Moonlight filmkritika | Ráktalicska
febr 21

FIGYELEM! A POST CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ DE BEPAKOLTAM EGY LENYITHATÓ SPOILERSZEKCIÓBA AZT A BEKEZDÉST AMI EBBŐL A SZEMPONTBÓL VESZÉLYES LEHET 🙂

A film plakátja, amely a főhős három bemutatott életsíkjából lett összevágva

Tegnap hosszú idő után újra sikerült egy filmet moziban megnéznem. Elég komoly matekozás után (ringben volt még a Fegyvertelen katona, az Arany, és még pár egyéb darab) végül a Holdfény mellett döntöttünk. Én alapvetően nem bántam meg hogy így alakult, de tuti hogy jópáran fogják egy „nah”-hal elintézni amit láttak – ahogy a stáblista megjelenésekor bennem is ez volt az egyik a sok érzés közül ami megcsapott, pedig ez a film többet érdemel ennél.

Cselekményleírást tartalmazó bekezdés megjelenítése ▼

Alapvetően bírom az élettörténeteket bemutató filmeket (elég csak a Forrest Gump-ra gondolni, ha mesterművet akarunk említeni a kategóriában), úgyhogy a műfaj már eleve bizakodással töltött el. Ehhez képest kicsit mást kaptam mint amire számítottam: a rendező széles ecsetvonásokkal, impresszionista műfajban festette a filmet, nincsenek kidolgozva a részletek, nincs úgy meg az idősík konzisztenciája, mint ahogy az a Forrest Gump-ban megvolt (hogy maradjak a példánál). Például a középiskolás, nyüszöge Chiron és a húszas évei vége felé járó kigyúrt Chiron között csak egy vágást kapunk: a film semmit nem árul el arról hogy mi történt a főhőssel a közben eltelt tíz év alatt. Ez persze teret ad arra, hogy a néző használja az agyát: a változás olyan drasztikus, hogy az ember önkéntelenül is azon kezd gondolkodni hogy miért, hogyan lett a siklóvállú kissrácból egy fukszos, gazdag, kigyúrt, de magányos faszi. Az egyik legerősebb jelenet, amikor Kevin pont az általa közvetíteni kívánt image, és a régi Chiron közötti ellentétre kérdez rá, és csak helyeslően bólogatni tudtam, ugyanis nekem is az járt a fejemben, hogy mi lehetett az az éveken átívelő motiváló erő, az az elképesztő vívódás, és belső feszültség, egyfajta konstans kín, amelynek köszönhetően ilyen változásokon ment keresztül. Aztán persze ha eleget agyalunk rajta felállíthatjuk a saját kis hipotézisünket: szerintem azért, mert egész életében próbálta eltitkolni nem csak mások, de talán saját maga elől is a homoszexualitását, és a maszkulin vonásai szinte már túlzó fitogtatását (nagy kocsi, amiben bömböl a menő zene, az aranyfogak, a hatalmas izmok, stb.) találta a legjobb eszköznek erre.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni: ugyan nem vagyok egy filmesztéta, de igenis észreveszem a jó operatőri és hangmérnöki munkát, ebben a filmben pedig mindkettő remek: a szuperközeli felvételek, az érdekes kameraállások, az iskolai verekedős jelenet előtt körbe-körbe forgó nézőpont, a szép lassan a némaságba süllyedő igazgatónő, és a többi kreatív megoldás teszi ezt a filmet széppé.

Egy filmdrámától sokan azt várják el, hogy nagy érzelmek, katarzis, és sok-sok sírás legyen benne, a lezárása pedig lehetőség szerint egy olyan jelenet legyen, amelyben a főhős halálos betegen fekszik egy kórházi ágyban, csövek lógnak belőle mindenhonnan, a szerettei pedig sírva búcsúzkodnak tőle. Nos – ugyan a filmben van pár erős érzelmű töltetű jelenet – ilyesmire a Holdfény esetében nem kell számítani, ami nem feltétlenül baj: ettől lesz életszagú amit látunk, ettől lesz kevésbé hollywoodi. A lezárás engem kicsit váratlanul érintett: bár ad valamiféle véget a történetnek, de még így is furcsállottam kicsit. Lehet hogy csak azért, mert túl sok akciófilmet nézek mostanában, ahol egyértelműen látható ha vége a sztorinak: a gonosz bácsi kap egy golyót a fejébe, és mindenki boldog, míg ez a film viszont egyfajta visszatéréssel, megnyugvással zár. Csattanó helyett „csak” lelki békét látunk, ami ugyan szódával elmegy lezárásnak, de kicsit összecsapottnak tűnik számomra.

Ugyan páran a nézőtéren próbáltak nevetni egy-egy jeleneten, de ez a film nem a fergeteges poénjairól fog emlékezetessé válni. Még csak nem is a cselekménye viszi el a hátán, ugyanis azt három mondatban össze tudnám foglalni, de nem fogom, ugyanis iszonyat bénán hangzana (tudjátok, mintha a Gyűrűk urát írnám le annyival, hogy két hobbit elmegy egy vulkánhoz és beledob egy gyűrűt). Ami viszont a film erőssége az az, hogy betekintést nyújt egy értelmes, csendes, és zavarodott srác életébe, akinek a fő bűne az hogy meleg, és az élete nagy része azzal telik hogy ezzel próbál megbirkózni. Sosem árt kicsit fejleszteni az empatikus készségeinket azáltal, hogy megismerjük egy ilyen nehéz sorsú ember életét, még ha csak egy filmnek köszönhetően is. Az arra fogékony néző társra talál a rendezőben is aki csak a fő pilléreket mutatja meg, a köztük húzódó élettörténet kitalálása már a mi fantáziánkra van bízva. Ezáltal lesz ez a film egyszerre passzív néznivaló, és aktív, a teljes megértéséhez kreativitást igénylő darab. Fehér, középosztálybeli, hetero fasziként érdekes volt látni, hogy milyen küzdelmes élete lehet valakinek, akinek egyrészt a származásával (Miami gettónegyede nem éppen ideális egy értelmes, de magát megvédeni nem képes kissrácnak), másrészt a homoszexualitásával is együtt kell élnie. Aki szereti az olyan filmeket, amelyek többről szólnak mint amit a vásznon mutatnak magukból, azoknak ajánlom megtekintésre, garantáltan lesz min gondolkodnia hazafelé menet.

Ez jó, megosztom!
    

    Kommentáld!

    
    preload preload preload