Ráktalicska

Az alábbi videó már keresztül-kasul járta a magyar netet (oldala itt), de annnnyira jól meg van csinálva, hogy -- már csak a technikai megoldások miatt is -- be kell ide vágnom. Gery Greyhound és csapata, a Dogbyte készítette, és ilyen profi munka minden elismerést megérdemel! Mondjuk -- bár nagyon távol állok attól, hogy MSZP-s legyek, előbb operáltatom magam nővé szerintem -- mégiscsak meg kell jegyeznem, hogy van pár olyan érv az anyagban (barát nélküli magyar állampolgárok, meg hasonlók), amelyeket felhozni, és megtenni miattuk a baloldalt bűnbaknak szerintem hülyeség (ennyi erővel bevághatták volna a sarki jégsapkákat is, és néhány csecse effekttel kiírhatták volna, hogy hány négyzet(kilo)métert csökkent a területük 2002 óta), de ettől eltekintve van az anyag annyira szép, és jól kigondolt, hogy már csak a megoldások miatt is érdemes megnézni.

Amúgy neki(k) köszönhettük annak idején a nagysikerű Best of Gyurcsány videosorozatot is (link itt), amelyek szintén jól megkomponált darabok voltak, és megtudhattuk belőlük azt, amit már amúgy is mindenki vágott: azt, hogy minden politikus hazudik (Ferike, városom szép szülöttje meg pláne), mert ha nem tenné, akkor nem is került volna hatalomra -- kigolyózták volna a többiek, mint nem a pályára valót.

Végezetül következzék a videó is (fullscreen, lehetőség szerint HD alap!). A címe: “A mi éveink”:

(A végén amúgy vártam, hogy a “namajdmostmegszivatjukarohadtkomcsikat” duma után szépen elő fog derengeni a “Szavazz a Fideszre!” felirat is, de legnagyobb meglepetésemre -- és megkönnyebbülésemre -- elmaradt. Ettől függetlenül kicsit elszomorít, hogy az ilyen tehetséges fiatalok, mint a készítők is látens pártkatonák, kérdés, hogy mikor fog előtörni belőlük.)

System of a Down -- War? (és máris jobban indul a nap ):

… mert lezúzza a pofádat akármekkora is:

Ebből is látszik, hogy hatvan év felett is van élet

Nem is említettem, de bizony-bizony nekem ma már péntek van, ugyanis holnapra szabit vettem ki. Muszáj egy kis pihenés, mert a munka, a hajtás, és az örökös stressz kikészített mostanra teljesen (jól van, nem szakadt le a plafon). Búcsúzóul fogadjátok el tőlem ezt a csodálatos videót, ami a katicabogarak nehéz életébe enged bepillantást nyerni:

Van egy James D. Rolfe nevű amerikai úriember, aki hasonlóan önkínzó hajlamokkal van megáldva, mint a mi magyar freddyD-nk: ő is előszeretettel tesztel ganébbnál ganébb játékokat, amelyeket olyan szófordulatokkal gyaláz szét, hogy az embernek rá kell döbbennie, hogy azért az angol nyelv is alkalmas lehet a változatos káromkodásra, nem csak a magyar. Videói persze nem merülnek ki annyiban, hogy a játékból készült felvételekből készült összevágást narrálva szidja a kiválasztott műremeket: gyakran láthatjuk kétségbeesetten rácuppanni a Rolling Rock-os üvegre (amit én is nagyon szerettem, kár hogy már nem kapható itthon), sőt néha speciális effektekkel megtűzdelt átvezető snitteket is alkalmaz, hogy még jobban kiemelje a játék gyenge pontjait (vagy csak hogy feldobja az anyagot). Zseniális az úriember, és ezt már játékokkal foglalkozó portálok is felismerték: most épp’ – ha jól tudom – a Gametrailers.com “foglalkoztatja”. Jellemzően csak 80-as évek közepe-vége felé megjelent retro-játékokkal foglalkozik, és kedvenc platformja a NES, ami a Nintendo kedvelt konzolja volt röpke negyed évszázaddal ezelőtt. Ezen találkozhattunk először Super Mario-val, ami szerintem a mai napig is egy remekmű, de persze készültek a masinára khm… gyengébb eresztések is. Nerd barátunk ezeket alázza a porba stílusosan, és szellemesen mindannyiunk örömére.

Alapvetően nem használ túl bonyolult nyelvezetet (a ‘fuck’, a ’screw this’ meg a ‘piece of shit’ az nagyon megy neki), de ettől függetlenül néha nehezen lehet értelmezni a mondanivalóját. Ezen segített S@ti kollegám, aki vette a fáradtságot, és nekiállt magyar felirattal ellátni ezeket a gyöngyszemeket. Persze ez a munka sok időt, és energiát igényel, Nerd pedig meglehetősen régóta, és nagy gyakorisággal dobja ki friss szösszeneteit (jelen pillanatban van neki 88 darab… teljes, frissülő lista itt), de az általa elkövetett fordítások mennyisége így is impresszív. (UPDATE: most mesélte, hogy ráadásul csak az egy évnél régebbi videókat engedélyezett máshova is feltölteni, így minimum egy éves csúszás mindig lesz.)

Ízelítőnek következzék egy olyan elemzés, ami S@ti-nak (és nekem is) nagy kedvence. Beteg egy játék annyi szent, én speciel végigröhögtem a bemutatását:

A többi – már fordított – anyagot itt találhatjátok (némi Fry and Laurie-val egyetemben az abszurd humor kedvelőinek ):

(link)

Én csak beágyazom őket ide, ígérem nem fogok hozzáfűzni semmit, nehogy az emberjogi ombudsman betaláljon:

Van egy lengyel filmes, akit Tomasz (Tomek?) Bagiński-nek hívnak, és így néz ki:

Ez a fószer nem kicsit beteg, de legalább ezt szórakoztatóan teszi: kisfilmjei erőteljesen szürreálisak, olyan témákat járnak körbe, amelyek épeszű… hm talán jobb megfogalmazás az, ha azt mondom: materialista, földhözragadt embernek eszébe nem jutnának, maximum egy komolyabb dózis LSD elnyalása után. Filmjei látványvilágukban engem az Animatrix, a Pink Floyd – The Wall, és némi Chris Cunningham (a hírhedt Aphex Twin videoklipek rendezője) keverékére emlékeztettek, szóval egész elborult alkotások nyomdokain halad az úr is. Kockábbak ismerhetik még a Witcher című elég komoly sikereket elérő lengyel gyártású RPG kapcsán is, mivel ő alkotta annak átvezető betéteit is, szóval mondhatjuk, hogy nem kispályás versenyzővel van dolgunk.

Persze tehetsége elismerése-képpen kapja a díjakat is szép számmal, a most következő The Chatedral című animációjáért Oscar-ra is jelölték:

A napfény bizony káros is lehet…

Másik híres alkotása a Fallen Art (szabad fordításban kb. “szárnyaszegett művészet”-nek lehetne fordítani), amely egy meglehetősen bizarr szórakozási formát űző torz lény mindennapjaiba avatja be  a nézőt (és mellesleg szintén díjazták majdnem másfél tucat elismeréssel):

Az eddigiek viszont mind kispályások elborultság tekintetében a következő művéhez képest, amely a System (Rendszer) címet kapta, és a “legszebb” Pink Floyd-i hagyományokhoz képest is groteszk:

Emberünk tipikusan az a fajta, aki ha nem alkothatna már rég valami kényszergyógykezelő-intézet falai között tengetné életét, de így, hogy van lehetősége önkifejezésre (amit a szélesebb rétegek is értékelnek, tehát van visszacsatolás) szerencsére nem veszik kárba a művészi érzéke. Elvont, ijesztő, sokkoló, és zseniális. Tud valamit a figura.

Azok bizony az antitestek, és bizony mi vagyunk a kórokozók. Egyelőre nyerésre állunk, de ki tudja… nem biztos, hogy győzünk, mint ebben a videóban:

Különben meg: miért is lesz jó nekünk, ha legyőzzük a bolygót? És mi garantálja, hogy lesz egy ilyen űrhajó, ami továbbviszi a ragályt, amit mi jelentünk? (Apropó űrhajó: Douglas Adamsnek elég korrekt elképzelései voltak arról, hogy kik is a mi őseink, akit érdekel ez a néhány oldal a vonatkozó könyvéből az kattintson ide!)

Már egy bő hete szerettem volna írni a filmélményeimről, amelyek mostanában – egyéb más vidám dolgok mellett – érnek hétvégente. Múlt héten például megtekintettük asszonypajtással a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) című 2008-as angol filmdrámát. Képzeljetek el egy olyan sorsot, amely a legkisebb mértékig se hasonlít a mi európaias, hájhízlalós, fogyasztói társadalom játszi örömeit kereső életutunkra. Nálunk az a nyomorult, sajnálatraméltó ember, aki még harminc évesen is busszal utazik, és az anyjánál lakik (jó, legyen 35), de annál rosszabbat tényleg el se tudunk képzelni, mint amikor valaki hajléktalanként kénytelen élni az életét. Az össznépességre levetítve ez egy elhanyagolható réteg, sőt általában a szociális háló is sikeresen menti meg ezeket az embereket az éh/fagyhaláltól. A film napjaink Indiájában játszódik, annak is a turisták által kevésbé preferált környékein, a fővárost körülölelő gettóban. Itt mindenki olyan életet kell, hogy éljen mint ami nálunk csak az aluljárókban figyelhető meg: tombol a nyomor, az éhség, a bűnözés, és a többi kilátástalanságból eredő negatív hatás.

Egy ilyen sorból származó indiai fiatalnak nagyon nehéz kitörnie (sokkal nehezebb mint akár nekem, vagy neked) a nyomorból. Két út állhat előtte: vagy az eszével tűnik ki (ezért van annyi indiai programozó), vagy maffiózó lesz belőle. Filmünk testvérpárosa, Jamal és Salim is ezek közül választhat. Végül egyikőjük bekerül a Legyen ön is milliomos című műsor helyi változatába, míg a másik valóban fegyvert ragad, és tizenéves fejjel meg is öli élete első emberét. Sorsuk eleinte összefonódik, ám később két- sőt három szálon kezd futni a cselekmény: Jamal (a rendesebbik) keresi élete nőjét Latikát, és próbál tisztességesen élni, míg bátyja, az erőszakos és öntörvényű Salim bedől a könnyű pénz és hatalom csapdájának. Tulajdonképpen a vetélkedő stúdiójában a fiú a kérdések által vet számot sanyarú sorsáról: minden kérdés kapcsolódik az élete egy-egy sorsfordító pillanatához (persze ez misztikus ízt visz a cselekménybe), és azok által tárul fel a néző előtt egy hányattatott, kínnal, és szomorúsággal szegélyezett életút. Természetesen a film végén a sírásra ingerlően totális happy end nem maradhat el (bocs, ha lelőttem ezzel bármilyen poént, bár azért ez várható volt), de ebben a filmben valahogy nem hat műnek ez a végkifejlet. Érdemes megnézni.

Aztán  végre megnéztük Guy Ritchie szintén 2008-as Spíler (RocknRolla) című filmjét, ami számomra nem okozott csalódást: mintha a Blöff-öt láttam volna más szereplőkkel, de majdnem ugyanazokkal a karakterekkel, és ugyanabban a londoni alvilág kulisszái közé helyezett sztorival. Minden adott egy jó kis markáns-állkapcsú lazacsávós, pitiáner bűnözős-dörzsölt gengszteres maffiafilmhez. Természetesen a cselekmény megint a jóízlés határait feszegető módon nyakatekert, van itt minden klisé a turmixban, ami csak szóba jöhet: szerepel benne karrierista végzetasszonya (aki mellesleg könyvelő), orosz milliomos maffiózó, öregedő helyi keresztapa (aki felett már bizony eljárt az idő), szétcrackelt agyú emberi roncs rocksztár (aki engem egy az egyben a The Kolin énekesére emlékeztetett), homoszexuális érzelmeit hirtelen bevalló nőcsábász, és még jópár érdekes figura. Ami igaz mindegyikre az az, hogy egy nagyobb vagyont érő pénzt hajkurásznak a sztori végéig, és ebbéli igyekezetükben gyakran kerülnek szorult, vicces, és véres helyzetekbe.

Nem akarom lelőni a poént, de van pár nagyon emlékezetes jelenet a filmben, például amikor Johnnyt (az említett szétcsúszott rockert) és haverjait viszik kivégezni a lifttel, és ő közben nyugodt hangon kifejti, hogy mi fog történni néhány percen belül… és igaza is lesz. Szóval nagy lélektani drámát, meg mély mondanivalót ne várjunk ettől az alkotástól, de ha ilyen elvárásokat nem támasztunk vele kapcsolatban, akkor egész jól szórakozhatunk rajta. Annyit megtanultam, hogy vigyázzunk az orosz terminátorokkal, némelyiknek egész ferdék a hajlamai

Legalább hétvégén van kedvem filmet nézni, mert olyankor van társaságom, de itt az albiban semmi pénzért nem moziznék. Van pedig pár mű, amit kifejezetten magamnak szedtem le, mivel tudom, hogy eléggé rétegfilmek (vagy feliratosak, ami manapság kizáró tényező… az a riasztó, hogy ezt még magamon is észrevettem). Ilyen pl. az 1984-as A tank című eposz, ami egy szovjet tank legénységének viszontagságait mutatja be a hetvenes évek háború sújtotta Afganisztájában, vagy a 9 Rota, ami frissebb cucc (2005-ös), de ugyanazt a konfliktust mutatja be. Ezeket nem tudom mikor fogom megnézni, maximum barátnőmet fogom rákényszeríteni, hogy háborús filmeket nézzen velem, ha már néha muszáj elmennem vele shoppingolni

Egy kis stresszoldás, és ellazulás ezen a hajtós hét közepi napon:

Katt a Play-re izibe’!