Steven Wilson – Hand. Cannot. Erase. (2015)
Fejben fogalmazom egy ideje a felvezetőszövegét ennek a postnak, csak nagyon nehéz nem közhelyesnek, és elcsépeltnek hatni ilyenkor. Olyan kifejezések jutnak eszembe, hogy „mestermű”, meg „korának egyik legnagyobb zenésze”, hogy a „instant classic”-ról ne is beszéljünk. Pedig ez a lemez már most klasszikus – olyasféle érzés hallgatni, mint amilyen anno 1967-ben lehetett először belekóstolni a Beatles „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-jába: érzed, hogy valami nagy dolognak vagy tanúja. Persze majd az utókor eldönti, de ha van igazság akkor Steven Wilson munkássága valami több reflektorból megvilágított díszes emelvényen fog helyet kapni a Rock Örök Múzeumában. Azt írta a Visions nevű német zenei magazin, hogy ez az album a Facebook-generáció The Wall-ja. Én ezt az analógiát nem érzem teljesen pontosnak (közel sem játszik annyi fiatal életében központi szerepet a gitáralapú zene, mint azokban az időkben), de azzal kiegyezek, hogy Steven Wilson napjaink Roger Waters-e. Ami azé’ nem olyan rossz kis titulus szerintem.
Na de térjünk rá az új lemezre, amely a Hand. Cannot. Erase. nevet kapta. Általánosságban elmondható, hogy az album kicsit emészthetőbb mint az előző („The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)”), több rajta a szinte már-már rádióbarátnak is nevezhető tétel (főleg ha viszonyítunk az előző fúziós jazzet progresszív rock-kal keverő számaihoz), ami szerintem jót is tett neki. Valahogy kevésbé érződik hangszeres maszturbációnak, mint néhány régebbi Wilson-album, ha az összképet tekintjük (hangszeres maszturbáció nálam az, amikor egy szám mintha nem is akarna szólni másról, mint hogy a zenészek mennyire rohadt technikásak, és ezt csak 10 percnél hosszabb terjedelemben sok-sok szólóval megtűzdelve tudják kifejezni. Persze minek hallgatok progrock-ot, ha ez zavar, mi?). Ennek ellenére néha elkapott ez az érzés, de szerencsére kis mértékben, és az összképet nem súlyosan rontó formában.
Fogalmam sincs hogyan kell helyesen lemezbemutató cikket írni, úgyhogy következzék a tracklist – mindegyik számról írok majd pár gondolatot, aztán meglátjuk hogy sikerül: