Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Az év flashjátéka

Írta JonC Ekkor: 2011. május 24. 2 hozzászólás

Az alant beágyazott flashjáték ezennel megkapta tőlem a címben említett titulust. No persze nem azért, mert annyira jó, hanem mert a szilveszterig visszamaradt néhány röpke napotok tutira rá fog menni, mire végigtoljátok (már persze ha nem vagytok sokkal okosabbak mint én :)):

 

Tovább is van… »

Leszarom a nézeteimet, leszarom, hogy mélyen elítélem a csőjátékokat, ahol szinte már nem is te irányítasz, csak bámulsz bele a monitorba, ez a játék úgy izomból felülír minden ellenérzést, annyira kurva jól néz ki:

Musthave. Nagyon. A fejlesztőinek meg Isten áldja az édesanyjukat, hogy azon a forró éjszakán nem védekeztek!

Portal 2 – keserédes quantumszag

Írta JonC Ekkor: 2011. május 23. 5 hozzászólás

Most, hogy a Portal 2 legutolsó fejtörőjét is megoldottam, végigröhögtem minden poénját, bejártam az Aperture Science minden zegét-zugát, pontot tettem a történet végére, sőt még a cooperative játékmódba is belekóstoltam úgy érzem, hogy teljes joggal alkotok róla véleményt. Amíg még a felénél-harmadánál voltam, és sorra oldottam meg a feladványokat akkor úgy gondoltam, hogy ezúttal nem szeretném elkövetni azt a hibát, hogy a játék alapos ismerete nélkül alkotok róla véleményt, de most, hogy megannyiszor röpködtem mindenféle mélységeket átrepülve, lettem tetőtől-talpig csupa kék, fehér, vagy sárga ragacs, és még vártam is néhány hetet azzal, hogy ülepedhessen az élmény végre késznek érzem magam arra, hogy leírjam a következő három szót, amiért egészen biztosan többen a véremet kívánják majd venni: nekem nem tetszett. Amióta végigvittem próbálom magam győzködni, hogy igazából ez egy fasza cucc, mennyien istenítik, többen már mint az év Év Játékát emlegetik (ami azért meglehetősen elhamarkodott kijelentésnek tűnik így május környékén), és sorra születnek a különféle portálos mémek (mint például ez), de hiába a hosszú idő, amit adtam magamnak, hogy átgondoljam az érzéseimet még most is csak a “hát, nem volt olyan rossz végülis” a legpozitívabb érzés, amit vele kapcsolatban érzek.

Kicsit lepusztult a hely, mióta legutóbb erre jártunk

FOGD MÁR BE!!

Na persze, ha csak simán kijelenteném, hogy “hát ez szar” (ami persze nem igaz), akkor egyszerű trollkodás lenne a részemről a fanyalgás, viszont – most tessék figyelni – én rendelkezek érvekkel is, hogy miért viseltetek negatív érzésekkel irányába. Vegyük kapásból a végigjátszás után az emberben maradt hiányérzetet: úgy gondolom, hogy sokkal (értsd: sokkal) többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. Dióhéjban vázolom, igyekszek nem spoilerezni: GlaDOS halott (pontosabban inoperatív), eltelik 50 év, és hősnőnk a hosszú szunyókálás után Csipkerózsikaként tér magához. Hogy hogy nem GlaDOS is felébred, és minden adott ahhoz, hogy az első rész végén elkövetett “királygyilkosságért” jól bosszút álljon hősnőnkön, természetesen agyafúrt tesztkamrák sorozatával. Néhány halálos csapdával később persze nem várt fordulat következik: Wheatley, a kis gömb alakú robot segítségével megszökünk, majd újfent kibabrálunk GlaDOS-sal – ami szintén érdekes következményekkel jár: szövetkeznünk kell vele, különben mindkettőnkre a halál vár.

Milyen kár, hogy egy ilyen sztori a játékmenetben ugyanúgy jelentkezik, mint az első részben: – javarészt – tesztkamrák sorozatában kell logikai feladványokat megoldani. Persze jó érzés, amikor az ember egyedül (értsd: a Youtube igénybevétele nélkül) old meg egy első blikkre reménytelennek tűnő helyzetet, de én bevallom férfiasan, hogy egy idő után szabályosan untam az egymás után sorjázó tesztkamrák (szinte) végeláthatatlan sorát. Kis felüdülés volt persze, amikor a díszletek között kellett Wheatley-jel bandázni (a robotkalibrálós részen például visítva röhögtem), illetve a (SPOILER!) régi, ötvenes évek óta elhagyatott tesztállomáson a már halott igazgató, Cave Johnson által felmondott a tesztalanyoknak szóló hangüzenetek (“teljesen normális, hogy a tesztek után körülbelül egy hétig a vérük helyén tiszta benzin fog keringeni”, illetve a “a következő tesztünkhöz szükség lesz az önök testében egy rákos daganatra. Ne aggódjanak, ha esetleg még nem rendelkeztek ilyennel, ha üldögéltek néhány percet a váróban található foteleken, akkor mi már gondoskodtunk erről”, és társai), ezek legalább megtörték a játék egyhangúságát. Bizony, nem túlzok: azt merészeltem állítani, hogy a játék, amit mindenki istenít az bizony gyakran vált egyhangúvá a számomra – ez főleg a végjáték előtti pályasorozatnál ütközött ki a számomra, és nem kárpótoltak még GlaDOS, és Wheatley dumái sem.
Apropó Wheatley, ezt írták az őt szinkronizáló fószerről az Index ajnározó stílusú cikkjében:

Wheatley, a ránk vigyázó balfék robot hangját például Stephen Merchant brit humorista adja, akit eddig Ricky Gervais tettestársaként ismertünk a Hivatal eredeti verziójában és a Futottak mégben, és simán ott van a világ tíz legviccesebb embere között, ezt azzal együtt ki merem jelenteni, hogy többek között másfél milliárd kínait még sosem hallottam viccet mesélni.

Nos, biztos bennem van a hiba, de ezt a kurva robotot legszívesebben úgy basztam volna le a mélységbe néha, hogy csak úgy nyekkenik. A brit akcentussal beszélő, talán csak a Jar-Jar “humorosságával” egy lapon említhető módon szellemes gömb a néhány kezdeti poénkodás után már csak dühített, és ez hatványozottan igaz volt az utolsó néhány pályára, ahol ő konferálta fel minden chamber elején, hogy milyen megpróbáltatások várnak ránk. Az idegesítő nyökögés, az affektálás engem nem szórakoztatott, helyette inkább a bekezdés elején vázolt indulatokat hozta ki belőlem. GlaDOS-szal nem volt ilyen gond, az ő stílusában nem csalódtam, ugyanis hozta a hűvös, megközelíthetetlen mesterséges intelligencia  szerepét még akkor is, amikor khm… némi változás állt be az állapotában 🙂

Főhősnőnk, Chell – azért pár évtized szunya után is egész jól tartja magát

Wheatley és a fényeffektek – ez azért nem volt rossz rész

Nézzük tovább mi fájt még a kicsiny lelkemnek: például a grafika. Szinte saját magam számára is meglepő módon egész egyszerűen zavart, hogy a játék engine-jén semmit nem fejlesztettek, ugyanaz a motor hajtja, mint az első részt, sőt – hogy még elképesztőbbet mondjak – a Half Life 2-t (mondani se kell, hogy a Source-ról beszélünk), ami azért már rendesen benne van a korban: 2004-ben mutatták be először! Kedves Valve! Viccen kívül: mindenki szerette az előbb említett Half Life 2-t, a Team Fortress 2 se volt rossz (főleg a grafika stílusa miatt), és még a Left 4 Dead-ekben is jól teljesített… na de hadd kérdezzem már meg: meddig tervezitek ezt a mai igényeknek már csak éppen hogy megfelelő motort használni a játékaitokhoz? Értem én, leprogramoztátok annak idején sok melóval, az egész világ tátott szájjal bámulta a valós idejű fizikát, a fasza shader-eket, na de azóta eltelt már 7 év, kijött ez-az, ami kicsit elkeni a száját megjelenítés terén! Őszintén szólva én egyedül azoknál a részeknél füttyentettem elismerően, ahol Wheatley a lámpájával világítja az utat, a vasszerelvények, lépcsők, és egyéb objektumok által vetett árnyékok meg precízen torzulnak össze-vissza. Amúgy a játék grafikája véleményem szerint maximum egy gyenge közepest érdemel – szerintem éppen ideje lenne az öregecske Source engine helyett valami frissebbet fejleszteni.

Persze a portálokon való közlekedés még  mindig fun: néhány új ötlettel megtámogatva (a blogon már tavaly bemutatott különféle tulajdonságokkal rendelkező trutymókkal, fényhidakkal, és hasonlókkal való bohóckodásra gondoltam itt) még mindig le tud kötni ideig-óráig, de hangsúlyozom: szerintem túl sok lett a logikai feladvány, és túl kevés a sztori. Persze ezek az én elvárásaim, biztos a legtöbb játékos, aki végigtolta élvezettel lubickolt a rengeteg egymást követő kamrában, de – ahogy már korábban írtam – engem ez egy idő után már csak untatott. Úgy gondolom, ha a készítők mondjuk jobban kibontják a történetet, neadjisten kiviszik a cselekményt a föld alá több ezer méterrel épült tesztbázisból (mondjuk úgy, hogy Chell nem odabent ébred, hanem sikerül megszöknie, GlaDOS meg kergeti), akkor ez a monotonitás elkerülhető lehetett volna.

Habparty a Portal 2-ben – már csak egy kis spuri, meg ezaz hiányzik a boldogsághoz, aztán indulhat a szeletelés!

Ez a két turret a rossz végén áll annak a bizonyos… hagyjuk is

Jól lehúztam a keresztvizet szegényről, pedig ekkora mértékű sárga földig gyalázást nem érdemel meg (sajnos a végletek embere vagyok). Igenis vannak jó pillanatai, erényei, hangulatos pályái (főként a régi elhagyatott tesztállomás tetszett), jó poénjai – de az a fokú hype, ami folyik körülötte szerintem indokolatlan, és érthetetlen. Számomra már ott veszett fejsze nyele volt az egész, amikor az egyik főhőst (a háromból, szóval nincs is túl nagy választék) meglátni, és megutálni szinte a pillanat műve volt, a parttalan locsogása, amit a készítők viccesnek szántak számomra csak mint mocskosul irritáló, idegesítő vonás csapódott le. A való életben is kerülöm az efféle seggfejeket, miért pont egy játékban szeretném meg őket? A Portal 2 hosszabb, nagyobb, és kidolgozottabb mint az első része – sajnos valahol a savát-borsát felejtették el belekódolni az úriemberek a Valve-nél, pont azt a hozzávalót, amitől igazán naggyá lehetett volna. Kár érte.

UPDATE: kérdezte Tib kommentben, hogy milyen a cooperative játékmód. Nos, leginkább ezzel tudnám jellemezni:

Pigs can Fly – heti Minecraft adag

Írta JonC Ekkor: 2011. május 23. 3 hozzászólás

Ugyan már kicsit (újra) lecsillapodott bennem a Minecraft-tal kapcsolatos nagy lángolás (teszem hozzá ez nem a játék hibája, nagyjából mindegyikkel kapcsolatban ez van, remélem csak átmeneti állapot), de ez a videó durván profi alkotás (köszönet angelday-nek, hogy kitúrta a net mélyéről):

Azért mókás látni, hogy 1:13-tól milyen ötletesen csempészte be Eric (így hívják az arcot, aki csinálta) a blogon már kitárgyalt trippes-gombás shadereffektet 🙂

A pad

Írta JonC Ekkor: 2011. május 16. 2 hozzászólás

Kovács Józsi bácsi éppen a piacról tartott a buszpályaudvar felé, amikor hirtelen úgy érezte, hogy le kell ülnie. Benne volt már a korban: 45 évig javítgatta a Csepel-művekben a berendezéseket, keze alatt megfordult nem egy, nem kettő, de legalább két tucat tanuló (akiket büszkén szokott néha felemlegetni, elvégre majdnem mindből megbecsült szakember lett), és bizony amikor nyugdíjba kellett mennie, akkor még a vezetés is sajnálatát fejezte ki, elvégre ő volt az egyetlen, aki ismerte a gyár minden szegletét, az összes elektromos bekötést, a csövek káoszának értelmét. Miután így véget értek a munkával töltött évei hazatért a kis falusi házba (amely kongott az ürességtől, a felesége évekkel ezelőtt meghalt rákban, a gyerekek meg már rég Pestre költöztek, családot alapítottak, és csak évente ha egyszer látogatták meg őt), úgy döntött, hogy a háztáji veteményesből próbál némi mellékesre szert tenni, elvégre – negyvenöt év ide vagy oda – az állam nem kényeztette el busás nyugdíjjal. Így történt hát, hogy Józsi bácsi minden kedden, és pénteken felkerekedett, és elbuszozott a városba, hogy a vásárcsarnokban üldögéljen néhány órát az érett paradicsomok, paprikák, uborkák, és egyéb zöldségek mögött, miközben elbeszélgethetett a többi idős árussal. Szocializálódásnak sem volt utolsó, és bizony néha több ezer forinttal is gazdagabban térhetett haza utána.

Most is éppen a falujába tartó busz felé baktatott, amikor hirtelen úgy érezte minden erő kiszállt a lábaiból, és azonnal le kell ülnie. Hiába, a rengeteg álldogálás a munka közben megtette a hatását, nem bírta már a hosszú gyalogtúrákat. Körülnézett, és örömmel konstatálta, hogy néhány méterre van is egy szabad pad. Lassan, bizonytalan léptekkel odament, és nagy sóhajjal leült rá. A fájdalom a vádlijában és a térdében kicsit alábbhagyott. Ránézett régi, megrepedt üvegű órájára, és örömmel konstatálta, hogy még van egy bő negyed órája a buszindulásig, úgy döntött, hogy addig itt marad, és nézi az előtte elvonuló emberáradatot. Tarka jelenet volt, ami elé tárult: a sarkon egy cserfes diáklány csapat bukkant fel miközben jobbról éppen egy vénségesen vén cigányasszony közeledett nagy nyögések közepette. Hirtelen egy autó állt meg az utca túloldalán, kivágódott a jobb első ajtaja, és egy magas, öltönyös, szépen fésült hajú harmincas férfi szállt ki belőle. Futólag csókot intett a volán mögött ülő elgyötört arcú nőnek, majd a következő pillanatban már emelte is a telefonját a füléhez, ahogy elindult a járdán az ellenkező irányba. Egyre csak nőtt a forgalom, és egyre többen özönlötték el a járdát is: anyjuk karján bőgő csecsemőktől lett hangos a környék, miközben a színen újabb és újabb szereplők tűntek fel: balról fakó arcú, kopott mellényében még jelentéktelenebbnek tűnő emberke közeledett arcán olyan kifejezéssel, mintha azt várná mikor ütik meg, míg jobbról magassarkúban feszítő testre simuló piros ruhában a fenekét riszáló szőke lány ért be a látóterébe. – Észre sem vesz, bár ez nem is igazán meglepő. Most hogy jobban megnézzük nincs vele egyedül. A kutya sem törődik velem – gondolta Józsi bácsi. Ahogy erre rádöbbent mintha meglódult volna az idő: egyszer csak azt vette észre, hogy egyre nagyobb energiát igényel, hogy szemügyre vegye a járókelőket, mintha azok valamiféle filmfelvétel gyorsított képkockái lennének. Ő meg csak ült, és úgy érezte a kavalkádtól szédülni fog menten. Lenézett ráncos kezeire, és lassan – mintha félne attól ami történni fog – megmozdította őket. Kicsit megkönnyebbült, amikor látta, hogy azok normális tempóban mozdultak, nyoma sem volt bennük a külvilág tempójának. Hirtelen árnyék borult rá, ezért felnézett: két rendőr állt felette rosszalló tekintettel, de mire bármit mondhatott volna el is tűntek újra a forgatagban. – Biztos azt gondolták hajléktalan vagyok – gondolta – , le kellett volna már régen cserélnem ezt a kopottas kabátot. Még ezen tűnődött, amikor véletlenül az égre pillantott a házak homlokzatai felett, és látta, hogy a Nap, és a felhők is átvették az utca népének tempóját. Szédületes sebességgel cikáztak a tavaszi égbolton a pamacsok, miközben az árnyékok őrült vitustáncba kezdtek az utcaképen. Nem kellett sok hozzá, hogy a Nap vörösbe fordulva zuhanni kezdjen az utca végén. Az árnyékok kilométeresre nyúltak, egy villanással felgyúltak a fények, és beköszöntött az este. Józsi bácsi ekkorra már tudta, hogy valami rendkívüli történt: úgy érezte, hogy csak percekkel korábban ült le a padra, viszont régi ütött-kopott órája szerint már az éjfél közeledett rohamtempóval. Felnézett újra, és egy gyűlölettől lángoló szempárba ütközött a tekintete, majd ezredmásodpercekkel később már egy kés pengéjét látta villanni. Aztán újabb néhány másodperc múlva egy szemvillanásnyi időre kék-pirosba borult az utca, és megint csönd és nyugalom lett. Újabb nap kezdődött: az utca másik felében világosság támadt, szemmel látható sebességgel emelkedett a Nap a látóhatár fölé. Elkezdődött megint a cikázás: színes csíkok rohantak a szeme előtt, miközben a háttérben a napkorong hihetetlen sebességgel járta be félkör alakú pályáját. Aztán újra és újra és újra megtörtént ez. Józsi bácsi pedig csak ült ott, peregtek a napok, a hónapok, és bizony az évek is. Újra és újra látta képződni a havat télen, és újra és újra látta hogyan válik először koszos kupacokká, majd olvad el teljesen. A képébe mászó alakok eltűntek: vagy mindenki megszokta, hogy ott ül, vagy túl gyorsan játszódtak le ezek az atrocitások ahhoz, hogy láthassa őket öreg szemeivel. Idővel a házak is átalakultak az utca túloldalán: egyszer egy pillanatra lenézett (talán épp’ az óráját vizsgálta, amely már évek óta működött felhúzás nélkül), majd mire visszaemelte a tekintetét a sarkon álló öreg bérház helyén már egy csupa acél- és üveg irodaház hirdette a modern kor diadalát. Úgy döntött, hogy a következő ilyen átalakulást már nem akarja lekésni, ezért kiszemelte azt az épületet, amelyről a legvalószínűbbnek tartotta, hogy lebontásra fog kerülni, és minden idegszálát megfeszítve figyelni kezdte. Nem kellett sokat várnia, talán ha néhány perc volt, de sajnos mindenről lemaradt: pislantott egyet, és máris egy újabb ház tárult a szeme elé. Hirtelen eszébe jutott a kis kertje a falusi ház udvarán: biztos felverte már a dudva, kipusztultak a féltő gonddal nevelt növényei… hirtelen szomorúság fogta el. De hiszen csak fel kéne kelni erről a padról nem? Hátha nem is olyan nehéz az… Elég volt egy pillantás a hihetetlen tempóval cikázó emberekre, és egyből elvetette az ötletet: egészen biztos, hogy belehalna az ütközésbe, ha valamelyik ekkora tempóval elütné. Éjszaka talán megkockáztatható volna, de sajnos az is túl gyorsan eltelik: ahogy érzékelte talán ha néhány ezreléknyi másodperc alatt  változtak a napszakok körülötte. Lassan már csak a kezét merte nézni, az volt az egyetlen biztos pont a körülötte tomboló káoszban. Mindig amikor felemelte a tekintetét újabb, és újabb látkép tárult elé: toronyházak, és levegőben kacskaringózó üvegcsövek, utána ugyanezek a házak, csak éppen mind benőve indákkal, és liánokkal, miközben a csövek összetörve lógtak a föld felé. Már a színek alig látható cikázása is megszűnt ekkorra. Aztán újabb néhány perc elteltével már egy sivatag közepén ült, a nem is olyan rég még oly’ kevélyen emelkedő épületeknek csak a tetejük lógott ki a dűnék közül… aztán egyszer csak nagy világosság támadt, és ugyanolyan hirtelenséggel sötétség borult mindenre. Elvesztette a pad biztos szilárdságát maga alól, és zuhanni kezdett a mélység felé…

