Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Ezen hónap archívuma: 2015, november

Öndiagnosztika #3 + könyvek, meg egyebek

Posted by JonC On november - 19 - 2015 5 hozzászólás

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy “oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Számomra az a legborzalmasabb a párizsi mészárlásban, hogy úgy gyilkolták le az áldozatokat, mint állatokat a vágóhídon….

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Továbbá:

Felhívnám a mélyen tisztelt proli massza figyelmét, hogy a világ tizenöt legfelfegyverzettebb társadalma közt olyan é…

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… “testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg “dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy “húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Nyári kalandok, őszi streamelés

Posted by JonC On november - 10 - 2015 3 hozzászólás

Hadd’ lássam mikor is volt utoljára post… hogyaszongya július végén? Na jó, de melyik év? 2015? Na látod, egész sűrűn írok a blogra! Azért persze a régi szép idők napi 2-3 postja már soha nem lesz újra megírva ide (és ennek már most elég sok oka van, és ez csak több lesz ahogy az idő telik), de az évi 3-4 postos átlagot talán fogom tudni teljesíteni.

Gyors helyzetjelentés: túl vagyok egy különleges nyáron. Azért volt különleges, mert összeszámolva szerintem ezres nagyságrendű kilométert nyomtam le egy újonnan vásárolt használt biciklivel, amely emigyen fest:

IMG_20150626_183550

Semmi extra, csak egy snassz monti, de remek élményekben volt részem vele. Talán a korona ez a kis nyolcvan kilométeres túrám volt:

2015-11-10 17_49_48

Itt találkoztam életemben először azzal a ténnyel hogy ki lehet úgy meríteni a tested készleteit, hogy leesik a vércukrod és nekiállsz durván szédülni. Egészen konkrétan Ajkáról visszafele jövet úgy a 60. kilométer környékén éreztem először hogy bitangmód szédülök, de – mivel nem tudtam a pontos okát, éhséget nem éreztem – arra gyanakodtam hogy teljesen kimerültem, elfogytam, túlvállaltam magam. Hívtam is egy kimentést (jóanyámékat megkértem hogy jöjjenek értem), de mire elindultak volna bekaptam egy pizzát Bakonypölöskén a kocsmában (ami amúgy tök finom volt, pedig inkább csehó a hely mint pizzéria – konkrétan a csapos bácsi azt válaszolta a kérdésemre hogy van-e valami kajájuk is vagy ide mindenki csak fröccsözni jár, hogy “hát, van melegszendvics, meg pizza” – az hogy milyen feltéttel adják nem hangzott el). Ez annyira helyretett hogy egyből ment az újabb telefon, hogy nem kell értem jönni, simán haza fogok tudni tekerni. Így is lett, a maradék húszast úgy lenyomtam mintha az előző hatvan meg se történt volna. Amúgy a Döbrönte – Ajka szakaszon való tekergésem volt az egyik legszebb emlékem ebből a nyárból: Csurgó kút felett a fennsíkon elterülő mező mellett még defektet javítani is egy csodálatos esemény az ember életében – és ebben most semmiféle irónia nem volt. Gyönyörű helyeken jártam nna, és gyakran tényleg megvolt az “egyedül a büdös nagy pusztában” feeling ami eleinte ijesztő, de utána (ahogy újabb és újabb túrákat teszel) egyre jobban megszereted. Sokat tudnék még mesélni erről, de már csak egy gondolatot tennék hozzá: biciklizni jó, és kb. bármilyen géppel elkezdhető. Nem kell hozzá többszázezres alu- meg nemtom milyen vázas csoda sem méregdrága biciklis felszerelés (apropó felszerelés: azért defektjavító készlet, kézipumpa, egy-két szerszám, ivóvíz meg ilyen “hülyeségek” nem árt ha akadnak a hátizsákban). Csak egy kis elhatározás, meg egy térkép amin kinézed hogy merre akarsz menni.

Azért nem mindenhova mentem biciklivel, voltam túrázni is néha. Például jártam Szentkirályszabadja mellett a ruszkik által már bő húsz éve nem lakott szellemvárosban, ami egy hátborzongató hely még úgy is hogy tudod hogy nem járult hozzá semmiféle ipari katasztrófa  ahhoz hogy kiürült. Viszont lehet ilyen vicces képeket lőni mint ez:

IMG_20151004_150159

Egész nap ezzel a hülye csavarral a zsebemben, meg a kezemen a biciklis kesztyűmmel rohangásztam csak hogy tudjak csinálni egy videojátékokra referáló képet

Egyszer érdemes ellátogatni ide, nem semmi hangulata van a helynek. Ahogy a képen is látszik a természet eléggé átvette az uralmat az évtizedek alatt, és az épületek belülről is elég nyomasztóak. A hideg kiráz még a gondolatától is hogy itt töltsek el egy éjszakát egyedül. Mondjuk a melléképületekben szemmel láthatóan sokan szoktak paintballozni, azt kipróbálnám egyszer akár sötétedés után is.

Említettem a poszt elején hogy ez a nyár különleges volt, és most jövök rá hogy ez milyen sok szempontból igaz: például életemben először mentem saját erőmből a szüleim nélkül nyaralni. Ennek is itt volt már az ideje így harminc felett nna. Na nem mintha mi azok a “már unjuk a görögben nyaralgatást, idén spanyolba megyünk” típusú család lettünk volna: egy esetben töltöttünk el Szántódon egy hetet (ott olvastam ki a 22-es csapdáját), és ezzel ki is merítettem a listát. Na de ez a múlt, idén viszont a barátnőmmel és egy gyerekkori cimborámmal lenéztünk pár napra Balatonakaliba, azon belül is a kempingbe. Én eddig életemben talán még csak kívülről láttam kempinget úgyhogy hatalmas élmény volt (na jó, az első nap után már nem annyira). Alapvetően fasza volt ez a pár nap: a kemping saját strandján minden délután csobbantunk egyet félrészegen, aztán vagy elmentünk egyet tekerni hogy megnézzük Tihanyt vagy Zánkát (ja mert hát bicikli nélkül le sem mentem volna), vagy csak visszamentünk a lakókocsinkhoz meginni még vagy nyóc sört fejenként. Soknak tűnik ez a szeszadag, de én kb. egyszer sem voltam komolyabban részeg, ugyanis a negyven fokban egyből ki is izzadtam mindent amit megittam. Leszámítva a tőlünk pár parcellával magát nagyon jól érző társaságot (akiknek a legkomolyabb érve a következő volt, amikor odamentem éjjel fél kettő fele hogy csendesítsenek már kissé magukon, hogy “hát de mi idejárunk már tíz éve”. Erre nem is tudtam mit reagálni csak néztem rájuk értetlenül egy darabig) nagyon jó volt az egész. A következtetést mindenképpen levontam belőle: ha csak pár nap, ha csak itt belföldön valahol, de nyaralni iszonyat hasznos dolog. Itt van november, ülök a gép előtt nyakig a melóban és néha mégis eszembe jut hogy milyen eszményi volt ülni a sátorlap alatt kezemben a hideg sörrel és hallgatni a Picsát a telefonról miközben a Balaton kb. ilyen messze volt tőlem:

IMG_20150715_080652

Na ennyit a lángsugarú nyárról, nézzük mi van mostanában: az előbb említett kurva sok munka (mintha minden ügyfelem december 31-ig akarná megváltani a világot) mellett hódolok egy újabb hobbimnak: streamelgetek ezerrel. Gyorsan ide is szúrom a linket, gyertek, nézzetek, hallgassátok a komoly eszmefuttatásaimat, nekem az nagyon jól esne ha sok embert szórakoztatna ahogy dörmögve előadom a világbölcsességeimet egy kis Far Cry 4-ezés vagy Cities: Skyline-ozás közben (a lista persze ennél nagyobb, múlt héten pl. GTA 5 volt terítéken).  Amúgy annyira komolyan vettem a dolgot, hogy vettem egy egész jó minőségű mikrofont is a feladathoz, amely az Audio-Technica ATR2100 névre hallgat (link) és nagyon meg vagyok vele elégedve. Ha belenéztek a streamjeibe meglátjátok (pontosabban meghalljátok) hogy miért mondom ezt. Beszereztem hozzá pár ezerért egy állítgatható mikrofonállványt is, úgyhogy az asztalom most tényleg jobban hasonlít egy stúdióhoz mint bármikor. Még szivacsot is rendeltem rá Kínából (fél euró, free shipping – és ez nekik megéri?!), úgyhogy van ami beigya a nyálam ha nagyon fröcsögne. Egyelőre ez az ami leköt, bár ha nagyon ki vagyok merülve egy szétpörgött nap után akkor nem szoktam erőltetni a dolgot – már csak azért sem, mert maga a kommentálás újabb energiákat vesz ki az emberből, ráadásul nem is kicsiket. Higgyétek el, ha három órán át folyamatosan próbáltok vicceseket mondani miközben próbáljátok nem önmagatokat ismételgetni az mocskosul fárasztó tud lenni. Én azért élvezem, és remélem hogy ez még jó darabig így is marad. Gyertek, nézzetek bele! Én meg majd írok ide is néha – mondjuk jövő júliusban 🙂



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 3 vendég, 2 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek