Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Archívum a(z) ‘fallout’ kategóriához

“Ezért nincsen post” – 3967. felvonás

Posted by JonC On május - 10 - 2013 ADD COMMENTS

Hajtás után a modern technika vivmányait felhasználva panaszolom el, miért nincs időm mostanában írni (vigyázat, egyből leszippant 2.6 megát a cucc).

Tovább is van… »

Én és az NCR

Posted by JonC On február - 2 - 2012 6 hozzászólás

Remélhetőleg most nem fog hetekig minden post a New Vegas-ról szólni, de tegnap este annyira felkúrta az agyam (már bocsánat), hogy erősen gondolkoztam azon, hogy hirtelen véget fog érni a hetek óta bontakozó románcunk. Oké, komplex környezet, a küldetések scriptelése sem lehet egyszerű (elég csak megnézni, hány patch jött ki a különféle végtelen hurkokat, megoldhatatlan szituációkat megoldandó), de amikor az ember igyekszik a játék szabályai szerint játszani, de az nem engedi, az azért mocskosul bosszantó tud lenni. Adva vagyon ugye az előző postban megénekelt frakció-rendszer, melynek egyik vonása az az, hogy mindegyik csoport más és más módon viszonyul hősünkhöz: ha berongyolunk egy baszott nagy erőpáncélban, kezünkben egy gatling lézermordállyal a bázisukra, és halomra lövünk mindenkit aki él és mozog, akkor az természetesen visszatetszést kelt a köreikben, amelyet úgy nyilvánítanak ki felénk, hogy az első adandó alkalommal kérdezés nélkül nyitnak tüzet ránk, ha összefutunk velük. Ha viszont elmegyünk nekik virágot szedni, leugrunk a boltba helyettük két akciós Dreher-ért, meg egy doboz kék Bondért, akkor egyre jobban fognak minket lájkolni, egészen addig amíg meg nem kapjuk az első éjszaka jogát el nem nyerjük az “Idolized” státuszt, amelynél feljebb már nincs. Nomármost: alapbeállítottságomnál fogva nem nagyon szimpatizálok a tarajos punk csürhével, akik a karavánokat fosztogatják, míg a Ceasar’s Legion néven futó rabszolgatartó csapat pedig azzal vívta ki ellenszenvemet, hogy szabadidejükben kisvárosokat rabolnak ki, a lakosaikat pedig keresztre feszítik. Ezért szerettem volna az NCR (New California Republic) nevű (fél)katonai szervezettel haveri viszonyt ápolni, márcsak azért is, mert meglehetősen nagy számban lézengenek a Pusztában, és jó pár őrhelyet létesítettek. Tudni kell róluk, hogy meglehetősen fújnak a Brotherhood of Steel-re (ők ismerősek lehetnek az előző részekből is), ami persze fordítva is igaz, ugyanis voltak már khm… összezördüléseik egymással. Igen ám, de nekem marha nagy szükségem volt a Brotherhood által gyártott erőpáncélra, ugyanis egész jópofán fest benne az ember:

További képek itt (némelyik spoilerveszélyes!)

Innen eredeztethető a probléma (gondolom én): egyszer talán ebben a ruciban bandázhattam valamerre, amikor valahol a látóhatár szélén lézengve megpillanthatott egy NCR-es katona, és a játék elkönyvelt, mint ellenségüket! Úgy támadnak rám azóta az NCR-es bakák mindenféle előjel nélkül, mintha előtte százszámra mészároltam volna le őket könyékig tapicskolva a vérükben, pedig eleddig egyiküket sem szabadítottam meg néhány testrészétől! Ennek “hála” tegnap este konkrétan az történt, hogy – miután kiléptem egy épületből a Strip nevű városrészben – a kísérőm, Craig tűzharcba keveredett az arra bóklászó NCR őrjárattal, én meg csak álltam egy helyben, és okézgattam sorban le a felugró ablakokat melyek szerint most már nem kedvel az NCR, most már kifejezetten utálnak, most már nem kedvelnek a Strip-ben, és így tovább. Ez annak fényében volt kifejezetten vicces, hogy egy előző játékállásomban azé’ csak leakasztottam pár headshotot ezeknek a katonáknak (utána visszatöltöttem egy korábbit), mire Craig külön párbeszédablakban figyelmeztetett, hogy ha nem hagyok fel a mészárlásukkal, akkor nagyon gyorsan el fognak egymástól válni az útjaink (merthogy ő náluk szolgált fiatalabb korában) 🙂 Állítólag ha magamra ölteném valamelyik páncélzatukat akkor ideiglenesen visszaállna a  viszonyunk neutral-ra. Ezzel talán kiküszöbölhető lenne a kapcsolatunkban beállt törés, ámde annak fényében, hogy úgy is lőttek rám, hogy elvileg alapból semleges volt már nem tartom annyira biztosnak. Marad a konzolhack, meg a bütykölés, de könyörgöm hadd ne kelljen már állandóan az ilyen figyelmetlenségekkel szívni! Amúgy a neutral, és a nem kedvelt közötti éles határvonal néha egész vicces szituációkat eredményez: a Kings nevű banda bázisán elloptam egy stimpackot, meg pár apróságot egy elsősegély ládából, ami éppen elég volt ahhoz hogy átbillenjek nem kedveltbe, és mindenki, aki élt és mozgott elkezdett tüzelni rám. Hát fuck. (Azért hozzátenném, hogy mindezek ellenére mégis imádom ezt a bugos szart.)

Mintha csak tegnap lett volna: bő egy évvel ezelőtt annyira rá voltam feszülve a Fallout sorozat harmadik(nak mondott, bár a Tactics miatt kicsit pontatlan sorszámmal ellátott) részére, hogy sokáig másról sem szólt a blog, csak hogy mennyire eltalált, zseniális, ötletes, és egyáltalán: olyan élményekkel teli a játék, amelyeket nyugodt szívvel elmesélhetsz a nem kocka haverjaidnak is, és ők is röhögni (vagy hüledezni, sztorija válogatja) fognak rajta. Márpedig ilyenekkel tele volt a Pusztaság: Harold a faember, az óriáshangya-királynő, a Hangyaember vs. Robotember örökrangadó, a szökött rabszolgák terve a Lincoln-szobor fejével kapcsolatban – a lista hosszan sorolható. Ehhez jött az általános hangulat: képzeld el, ahogy a kietlen pusztákon, szétdúlt városok utcáin kóborolsz, közben valami jazz nyekereg a PipBoy-odból, és az a Hold süt le rád, ami szemtanúja volt az emberiség boldog békeéveinek, és annak is, amikor majdnem kiirtotta saját magát… ezt nagyon nehéz szavakkal leírni, ezt át kell élni. A fanyalgó hangok ellenére (ez olyan mint az Oblivion, csak fegyverekkel, meg hasonlók) én, mint tapasztalt Fallout 1-2 veterán (múltkor olvastam valami tizenéves hülyegyerek kommentjét egy New Vegas-os videó alatt, hogy a hármat próbáljátok ki, az első kettőt ne, mert azok szarok… le merném fogadni, hogy nem is játszott velük, csak látott pár screenshotot) nyugodt szívvel állíthatom, hogy a sorozat harmadik része nemcsak hogy nem okozott csalódást az elődei fényében, de sokkal átélhetőbbé tette az emberiség romjain tett túránkat! Persze ehhez kellett a fasza 3D-s motor, a napszakok váltakozása, a sok-sok utalás az elődökre (egy szó: Dogmeat), a perkrendszer átemelése, a V.A.T.S. célzórendszer, a random találkozások, és még sok-sok egyéb apróság, amelyeknek hála egy az egyben megkaptuk a nagy betűs Fallout Hangulatot. Imádtam, és imádom a mai napig.

Érezhette a Bethesda is, hogy erről a rókáról érdemes lenne még egy bőrt lenyúzni (gondolom sokat segített a döntésben az első héten eladott 4700000 példány is), így megbízták az efféle alantas dolgokban meglehetősen rutinosnak számító Obsidian Entertainment-et egy spinoff összedobásával. A rókabőrös hasonlat, meg a spinoffnak titulálás szerencsére ezúttal nem kell, hogy negatív asszociációkat keltsen az egyszeri gamerben: ugyan khm… elég sok minden ugyanolyan maradt, mégis maradandó élmény végigtolni ezt is hála a rengeteg kreatív energiának, amit beleöltek a fejlesztők.


Dat sunset (alapból nem így fest, kellett hozzá ez a mod)


Zuhogó eső, viszonylag rendezett utcakép

Kezdjük talán azzal, hogy kaptunk egy teljesen új területet: az alapjáték Washington DC-je helyett most Las Vegas-t és tágabb környezetét van szerencsénk jó alaposan körbejárni. A nevadai sivatag megkapó szépségű nagy büdös semmije telitalálat abból a szempontból, hogy a miliőnek hála tökéletesen át tudjuk érezni, mit érezhet egy jenki redneck atomháború után: szellősen épült városok, hatalmas kiszáradt tavak, kősivatagok, régi, elhanyagolt ipari létesítmények, radarállomások várnak arra, hogy lakóik fejének sörétessel való megcirógatása után szétlootoljuk az agyunkat odatévedvén. Változás az előző részhez képest, hogy ezt a területet nem érte akkora pusztítás, mint a keleti partvidéket, ezért jóval pezsgőbb élet zajlik: ugyan bevallom férfiasan, hogy a helyi civilizáció legnyüzsgőbb városában, New Vegas-ban még csak nem is jártam (dacára a huszoniksz óra játékidőnek, amit eddig belefeccöltem a játékba), de ez a térkép más pontjaira tévedve is szembetűnő. Persze ne tessék túlzsúfolt utakon araszoló autókra, plázákban henyélő tinikre, meg hasonlókra számítani, ez a játék azért mégiscsak egy atomháború után játszódik. Amúgy az emberi civilizáció pusztulását szerencsére nem akarták igazán érzelmi alapokra helyezve ábrázolni a fejlesztők (ahogy nem törekedtek erre az előző részben sem igazán), pedig igazán torokszorító érzés lehetett volna szembesülni mindazzal a szépséggel, amit elvesztettünk a világégés során, ha kicsivel több hatásvadász helyszínen találkozhatnánk a pusztulás igazán szomorú következményeivel – teszem azt lehetne több olyan helyszín, ami nem romos állapotában gyönyörű lehetett a bombák előtt. Enélkül viszont csak megyünk előre, néha szinte bele se gondolunk abba, hogy min ment át a világ, minek köszönhetően csökevényesedett ilyen ókori szintre vissza az emberi faj. Sebaj, a sztori így is elég epikus, bár az előző rész atombombarobbantós küldetéséhez hasonló súlyú döntéssel még nem találkoztam. Persze egyes emberek, csoportok életébe rendesen bele tudunk avatkozni, de azért ez mégiscsak más, mint eldönteni, hogy egy várost elemésszen egy gombafelhő, avagy megmeneküljön.


