Kígyóbőr | Ráktalicska
jún 25

Nem tudom más hogyan van vele, de nekem úgy fest egy életet végigkísérő erő az, hogy pár évente más és más bőrbe bújok. Tisztán emlékszem, hogy tíz éve még bloggerként definiáltam magam (szükségem van öndefiníciókra, tudom, gáz), most pedig – ahogy az a posztok mennyiségéből is kitűnhet – teljesen másképpen látom magamat. Tudjátok mi maradt abból az időszakból? A keserédes nosztalgia. Ez az az érzés, amitől részegen bőghetnék nagyokat – már ha innék mostanában úgy egyáltalán. Ez az elmúlt siratása, a kurva irreverzibilitás, amely néha-néha belehasít az ember lelkébe még úgy is, hogy nem is múlt el semmi úgy igazán. Kapcsolatok? Igen. Életmódok? Persze. Régi, szép szokások, mint amilyen az is volt – a szomszédaim nagy örömére, ezúton kérnék tőlük elnézést – hogy nálunk gyűlt össze az a féltucat barát, és a csöppnyi konyhánkba zsúfolódva beszélgettünk, és ittunk? Naná. Hiányzik az az összetartó, a mainál kiterjedtebb társaság, az hogy hazaértem Fehérvárról hétvégén, és ők vártak engem (néha akár szó szerint is, már bent a lakásban). Ez a kurva szentimentális szenvelgés, amit ezekkel az időkkel szemben át- meg átjár néhanapján eléggé bosszantó, mert úgy érzek nagyokat (asszem copyright Lovasi), hogy közben nem is történt semmi drámai az életemben. Egyszerűen elmúlt tíz év, megváltozott minden körülöttem. A billentyűzetet és a piát elcseréltem biciklis mezre és edzőterembérletre, a barátaim egy része pedig kikopott. Volt aki magától, volt aki elment kamionsofőrnek, és egyszerűen soha nem tudunk találkozni. Nem járok már haza minden hétvégén a bázisomként szolgáló városba, és nem kelek hétfő hajnalonként, hogy visszamenjek Fehérvárra. Már nem is ott lakom ráadásul, felköltöztem Budapestre. Ezek tök normális folyamatok, semmi drámai, vagy meglepő nincs bennük, mégis: keserédes fájdalmat érzek, ha csak belegondolok azokba az időkbe, pedig ezek se rosszak, amik most vannak. Gondolom ez ezentúl tíz éves ciklusokban fog megismétlődni életem végéig. Amúgy a kedvenc módszerem annak érzékeltetésére, hogy mekkora fordulatokat vett az életem a „ha x évvel ezelőtt azt mondod nekem, hogy y dolgot fogok csinálni kiröhögtelek volna” mondatszerkezet gyakori használata a baráti körömben. Gondoltam volna akár 3-4 éve is hogy 2018 júniusában arról fogok írni egy kortrijki szállodaszobában (ez Belgium), hogy egy bő hete lenyomtam a Tour de Zalakaros 137 kilométerét egy – számomra – egész szép idővel, miközben a barátnőm (aki már nem az aki akkor volt) otthon várt engem a nyulammal, amit imádok? Gondoltam volna, hogy egy belga cégnek fogok dolgozni egy pesti irodában, amiből olyan a kilátás, hogy legszívesebben mindenkit felrángatnék egyszer, aki számít egy kicsit nekem, hogy gyönyörködhessen benne? Mindenképpen benne van a fejlődés, a felfelé ívelés az életemben, és mégis képes vagyok visszasírni néha a régi időket, amikor szigorúan úgy jártam bevásárolni, hogy a telefonon be volt izzítva a számológép app, nehogy túlcsússzak azon a párezer forintos kereten, amivel gazdálkodhattam. Fura egy szerzet az ember azt meg kell hagyni, mintha néha direkt keserítené meg a saját életét. Ami mondjuk megnyugvással tölt el, hogy – néhány kortársammal ellentétben – én még mindig keresem az újat, az ismeretlent. Jó példa erre a zene: a mai napig vannak számomra új zenekarok, amiket keblemre tudok ölelni a teljes munkásságukkal egyetemben (igen, Soup, rád gondoltam itt). Már csak az hiányozna ha néha rám törő nosztalgiahullámokat még azzal is súlyosbítanám, hogy csak a 10-20 évvel ezelőtti kedvenceimet lennék hajlandó meghallgatni. Ez nem jellemző, sőt: a Tankcsapda, az Alvin és a mókusok, és még néhány banda simán megutáltatta magát velem azzal, amit az utóbbi pár évben (olyan 6-8-10 vagy még több) művel, hogy könnyű szívvel fordítok nekik hátat. Nincs ezzel baj, újrapozícionálták magukat a piacon, nem én vagyok már a célközönség – ez kombinálva a ténnyel hogy az ember érik, változik az ízlése tökéletesen érthetővé teszi azt, hogy rájuk sem nagyon tudok már nézni (ennek ellenére mindig meghallgatom az új dolgaikat, hátha, de amikor csak egy téaenkácéesapédéa amit kapok, akkor gyorsan nyugtázom a döntésem helyes mivoltát). Szóval próbálom nem megnehezíteni a saját helyzetem még ezzel is. Amúgy tényleg jó, hogy nem iszom (mondjuk ezekkel a bitang erős belga sörökkel jobb lesz vigyázni, most is csak egyet írtam oszt’ máris blogolok), akkor tuti elsiratnám a fiatalságom így 34 évesen minden egyes berúgásnál.

Ez jó, megosztom!
    

    2 hozzászólás to “Kígyóbőr”

    1. bachterman szerint:

      az emberek helytelenül kapuzárási pániknak nevezik a negyven körüli esedékes tízéves kígyóbőr vedlést.

    2. bachterman szerint:

      az eltűnt summer sadness poszt apropóján: a videkilanyok.hu-t próbáld ki, hátha.

    Kommentáld!

    
    preload preload preload