Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Húscafatok helyett – Costume Quest

Írta JonC Ekkor: 2012. augusztus 9. 4 hozzászólás


Uma, is that you?!

Double Fine. A fejlesztőcég, aminek életem egyik legjobb játékát, a Psychonauts-ot köszönhetem. Az volt az a játék, amivel ugyan már évek óta nem toltam, de a mai napig élénken élnek bennem az élmények, amikkel általa gazdagodtam. Gyakran szoktam javasolni ismerőseimnek, hogy próbálják ki, nem fognak csalódni. Ennyire jó a cucc bizony.

Az előzmények ismeretében a bizalmam megrendíthetetlen az arcok irányában, nagyjából úgy vagyok velük, hogy ha Tetris-t adnának ki azt is megvenném ismervén a kreativitásukat. Nem sok ilyen cég van (hirtelenjében a Mojang, Notch cége ugrott csak be), és csak remélni tudtam, hogy a Double Fine Bundle amit pár hete vettem meg Steam-en nem fog csalódást okozni. A gyűjtemény három játékot takar: a Psychonauts-ot (végre megvan eredetiben is, ráadásul raktak bele achievement-eket is), a Stacking-ot, és a Costume Quest-et. Csalódásról szerencsére szó sincs, mind a három játék kurva jó a maga nemében, az elsőről már ugye megemlékeztem, a második annyira elmebeteg, hogy néha zavarba hoz, a harmadik pedig… nos, a harmadikról írnék kicsit bővebben is.


 Rakétazápor

 Ez a kép még mindig a játékból van

Az van, hogy a Double Fine rá van feszülve az olyan játékok gyártására, amelyeknek célcsoportját első ránézésre mindenki belövi a 10-12 évesek szintjére (na jó, mondjuk a Brütal Legend “kicsit” kilóg a sorból). Ezt a hibát elkövettem én is, az első tíz perc játék után első nekifutásra léptem is ki (amiben mondjuk nagy szerepe volt egy grafika helyett fehér képernyőt produkáló programhibának is), de tegnap adtam neki még egy esélyt, aminek az lett a vége, hogy csak nagy erőfeszítések árán sikerült végre abbahagynom. A játék ugyanis jó, bőven elég az addikció kialakításához, bár vannak hibái. A gyerekjáték kitételt továbbra is fenntartom (sokkal kevesebb a kihívás benne, mint a Psychonauts-ban), de valamiért – lehet hogy a bennem bujkáló infantilizmus miatt – mégis órákra lekötött.

Nézzük a sztorit:  Halloween estéje van, Reynold és kishúga, Wren elindulnak balázsolni (mennyire hülye egy szó ez). Rögtön meg is történik a baj: az egyik háznál nem ember, hanem egy ork nyit ajtót, aki egyből meg is ragadja az alkalmat, hogy elrabolja a kislányt. Reynold persze ezt nem nézheti tétlenül, le is veri a szörnyet (később kifejtem hogyan tud ilyeneket csinálni egy kartonlapokból összetákolt robotjelmezes tízévesforma kisfiú), de már késő: Wren eltűnik, és a mi dolgunk lesz kiszabadítani az orkok, és az őket irányító gonosz boszorkány karmai közül.


 Ne szarozz, mondd meg nekik!

 Egy vidám ork, akit hamarosan kénytelenek leszünk lezúzni

Innentől kezdve a játék két jól elkülöníthető stílusban zajlik tovább: az izometrikus mászkálós nézetben hősünk valódi énje, a kiskölök a főszereplő, míg ha összefutunk egy ellenféllel, akkor a japán stílusú RPG-k körökre osztott harca következik. Itt találkozunk a játék egyik zseniális húzásával: a mászkálós részek során – többek között – jelmezek hozzávalóit gyűjtögethetjük, majd ha megvan mind, akkor fel is vehetjük. Ha harcra kerül a sor, akkor az adott jelmeznek megfelelő hatalmas lénnyé változunk egy látványos animáció során (amit szerencsére ESC-kel átléphetünk, mert huszadszorra már kicsit unalmas): ha éppen Szabadság-szobornak öltöztünk, akkor egy hatalmas lángcsóvákat fújó szoborrá válunk, ha a karton robotjelmez van rajtunk, akkor egy rakétákat eregető óriásrobotként lépünk a harcmezőre, és így tovább. Jópár jelmezt összerakhatunk a kaland során, amelyeket ráadásul cserélgethetünk is a csapatunk tagjai között (már ha szereztünk barátokat ugye), így további taktikázásra adva lehetőséget. Apropó taktikázás: árusoktól vehetünk Battle Stamp-okat is, amelyeket hozzátársíthatunk a karaktereinkhez így juttatva őket új opciókhoz: van például olyan bélyeg, amit alkalmazva sikeres blokk után azonnal visszatámadunk, de akad olyan is, amivel egy körre lebéníthatunk egy ellenfelet, több életerőt kapunk, nagyobbakat sebzünk, vagy a csapásaink nem csak az adott ellenfelet, de a mellette állókat is sebzik. A sikeres kombináció (melyik jelmezekben milyen bélyeggel indulunk) annak függvénye, hogy milyen típusú szörnyekkel kerülünk szembe: vannak warlock-ok, medicek, sima warrior-ok, sámánok és egyéb típusok, amik változatos mennyiségben, és összetételben akarják elkenni a szánkat.


 Ilyen a harc: itt éppen a Szabadság-szobor cirógatja a fáklyája lángjaival az egyik debellát

 A kérdés teljesen jogos

Mint látható a harc meglehetősen kidolgozott, ráadásul feldobják az egyes karakterek spéci animációi: amikor először láttam a Szabadság-szobrot gyógyítani, akkor például nagyon röhögtem (ezen a videón 1:10-től). Persze amikor már több tucatszorra nézed őket végig kissé unalmassá válnak, és sajnos nem átugorhatóak ESC-kel sem. A másik gondom nekem a “nyomjd meg most a space-t!” típusú pár pillanatos felvillanásokkal volt: oké, hogy valahogy illik kicsit nehezíteni a sikeres blokkolást, illetve támadást, de az én béna reflexeimnek néha már túl gyors volt a dolog. No sebaj, azért a harc változatos, és idővel tényleg neki kell majd állni agyalni, hogy milyen taktikát válasszunk, különben egymás után fognak jönni a vesztett csaták (amiknek szerencsére semmilyen negatív vonzatuk nincs). Apró tipp: ha – még izometrikus nézetben – ráverünk egyet a szörny hátára, akkor kapásból előnyből indulunk, ugyanis a csatatérre lépve az ellenfelek sebzést kapnak!

Nézzük a kalandrészeket: hasonlóan a Chrono Trigger-hez és társaihoz itt is lehet bárkivel beszélgetni, némelyikük küldetéseket is ad, amelyeket érdemes megcsinálni. A Q billentyűvel megnézhetőek az éppen aktuális, és már teljesített küldetések, szóval általában képben leszünk, hogy mi legyen a következő lépés. Persze rengeteg időt el lehet tökölni az összes szál elvarrásával, és a rejtett helyek keresgélésével, úgyhogy az olyan lootmániások mint én gyorsan fognak fejlődni. Sok újdonságot nem tartogat ez a rész, inkább a humoros párbeszédek azok, amiknek hála nem fullad unalomba a rengeteg mászkálás (például egész mókásak a fogápolás fontosságára figyelmet felhívó versenyt tartó fószer enyhén paradox elméletei arról, hogy miért ad cukorkákat jutalomként).

Nagy vonalakban ennyi a játék: tulajdonképpen egy nyugati kultúrába ültetett japán RPG-vel van dolgunk, amelyben a fantázia játssza a főszerepet: ha már visszamenni az időben nem is tudunk, hogy újra szuperhősöknek érezzük magunkat egy törölköző nyakunkba akasztásától itt legalább újra azzá változhatunk át, amivé és akivé akarunk. Akit nem zavar a kicsit gyerekes külcsín, és a fröcsögő vér teljes hiánya az jól fogja magát érezni vele.

Így etetnek minket

Írta JonC Ekkor: 2012. augusztus 6. 3 hozzászólás

Pár hete beszédültem egy Burger Kingbe, hogy a szokásos kifőzdés rántotthúsomat valami trendibbre cseréljem (mentségemre legyen szólva, hogy kényszerítettek – na jó, majdhogynem). Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többet jenki gyorskajálda, elvégre egyrészt a tizenéves korom nagy anarchistája döbbenten nézne rám, ha látná mit csinálok, másrészt pedig valahogy mindig az a vége, hogy otthagyok másfélszer annyi pénzt, mint a fentebb említett erős túlzással étteremnek is nevezhető helyen (amúgy nem rossz, átmenet a menza, és a menüs éttermek csodálatos világa között). Ebben az esetben is kicsit mérgelődtem, hogy bő 1300 forintra rúgott a végösszeg, amiért kaptam egy lófasznyi hamburgert, egy gyerekadag sült krumplit, és három deci kólát. Persze nem én lennék, ha nem agyaltam volna ki egy viszonylag épkézláb elméletet arra nézve, hogy igazából nem én vagyok a birka, hanem a csúnyagonosz étteremvezetők manipuláltak döntésemben: viszonylag biztos vagyok abban, hogy a pult felett elhelyezett menü direkt van agyonbonyolítva, hogy – feladván a reménytelennek tűnő interpretálási kísérleteket – a végén rábökj a legnagyobb, legegyszerűbb nevű verzióra, hogy te most inkább azt kéred, nincs kedved átrágni magad a sok pluszjel, időpont, és if-then-else szerkezet erdején. Így kötöttem én is ki a meglehetősen gyatra ár-érték aránnyal bíró menü mellett (valami barbecue-szószos téma volt az még rémlik), pedig ha lett volna még mondjuk 10-15 percem mérlegelni, akkor tuti helyesebben döntök. Így viszont az arcomba bámuló eladócsaj egyre türelmetlenebb pillantásai alatt rogyadozva úgyis oda lyukad ki az ember, hogy inkább választja a legdrágábbat, csak ne nézzék döntésképtelen hülyének.

No persze mindez egyszerűen megelőzhető: nem kell ilyen helyekre járni, az otthoni lecsó íze úgyis überel bármit, amit ott kaphatsz.

Dear Pyro, are you a fuckin’ girl?

Írta JonC Ekkor: 2012. július 18. 1 KOMMENT

Raise your hand if you want to meet her! (link a 2009-es deviantartos feltöltéshez)

A Team Fortress 2 című, meglehetősen népszerű játék begerjedt tizenévesekből álló rajongótábora immáron évek óta keresi-kutatja a jelet, a bizonyítékot, hogy a Pyro valójában nem egy marcona bakancsos harcos, hanem egy törékeny lány, aki a maga meglehetősen egyéni módján akar érvényesülni ebben a férfiak által uralta világban. Egészen eddig a Valve sem adott túl sok támpontot (bár néhányszor elszólták magukat): a karaktert a játékban minden négyzetcentiméteren tűzálló ruha takarja, hangja pedig ugyan mély, de ez betudható a gázmaszk torzító hatásának.

Mivel kicsit lassú vagyok mostanában, sőt a szövegértésem hallás után is hagy némi kívánnivalót (már ha az angol nyelvről van szó, a magyar még csak-csak megy), így kellett pár hét, hogy csak ráklattyintsak a feliratozás funkcióra az alábbi videónál, amit ma néztem meg úgy ötödszörre (javaslom először mindenféle elemezgetés nélkül megtekinteni, tökéletes alkotás):

Na nézzük csak mi borogatta meg a világképemet!

Egy screenshot úgy 0:27 környékéről:

Egy másik, az időpont 0:56:

She? Young girl’s heart?!! Mi a szent szar? Kedves Pyro, ezek szerint te voltaképpen egy Miley Cyrusos-Hanna Montanás mámorban fetrengő visszamaradott kamaszlány vagy, aki előrehaladott elmezavarában azt képzeli, hogy amit tesz az voltaképpen csupa szivárványszínű ottalvós körömlakkozás?! Ha ez igaz, akkor kedves Valve, újfent bizonyítékát adtad annak, hogy zseniálisan tudod kelteni a hypeot, még annak árán is, hogy most egy több éves koncepciót romboltál le bennem. Na sebaj, majd valahogy kiheverem, nektek viszont le a kalappal!

UPDATE: azon gondolkodtam tegnap este a post megírása után, hogy a pyro totyogó, kicsit terpeszben lépegetésének mi lehet az oka… szerintem a Heavy biztos tudná a választ, csak éppen ez nem egy olyan téma, amiről szívesen beszélne 😉

Emlékszem valahol Győr külterületén volt az üzem. Annyira kint volt, hogy körös-körül már csak a büdös nagy puszta fogadott, meg persze néhány egyéb üzemegység, talán pont amerre a Chio gyár is áll (ahol szintén voltam két napot, majd még talán mesélek róla). A részleteket már sikeresen törölte az agyam (azért tegyük hozzá, hogy mindez vagy nyolc évvel ezelőtt történt  bohó 21 éves koromban), de arra emlékszem, hogy meglehetősen kevesen dolgoztunk abban az épületben: egy gépkezelő, egy rakodó, és én. A hatalmas masina feladata az volt, hogy egy jókora hengerről letekeredő kb. fél méter széles lemezcsíkot U-alakra hajtson, és szabályos másfél méteres darabokra vágva kiköpjön a másik végén. Itt álltam én, fejemen fülvédő (az iszonyatos zajban kellett is), kezemen munkavédelmi kesztyű, és az volt a feladatom, hogy a potyogó készterméket egymásba forgassam, és továbblökjem a görgősoron. Két hatalmas problémám volt az egésszel: az első az, hogy nem lehetett beszélgetni a zaj miatt, bár amikor éppen szünet volt akkor se nagyon társalogtam a két negyvenéves forma fazonnal – talán generációs szakadék tátongott közöttünk, talán valami más volt a baj, mindenesetre az “elgyötört magyar melós” szócikk alá nyugodtan be lehetett volna vágni a róluk készült képet bármelyik enciklopédiában. Ennél (mármint a nyolc órányi tengermély magánynál) sokkal szörnyűbb volt, hogy  a potyogó késztermékre a gép mindig rányomtatta az éppen aktuális dátumot, és időpontot. Ez nem hangzik olyan borzasztónak, de ha belegondolsz, hogy a monoton munkák ellen mennyire jó ellenszer tud lenni az, ha nem nézegeted az órádat, csak gondolkodsz a világ nagy dolgain… nos, ezen a kurva munkahelyen még ez sem adatott meg! 10:34, 10:34, 10:34,  10:34, 10:34, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, és így tovább egészen délután kettőig, amikor végre vége lett a rémálomnak, és úgy mentem haza, mint akinek bedugtak egy fémből készült szívószálat a fülén, és vákuummal kiszippantották az agyát. Két napot dolgoztam ott, de arra már nem emlékszem hogyan ért véget a lemezvályú pakolói karrierem – talán a diákmunka közvetítő rakott át máshova, lehet hogy én mondtam azt, hogy ebből ennyi bőven elég is. Végülis lényegtelen az ok, a fontos az, hogy vége szakadt, én pedig örök életre szóló élményekkel, és pár ezer forintnyi munkabérrel gazdagodhattam általa.

Egy vallomással kell kezdenem: egy hónapja is van már, hogy lecseréltem a régi telefonomat (ma már valószínűtlennek hangzó ömlengésem itt olvasható, annyi szóljon mentségemre, hogy ő volt az első okostelefonom, innen az elfogultság), de már nem számoltam be róla itt – egyrészt gyanítom, hogy a lustaság megint felülkerekedhetett rajtam, másrészt késztetést se éreztem rá, hogy megírjam – lehet hogy kezdek felnőni, vagy mifene. No sebaj, jelentem egész jutányos áron sikerült egy első szériás HTC Desire-re szert tennem, ami kurva jó telefonnak számított két és fél évvel ezelőtt – ma már inkább a futnak még kategóriát erősíti a sok iPhone 4GS, meg Galaxy S3 között. Ennek ellenére én szeretem őt, nem érzem kellemetlennek a kompromisszumokat, amiket meg kellett hoznom, hogy használhassam, meg egyáltalán: egy hozzá nem értő ugyanúgy benézné egy százikszezer forintos telónak, ha kicsapnám a presszóban az asztalra a bömös kulcs mellé miután papírzsepkendővel letörölgettem a tarkóm hurkáiról az izzadtságot.


Íme a jelenlegi főképernyőm: Fancy Widgets + PlayerPro (ADW Launcher-rel, és szarul croppolt homemade ikonokkal megtámogatva)

Pedig ez nem az, és ez a teljesítményén is meglátszik, ámde pont ezért érdemes lecserélni a stock ROM-ot valami ütősebbre: a szoftver ugyanolyan fontos, mint a hardver, és ha a szoftver nem használja ki a hardvert, akkor baszhatod a cuccban ketyegő órajelet. No persze a stock ROM lecserélése egyre komplikáltabb (saját tapasztalataimból kiindulva): míg a Vodafone845-ön elég volt egy laza rootolás, meg egy custom recovery telepítése ahhoz, hogy utána úgy telepítgessünk ahogy nem szégyelljük itt már az S-OFF-olás, a Hboot, és a hasonló csodák világában is el kell merülnünk, hogy ugyanezt elérjük. Még szerencse, hogy léteznek egész fasza tutorial-ok a témában akár még magyar nyelven is.

No, miután átvergődtem az új kifejezések, app-ok és eljárások tengerén választásom egyből a CyanogenMod-ra esett, egyrészt mert hallottam hogy egész jó, másrészt pedig nem nagyon ismertem más ROM-ot ami jó lenne az oldskool-os Desire-omra. Szerencsére még mindig frissítgetik erre a viszonylag régi telefonra is, úgyhogy a hetes verziója elérhető volt a számomra. Tudni kell róla, hogy ez egy rengeteg típusra elérhető ROM, ezért a HTC által kifejlesztett kezelőfelületet, a Sense-t nem tartalmazza, ami – bár várható volt – eléggé zavar. Ééés akkor elérkeztünk a külcsínt, csillogást leginkább előtérbe helyező hülyegyerek panaszaihoz, ugyanis nem gondoltam volna, hogy a Sense ennyire jó, és hogy ennyire fog hiányozni… Vegyük például a tárcsázót, ami így néz ki:

A rondasága elég szembetűnő, és engem csak minimális mértékben vigasztal, hogy állítólag az ICS (ez egy frissebb Android verzió) is ilyen ocsmány. A Sense-es tárcsázó ehhez képest egy vizuális orgazmus, és ugyanez igaz arra is, a bejövő híváskor megjelenő képernyőre is. A hiányzó widgetjeimről ne is beszéljünk (bár erre állítólag van megoldás, még nem próbáltam), szóval volt mit megszokni. DE: mindezek ellenére az előrelépés vitathatatlan (és most következzenek a pozitívumok): a néhol meglehetősen puritánra designolt felületekért cserébe kapunk egy olyan szoftvert, amelyben mindent mi állíthatunk be a saját szájízünk szerint, ami alatt az értendő, hogy a hatalmas mennyiségű tweaknek hála a telefon gyorsabbá, és okosabbá tehető. Ezen beállítások nagy része a Settings-en belül megbúvó “CyanogenMod settings” menüpontban található meg, ezen opciók mindegyike annyi lehetőséget tartogat, hogy azzal elmegy pár óra mire az ember végigrágja magát rajtuk:

Külön kiemelném a “Performance” menüt, amelyben olyan funkciók figyelnek, amikhez régebben flashelni kellett plusz funkciókat a ROM-ba (JIT például), vagy külön app-ot kellett hozzájuk telepíteni (CPU órajel emelés, governorok):

Volt még egy csomó dolog, ami nagyon tetszett, de azok már a 2.3-as Androiddal jöttek, úgyhogy nem tudnám be őket a CyanogenModnak. Alapvetően a stock Android helyenként felfedezhető csúnyasága zavar egyedül, a többi beépített lehetőség (lásd lejjebb, mellékeltem pár screenshotot a teljesség igénye nélkül), és az eyecandy-k (a képernyő kikapcs-bekapcs animációval például nem tudok betelni) viszont tényleg azt az érzést kelti az emberben, hogy egy teljesen új telefont használ. Igazából nem is ez a konkrét ROM fasza, inkább arról van szó, hogy újabb megerősítést nyert számomra a tény, hogy érdemes a gyári szoftvert lecserélni. Vannak Sense-es custom ROM-ok is, úgyhogy lehet hogy végrehajtok egy újabb cserét a napokban – persze erről fogok csinálni előtte egy complete backup-ot a biztonság kedvéért.

Pár screenshot még pluszban:
Tovább is van… »

Két sör ebben a kurva melegben…

Írta JonC Ekkor: 2012. július 10. 4 hozzászólás

… és elkezdem ontani a kibaszott sorokat, mint valami kibaszott freestyle rapper. Négyszáz forintos befektetés, örök emlék, már ha azt nézzük, hogy a blog adatbázisát én az örökkévalóságnak tervezem átadni (komoly terveim vannak azzal, hogy ha valaha abba fogom hagyni, akkor kinyomtatom az egész kurva weboldalt, és bőrkötésben elteszem a polcra – mondjuk hogy a Youtube-videók, meg a külső hivatkozások hogyan lesznek megoldva az még további brénsztormingok tárgyát fogják képezni), és bizony ez az enyhe alkoholos befolyásoltság alatt íródott post jóval tartósabbnak bizonyul már most, mint a két Dreher, amelyeknek nagy részét hamarosan a WC-be fogom üríteni. Amúgy én idén jöttem rá, hogy sokkal jobban szeretem a nyarat mint a telet, leszarom az izzadást, a hőgutát, meg a napszúrást, meg a nagy népi bölcsességet, hogy “a hideg ellen fel tudsz öltözni, de mit csinálsz a meleg ellen?”. Leszarom. A mérleg két serpenyőjére fel kell pakolni szépen mindent: a negatív oldalon ott figyel a geci meleg, de a másikon meg az, hogy bazmeg akármit csinálsz boldog vagy, süt a Nap, jó a hangulatod, vigyorogsz, és valamiféle perverz módon még az izzadást is tudod élvezni. Hallod, ne tudd meg milyen lendülettel koppant nálam az alsó állásba a nyár serpenyője, látnod kellett volna. Különben is: mocskos meleg van, legitim módon öntheted magadba a sört meg a fröccsöt, senki nem néz rád csúnyán, ha beversz két sört otthon egyedül, elvégre kell a folyadékutánpótlás.

Na most akkor pisiszünet.

Sikerült is nagy erővel belerúgnom a fürdőszobaajtó élébe, gondolom Isten büntethetett meg azért, mert próbálom örömömet lelni az általa ránk szabadított negyven fokban is. Igazából az zavar az egészben a legjobban, hogy a fájdalom kicsit kijózanított. Sebaj, van még némi Bacardi-Cola a hűtőben, meg egy üveg vörösbor is, szóval nem aggódom az este további része miatt. A nyarat pedig igenis élvezni kell, nem nyavalyogni, hogy meleg van (hogy írjak valami geci okosat is ide a végére).

Én és Chennai – összefoglaló post

Írta JonC Ekkor: 2012. július 9. 6 hozzászólás

Mivel a kintlétem (most bekapcsolódottaknak, és/vagy rossz memóriával rendelkezőknek: egy héttel ezelőtt estem haza három hét indiai munka után) alatt nem voltak túlzottan adottak a lehetőségek a blogoláshoz, az egy hétnyi szabadságom alatt pedig egész egyenesen esélytelen voltam rá, ezért most tudom csak betűkbe önteni mindazt, ami abban a három hétben ért. India olyan mint egy másik dimenzió: hazánkkal (meg egyáltalán a nyugati civilizációval) szemben itt bizony elég csak kimenni az utcára, hogy az egyik véglet után a másikkal találkozz. Leprás kéregető a járdára terített pokrócon könyörög néhány rúpiáért a majd’ negyven fokos melegben, míg vele szemben az utca túloldalán szépen gondozott kerítés mögött hatalmas pénzekből felhúzott toronyházakban élik életüket az ország gazdagjai luxuskörülmények között, ami nekik annyira a napjaik része, mint annak a szerencsétlen koldusnak az éhezés. Néha elég csak bámulni kifele a taxiból, hogy olyan dolgokat láss, amit magyarként el sem tudsz képzelni. Remek példa erre az a szép – talán – szerdai nap, amikor mentünk befelé a céghez a légkondicionált Toyota Innovánkkal, bámultam kifelé az ablakon, és talán éppen azon gondolkodtam, hogy a kollégáim nyavalygása nélkül mennyivel jobban tudnám érezni magam idekint. Egyszer csak az autó egy hosszú téglakerítéses utcára ért, ami elég unalmas volt egészen addig amíg meg nem láttam Őt. Na nem a nagy őt, de az biztos hogy egy darabig nem fog kimenni a fejemből: egy hajléktalan feküdt a járdán, talán csak egy ágyékkötő-szerű ruhadarab volt rajta, és a testét valami iszonyatos fájdalom feszítette ívvé – olyannyira, hogy csak a sarkai, és a nyakszirtje érte a talajt, az arcát teljesen eltorzította a kín. Egyetlen pillanat volt az egész, suhant tovább az autó, de belőlem egyből elszállt minden egykedvűség, és csak a döbbenet maradt. Fog neki segíteni valaki? Hívnak hozzá egy mentőt? Egyáltalán – mi lehet a baja? (Itthon húgomnak is elmeséltem, az ő tippje a tetanuszgörcs volt.) És hiába volt a rövid idő, és a még rövidebb szabadidő amit odakint tölthettem el, sajnos láttam még ezen kívül is iszonyatos sorsú embereket, akiket csak sajnálni lehet. Nem vagyok egy ilyen tamáskodó faszfej, hogy azt mondjam: aki alkoholista lett, és ezért került az utcára az meg is érdemli, de ezeknél az embereknél még ez se lehet tényező: a tartományban ahol Chennai fekszik csak nagyon elvétve lehet alkoholhoz jutni, kocsmák, szórakozóhelyek nem nagyon vannak, és azok a hajléktalanok akiket én láttam mindannyian valamiféle betegségben szenvedtek (és most nem az alkoholizmusra gondolok), amelyeket egy fejlettebb országban, fejlettebb egészségügyi ellátással simán el lehetett volna kerülni – lásd izomsorvadás és társai.


Nagyobb térképre váltás

Itt van Chennai

Nagyon belementem a negatív dolgokba, pedig ezekkel a jelenségekkel csak ritkán találkoztam – hiába, ezek maradnak meg az emberben a legjobban. Amúgy a város mocskos, szemetes, zsúfolt, de tudjátok mit? A tetők kusza káosza, a toldozott-foltozott épületegyüttesek mélyén rejtőző sikátorlabirintus, a párhuzamos mellékutcákat keresztbe-kasba átszövő átjárók, a rossz érzékkel mindenhova felaggatott reklámtáblák, és az egészt behálózó kibaszott anarchiának tűnő, ámde mégis íratlan szabályok alapján viszonylag gördülékenyen működő forgalom igenis szép tud lenni az arra fogékony elmének. Hányszor sóhajtottam fel egy-egy ötven-hatvan éve össze-vissza tákolt hatalmas bérház láttán, hogy milyen szívesen bemennék néhány fotó erejéig! Milyen szívesen kaptattam volna fel a tetőre, hogy az élek, lapok, szögletek, és tetőtéri ablakok mindenféle geometriai szabályra fittyet hányó dzsungelét megörökítsem ahogy szikrázik az indiai napfényben! És itt jön a legnagyobb problémám az egész úttal: hogy bizony nem nyaralni mentem, hanem dolgozni, így megúsztam egy kisebb kiadást, cserébe viszont volt kb. másfél hétvégém kolbászolni a zsúfolt utcákon. Ezek a mászkálások is általában csak beszerzőtúrák voltak, nem pedig lassú, bámészkodós séták, így csinálhattam pár képet, arról, hogy milyen mocskosul sokan laknak itt (4-8 millióan, attól függően, hogy belevesszük-e az agglomerációt is), viszont arról nem, hogy milyen egy kihalt utca, ahol csak a ház aljában gubbasztó mangóárustól vetül a sötétbe némi fény. Na sebaj, nem panaszkodom, elvégre így is jóval többet láthattam ebből a csodálatos országból a legtöbb magyarnál, ráadásul nem került semmimbe, de azért mégis bennem van egy jó nagy hiányérzet. Ha megtehetem vissza fogok menni, de szigorúan nyaralni – még akkor is ha nekem kell állnom a cechet.

Jógi

Egy szent tehén (érdekes módon mindegyik ilyen sovány volt)

Zseniális teknős! Is that you?!

Ha elnyom hát elnyom (érdemes megfigyelni a “Nyomd a dudát!” felhívást)

Sok ismerősöm kérdezte, hogy mit ettem három hétig. Erre viccesen azt szoktam válaszolni, hogy reggel európait, délben indiait, este meg kínait, csak hogy teljesen nemzetközi legyen az étrend. Amúgy ez nagyjából tényleg mindig így volt: reggel lecsettegtem a kis kínai papucsomban a szálloda reggelizőjébe (a bejáratnál posztoló kiscsaj eleinte megpróbált az egyik üres asztalhoz kísérni, aztán néhány nap után belátta, hogy én reggelente nem vagyok túl jó társaság, ezért onnantól kezdve megelégedett egy “Good morning Sir”-rel), végigfintorogtam a svédasztal sosem változó kínálatát (tényleg nem akarok hisztizni, de egy idő után azért meg lehet unni a pirított gomba-bacon-babosszósz kombót toastkenyérrel), aztán vagy ettem valamit, vagy nem. A vége felé (értsd: utolsó három nap) már inkább a “vagy nem” eset történt meg, volt olyan reggel hogy konkrétan ittam egy narancslevet (ott facsarták a helyszínen, kurva finom volt), meg egy fos híg kávét (alig vártam, hogy hazaérjek, és főzzek egy igazi kávét a kotyogósommal), aztán részemről le volt tudva a reggeli. Ebédre azért már éhes voltam mindig: eleinte a cég indiai gyorskajáldáját látogattuk sűrűn, aztán amikor már elegem lett abból, hogy nem elég hogy majdnem negyven fok van, de még ver is a víz a chilliszószban megmártogatott csirkefalatkáktól, akkor – szégyenszemre – átpártoltam a Subway-be szendvicset zabálni. Egyetlen egyszer vittek el a helyi kollégák egy eredeti indiai étterembe, ami azért fasza volt: egyrészt én még sosem kajáltam banánlevélről, másrészt pedig rájöttem, hogy az indiai kaja kurva finom, még akkor is ha a “less spicy” náluk nem egészen azt takarja, mint amire az ember számít. A vacsorát mindig a szállodával egybe épített pláza gyorséttermeiben ejtettük meg: olcsó volt (160-180 rúpiáért, ami kb. 5-600 forint) egész komoly adag kaját kaptál), finom volt, és ráadásul elvitelre is lehetett kérni, amit dög fáradtan jó párszor választottunk ahelyett, hogy a fejünk felett indiai popslágereket bömbölő tévé alatt próbáltunk volna meg nyugodtan kajálni.

Ha már kicsit belemásztam lássuk a hotelt: öt csillag, folyamatosan hajbókoló személyzet, szóval finoman szólva nem volt az én közegem. Két nappal azután, hogy hazaértem már takarítgattuk barátnőmmel a lépcsőházakat (családi vállalkozás), én meg röhögve mondtam neki, hogy “hallod, tegnapelőtt még egész nap azt hallgattam, hogy “Good morning Sir”, “How are you today”, “Is there anything I can do for you”, meg egy telefonomba került hogy jeget hozassak a whiskymbe a szobaszervizzel, most meg itt nyelem a port a kezemben ezzel a kurva partvissal”. Ennek ellenére nem éreztem magam igazán jól magam ott: az a szoba nem az én szobám volt, az a luxus nem az én pénzemből volt kifizetve (talán kicsit inkább magaménak éreztem volna úgy, azért kipróbálni csak nem szeretném), a személyzet kötelességszerű kedveskedése egy idő után pedig annyira zavart, hogy inkább menekültem előlük. A szobaszervizes sráccal azért eldumálgattam, elmeséltem neki, hogy honnan jöttem, meg ilyesmik (kérdezte, hogy tervezem-e hogy újra eljövök majd Indiába, én meg vigyorogva közöltem vele, hogy “it’s not my decision”), de alapvetően zavart, hogy olyan emberek nyalják a seggemet, akiknél nem vagyok sokkal feljebb a globális értelemben vett gazdasági hierarchiában. Ennek ellenére a medence partján hűsölés fasza volt (az egyik szabad szombatunkból néhány órát erre szántunk M. kollégámmal), azt speciel meg tudtam volna szokni.

Fasza szobrok (az ide tévedő angoloknak állítólag nem is nagyon tetszett annak idején ez a fajta ábrázolásmód)

Jól néznek ki mi? Mindössze enni nem szabad belőlük

Hármas kombó aranyos kiskölökkel

Négyes kombó

Az indiai nép, mint olyan: persze három hét után nem nagyon lehet objektív képet kapni egy nemzetről sem, de az én benyomásaim csak pozitívak voltak: olyan népek ezek, akik ugyan vízzel mossák a seggüket, de relatíve szorgalmasak, és abszolút nem agresszívak. Én egyedül abban a  boltban kaptam becsmérlő, lenéző pillantásokat indiaitól, ahol a Buddha- és egyéb szobrokat vettem az itthoniaknak: valamelyest joggal gondolhatta, hogy itt van ez a fehér pöcs, azt se tudja melyik szobor melyik istenünket ábrázolja, de nagy lelkesen mutogat rájuk a vitrinben, hogy “ezt is kérem!”, “hű, ebből kettőt!”. Kaptam is tőle egy kis füzetecskét, amiben tamilul és angolul is le volt írva, hogy hogyan kell az ő vallásukat gyakorolni, milyen rítusaik vannak. Ezt leszámítva csak maximum megbámultak minket, ami érthető volt: rajtunk (mármint a kollégáimon) kívül alig-alig láttam fehér embert, azokat is a szállodában. Az utcán volt hogy keltettünk egy kis feltűnést, meg persze az összes árus kérdezte szinte egyből hogy honnan jöttünk. Jót derültem némelyiken, ahogy kiült az arcukra az erős koncentrálás a “Hungary” név említése után. (Apróság, de a fent említett szoborbolt tulajdonosán is lehetett látni, hogy kattognak a fogaskerekek erősen, de egy perc után kibökte: “Budapest!!” Meg voltam vele elégedve nagyon.)
Mindazonáltal, hogy kedvesek nem túl szépek (legalábbis az én esztétikai értékrendem alapján): a fiatalok még csak-csak (volt néhány szép lány is, de az arány úgy egy az ötvenből), de a korral a fiúkból felpüffedt arcú, kefebajszú szigorú szemű férfiak, a lányokból pedig hasonló paraméterekkel megáldott nők válnak – egyedül a bajszuk ritkásabb egy kicsit. Ezzel együtt én jól éreztem magam közöttük, egyetlen gonosz, bűnöző arcú emberre sem emlékszem, pedig az utolsó napunk estébe hajló bolyongása közben jártunk pár elég durva sikátorban is.

Este Chennai-ban megint aranyos kiskölökkel

Összevissza háztetők

Ez meg asszem egy templom lesz

Tömeg

Végezetül egy téma, amit egész egyszerűen nem szabad kihagynom: a közlekedés. A közlekedés olyannyira meghatározó tényező a városban, hogy a négy benyomás egyike lett egy szempillantás alatt, ami miatt legszívesebben visszafutottam volna a terminálba, ahogy először tettük be a lábunkat a városba (a másik három a bűz, a tömeg, és a hőség volt). A helyi közlekedés ugyanis nem hasonlítható a legdurvább budapesti csúcsforgalomra sem: itt mindenki folyamatosan nyomja azt a kurva dudát, legalábbis amikor leszálltunk a géppel, és kiléptünk az utcára ez volt a benyomásom. Azóta ez finomodott, de egy magyarnak, aki ahhoz van szokva, hogy a dudálás az agresszió kifejezőeszköze meglehetősen furcsa volt ezzel szembesülni. Indiában ugyanis (nem csak Chennai-ban ahogy olvastam a neten) a duda egy kommunikációs eszköz, a forgalomban való részvétel érzékszervei közé emeli a fület is! Itt senki nem szórakozik olyasmivel, hogy a tükröt lesegesse (sok autóról hiányzik is az összes), meg hogy indexelgessen sávváltásnál, helyette ott a mindent helyettesítő ultimate eszköz: a duda! Motorral be szeretnél furakodni egy autó és egy busz közé hátulról? Semmi gond nincs ezzel, csak mielőtt nekiállsz dudálj! Az autóddal be akarsz csapódni egy rajnyi motoros közé? Félre fognak húzódni, csak dudálj! Hirtelen rájöttél, hogy egy hajtűkanyarral meg kell fordulnod, esetleg át kell menned a szemközi sávba? Dudálj, de azért rakd ki a kezed is az ablakon, hogy jelezd: te most bizony erőteljes kanyarodásba fogtál! Ha baleset történik a rendőr első kérdése az, hogy dudáltál-e, és ha nemleges választ kap, akkor nagy valószínűséggel téged fog kihozni vétkesnek! Amúgy nem csak a duda használata különbözik a magyarországitól: a sávok, zebrák, meg a hasonló díszítések sem zavarják a közlekedés résztvevőit: a leghangosabb duda, a legnagyobb autó köré kialakul egy ideiglenes hierarchia, és ebben a törékeny, és bizonytalan rendben haladnak az úton mindenféle külső behatás nélkül. Közlekedési lámpák helyenként azért akadnak, de azokat is csak mintegy ajánlásként veszik figyelembe: ha épp’ úgy ítéli meg a sofőr, hogy úgysem jön semmi simán áthajt a fél perces piros alatt is. Az érdekes az, hogy kevés a baleset: annyira tömött a forgalom, hogy igazán begyorsulni nincs idő, ráadásul nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könnyen manőverezhető autoriksák és a motorosok (amelyeken gyakorta négyen-öten is utaznak), valamint a személygépjárművek, így a macska élességű reflexekkel megáldott helyi lakosok általában időben tudnak reagálni. Általában.
A gyalogos átkelés is elképzelhetetlen európai fejjel: szerintem a helyi nyugdíjaskorúak már az út egyik oldalán élik le a megmaradt néhány évüket, ugyanis még nekünk is hatalmas nehézségeket okozott egy négysávos úton való átkelés (amiről már meséltem itt).

“Talán” feltűnt, hogy én iszonyat élveztem ezt a három hetet, és nagyon szeretnék újra kijutni. Órákig tudnék még gépelni, de a post így is kurva hosszú lett (azért talán páran majd bele-beleolvasnak), de ha konkrét kérdésetek van Indiával kapcsolatban, amire nem tértem ki (mint a head bobble, amellyel mint jelenség találkoztam, de Nfol hívta fel a figyelmemet arra, hogy neve is van), akkor tessék izzítani a kommentmezőt!

Én és az indiai budik

Írta JonC Ekkor: 2012. június 21. 10 hozzászólás

Az egész országgal kapcsolatban a legnagyobb dilemma nem az volt, hogy hogyan nem halnak meg tucatjával az utakon ilyen közlekedési morál mellett, sőt nem is az, hogy hogyan tud működésben maradni egy olyan gazdaság, amelynek résztvevői alig-alig értik meg egymást (az angolja nem mindenkinek tökéletes, sőt, saját egységesen használt nyelvük meg nem nagyon van), hanem az, hogy hogy a fenében tudnak ezek úgy élni, hogy nem használnak WC-papírt. Pontosítok: nem használnak WC-papírt úgy, ahogy mi tennénk. Az első benyomás még otthon ért, amikor rákerestem az “India street hygiene” kifejezésre (most nem részletezném, hogy miért pont erre, maradjunk annyiban, hogy az egyik kolléga mutatott pár képet – szerencsére csak a többieknek, én pont nem voltam ott), és rátaláltam erre az útibeszámolóra. Hogyaszongya az arc:

When travelers head to the bathroom in North Africa, the Middle East and most of Asia they’re often confounded by the lack of toilet paper. They’re presented with a tap and a jug or maybe even the luxury option of a little hose pipe but nothing in sight with which to clean their behinds. For most people in the above mentioned countries, however, nothing could be more disgusting than to think of wiping with paper.

(Ha egy utazó bemegy egy WC-be Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, vagy Ázsia nagy részén nagy eséllyel jöhet zavarba a WC-papír hiányát tapasztalva. Helyette általában van egy csap, egy kis bögre, vagy esetleg ha nagyon exkluzív helyre keveredett, akkor egy kis locsolócső. Mindez a papír helyett van használatban. Nekünk ez a furcsa, a fent említett országok, területek lakói pedig kevés dolgot tudnának gusztustalanabbnak elképzelni, minthogy papírral töröljék ki.)

Naszóval van ez a szokás errefelé is, amivel a szállodában még nem szerencsére nem találtam magam szembe (bár gyanúsan közel van a fürdőkád zuhanyzófeje… sőt, egy lefolyó is van a WC-csésze mellé applikálva, khm…), volt WC-papír, volt nagy öröm. Az első furcsaság a cégnél ért: beléptem a fülkébe, és a következő látvány tárult elém:

Tovább is van… »

Indiában meleg van

Írta JonC Ekkor: 2012. június 12. 2 hozzászólás

Sőt, a forgalom sem úgy működik, ahogy nálunk: itt a duda használata nem az agresszió kifejezőeszköze, hanem egy újabb kommunikációs csatorna, amivel közlöd a többiekkel, hogy jössz – effektíve index helyett használják.

Aztán a levegőben terjedő konstans kénes bűz is különbözik az otthonitól: a forró szél keveri össze-vissza, de frissebb, neadjisten kevésbé büdös sosem lesz.

Mások itt az utcák is: a lepukkantságnak egy új szintjét ismertem meg: nincs egy ép falfelület, egy nem romos kerítés, vagy egy nem szeméttengerben úszó gyepfelület. Néhol csontsovány tehenek kérődzik a kukák tartalmát, máshol leprásnak tűnő koldusok könyörögnek a pénzedért, míg egyes sikátorokba éppen elég bepillantani az európainak, hogy gyomorrontást kapjon.

Piát sem könnyű szerezni: tegnap este munka után (hétig dolgoztunk) megkértük a taxist, hogy vigyen el minket egy liquor store-ba, hadd tudjunk pár sört venni magunknak. Egy felüljáró betonpillérje alatt álltunk meg, előttünk egy nagyon forgalmas 3-4 sávos úton zúgtak a KRESZ-t a legminimálisabb mértékig sem betartó motorosok, autók, és motoriksák (vagy ahogy Ázsiában nevezik a kézzel nyomogatós dudájuk után a motorjuk hangja után, a tuktukok). Eddig még nyugodtak voltunk (bár nem volt egy bizalomgerjesztő környék, ráadásul tök sötét volt), ámde amikor a sofőrünk mutatta az ujjával, hogy az út túloldalán van a bolt, és át kéne jutni akkor kezdett emelkedni a vérnyomásom rendesen. Két kollegámat maga mellé vette, majd a félelem legkisebb jele nélkül egész egyszerűen belesétált velük a forgalomba, miközben bal kezével lassításra intette a 20-30-cal közeledő járműveket. Én egy sráccal kicsit lemaradtam, aminek hála pár percig álltunk ott mint két fasz (én ezt utánuk nem csinálom, pont Indiában nem szeretnék kórházba kerülni – gondoltam), aztán végül a taxiban maradt Redivel átfutottunk az úton, mivel szerencsénkre éppen volt egy kis szünet egy lekanyarodó autó miatt. A bolthoz érve jött az újabb sokk: 10-20 ember tolakodott egy ráccsal lezárt helyiség előtt, bent pedig az eladó szedte be a pénzt a feketepiacról származó piákért cserébe. Vettünk húsz sört, majd a hónunk alatt a zsákmánnyal (szerencsére legalább akadt két mocskos kartondoboz, amibe bele tudta rakni őket a boltos) visszafelé is megkockáztattuk az átkelést. Dudált mindenki, egy motoros majdnem elgázolt, de sikeresen átértünk újra.

Incredible India – ez egy viszonylag normálisan kinéző kórház, de láttunk lepukkant egy helyiségből álló bolt előtt “Eye clinic” feliratot is

Apropó pia: a sör amit vettünk a következő paraméterekkel rendelkezik: alkoholtartalom: above 6%, hat és fél deci, és kurvára fáj a fejed másnap, még ha csak kettőt is ittál meg belőle.

Vannak itt emberek, akiket azért fizetnek, hogy nagyjából fogkefével csutakolják egész nap a leglehetetetlenebb zugokat, míg a város nagy részét elönti a szemét és a mocsok.

Az öt csillag azért itt is öt csillag, a hotel levegője büdös, de legalább légkondicionált.

Mindenhol minden ki van írva angolul is, sőt egy csomó minden csak úgy.

KRESZ-táblát nem nagyon láttam, lámpás kereszteződést is csak elvétve.

A taxisok is megérdemelnek egy misét: az egy dolog, hogy alig beszélt a csóka angolul, aki vitt minket ~12 óra utazás után a reptérről a hotelba, de hogy folyamatosan összekeverte az American Express kártyát az American Dollar kifejezéssel annak az lett az eredménye, hogy mókásabbnál mókásabb kalandokba keveredtünk egészen addig, amíg talált egy tolmácsot egy félreeső utcában, akinek segítségével (illetve egy 50 dolláros bankó felmutatásával) el tudtuk oszlatni ezt a fejében lakozó félreértést.

Cicus halál utáni kalandjai

Írta JonC Ekkor: 2012. június 5. 2 hozzászólás

Pár napja van fent a neten ez a videó, amelyen egy holland “művész”, Bart Jansen azon döntésének eredménye látszik, miszerint nem fogja csak úgy eltemetni Orville névre hallgató macskáját, mint ahogy minden normális (nem művész? :)) ember tenné miután kicsit átment rajta egy autó. Nem, ő ehelyett megalkotta az Orvillecopter-t, amelyet működés közben itt lehet megcsodálni:

Azon gondolkodtam (na most tessenek az érzékenyebbek elvonulni máshova, villantok egyet a beteg humoromból, konkrétan a röhögéstől fuldokolva adtam elő az alábbi ötletemet barátnőmnek néhány perce), hogy milyen lenne ha ezt bevezetnénk a temetéseken is: a halottnak nem utolsó útja, hanem utolsó repülése lenne, a hullaöltöztetők nem csak rendbe hoznák a testet, hanem felraknák a rotorokat is, majd amikor eljön a nagy nap a pap bácsi kezében az RC kontrollerrel megpróbálná benavigálni azt a méretre, és formára ásott lyukba (ami értelemszerűen különbözne a mostanitól). Ha nem sikerülne elsőre, akkor már felmerülne a gyanú, hogy a föld is kiveti a testet, és hogy biztos pokolra fog jutni, de lenne valami limit (három élet, mint a Marioban), amin belül ha mégis összejön a manőver, akkor megkönnyebbülhetne a rokonság. Esetleg amíg mindenki oda nem ér a temetés helyszínéhez addig röptetnék a magasban, hogy mindenki odataláljon. Éppen itt az ideje, hogy kicsit feldobjuk ezt az elavult, csak a szomorúságra alapozó temetési szertartást, szerintem pont valami ilyesmi lenne a legmegfelelőbb megoldás. Innentől kezdve a lehetőségek határtalanok 🙂



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2682 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek