Ráktalicska

- kiáltott fel egy fejes az Electronic Arts-nál, és – a meeting többi résztvevőjének lelkes tapsviharától övezve – bepötyögte a projektorra kötött laptopjába ezt a linket. A tapsvihar elült, és az öltönyös arcok sorain az elképedés söpört végig. Hosszas hallgatás után egyikük nagyot nyelt, és kicsit remegő hanggal megkérdezte:

- Na de főnök! Ez nem csak a Tiberian Dawn, amivel már a kutya se játszik, hanem a Red Alert és a Tiberian Sun is, ráadásul a Firestorm kiegészítővel együtt! Ezeket is csak úgy ingyen letölthetővé akarjuk tenni?

A vezéren látszott, hogy nem örül annak, hogy valaki egy ilyen kérdéssel megzavarja a bejelentés ünnepélyességét Bosszúsan rávillantotta szemét az okvetlenkedőre, majd – némi hatásszünet után – dörgedelmes hangon rákezdett a kioktatásra:

- Jamie… talán elkerülte a figyelmedet, hogy március 16.-án kiadjuk a Command & Conquer sorozat negyedik részét! Tudod, az az a játék, amin a programozóink már hónapok óta dolgoznak, és több százezer dollárt fektettünk bele, ha még nem vetted volna észre!

- Igen, ezt tudom, de… – vágott közbe Jamie, aki egyre nyilvánvalóbban lett volna szíve szerint akárhol máshol a langymeleg meeting room helyett.

- Nincs de! Szerinted hogyan csináljunk hírverést neki? Majd te kiállsz a sarokra szórólapokat osztogatni, hogy jobban fogyjon?

A többiek halk kuncogással nyugtázták ezt az elmésséget. A vezér folytatta:

- Mit gondolsz, hogyan érhetnénk el, hogy a sok agymosott idióta blogger a gépe előtt görnyedve rólunk írjon ajnározó postot, amiben linkeli ezt a letöltőoldalt, amin eléggé eltéveszthetetlenül ott virít a negyedik rész előrendelésére mutató link is? Szerinted van jobb módszer ennél?

- Nem főnök, ez tényleg jó ötlet… d-de nem adunk túl sokat cserébe egy kis reklámért?

A fejes arcvonásai hirtelen megmerevedtek, majd szája keskeny csíkká szűkült össze. Egy darabig nézte beosztottját, szeméből megvetés, és bosszúvágy sugárzott, majd hirtelen – mintha álomból ocsúdna – elfordította tekintetét róla. Végigpásztázta hallgatósága többi tagját, majd látszólag nyugodtan ezt mondta:

- Köszönöm uraim, a meeting ezennel véget ért. Megkérem önöket, hogy a brand Facebook-profilján, és a Twitteren is tegyék közhírré ezt a bejelentést. Az időközben felmerült hm… aggályokkal – szúrós pillantás Jamie felé – pedig kérem ne foglalkozzanak túlzottan!

Jamie-t ezután két nappal kirúgták (“sajnálom pajtás, válság van”), a március közepén esedékes megjelenést pedig – a vezér terveinek megfelelően – a sok játékfüggő kocka pedig épp eléggé előkészítette ahhoz, hogy nagyot kaszáljanak rajta. Két örök igazság is újfent bebizonyította időállóságát: az egyik az, hogy nincs jobb reklám annál, amikor az emberek egymás között terjesztik a hírt, a másik pedig az, hogy ne mondj ellent a főnöknek, mert igen könnyedén az utcán találhatod magad…

- kiáltott fel egy fejes az Electronic Arts-nál, és – a meeting többi résztvevőjének lelkes tapsviharától övezve – bepötyögte a projektorra kötött laptopjába ezt a linket. A tapsvihar elült, és az öltönyös arcok sorain az elképedés söpört végig. Hosszas hallgatás után egyikük nagyot nyelt, és kicsit remegő hanggal megkérdezte:

- Na de főnök! Ez nem csak a Tiberian Dawn, amivel már a kutya se játszik, hanem a Red Alert és a Tiberian Sun is, ráadásul a Firestorm kiegészítővel együtt! Ezeket is csak úgy ingyen letölthetővé akarjuk tenni?

A vezéren látszott, hogy nem örül annak, hogy valaki egy ilyen kérdéssel megzavarja a bejelentés ünnepélyességét Bosszúsan rávillantotta szemét az okvetlenkedőre, majd – némi hatásszünet után – dörgedelmes hangon rákezdett a kioktatásra:

- Jamie… talán elkerülte a figyelmedet, hogy március 16.-án kiadjuk a Command & Conquer sorozat negyedik részét! Tudod, az az a játék, amin a programozóink már hónapok óta dolgoznak, és több százezer dollárt fektettünk bele, ha még nem vetted volna észre!

- Igen, ezt tudom, de… – vágott közbe Jamie, aki egyre nyilvánvalóbban lett volna szíve szerint akárhol máshol a langymeleg meeting room helyett.

- Nincs de! Szerinted hogyan csináljunk hírverést neki? Majd te kiállsz a sarokra szórólapokat osztogatni, hogy jobban fogyjon?

A többiek halk kuncogással nyugtázták ezt az elmésséget. A vezér folytatta:

- Mit gondolsz, hogyan érhetnénk el, hogy a sok agymosott idióta blogger a gépe előtt görnyedve rólunk írjon ajnározó postot, amiben linkeli ezt a letöltőoldalt, amin eléggé eltéveszthetetlenül ott virít a negyedik rész előrendelésére mutató link is? Szerinted van jobb módszer ennél?

- Nem főnök, ez tényleg jó ötlet… d-de nem adunk túl sokat cserébe egy kis reklámért?

A fejes arcvonásai hirtelen megmerevedtek, majd szája keskeny csíkká szűkült össze. Egy darabig nézte beosztottját, szeméből megvetés, és bosszúvágy sugárzott, majd hirtelen – mintha álomból ocsúdna – elfordította tekintetét róla. Végigpásztázta hallgatósága többi tagját, majd látszólag nyugodtan ezt mondta:

- Köszönöm uraim, a meeting ezennel véget ért. Megkérem önöket, hogy a brand Facebook-profilján, és a Twitteren is tegyék közhírré ezt a bejelentést. Az időközben felmerült hm… aggályokkal – szúrós pillantás Jamie felé – pedig kérem ne foglalkozzanak túlzottan!

Jamie-t ezután két nappal kirúgták (“sajnálom pajtás, válság van”), a március közepén esedékes megjelenést pedig – a vezér terveinek megfelelően – a sok játékfüggő kocka pedig épp eléggé előkészítette ahhoz, hogy nagyot kaszáljanak rajta. Két örök igazság is újfent bebizonyította időállóságát: az egyik az, hogy nincs jobb reklám annál, amikor az emberek egymás között terjesztik a hírt, a másik pedig az, hogy ne mondj ellent a főnöknek, mert igen könnyedén az utcán találhatod magad…

Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló “ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal -- már sokat emlegetett -- második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és -- bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet “elkövetni”):

Tovább is van… »

Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló “ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal -- már sokat emlegetett -- második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és -- bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet “elkövetni”):

Tovább is van… »

Beteg vagyok megint. Legutóbb – nini, mire jó a blogolás, visszakereshettem könnyedén – december elején voltam halálomon, ami majdnem kereken négy hónappal ezelőtt volt. Nem mondhatnám, hogy túlzottan acélszilárd pilléreken nyugszik az immunrendszerem, legalábbis ahhoz képest, hogy mások több évig is kihúzzák két dokilátogatás között.

Tegnapelőtt este kezdődött: miután egész nap össze-vissza zabáltam, mint egy idióta (ezalatt értsd: krumplifőzelék, krémes, májkrémes kenyér, stbstb…) még a nap koronázásaként megittunk egy üveg vörösbort, és három sört (bár a sörök is délután kerültek elpusztításra). Vasárnap reggel megtörtént az, ami 26 évem alatt soha: reggel fél hétkor rohanhattam a WC-re, hogy egészséges rókakölyköket segíthessek a világra. Nem is tudom idejét annak, hogy mikor volt ilyesmire precedens úgy, hogy épp nem vagyok masszív alkoholos befolyásoltság alatt, most sikerült végre ezt is elérnem az életben. Utána jött a többi kellemes tünet, melyeknek részletezését nem kívánom karakterekbe önteni, maradjunk annyiban, hogy hőemelkedés, és ízületi fájdalom is boldogította a vasárnapi pihengetésemet.

Ma – többek között ezért is – meglátogattam az üzemorvos nénimet, aki – miután vázoltam neki a szitut egy rosszalló pillantással kísérve – megjegyezte, hogy “és így bejött dolgozni?”. Végül aztán kifejtettem neki, hogy ez a második napom az új csapatomban, és nem szerettem volna egy hét táppénzzel indítani a karrieremet. Persze őt ez nem nagyon hatotta meg, és javasolta, hogy azé’ csak nézzek már haza a háziorvosomhoz Pápára, hogy beutalhasson tüdőröntgenre (merthogy nagyon szúrt tegnap még a hátam, de ő nem hallott semmit a sztetoszkópjával… fura). Kaptam is tőle egy szép igazolást, hogy ő küldött haza, de én – egyelőre – szembeszegülvén az akaratával megpróbálom kihúzni a dolgot hazautazás nélkül, és hősiesen tűröm a hidegrázást, és a szar közérzetet, mindezt a munkám miatt

Mindezt azért is fontosnak tartottam lejegyzetelni ide, hogy ne keltse senki halálhíremet, ha esetleg a héten már nem, vagy csak nagyon kevés post lesz: ez nem jelentené azt, hogy neki kell állni koszorúra gyűjteni, csak annyi, hogy mégis megadtam magam, és elzúztam haza fetrengeni (és ott ugyebár nincs net). Remélem, hogy ti rendben vagytok, és csak én vagyok ilyen rohadt tápos

Beteg vagyok megint. Legutóbb – nini, mire jó a blogolás, visszakereshettem könnyedén – december elején voltam halálomon, ami majdnem kereken négy hónappal ezelőtt volt. Nem mondhatnám, hogy túlzottan acélszilárd pilléreken nyugszik az immunrendszerem, legalábbis ahhoz képest, hogy mások több évig is kihúzzák két dokilátogatás között.

Tegnapelőtt este kezdődött: miután egész nap össze-vissza zabáltam, mint egy idióta (ezalatt értsd: krumplifőzelék, krémes, májkrémes kenyér, stbstb…) még a nap koronázásaként megittunk egy üveg vörösbort, és három sört (bár a sörök is délután kerültek elpusztításra). Vasárnap reggel megtörtént az, ami 26 évem alatt soha: reggel fél hétkor rohanhattam a WC-re, hogy egészséges rókakölyköket segíthessek a világra. Nem is tudom idejét annak, hogy mikor volt ilyesmire precedens úgy, hogy épp nem vagyok masszív alkoholos befolyásoltság alatt, most sikerült végre ezt is elérnem az életben. Utána jött a többi kellemes tünet, melyeknek részletezését nem kívánom karakterekbe önteni, maradjunk annyiban, hogy hőemelkedés, és ízületi fájdalom is boldogította a vasárnapi pihengetésemet.

Ma – többek között ezért is – meglátogattam az üzemorvos nénimet, aki – miután vázoltam neki a szitut egy rosszalló pillantással kísérve – megjegyezte, hogy “és így bejött dolgozni?”. Végül aztán kifejtettem neki, hogy ez a második napom az új csapatomban, és nem szerettem volna egy hét táppénzzel indítani a karrieremet. Persze őt ez nem nagyon hatotta meg, és javasolta, hogy azé’ csak nézzek már haza a háziorvosomhoz Pápára, hogy beutalhasson tüdőröntgenre (merthogy nagyon szúrt tegnap még a hátam, de ő nem hallott semmit a sztetoszkópjával… fura). Kaptam is tőle egy szép igazolást, hogy ő küldött haza, de én – egyelőre – szembeszegülvén az akaratával megpróbálom kihúzni a dolgot hazautazás nélkül, és hősiesen tűröm a hidegrázást, és a szar közérzetet, mindezt a munkám miatt

Mindezt azért is fontosnak tartottam lejegyzetelni ide, hogy ne keltse senki halálhíremet, ha esetleg a héten már nem, vagy csak nagyon kevés post lesz: ez nem jelentené azt, hogy neki kell állni koszorúra gyűjteni, csak annyi, hogy mégis megadtam magam, és elzúztam haza fetrengeni (és ott ugyebár nincs net). Remélem, hogy ti rendben vagytok, és csak én vagyok ilyen rohadt tápos

Péntek este van, a konyhánkban ülök épppen, és a sápadt lámpafénynél a képernyőre hunyorogva kattogtatom a billentyűzetet. Az ajtófélfa fölé szegre akasztott óra tikktakkol csak, amúgy szinte tökéletes a csend, csak a szobámból szűrődik ki a TV által keltett zaj néhány foszlánya. Frissen megfürödve, teli gyomorral, és azzal a tudattal ültem le írni, hogy végre – hosszú idő után – megint összehozzak egy jó kis esti dumát, amiből manapság úgyse volt sok a blogon, és ha ehhez az kell, hogy leragadásra álló szempillákkal kell egy offline laptopon pötyögnöm (majd holnap felcsempészem a netre valahogyan ezt a txt-t - nem jött össze ) a Notepad hűvösen egyszerű eleganciáját keretként használva hát legyen, még ezt is bevállalom!
Ez azért is hasznos (persze már akinek az), mivel kettős célokat lát el: egyrészt kis éji dumát írni jó (csak a bio- és egyéb ritmusom mostanában nem tette lehetővé, hogy meglegyen hozzá a hangulatom), másrészt pedig – nem tudom feltűnt-e valakinek, de – pénteken nem volt post Nagyon régen nem történt ilyen velem, és ennek okát is meg szeretném osztani veletek az alábbiakban.
Napok óta éreztem valamiféle viszolygást a blogolással kapcsolatban. Hirtelen elfogyott az ihlet, hosszú percekig agyaltam, hogy végre kipattanjon a fejemből egy jó ötlet, egy jó téma, a netet túrtam, hátha belebotlok egy olyan hírbe, amiről írhatok (ilyen kutatás eredménye volt mostanában a Valve vírusmarketingjéről, és a nyílt szoftvereket használó országokról szóló postom), vagy akár egy kósza téma, kép, videó, akármi aminek köszönhetően végre megkapnám azt a cuppanós csókot a homlokomra a Múzsától. Akármennyire erőlködtem nem sikerült semmit kiagyalnom. Csütörtök este végre megtört a jég, és hirtelen felindulásból elkövetett írásomban párhuzamot vontam az internet, és a keménydrogok között. Bármennyire is próbáltam viccesre venni a figurát volt, aki komolyabban vette a kelleténél, amiket írtam, bár ez annak is köszönhető, hogy maga a probléma, amit a netfüggőség okoz mégse annyira valóságtól elrugaszkodott, mint gondoltam, és az általam enyhén groteszknek szánt szituációk, és esetek (például a könnyek között megtörten nyilatkozó lány) nem kizárt, hogy a valóságban is előfordulhatnak. Vegyünk például engem: sok ismerősöm szerint egy kurva nagy kocka vagyok, amely ellen persze kézzel-lábbal szoktam kapálózni, mert én nem így gondolom. Persze egy alkoholistának se fogod megmagyarázni, hogy beteg (egy drogosnak meg pláne amíg magától rá nem jön), így lehet, hogy nekem sincs igazam, és tényleg függő vagyok. Én azért fenntartom a jogot arra, hogy úgy ítéljem meg magamat, mint egy olyan egyén, aki még nem billent át a ló túlsó oldalára, és egyelőre ő használja a technikát, és nem a technika őt. A hétvégéim mostanában hálózat nélkül telnek el, és mégse kezdek el remegni vasárnap délután, hogy meg kell néznem a mailjeimet (vagy le kell akasztanom egy-két headshotot, de azonnal!), bár lehet hogy ha több hétre vonnák meg tőlem a hálót akkor ilyen tünetek jönnének elő rajtam is. Ma mondjuk átvillant az agyamon, hogy a Google Reader-emben figyelő több száz(!) weblapbejegyzéssel mit fogok kezdeni, és még az is beugrott, hogy úúristen, most mennyi vicces képről, miegymásról maradok le, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Amúgy az, hogy nem tudtam megnézni az RSS-olvasómat, és az, hogy nem volt post összefüggenek: a mai napon a szokásos időtartamnak csak nagyon durva töredékét sikerült netközelben töltenem, helyette egész nap bámulhattam egy rémisztő terminálablakot, amelyben mindenféle két- és ötbetűs parancsokat (pl. ls, chmod, rm, mv) adott ki egy újdonsült kollegám, mi meg csak bámultunk mint Rozi a moziban. Nekem szinte végig az járt a fejemben, hogy nagyon rossz helyre jöttem dolgozni, és mekkora égés lesz majd, amikor kirakják a szűrömet a cégtől mondván alkalmatlan vagyok a feladatomra, és be kell valljam, hogy nem találtam elfogadható önámító gondolatot, ami semlegesíthette volna ezeket a negatív érzéseimet. Ez kifejezetten riasztóan hatott rám, pedig lehet, hogy nem kellene ennyit paráznom: a környéken mindenki tudja rólunk (rólam, és Laci kollegámról), hogy totál kezdők vagyunk (ráadásul újak a csapatban, mivel ma helyeztek oda minket hozzájuk), és – remélhetőleg – nem fognak elvárni tőlünk olyan tudást, mint a már 5-7 éve a cégnél dolgozó hiperkockáktól (akikről már írtam jópárszor, de a közös jellemzőjük: bármikor írnak neked egy Unix-kernelt jegyzettömbben, de a valóságba kitévedve hirtelen elanyátlanodott kutyakölykökké válnak, akiket gyámolítani kell, különben belekeverednek egy önműködő sorompó, vagy egy italautomata használatába is). Durva volt ma látni, hogy – bár elvileg mindenki hasonló munkát végez – mennyire más lehet a milliője az egyes csapatoknak a cégnél: az előző team nyugalmához, és lassan csordogáló folyamataihoz képest a mai áthelyezésünk – bár csak kb. 10 métert jelentett fizikailag – gyökeresen megváltoztatta a minket körülvevő környezetet, és ez a változás kihatott az ember hangulatára is. Megismerkedhettem az infantilis, rossz humorú, kicsit megőrült csapatfőnök archetípusával: ő az, aki a nála tapasztalatlanabb, munkáját nagyon lassan, de legalább biztosan elvégezni képes igyekvő, lelkiismeretes beosztottját SAP-telepítés közben képes olyan kis szivatásokkal megviccelni, hogy átállít/letöröl valamit, amit nem lenne szabad, majd arcán kaján mosollyal közli, hogy “na, most valami hibát csináltam a munkádban, kíváncsi vagyok megtalálod-e”, sőt a csúcs az volt, amikor a srácot kivágta a rendszerről (értsd: megszakította a kapcsolatát a szerverrel, bezárta az ablakát, amiben épp dolgozott), és még csodálkozott, hogy szerencsétlen felállt a géptől, és inkább kiment cigizni.
Aztán volt még egy érdekes élményem ma: találkoztam a puha kényelmes fészkéből kivetett madárfiókával is, nevezzük mondjuk J-nek. J jónéhány éve a cég éldolgozója, oktatásokat szokott tartani a kezdőknek, és rengeteg HR-es (értsd személyzetis) ügy az ő hatáskörébe tartozott. Valami rossz fát tehetett a tűzre (vagy felszopta magát a ranglétrán az ő pozíciójáig valami tűzrőlpattant menyecske, és neki mennie kellett, nem tudom), így – mindenki megrökönyödésére – elűzetett a Paradicsomból, és meg sem állt a pórnép soraiig, így technikai embert (parasztot a cég sakktábláján) csináltak belőle. A ledöbbenés azért volt érthető, mivel J – tudvalevőleg – nem dolgozott még soha SAP-adminként, tehát elmondható róla, hogy talán még nálam is kevesebbet konyít az egészhez. Ma ő is letelepedett a csapatunkba, hozta a kis görgős kocsiját rajta a kiváltságos státusz szimbólumaként funkcionáló hatalmas wide-screen monitorjával, számítógépével, és egyéb cuccaival. Elkezdett kipakolni az asztalára, amit én érdeklődve néztem végig a szemem sarkából. A kábelek asztal alatt elvezetése, és konnektorba dugása után vagy tíz percig alig kapott levegőt, mivel mázsa felett lehet kilóban (egyszer régen ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy “én se voltam ám mindig ilyen! Ez tehet róla, ez teszi ezt az emberrel!” – mutatott vádlóan ujjával a céges forgószékére), majd szép sorban elkezdte kipakolni íróasztala díszeit. “Friend of the company” emléktábla, “Thank you, J” oklevél… már vártam mikor kerül elő egy “Employee of the century”, esetleg egy “You saved us from bankrupt, thanks a lot” feliratú céges elismerés Aztán kikerültek az asztalra a tollai is (több tucat lehet belőlük) egy ízléses bádogpohárba. Miután ezekkel végzett, J zavartan körülnézett, majd feltett a – már említett – csapatfőnöknek egy oltári hülye kérdést, megkapta rá az enyhén kioktató stílusú választ. Még ücsörgött egy darabig, elunta, felállt a gépétől, és nem is láttuk műszak végéig (szinte). Annyira szerencsétlennek, elanyátlanodottnak tűnt szegény, hogy szinte megsajnáltam. Látszott rajta, hogy kiszakították a HR-es lánykák koszorújából, a játszi hatalomérzet mámorából, és berakták olyan arcok közé, akik olyan számára érthetetlen dolgokról hablatyolnak, mint a Filesystem-ek mountolása, és a Physical Partition-ok számának beállítása smitty-ben, hogy elférjen a sapreorg könyvtár. Ha jól emlékszem az orosz realizmus találmánya volt a felesleges ember: nos, ő az, bár a ruszki írók más értelemben használták ezt a kifejezést, nem így ahogy én. Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy én is az vagyok…
Mint látható elég mozgalmas volt számomra ez a pénteki, ezért nem tudtam rittyenteni a blogra egy sort sem. Pláne hülyén vette volna ki magát, ha az új csapatomban az első nap fél órákat-órákat pötyögéssel töltöttem volna ahelyett, hogy a már említett rémisztő terminálablak fekete alapon fehér betűkkel sorjázó soraira figyeltem volna.
Új munka, új élmények… állítólag amúgy ennél a csapatfőnöknél az ember tényleg vagy megszokik, vagy megszökik: a régi teamjének a fele az első pár hónapban felmondott/kirúgták, a többiek viszont nagyon sokra vitték a cégnél (értsd: kurva sokat keresnek). Nos, az efféle mézesmadzagokra már immunis lettem annak a néhány ügynöki cégnek köszönhetően, amelyeknél volt szerencsém dolgozni, de ennek ellenére igenis szeretnék jó szakember lenni. Jelen pillanatban ugyan erre vajmi kevés az esély, de most előttem a pálya, hogy bebizonyítsam: képes vagyok megtanulni egy olyan külön szakmát, amellyel egész eddigi életemben nem találkoztam, és amely annyira idegen nekem, hogy még kérdezni se tudok rendesen vele kapcsolatban. Ez a bizonyítási kényszer főleg magammal szemben él, így 26 évesen már illene valamit felmutatnom az életben (a középső ujjamat kivéve (C) Szekeres Andris ).
Most viszont megyek vissza a szobámba, és elteszem magam holnapra. Ha sikerül holnap feldobnom valahogy a netre ezt az írást, akkor örömbódottá, ha viszont nem, akkor hétfő reggel ez lesz az első post. Ja igen, ha a bé verzió jön be, akkor ezúton szeretnék minden kedves nőolvasómnak (ha egybe írom, akkor az olyasvalaki, aki nőket/ben olvas? dehát ott sötét van!) boldog Nőnapot kívánni (neked meg fater boldog szülinapot, bár tudom, hogy úgyse olvasol).

Péntek este van, a konyhánkban ülök épppen, és a sápadt lámpafénynél a képernyőre hunyorogva kattogtatom a billentyűzetet. Az ajtófélfa fölé szegre akasztott óra tikktakkol csak, amúgy szinte tökéletes a csend, csak a szobámból szűrődik ki a TV által keltett zaj néhány foszlánya. Frissen megfürödve, teli gyomorral, és azzal a tudattal ültem le írni, hogy végre – hosszú idő után – megint összehozzak egy jó kis esti dumát, amiből manapság úgyse volt sok a blogon, és ha ehhez az kell, hogy leragadásra álló szempillákkal kell egy offline laptopon pötyögnöm (majd holnap felcsempészem a netre valahogyan ezt a txt-t - nem jött össze ) a Notepad hűvösen egyszerű eleganciáját keretként használva hát legyen, még ezt is bevállalom!
Ez azért is hasznos (persze már akinek az), mivel kettős célokat lát el: egyrészt kis éji dumát írni jó (csak a bio- és egyéb ritmusom mostanában nem tette lehetővé, hogy meglegyen hozzá a hangulatom), másrészt pedig – nem tudom feltűnt-e valakinek, de – pénteken nem volt post Nagyon régen nem történt ilyen velem, és ennek okát is meg szeretném osztani veletek az alábbiakban.
Napok óta éreztem valamiféle viszolygást a blogolással kapcsolatban. Hirtelen elfogyott az ihlet, hosszú percekig agyaltam, hogy végre kipattanjon a fejemből egy jó ötlet, egy jó téma, a netet túrtam, hátha belebotlok egy olyan hírbe, amiről írhatok (ilyen kutatás eredménye volt mostanában a Valve vírusmarketingjéről, és a nyílt szoftvereket használó országokról szóló postom), vagy akár egy kósza téma, kép, videó, akármi aminek köszönhetően végre megkapnám azt a cuppanós csókot a homlokomra a Múzsától. Akármennyire erőlködtem nem sikerült semmit kiagyalnom. Csütörtök este végre megtört a jég, és hirtelen felindulásból elkövetett írásomban párhuzamot vontam az internet, és a keménydrogok között. Bármennyire is próbáltam viccesre venni a figurát volt, aki komolyabban vette a kelleténél, amiket írtam, bár ez annak is köszönhető, hogy maga a probléma, amit a netfüggőség okoz mégse annyira valóságtól elrugaszkodott, mint gondoltam, és az általam enyhén groteszknek szánt szituációk, és esetek (például a könnyek között megtörten nyilatkozó lány) nem kizárt, hogy a valóságban is előfordulhatnak. Vegyünk például engem: sok ismerősöm szerint egy kurva nagy kocka vagyok, amely ellen persze kézzel-lábbal szoktam kapálózni, mert én nem így gondolom. Persze egy alkoholistának se fogod megmagyarázni, hogy beteg (egy drogosnak meg pláne amíg magától rá nem jön), így lehet, hogy nekem sincs igazam, és tényleg függő vagyok. Én azért fenntartom a jogot arra, hogy úgy ítéljem meg magamat, mint egy olyan egyén, aki még nem billent át a ló túlsó oldalára, és egyelőre ő használja a technikát, és nem a technika őt. A hétvégéim mostanában hálózat nélkül telnek el, és mégse kezdek el remegni vasárnap délután, hogy meg kell néznem a mailjeimet (vagy le kell akasztanom egy-két headshotot, de azonnal!), bár lehet hogy ha több hétre vonnák meg tőlem a hálót akkor ilyen tünetek jönnének elő rajtam is. Ma mondjuk átvillant az agyamon, hogy a Google Reader-emben figyelő több száz(!) weblapbejegyzéssel mit fogok kezdeni, és még az is beugrott, hogy úúristen, most mennyi vicces képről, miegymásról maradok le, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Amúgy az, hogy nem tudtam megnézni az RSS-olvasómat, és az, hogy nem volt post összefüggenek: a mai napon a szokásos időtartamnak csak nagyon durva töredékét sikerült netközelben töltenem, helyette egész nap bámulhattam egy rémisztő terminálablakot, amelyben mindenféle két- és ötbetűs parancsokat (pl. ls, chmod, rm, mv) adott ki egy újdonsült kollegám, mi meg csak bámultunk mint Rozi a moziban. Nekem szinte végig az járt a fejemben, hogy nagyon rossz helyre jöttem dolgozni, és mekkora égés lesz majd, amikor kirakják a szűrömet a cégtől mondván alkalmatlan vagyok a feladatomra, és be kell valljam, hogy nem találtam elfogadható önámító gondolatot, ami semlegesíthette volna ezeket a negatív érzéseimet. Ez kifejezetten riasztóan hatott rám, pedig lehet, hogy nem kellene ennyit paráznom: a környéken mindenki tudja rólunk (rólam, és Laci kollegámról), hogy totál kezdők vagyunk (ráadásul újak a csapatban, mivel ma helyeztek oda minket hozzájuk), és – remélhetőleg – nem fognak elvárni tőlünk olyan tudást, mint a már 5-7 éve a cégnél dolgozó hiperkockáktól (akikről már írtam jópárszor, de a közös jellemzőjük: bármikor írnak neked egy Unix-kernelt jegyzettömbben, de a valóságba kitévedve hirtelen elanyátlanodott kutyakölykökké válnak, akiket gyámolítani kell, különben belekeverednek egy önműködő sorompó, vagy egy italautomata használatába is). Durva volt ma látni, hogy – bár elvileg mindenki hasonló munkát végez – mennyire más lehet a milliője az egyes csapatoknak a cégnél: az előző team nyugalmához, és lassan csordogáló folyamataihoz képest a mai áthelyezésünk – bár csak kb. 10 métert jelentett fizikailag – gyökeresen megváltoztatta a minket körülvevő környezetet, és ez a változás kihatott az ember hangulatára is. Megismerkedhettem az infantilis, rossz humorú, kicsit megőrült csapatfőnök archetípusával: ő az, aki a nála tapasztalatlanabb, munkáját nagyon lassan, de legalább biztosan elvégezni képes igyekvő, lelkiismeretes beosztottját SAP-telepítés közben képes olyan kis szivatásokkal megviccelni, hogy átállít/letöröl valamit, amit nem lenne szabad, majd arcán kaján mosollyal közli, hogy “na, most valami hibát csináltam a munkádban, kíváncsi vagyok megtalálod-e”, sőt a csúcs az volt, amikor a srácot kivágta a rendszerről (értsd: megszakította a kapcsolatát a szerverrel, bezárta az ablakát, amiben épp dolgozott), és még csodálkozott, hogy szerencsétlen felállt a géptől, és inkább kiment cigizni.
Aztán volt még egy érdekes élményem ma: találkoztam a puha kényelmes fészkéből kivetett madárfiókával is, nevezzük mondjuk J-nek. J jónéhány éve a cég éldolgozója, oktatásokat szokott tartani a kezdőknek, és rengeteg HR-es (értsd személyzetis) ügy az ő hatáskörébe tartozott. Valami rossz fát tehetett a tűzre (vagy felszopta magát a ranglétrán az ő pozíciójáig valami tűzrőlpattant menyecske, és neki mennie kellett, nem tudom), így – mindenki megrökönyödésére – elűzetett a Paradicsomból, és meg sem állt a pórnép soraiig, így technikai embert (parasztot a cég sakktábláján) csináltak belőle. A ledöbbenés azért volt érthető, mivel J – tudvalevőleg – nem dolgozott még soha SAP-adminként, tehát elmondható róla, hogy talán még nálam is kevesebbet konyít az egészhez. Ma ő is letelepedett a csapatunkba, hozta a kis görgős kocsiját rajta a kiváltságos státusz szimbólumaként funkcionáló hatalmas wide-screen monitorjával, számítógépével, és egyéb cuccaival. Elkezdett kipakolni az asztalára, amit én érdeklődve néztem végig a szemem sarkából. A kábelek asztal alatt elvezetése, és konnektorba dugása után vagy tíz percig alig kapott levegőt, mivel mázsa felett lehet kilóban (egyszer régen ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy “én se voltam ám mindig ilyen! Ez tehet róla, ez teszi ezt az emberrel!” – mutatott vádlóan ujjával a céges forgószékére), majd szép sorban elkezdte kipakolni íróasztala díszeit. “Friend of the company” emléktábla, “Thank you, J” oklevél… már vártam mikor kerül elő egy “Employee of the century”, esetleg egy “You saved us from bankrupt, thanks a lot” feliratú céges elismerés Aztán kikerültek az asztalra a tollai is (több tucat lehet belőlük) egy ízléses bádogpohárba. Miután ezekkel végzett, J zavartan körülnézett, majd feltett a – már említett – csapatfőnöknek egy oltári hülye kérdést, megkapta rá az enyhén kioktató stílusú választ. Még ücsörgött egy darabig, elunta, felállt a gépétől, és nem is láttuk műszak végéig (szinte). Annyira szerencsétlennek, elanyátlanodottnak tűnt szegény, hogy szinte megsajnáltam. Látszott rajta, hogy kiszakították a HR-es lánykák koszorújából, a játszi hatalomérzet mámorából, és berakták olyan arcok közé, akik olyan számára érthetetlen dolgokról hablatyolnak, mint a Filesystem-ek mountolása, és a Physical Partition-ok számának beállítása smitty-ben, hogy elférjen a sapreorg könyvtár. Ha jól emlékszem az orosz realizmus találmánya volt a felesleges ember: nos, ő az, bár a ruszki írók más értelemben használták ezt a kifejezést, nem így ahogy én. Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy én is az vagyok…
Mint látható elég mozgalmas volt számomra ez a pénteki, ezért nem tudtam rittyenteni a blogra egy sort sem. Pláne hülyén vette volna ki magát, ha az új csapatomban az első nap fél órákat-órákat pötyögéssel töltöttem volna ahelyett, hogy a már említett rémisztő terminálablak fekete alapon fehér betűkkel sorjázó soraira figyeltem volna.
Új munka, új élmények… állítólag amúgy ennél a csapatfőnöknél az ember tényleg vagy megszokik, vagy megszökik: a régi teamjének a fele az első pár hónapban felmondott/kirúgták, a többiek viszont nagyon sokra vitték a cégnél (értsd: kurva sokat keresnek). Nos, az efféle mézesmadzagokra már immunis lettem annak a néhány ügynöki cégnek köszönhetően, amelyeknél volt szerencsém dolgozni, de ennek ellenére igenis szeretnék jó szakember lenni. Jelen pillanatban ugyan erre vajmi kevés az esély, de most előttem a pálya, hogy bebizonyítsam: képes vagyok megtanulni egy olyan külön szakmát, amellyel egész eddigi életemben nem találkoztam, és amely annyira idegen nekem, hogy még kérdezni se tudok rendesen vele kapcsolatban. Ez a bizonyítási kényszer főleg magammal szemben él, így 26 évesen már illene valamit felmutatnom az életben (a középső ujjamat kivéve (C) Szekeres Andris ).
Most viszont megyek vissza a szobámba, és elteszem magam holnapra. Ha sikerül holnap feldobnom valahogy a netre ezt az írást, akkor örömbódottá, ha viszont nem, akkor hétfő reggel ez lesz az első post. Ja igen, ha a bé verzió jön be, akkor ezúton szeretnék minden kedves nőolvasómnak (ha egybe írom, akkor az olyasvalaki, aki nőket/ben olvas? dehát ott sötét van!) boldog Nőnapot kívánni (neked meg fater boldog szülinapot, bár tudom, hogy úgyse olvasol).

Létezik egy kábítószer, ami csak körülbelül 15 éve ütötte fel először a fejét a világban. Eleinte nem vette komolyan senki a veszélyt, amit a használata jelentett, mivel hatása nem volt erős, nem okozott olyan eufóriát, amire azt mondta volna az ember, hogy “ami ennyire jó érzés, az nem árthat”, és nem próbálta ki annyi ember, hogy azt már globális veszélynek tartsa bárki is. Aztán persze a veszély alulbecsülése megint arra vezetett, hogy szépen alattomosan egymás után kapta el a függőség szörnye a fiatalokat (tisztára úgy, mint valami huszadrangú tinihorrorban a maszkos gyilkos a nagycsöcsű szőkéket, meg a túl magabiztos jóképű seggfejeket, csak a nagyságrendek nőttek meg csöppet), és egy idő után -- persze már későn -- nekiálltak sipákolni a pszichológusok, és szociológusok, hogy nagy a baj. Ekkor talán épp túleshettünk egy ezredfordulón, tehát ez is már tíz évvel ezelőtti történet. A kábítószer -- ahhoz képest, hogy annyira új volt, hogy csak a hetvenes-nyolcvanas években születettek ismerkedhettek meg vele, a többiek egész egyszerűen túl idősek voltak hozzá -- hatalmas “karriert” futott be néhány év alatt: a megkérdezett amerikai fiatalok (18-39 éves korosztály) 99,5%-a már próbálta legalább egyszer(!), és több mint felük rendszeresen fogyasztja is! Egyes megkérdezettek kijelentették azt is, hogy “egy nap elvonás rosszabb a pokolnál”, illetve volt olyan 19 éves lány, aki könnyekben tört ki, amikor arról kérdezték, hogy mi lenne, ha megvonnák tőle a szert, és csak annyit bírt kinyögni, hogy “akkor megölném magam. Meg az osztálytársaimat”.

Láthatjuk, hogy ez a veszély komolyabb, mint amit -- sokak által a drogok királyának kikiáltott -- heroin jelent annak ellenére, hogy nem minden esetben okoz eufóriát, túláradó önbizalmat (bár erre vonatkozóan is vannak megfigyelések). Mi is ez a tömegbutító, fiatalságot a nyomorba, és bűnözésbe döntő anyag, amivel sürgősen kezdeni kéne valamit, mert akár fajunk állati szintre süllyedésének okozója is lehet (ha ez a generáció felnő)? Ez bizony az internet. Bizony, az a “találmánya” az emberiségnek, amelyet nyugodtan hozzáírhatunk a “srácok, ezt azért mégse kellett volna” listához az atombomba, a biofegyverek, és a Hello Kitty brand mellé, és ezen fikarcnyit se változtat az a tény, hogy néhány befolyással rendelkező kormányszervezet, politikus és magát függetlennek valló újságíró/média szerint ez az emberi faj egyik legnagyobb találmánya. Ezek az igazság elferdítését, és a drog terjedését valamilyen okból minden igyekezetükkel, és befolyásukkal elősegíteni akaró erők előszeretettel hivatkoznak olyan röhejes “tényekre”, mint hogy “az internet segítségével bármit megtudhatsz”, “az internet segítségével tarthatod a kapcsolatot a barátaiddal, ismerőseiddel”, “a hálón vannak pucér nők, meg motoros képek”, illetve “az interneten le lehet lőni a többieket különféle játékokban”. Ha jobban megfigyeljük ezeket az érveket feltűnhet, hogy a csöcsös nőket leszámítva egyik sem olyan mindent eldöntő állítás, amire azt mondhatná egy racionálisan gondolkodó ember, hogy ezért érdemes rászokni erre a káros anyagra. Mégis -- ha az embernek van érzéke. és agya a kulisszák mögé látni -- akkor azt tapasztalhatja, hogy a veszélyességét feketén-fehéren leíró tanulmányokat mélyen elhallgatva terjesztik a ragályt az emberi faj vesztére törve ezzel! Nézzünk erre egy nyilvánvaló példát, még csak messzire se kell menni érte. Ez a videót több száz(!) alkalommal lement kishazánk országos sugárzású tévéadóin, nem egyszer főműsoridőben:

A viccesen táncoló figura pontosan azt  a hatást éri el, amire a gonosz készítői törekedtek: a fiatalok könnyen befolyásolható tömegei rohantak beköttetni az internetet, és ehhez -- sajnos -- gyakran még a szüleik is asszisztáltak! Ebből is látszik, hogy a háttérben a kezüket dörzsölő kajánul vigyorgó internetdealerek mennyire jó munkát végeztek, még az idősebb (immunis) generációt is sikerült megvezetniük, és azt elérni, hogy pénzüket áldozzák azért, hogy csemetéik drogozhassanak! Ez egyenértékű azzal a szituációval, amikor az apuka reggel az ezüsttálcára kihúzott kokaincsíkokkal ébreszti a kisfiát… Ha ez groteszk, akkor az internetezés eltűrése (sőt: pártolása) miért nem az?

Abból is nagyon jól látszik, hogy a rászoktatásra játszanak ezek az internetszolgáltatóknak (ISP-knek) nevezett maffiák, hogy -- hasonlóan a diszkókban extasy-t terítő zselézett hajú társadalom által kitermelt selejtekkel -- ők is “az első adag ingyen van, a többiért fizetni kell”-elvet követve próbálják a még tiszta fiatalokat is a bűnbe csábítani:

A pofátlanság netovábbja pedig az, hogy még laptopot is adnak hozzá! Tessék elképzelni mindezt más drogokra vetítve, ezt az eredményt kapnánk:

Na? Ez bezzeg egyből meghökkenti az embert, ugye? A két szer között pedig csak annyi a különbség, hogy míg az egyik alattomosan, társadalmilag elfogadottan pusztít, addig a másik legalább őszintén.

Javaslom, hogy tiltsuk le gyerekeinket az internetről, amíg nem késő! Ne engedjünk az olyan könyörgéseknek, mint “naaaa, anyuu, csak még had etessem meg az állataimat a Farmville-ben”, vagy “léégyszii, megjelölt a Brigi iwiw-en, had igazoljam vissza”, esetleg “csak egy pár fejest had osszak le, mert  TeamFortress2-ben ma van a klánunknak war-ja, de ígérem fél óra, és kilépek”! Minden egyes ilyen kis engedménnyel egyre közelebb noszogatjuk a gyerekeinket a fecskendő, és különféle porok, tabletták világa felé! Ne engedjük, hogy a jövő generációja internetfüggő legyen!

Létezik egy kábítószer, ami csak körülbelül 15 éve ütötte fel először a fejét a világban. Eleinte nem vette komolyan senki a veszélyt, amit a használata jelentett, mivel hatása nem volt erős, nem okozott olyan eufóriát, amire azt mondta volna az ember, hogy “ami ennyire jó érzés, az nem árthat”, és nem próbálta ki annyi ember, hogy azt már globális veszélynek tartsa bárki is. Aztán persze a veszély alulbecsülése megint arra vezetett, hogy szépen alattomosan egymás után kapta el a függőség szörnye a fiatalokat (tisztára úgy, mint valami huszadrangú tinihorrorban a maszkos gyilkos a nagycsöcsű szőkéket, meg a túl magabiztos jóképű seggfejeket, csak a nagyságrendek nőttek meg csöppet), és egy idő után -- persze már későn -- nekiálltak sipákolni a pszichológusok, és szociológusok, hogy nagy a baj. Ekkor talán épp túleshettünk egy ezredfordulón, tehát ez is már tíz évvel ezelőtti történet. A kábítószer -- ahhoz képest, hogy annyira új volt, hogy csak a hetvenes-nyolcvanas években születettek ismerkedhettek meg vele, a többiek egész egyszerűen túl idősek voltak hozzá -- hatalmas “karriert” futott be néhány év alatt: a megkérdezett amerikai fiatalok (18-39 éves korosztály) 99,5%-a már próbálta legalább egyszer(!), és több mint felük rendszeresen fogyasztja is! Egyes megkérdezettek kijelentették azt is, hogy “egy nap elvonás rosszabb a pokolnál”, illetve volt olyan 19 éves lány, aki könnyekben tört ki, amikor arról kérdezték, hogy mi lenne, ha megvonnák tőle a szert, és csak annyit bírt kinyögni, hogy “akkor megölném magam. Meg az osztálytársaimat”.

Láthatjuk, hogy ez a veszély komolyabb, mint amit -- sokak által a drogok királyának kikiáltott -- heroin jelent annak ellenére, hogy nem minden esetben okoz eufóriát, túláradó önbizalmat (bár erre vonatkozóan is vannak megfigyelések). Mi is ez a tömegbutító, fiatalságot a nyomorba, és bűnözésbe döntő anyag, amivel sürgősen kezdeni kéne valamit, mert akár fajunk állati szintre süllyedésének okozója is lehet (ha ez a generáció felnő)? Ez bizony az internet. Bizony, az a “találmánya” az emberiségnek, amelyet nyugodtan hozzáírhatunk a “srácok, ezt azért mégse kellett volna” listához az atombomba, a biofegyverek, és a Hello Kitty brand mellé, és ezen fikarcnyit se változtat az a tény, hogy néhány befolyással rendelkező kormányszervezet, politikus és magát függetlennek valló újságíró/média szerint ez az emberi faj egyik legnagyobb találmánya. Ezek az igazság elferdítését, és a drog terjedését valamilyen okból minden igyekezetükkel, és befolyásukkal elősegíteni akaró erők előszeretettel hivatkoznak olyan röhejes “tényekre”, mint hogy “az internet segítségével bármit megtudhatsz”, “az internet segítségével tarthatod a kapcsolatot a barátaiddal, ismerőseiddel”, “a hálón vannak pucér nők, meg motoros képek”, illetve “az interneten le lehet lőni a többieket különféle játékokban”. Ha jobban megfigyeljük ezeket az érveket feltűnhet, hogy a csöcsös nőket leszámítva egyik sem olyan mindent eldöntő állítás, amire azt mondhatná egy racionálisan gondolkodó ember, hogy ezért érdemes rászokni erre a káros anyagra. Mégis -- ha az embernek van érzéke. és agya a kulisszák mögé látni -- akkor azt tapasztalhatja, hogy a veszélyességét feketén-fehéren leíró tanulmányokat mélyen elhallgatva terjesztik a ragályt az emberi faj vesztére törve ezzel! Nézzünk erre egy nyilvánvaló példát, még csak messzire se kell menni érte. Ez a videót több száz(!) alkalommal lement kishazánk országos sugárzású tévéadóin, nem egyszer főműsoridőben:

A viccesen táncoló figura pontosan azt  a hatást éri el, amire a gonosz készítői törekedtek: a fiatalok könnyen befolyásolható tömegei rohantak beköttetni az internetet, és ehhez -- sajnos -- gyakran még a szüleik is asszisztáltak! Ebből is látszik, hogy a háttérben a kezüket dörzsölő kajánul vigyorgó internetdealerek mennyire jó munkát végeztek, még az idősebb (immunis) generációt is sikerült megvezetniük, és azt elérni, hogy pénzüket áldozzák azért, hogy csemetéik drogozhassanak! Ez egyenértékű azzal a szituációval, amikor az apuka reggel az ezüsttálcára kihúzott kokaincsíkokkal ébreszti a kisfiát… Ha ez groteszk, akkor az internetezés eltűrése (sőt: pártolása) miért nem az?

Abból is nagyon jól látszik, hogy a rászoktatásra játszanak ezek az internetszolgáltatóknak (ISP-knek) nevezett maffiák, hogy -- hasonlóan a diszkókban extasy-t terítő zselézett hajú társadalom által kitermelt selejtekkel -- ők is “az első adag ingyen van, a többiért fizetni kell”-elvet követve próbálják a még tiszta fiatalokat is a bűnbe csábítani:

A pofátlanság netovábbja pedig az, hogy még laptopot is adnak hozzá! Tessék elképzelni mindezt más drogokra vetítve, ezt az eredményt kapnánk:

Na? Ez bezzeg egyből meghökkenti az embert, ugye? A két szer között pedig csak annyi a különbség, hogy míg az egyik alattomosan, társadalmilag elfogadottan pusztít, addig a másik legalább őszintén.

Javaslom, hogy tiltsuk le gyerekeinket az internetről, amíg nem késő! Ne engedjünk az olyan könyörgéseknek, mint “naaaa, anyuu, csak még had etessem meg az állataimat a Farmville-ben”, vagy “léégyszii, megjelölt a Brigi iwiw-en, had igazoljam vissza”, esetleg “csak egy pár fejest had osszak le, mert  TeamFortress2-ben ma van a klánunknak war-ja, de ígérem fél óra, és kilépek”! Minden egyes ilyen kis engedménnyel egyre közelebb noszogatjuk a gyerekeinket a fecskendő, és különféle porok, tabletták világa felé! Ne engedjük, hogy a jövő generációja internetfüggő legyen!