– Kovács József, 68 éves férfi, a halál oka: szívinfarktus – mondta a mentősápoló színtelen hangon a recepción szolgálatot teljesítő jó húsban levő agyonmelírozott hajú felpüffedt arcú nőnek. Az fogta a tollát, és gyorsan felfirkantotta a kapott adatokat egy üres kérdőívre. Amikor végzett unottan ránézett a mentősre (már rég’ tudta, hogy esélytelen nála, a férfi meleg volt), sóhajtott egyet, és a pultra ejtette a tollat.

– Vidd le az Attilának, majd kezd vele valamit – vetette oda foghegyről, majd visszasüllyedt a bulvármagazin lapjai közé. A mentős egy szó nélkül elkezdte tolni a hordágyat a teherlift felé. Ahogy közeledtek, kinézett a koszos ablakon. A látóhatár szélén a Nap mintha meg-megrángott volna. Megdörzsölte a szemét, eszébe jutott, hogy lassan el kéne már menni szabadságra, mert kezd belehülyülni a folyamatos stresszbe. A Nap még ugrott egy nagyot előre, majd megállapodott. – Igen, tényleg pihennem kéne legalább egy hetet – gondolta. A lift ajtaja hangos kattanással záródott be mögötte.

World of Tanks – tankoljunk ingyen!

Írta JonC Ekkor: 2011. május 11. 5 hozzászólás

Remélem Rejtő Jenő bácsi nem fordul miattam egyet a sírjában, most hogy kölcsönvettem az egyik regényéből ezt a hülye szóviccet, de jelen vizsgálódásunk tárgyához kihagyhatatlan ziccer volt számomra ez az alcím. Adva vagyon ugyanis egy játék amiben tankokkal lehet bandázni, és még ingyen is van – szinte, de erre majd később rátérek. A címe – ha eddig nem derült volna ki – World of Tanks, és orosz arcok fejlesztették. A telepítője – bő egy giga – egy ingyenes regisztrálást követően letölthető, majd a telepítés után akár perceken belül már részt is vehetünk egy csatában. Első blikkre jó mókának ígérkezik: két (asszem) tizenhat fős hadosztály csap egymásnak nagy lánctalp- és lövegtorony nyikorgás közepette, még a grafika is megjárja, mi kellhet még? Nos, némi sikerélmény nem ártana…

Mondom ezt azért, mert a játék nehéz. Mondhatni mocskosul. Tegnap másfél óra alatt sikerült kifüstölnöm két ellenséges tankot, a többi csatám úgy nézett ki, hogy néhány percig tévelyegtem a pályán, beleakadtam egy-két tereptárgyba, néha még lőni is megpróbáltam párat (jellemzően vagy el sem találtam a célt, vagy csak meggyengítettem, ami után más nyírta ki, és nem én kaptam a frag-et…), majd pillanatok alatt rommá lőtték a harckocsimat az enyéménél jobb géppel, nagyobb tűzerővel, és több tapasztalattal rendelkező arcok. Ez meglehetősen frusztráló hosszú távon, bár az tény, hogy annál inkább örültem, amikor végre sikerült kilőnöm néhány ellenfelet kicsiny, meglehetősen röhejesen festő alapszintű és fajtájú tankom segítségével.

Nem, ez nem valami mezőgazdasági munkagép (mondjuk valami elcseszett formájú traktor), ez bizony az egyik kezdőtankunk

Talán az eddig leírtakból is kiviláglik, hogy a játék alapvetően egymás szétdisztrojolásáról szól, melyet egy fajta módon, egy Capture the Base-szerű játékmódban tehetünk meg: van egy szép tágas pálya, amelynek a két átellenes pontján kezd a két csapat, és a cél vagy egymás kiirtása mind egy szálig, vagy az ellenséges bázis elfoglalása úgy, hogy (szintén nem vagyok biztos benne, de körülbelül) egy percig a területén dekkolunk lehetőség szerint többed magunkkal, elvégre így ha ki is lőnek egyet közülünk a többiek folytatják a foglalást, és nem áll meg a visszaszámlálás. Ha netán (khm) valahogy sikerülne felrobbantatni magunkat, akkor egyből kiléphetünk a főmenübe, nem kell megvárni a meccs végét, ugyanis a játék ugyanúgy elszámolja nekünk az esetleges nyert meccsért befolyó pénzt, és tapasztalati pontot mintha végig küzdöttük volna az egészet – cserébe viszont azt a tankot, amit használtunk nem kapjuk vissza amíg az életben maradtak dűlőre nem jutnak, szóval ha egyből kezdeni akarunk egy másik pályán, akkor másik járművet kell választanunk.

A játék alapjai tehát facsipesz egyszerűek, viszont van egy olyan aspektusa, amelyen azért elmolyolhattak a fejlesztő bácsik, ez pedig a fejlesztési rendszer. Mint már említettem a játék elején egy elég vicces kinézetű tankkal indulunk (egészen pontosan hárommal, mivel kapunk egyet egyet a szovjet, a náci, és az amerikai hadsereg fejlesztéseiből is), amelyet egyrészt folyamatosan tunningolhatunk egy fejlődési fa segítségével (modernebb lőtorony, gyorsabb lánctalp, erősebb motor, ilyesmikre tessék gondolni), másrészt pedig idővel le is cserélhetünk némileg bikább darabokra, hogy mi lehessünk a játék urai. A kínálat impozáns, elég ha csak egyet megnézünk a három nemzetből, egyből láthatjuk hogy van itt annyi tank mint égen a csillag, és mindegyiknek másak az alap paraméterei (fordulékonyság, végsebesség, lövegtorony fordulási sebessége, stb.). Ezek az adatok ráadásul a valóságot tükrözik, és – ugyan még nem vezettem soha harckocsit, lehet hogy többet kéne október 23.-ai tüntetésekre járnom – a játék közben ezek tényleg egész élethűen jelentkeznek: ezek a guruló bádogkoporsók tényleg csak rohadt lassan tudnak a saját tengelyük körül megfordulni, és bizony egy gyengébb típus rendesen meg tud küzdeni egy meredekebb emelkedővel. Hab a tortán, hogy további motiváló erőként a pályák úgy nyílnak meg, ahogy sorban vesszük az újabb és újabb tankokat. Eleinte azt hittem, hogy ez a három nyamvadt map van összvissz, de hatalmasat tévedtem, elég csak megnézni ezt a linket. Maga a lövöldözés már nem ilyen reális: alaphelyzetben be van kapcsolva a célzási segédlet, amely szép piros kontúrral jelöli meg az ellenfeleket még akkor is, ha éppen egy bokor, vagy egy pajta mögött tartózkodik. Ilyenkor már csak egy jobb gombot kell nyomni, mire a lövész nyugtázza, hogy amíg csak lehet a célponton tartja mostantól az ágyú csövét, így már céloznunk sem kell. Ennek ellenére a pontos lövések leadása nem egyszerű, mert bár nem kell odafigyelnünk olyan csacskaságokra, mint a széljárás, vagy a gravitáció, ennek ellenére mozgás közben egész egyszerűen esélytelenek vagyunk eltalálni bármit is, ezt a jó öreg táguló-szűkülő célkereszt jelzi.

E itt a panoráma

Ilyen amikor támadunk, nézzük milyen amikor minket találnak el! Ez a része a játéknak egészen egyszerűen zseniális, még hasonlóval sem nagyon találkoztam mostanában (hirtelen a Destruction Derby ugrott be a vérzivataros kilencvenes évekből, de mikor volt az már… ja, meg a Carmageddon :)), ugyanis – attól függően, hogy milyen lövedékkel hányszor, milyen távolságból, a harckocsi melyik részét találják el különféle negatív hatásokkal szembesülünk: ha teszem azt egy komolyabb páncéltörő lövedék zápor után nagy nehezen sikerül visszavonszolnunk magunkat fedezékbe akkor bizony előfordulhat, hogy a legénység bejelenti, hogy mostantól nem fog fordulni a lövegtorony, elszakadt a bal lánctalp, ja és mellesleg lövést kapott a vezető, de mindez eltörpül a tűz mellett, ami a motort ért találat miatt ütött ki 🙂 Persze ritka hogy így összejöjjön minden, gyakoribb hogy csak simán kilőnek, de tény, hogy hatalmas hangulata van. Amúgy a srácok – képzettségüktől függő hatásfokkal, mert bizony őket is lehet treníroztatni, sőt minél több csatában vettek részt, annál ügyesebbek – nem piskóták: a tankban ülve képesek arra, hogy megjavítsák a lánctalpat néhány másodperc alatt, ha kell 🙂 Na jó, szemétkedek, a koncepció szerintem remek. Amúgy a legénység soha sem hal meg, így őket nem kell a csaták után pótolni (ellentétben a lőszerrel), ezt a játék meg is próbálja logikailag támogatni azzal, hogy amikor kilőnek, akkor hangos “get out of here!”-rel reagálnak a robbanásra. Nos, én úgy tudom, hogy egy darabokra lőtt tankból a valóságban nem volt szokás csak úgy kiugrálni mondván, hogy “juj, Szerjosa, hát itt meg marha meleg lett hirtelen!’.

Gameplay trailer – a teaser-eket inkább be se ágyazom, annyira pihentek, de itt, itt, és itt van belőlük pár

A post elején tettem egy utalást arra, hogy a játék csak majdnem ingyenes, de ez így ebben a formában nem teljesen korrekt: tény, hogy nem kell érte fizetni, de ha akarunk megtehetjük. Aki játszott már Farmville-lel, vagy valamilyen Facebook-os játékkal annak ismerős lehet a koncepció: van a “sima” pénz, amit a nyert meccsekért kapunk (poén, hogy még azokért is, amiket buktunk, bár kevesebbet), és van az aranypénz, amit csak igazi pénzzel lehet megvenni Visa, Mastercard és hasonló kártyák segítségével. Az aranypénzből aztán vehetünk mindent átütő lövedékeket, vagy egyből vehetünk magunknak egy jacuzzis mélynyomós agyonpimpelt tankcsodát, így kikerülve a felfejlődéssel járó vesződségeket – mondjuk az elgondolkodtató, hogy talán éppen ez a folyamat a játék sava-borsa. Van még ezen kívül lehetőség prémium account vásárlására is, amely egyrészt instant hoz a konyhára egy rakat tapasztalati pontot, és pénzt, másrészt pedig a tankgarázsunk is nagyban kibővül – mondanom sem kell, hogy ezzel a lehetőséggel sem kívántam élni.

Végezetül a külcsínről: nekem végig kellemes Sniper Elite hangulatom volt a játéktól, tisztára olyan a grafika mint ebben a mesterlövészkedős csodában. Ezt nem feltétlenül szánom dicséretnek, ugyanis a textúrák meglehetősen mosottak, és shader-effekteket sem nagyon látunk a tank egyes kiálló alkatrészein csúszkáló napsugárt leszámítva. Az animációk viszont kifejezetten tetszettek: amikor hirtelen megállunk a géppel, akkor az egész kasztni billenik egyet, lövésnél kicsit visszaüt a lövegtorony, ilyesmikre tessék gondolni. Ugyan az árnyékok néha el-eltűnnek, de ezt leszámítva a grafika megérdemel egy erős közepest – pláne ha nem akarjuk az ajándék ló fogát nézni. A hangokkal is minden rendben: nyikorognak-nyöszörögnek az illesztések, zúgnak a motorok, ijesztően csapkodnak be mellettünk a lövedékek, a gépünk személyzete pedig folyamatosan tájékoztat a fejleményekről – például ha már nem sok életereje maradt az épp’ tűz alá vont ellenséges tanknak, akkor beszólnak, hogy “na pörköjjé’ oda még egyet tesó, ez már biztos meg fogja fektetni”.

A lövész nézete (Shift), egy távolban befogott céllal

Jó szívvel tudom ajánlani a játékot mindenkinek, aki kicsit is szereti ezeket a modern harci szekereket, és a hadviselési formát, amelyet képviselnek. Az eleje kicsit nyögvenyelős lesz, sokat fogtok anyázni (mint ahogy én is tettem), viszont mégis csak érdemes kitartani, minél több csatában részt venni, elvégre a fejlesztéshez pénz kell, fejleszteni pedig jó 🙂 Pár éve ezt a játékot még tuti, hogy pénzért adták volna ki, most viszont már a két szép szemünkért is hozzánk vágják, azért ez nem semmi. Gyertek ti is tankolni!

Mit nekem az óceán?

Írta JonC Ekkor: 2011. május 8. 2 hozzászólás

A jó életbe, már megint sikerült rohadtul rákattannom erre jó pár hónapnyi kihagyás után:

Régebben itt írtam róla, ami érdekes vele kapcsolatban számomra, hogy annak idején hónapokig voltam képes úgy hallgatni, hogy nem untam meg. Most úgy fest megint ez van.

Az internet nem felejt

Írta JonC Ekkor: 2011. május 2. KOMMENTÁLD!

Nézzétek má’ a tinibálványt, amikor még a volt középsulimban nyomta a vérzivataros kilencvenes évek vége felé:

az ajkai Bánki Donát SZKI régi tanári karának egy része (katt a középső gombbal!)

Zoli 30Y előtti életéről itt olvashattok bővebben. Köszönet a képért Bobónak!

Portal? Tetris? Micsoda párosítás!

Írta JonC Ekkor: 2011. május 2. 4 hozzászólás

Mostanában (megint) tele van a net Portal-os tematikájú vicces képekkel, videókkal, és egyéb audiovizuális anyagokkal (csak hogy szakszerű legyek), és lassan várható a Flash-játékok áradata is, amelyek még tovább növelik majd a játék körüli hype-hullámot. (Apropó hype: tervezem, hogy én is hozzájárulok majd egy posttal, csak még végig kell tolnom, nehogy úgy járjak mint mostanában pár elemzésemmel, amikben hülyeségeket pontatlanságokat állítottam egyes játékokkal kapcsolatban, mivel kellő belemélyedés nélkül álltam neki őket megszakérteni. Jó példa erre a Just Cause 2 tesztem, amiben azt állítottam, hogy a négykerekű járművek irányíthatatlanok, közben pedig mégis lehet őket. Ezúton szeretném üzenni azoknak, akik emiatt tettek le a játékról, hogy ne tegyék, inkább vegyék figyelembe a viszonylagos céltalanságot, ami a stuff nyüstölése közben gyakran elfogja az embert, ha már finnyáskodni akarnak valamiért.)

Meg is érkezett az első fecske, amelyben a kortalan orosz klasszikust, a Tetrist hozta össze a mókás kedvű fejlesztő a Valve csodájával. Izgatottan várom a highscore-okat, természetesen csak screenshot-tal bizonyítva azok valódiságát!:

Tovább is van… »

America fuck yeah?

Írta JonC Ekkor: 2011. május 2. 1 KOMMENT

Aztán hogy is volt az a sztori azzal az atombombával, aminek Európában kell robbannia, ha ez megtörténik? Lehet, hogy ma egész érdekes napunk lesz? 🙂 Sebaj, tessék ezt a számot hallgatni (természetesen végtelenítve), vagy helyette újfent ledöbbenni a jenkik kibaszottul túlfejlett egóján mondjuk ebben a threadben, aztán majd meglátjuk mi lesz – max nem lesz több post a blogon, több is veszett Mohácsnál.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2682 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 4 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek