Ráktalicska

A nagyközönség által alapvetően depresszívnek tartott témák iránti rajongásom újabb fordulatot vett: nem elég, hogy jelenleg a kedvenc magyar zenekarom a nem túl partizenét játszó Képzelt Város, de most még rátettem egy lapáttal a dologra: ma kipróbáltam, és együltő helyemben végig is toltam a Dear Esther címre hallgató techdemo-t meglehetősen alternatív FPS stílusú kalandjátékot. Karrierjét mint Half-Life 2 mod kezdte, ámde kinőtte ezen státuszát, és mint teljes értékű játékot lehet megvenni a Steam-en (május 18.-ig ráadásul féláron) (vagy itt). A cucc annyira egyedi, hogy hirtelenjében talán csak az Amnesia: Dark Descenthez tudnám hasonlítani. Itt sincs fegyverünk, de minek is: nincs mit lelőni, nincs mit elpusztítani. Még egy nyavalyás “használ” billentyű sincs, a játék a WASD kombón, és az egér bal gombjának zoomra történő használatán kívül nem igényel semmit.

A trailer amiről elmondható, hogy ha ez tetszett a játék is fog

Ezt az első látásra sivár interaktivitást azért nagyban ellensúlyozza néhány khm… nem elhanyagolható tényező, mint például a kedvenc vesszőparipám, a hangulat. A hangulat, ami nélkül a legfaszább fizika, külcsín, zene semmit sem ér. Itt szemlátomást mindent megtettek a készítők, hogy tökéletes legyen a beleélésünk: az első, tengerparti sétáink során szinte érezzük, ahogy az arcunkba csap a sós tengeri pára, miközben a gyenge őszi nap egyre elkeseredettebb küzdelmet folytat az éjszakával, mi pedig csak arra tudunk gondolni, hogy mielőbb menedéket kell találnunk ezen a sivár, lehangoló vidéken. A hangulat kialakításában általában nagy szerep jut a történetnek is, ami itt is adott, ámbár megérteni senki nem fogja, arra mérget veszek. Nézzük mit írt róla a Steam-es okosmókus, az efféle sejtelmeskedő szövegek kiagyalásában sosem voltam jó:

„Egy lakatlan sziget… egy elveszett férfi… egy végzetes baleset emlékei… egy haldokló felfedező által írt könyv.”

Mi a jelentősége az antennának? Mi történt az autóúton? Valóságos a sziget, vagy csak képzelődés? Kicsoda Esther, és miért döntött úgy, hogy ide szólít téged? A válaszok ott vannak az elveszett tengerparton, a szélfútta szirteken, és eltemetve az alagutak sötétjében a sziget alatt… Vagy lehet, hogy talán mégsem…

Na szóval ebből kéne összeollózni az embernek játék közben valamiféle sztorit, a főhős monológjaiból viszont csak egy szerencsétlenül járt birkapásztor, és egy csúnya combcsonttörés sztorija derül ki megspékelve néhány hihetetlenül homályos utalással egy autóbalesetre. No mindegy, szeretjük a balladai homályt, meg különben is van ami lekösse az embert abban a pár órában amíg végigtolja (kegyetlenül felraktam őket 1920X1080-ban, középső egérgomb használata ajánlott):

Itt kezdődik minden

Dűlő

Egy folyó emléke

Baleset lehetett

Nem lakik itt senki

Előbújik

Kapaszkodó

Igyekeztem nem spoilerezni, ezért a képek nagy része a játék elejéről származik (egész könnyű rájönni, hogy melyik az egyetlen kakukktojás). Hasonló okokból nem linkelem be a Steam-es screenshot galériámat, amelyben konkrétan az egész végigjátszás megtalálható.

A grafika – mint látható – elképesztő (csapkodtam is a képlopógombot, mint valami hülye): az évről-évre egyre cikibbnek tartott Source-motor még mindig képes villantani! Nem csak a Team Fortress 2 látványvilágát, de akár ilyen csodákat is képes a monitorra varázsolni – bár tegyük hozzá néha gondban volt a gyertyák fényének tükröződésével, meg egyáltalán a tengerparton lehetett volna valamivel kidolgozottabb a hullámverés. Persze mindez csak szőrszálhasogatás, az összkép gyönyörű, a barlangokban (amikről direkt nincs itt kép) szinte félpercenként hagyta el a számat egy “aztakurva”. Nem is a tűéles textúrák, hanem az elképesztő kidolgozottság, a belefeccölt energia az, ami tiszteletreméltó ebben az alkotásban, és ha bármikor is vitába keveredek valakivel arról, hogy a játékok, mint műfaj lehet-e önkifejezési forma, akkor ezt biztos, hogy fel fogom hozni példaként (már csak a hatalmas antenna művészi kellékként, metaforaként történő alkalmazása miatt is).

A post eleji techdemo-s utalást mindazonáltal tessék komolyan venni: kis túlzással akár ki is lehetne pöckölni a W-t, ugyanis ebben a játékban nem kell megállni tűzharcokat vívni, vagy logikai feladványokat megoldani. Itt ha teszel egy kitérőt valamerre, akkor a jutalmad maximum egy megvizsgálható tárgy lesz, esetleg egy szép látvány az alattad háborgó tengerre. A vicc, hogy ez működik: bejárod a sziget minden zegét-zugát hogy minél többet kaphass ebből a látványvilágból, ebből a hangulatból. Utóbbi annyira eltalált, hogy megint elkapott az Amnesia – Dark Descent-hatás, és úgy libabőrözött a hátam, hogy nem is történt az égadta világon semmi ijesztő. A hangok, a zenék, a zörejek tökéletes használatával érték el a készítők ezt itt is, akár csak a Frictional Games horrorjátékában.

Kár, hogy néhány óra alatt végigvihető, szívesen maradtam volna még egy kicsit a Hebridák eme kihalt, kietlen és mégis csodálatos szigetén. Ennek ellenére minden fillére megérte, régen tudtam már ennyire belemerülni játékba, mint most ebbe.

UPDATE: tegnap el is felejtettem említeni a meglehetősen profi magyarítást, amely innen tölthető le.

Ugyan a Tripwire Games mostanában kicsit hanyagolja a Killing Floor-t (majd pár héten belül megint lecserélik pár hónapra a szörnyek skinjeit a Summer event keretében jajdejó) azért a scene nem pihen: az alkotó saját bevallása szerint csak a fejlesztők által eredetileg megálmodott tartalmat állítja vissza azzal az április végén kiadott patch-csel, amivel a stalkerek és a siren-ek egy szál másodlagos nemi jellegben kívánják vérünket venni. A nude patchek története persze messzi időkig nyúlik vissza: nekem az első ilyen sztorim a Tomb Raider 1-hez köthető, amelyben baltával faragott arcú Lara zöld felsője volt eltüntethető, hogy helyét a modern kor legpixelesebb mellbimbója vegye át a képernyőn (képet is találtam, nem is emlékeztem ilyen borzasztóra). Aztán persze nem hagyható ki a felsorolásból a Sims-sorozat sem: eddig minden részben megoldható volt, hogy főhősnőink ne változzanak hirtelen hatalmas kikockázás felhővé ha éppen fürdőzni támadt kedvük.

Eme két példa persze ártatlan tréfa a Killing Floor-os meztelenítéshez képest: a Tomb Raider-ben max elpihent a főhősnő ha halálra marta egy száz poligonból álló farkas, míg a Sims-ekben még ennyi erőszak sem történt – nos, esetünkben azért némileg kacifántosabb jelenetekben domborítanak azok az emlők, esetenként a tulajdonosuk feje is porba hullhat egy jól irányzott Kalasnyikov-sorozattól. A fejetlen női hullák (csak ki kellett mondanom) mindenképpen feldobják a játékmenetet, ettől biztosan mindenki Breivik-ké meg kulcsi agyamentté fog változni néhány napon belül.

Néhány screenshot azért dukál a letöltőlink mellé, hajtás után megtekinthetőek:

Tovább is van… »

Beszélgetésem nem túl közeli ismerőssel kocsmapultnál. A helyszín Pápa, az időpont éjfél előtt, véralkoholszintek: enyém: 0%, övé: ezért már elvennék a jogsiját.

- Hallod, aztán hol dolgozol?

- Fehérváron az IBM-ben.

(Lényegtelen hablatyolás egy szintén ott dolgozó ismerőséről.)

- Aztán ott is laksz?

- Ja, bérelek egy szobát, sok lenne az a 100 kilométer.

- Dehogyis, én naponta lejárok (Pápáról – szerk.) x-be (na ezt totál elfelejtettem – a szerk.)

- Mennyi is az?

- Ó, csak 140 kilométer, egy óra alatt megvan (az még rémlik, hogy nincs arra autópálya – a szerk már megin’)!

- Ja, hát ha csak egy óra lenne az út én is meggondolnám, de se jogsim, se pénzem kocsira.

- Bazmeg, ne is mondd, most basztak meg a köcsög rendőrök hatvanezerre.

- Gyorshajtás?

- Ja, az. Honnan tudtad?

Arcom jelenleg

Na jó, poénnak erős lenne, ha védelmembe venném ezt az unszimpatikus, humor- önkritika és empátiahiány miatt valószínűleg meglehetősen magányos antiszociális embergyűlölő entitást, úgyhogy lófaszt, tessék nyugodtan tovább ekézni. Úgyis leszarja, az ő egoközpontú világába nem fog belerondítani senki, nevezzék akár impotensnek, vagy csak simán seggfejnek. Már csak azért sincs bennem semmi affinitás hogy túlzott vehemenciával védjem be őt, mert tavaly év elején volt mersze azt mondani, hogy a Batman béna(!!), meg hogy néz az már ki hogy felnőtt ember gumibugyiban ugráljon ide-oda mindenféle háztetőkön ahelyett, hogy – mint minden rendes ember – őt hallgatná a rádióban (volt (van?) műsora valahol ahol tudtommal filmeket elemezett a tőle megszokott leginkább a virslinyakú verőemberekre jellemző eleganciával). DE. És most jön a DE: az ember csinált nemrégiben egy olyan videót, amelyben végre a megfelelő társadalmi rétegekre öntötte a lelkét megtöltő tömény sav egy részét, és olyan maró cinizmussal tálalta a véleményét, amely szinte még az arca által nyújtott sokkot is feledtetni tudja (ahogy Douglas Adams írta: legszívesebben féltéglával verném le a mosolyát… már ha lenne persze):

Köszi Robi, még mindig egy pöcsnek tartalak, de legalább fel tudok hozni valamit melletted is, ha netán szóba kerül a neved. Azért nem sok számomra unszimpatikus ember mondhatja el ezt magáról

Egyik régi – ámbár sosem emlegetett – szerelmem a Sniper Elite volt még pár évvel ezelőtt. Olyannyira rá voltam feszülve, hogy felbuzdulván a public szervereken elért sikereimen (egy idő után betéve tudtam az összes pontot, ahol rejtőzhettek az ellenfelek, és pillanatokon belül kapták a kopfschuss-t) még egy magyar klánba is beléptem, ahol szomorúan konstatáltam, hogy ezek bármikor képesek tizedmásodpercekkel azután lelőni, hogy kilépek a sarkon. Nem is tartott sokáig a karrierem: pár felkészülőmeccsen részt vettem (ahol megtörténtek a fentebb említett szétalázások), aztán az első leszervezett waron már nem jelentem meg. Utána még egy darabig toltam mindenféle szervereken, végül abbamaradt a lelkesedés.

Ennyit a történelmi áttekintésről, lássuk mit hoz a jövő, íme a Sniper Elite V2:

1:38-tól tessék figyelni azt a dual combo mogyoróshotot!

Mint látható az első rész nagyon látványos lövedékkameráját (azért nem írtam újítást, mert láttunk már előtte is ilyet például a Max Payne-ben) kicsit továbbfejlesztették: most már tökéletes képet kapunk arról, hogy éppen melyik szervben sikerült halált okozó sérüléseket okoznunk. Nekem azért helyenként felkavarodott a gyomrom tőle, de ilyen ez a popszakma: mindig újabb és újabb ötletekkel kell előállni, hogy a produktum eladható legyen. Ha a játékmenet többi aspektusával sem lesz gond (kidolgozott sztorit az első részből kiindulva ne nagyon várjunk), akkor még akár kellemes meglepetés is lehet – már ha május 4.-én kijön végre. Addig is ki lehet próbálni a demo-ját, Steam-en elérhető.

Ez az előbb történt, de még mindig zaklatott vagyok: ültem egy kád forró vízben (Baba habfürdő beapplikálva), amikor is kegyetlen hirtelenséggel egyszer csak véget ért az éppen olvasott könyvem, ugyanis a végéhez fűzött 8-10 oldal már csak az Albatrosz sorozatban megjelent könyvek listáját tartalmazta (1973-tól 1985-ig, továbbá az 1986-ra tervezett köteteket is) a drámai végkifejlet helyett. Senki nem volt itthon, hogy kisegítsen egy 25-30 éves Interpress Magazinnal (imádom őket), ezért csak ültem ott, és egyre nagyobbra nőtt bennem a kétségbeesés. Még szerencse, hogy legalább szólt a zene.

Úgy képzelem minden emberben van egy kapcsolótábla piros kicsit átlátszó műanyagból készült széles kétállású kapcsolókkal, amelyeket egy világoszöld fém előlapra szereltek fel katonás rendben egymás mellé. Mindegyik alatt fekete műanyag szalagra nyomva (arra a nyomásra kifehéredős fajtára) ott szerepel, hogy az adott kapcsoló mire szolgál. Ilyenből mindenkiben több tízezer létezik, és egytől-egyig fontos funkciókat engedélyeznek, vagy tiltanak le.

Amikor megszületünk még mindegyik felfelé áll, mindegyik fel van kapcsolva. Aztán ahogy érnek a negatív élmények úgy billennek át hangos kattanással mínuszba, sorban egyik a másik után. Egymás után szakadnak meg áramkörök, iktatódnak ki alfunkciók ahogy a kapcsolókat az a láthatatlan kéz, amit Sorsnak is szokás hívni kénye-kedve szerint át-átbillentget. Ahogy szűnnek meg a jelek egymás után úgy szűkülnek az ember lehetőségei: egy már kikapcsolt területtel való újabb találkozásra már előítéletekkel, előre lejátszott forgatókönyvekkel reagál, nem fog tudni nyíltan hozzáállni a dologhoz. A legelképesztőbb az egészben az, hogy ehhez nem is kell neki, az egyénnek tapasztalnia a kapcsoló kikapcsolt állását előidéző eseményt, esetenként elég ha hall róla.

Ha valakinek közel a fele a kapcsolóinak már lefelé áll (köztük olyan fontosak, mint amelyek alatt ez a címke szerepel: “SZERELEMRE VALÓ KÉSZSÉG”, vagy “AZ ÉLET APRÓ ÖRÖMEINEK ÉRTÉKELÉSÉNEK KÉPESSÉGE”), az az ember már nem nagyon érzi az élet boldogságát. Ha a tervezőmérnök (nevezhetjük Tudatnak, esetleg Léleknek) hagyta eddig fajulni a dolgokat, akkor ez a legutolsó pont, amikor még megelőzheti a katasztrófát: meg kell kísérelnie visszaállítani őket – legalább a legfontosabbakat – bekapcsolt állásba. Milyen kár, hogy némelyik sokkal könnyebben billen lefelé, mint felfelé. Biztos a gravitáció az oka.

Úgy fest az évtizedes kockamúltam ellenére is lehetnek néha hatttalmas flesseim:

1. az Unofficial European Team Fortress 2 Reddit szerveren működik egy Jukebox plugin (ígérem mostantól lesznek magyar szavak is a mondatban), amely tényleg megvalósítja az online zenegép csodáját: miközben nagyban caffantgatod a többieket szól a muzsika, amelyet különféle tárhelyekről vadászik össze a program. A lejátszási listát közösen hozzátok létre, mindenki jogosult számot hozzáadni. A hangereje szabályozható, ha nem tetszik egy zene (mondjuk tegnap nem volt túl jó hatással a frag/death arányom alakulására a Rebecca Black-től a Friday dubstep változata), akkor megszavazható, hogy tovább legyen nyomva, és így tovább. Apró parancslista alant, ha valaki netán csak ezért fel szeretne jönni erre a szerverre (vagy ismer másikat, ahol már működik ez a rendszer):
   
   !r <szám címe, előadó neve, vagy töredékszó>: ez a legfontosabb parancs, ezzel tudsz új számot hozzáadni a listához. Példa:
   !r porcupine blackest eyes

   !undo: ha netán a számcím értelmező algoritmus a legújabb Justin Bieber számot válogatja be ahelyett amire te gondoltál

   !v [0-??]: hangerőszabályozás, nulla a némítás, a felső plafont nem vágom, eddig 11-nél nagyobb számot még nem láttam beírva a chat-be

   !queue: a lejátszási lista hossza, azon belül mennyi idő múlva jön a következő általad kért szám

   !song: ez igazán durva: ha tetszik a zene ami éppen szól, akkor lekérheted az előadóját, címét, kiadás évét, tag-jeit, néhány szót az előadóról
   
   !skip: egy szavazattal hozzájárulsz, hogy a következő számra ugorjon a lejátszás az aktuális helyett (zárójelben jegyzem meg, hogy a kedvenc csehómban ez úgy néz ki, hogy egy megfelelően részeg és nagydarab emberke odatántorog a zenegéphez, kihúzza, visszakapcsolás után a következő számmal folytatódik a lejátszás )

   !skip it: ugyanaz, csak ez a saját zenédre vonatkozik (lehet hogy az előző működik ilyenkor is, nem próbáltam)

   Ha jól értettem a plugin a szervert üzemeltető egyik arc saját kreálmánya, úgyhogy csak hasonlót találtam. Egy buggal találkoztam eddig még csak: ha az admin nyom tovább egy számot, akkor néha előfordul, hogy a mindkettő egyszerre szól tovább. Ilyenkor egy elegáns !v 0, majd !v <szám> segíthet. Ja igen, még két link: a szerverre ide kattintva lehet csatlakozni (nem árt hozzá ha fel van telepítve a játék), itt pedig a személyes statjaim találhatóak, tessék szépen csekkolni mekkora noob vagyok

2. Ennél még cikibb a most következő sztori: ugyan állítólag évek óta működik a dolog, de nekem tegnap okozott csillogó szemekkel szájtátást a Google Docs azon funkciója melynek segítségével realtime cooperation-ben lehet együtt, egy felületen szerkesztgetni az adott doksit. Miután Tamás barátom megkínált egy általa öt oldalasnak mondott angol szakszöveggel (amely a balra kanyarodó sávok szerepét taglalja a közúti közlekedésben hosssszú oldalakon keresztül… nem vicc), és szomorúan konstatáltam, hogy az otthoni gépemen nincs Word hirtelen alternatív megoldás után kellett néznem. Ekkor támadt a remek ötlet, hogy feltöltsem a Docs-ba, de arra nem számítottam, hogy húsz perc múlva már boldog egyetértésben dolgozunk egyidőben ugyanazon a szövegen: én fordítottam, Tamás pedig kicsiny kurzorját ide-oda pozicionálva javítgatta a szakmaiatlan kifejezéseimet (sajnos nem vagyok még teljesen profi a jelzőlámpás irányítás nélküli négyágú főúti kereszteződésekben létesítendő balra kanyarodó sávok lassítási szakasz hosszának kiszámításában). A hab a tortán az, hogy hívhatsz meg újabb és újabb résztvevőket, akiknek adhatsz csak olvasási vagy írási jogokat is, sőt még tovább fokozandó a közös munka hatékonyságát megcímkézhetsz kijelölt szavakat kommentekkel, ha például nem vagy biztos az adott szó jelentésében (egy fordítás esetén). Ezeket utána a tanult kollégád átnézheti, és javíthatja, ha netán tud jobb változatot.

A második talán már ismert volt jó pár ember számára, de tegnap kifejezetten élvezetessé tette a fordítást a közös munkát az egyazon felületen munkálkodás. Azért hogy ne nézzetek teljesen hülyének íme egy trükk, amit meg tuti, hogy egy csomóan közületek nem vágnak: az egér középső gombját böngészőben használva új lapfülön háttérben nyílnak meg a linkek, míg a lapfülekre kattintva egyből bezárja őket. Őskockákat persze gondolom nem nyűgöztem le ezzel, a többieknek viszont egészségére

Szombat éjjel annyira szétstresszeltem magam a másnapi melón (attól féltem kurva nagy szívás lesz, ehelyett inkább az unalommal kellett megküzdenem), hogy azt álmodtam, hogy a kedvenc kocsmámban az egyik nagydarab ismerősöm durván kiüti a másik nagydarab ismerősömet (akit kedvelek), ezért én háromszor-négyszer fejbecsaptam egy teli sörösüveggel.

A cím nem túlzás, nem is az akaratom ráerőltetésének kísérlete bárkire is, ugyanis valóban régen várt darab a mai – az már csak mellékes tényező, hogy én vártam már régóta, hogy legyen kedvem megírni. Következzék alant tehát egy olyan post, amelynek kategóriájában vannak nálam sokkal ügyesebb bloggerek is, ámde a Ráktalicskán már jó ideje hiánycikknek számít: magamról fogok írni, illetve arról, hogy mik történtek velem mostanában. A téma hanyagolásának meglehetősen szétágazó okai voltak eleddig: egyrészt nem nagyon történik velem semmi izgalmas (ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne az unalmas hétköznapokról is érdekeset írni), másrészt minden energiámat leszívta a munka (értsd: nehéz úgy érdekeset írni, ha az ember napokig, hetekig a maximumot hozza a munkahelyén), harmadrészt pedig erőt vett rajtam valamiféle alkotói válság mindezt tetézendő, amelyet csak tovább súlyosbítottak olyan istenverések, mint a Team Fortress 2, a Killing Floor, vagy a Fallout – New Vegas. Most viszont kihasználom, hogy ahogy melegszik az idő az én szívemen is olvadásnak indult a jégpáncél (én kérek elnézést), végre kezdek magamban valami kis életkedvet érezni, úgyhogy kihasználom a lehetőséget, és írok gyorsan valamit, mielőtt visszazuhannék a SAP kernelproblémákkal, fejlövésekkel, és idióta mémekkel teli realitásba.

Ahogy elkezdett egyre hidegebb lenni úgy kezdtek a hetek is egyre egyformábbá válni: a hétköznapok pörgését, stresszét a hétvégék folyamatos nyűglődése váltotta fel (rögtön kifejtem), majd vissza. A hétköznapjaim úgy teltek, ahogy egy jó kockától illik: minden nap várt a munka, a rendszeradminisztrátorok csodálatos világa (amelyet csak néha dobtak fel olyan momentumok, mint amikor pár hete közöltem az ügyféllel hogy a rendszer újraindítását igényli egy adott probléma megoldása, mire ő közölte, hogy ha most újraindítom, akkor őt meg fogják ölni a titkárnők - literally), a feladatok, a kávészünetek, a szottyadt krumpliból készült brassóik, és a literszámra vedelt energiaitalok, majd minden áldott napon munka után a bezökkenés az albérleti gépem elé, skype a barátnőmmel, közben meg lőni, lőni, ja és persze lőni. A hétvégék néha még ennél is lehangolóbbak voltak: pénteken – kikészülve az idegi feszültségek, és a relatív alváshiány miatt – már nem igazán volt kedvem elmenni inni abba a kocsmába, ahová lassan 15 éve járunk, és ahol úgysem történik semmi izgalmas soha (a néha bekövetkező verekedések nem tartoznak már ebbe a kategóriába, inkább lehangolnak).  Ennek eredményeképpen elég sűrűn előfordul(t), hogy egyedül maradtam otthon, tizeniksz órás alvások után pedig fejfájással, és nyúzottan ébredtem valamikor szombat kora este. A vasárnapok is el vannak/voltak baszva (még nem tudom melyik igeidőt használjam): egyrészt a rengeteg alvás után megintcsak szarul voltam/vagyok (gyakran súlyosbítva másnapossággal),  másrészt pedig ahogy közeledett/közeledik az este egyre nyomasztóbb a tudat, hogy megint nem csináltam lószart se egész hétvégén, ami valamelyest is hasznos, vagy pihentető lett volna.

Mindezek ellenére persze nem panaszkodom, ezek tipikus first world problem-ek, elvégre van egy fasza munkám, barátnőm, lakásom, szerető szüleim, úgyhogy a fenti rinya tulajdonképpen az unalomnak, és a túl olajozottan működő életemnek köszönhető hónapok óta tartó állapotnak tudható be, és voltaképpen inkább hálát kéne adnom a sorsnak, hogy minden rendben van ahelyett, hogy azon idegeskednék, hogy miből fogok megélni, vagy hogy mittomén megbüntettek a rendőrök utcán orbánozásért. Amióta nem követem figyelemmel a gazdasági híreket (amihez azért kellett az is, hogy rádöbbenjek: a forint árfolyamát meg egyáltalán a világgazdaságot manipulátorok, és az emberi természetből adódó lelki tényezők nagyobb mértékben befolyásolják, mint a szigorú pénzügyi logika, úgyhogy nem vagyok hajlandó stresszelni magam rajta), és szigorú szelektálás után olvasok csak híreket azóta a külvilág által érő lelki nyomás is csökkent.

Visszatérve a fentebb faszának titulált munkámhoz: azért tényleg volt valami haszna annak, hogy az utóbbi pár hónapban jóval több energiát feccöltem bele, mint nagyjából bármi másba: decembertől kezdve hivatalosan is IBMerré avanzsáltam (eddig közvetítőcégen keresztül dolgoztam), most álltam neki egy cégen belüli certificate megszerzésének, márciusban pedig lehetőségem lesz megszerezni a hivatalos SAP-os certificate-et is (ami kb. olyan mint egy érettségi, csak éppen célirányos). Ja, és még az sem kizárt, hogy idén pár hétre kiruccanok Indiába (sajnos nem nyaralni, de azért így se lesz olyan rossz), de ez még a jövő zenéje.

Mindent összevetve: ne tessék aggódni, a blog még mindig él, én is élek, haladunk tovább, amerre tart az út.