Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Öndiagnosztika #2

Írta JonC Ekkor: 2013. augusztus 15.

Az alábbi post megszületését alapvetően három oknak tudnám be:

  1. az Origin-en éppen töltődik lefelé a Dead Space 3 a maga bájos 11 gigájával, és amíg nem jön le nem akarok mással tolni (apropó, durva akció van a Humble Bundle-on!!)
  2. megittam egy sört, és lelazított annyira, hogy a görcs kiálljon kicsit a lelkemből
  3. kapcsolódva a második ponthoz: frusztrált, és feszült vagyok kissé, 90%-ban a meló, 10%-ban egyéb tényezőkből fakadóan (ami nem is rossz arány, elvégre a meló globálisan tekintve az életre le van szarva, max kirúgnak, míg ha a magánélettel vannak bajok azokat néha kurva nehéz orvosolni, nem ritkán szinte lehetetlen)

Na szóval az van, hogy az évek óta tartó jelenség, miszerint a szétidegeskedett munkanapjaim végére már csak pár óra eszetlen mészárlást tudok beiktatni (ami amúgy bárki bármit mond iszonyat hasznos, nem elég, hogy amíg a zombik fejét lövöm ezzel-azzal addig elfelejtem a melót, de volt olyan is, hogy fájt a fogam piszokmód, és amíg lekötött, addig egész elviselhető volt a helyzet), és blogra írni már nem marad időm. Persze minek is írnék, elvégre túlfeszített idegekkel, folyamatosan a technikai kérdéseken jártatva az agyam nem fognak vicces, netán filozofikus gondolatok az eszembe jutni. Az ilyenek helyett inkább marad a szorongás, a félelem, és a többi csodálatosan negatív érzelem, amikkel meg nem akarom tovább szennyezni a netet, pláne hogy a Nielsen szerint a magyar látja a legsötétebben a jövőt széles e galaxisban.  Ebből adódik, hogy ha netán nincs post, az nem azért van, mert nem szeretnék blogolni – hajaj, de mennyire szeretnék! Ülve egy kibaszott tó partján egy teraszon a nagy korsó sörömmel miközben a kedvenc zenéim szűrődnek ki a házból, és kibaszottul nem kell rágnom magam semmiféle munkával kapcsolatos szaron mondjuk már hetek óta! Amíg ezek a feltételek nem adottak, addig sajnos továbbra is akadozni fog az általam ideokádott karakterek folyama.

Amúgy valamiféle önfejlesztésnek alá kéne vetnem magam: alapvetően túl lelkiismeretesen próbálom a dolgom végezni, ami persze nem baj (elég nagy felelősséggel járó munkát végzek, ugyan nem robban erőmű, ha valamit elkefélek, de okozhatok elég nagy károkat is), de amikor azt veszem észre magamon, hogy van egy rutinfeladat, amit mondjuk már rengetegszer csináltam régebben, de most, hogy újra meg kell csinálnom nekiállok görcsölni rajta – nos, az nem egészséges. Ez olyan kb., mintha egy fodrásznak már csomószor kellett volna mittomén, dauerolnia életében, de egyszercsak bejelentkezik a Kovácsné szombatra, és ő már szerdán azon idegeskedne, hogy hogyan fog sikerülni a frizura. Egész egyszerűen valamiért nem vagyok képes megbízni az évek alatt rám tapadt tapasztalatomban. Aztán ez csak fokozódik, ha olyan feladat elé állítanak, ami nem lehetetlen, viszont még sosem csináltam. Dokumentációk ide, segítőkész kollégák oda az ilyesmiken képes vagyok szinte álmatlanságig stresszelni magam. Amúgy annál erősebb motiváló erő nincs a minél több tudás felhalmozására, mint amikor saját magadat akarod megóvni egy óriási szopástól, amikor valamit élesben is végre kell hajtanod szigorú határidőkhöz kötve életedben először.

Persze ezekből a sztorikból tanul az ember, és minél nagyobb tapasztalattal rendelkezik egy adott területen, minél többször csinált egy adott műveletet (legyen az egy adatbázis upgrade, vagy SAP konfigurálás, ha már az én szakterületemnél maradunk), annál magabiztosabban, annál kevesebb stresszel tud nekivágni az újonnan felmerülő kérések teljesítésének, megoldásának. Nálam most valamiért ez a mechanizmus működik szarul, és akkor se vagyok magabiztos, amikor lehetnék. Ebben szerintem közrejátszik a lelki alkatom is: sajnos(?) gyakran vagyok magányos, és kb. elanyátlanodott amióta itt Fehérváron élek egy kurva albérleti szobában kb. tökegyedül. Egyetlen komolyabb cimbim van, de vele se járunk össze meló után, meg szerintem idővel egymás agyára is mennénk. A hétvégék azok, amikor fel tudok töltődni (már ha éppen nem kell túlórázni…), és úgy tudok viselkedni, ahogy valójában szeretnék. Valamiért a munkahelyi légkör, és a fél éve-éve ismert emberek társasága erre nem alkalmas. Az otthoni barátaim ismernek már 10-20 éve, és közöttük tényleg nem kell semmiféle pózt, vagy manírt felvennem. Ha ezek a hétvégék nem lennének nem tudom mi lenne velem. Itt van például az egyik lakótársam: aranyos srác, kicsit szerencsétlen (kb. mint minden harmadik kocka a cégemnél), és abból áll az általam látott élete, hogy végigdolgozza a hetet, utána meg itt ül a laptopja előtt egész hétvégén az albérletben (ezt persze csak feltételezem, nem szoktam itt lenni olyankor, de az tuti, hogy ő nem megy haza az anyjához). Iszonyat. Én ettől nagyon mély depresszióba esnék, nem nagyon látnám célját a létezésemnek, legalábbis rövid távon. Mi értelme lenne az egésznek, ha nincsenek barátaid, nincs barátnőd, nem találkozol a szüleiddel, nem vagy emberek között?! Ha már nem születtél rákkutatónak, vagy atomfizikusnak, aki egyszer majd felfedezi a teleportálást, akkor mi más lehetne a célja a heteidnek, mint hogy szociális életet élj? Persze, a gyerek. A gyerek, ami mindent megváltoztat, felforgat, elront, és egyszerre megszépít. Nem is nagyon akarok belemenni ebbe a témába, mert úgy vagyok vele, mint a macska az esővel: csak sejtem, milyen lehet. Lassan harminc leszek, és persze ez még nem ok a kapkodásra (elvégre ha ügyes leszek akár még 60-70 évesen is tudok majd produkálni, max bekapok majd pár kék tablettát), de azon kapom magam néha, hogy azon elmélkedem milyen lennék apának. A válasz mindig ugyanaz: nagyon jó! Elvégre a Sims-ben is egész jól boldogulok, a Black&White-ban is elvertem az óriásmajmomat, ha falusiakat evett, szerintem simán fel vagyok készülve erre.

Persze mindehhez először is fel kell adnom a jelenlegi életemet. Még elmegy ez a konzervzabálós-albérletben kockulós-biciklivel száguldozós életmód így, hogy nem várja el ez az infantilis társadalom, hogy ennyi idősen kiépített egzisztenciával rendelkezzek, de egy gyerek mindent megváltoztatna. Ehhez ki kellene lábalnom a jelenlegi életmódomból, ami túl sok idegeskedéssel, és önfeláldozással jár (vasárnap hajnalban például kelek 4-kor, hogy egy fél órás munkát megcsináljak bagóért), és keresnem kell valami olyan területet, ahol lehet hogy kevesebb a pénz, de több időm (és főleg energiám, idegrendszerem) marad magamra, és a szeretteimre. Jó érzés tudni, hogy bármikor bemehetnék a főnökömhöz felmondani – persze a bankom nem lájkolná a dolgot annyira, legalábbis eleinte. Aztán úgyis találnék valamit, okos vagyok és szép is, mi baj lehetne? A viccet félretéve azok szoktak a legrosszabb pillanataim lenni, amikor azt hiszem, hogy ebből a munka (és a bank) által kreált ördögi körből nincs kiút. Pedig van. Mindig van, és még a legszarabb helyzetből is ki lehet mászni. Még ha holnap felmondanék akkor se vinné el a bank a lakást, és akkor is menne tovább az élet – lehet, hogy szebbé is válna. Ez azért elég pozitív szerintem. Csak figyelnem kell arra, hogy ezt el ne felejtsem soha.

Ez jó, megosztom!

    4 hozzászólás

    1. Nfol:

      “a Black&White-ban is elvertem az óriásmajmomat, ha falusiakat evett” – ezzel okoztál nálam némi érzelmi- és emléktolulást. Jó, a többivel is.

      A komment időpontja: 2013 augusztus 15th, 21:38

    2. JonC:

      no, ennek örülök. tényleg. reméltem hogy nem csak a rinya jön át megint 🙂

      A komment időpontja: 2013 augusztus 15th, 23:03

    3. bachterman:

      öt dollárért kölcsönzős játékot töltesz? lol.
      másrészről irigylem a játékra forditott idődet.

      A komment időpontja: 2013 augusztus 16th, 21:30

    4. Bobo:

      Jó neked ha látsz ki utat! Én csak azt látom, hogy rosszabb mindig lehet és hogy a jó mindig elnyeri méltó büntetését.

      A komment időpontja: 2013 augusztus 17th, 17:01

    Írj kommentet!

    

    Top 5 post

    

    Érdekesség még, hogy 786 darab post, és 2648 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 3 vendég - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

    Tagek