Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Jobb klikk -> Inspect Element -> 3D -> áll leejt:

Mellékes, hogy a büdös életben nem fogom használni, de eyecandy-nak tökéletes.

Rácsodálkozásaim a technika vívmányaira

Írta JonC Ekkor: 2012. március 22. 3 hozzászólás

Úgy fest az évtizedes kockamúltam ellenére is lehetnek néha hatttalmas flesseim:

  1. az Unofficial European Team Fortress 2 Reddit szerveren működik egy Jukebox plugin (ígérem mostantól lesznek magyar szavak is a mondatban), amely tényleg megvalósítja az online zenegép csodáját: miközben nagyban caffantgatod a többieket szól a muzsika, amelyet különféle tárhelyekről vadászik össze a program. A lejátszási listát közösen hozzátok létre, mindenki jogosult számot hozzáadni. A hangereje szabályozható, ha nem tetszik egy zene (mondjuk tegnap nem volt túl jó hatással a frag/death arányom alakulására a Rebecca Black-től a Friday dubstep változata), akkor megszavazható, hogy tovább legyen nyomva, és így tovább. Apró parancslista alant, ha valaki netán csak ezért fel szeretne jönni erre a szerverre (vagy ismer másikat, ahol már működik ez a rendszer):

    !r <szám címe, előadó neve, vagy töredékszó>
    : ez a legfontosabb parancs, ezzel tudsz új számot hozzáadni a listához. Példa:
    !r porcupine blackest eyes

    !undo: ha netán a számcím értelmező algoritmus a legújabb Justin Bieber számot válogatja be ahelyett amire te gondoltál

    !v [0-??]: hangerőszabályozás, nulla a némítás, a felső plafont nem vágom, eddig 11-nél nagyobb számot még nem láttam beírva a chat-be

    !queue: a lejátszási lista hossza, azon belül mennyi idő múlva jön a következő általad kért szám

    !song: ez igazán durva: ha tetszik a zene ami éppen szól, akkor lekérheted az előadóját, címét, kiadás évét, tag-jeit, néhány szót az előadóról

    !skip
    : egy szavazattal hozzájárulsz, hogy a következő számra ugorjon a lejátszás az aktuális helyett (zárójelben jegyzem meg, hogy a kedvenc csehómban ez úgy néz ki, hogy egy megfelelően részeg és nagydarab emberke odatántorog a zenegéphez, kihúzza, visszakapcsolás után a következő számmal folytatódik a lejátszás :))

    !skip it: ugyanaz, csak ez a saját zenédre vonatkozik (lehet hogy az előző működik ilyenkor is, nem próbáltam)

    Ha jól értettem a plugin a szervert üzemeltető egyik arc saját kreálmánya, úgyhogy csak hasonlót találtam. Egy buggal találkoztam eddig még csak: ha az admin nyom tovább egy számot, akkor néha előfordul, hogy a mindkettő egyszerre szól tovább. Ilyenkor egy elegáns !v 0, majd !v <szám> segíthet. Ja igen, még két link: a szerverre ide kattintva lehet csatlakozni (nem árt hozzá ha fel van telepítve a játék), itt pedig a személyes statjaim találhatóak, tessék szépen csekkolni mekkora noob vagyok 🙂

  2. Ennél még cikibb a most következő sztori: ugyan állítólag évek óta működik a dolog, de nekem tegnap okozott csillogó szemekkel szájtátást a Google Docs azon funkciója melynek segítségével realtime cooperation-ben lehet együtt, egy felületen szerkesztgetni az adott doksit. Miután Tamás barátom megkínált egy általa öt oldalasnak mondott angol szakszöveggel (amely a balra kanyarodó sávok szerepét taglalja a közúti közlekedésben hosssszú oldalakon keresztül… nem vicc), és szomorúan konstatáltam, hogy az otthoni gépemen nincs Word hirtelen alternatív megoldás után kellett néznem. Ekkor támadt a remek ötlet, hogy feltöltsem a Docs-ba, de arra nem számítottam, hogy húsz perc múlva már boldog egyetértésben dolgozunk egyidőben ugyanazon a szövegen: én fordítottam, Tamás pedig kicsiny kurzorját ide-oda pozicionálva javítgatta a szakmaiatlan kifejezéseimet (sajnos nem vagyok még teljesen profi a jelzőlámpás irányítás nélküli négyágú főúti kereszteződésekben létesítendő balra kanyarodó sávok lassítási szakasz hosszának kiszámításában). A hab a tortán az, hogy hívhatsz meg újabb és újabb résztvevőket, akiknek adhatsz csak olvasási vagy írási jogokat is, sőt még tovább fokozandó a közös munka hatékonyságát megcímkézhetsz kijelölt szavakat kommentekkel, ha például nem vagy biztos az adott szó jelentésében (egy fordítás esetén). Ezeket utána a tanult kollégád átnézheti, és javíthatja, ha netán tud jobb változatot.

A második talán már ismert volt jó pár ember számára, de tegnap kifejezetten élvezetessé tette a fordítást a közös munkát az egyazon felületen munkálkodás. Azért hogy ne nézzetek teljesen hülyének íme egy trükk, amit meg tuti, hogy egy csomóan közületek nem vágnak: az egér középső gombját böngészőben használva új lapfülön háttérben nyílnak meg a linkek, míg a lapfülekre kattintva egyből bezárja őket. Őskockákat persze gondolom nem nyűgöztem le ezzel, a többieknek viszont egészségére 🙂

Villáminfó

Írta JonC Ekkor: 2012. március 19. 2 hozzászólás

Szombat éjjel annyira szétstresszeltem magam a másnapi melón (attól féltem kurva nagy szívás lesz, ehelyett inkább az unalommal kellett megküzdenem), hogy azt álmodtam, hogy a kedvenc kocsmámban az egyik nagydarab ismerősöm durván kiüti a másik nagydarab ismerősömet (akit kedvelek), ezért én háromszor-négyszer fejbecsaptam egy teli sörösüveggel.

Virágszál estére

Írta JonC Ekkor: 2012. március 19. 12 hozzászólás

Több hetes kimaradás után kiszúrom a szemeteket egy darab kurva képpel (amit ráadásul gyanítom senki nem fog érteni), de ez legalább már régóta érett:

 (Először azt akartam aláírni, hogy “If you know her – Shame on you” 🙂 Amúgy tegye fel a kezét, akinek ismerős ez a gyönyörű hölgy, lássuk mennyire koherens a kollektív memória!)

A régen várt post

Írta JonC Ekkor: 2012. február 22. KOMMENTÁLD!

A cím nem túlzás, nem is az akaratom ráerőltetésének kísérlete bárkire is, ugyanis valóban régen várt darab a mai – az már csak mellékes tényező, hogy én vártam már régóta, hogy legyen kedvem megírni. Következzék alant tehát egy olyan post, amelynek kategóriájában vannak nálam sokkal ügyesebb bloggerek is, ámde a Ráktalicskán már jó ideje hiánycikknek számít: magamról fogok írni, illetve arról, hogy mik történtek velem mostanában. A téma hanyagolásának meglehetősen szétágazó okai voltak eleddig: egyrészt nem nagyon történik velem semmi izgalmas (ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne az unalmas hétköznapokról is érdekeset írni), másrészt minden energiámat leszívta a munka (értsd: nehéz úgy érdekeset írni, ha az ember napokig, hetekig a maximumot hozza a munkahelyén), harmadrészt pedig erőt vett rajtam valamiféle alkotói válság mindezt tetézendő, amelyet csak tovább súlyosbítottak olyan istenverések, mint a Team Fortress 2, a Killing Floor, vagy a Fallout – New Vegas. Most viszont kihasználom, hogy ahogy melegszik az idő az én szívemen is olvadásnak indult a jégpáncél (én kérek elnézést), végre kezdek magamban valami kis életkedvet érezni, úgyhogy kihasználom a lehetőséget, és írok gyorsan valamit, mielőtt visszazuhannék a SAP kernelproblémákkal, fejlövésekkel, és idióta mémekkel teli realitásba.

Ahogy elkezdett egyre hidegebb lenni úgy kezdtek a hetek is egyre egyformábbá válni: a hétköznapok pörgését, stresszét a hétvégék folyamatos nyűglődése váltotta fel (rögtön kifejtem), majd vissza. A hétköznapjaim úgy teltek, ahogy egy jó kockától illik: minden nap várt a munka, a rendszeradminisztrátorok csodálatos világa (amelyet csak néha dobtak fel olyan momentumok, mint amikor pár hete közöltem az ügyféllel hogy a rendszer újraindítását igényli egy adott probléma megoldása, mire ő közölte, hogy ha most újraindítom, akkor őt meg fogják ölni a titkárnők – literally), a feladatok, a kávészünetek, a szottyadt krumpliból készült brassóik, és a literszámra vedelt energiaitalok, majd minden áldott napon munka után a bezökkenés az albérleti gépem elé, skype a barátnőmmel, közben meg lőni, lőni, ja és persze lőni. A hétvégék néha még ennél is lehangolóbbak voltak: pénteken – kikészülve az idegi feszültségek, és a relatív alváshiány miatt – már nem igazán volt kedvem elmenni inni abba a kocsmába, ahová lassan 15 éve járunk, és ahol úgysem történik semmi izgalmas soha (a néha bekövetkező verekedések nem tartoznak már ebbe a kategóriába, inkább lehangolnak).  Ennek eredményeképpen elég sűrűn előfordul(t), hogy egyedül maradtam otthon, tizeniksz órás alvások után pedig fejfájással, és nyúzottan ébredtem valamikor szombat kora este. A vasárnapok is el vannak/voltak baszva (még nem tudom melyik igeidőt használjam): egyrészt a rengeteg alvás után megintcsak szarul voltam/vagyok (gyakran súlyosbítva másnapossággal),  másrészt pedig ahogy közeledett/közeledik az este egyre nyomasztóbb a tudat, hogy megint nem csináltam lószart se egész hétvégén, ami valamelyest is hasznos, vagy pihentető lett volna.

Mindezek ellenére persze nem panaszkodom, ezek tipikus first world problem-ek, elvégre van egy fasza munkám, barátnőm, lakásom, szerető szüleim, úgyhogy a fenti rinya tulajdonképpen az unalomnak, és a túl olajozottan működő életemnek köszönhető hónapok óta tartó állapotnak tudható be, és voltaképpen inkább hálát kéne adnom a sorsnak, hogy minden rendben van ahelyett, hogy azon idegeskednék, hogy miből fogok megélni, vagy hogy mittomén megbüntettek a rendőrök utcán orbánozásért. Amióta nem követem figyelemmel a gazdasági híreket (amihez azért kellett az is, hogy rádöbbenjek: a forint árfolyamát meg egyáltalán a világgazdaságot manipulátorok, és az emberi természetből adódó lelki tényezők nagyobb mértékben befolyásolják, mint a szigorú pénzügyi logika, úgyhogy nem vagyok hajlandó stresszelni magam rajta), és szigorú szelektálás után olvasok csak híreket azóta a külvilág által érő lelki nyomás is csökkent.

Visszatérve a fentebb faszának titulált munkámhoz: azért tényleg volt valami haszna annak, hogy az utóbbi pár hónapban jóval több energiát feccöltem bele, mint nagyjából bármi másba: decembertől kezdve hivatalosan is IBMerré avanzsáltam (eddig közvetítőcégen keresztül dolgoztam), most álltam neki egy cégen belüli certificate megszerzésének, márciusban pedig lehetőségem lesz megszerezni a hivatalos SAP-os certificate-et is (ami kb. olyan mint egy érettségi, csak éppen célirányos). Ja, és még az sem kizárt, hogy idén pár hétre kiruccanok Indiába (sajnos nem nyaralni, de azért így se lesz olyan rossz), de ez még a jövő zenéje.

Mindent összevetve: ne tessék aggódni, a blog még mindig él, én is élek, haladunk tovább, amerre tart az út.

A nap képe – a nagydarab elszáll

Írta JonC Ekkor: 2012. február 14. KOMMENTÁLD!

Tudom, basszam meg, hogy kezd átmenni a blog tumblr-be, és ekkora postokat oda is nyugodtan írhatnék (az egyetlen visszatartó erő az, hogy nem érzem magam elég jópofának a magyar keménymaghoz képest, továbbá nagyjából úgyis csak reblog lenne reblog hátán az egész, míg itt azért túlnyomórészt egyedi postok figyelnek), de ez a kép szerintem egész találó két okból is: jól jellemzi a Team Fortress 2 hangulatát, illetve a mai teljesítményemet is (ja igen, ez én vagyok, éppen meghaltam):

További hasonlókat itt találhattok.

(Visszakanyarodva a mai teljesítményem témához: volt azért egy ilyen esetem is, a jobb felsőben sorakozó általam levadászott illetők spy-ok voltak, az egyikőjük rajtam akarta begyűjteni a “FYI I’m a spy” achievement-et. Vesztére.)  

David Guetta beájulna

Írta JonC Ekkor: 2012. február 12. 1 KOMMENT

Íme a tökéletes megoldás arra, hogy világhírű DJ-nek érezhessük magunkat néhány perc erejéig:

Igen, tessék rákattintani valamelyik négyzetre. Aztán még egyre. Aztán még egyre. Aztán…

(forrás)

Ahogy a gépek látnak minket

Írta JonC Ekkor: 2012. február 8. 2 hozzászólás

Valami ilyesmi játszódhat le, amikor belebámulsz egy térfigyelő kamerába (már ha nem Kovács 2 tizedes ül a túloldalon):

Utolsó snitt egy jó kis emberiségkipusztulós sci-fiben:

“És a szoftver egészen addig elemezgette a kamerája látóterében fekvő hulla arcvonásait, amíg végleg el nem ment az áram.”

Én és az NCR

Írta JonC Ekkor: 2012. február 2. 6 hozzászólás

Remélhetőleg most nem fog hetekig minden post a New Vegas-ról szólni, de tegnap este annyira felkúrta az agyam (már bocsánat), hogy erősen gondolkoztam azon, hogy hirtelen véget fog érni a hetek óta bontakozó románcunk. Oké, komplex környezet, a küldetések scriptelése sem lehet egyszerű (elég csak megnézni, hány patch jött ki a különféle végtelen hurkokat, megoldhatatlan szituációkat megoldandó), de amikor az ember igyekszik a játék szabályai szerint játszani, de az nem engedi, az azért mocskosul bosszantó tud lenni. Adva vagyon ugye az előző postban megénekelt frakció-rendszer, melynek egyik vonása az az, hogy mindegyik csoport más és más módon viszonyul hősünkhöz: ha berongyolunk egy baszott nagy erőpáncélban, kezünkben egy gatling lézermordállyal a bázisukra, és halomra lövünk mindenkit aki él és mozog, akkor az természetesen visszatetszést kelt a köreikben, amelyet úgy nyilvánítanak ki felénk, hogy az első adandó alkalommal kérdezés nélkül nyitnak tüzet ránk, ha összefutunk velük. Ha viszont elmegyünk nekik virágot szedni, leugrunk a boltba helyettük két akciós Dreher-ért, meg egy doboz kék Bondért, akkor egyre jobban fognak minket lájkolni, egészen addig amíg meg nem kapjuk az első éjszaka jogát el nem nyerjük az “Idolized” státuszt, amelynél feljebb már nincs. Nomármost: alapbeállítottságomnál fogva nem nagyon szimpatizálok a tarajos punk csürhével, akik a karavánokat fosztogatják, míg a Ceasar’s Legion néven futó rabszolgatartó csapat pedig azzal vívta ki ellenszenvemet, hogy szabadidejükben kisvárosokat rabolnak ki, a lakosaikat pedig keresztre feszítik. Ezért szerettem volna az NCR (New California Republic) nevű (fél)katonai szervezettel haveri viszonyt ápolni, márcsak azért is, mert meglehetősen nagy számban lézengenek a Pusztában, és jó pár őrhelyet létesítettek. Tudni kell róluk, hogy meglehetősen fújnak a Brotherhood of Steel-re (ők ismerősek lehetnek az előző részekből is), ami persze fordítva is igaz, ugyanis voltak már khm… összezördüléseik egymással. Igen ám, de nekem marha nagy szükségem volt a Brotherhood által gyártott erőpáncélra, ugyanis egész jópofán fest benne az ember:

További képek itt (némelyik spoilerveszélyes!)

Innen eredeztethető a probléma (gondolom én): egyszer talán ebben a ruciban bandázhattam valamerre, amikor valahol a látóhatár szélén lézengve megpillanthatott egy NCR-es katona, és a játék elkönyvelt, mint ellenségüket! Úgy támadnak rám azóta az NCR-es bakák mindenféle előjel nélkül, mintha előtte százszámra mészároltam volna le őket könyékig tapicskolva a vérükben, pedig eleddig egyiküket sem szabadítottam meg néhány testrészétől! Ennek “hála” tegnap este konkrétan az történt, hogy – miután kiléptem egy épületből a Strip nevű városrészben – a kísérőm, Craig tűzharcba keveredett az arra bóklászó NCR őrjárattal, én meg csak álltam egy helyben, és okézgattam sorban le a felugró ablakokat melyek szerint most már nem kedvel az NCR, most már kifejezetten utálnak, most már nem kedvelnek a Strip-ben, és így tovább. Ez annak fényében volt kifejezetten vicces, hogy egy előző játékállásomban azé’ csak leakasztottam pár headshotot ezeknek a katonáknak (utána visszatöltöttem egy korábbit), mire Craig külön párbeszédablakban figyelmeztetett, hogy ha nem hagyok fel a mészárlásukkal, akkor nagyon gyorsan el fognak egymástól válni az útjaink (merthogy ő náluk szolgált fiatalabb korában) 🙂 Állítólag ha magamra ölteném valamelyik páncélzatukat akkor ideiglenesen visszaállna a  viszonyunk neutral-ra. Ezzel talán kiküszöbölhető lenne a kapcsolatunkban beállt törés, ámde annak fényében, hogy úgy is lőttek rám, hogy elvileg alapból semleges volt már nem tartom annyira biztosnak. Marad a konzolhack, meg a bütykölés, de könyörgöm hadd ne kelljen már állandóan az ilyen figyelmetlenségekkel szívni! Amúgy a neutral, és a nem kedvelt közötti éles határvonal néha egész vicces szituációkat eredményez: a Kings nevű banda bázisán elloptam egy stimpackot, meg pár apróságot egy elsősegély ládából, ami éppen elég volt ahhoz hogy átbillenjek nem kedveltbe, és mindenki, aki élt és mozgott elkezdett tüzelni rám. Hát fuck. (Azért hozzátenném, hogy mindezek ellenére mégis imádom ezt a bugos szart.)

Mintha csak tegnap lett volna: bő egy évvel ezelőtt annyira rá voltam feszülve a Fallout sorozat harmadik(nak mondott, bár a Tactics miatt kicsit pontatlan sorszámmal ellátott) részére, hogy sokáig másról sem szólt a blog, csak hogy mennyire eltalált, zseniális, ötletes, és egyáltalán: olyan élményekkel teli a játék, amelyeket nyugodt szívvel elmesélhetsz a nem kocka haverjaidnak is, és ők is röhögni (vagy hüledezni, sztorija válogatja) fognak rajta. Márpedig ilyenekkel tele volt a Pusztaság: Harold a faember, az óriáshangya-királynő, a Hangyaember vs. Robotember örökrangadó, a szökött rabszolgák terve a Lincoln-szobor fejével kapcsolatban – a lista hosszan sorolható. Ehhez jött az általános hangulat: képzeld el, ahogy a kietlen pusztákon, szétdúlt városok utcáin kóborolsz, közben valami jazz nyekereg a PipBoy-odból, és az a Hold süt le rád, ami szemtanúja volt az emberiség boldog békeéveinek, és annak is, amikor majdnem kiirtotta saját magát… ezt nagyon nehéz szavakkal leírni, ezt át kell élni. A fanyalgó hangok ellenére (ez olyan mint az Oblivion, csak fegyverekkel, meg hasonlók) én, mint tapasztalt Fallout 1-2 veterán (múltkor olvastam valami tizenéves hülyegyerek kommentjét egy New Vegas-os videó alatt, hogy a hármat próbáljátok ki, az első kettőt ne, mert azok szarok… le merném fogadni, hogy nem is játszott velük, csak látott pár screenshotot) nyugodt szívvel állíthatom, hogy a sorozat harmadik része nemcsak hogy nem okozott csalódást az elődei fényében, de sokkal átélhetőbbé tette az emberiség romjain tett túránkat! Persze ehhez kellett a fasza 3D-s motor, a napszakok váltakozása, a sok-sok utalás az elődökre (egy szó: Dogmeat), a perkrendszer átemelése, a V.A.T.S. célzórendszer, a random találkozások, és még sok-sok egyéb apróság, amelyeknek hála egy az egyben megkaptuk a nagy betűs Fallout Hangulatot. Imádtam, és imádom a mai napig.

Érezhette a Bethesda is, hogy erről a rókáról érdemes lenne még egy bőrt lenyúzni (gondolom sokat segített a döntésben az első héten eladott 4700000 példány is), így megbízták az efféle alantas dolgokban meglehetősen rutinosnak számító Obsidian Entertainment-et egy spinoff összedobásával. A rókabőrös hasonlat, meg a spinoffnak titulálás szerencsére ezúttal nem kell, hogy negatív asszociációkat keltsen az egyszeri gamerben: ugyan khm… elég sok minden ugyanolyan maradt, mégis maradandó élmény végigtolni ezt is hála a rengeteg kreatív energiának, amit beleöltek a fejlesztők.


Dat sunset (alapból nem így fest, kellett hozzá ez a mod)


Zuhogó eső, viszonylag rendezett utcakép

Kezdjük talán azzal, hogy kaptunk egy teljesen új területet: az alapjáték Washington DC-je helyett most Las Vegas-t és tágabb környezetét van szerencsénk jó alaposan körbejárni. A nevadai sivatag megkapó szépségű nagy büdös semmije telitalálat abból a szempontból, hogy a miliőnek hála tökéletesen át tudjuk érezni, mit érezhet egy jenki redneck atomháború után: szellősen épült városok, hatalmas kiszáradt tavak, kősivatagok, régi, elhanyagolt ipari létesítmények, radarállomások várnak arra, hogy lakóik fejének sörétessel való megcirógatása után szétlootoljuk az agyunkat odatévedvén. Változás az előző részhez képest, hogy ezt a területet nem érte akkora pusztítás, mint a keleti partvidéket, ezért jóval pezsgőbb élet zajlik: ugyan bevallom férfiasan, hogy a helyi civilizáció legnyüzsgőbb városában, New Vegas-ban még csak nem is jártam (dacára a huszoniksz óra játékidőnek, amit eddig belefeccöltem a játékba), de ez a térkép más pontjaira tévedve is szembetűnő. Persze ne tessék túlzsúfolt utakon araszoló autókra, plázákban henyélő tinikre, meg hasonlókra számítani, ez a játék azért mégiscsak egy atomháború után játszódik. Amúgy az emberi civilizáció pusztulását szerencsére nem akarták igazán érzelmi alapokra helyezve ábrázolni a fejlesztők (ahogy nem törekedtek erre az előző részben sem igazán), pedig igazán torokszorító érzés lehetett volna szembesülni mindazzal a szépséggel, amit elvesztettünk a világégés során, ha kicsivel több hatásvadász helyszínen találkozhatnánk a pusztulás igazán szomorú következményeivel – teszem azt lehetne több olyan helyszín, ami nem romos állapotában gyönyörű lehetett a bombák előtt. Enélkül viszont csak megyünk előre, néha szinte bele se gondolunk abba, hogy min ment át a világ, minek köszönhetően csökevényesedett ilyen ókori szintre vissza az emberi faj. Sebaj, a sztori így is elég epikus, bár az előző rész atombombarobbantós küldetéséhez hasonló súlyú döntéssel még nem találkoztam. Persze egyes emberek, csoportok életébe rendesen bele tudunk avatkozni, de azért ez mégiscsak más, mint eldönteni, hogy egy várost elemésszen egy gombafelhő, avagy megmeneküljön.


Laza vagyok, szétesem, power armor édesem!


New Vegas külvárosa éjszaka

Ha már belemásztam a történetbe nézzük mi is motiválja majd a játék alatt a főhősünket. Az intro egy meglehetősen mókás momentummal zárul: egy jól öltözött gengszter fejbelő bennünket egy kisváros temetőjében, és belezuhanunk egy előre ásott sírba. Ha ezzel véget is érne a játék, akkor gondolom elég sokan követelnék vissza a pénzüket, de természetesen túléljük a golyót,  majd pár nap kóma után a városka orvosánál térünk magunkhoz. Innentől már csak egy dolog éltet bennünket: megtudni, hogy ki volt a gengszter, és miért volt velünk ilyen udvariatlan. Az ehhez vezető út már ismerős lehet: küldetéseket csinálunk meg, amelyek gyakran állítanak morális döntések elé, lootolunk ezerrel, fejlődünk, felfedezünk, és miközben szép lassan bejárjuk a környéket egyre több információt szerzünk a jól öltözött úriemberről, aki azon a szép nyári éjszakán nem átallott egy ártatlan futár életének végére majdnem pontot tenni. Persze a hozzá vezető út meglehetősen hosszú, amit csak tetéz ha úgy játsszuk a játékot, ahogy azt a fejlesztők szerették volna: tessék bejárni a térkép minden zegét-zugát, rengeteg eldugott mellékküldetés, vagy csak poénos momentum marad ki, ha végigvágtáztok a főszálon! A legutolsó eldugott völgyben is várni fog egy olyan bunkerbejárat, ahova nem tudtok bejutni, vagy egy NPC, aki hülyeségeket mesél a régi időkről! Hihetetlen mennyiségű apróság van beletömve a játékba, amelyeknek hála csak tompítottan jön át az “ezek csak scriptelt párbeszédek, ezek csak scriptelt események”-feeling (ami persze egyből felerősödik, ha valami ostoba bugnak köszönhetően a városkák lakosai egymáson akarnak átsétálni, de ez már másik történet). Persze mindez igaz volt a harmadik részre is, úgyhogy a játék ezen zseniális vonása szerencsére nem tűnt el dacára annak, hogy más fejlesztőcsapat dolgozott rajta, mint az elődjén.

Ami változott, hogy hangsúlyosabb szerepet kapnak a társak: míg – emlékeim szerint – a harmadik részben csak Dogmeat volt potenciális társ, addig itt már humanoidokkal (illetve egy robottal) is összeállhatunk, amelyek mindegyike más és más előnyt nyújt: van olyan, amelyiknek hála körvonalak jelzik célzás közben az ellenfeleket és a társakat (éjszaka azért jól jöhet), van amelyiknek jelenlétében kevésbé kopnak a fegyvereink, és így tovább. Alapvetően eléggé statikus a kapcsolatunk velük, odaadjuk nekik az elseftelni szánt minigunt (“ne, cipejjed”), aztán ennyiben kimerül az interakció. Harcban általában azért jól jönnek, bár elég sűrűn elájulnak, ilyenkor várni kell pár másodpercet, hogy abbahagyják a heverészést. Ugrani továbbra sem tanultak meg (ahogy anno Dogmeat sem tudott), úgyhogy egész könnyű őket elhagyni, főleg ha valami rázósabb terepen akarunk keresztülvágni.


Úristen, mennyi loot!


Még egy impresszív külső nézeti kép (vagy mifene)

Változás még a reload/workbench-ek és campfire-ek megjelenése: első kettővel lőszert, és különféle tárgyakat, míg utóbbival különféle gyógyhatású főzeteket és mérgeket állíthatunk elő a Pusztában található alapanyagokból. Ennek köszönhetően a craftolás rajongói a bunkerek mélyén található szeméthalmokból olyan hasznos tárgyakat készíthetnek, mint a Super Stimpack, vagy a Weapon Repair Kit.

Fontos újdonság még a frakciók megjelenése: hirtelenjében a GTA2-höz tudnám hasonlítani a megoldást, melynek hála a sivatagban erre-arra bóklászó, helyőrségeket üzemeltető, esetlegesen másokat rabigába hajtó, fosztogató szemétládák csapataival különféle viszonyokba kerülhetünk. Ha például valamelyiknek a seggét is kinyaljuk (ahogy én tettem a Brotherhood of Steel-lel, kellett az erőpáncél), akkor a táboraikban engedményt kapunk a kereskedőiknél, szabad a bejárásunk mindenhova, míg ha az első adandó alkalommal lemészároljuk valamelyik őrjáratukat (ahogy én tettem a Caesar’s Legion-nel, miután láttam mit műveltek egy kisváros lakóival), akkor értelemszerűen nem fognak a keblükre ölelni, sőt bérgyilkosokat is a nyakunkra fognak küldeni alkalomadtán. Az adott frakcióra jellemző páncélt viselve oda kell figyelnünk, hogy hol mutatkozunk: ha például éppen egy a BoS által gyártott T45-d típusú power armorban feszítünk, akkor – dacára az addig ápolt jó viszonynak – az NCR-os katonák nekünk fognak esni, mint hülyegyerek az anyjának ahelyett, hogy megdicsérnének, hogy milyen szexik vagyunk benne. Ennek oka a két frakció közötti régóta húzódó viszály, amelynek legutolsó momentuma a Helios 1 erőműnél lezajlott csata volt, melynek során… de ennyi elég is lesz a spoilerezésből. Apró hülyeség, hogy bezzeg az nem fáj senkinek, ha a kísérőnk visel ellenséges frakció által készített öltözetet.

A grafika persze már nem mai gyerek: helyenként kifejezetten homályos felületek borzolják az ember idegeit, nem beszélve arról a gusztustalan effektről, ahogy a nagy büdös semmiben gyalogolva néha túl hirtelen tűnnek elő tereptárgyak, illetve néha későn “kap észbe” a motor, és késve húzza rá az objektumokra a részletesebb textúrákat. Persze ezen felül lehet emelkedni, ugyanis a belső terek a maguk bájos lepusztultságával, a fényeffektek (a lemenő Nap erősebben világítja meg a felé eső falfelületeket, stb.), valamint a még mindig zseniális V.A.T.S. célzórendszer által képernyőnkre varázsolt lassításban végigélvezhető végtagszakadások azért meglehetősen faszán néznek ki.


Sárkányröptetés (ezeket a szárnyas szörnyeket amúgy kifejezetten utálom)


Hősünk heroikus beállásban, a háttérben New Vegas fényei

Hibákból persze most is van jó pár, amelyek között akad kifejezetten vicces, és kifejezetten frusztráló is. Szerencsére csak ritkán találkozunk olyannal, ami miatt be kéne töltenünk az előző állást, olyan viszont akad bőven, ami kizökkent a hangulatból. Ezek közé tartoznak az AI hülyeségei: az még csak-csak elmegy, hogy – ahogy már említettem – a kísérőink nem tudnak ugrani, ezért néha kilométereket nyargalnak utánunk, de amikor szűkebb folyosókból álló térképeken (például Vaultokban) egész egyszerűen nem tudja az engine őket hova rakni, szépen beclippelnek a falba, és onnan csápolnak kifele… na az nagyon illúzióromboló. Tegnap elképesztő látvány volt az is, amikor Veronica (az egyik választható társ) kicsit elpihent néhány sentry robottal való barátkozás során, majd amikor elrendeztem a sorsukat, és magához tért végre akkor olyan animációval állt talpra, amilyet én még játékban nem nagyon láttam 🙂 A néha előforduló fagyikat már nem is említem, tessék sűrűn nyomkodni az F5-öt. Akadnak olyan hibák, logikátlanságok is, amelyek nem a grafikát, hanem a játékmechanizmust érintik (hozzáteszem, ezek már az előző részben is jelen voltak): egy óra alvástól begyógyul minden lőtt/harapott/tépett sebünk, beforrnak a csontjaink és a hasonlók engem még most, jópár óra játék után is kicsit zavarnak/megmosolyogtatnak (passztól függően). Kicsit hangulatgyilkos az is, amikor egy-egy nagyobb épületben minden szoba ugyanúgy néz ki, ugyanaz a bútorok elrendezése, a loot, egyszóval minden – szinte látom magam előtt a level designert, ahogy húzza a kijelölőkockát az első kész helyiségen, és arcán kéjes mosollyal nyomkodja a paste-t egymás után. Ez a probléma amúgy csak annak fényében tűnik jelentősnek, hogy a játék többi aspektusa mennyire erős, nagy így a kontraszt.

Ugyanis a többi aspektusa kurva jól sikerült. Gyermeki örömmel fosztogatja az ember az újonnan felfedezett helyek ládáit, a levadászott ellenfelek hulláit, és ugyanilyen boldogság az is, amikor sikerül egy szövevényes küldetés végére pontot tenni. Némelyik NPC dumáin sírva röhögtem (például Primmben a kaszinóban van egy idegenvezető robot, aki előadja Vikki és Vance  történetét, akik olyanok voltak, mint Bonnie és Clyde leszámítva pár khm…. “apró” eltérést), és volt olyan sötét titok a múltból, amitől kirázott a hideg (Vault 11). A bejárható terület hatalmas, a történet zseniális, a játékélmény feledhetetlen – bőven megéri az árát, jóval többet nyújt egy átlagos rókabőrnél. A Fallout 4 megjelenéséig mindenképpen próbálja ki, aki még nem tette!



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 796 darab post, és 2678 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 2 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek