Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Hm… mintha hétfő lenne

Írta JonC Ekkor: 2010. november 29. KOMMENTÁLD!

Meghalt Leslie Nielsen, a zebrán majdnem elgázolt egy autó reggel (és természetesen még a sofőrnek állt feljebb), otthon felejtettem a tisztálkodós szütyőmet (szóval a kontaktlencse kivétele is nehézkessé válik a héten, max úgy fogok kinézni szerdára mint egy angóranyúl), van a zsebemben hozzávetőlegesen négyszáz forint… netán hétfő van?!

Ha már megvan a feeling, akkor következzék egy témába vágó klasszikus megboldogult kölyökkoromból:

Spoiler alert: Harry Potter és a Halál ereklyéi

Írta JonC Ekkor: 2010. november 28. 1 KOMMENT

Azt olvastam, hogy az új Harry Potter film sokkal felnőttesebb movie, mint az eddigiek: több erőszak, komorabb stílus, őszi legyek módjára hulló szereplők jellemzik, és még talán Edward Cullen is átruccant a Twilight-ből egy kis faszt vért szívni, de ez egy meg nem erősített értesülésem.

Hogy a felnőtteknek szóló témák előtérbe hozása mennyire igaz az alkotásra, arra ékes példa az alábbi animált gif, amely a film egyik csúcsjelenetéből lett kiollózva:
Tovább is van… »

A Steam-en már megjött a Mikulás

Írta JonC Ekkor: 2010. november 25. 4 hozzászólás

Közszolgálati hírünk következik: növelendő az eladásokat, továbbá alig-alig titkolt adatgyűjtési szándékkal a Steam urai tegnaptól jövő hét hétfőig újfajta akcióval kedveskednek: minden nap kisorsolnak harminc szerencsést, aki megkapja a saját kívánságlistájáról az első öt, azaz általa legfontosabbnak tartott játékot!

A részvétel egyszerű:

  1. beregelsz a Steam-re (ha még nem vagy tag) ezen a linken
  2. elkezded végigböngészni a játékokat a főoldal legördülő menüjében
  3. amelyik megtetszik, arra klatty rá, majd jobb oldalon ‘Add to my whishlist’ gombocska kiválaszt:
  4. repeat hármas pont until wishlist = minimum 10 darab játék (remélem érthető :))
  5. nem árt rendezni a listát prioritás szerint, ehhez a játékok címeit az egérrel a kívánt sorrendbe kell rendezni (drag&drop-pal)
  6. kéztördelve várni, hátha mi leszünk azok a szerencsések, akiket kisorsol a randomgenerátor, és megkapjuk az öt áhított játékot ingyen!

Más érdekességekkel is készültek az arcok, például minden nap (gondolom szintén hétfőig) akciósan adnak játékpakkokat, amelyeket szétszórhatunk Steam-es (és leendő Steam-es) ismerőseink között. Ma például megkaphatjuk a Half Life 2-t tíz példányban 19.99$-ért, ami azt jelenti hogy darabja kábé 400 forintunkba kerül! Azért ez is korrekt, ráadásul mindenki jól jár vele: a Steam is, mert vásároltál, te is, mert egyrészt olcsón jutottál hozzá a játékhoz, másrészt jópár kocka haverodnak megvan a karácsonyi ajándék (bár akinek nincs meg ez a játék, az nem is igazi kocka, viszont a Borderlands is megvehető emigyen, ami azért lényegesen frissebb darab), sőt még a szomszéd macskája is, mert az afelett érzett örömödben, hogy milyen jó vásárt csináltál gyakrabban fogod megsimizni.

Végül, de nem utolsó sorban (csak hogy meglegyen a napi modoros szófordulat is a blogon): néhány blockbuster játék elképesztően leárazva megvehető most, elég ha csak a Counter Strike: Source-ot említem, ami kemény 1000 forintért a tied lehet!

Minden hibája ellenére a Steam-et szeretjük az ilyen húzásaiért, szóval ha végre szeretnél jó útra térni a sok torrentezés után (és részesülni az update-ekből, achivement-ek elérésének örülni, stb.), akkor itt a lehetőség! (Mielőtt valaki megkérdezné: nem, nem kaptam pénzt ezért a postért, viszont érdemesnek tartottam a dolgot arra, hogy informáljalak titeket róla ;)).

UPDATE:

no persze nem lenne hülyeség, ha működne is a fizetési rendszer, ha már ennyire olcsón adnak mindent:

Belső hiba mi?

Egy órája ez megy. Köszönjük Steam!