Laza vagyok, szétesem, power armor édesem!


New Vegas külvárosa éjszaka

Ha már belemásztam a történetbe nézzük mi is motiválja majd a játék alatt a főhősünket. Az intro egy meglehetősen mókás momentummal zárul: egy jól öltözött gengszter fejbelő bennünket egy kisváros temetőjében, és belezuhanunk egy előre ásott sírba. Ha ezzel véget is érne a játék, akkor gondolom elég sokan követelnék vissza a pénzüket, de természetesen túléljük a golyót,  majd pár nap kóma után a városka orvosánál térünk magunkhoz. Innentől már csak egy dolog éltet bennünket: megtudni, hogy ki volt a gengszter, és miért volt velünk ilyen udvariatlan. Az ehhez vezető út már ismerős lehet: küldetéseket csinálunk meg, amelyek gyakran állítanak morális döntések elé, lootolunk ezerrel, fejlődünk, felfedezünk, és miközben szép lassan bejárjuk a környéket egyre több információt szerzünk a jól öltözött úriemberről, aki azon a szép nyári éjszakán nem átallott egy ártatlan futár életének végére majdnem pontot tenni. Persze a hozzá vezető út meglehetősen hosszú, amit csak tetéz ha úgy játsszuk a játékot, ahogy azt a fejlesztők szerették volna: tessék bejárni a térkép minden zegét-zugát, rengeteg eldugott mellékküldetés, vagy csak poénos momentum marad ki, ha végigvágtáztok a főszálon! A legutolsó eldugott völgyben is várni fog egy olyan bunkerbejárat, ahova nem tudtok bejutni, vagy egy NPC, aki hülyeségeket mesél a régi időkről! Hihetetlen mennyiségű apróság van beletömve a játékba, amelyeknek hála csak tompítottan jön át az “ezek csak scriptelt párbeszédek, ezek csak scriptelt események”-feeling (ami persze egyből felerősödik, ha valami ostoba bugnak köszönhetően a városkák lakosai egymáson akarnak átsétálni, de ez már másik történet). Persze mindez igaz volt a harmadik részre is, úgyhogy a játék ezen zseniális vonása szerencsére nem tűnt el dacára annak, hogy más fejlesztőcsapat dolgozott rajta, mint az elődjén.

Ami változott, hogy hangsúlyosabb szerepet kapnak a társak: míg – emlékeim szerint – a harmadik részben csak Dogmeat volt potenciális társ, addig itt már humanoidokkal (illetve egy robottal) is összeállhatunk, amelyek mindegyike más és más előnyt nyújt: van olyan, amelyiknek hála körvonalak jelzik célzás közben az ellenfeleket és a társakat (éjszaka azért jól jöhet), van amelyiknek jelenlétében kevésbé kopnak a fegyvereink, és így tovább. Alapvetően eléggé statikus a kapcsolatunk velük, odaadjuk nekik az elseftelni szánt minigunt (“ne, cipejjed”), aztán ennyiben kimerül az interakció. Harcban általában azért jól jönnek, bár elég sűrűn elájulnak, ilyenkor várni kell pár másodpercet, hogy abbahagyják a heverészést. Ugrani továbbra sem tanultak meg (ahogy anno Dogmeat sem tudott), úgyhogy egész könnyű őket elhagyni, főleg ha valami rázósabb terepen akarunk keresztülvágni.


Úristen, mennyi loot!


Még egy impresszív külső nézeti kép (vagy mifene)

Változás még a reload/workbench-ek és campfire-ek megjelenése: első kettővel lőszert, és különféle tárgyakat, míg utóbbival különféle gyógyhatású főzeteket és mérgeket állíthatunk elő a Pusztában található alapanyagokból. Ennek köszönhetően a craftolás rajongói a bunkerek mélyén található szeméthalmokból olyan hasznos tárgyakat készíthetnek, mint a Super Stimpack, vagy a Weapon Repair Kit.

Fontos újdonság még a frakciók megjelenése: hirtelenjében a GTA2-höz tudnám hasonlítani a megoldást, melynek hála a sivatagban erre-arra bóklászó, helyőrségeket üzemeltető, esetlegesen másokat rabigába hajtó, fosztogató szemétládák csapataival különféle viszonyokba kerülhetünk. Ha például valamelyiknek a seggét is kinyaljuk (ahogy én tettem a Brotherhood of Steel-lel, kellett az erőpáncél), akkor a táboraikban engedményt kapunk a kereskedőiknél, szabad a bejárásunk mindenhova, míg ha az első adandó alkalommal lemészároljuk valamelyik őrjáratukat (ahogy én tettem a Caesar’s Legion-nel, miután láttam mit műveltek egy kisváros lakóival), akkor értelemszerűen nem fognak a keblükre ölelni, sőt bérgyilkosokat is a nyakunkra fognak küldeni alkalomadtán. Az adott frakcióra jellemző páncélt viselve oda kell figyelnünk, hogy hol mutatkozunk: ha például éppen egy a BoS által gyártott T45-d típusú power armorban feszítünk, akkor – dacára az addig ápolt jó viszonynak – az NCR-os katonák nekünk fognak esni, mint hülyegyerek az anyjának ahelyett, hogy megdicsérnének, hogy milyen szexik vagyunk benne. Ennek oka a két frakció közötti régóta húzódó viszály, amelynek legutolsó momentuma a Helios 1 erőműnél lezajlott csata volt, melynek során… de ennyi elég is lesz a spoilerezésből. Apró hülyeség, hogy bezzeg az nem fáj senkinek, ha a kísérőnk visel ellenséges frakció által készített öltözetet.

A grafika persze már nem mai gyerek: helyenként kifejezetten homályos felületek borzolják az ember idegeit, nem beszélve arról a gusztustalan effektről, ahogy a nagy büdös semmiben gyalogolva néha túl hirtelen tűnnek elő tereptárgyak, illetve néha későn “kap észbe” a motor, és késve húzza rá az objektumokra a részletesebb textúrákat. Persze ezen felül lehet emelkedni, ugyanis a belső terek a maguk bájos lepusztultságával, a fényeffektek (a lemenő Nap erősebben világítja meg a felé eső falfelületeket, stb.), valamint a még mindig zseniális V.A.T.S. célzórendszer által képernyőnkre varázsolt lassításban végigélvezhető végtagszakadások azért meglehetősen faszán néznek ki.


Sárkányröptetés (ezeket a szárnyas szörnyeket amúgy kifejezetten utálom)


Hősünk heroikus beállásban, a háttérben New Vegas fényei

Hibákból persze most is van jó pár, amelyek között akad kifejezetten vicces, és kifejezetten frusztráló is. Szerencsére csak ritkán találkozunk olyannal, ami miatt be kéne töltenünk az előző állást, olyan viszont akad bőven, ami kizökkent a hangulatból. Ezek közé tartoznak az AI hülyeségei: az még csak-csak elmegy, hogy – ahogy már említettem – a kísérőink nem tudnak ugrani, ezért néha kilométereket nyargalnak utánunk, de amikor szűkebb folyosókból álló térképeken (például Vaultokban) egész egyszerűen nem tudja az engine őket hova rakni, szépen beclippelnek a falba, és onnan csápolnak kifele… na az nagyon illúzióromboló. Tegnap elképesztő látvány volt az is, amikor Veronica (az egyik választható társ) kicsit elpihent néhány sentry robottal való barátkozás során, majd amikor elrendeztem a sorsukat, és magához tért végre akkor olyan animációval állt talpra, amilyet én még játékban nem nagyon láttam 🙂 A néha előforduló fagyikat már nem is említem, tessék sűrűn nyomkodni az F5-öt. Akadnak olyan hibák, logikátlanságok is, amelyek nem a grafikát, hanem a játékmechanizmust érintik (hozzáteszem, ezek már az előző részben is jelen voltak): egy óra alvástól begyógyul minden lőtt/harapott/tépett sebünk, beforrnak a csontjaink és a hasonlók engem még most, jópár óra játék után is kicsit zavarnak/megmosolyogtatnak (passztól függően). Kicsit hangulatgyilkos az is, amikor egy-egy nagyobb épületben minden szoba ugyanúgy néz ki, ugyanaz a bútorok elrendezése, a loot, egyszóval minden – szinte látom magam előtt a level designert, ahogy húzza a kijelölőkockát az első kész helyiségen, és arcán kéjes mosollyal nyomkodja a paste-t egymás után. Ez a probléma amúgy csak annak fényében tűnik jelentősnek, hogy a játék többi aspektusa mennyire erős, nagy így a kontraszt.

Ugyanis a többi aspektusa kurva jól sikerült. Gyermeki örömmel fosztogatja az ember az újonnan felfedezett helyek ládáit, a levadászott ellenfelek hulláit, és ugyanilyen boldogság az is, amikor sikerül egy szövevényes küldetés végére pontot tenni. Némelyik NPC dumáin sírva röhögtem (például Primmben a kaszinóban van egy idegenvezető robot, aki előadja Vikki és Vance  történetét, akik olyanok voltak, mint Bonnie és Clyde leszámítva pár khm…. “apró” eltérést), és volt olyan sötét titok a múltból, amitől kirázott a hideg (Vault 11). A bejárható terület hatalmas, a történet zseniális, a játékélmény feledhetetlen – bőven megéri az árát, jóval többet nyújt egy átlagos rókabőrnél. A Fallout 4 megjelenéséig mindenképpen próbálja ki, aki még nem tette!

Kell: Fallout Monopoly!

Posted by JonC On augusztus - 30 - 2011 2 hozzászólás

Ezt egy rendkívül lelkes barátnő csinálta a barátja születésnapjára:

Ki ne vágyna arra, hogy egy rafinált üzleti manőverrel megszerezze a Nuka Cola-gyárat, Rivet City-t  esetleg Megatont (még persze azelőtt, hogy a betegebb lelkületű játékosok fel nem robbantják a település közepén díszelgő atombombát eheh)? A táblához akár még a stílusba illő szerencsekártyákat is nyomtathatunk innen (és innen, bár sajnos egy kis ügyeskedés kell hozzájuk Photoshopban, hogy nyomtathatóak legyenek), de az igazán elvetemültek csinálhatnak Nuka Cola kupakokat pénz gyanánt (leírás itt hogy hogyan) és Fallout-os bobblehead-eket is beszerezhetnek a tökéletes élmény elérésének érdekében! A posztnukleáris élvezetek csúcsa pedig már csak az lehet, ha a játékhoz háttérzenének berakjuk a csodálatos szerzeményt is, amelynek a dalszövege a tábla szélein körbefuttatva olvasható 🙂

(forrás: deviantart, pinkaxolotl galériája)

Falloutos awesomeness

Posted by JonC On november - 24 - 2010 1 COMMENT

Tegnap reggel újra megkísértett ez a drága Fallout 3: annak ellenére, hogy már van neki új része is (amely a New Vegas névre hallgat, és állítólag a bugokat leszámítva zseniális), én mégis erre kaptam újra kedvet, miután mit sem sejtve belepillantottam a régóta online figyelő screenshot-galériámba (megtekintéséhez erre tessék fáradni). Miután újra elkapott a játékból áradó eszetlenül addiktív hangulat már semmi nem menthetett meg attól, hogy újra felvegyem a sztoriszálat, amit még valamikor nyár elején ejtettem el – úgy rémlik, hogy csömöröm lett a posztapokaliptikus vidámkodás enyhén tömény dózisától, és egyszer csak nem volt kedvem újra elindítani. Most, hogy már a Batman – Arkham Asylum-ot is végigtoltam (figyel is egy félkész post róla a WordPress adatbázisának legmélyén) semmi sem állhatott az utamba (a Minecraftot leszámítva persze), hogy újra belevessem magam a Wasteland által kínált élményekbe.

Mondjuk amikor másfél órán belül háromszor fagyott kőkeményre, akkor már kezdtem elveszteni a motivációmat vele kapcsolatban, úgyhogy keserűségemben a netre fanyalodtam helyette (aminek szabad felhasználása mostanában egyre ritkábban adatik meg, annyi a meló), és – minő véletlen! – pont egy Fallout-tal kapcsolatos képgyűjtemény akadt az utamba.

Azt eddig is tudtuk, hogy a Bethesda marketingesei is hasonlóan zseniális promóciókkal képesek előállni, mint a Valve-es arcok (lásd itt például) – erre a legjobb példa talán ez a trailer:

(A New Vegasé meg sem közelíti szerintem, akit érdekel itt megnézheti.)

Amire viszont most bukkantam az új volt a számomra, ugyanis ezek az állatok csináltak egy jópofa kézikönyvet, amelyben hosszasan taglalják, hogy mire kell odafigyelni, ha pár száz évvel a nukleáris háború után kimerészkednénk a felszínre. A cucc megvalósítása, stílusa remekbe szabott, tényleg olyan, mintha valami ötvenes évekbeli oktatóanyag lenne. Néhány kedvenc lapom következzék belőle alant:

Kapásból kapunk néhány hasznos tanácsot, és megnyugtató tényt:

Szóval … azt tervezed, hogy kimerészkedsz a felszínre

Mint felelősségteljes amerikai állampolgárok kérünk, hogy maradj a föld alatt biztonságban az óvóhelyen, amíg meg nem kapod a jelet, hogy a felszín biztonságos. Semmi szükség a türelmetlenkedésre. A hatóságok kapcsolatba fognak lépni a Felvigyázóddal mihelyst biztonsággal elhagyható lesz a bunker.

Másrészt – és ez a fontos része a dolognak – ha elhagyod a menedéket van egy hajszálnyi esély arra, hogy életben maradsz. Fél mérföldnél nagyobb távolságban csak tízből egy éli túl a megpróbáltatásokat. A többiek rémisztő, elmondhatatlan kínok között halnak meg.

Ha mindezek ellenére úgy döntöttél, hogy vakmerően elhagyod a biztonságot, amit a Vault-Tec teremtett neked, mindenképpen olvasd végig ezt az útmutatót. Ha néhányszor átfutod egészen biztosak vagyunk abban, hogy te is rájössz: föld alatt maradni a legjobb döntés.

Aztán kapunk néhány tippet arra is, hogy mi a teendő, ha a földalatti lét után először látjuk meg a napfényt:

Ha nincs nálad napszemüveg, akkor a mutató- és hüvelykujjaidat egymásnak szorítva tartsd a tenyeredet a szemöldököd fölé vízszintesen, így megvédheted magad a legveszélyesebb sugaraktól.

* Tartsd észben, hogy ez nem a leghatékonyabb módja a szem védelmének, és nem biztos, hogy megvéd a látássérüléstől!

Tartalmaz egy kis útmutatót azzal kapcsolatban is, hogy melyik napszakban milyen távolságra közelítsük meg a nálunk másfél méterrel magasabb, és 200 kilóval nehezebb szupermutánsokat:

A kiadvány segít a táplálékválasztásban is:

A gusztustalan igazság

Döntsd el, hogy mi szolgáljon táplálékforrásul

Talán már hallottál pletykákat arról, hogy a Wasteland rónáin nem lehet  biztonsággal elfogyasztható ételt, italt találni. Ez marhaság. A tudomány bebizonyította, hogy igenis lehet friss ételt, és tiszta vizet előállítani ilyen körülmények között is. Ennek ellenére minden bizonnyal lesz olyan helyzet, amikor kénytelen leszel olyan sugárfertőzött ételt fogyasztani, mint amilyen egy kétfejű Brahmin nyers húsa. És bizony lesz olyan sötét pillanatod is, amikor már más eshetőséged nem maradt, minthogy szégyenszemre a saját fajtád egyik tagját kell majd megenned.

További jótanácsok ezen a linken érhetőek el. Javaslatom a következő: tessék kinyomtatni az összes lapot, és elrakni őket valami biztonságos helyre (mondjuk a Fogarasi Árpi atombunkerje Kocsordon pont megfelel a célnak), ha ledobnak ide is egy bombát még jól fog jönni! 🙂

Függőség

Posted by JonC On június - 3 - 2010 3 hozzászólás

Akik gyakran visszatérnek a blogra, hogy újabb adagot kapjanak a JonCizmusból talán észrevehették, hogy mostanában kicsit csökkent a komolyabb befektetett energiát igénylő postok száma. Persze ezt okozhatná sok-sok tényező: megcsináltathattam volna a biciklimet, és gép előtt pötyögés helyett bringázhatnék a városban fel-alá, esetleg a kiadós baráti sörözések miatt nem tudnék időt szakítani az oldalra, de neeem… én nem ilyen vagyok. Én bizony elkezdtem drogozni, és napok óta csak flashelek, mint kezdő minimalos a fél bogyótól. Folyamatosan a kábítószerről álmodozok: alig várom, hogy újra kaphassak belőle, ez jár munka közben a fejemben, háttérképeket rakok ki róla a céges gépemen, vele foglalkozó fórumok olvasgatásával húzom ki azt a néhány órát, amíg újra jól betéphetek segítségével… Otthon persze ennek köszönhetően nem is netezek már napok óta, lerúgom a cipőmet, ledobom a pulóveremet, és – megfeledkezve a gyomromat mardosó éhségról – minden mást félretéve szólítom a szert magamba. Mióta rendszeresen a hatása alatt vagyok ráadásul úgy vettem észre, hogy megszűnni látszik a közléskényszerem: nincs ihletem a blogra írni, nem akarok tudni a realitásról: hagyjon mindenki békén a kis saját világomban, ahol én vagyok az Isten! Persze valahol tudom, hogy szánalmas szimulált élmények mámorában ((C) Red Line Offside) élni, és vár rám a való világ, ami többet nyújthat minden drognál, de én a könnyebb utat választottam: betépve nem érdekel, hogy nem tökéletes, és izmos a testem, nem kell embereknek megfelelnem, nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam… csak én vagyok, és a … Fallout 3.
Mert bizony ez egy kibaszott drog. Addiktív, bekebelez, és nem enged! Nincs kedvem írni, netezni, kommentelni, olvasni, még enni se (mert időt vesz el), és ébresztőt kell beállítanom éjfélre, hogy egyáltalán le tudjak feküdni! Amitől tartottam bekövetkezett: ismerem magam annyira, hogy rá tudok kattanni szinte bármire annyira, hogy – a szeretteimet leszámítva – elsődleges prioritást adok neki, és minden másra csak nehezen tudok koncentrálni. Ez néha nagyon hasznos, például ha valami olyanra teszem fel a napjaimat aminek van értelme (pl. a Photoshop tudásom kigyúrása), sőt egy ideig még kellemes is kicsit lebegni egy kitalált világban, amelynek segítségével el tudok szakadni a valóságtól, de természetesen mindig átesek a ló túlsó oldalára, és azon kapom magam, hogy már hat(!) órája tolom a játékot naponta kigúvadt szemekkel. Már látom magam, ahogy az ASZFK (Anonim Számítógép-függők Klubja) gyűlésén ülök az egyik széken a körben, és kihív a csoport terapeutája, hogy mutassam be magam a többieknek. Tétova léptekkel szemlesütve kiódalgok az emelvényhez, és némileg rángatózó arccal a következőket mondom a többieknek:
– a nevem JonC, és már egy napja nem indítottam el a Fallout3-at, sőt még csak nem is olvastam róla semmit a neten!
Persze szokásomhoz híven kicsit túldramatizáltam a dolgot, de tény, hogy veszélyeztetett vagyok ezen a téren. Ezért se fogom soha kipróbálni a WOW-ot, mert néhány hónap múlva azon kapnám magam, hogy egy büdös kocsma mélyén a jól megszokott témáim (amelyekbe most ne menjünk bele :)) helyett épp azt mesélném a hallgatóságomnak, hogy hogyan raideltünk be egy dungeon-t, meg mennyire jó, hogy volt tank karakter a partyban, mert legalább tudtunk jó sokat loot-olni (ez persze csak egy gyenge próbálkozás volt részemről imitálni a WOW-os szakzsargont, ők jóval érthetetlenebb nyelvet beszélnek).
Szóval igyekszem majd kicsit redukálni a napi 6 óra játékomat mondjuk 3-4-re (nehéz lesz), mert előbb-utóbb én is egy szemüveges zsíros hajú pattanásos zsírdisznó leszek, mint általában a geek-ek. Már tettem lépéseket is ennek érdekében: ma például elfogadtam egy baráti sörözgetésről szóló felkérést, legalább addig se Falloutozok! 😀

UPDATE:

hja, most meg részeg vagyok. Csöbörből vödörbe, mi? 🙂

Amikor a Földön véget ért az élet

Posted by JonC On május - 31 - 2010 6 hozzászólás

Mostanában gyakran eszembe jut Will Smith egyik frissebb eresztésű filmje, a Legenda vagyok. Tudjátok, az az a mozi, amiben egyedül ő él túl egy vírusfertőzést Manhatten-ben, és hűséges kutyájával ketten uralják a várost küzdve az állatkertből megszökött oroszlánokkal, és az időközben hm… kicsit magukból kifordult állampolgárokkal. Övé a város, bárhova bemehet, bármit elvehet, bármelyik kocsit elkötheti, csak éppen a lényeg hiányzik az életéből: a társadalomban élés biztonsága. Mióta újra és újra belevetem magam a Fallout3 világába minden alkalommal eszembe jut a film, mivel ugyanolyan magányosnak és kicsinek érzem magam, mint amilyennek Robert Neville érezhette magát a kihalt, sivár nagyvárosban (pláne miután… hagyjuk, nem spoilerezek, tessék megnézni!).

Az ‘egyedül vagyok egy több millió emberre tervezett metropoliszban’-érzés tökéletesen átjön a fent említett játék nyüstölése közben is. A legjobb az lesz, ha mellékelek egy képet, ami talán visszaadja a hangulatot (amúgy a Wall-E is ezen a vonalon mozog, bár tény, hogy kevésbé nyomasztó):

Persze az emberiség kihalása után hátramaradó táj nem csak a játék fejlesztőit ihlette meg, elég ha csak a Legenda vagyok alapjául szolgáló regényt említjük, vagy épp’ Matt Logue zseniális fotóit, amelyek a kihalt Los Angeles-t ábrázolják. Ezeken az épületek a helyükön vannak (a fenti képpel ellentétben, bár az egy fiktív atomháború utáni világról készült), mégis elkapja az embert a kozmikus magány tőlük:

Hja, és ha már a témánál tartunk: íme a videó, ami nem próbál meg elkeseríteni, és valamiféle szorongással hatni az emberre, sőt: szerintem nagyon szép. Time lapse technikával készült, az aláfestő zenéjét pedig a Radiohead szolgáltatta (kulisszatitkok a készítéséről itt):

Persze ez csak néhány példa volt erre a kihalt Föld témára. Valahogy az embereket izgatja a kérdéskör, hogy milyen lehetne a világ mondjuk egy gyilkos járvány után, milyen lehet az, amikor a természet szép lassan elkezdi visszafoglalni a helyét: indák kúsznak a toronyházakra, vadállatok falkái, és bogarak milliárdjai lepik el a beton repedésein kibújó fűtől zöldbe borult utcákat… A vicc pedig az, hogy ha így folytatjuk erre minden esély meg is van. Cseszhetjük a tudományt, ha majd Földanya immunrendszere beindul, és komolyabb antitesteket kezd el termelni  a kórokozók ellen, akik miatt betegeskedik már hosszú ideje…

Letettem a hajam

Posted by JonC On május - 28 - 2010 4 hozzászólás

Tegnap újra nekiestem a Fallout3-nak, és újra sikerült elérni azt a tudatállapotot, amelyben úgy érzed, hogy ott vagy a lepusztult vidéken, ahol halál vár rád, ha nincs nálad elég gyógyinjekció. Az utóbbi évek legnagyobb WTF? érzését ennek a csodának (nincs rá jobb szó) köszönhetem. Konkrétan csak lestem percekig a monitort, amikor szembesültem azzal, hogy a fejlesztők mindenre gondoltak:

(Vigyázat, SPOILERVESZÉLY!)

még az elején Megatonban van egy flúgos picsa (Moirának hívják), aki mindenféle idióta küldetésekkel bíz meg, amelyek segítségével információkat kell gyűjtened neki a készülő könyvéhez. Az a célja, hogy a mű útmutatásul szolgáljon a jövő embereinek, és minket kér fel a piszkos munkákra: hol sugárbetegséget kell kapnunk a kedvéért, hol össze-vissza kell törnünk magunkat (bónusz, ha még le is bénul egy-két végtagunk…), hol pedig szeretné, ha becsempésznénk egy kis műszert az egyik szörny fő szaporodóhelyére – lehetőleg úgy, hogy egyiket se bántsuk, mert olyan aranyosak (namegazanyád). Két fejezethez asszisztáltam már, és épp küldött volna el a következő idióta quest-re, amikor – ahelyett, hogy útra keltem volna – újból szóba elegyedtem vele. Néhány perc alatt sikerült meggyőznöm(!) arról, hogy mekkora idióta már, meg közröhej tárgya lesz, ha ezt a hülyeséget kiadja, erre ő beletörődően igazat adott nekem, és közölte, hogy tényleg baromság volt ez a kutatás, és most már nem is akarja folytatni. Ezzel a húzásommal tulajdonképpen elestem néhány mellékküldetéstől, de – és most jött a döbbenet – a program közölte, hogy kaptam egy új tulajdonságot, amely a Dreamcrusher névre hallgat (magyarul kb. ‘Illúziógyilkos’), mivel sikeresen lebeszéltem Moirát élete álmáról 😀 Ez a vonásom a jövőben arra lesz jó, hogy az ellenfeleim 50%-kal kisebb eséllyel fognak kritikus találatot bevinni nekem, mivel úgymond elveszem az emberek lelkesedését a környezetemben 🙂

Zseniális!

UPDATE:

valaki hozzámvághatná azt a képet a Google képkeresési találatai közül, amely a ‘ fallout3 moira brown ranged weapon ‘ kifejezésre keresve elsőként jelenik meg a listában…(screenshot itt) 🙄

A halott puszta – 1. rész

Posted by JonC On május - 18 - 2010 3 hozzászólás

Apró vércseppeket magam mögött hagyva húztam fel magam a sziklacsoport tetejére. Minden lépésnél tompa fájdalom jelezte, hogy a vádlimba egy vadkutya harapott, de kénytelen voltam felmászni, hogy körbekémlelhessem a tájat. Úgy éreztem, hogy valahogy ez nem az én napom: nem elég a sérülésem, most még teljesen el is tévedtem. Ahogy kaptattam fel a köveken azon járt az agyam, hogy elkaphattam-e valamit attól a dögtől. Megint elkapott a düh, amikor eszembe jutott, hogy milyen szerencsétlen voltam: amíg az egyiket sikerült fejbekapnom a vadászpuskámmal (egyből csinált is egy majdnem tízpontos hátraszaltót), addig nem figyeltem oda a társára, aki a hátam mögé lopakodott időközben, és hosszú sárga fogait belevájta a lábamba. Felordítottam a hirtelen fájdalomtól, leráztam a lábamról, és – mintha megállt volna az idő – tökéletes pontossággal célba vettem a koponyáját. A kihalt tájon végigvisszhangzott az újabb dördülés, a kutya pedig engedelmesen dőlt az oldalára. Szája szélén rózsaszín hab csillant meg a holdfényben. Leköptem, elengedtem néhány cifra káromkodást (bőven szerepet kapott bennük a szuka, ami szülte), majd szemügyre vettem a lábam. Persze, pont most nincs nálam gyógyinjekció, hogy cseszné meg. Gyorsan átkutattam a hátizsákomat, hátha akad valami, amivel elállíthatom a vérzést, de persze lőszeren, meg néhány eladásra szánt tárgyon kívül semmit nem találtam. A kezembe akadt egy üvegcse, kivettem, és a hold fényébe tartva megnéztem a feliratot az oldalán. Hm, egy adag Buffout… végülis ez enyhítené a fájdalmamat az tuti, kár hogy erősen addiktív. Egyszercsak elkezdett lüktetni a seb… – rohadjon meg, ez kurvára fáj – gondoltam, és a markomba ráztam néhány tablettát. A számba vettem őket, majd néhány korty poshadt víz segítségével leküzdöttem őket a torkomon. A hatás egyből jelentkezett: a fájdalom teljesen elmúlt, sőt hirtelen nagyon kipihentnek, és frissnek éreztem magam. Újult erővel vágtam neki a síkságnak.
– Na igen, de ez már órákkal ezelőtt történt, mostanra kezd múlni a szer hatása – gondoltam, és halkan felszisszentem, amikor az egyik szikla éle a sebemhez ért. Nagy nehezen felértem a halom tetejére, és végigjárattam a tekintetemet a tájon. A látóhatár szélén sötét hegyek derengtek mintegy körbeölelve a völgyet, ahol voltam. Leszakadt felüljárók, félig rombadőlt épületek, sziklák, rozsdás kerítések, és elhagyatott lakóházak ameddig a szem ellát… nem volt túl lélekemelő látvány. Mégis, hiába utalt minden a pusztulásra akkor is volt a tájban valami szép. Ahogy ott álltam, kabátomat lobogtatta a hideg szél, PipBoy-omból valami réges-régi szerelmes dal nyekergett úgy éreztem: a látszat ellenére érdemes itt élni. Az életösztön kiirthatatlanul belémrögzült, és nem fogom feladni, hiába a látszólagos céltalanság. – Az amerikai álom megvalósult – morogtam, és dühömben köptem egyet. Ekkor vettem észre néhány kilométerre a völgy mélyén, amire épp szükségem volt: egy elhagyatott bevásárlóközpontot, amelyben a háború előtt még roskadásig tömve voltak a polcok minden földi jóval. – Meg kéne nézni, hátha találok valami fertőtlenítőszert a lábamra – gondoltam. Óvatosan lemásztam a sziklákról, és elindultam az épület felé. Fegyveremet kibiztosítva, tüzelésre készen ereszkedtem lefele a domboldalon. Körülöttem amíg a szem ellátott egy valaha virágzó civilizáció romjai hevertek. Valaha itt több millió ember élt, autókkal furikázott, dolgozott, sütögette a steak-et a háza hátsó kerjében, és dühöngött, ha nem talált egy nézhető adót se a tévében a több száz elérhető közül. – Lényegesen kevesebb azóta a TV-csatorna, nemde? – gondoltam, és cinikusan elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy kilométeres körzetben körülöttem egy ember sincs, csak elmutálódott kutyák, és hatalmasra nőtt, csillogó testű, lángot fújó hangyák. Remek társaság, mondhatom.

Tovább is van… »

Dogmeat!!!!

Posted by JonC On május - 18 - 2010 1 COMMENT

Basszus, nem is mondta senki nekem, hogy a Fallout3-ban is társunk lehet Dogmeat! Tegnap majdnem beleeresztettem egy sorozatot, pedig kár lett volna érte, nem? 🙂

Hű barátra találtam személyében, bár egyszer nem tudta szegényem abszolválni azt a leszakadt hídon átugrálást, amit én igen, így kénytelen voltam hátrahagyni (utána mégis előkerült a semmiből… mindenesetre érdekes). Csomó kalandon mentünk már keresztül: emlékszem egyszer egy szétbarmolt kisvárosban bolyongtunk, ahol ő boldogan robbantgatta a taposóaknákat. Hogy élvezte, látnotok kellett volna! Utána persze kapott néhány gyógyítószurit, de látni őt boldogan röpködni minden pénzt megért!

Mondanom sem kell, hogy nevelésre szorult eleinte, bár ez érthető, mivel egy felperzselt pusztaság elhagyatott roncstelepén bukkantam rá, miközben épp útonállók torkait harapta át. Ennek jegyében bemutattam neki például a higiénia fontosságát:

Dogmeat feszülten figyeli a testi higiéniáról szóló kiselőadásomat, amelynek szemléltetésére egy segítőt is felkértem

Úgy érzem, hogy hosszú időre társra leltem személyében (bár egyszer megmurdelt szegényke, de egy Load game varázslattal visszahoztam az élők sorába), és még izgalmas kalandok sora fog várni ránk ezen a színes vidám szanaszétbombázott kontinensen.

(Sztéjtúnd: érkezik hamarosan egy “normális” post is, amit a tegnapi játék ihletett.)

UPDATE:

screenshotjaim galériáját ezen a linken érhetitek el. Egy aprócska tipp hozzá: ‘Diavetítés’ opció kiválaszt (ott lesz a bélyegképek listája felett balra), majd F11-gyel tegyétek teljes képernyőre a böngészőtöket!



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek