni, hogy az vagyok, amikor viszont rosszat teszek az is csak a világ igazságtalansága miatt néha előtörő frusztrációmból adódik), akkor jó dolgok fognak történni veled, és fordítva.

Ha valamiben, akkor ebben, és a józan ész hatalmában lehet hinni még ebben az ideáktól, és követhető eszméktől mentes világban is. Mert kapaszkodni kell valamibe, bármennyire is hihetetlen.