UPDATE2:

azért végül mégis sikerült még az akció lejárta előtt 🙂 Végre én is teljes jogú CS-warrior lehetek 😀



Falloutos awesomeness

Írta JonC Ekkor: 2010. november 24. 1 KOMMENT

Tegnap reggel újra megkísértett ez a drága Fallout 3: annak ellenére, hogy már van neki új része is (amely a New Vegas névre hallgat, és állítólag a bugokat leszámítva zseniális), én mégis erre kaptam újra kedvet, miután mit sem sejtve belepillantottam a régóta online figyelő screenshot-galériámba (megtekintéséhez erre tessék fáradni). Miután újra elkapott a játékból áradó eszetlenül addiktív hangulat már semmi nem menthetett meg attól, hogy újra felvegyem a sztoriszálat, amit még valamikor nyár elején ejtettem el – úgy rémlik, hogy csömöröm lett a posztapokaliptikus vidámkodás enyhén tömény dózisától, és egyszer csak nem volt kedvem újra elindítani. Most, hogy már a Batman – Arkham Asylum-ot is végigtoltam (figyel is egy félkész post róla a WordPress adatbázisának legmélyén) semmi sem állhatott az utamba (a Minecraftot leszámítva persze), hogy újra belevessem magam a Wasteland által kínált élményekbe.

Mondjuk amikor másfél órán belül háromszor fagyott kőkeményre, akkor már kezdtem elveszteni a motivációmat vele kapcsolatban, úgyhogy keserűségemben a netre fanyalodtam helyette (aminek szabad felhasználása mostanában egyre ritkábban adatik meg, annyi a meló), és – minő véletlen! – pont egy Fallout-tal kapcsolatos képgyűjtemény akadt az utamba.

Azt eddig is tudtuk, hogy a Bethesda marketingesei is hasonlóan zseniális promóciókkal képesek előállni, mint a Valve-es arcok (lásd itt például) – erre a legjobb példa talán ez a trailer:

(A New Vegasé meg sem közelíti szerintem, akit érdekel itt megnézheti.)

Amire viszont most bukkantam az új volt a számomra, ugyanis ezek az állatok csináltak egy jópofa kézikönyvet, amelyben hosszasan taglalják, hogy mire kell odafigyelni, ha pár száz évvel a nukleáris háború után kimerészkednénk a felszínre. A cucc megvalósítása, stílusa remekbe szabott, tényleg olyan, mintha valami ötvenes évekbeli oktatóanyag lenne. Néhány kedvenc lapom következzék belőle alant:

Kapásból kapunk néhány hasznos tanácsot, és megnyugtató tényt:

Szóval … azt tervezed, hogy kimerészkedsz a felszínre

Mint felelősségteljes amerikai állampolgárok kérünk, hogy maradj a föld alatt biztonságban az óvóhelyen, amíg meg nem kapod a jelet, hogy a felszín biztonságos. Semmi szükség a türelmetlenkedésre. A hatóságok kapcsolatba fognak lépni a Felvigyázóddal mihelyst biztonsággal elhagyható lesz a bunker.

Másrészt – és ez a fontos része a dolognak – ha elhagyod a menedéket van egy hajszálnyi esély arra, hogy életben maradsz. Fél mérföldnél nagyobb távolságban csak tízből egy éli túl a megpróbáltatásokat. A többiek rémisztő, elmondhatatlan kínok között halnak meg.

Ha mindezek ellenére úgy döntöttél, hogy vakmerően elhagyod a biztonságot, amit a Vault-Tec teremtett neked, mindenképpen olvasd végig ezt az útmutatót. Ha néhányszor átfutod egészen biztosak vagyunk abban, hogy te is rájössz: föld alatt maradni a legjobb döntés.

Aztán kapunk néhány tippet arra is, hogy mi a teendő, ha a földalatti lét után először látjuk meg a napfényt:

Ha nincs nálad napszemüveg, akkor a mutató- és hüvelykujjaidat egymásnak szorítva tartsd a tenyeredet a szemöldököd fölé vízszintesen, így megvédheted magad a legveszélyesebb sugaraktól.

* Tartsd észben, hogy ez nem a leghatékonyabb módja a szem védelmének, és nem biztos, hogy megvéd a látássérüléstől!

Tartalmaz egy kis útmutatót azzal kapcsolatban is, hogy melyik napszakban milyen távolságra közelítsük meg a nálunk másfél méterrel magasabb, és 200 kilóval nehezebb szupermutánsokat:

A kiadvány segít a táplálékválasztásban is:

A gusztustalan igazság

Döntsd el, hogy mi szolgáljon táplálékforrásul

Talán már hallottál pletykákat arról, hogy a Wasteland rónáin nem lehet  biztonsággal elfogyasztható ételt, italt találni. Ez marhaság. A tudomány bebizonyította, hogy igenis lehet friss ételt, és tiszta vizet előállítani ilyen körülmények között is. Ennek ellenére minden bizonnyal lesz olyan helyzet, amikor kénytelen leszel olyan sugárfertőzött ételt fogyasztani, mint amilyen egy kétfejű Brahmin nyers húsa. És bizony lesz olyan sötét pillanatod is, amikor már más eshetőséged nem maradt, minthogy szégyenszemre a saját fajtád egyik tagját kell majd megenned.

További jótanácsok ezen a linken érhetőek el. Javaslatom a következő: tessék kinyomtatni az összes lapot, és elrakni őket valami biztonságos helyre (mondjuk a Fogarasi Árpi atombunkerje Kocsordon pont megfelel a célnak), ha ledobnak ide is egy bombát még jól fog jönni! 🙂

Kirándulni voltunk

Írta JonC Ekkor: 2010. november 21. 4 hozzászólás

Farkasgyepű, Pisztrángos-tó:

Amúgy a tó itt található, ajánlom mindenkinek:


View Larger Map

Egy kis kultúra, és egy jó tanács

Írta JonC Ekkor: 2010. november 19. 8 hozzászólás

Íme a legelső része az Ugly Americans (Furcsa Amcsik) című rajzfilmsorozatnak, amelyet talán mint modern Beavis&Butthead-et tudnék a legérzékletesebben aposztrofálni (már ami a képi világát illeti):

Hja, és a jó tanács: sose hozz fontos döntéseket álló dákóval az ötödik tequila után, mert lehet, hogy feleslegesen válsz zombivá!

A többi videót itt találhatjátok.

Hadd ne mondjam…

Írta JonC Ekkor: 2010. november 18. KOMMENTÁLD!

…mennyire le vagyok szedálva már megint… Nemhogy írni, de gondolkodni se nagyon van kedvem, ezért is akadozik mostanában a kontent ellátó rendszer. Néha visszasírom a régi szép időket, amikor még időm és energiám is volt blogolni, mostanában egyikből se jut sok (na jó, idő azért akadna rá, de ez egy olyan reláció, hogy elég ha csak az egyik nem teljesül, és máris borul az egész. Van valami logikai kapu is, ami így működik, de nem nagyon van most kedvem előbogarászni a netről, hogy melyik is az). Az ideális blogger szerintem egy unatkozó munkanélküli, akinek ideje mint a tenger, minden nap akkor kel amikor jól esik, cserébe viszont nincs soha semmire pénze – ami a blogolástól nem tántorítja el, max nem fizeti a netszámlát, megírja Jegyzettömbe a postot, aztán valami netcaféban/havernál feltolja a hálóra.

Tegnap megpróbáltunk inni egy sört munka után Laci kollegámmal

A fenti sirámaim ellenére még mindig élvezem a munkámat, minden nap újat tanulok, és folyamatosan kényszerítve vagyok az önálló feladatvégzésre, ami tovább serkenti az agyműködésemet. Az egy dolog, hogy cserébe estére általában katatón állapotba folyatom a nyálamat a monitor előtt, és jó Esőemberhez méltóan csak pakolgatom a kockákat a Minecraft-ban (esetleg bőregeresdit játszok a Batman – Arkham Asylum-mal), viszont mégis jobb ez, mint mondjuk egy gyárban a sor mellett, vagy akár valami öltönyös-nyakkendős juppie-cégnél bohóckodni. Szeretem amit csinálok, cserébe viszont nem mindig van kedvem már használni szerencsétlen fejemet estefelé, ezt nézzétek el nekem.

Most pedig hagyom, hogy visszasüllyedjek a marék molylepke agyi színvonalára.

Keresd a kakukktojást!

Írta JonC Ekkor: 2010. november 15. 4 hozzászólás

Elindult a Facebook-on egy aranyos kezdeményezés, amelyet most csak bevágnék ide, mert magáért beszél:

November 14-től17-ig cseréld le a facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig! Mert gyereknek lenni jó:)

Került is fel mindenféle mesefigura: Kockásfülű Nyúl, Jerry az egér, Snoopy és a többiek virítanak szerdáig sok ismerősöm profilképe helyén.

Persze renegátok mindenhol akadnak… keresd a kakukktojást az alábbi képen! :

Ennek is megvan a maga oka, ugyanis indult – hála az egyik pihent ismerősömnek – egy ellenmozgalom, melynek szövege a következő:

Cseréld le a facebook-os profilképedet a kedvenc PORNO SZEREPLŐDRE és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek mese arcok facebook-on! Mert pornósztárnak lenni jó! 🙂

Úgyhogy mostantól kezdve a tündi-bündi figurák mellett fel-fel fog bukkanni egy-egy szakadt pornóskurva is, enyhítendő a fene nagy nosztalgiázást 😀 Természetesen én is csatlakoztam a mozgalomhoz (úgyhogy szegény Rózsaszín Párduc csak körülbelül 3 percig maradhatott a profilképem) egy Angelica Belláról készült remekbeszabott fotóval 🙂 Lehet kombinálni is a kettőt: Arieles, vagy a perverzebbek akár Frakkos pornóképet is berakhatnak, lényeg a kreativitás. Az internet 34. szabálya szerint úgyis van mindenből egy erotikus verzió (ha nem hiszed, itt a bizonyíték)! 😀

UPDATE: és basszus van Minecraftos is… tényleg nincs kivétel a szabály alól 😀

Coming soon

Írta JonC Ekkor: 2010. november 13. 5 hozzászólás

Erről tényleg muszáj postot írnom hamarosan… mert megérdemli.

Győri víg napjaim #1

Írta JonC Ekkor: 2010. november 11. 1 KOMMENT

Ugyan már volt egy hasonló régi szép időkre visszatekintő postsorozat a blogon (kettő darab írásból állt – első rész itt,második itt -, hja meg volt még egy, amelyben a kollégiumi éveimről elmélkedtem), de a jó öreg nosztalgia mindig jó témát szolgáltat, mivel imádok sztorizgatni a régmúltról. Ma éppen Laci kollegámmal dumálgattunk a büfében, amikor előtörtek az emlékek, és elmeséltem neki néhány vicces momentumot a Győrben eltöltött egy évemről, amelyet annak idején huszonegy éves fejjel sikerült átélnem. Persze most azt mondom már, hogy a régi szép idők azok voltak, meg hogy most mennyivel másabb az életem, de – ahogy már párszor kifejtettem – ez az emberi lélek egyik rejtelmének tudható be, miszerint mindig az 5-10 (vagy több) évvel ezelőtti időkre emlékszünk vissza jó szívvel, pedig 5-10 (vagy több) év múlva a jelent fogjuk visszasírni.

Az idő múltával persze a rossz emlékek is hajlamosak megszépülni, de ettől függetlenül emlékszik rájuk az ember, csak éppen már nem fájnak annyira, mint amikor megtörténtek. Győrben is volt pár kellemetlen élményem, de túlnyomó részben pozitív volt számomra az a néhány hónap, amit eltölthettem ebben a remek városban. Na de hogyan is kerültem oda, és hogyhogy ott ragadtam egy évre? Kezdjük az elején:

frissen érettségizett, idealista, pozitív életszemléletű fiatalemberként úgy gondoltam, hogy remek lenne még tanulni valami szépet, és hasznosat, és ha már ez a vágyam, akkor miért ne tenném mondjuk egy nagy(obb)városban a gyerekkori barátaimmal egy albérletben lakva, távol a szülői gondoskodástól. Az elhatározást tett követte: Zoltán barátom példáját követve én is jelentkeztem a győri City College berkeibe (amely amúgy egy sima ötödév volt valamelyik középiskolában, csak adtak neki egy hangzatos nevet), hogy kitanuljam a gazdasági informatika csínját-bínját. Nopersze egész gyorsan kiderült, hogy a folyamatos ivászat, és az a tény, hogy a legtöbb (sőt talán az összes) órára nem volt kötelező bejárni sajnos nem alkotott túl produktív elegyet, így konkrétan az történt, hogy mindegyikre bementem egyszer (hetente másikra), végigkóstoltam az “étlapot”, majd amikor rájöttem, hogy mégsem érdekel engem annyira a közgazdaságtan csodálatos világa, akkor átálltam arra, hogy csak hétfőnként tettem tiszteletemet a suliban, akkor is csak azért, mert lehetett netezni, és vittem haza a letöltött zenéket újraírható CD-n 🙂

Aztán eljött a vég: valamikor januárban bementem a titkárságra, és közöltem, hogy nem szeretném tovább folytatni a tanulmányaimat. Pedig volt pozitív oldala is a tanulói jogviszonyom fennállásának, mivel vállalhattam munkát a Meló-Diáknál, amelynek köszönhetően megnézhettem a Chio gyárat belülről (két napot húztam le ott az ötven fokban, de estére jóllaktam a rengeteg chipstől meg egyébtől), voltam egy napot az Audiban is, megtapasztalhattam, hogy milyen érzés kipakolni egy kamionnyi banánt (merthogy majd végig kell szagoltatni a drogkereső kutyával, persze kiderült, hogy mégsem lesz ilyen vizsgálat, úgyhogy pakolhattuk vissza az egészet), de a törzscégem a Széchenyi Nyomda volt, ahol több hónapig préselgettem a könyveket, és takarítottam a papírhulladékot. Ezek is izgalmas melók voltak, de a legjobb majd csak később jött, de ne szaladjunk ennyire előre 🙂

Szóval kiléptem a suliból (amúgy azóta sem bántam meg), így kényszerhelyzetbe kerültem: vagy hazamegyek lógni anyám nyakán, vagy pedig munkát vállalok, immáron nem diákként. Ekkortájt már hónapok óta az albérletben laktunk, mint egy nagy család: volt, hogy hajnalban mentem a nyomdába melózni, a lakótársaim meg akkor estek haza a piálásból, de azért általában én is kivettem a részemet a jóból. Emberek jöttek-mentek az albérletben, volt olyan srác, aki lakott nálunk 3-4 hetet, aztán továbbállt (azért egy jó nagy üveg mézet hagyott nekünk búcsúzóul, hogy az Isten áldja meg), de volt olyan is, aki nem fizetett bérleti díjat, mégis velünk élt hosszú hónapokon át. Alapvetően nem is volt ezzel semmi baj, mivel mindig hozott kaját valami rokonától, aki a környéken lakott (amúgy ő paksi volt), csak néha a kisszoba szekrényében kellett kuksolnia, amíg a főbérlő ott volt a lakásban. Imádtam azt az albérletet: fix havidíja volt (szóval állandóan dübörgött a fűtés 30 fokon :D), hatalmas alapterületének, és belmagasságának hála kényelmesen elfértünk, ráadásul a belváros szívében helyezkedett el, közel minden kocsmához, szórakozóhelyhez, vasútállomáshoz, mindenhez. Ki is használtuk az alapterület adta előnyöket, volt hogy fent aludtak huszan-harmincan, sőt volt olyan is, hogy a szokásos csütörtök éjszakai black-outom véget értével arra eszméltem, hogy a nappalink padlóján fekszek, körülöttem pedig vadidegen emberek nézik a tévénket. Persze a főbérlőnk (és annak a nővére) nem nézte túl jó szemmel az állandó jellegű káoszt, rumlit, mosatlan edény-hegyeket, csikkektől túlcsorduló hamutálakat, így előfordult olyan is, hogy épp’ próbáltam kiheverni a másnaposságomat egy vidám péntek reggelen, amikor arra kellett felkelnem, hogy a főbérlő nővére (aki tipikus ötvenes vénkisasszony volt) áll az ágyam mellett, és szigorú hangon azt kérdezgeti tőlem, hogy ki fog elmosogatni.

Visszatérve a munka kérdésére: Zoli lakótársam se nem tanult, se nem a szülei tartották el, így kénytelen volt valami pénzkereseti lehetőség után nézni. Ennek eredményeképpen néhány hétig gyertyákkal házalt (ami egész jól jött, amikor az akkori barátnőmnek tőle vettem meg a karácsonyi ajándékát :)), majd jött az ügynöki cég, ami az addigiakhoz képest egész korrekt kis munkahely volt: be is volt jelentve, a pénz sem volt rossz, sőt ha az embernek épp’ nem volt kedve dolgozni, akkor a reggeli szeánsz (később lesz róla szó) után elmehetett haza aludni 🙂 Ő már hónapok óta ott nyomta, amikor engem is rávitt a kényszer, hogy elmenjek interjúra hozzájuk. Zoli persze előre felkészített a milliőre, ami a cégnél uralkodott, de mégis sokkolt egy kicsit, amikor először meghallottam az irodából kiszűrődő kurjongatást, és hatalmas tapsvihart. Ez volt a reggeli szeánsz, amely – mint azóta kiderült – más ügynöki cégeknél sem ritka: a dolgozók megtapsolják egymást (az előző napi teljesítmény alapján), szituációs játékokban gyakorolják a mesterséget, majd  a főnök beáll a kör közepére, és bohóckodik egy sort, továbbá a csapatot összetartó ereje sem lebecsülendő, mivel egy ilyen munkahelyen nem ritka az egymás ellen áskálódás, mivel egymás segítéséről csak nyomokban lehetett beszélni: általában mindenki csak a saját érdekeit nézte. Persze felvételt nyertem én is (mily’ meglepő), és elmehettem az első próbanapomra, amely arra volt hivatott, hogy megtapasztalhassam miről is szól ez az egész. A mentoromat Máriának hívták, negyvenes éveiben járt, volt egy kamasz fia (férj, esetleg szerető sehol), és szegényemen látszott, hogy eléggé leharcolta már az élet. Persze idővel nagyon megkedveltem, sokat segített nekem, pedig igazából ő volt az akin segíteni kellett volna: se egzisztencia, se nyugodt háttér, se jövőkép nem állt a rendelkezésére – bár ezt talán mondanom sem kell, elég árulkodó, hogy negyvenvalahány évesen az ember efféle munkából kénytelen megélni. Mindenesetre az első napomon megtudtam, hogy a munka lényegében abból áll, hogy az embereket betaláljuk egy szerződéssel, amelyet ha aláírnak, akkor a vezetékes telefonjukról kimenő hívásaikról a továbbiakban külön számlát kapnak, amelyet nem a Matáv T-Com számláz ki, hanem a <censored> némileg kedvezőbb percdíjakkal. Nem kértünk pénzt az emberektől, nem jártak rosszul, ha aláírták a papírkáinkat, szóval az erkölcsi érzékemet sem sértette a dolog, annál inkább a büszkeségemet: nem szívesen álltam kopogtatós ügynöknek, de kellett a pénz, fiatal voltam (ez tisztára olyan, mint amikor a nők mentegetőznek a fiatalkori pornóik miatt :D), így elvállaltam a munkát. Még most is azt mondom, hogy nem bántam meg, ugyanis ha az ember naponta beszélget 50-60-70 emberrel, akkor történhetnek vicces események 🙂 Volt, hogy rendőrt hívtak ránk (mivel Balázs kollegám teljesen kulturált módon megkérte az egyik mamát Tatabányán, hogy ha már ilyen kedves, akkor helyezze fel a telefonját valamelyik testüregébe), volt, hogy kutya harapott meg, de persze voltak kellemes élményeim is. Például megesett, hogy – asszem – szintén Tatabányán kóboroltam egy fillér nélkül, órák óta nem gyújtottam már rá (pedig akkoriban még elég függő voltam), úgyhogy meglehetősen elegem volt már a napból. Valamelyik panel legfelső emeletén csöngettem be éppen egy lakásba, és egy lány nyitotta ki az ajtót. A kezében cigi füstölgött. Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem:

– Szia, van vezetékes telefonotok?

– Nincs.

– És egy cigit tudnál adni?

– Most ez komoly? – kérdezte elkerekedett szemmel.

– Aha! – válaszoltam neki vigyorogva, elvettem a cigit, majd boldogan lenyargaltam a lépcsőkön. Szerintem még lehet, hogy most is ott áll, úgy ledöbbent ekkora pofátlanságon 😀

Jártam a nyomor legmélyebb bugyraiban, és kacsalábon forgó palotákban, beszéltem lecsúszott alkoholistával, és boldog, szerelemben megöregedett házaspárral, voltak velem kedvesek, és voltak velem oltári bunkók, nagyon sok mindent átéltem, amelyek nélkül most szegényebb lennék. Láttam összetákolt viskóból előkerülni több tízezres telefonszámlát (tévés vetélkedő volt a ludas), és beszéltem idősek otthonában ápolónőként dolgozó karakán nővel, akinek szavai még most is a fülemben csengenek: “fiatalember, mindannyian ugyanoda tartunk”. Volt, aki kiöntötte nekem a szívét, és volt hogy megebédeltettek, mert látták, hogy éhes vagyok (na jó, lehet hogy én is hozzájárultam kissé, amikor felsóhajtottam a konyhában, hogy “hmm, micsoda finom illatok, mit tetszik főzni?” :D). Rengeteg tapasztalatot szereztem, mégsem lettem jobb emberismerő – vagy lehet, hogy csak elfelejtettem ezt a képességemet. Az emlékeket viszont nem veheti el tőlem senki.

Folytatása következik!



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 796 darab post, és 2678 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek