Ráktalicska

Részlet egy ma reggeli céges chat-emből:

Főnököm:
Szeva
Főnököm:
merre vagy ?
Én:
szia
Én:
oktatáson
Főnököm:
???
Én:
nekem nem kell?
Főnököm:
nem
Én:
bazz
akkor szünetben visszamegyek
Főnököm:
ok

És még csak szerda van

Olyan régen volt már ilyen, úgyhogy az újdonság erejével fog hatni mindenkire a most következő post, amelyben leírom, hogy mi történik velem mostanában. Alapvetően lehetne ez a blog történetének legrövidebb szösszenete is, de természetesen minden egyes unalmas kis részletet jóó alaposan kivesézve fogok elmesélni, hogy meglegyen a szükséges terjedelem Amúgy sem szokott őrült módon pörögni az életem, de ebben a  borongós-ködös-hideg téli időben mintha megállt volna az idő…

Ez olyannyira igaz, hogy az utóbbi pár napban a legnagyobb élményem az, hogy elkezdtem fogorvoshoz járni, ami számomra hatalmas traumaként jelentkezik, olyannyira hogy elítélhető módon már néhány éve nem voltam ezelőtt. Most is csak a fájdalom űzött a fúrókkal és egyéb kínzóeszközökkel felszerelkezett hentes karjai közé, de még talán most is visszakoztam volna, ha nem lett volna előre lebeszélt időpontom múlt hét csütörtökre. Egy nappal előtte már nem fájt a fogam, és már-már azon gondolkoztam, hogy felhívom a nénit, és megmondom neki, hogy hejhó, már nem is fáj, vaklárma volt, a fogam regenerálta magát, az én szervezetem már csak ilyen profi, te meg kínozz mást, de végül győzött a józan ész, és mégis rávettem magam a dologra. Azon a szép csütörtöki napon ott ültem a váróban, hallgattam az előttem bement páciens halálsikolyait, a fúró gonosz sivítását, és a bentről kihallatszó egyéb gyanús zajokat, és közben halkan katatón állapotba rettegtem magam. Ráadásul ez a szemét (most kivételesen a betegről beszélek, akin dolgoztak) késett is, úgyhogy bő fél órán át volt szerencsém stresszelni magam az esemény előtt, így amikor bementem falfehérre vált arccal már mindenhol szívesebben lettem volna, mint a bőrömben. Ez valószínűleg látszódhatott is rajtam, ugyanis a kedves (bár kicsit furcsa) fogorvos néni, és a MILF-kort épp’ elhagyó asszisztensnője megpróbált nyugtatgatni, hogy nem fog ám az fájni, meg az egész csak móka, és kacagás, de nekem addigra eszembe jutott az összes gyerekkori emlékem a fogorvosokkal kapcsolatban: az iszonyatos fájdalom, a patakokban ömlő vér, a fél literes injekciók 30 centis tűvel, a fogak ropogása, és a bokrok sűrűjében bujkáló vietkongok…. szóval nem nagyon sikerült ellazulnom. Amikor pedig már felültem a spanyol inkvizíció legszebb napjainak eszközeire emlékeztető székbe akkor már minden egyes izmom görcsbe rándult, és úgy is maradt. Az asszisztens hölgy szükségesnek is látta, hogy a zsibbasztó injekció beadásához lefogja a fejemet, és bár szükségtelen volt, mégis jól esett, hogy szívén viseli a sorsomat, és nem szeretné ha elharapnám a tűt. Megtörtént az érzéstelenítés, és ami ezután következett azt nem szeretném részletezni, de nem azért mert annyira horrorisztikus lett volna, inkább azért mert unalmas. Néhány érdekességet emelnék ki: döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyeltem, ahogy a fúrás közben a fogam porfelhőként szállt fel a számból, a szaga pedig szinte már-már leírhatatlan élmény volt számomra. Öröm volt látni a technika fejlődését is: egyrészt nem használnak már amalgámot (pedig némelyik pornóban a lányok szájában olyan szépen csillog), másrészt a tortúrám során előkerült egy olyan kínzóeszköz is, amely egy sima fúrónak tűnt, ámde olyan vízhűtéssel működött, amelyet jó apám is megirigyelhetne (ugyanis forgácsoló szakember az öreg), melynek eredményeképpen szabályosan fröcsögött a folyadék a számból. Ez már indokolttá tette a művelet elején a nyakamba akasztott előkét, amelyre először természetesen mint vér felfogására szolgáló eszközként gondoltam – szerencsére nem lett igazam.

A fogorvosom másodállásban agysebész

Körülbelül negyven percig tartózkodtak a számban, és szerencsére a legnagyobb veszély az unalom volt, fájni abszolút nem fájt. Túlestem életem első gyökérkezelésén is, amely ijesztőnek tűnik, de szinte abszolút nem érzed: arról szól, hogy egy körülbelül két centis tűvel kipiszkálják a fogad gyökeréből az összes ideget, miközben a dokinő néha oda se néz, hanem lelkesen meséli az asszisztensnőnek, hogy a lányának a barátjának a kishúga elesett korcsolyázás közben, és egy hónapig fekvőgipszben feküdt. Néha még az a szürreális eset is megtörtént, hogy épp’ mindenféle körfűrészekkel támadták be szerencsétlen fogínyemet, nekem meg közben röhögnöm kellett, mert a két nő elsütött egymás között egy poént Szóval nem volt annyira veszélyes, de a mai második menettel kapcsolatban sem teljesen őszinte a mosolyom. A kedves kollégáim is sokat segítettek abban, hogy ne parázzak annyira az egésztől: valahogy mindenki leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy csillogó szemekkel mesélje el élete legdurvább fogorvosi beavatkozását, amikor megemlíted, hogy éppen a vesztőhelyre készülsz. Ezek közül is Ricsié lett a kedvencem, aki boldog mosollyal az arcán idézte fel nekem azt az emlékét, amikor vésővel vágták ki az állkapcsából a foga gyökereit, és ő közben azt figyelgette, hogy a lámpa búrájára fröcsög a vére. Az efféle történetek mindig úgy meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy ő is kipróbálja ezt az élményt.

Ha netán nektek is vannak ilyen történeteitek akkor nyugodtan osszátok meg velem kommentben, csak hogy jobb legyen a kedvem!

(A szép új világ értelmében VIGYÁZAT, AZ ALÁBBI MOZGÓKÉPEK KÁROSAN HATHATNAK AZ IFJÚSÁG LELKI, ÉS SZELLEMI FEJLŐDÉSÉRE!):

Ne tessék megijedni, nem a látens emós énem tört ma reggel (bocsánat, délben) a felszínre, ez mindössze a most bemutatásra kerülő flash filmecskének a címe, amely nagyon megragadta az efféle életpálya-ábrázolásokra fogékony elmémet. Volt ugye már hasonló oktatóvideó régebben is a blogon: Dan, a pixelpapucs arra tanított meg minket, hogy minden nő <censored> egy angyal, aztán Lasse Gjertsen 8 bites videojátékba oltott története is valami hasonlóról szólt, csak mégis másképp; végezetül ide sorolható a dolgozó herék (tudod, mint a hangyáknál, you piggy) mindennapjainak színes kavalkádját bemutató remekbeszabott játék is, amelyet pár hónapja postoltam.

Ebbe a sorba illik a most következő filmecske is, amelynek zenéje, története, mondanivalója, kivitelezése nálam csillagos ötöst érdemel, tessék kattintani bátran:

A célkereszt szerepére még nem jöttem rá, van valakinek ötlete?

UPDATE: mint kiderült, a fenti szösszenet alatt hallható zene a The Lodger nevű zenekar műve, és több hasonló klipjük is létezik, például ez:

Vagy esetleg ez:

Hozzák a színvonalat ezek is

…nem kívánok különösebb fejtegetésekbe bonyolódni. A blog azért nézett ki így éjfélig (akik esetleg lemaradtak az élményről itt bepótolhatják), mert szerintem nem jó az irány, amerre megyünk, és most leszarom, hogy végre ugyanazon a hangerőn fognak szólni a reklámok, mint a műsorok. Megint elkapott az érzés, ami pár hónapja, hogy úristen, léteznek emberek, akik szerint a most beiktatott médiatörvény egy remek dolog, és igen, léteznek! Nem szándékozom túlzottan reklámozni, de még Facebook-csoportjuk is van már (amelyet tegnap kilinkeltem a személyes üzenőfalamon, és megígértem a tisztelt barátaimnak, hogy aki csatlakozni fog azt törlöm az ismerőseim közül ). Számomra hihetetlen, amikor az én erkölcsi normáimmal homlokegyenest ellenkező véleményt istenítenek mások, de erre még jó párszor rá fogok csodálkozni az életem folyamán az is biztos.

Na, ezért volt sötét a blog (majdnem annyira mint egyesek szerint az elmém ), remélem, hogy többször nem fog semmilyen párt, irányzat, törvény, hatóság, testület, akármi arra kényszeríteni, hogy bele kelljen avatkoznom az oldal működésébe.

UPDATE: tudom, a hatodika (amire a post van keltezve) már nem ‘mai nap’, szóval a cím félrevezető lehet. Ennek az az oka, hogy számomra egy nap addig tart, amíg le nem fekszek, nem szoktam foglalkozni ilyen világi hívságokkal, mint az óra, meg hogy éjfél előtt vagy után vagyunk-e Egy apró szeletkével máris többet tudtok rólam, még a végén celeb leszek.

Két dologra is rácsodálkoztam a napokban újfent: az egyik amit angelday is szokott mondani: uraim, csodálatos korban élünk, a másik pedig az, hogy az Androidban az (is) remek, hogy bizonyos programok okos kombinálásával érhetünk el újabb funkciókat! Olyasmi az egész, mint az RPG-kben az alkímia, vagy a javítás: veszünk két összetevőt, és létrehozhatunk belőlük egy teljesen másikat. Ez a fajta “Heuréka!”-élmény engem fel tud dobni (olyannyira, hogy postot is képes vagyok/voltam írni róla), mivel újra és újra élményszámba megy megtapasztalni, hogy a készülék amit használok nem csak egy telefon előre égetett szoftverrel, hanem egy érző lény operációs rendszerrel megáldott számítógép, amely újszerű képességeivel ki tudja húzni az emberfiát a szarból alkalomadtán (jó példa volt erre a karácsony utáni visszautam Fehérvárra asszonnyal: amikor már láttam, hogy le fogjuk késni a veszprémi csatlakozást, csak előkaptam ezt a csodát, néztem egy vonatot a MÁV Start oldalán, majd rákerestem a veszprémi taxisokra is, hogy ki is tudjunk jutni a vasútállomásra, így elkerültük az ilyenkor szinte törvényszerű idegeskedést. Amúgy nem lett volna más opciónk, mivel több busz nem indult!)

Amire konkrétan hétfő hajnalban a buszon zötyögve jöttem rá a következő: egyrészt egész használható a távolsági buszok némelyikén elérhető ingyenes Wi-fi online rádióhallgatásra, másrészt pedig könnyedén megoldható, hogy megtudhassuk az épp’ hallgatott szám előadóját, címét is egy zseniális app segítségével!

Rádióhallgatásra én a nemrég felfedezett Rádiók Plusz nevű magyar fejlesztésű programot használom. A több mint kétszáz adó lenyűgöző mennyiség, amelyben egész extrémek is vannak, például a Gárdonyi Református Internátus csatornája, vagy a Magyar Katolikus Rádió. Ezek egy része persze nem akar működni, de a kínálat még így is korrekt, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a Neo/Class FM által nyújtott zenei örömöket azért nem olyan nehéz felülmúlni. A program segítségével akár lementhetünk az épp’ hallgatott zenéből az SD-kártyánkra (ráadásul mp3-ban!), szóval többet is ad, mint egy sima lejátszó. Hátrányai, hogy efféle megoldásokra “kényszerül” az ember a használata közben, mint amit most olvashattok, ugyanis nem írja ki az éppen hallgatott szám címét, illetve hogy nem lehet favoritba rakni állomásokat, úgyhogy minden indításkor újra meg kell keresni a listában, ha valamelyik megtetszett.

Ezt a zenehallgatási lehetőséget kombináltam a Soundhound nevű csodával, ami funkcióját tekintve azért csúnyán túlmutat azon, amire én használtam, ez a program ugyanis képes egy körülbelül 20-30 másodperc alapján egész jó találati aránnyal beazonosítani a mikrofonja (pontosabban: a készülék által leadott hangjelek, és a mikrofon, lásd lejjebb) által “vett” számokat! Ez olyannyira jól megy neki, hogy még amikor én a nem túl Roger Waters-es hangommal ráénekeltem a Pink Floyd-tól a “Wish you were here” elejét, vagy amikor Freddie Mercury-t megszégyenítően előadtam neki a Bohemian Rhapsody “I see a little silhouetto of a man Scaramouch, Scaramouch, will you do the Fandango” kezdetű sorát azt is egyből levágta! A felismerés egész gyorsan megy: a felvett hangmintát feltölti a szolgáltatás szerverére, majd “postafordultával” érkezik is a telefonunk kijelzőjére a válasz.

Na én ezt a két okossággal oldottam meg a következőt: hallgattam a valamelyik metálrádiót (ha jól emlékszek), megtetszett egy szám, így elindítottam a SoundHound-ot, felvetettem vele néhány másodpercet, majd újabb néhány másodperc elteltével már tudtam is, hogy az újonnan felfedezett kedvenc nem más mint Vanessa Carlton-tól a Paint it Black című Rolling Stones-feldolgozás Ennek örömére hallgassuk is meg, mert tényleg jó (bár ez azért jelentős mértékben köszönhető Jagger papának és remegő nyugdíjasokból álló csapatának):

Nekem, mint folyamatosan új, és jó zenékre ácsingózó zenekedvelőnek ez a kombó egy álom: hallgatom a rádiót, amelyen esélyes, hogy jó zene fog szólni, és ha elindul egy nekem tetsző szám csak megnyomok egy nagy sárga gombot a telefonom kijelzőjén. Tényleg csodálatos korban élünk, már ami a technikát illeti