Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Én és Chennai – összefoglaló post

Írta JonC Ekkor: 2012. július 9.

Mivel a kintlétem (most bekapcsolódottaknak, és/vagy rossz memóriával rendelkezőknek: egy héttel ezelőtt estem haza három hét indiai munka után) alatt nem voltak túlzottan adottak a lehetőségek a blogoláshoz, az egy hétnyi szabadságom alatt pedig egész egyenesen esélytelen voltam rá, ezért most tudom csak betűkbe önteni mindazt, ami abban a három hétben ért. India olyan mint egy másik dimenzió: hazánkkal (meg egyáltalán a nyugati civilizációval) szemben itt bizony elég csak kimenni az utcára, hogy az egyik véglet után a másikkal találkozz. Leprás kéregető a járdára terített pokrócon könyörög néhány rúpiáért a majd’ negyven fokos melegben, míg vele szemben az utca túloldalán szépen gondozott kerítés mögött hatalmas pénzekből felhúzott toronyházakban élik életüket az ország gazdagjai luxuskörülmények között, ami nekik annyira a napjaik része, mint annak a szerencsétlen koldusnak az éhezés. Néha elég csak bámulni kifele a taxiból, hogy olyan dolgokat láss, amit magyarként el sem tudsz képzelni. Remek példa erre az a szép – talán – szerdai nap, amikor mentünk befelé a céghez a légkondicionált Toyota Innovánkkal, bámultam kifelé az ablakon, és talán éppen azon gondolkodtam, hogy a kollégáim nyavalygása nélkül mennyivel jobban tudnám érezni magam idekint. Egyszer csak az autó egy hosszú téglakerítéses utcára ért, ami elég unalmas volt egészen addig amíg meg nem láttam Őt. Na nem a nagy őt, de az biztos hogy egy darabig nem fog kimenni a fejemből: egy hajléktalan feküdt a járdán, talán csak egy ágyékkötő-szerű ruhadarab volt rajta, és a testét valami iszonyatos fájdalom feszítette ívvé – olyannyira, hogy csak a sarkai, és a nyakszirtje érte a talajt, az arcát teljesen eltorzította a kín. Egyetlen pillanat volt az egész, suhant tovább az autó, de belőlem egyből elszállt minden egykedvűség, és csak a döbbenet maradt. Fog neki segíteni valaki? Hívnak hozzá egy mentőt? Egyáltalán – mi lehet a baja? (Itthon húgomnak is elmeséltem, az ő tippje a tetanuszgörcs volt.) És hiába volt a rövid idő, és a még rövidebb szabadidő amit odakint tölthettem el, sajnos láttam még ezen kívül is iszonyatos sorsú embereket, akiket csak sajnálni lehet. Nem vagyok egy ilyen tamáskodó faszfej, hogy azt mondjam: aki alkoholista lett, és ezért került az utcára az meg is érdemli, de ezeknél az embereknél még ez se lehet tényező: a tartományban ahol Chennai fekszik csak nagyon elvétve lehet alkoholhoz jutni, kocsmák, szórakozóhelyek nem nagyon vannak, és azok a hajléktalanok akiket én láttam mindannyian valamiféle betegségben szenvedtek (és most nem az alkoholizmusra gondolok), amelyeket egy fejlettebb országban, fejlettebb egészségügyi ellátással simán el lehetett volna kerülni – lásd izomsorvadás és társai.


Nagyobb térképre váltás

Itt van Chennai

Nagyon belementem a negatív dolgokba, pedig ezekkel a jelenségekkel csak ritkán találkoztam – hiába, ezek maradnak meg az emberben a legjobban. Amúgy a város mocskos, szemetes, zsúfolt, de tudjátok mit? A tetők kusza káosza, a toldozott-foltozott épületegyüttesek mélyén rejtőző sikátorlabirintus, a párhuzamos mellékutcákat keresztbe-kasba átszövő átjárók, a rossz érzékkel mindenhova felaggatott reklámtáblák, és az egészt behálózó kibaszott anarchiának tűnő, ámde mégis íratlan szabályok alapján viszonylag gördülékenyen működő forgalom igenis szép tud lenni az arra fogékony elmének. Hányszor sóhajtottam fel egy-egy ötven-hatvan éve össze-vissza tákolt hatalmas bérház láttán, hogy milyen szívesen bemennék néhány fotó erejéig! Milyen szívesen kaptattam volna fel a tetőre, hogy az élek, lapok, szögletek, és tetőtéri ablakok mindenféle geometriai szabályra fittyet hányó dzsungelét megörökítsem ahogy szikrázik az indiai napfényben! És itt jön a legnagyobb problémám az egész úttal: hogy bizony nem nyaralni mentem, hanem dolgozni, így megúsztam egy kisebb kiadást, cserébe viszont volt kb. másfél hétvégém kolbászolni a zsúfolt utcákon. Ezek a mászkálások is általában csak beszerzőtúrák voltak, nem pedig lassú, bámészkodós séták, így csinálhattam pár képet, arról, hogy milyen mocskosul sokan laknak itt (4-8 millióan, attól függően, hogy belevesszük-e az agglomerációt is), viszont arról nem, hogy milyen egy kihalt utca, ahol csak a ház aljában gubbasztó mangóárustól vetül a sötétbe némi fény. Na sebaj, nem panaszkodom, elvégre így is jóval többet láthattam ebből a csodálatos országból a legtöbb magyarnál, ráadásul nem került semmimbe, de azért mégis bennem van egy jó nagy hiányérzet. Ha megtehetem vissza fogok menni, de szigorúan nyaralni – még akkor is ha nekem kell állnom a cechet.

Jógi

Egy szent tehén (érdekes módon mindegyik ilyen sovány volt)

Zseniális teknős! Is that you?!

Ha elnyom hát elnyom (érdemes megfigyelni a “Nyomd a dudát!” felhívást)

Sok ismerősöm kérdezte, hogy mit ettem három hétig. Erre viccesen azt szoktam válaszolni, hogy reggel európait, délben indiait, este meg kínait, csak hogy teljesen nemzetközi legyen az étrend. Amúgy ez nagyjából tényleg mindig így volt: reggel lecsettegtem a kis kínai papucsomban a szálloda reggelizőjébe (a bejáratnál posztoló kiscsaj eleinte megpróbált az egyik üres asztalhoz kísérni, aztán néhány nap után belátta, hogy én reggelente nem vagyok túl jó társaság, ezért onnantól kezdve megelégedett egy “Good morning Sir”-rel), végigfintorogtam a svédasztal sosem változó kínálatát (tényleg nem akarok hisztizni, de egy idő után azért meg lehet unni a pirított gomba-bacon-babosszósz kombót toastkenyérrel), aztán vagy ettem valamit, vagy nem. A vége felé (értsd: utolsó három nap) már inkább a “vagy nem” eset történt meg, volt olyan reggel hogy konkrétan ittam egy narancslevet (ott facsarták a helyszínen, kurva finom volt), meg egy fos híg kávét (alig vártam, hogy hazaérjek, és főzzek egy igazi kávét a kotyogósommal), aztán részemről le volt tudva a reggeli. Ebédre azért már éhes voltam mindig: eleinte a cég indiai gyorskajáldáját látogattuk sűrűn, aztán amikor már elegem lett abból, hogy nem elég hogy majdnem negyven fok van, de még ver is a víz a chilliszószban megmártogatott csirkefalatkáktól, akkor – szégyenszemre – átpártoltam a Subway-be szendvicset zabálni. Egyetlen egyszer vittek el a helyi kollégák egy eredeti indiai étterembe, ami azért fasza volt: egyrészt én még sosem kajáltam banánlevélről, másrészt pedig rájöttem, hogy az indiai kaja kurva finom, még akkor is ha a “less spicy” náluk nem egészen azt takarja, mint amire az ember számít. A vacsorát mindig a szállodával egybe épített pláza gyorséttermeiben ejtettük meg: olcsó volt (160-180 rúpiáért, ami kb. 5-600 forint) egész komoly adag kaját kaptál), finom volt, és ráadásul elvitelre is lehetett kérni, amit dög fáradtan jó párszor választottunk ahelyett, hogy a fejünk felett indiai popslágereket bömbölő tévé alatt próbáltunk volna meg nyugodtan kajálni.

Ha már kicsit belemásztam lássuk a hotelt: öt csillag, folyamatosan hajbókoló személyzet, szóval finoman szólva nem volt az én közegem. Két nappal azután, hogy hazaértem már takarítgattuk barátnőmmel a lépcsőházakat (családi vállalkozás), én meg röhögve mondtam neki, hogy “hallod, tegnapelőtt még egész nap azt hallgattam, hogy “Good morning Sir”, “How are you today”, “Is there anything I can do for you”, meg egy telefonomba került hogy jeget hozassak a whiskymbe a szobaszervizzel, most meg itt nyelem a port a kezemben ezzel a kurva partvissal”. Ennek ellenére nem éreztem magam igazán jól magam ott: az a szoba nem az én szobám volt, az a luxus nem az én pénzemből volt kifizetve (talán kicsit inkább magaménak éreztem volna úgy, azért kipróbálni csak nem szeretném), a személyzet kötelességszerű kedveskedése egy idő után pedig annyira zavart, hogy inkább menekültem előlük. A szobaszervizes sráccal azért eldumálgattam, elmeséltem neki, hogy honnan jöttem, meg ilyesmik (kérdezte, hogy tervezem-e hogy újra eljövök majd Indiába, én meg vigyorogva közöltem vele, hogy “it’s not my decision”), de alapvetően zavart, hogy olyan emberek nyalják a seggemet, akiknél nem vagyok sokkal feljebb a globális értelemben vett gazdasági hierarchiában. Ennek ellenére a medence partján hűsölés fasza volt (az egyik szabad szombatunkból néhány órát erre szántunk M. kollégámmal), azt speciel meg tudtam volna szokni.

Fasza szobrok (az ide tévedő angoloknak állítólag nem is nagyon tetszett annak idején ez a fajta ábrázolásmód)

Jól néznek ki mi? Mindössze enni nem szabad belőlük

Hármas kombó aranyos kiskölökkel

Négyes kombó

Az indiai nép, mint olyan: persze három hét után nem nagyon lehet objektív képet kapni egy nemzetről sem, de az én benyomásaim csak pozitívak voltak: olyan népek ezek, akik ugyan vízzel mossák a seggüket, de relatíve szorgalmasak, és abszolút nem agresszívak. Én egyedül abban a  boltban kaptam becsmérlő, lenéző pillantásokat indiaitól, ahol a Buddha- és egyéb szobrokat vettem az itthoniaknak: valamelyest joggal gondolhatta, hogy itt van ez a fehér pöcs, azt se tudja melyik szobor melyik istenünket ábrázolja, de nagy lelkesen mutogat rájuk a vitrinben, hogy “ezt is kérem!”, “hű, ebből kettőt!”. Kaptam is tőle egy kis füzetecskét, amiben tamilul és angolul is le volt írva, hogy hogyan kell az ő vallásukat gyakorolni, milyen rítusaik vannak. Ezt leszámítva csak maximum megbámultak minket, ami érthető volt: rajtunk (mármint a kollégáimon) kívül alig-alig láttam fehér embert, azokat is a szállodában. Az utcán volt hogy keltettünk egy kis feltűnést, meg persze az összes árus kérdezte szinte egyből hogy honnan jöttünk. Jót derültem némelyiken, ahogy kiült az arcukra az erős koncentrálás a “Hungary” név említése után. (Apróság, de a fent említett szoborbolt tulajdonosán is lehetett látni, hogy kattognak a fogaskerekek erősen, de egy perc után kibökte: “Budapest!!” Meg voltam vele elégedve nagyon.)
Mindazonáltal, hogy kedvesek nem túl szépek (legalábbis az én esztétikai értékrendem alapján): a fiatalok még csak-csak (volt néhány szép lány is, de az arány úgy egy az ötvenből), de a korral a fiúkból felpüffedt arcú, kefebajszú szigorú szemű férfiak, a lányokból pedig hasonló paraméterekkel megáldott nők válnak – egyedül a bajszuk ritkásabb egy kicsit. Ezzel együtt én jól éreztem magam közöttük, egyetlen gonosz, bűnöző arcú emberre sem emlékszem, pedig az utolsó napunk estébe hajló bolyongása közben jártunk pár elég durva sikátorban is.

Este Chennai-ban megint aranyos kiskölökkel

Összevissza háztetők

Ez meg asszem egy templom lesz

Tömeg

Végezetül egy téma, amit egész egyszerűen nem szabad kihagynom: a közlekedés. A közlekedés olyannyira meghatározó tényező a városban, hogy a négy benyomás egyike lett egy szempillantás alatt, ami miatt legszívesebben visszafutottam volna a terminálba, ahogy először tettük be a lábunkat a városba (a másik három a bűz, a tömeg, és a hőség volt). A helyi közlekedés ugyanis nem hasonlítható a legdurvább budapesti csúcsforgalomra sem: itt mindenki folyamatosan nyomja azt a kurva dudát, legalábbis amikor leszálltunk a géppel, és kiléptünk az utcára ez volt a benyomásom. Azóta ez finomodott, de egy magyarnak, aki ahhoz van szokva, hogy a dudálás az agresszió kifejezőeszköze meglehetősen furcsa volt ezzel szembesülni. Indiában ugyanis (nem csak Chennai-ban ahogy olvastam a neten) a duda egy kommunikációs eszköz, a forgalomban való részvétel érzékszervei közé emeli a fület is! Itt senki nem szórakozik olyasmivel, hogy a tükröt lesegesse (sok autóról hiányzik is az összes), meg hogy indexelgessen sávváltásnál, helyette ott a mindent helyettesítő ultimate eszköz: a duda! Motorral be szeretnél furakodni egy autó és egy busz közé hátulról? Semmi gond nincs ezzel, csak mielőtt nekiállsz dudálj! Az autóddal be akarsz csapódni egy rajnyi motoros közé? Félre fognak húzódni, csak dudálj! Hirtelen rájöttél, hogy egy hajtűkanyarral meg kell fordulnod, esetleg át kell menned a szemközi sávba? Dudálj, de azért rakd ki a kezed is az ablakon, hogy jelezd: te most bizony erőteljes kanyarodásba fogtál! Ha baleset történik a rendőr első kérdése az, hogy dudáltál-e, és ha nemleges választ kap, akkor nagy valószínűséggel téged fog kihozni vétkesnek! Amúgy nem csak a duda használata különbözik a magyarországitól: a sávok, zebrák, meg a hasonló díszítések sem zavarják a közlekedés résztvevőit: a leghangosabb duda, a legnagyobb autó köré kialakul egy ideiglenes hierarchia, és ebben a törékeny, és bizonytalan rendben haladnak az úton mindenféle külső behatás nélkül. Közlekedési lámpák helyenként azért akadnak, de azokat is csak mintegy ajánlásként veszik figyelembe: ha épp’ úgy ítéli meg a sofőr, hogy úgysem jön semmi simán áthajt a fél perces piros alatt is. Az érdekes az, hogy kevés a baleset: annyira tömött a forgalom, hogy igazán begyorsulni nincs idő, ráadásul nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könnyen manőverezhető autoriksák és a motorosok (amelyeken gyakorta négyen-öten is utaznak), valamint a személygépjárművek, így a macska élességű reflexekkel megáldott helyi lakosok általában időben tudnak reagálni. Általában.
A gyalogos átkelés is elképzelhetetlen európai fejjel: szerintem a helyi nyugdíjaskorúak már az út egyik oldalán élik le a megmaradt néhány évüket, ugyanis még nekünk is hatalmas nehézségeket okozott egy négysávos úton való átkelés (amiről már meséltem itt).

“Talán” feltűnt, hogy én iszonyat élveztem ezt a három hetet, és nagyon szeretnék újra kijutni. Órákig tudnék még gépelni, de a post így is kurva hosszú lett (azért talán páran majd bele-beleolvasnak), de ha konkrét kérdésetek van Indiával kapcsolatban, amire nem tértem ki (mint a head bobble, amellyel mint jelenség találkoztam, de Nfol hívta fel a figyelmemet arra, hogy neve is van), akkor tessék izzítani a kommentmezőt!

Ez jó, megosztom!

    6 hozzászólás

    1. Nfol:

      Egy ilyen jól megírt poszt egyszerűen nem lehet elég hosszú. /wobblehead

      Egyébként ajánlom figyelmedbe az Outsourced című nemrégen futott sorozatot, amin szerintem most, a friss élményekkel telítődve nagyon jól szórakoznál.

      A komment időpontja: 2012 július 9th, 21:12

    2. JonC:

      és még szmájlikat se használtam!!44! 🙂 (köszönöm a dicséretet btw.)

      az Outsourced-et meg majd csekkolom, bár figyelmeztető előjel lehet, hogy S@ti kb. három éve könyörög, hogy nézzem meg a Firefly-t, és azóta sem. nem vagyok egy sorozatnéző típus sajnos.

      A komment időpontja: 2012 július 10th, 09:44

    3. bachterman:

      nagyon szürreál! én azért nem mennék oda ki, akkora culture shock lenne, hogy véletlen ottmaradnék, és karonfogva sétálnék roshi mesterrel. 

      A komment időpontja: 2012 július 11th, 11:05

    4. JonC:

      apropó culture shock: azért volt enyhébb, mint amire számítottam, mert mindenhol voltak angol feliratok. a többi (bűz, tömeg, közlkedés, meg amiket említettem) így is odavertek rendesen, de legalább mindig tudtam, hogy az épület ami előtt állok az kórház, vagy wine shop.

      A komment időpontja: 2012 július 11th, 11:27

    5. bachterman:

      wine shop, mi? 😀

      A komment időpontja: 2012 július 11th, 11:59

    6. Inhausermrc:

      Látod John! Amikor efféle helyekre látogat az ember akkor esik le neki, hogy ami Magyar országon van azért mégsem annyira rossz. Igaz nem tudsz egy heti fizudból Iphone-t venni, de azért jut is marad is. Lehet, hogy a felborított értékrend idézi elő bennünk az elégedetlenkedést (ami jó magyar szokásnak számít). Mi is haverkodunk itt Észak-Írországban egy indiai sráccal és szerintem aranyból van a szíve! Ezzel csak azt akartam bizonyítani, hogy az anyagiak mégsem minden és talán még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert ha össze esel a Blahán legalább tuti, hogy jönni fog a mentő!

      A komment időpontja: 2012 július 28th, 17:03

    Írj kommentet!

    

    Top 5 post

    

    Érdekesség még, hogy 786 darab post, és 2648 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

    Tagek