Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Így netezek én

Írta JonC Ekkor: 2015. január 15. 10 hozzászólás

EDIT: ahogy a kommentekben kiderült az alább leírt módszerhez Feedly Pro előfizetés szükséges azoknak, akik most szeretnék aktiválni a Feedly channel-jüket az IFTTT-n. Akinek ez nem okoz gondot (mert már előfizető, netán már hónapokkal ezelőtt aktiválta ezt a channel-t valamilyen oknál fogva) az olvasson tovább, a többieknek meg álljon mementóként ez a cikk emlékeztetve mindenkit, hogy csak egy dolog állandó (főleg az interneten): a profitéhség és a változás.

Felkaphatja a fejét az egyszeri olvasó egy ilyen címet olvasva: már miért lehet ez érdekes? Kit érdekel, hogy te hogyan netezel? Egyáltalán miért írsz erről postot, amikor vélhetően te is ugyanúgy ráböksz a Chrome/Firefox/akármi ikonjára, oszt’ fészbúk mint mindenki más? Na igen, könnyű ebbe a hibába esni, de hogy egy angolszász mondást honosítsak: ne ítéljünk meg egy könyvet a borítójáról, ne ítéljünk meg egy postot a címe alapján. Én ugyanis hosszú évek csiszolgatása árán fejlesztettem ki a módszeremet, amelynek hála bármilyen eszközön (asztali PC, telefon leginkább) elmenthessek minden engem érdeklő oldalt, majd ugyanazon a kényelmes felületen olvashassam is őket később ahogy kedvem tartja. Ehhez kellett egy kis varázslat persze, amely alatt néhány webes szolgáltatást értek elsősorban. Nézzük csak, mit is értem el pontosan: ha egy cikk megtetszik (bármely oldalon bármely eszközön), akkor egy kattintással el tudom menteni egy felhőalapú könyvjelzőgyűjteménybe, amely automatikusan szinkronizál egy webes RSS-olvasóval is. Az első eszköz a Pocket, a második a Feedly, a kettő közötti szinkronért pedig a IFTTT felel.

Nézzük sorjában: először is szükség lesz egy Pocket-es fiókra, amelyet itt tudtok regisztrálni. Ha ez megvan a kényelem kedvéért érdemes telepíteni a pluginjét az asztali géped böngészőjébe (van Firefox-ra, Chrome-ra és Safari-ra is (ez a link elvileg az éppen használt programhoz ajánl megfelelőt), de ha valami mást használsz akkor adott a bookmarklet-es megoldás is (hogy mi az a bookmarklet arról itt írtam régebben)). A plugin létezik iOS-re, iPhone-ra és Androidra is (további infók itt). Ezzel már elértük, hogy ne a böngésző könyvjelzői közé kelljen elmentenünk minden apró-cseprő, netán NSFW oldalt, amit otthon akarunk majd… megnézni. Ilyesmi listát kell elképzelni:

Screenshot_2015-01-15 17_59_12

 Ezek után jöhet a Feedly-s regisztráció itt. Először is pár szó arról, hogy mi az a Feedly: egy RSS-olvasó, egy webalapú tartalomaggregátor (használjatok ti is olyan kifejezéseket, amelyeknek nem vagytok biztosak a jelentésében, oltári móka), amely a Google Reader halála után támadt űrt volt hivatott betölteni. Ez szerintem nagyon jól sikerült neki, intuitív és gyors felülete van. A listájába felvehetjük az általunk gyakran látogatott weboldalakat, hogy egy felületen láthassuk, ha netán friss cikk jelent meg rajtuk. Ez elmondva bonyolultnak tűnhet, de használatban nagyon kényelmes. Van neki egy könyvjelzőzés funkciója is, amely lényegében annyi, hogy ha egy cikket el szeretnénk tenni későbbre, akkor nyomunk egy S-t, így bekerül a “Saved for later” nézetbe.

Ez a nézet a Pocketbe elmentett tételekkel is bővíthető. Ehhez fog kelleni az IFTTT (itt írtam róla amikor indult, regisztrálni itt tudtok rá), amelyben egy recept segítségével beállíthatjuk azt, hogy ha valamit elmentünk a Pocketban (ahogy említettem egy kattintással, kényelmesen) az kerüljön be automatikusan a Feedly “Saved for later” mappájába is. Íme a recept:

IFTTT Recipe: Any new item added to pocket is also added to Feedly's saved-for-later queue. connects pocket to feedly

(Az “Add” gombbal egyből hozzá is tudod adni az IFTTT fiókodhoz.)

Itt aztán a kígyó a farkába harap, a kör összeér: minden bekerül a “Saved for later”-be, mindegy hogy a Feedly-t böngészve, vagy a Pocket-be mentve akartuk eltenni későbbi felhasználásra. Így soha többé nem fordulhat elő, hogy egy weboldal csak úgy eltűnik a semmibe, és soha többet nem tudod kinyomozni a címét, ráadásul mindent amit valaha elmentettél egy felületen, a “Saved for later”-ben megtalálod. Ja, és a bónusz: Feedly van telefonra is (Android, iPhone, sok egyéb), és nem is rossz.

Életjel

Írta JonC Ekkor: 2014. december 2. 3 hozzászólás

Úgy döntöttem, hogy nekiállok megírni az utóbbi hetek-hónapok történéseit, és közben hátha eszembe jut valami érdemleges is, és nem veszek el az unalmas mindennapok eseményeinek (lehet azokat egyáltalán eseménynek nevezni?) taglalásában. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már zavaró, talán pont ez gátol meg az összeszedett, egy témára koncentráló posztok írásában mostanában. Erre persze egyszerű megoldás lehetne valami játékról írni, de egy kicsit unom ezt a témát is (súlyosbító tényezőként nem szeretek negatív véleményt megfogalmazni ezért óhatatlanul is csöpögésbe torkollik minden kritikám).

Azért kezdőgondolatnak megteszi ez a téma is. Az utóbbi időben kicsit alábbhagyott a nagy Borderlands 2 őrület, így másfél hónap napi x óra játék után már talán illett is neki. Az van, hogy – minden érdeme elismerése mellett – ez mégiscsak egy harcközpontú, lineáris, történetet csak helyenként felmutatni képes – mondjuk ki – SEKÉLYES cucc, amivel kapcsolatban néha úgy érzem, hogy hülyeség volt több mint száz órát belefeccölni. Ami miatt ez mégis így alakult azt már elemezgettem a szeptemberi postomban, de az élvezetes, ámde mégiscsak egy kaptafára épülő harc, és a vicces beszólások csak ideig-óráig tudtak lekötni. Ez szerintem teljesen normális dolog, az ember idővel úgyis továbblép, akármennyire is jön be neki egy adott cucc (kivételt képeznek talán az igazán függő WoW-osok).

Ami még sok figyelmemet kötötte le mostanában az a bontakozó ellenállás Viktorral és díszes kompániájával szemben, valamint az egyre vadabb ötletek, amelyekkel az állam próbál belenyúlni a mindennapi életünkbe súlyosbítva az egyre elképesztőbb közép- és hosszútávú tervekkel velünk kapcsolatban. Anélkül  hogy markáns véleményt fogalmaznék meg (és mindjárt ki is fejtem miért nem teszem) két érdekes jelenséget figyeltem meg magamon a történésekkel szemben:

  1. kezdem az egészet showműsorként felfogni: az Indexen felül az éppen aktuális bicskanyitogatóan cinikus nyilatkozat valamelyik politikustól, de kicsit lejjebb tekerve máris láthatjuk, hogy ki kivel baszott a legújabb Való Világban. Kezdem úgy érezni, hogy nem csak a közös címlap köti össze ezt a két szeletét a valóságnak, hanem az is, hogy mindkettő arra szolgál, hogy a T. Állampolgárnak legyen min csámcsognia. Továbbgondolva: igen, szerintem tökéletesen súlytalan, és valódi következmények nélküli az is, hogy mit mond Lázár Jani, és és az is, hogy Kim Kardashian megmutatta a nagy olajozott seggét az interneten.
  2. kapcsolódik az előzőhöz: kezd a szkepticizmus annyira elhatalmasodni rajtam, hogy lassan már semmit nem hiszek el abból, amit a hírekben látok vagy olvasok. Annyi abszurd fordulat után, amit az országunk bölcs politikusai szolgáltattak nekünk az elmúlt kurva sok évben lassan kezdem elveszteni a realitásérzékemet, és kezdem úgy érezni, hogy ez az egész csak egy színdarab, egy Monty Python Show – Hungarian Edition, és igazából nem is gyűlöli egymást a két oldal, csak fenn kell tartani a feszültséget bármi áron, hogy a T. Szavazó ne kezdjen el unatkozni, mert még a végén használná az agyát a rá szakadt fene sok szabadidőben – az meg senkinek sem jó, az uralkodó réteg tagjainak legalábbis biztosan nem. Kicsit általánosabban szemlélve a dolgot már lassan azt sem hiszem el, ami a világpolitikai színtéren történik: kis túlzással kezdek egyre kevesebb hitelt adni annak, hogy Putyin tényleg ott van Ukrajnában, hogy tényleg a tálibok rombolták le a WTC-tornyokat, és hogy amit a történelemkönyvek írnak mondjuk Hitlerről az valóban igaz. Ennek a nem teljesen normális állapotnak két módon vethetnék véget: vagy újra visszabújnék a mainstream média által sugallt nézőpont feltétel nélküli elfogadásának langymeleg homályába, vagy áttérnék a sötét oldalra, és – mivel megingott a hitem a mindenki által elfogadott tényekben – csatlakoznék a konteó-hívők egyre népesebb táborához. A kettő között lebegés nem egészséges, harmadik út pedig nincs – legalábbis úgy, hogy az életem nagy részét egy 100 kilométeres körben élem le, és csak a híradásokból, valamint a különféle megmondóemberek blogjaiból tudok tájékozódni. Egyelőre egyre több kétkedéssel nézem, ahogy megpróbálnak ide-oda manipulálva egyes irányzatokat/embereket/pártokat/eszméket rossznak vagy jónak feltüntetni érdekektől vezérelt médiumok, és ez egy kicsit kikészít. Kicsit olyan, mintha egy általad szeretett ember hirtelenjében elkezdene a szemedbe hazudni, és te tökéletesen tudod hogy miért teszi, és azt is hogy ő azt hiszi, hogy neked sejtésed sincs az igazságról.

Éles váltás: van új Képzelt Város szám, tessék meghallgatni:

Ja és ha már zene: rájöttem, hogy Steven Wilson egy nagyon nagy zseni (többek között ő a Porcupine Tree nevű zenekar énekese, bár azt most pihenteti egy kicsit), és az utóbbi hónapokban ronggyá hallgattam a “The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)” című albumát. Nehezen emészthető lemez, nagyon sok jazz, fúvós, és komplex dobtéma került bele, nem az a kellemes tingli-tangli háttérzene, de én imádom. Nehéz lenne egy dalt kiválasztani róla, de azért megpróbálom:

(Ez ráadásul koncertfelvétel, és nagyon hangulatos.)

Akartam még érinteni a témát, amit a felvezetőben említettem (azaz az unalmas kis életem történéseit), de aztán jött helyette egy magvas gondolat: ahogy az ember egyre idősebb lesz egyre több minden történik a fejében, és egyre kevesebb az életében. Na jó, ez talán nem mindenkire igaz, de rám igen: egyre többet gondolkodom az élet nagy dolgain miközben egyre kevesebb eseményről tudok beszámolni a mindennapjaimmal kapcsolatban. Azért pár apróság volt: pár hete például elmentem Pestre egy állásinterjúra, ami meglehetősen érdekes élmény volt az életemben (spoiler: nem vettek fel). Kezdődött azzal, hogy a HR-es hölgy három perccel a megismerkedésünk után már lebukott egy… füllentéssel előttem. Az volt ugyanis, hogy a cégnél ahova jelentkeztem ismertem egy srácot, aki oda is jött hozzám, amikor az előtérben várakoztam. Tudtam, hogy egy amerikai manager és a már említett HR-es fognak velem beszélgetni, így is készültem (értsd: egész nap azon görcsöltem, hogy nem-e fogok beégni az angol nyelvű beszélgetés alatt). Szóval jött a haverom, mondom neki, hogy már pár perc késésben vagyunk. Erre közli, hogy “ja igen, az X (az amerikai) az emeleten rohangászik fel-alá, gondolom tárgyalótermet keres éppen, ahol le tudtok majd ülni”. Ő el, én meg vártam tovább illedelmesen. Egyszer csak megjelent a hölgy egyedül, bocsánatot kért a késésért, majd közölte, hogy X ma sajnos nem tud velünk tartani, mert otthon fekszik betegen. Ennél a pontnál egy pillanatra az arcomra fagyott a mosoly, de úgy döntöttem, hogy talán nem lenne jó a kapcsolatunkat egy lebuktatással kezdeni – utólag mondjuk már sajnálom, hogy kihagytam a ziccert. Amúgy meg Budapest rulez, a hármas metró se gyulladt ki alattam, a Duna és a budai hegyek is gyönyörűek voltak az Árpád-hídról, sőt még egy normális BKKV-ellenőrbe is sikerült belebotlanom, aki kedvesen elmagyarázta a vidéki suttyónak (nekem) az átszállós jegy érvényesítésének helyes módját.

Úgy döntöttem, hogy életjelnek éppen elég lesz ez a post, úgyhogy ide most teszek egy pontot: pont.

Borderlands 2 – virtuális heroin

Írta JonC Ekkor: 2014. szeptember 23. 2 hozzászólás

Nagyon érdekes dolog történt velem: olyan meghasonulást éltem át múlt héten, amilyenre nagyon ritkán volt eddig példa az életemben, és jelentem ez azóta is gőzerővel történik. Minden nap. Minden órában. Minden percben (szinte). Ahhoz képest ugyanis, hogy a szóbanforgó játék első része annyira nem tetszett, hogy még finnyáskodó postot is írtam róla (olvasható itt) a folytatás úgy beszippantott mint hosszú ideje semmi. Alig várom, hogy hazaérjek, ledobjam a hátizsákomat, és végre elindítsam. Olyankor elfelejtem az éhséget, a fáradtságot, ha kihűlt a szoba, ha rámtörik a bejárati ajtót a kommandósok – elfelejtek mindent. Ezt a fajta függőséget legutóbb talán a Minecraft volt képes elérni nálam, de az is évekkel ezelőtt. Ezért nagyon hálás vagyok a Gearbox Software-nek, ugyanis bebizonyították, hogy még így harminc éves fejjel (leírni is rossz) képes vagyok rajongásig szeretni egy remekműként aposztrofálható játékot ahelyett, hogy egy kézlegyintéssel elintézném – ahogy az az életkorom okán elvárható lenne tőlem. Következzék néhány gondolat a Borderlands 2-ről.

Ugyan az első rész emléke már meglehetősen kopottas a memóriámban, de arra azért emlékszem, hogy egy idő után halálra untam magam a nem létező sztori, a jellegtelen mellékszereplők (leszámítva Claptrap-et persze) és a monoton játékmenet miatt. Annyira egysíkú volt az egész, hogy csak azzal lehetett volna tovább súlyosbítani a helyzetet, ha a terepeket is randomban generálta volna a gép. Nem tetszett, nna. Aztán eltelt 4 (négy!!) év, és nemrégiben egy leárazáson megláttam a második rész GOTY (Game of the year) verzióját annyiért, amit még hajlandó lettem kiadni érte, és lecsaptam rá. Felvetődik a kérdés, hogy ha az elődjét ennyire nem komáltam, akkor miért fizettem egy fillért is a folytatásáért. Nos, ez azért történhetett meg, mert időközben azért olvastam pár cikket/postot, meg néztem pár review videót róla (például ezt), és biztatónak tűnt, hogy több helyen megemlítették azt, hogy az első rész gyerekbetegségeit egész ügyesen kigyomlálták belőle. Az öt délután alatt beleölt 26 órám árulkodik róla, hogy ez mennyire igaznak bizonyult.

A játék ugyanis fasza. Tényleg. Hangulatát, játékmechanikáját, történetét, mellékszereplőit, zenéjét, egyszóval mindent tekintve az. Egy finomra cizellált, művészi értéket képviselő karórához tudnám hasonlítani, amelybe azért csúszott egy-két apró tervezési hiba, amelyek zavaróak ugyan, de a fő célt – miszerint le tudjuk olvasni a pontos időt – nem befolyásolják. Csak néha nem működik a dátum kijelzése, esetleg a háttérvilágítás – de ezekről majd később.

Nézzük a történetet: öt évvel az első rész történései után járunk. Pandora bolygója még mindig nem kifejezetten az a barátságos hely, ahová szívesen elhúznál a családdal nyaralni: a helyi faunát alkotó harci festésekben pompázó pszichopaták és a különféle karmos-agyaros dögök még mindig nagy számban (értsd: unlimited spawn :)) képviseltetik magukat, de mondjuk hiányoznának is, elvégre kik dobálnák az XP-t, meg a loot-ot ha egyszer csak eltűnnének ugye. A lakosság épeszűbbnek tekinthető része (hirtelenjében mondjuk Scooter ugrott be, mint ellenpélda) éppen Handsome Jack (ez a név…) elnyomása alatt sínylődik, és a Sanctuary (Menedék) nevű városkában próbálja magát meghúzni, amíg fel nem tűnik egy hős, aki egyszemélyes hadseregként el nem intéz minden apró-cseprő ügyet, amit ők túl lusták megoldani. Na vajon ki lesz ő… Innentől kezdve a feladatunk lesz egyrészt Jack megregulázása, másrészt pedig a helyiek által adott helyenként csak a “beteg” jelzővel aposztrofálható mellékküldetések abszolválása. Nagy vonalakban. Ez persze történetnek meglehetősen sovány, ámde éppen elég, márcsak azért is, mert a hangsúly úgyis a sok kis mellékszálon és az azokból áradó tömény hülyeségen lesz. Számomra ez az egyik fő aspektus ami eladja a játékot: az a kibaszott beteg humora, aminek hála néha hangosan röhögtem szobám csendes magányában. Példaként állíthatnám a küldetést, amelyben egy AI Core-t (egy robot agyát kb.) kell új testbe költöztetnünk, miután a régi tönkrement. Előtte persze megígéri, hogy annak ellenére nem fog ránk támadni, hogy erre van programozva, mert ő tudja mi az a hála, meg a betyárbecsület, meg különben is nem olyan családból származik. Namármost, amikor már harmadszorra kell darabokra lőnünk, mert valahogy mégis mindig kitör belőle az állat miután új testbe raktuk és váltig állítja, hogy a következőnél kiscserkész becsszóra nem fog “MEGDÖGLESZ!” felkiáltással ránk rontani, akkor már érezzük, hogy a készítők kurva pihentek lehettek a fejlesztés egy bizonyos szakaszában – mondjuk úgy végig. A küldetés vége pedig az, hogy elfárad a folyamatos háborúzásban (amely során valahogy mindig ő húzza a rövidebbet), ezért megkér, hogy helyezzük el egy nyugodtabb környezetben – mondjuk egy zenegépben. Persze itt sem bír magával, de nem akarom lelőni a poént – ez csak egy ízelítő volt, hogy mennyi hülyeségben lehet részünk a játék során. Ezek jelentős része a mellékküldetésekből származik, szóval érdemes minél többet (értsd: mindet) megcsinálni belőlük.

Ez azért is halmozottan igaz, mert ezzel is folyamatosan fejlődünk, és a fejlődés a játék lényege, a sava-borsa. Más FPS-ekben megszokottaktól eltérően itt nem csak egy skill tree van, ahova a szintlépéseknél kapott XP-t eloszthatjuk, hanem rengeteg minden, amelyek finomhangolásával a saját játékstílusunkra szabhatjuk a képességeinket. Ott vannak például a különféle páncélok (amelyek egész vad egyedi képességekkel is rendelkezhetnek, például savval fröcskölhetnek be minden közelharci fegyverrel ránk támadó ellenfelet), a gránát mod-ok (a vadság ezekre is igaz, a savval/elektromossággal/tűzzel/robbanással/ún. swlag-gal operálók mellett létezik közülük olyan is, ami odarántja az ellenfeleket magához a detonáció előtt, és ez csak egy példa volt a sok közül), és a különféle egyéb használható tárgyak, amelyeket egy-egy slotba lehet beaktiválni hősünk adatlapján. Emellett persze megvan a fejlődési fa is, csak egy apró csavarral: a tapasztalati mellett ún. badass pontokat is kapunk különféle célok eléréséért (kedvencem a Turret Syndrome, amely a vezethető autók fedélzeti géppuskájával való ölésért jár), amelyek segítségével apró lépésekben (nagyságrendileg +0.5, meg 1% – ilyeneket tessék elképzelni) növelhetjük karakterünk életerejét, gránátjainak hatását, ilyesmiket. A poén ebben a fajta fejlődésben az, hogy így elméletileg az elérhető fejlődés végtelen, ugyanis ezek a célok sosem fogynak el, sosincs olyan, hogy egy bizonyos pont után már hiába gyújtunk fel 10000 ellenfelet mégsem kapunk semmilyen bónuszt utána. Ha jól értelmezem a leírásokat a neten ezek a skillek ráadásul átörökíthetőek más karakterjeinkre, tehát ha újrakezdjük a játékot egy másik szereplővel ezek akkor sem tűnnek el.

Apropó karakterek: az alapjátékban négy fajtából választhatunk, a Mechromancer és a Psycho DLC-ként került bele utólag. Én a Salvador névre hallgató gunzerkert terelgetem éppen, a többiekről nem tudok túl sokat. Az ő képességeit viszont már elég jól ismerem, a következőket kell tudni róla: a nagy fegyverek és a nagy csöcsök-seggek barátja (utóbbit csak tippelem), a minél nagyobb tűzerőt részesíti előnyben a sunnyogással és a taktikázással szemben. Speciális képessége (mindegyik kasztnak van) a limitált ideig tartó akimbo mód, amely során egyrészt dupla tűzerővel rendelkezik, másrészt az életereje is jelentősen növekedik amíg tart.

Mint látható azért vannak mélységei rendesen a játéknak, és a fegyverekről még egy szót sem ejtettem. Ezen aspektus különösen mókás annak fényében, hogy nyolc gyártó – szerintem – végtelen számú eszköze kerülhet a birtokunkba. A végtelen talán túlzás, de tény, hogy a 26 óra alatt amióta tolom még nem akadt a kezem ügyébe két egyforma kinézetű darab, pedig kipróbáltam vagy harminc-negyven különbözőt! A választék elképesztő, iszonyat durva randomgenerátort pakoltak a játék alá, amely hatékonyan variálja a különféle fegyveralkatrészeket úgy, hogy nagyon-nagyon ritkán találjunk két egyformán kinéző darabot. Fontos, hogy eddig csak a kinézetről beszéltem: a statisztikák megint csak más lapra tartoznak (itt hadd jegyezzem meg, hogy ezeket azért lényegesen egyszerűbb véletlenszerűsíteni). Ezek böngészésével fog eltelni a játékidő egy jelentős hányada, amelyet az első részből megismert compare funkció azért nagyban megkönnyít. A sebzések, tárkapacitások, tűzgyorsaságok és egyéb jellemzők tengerében elveszni eleinte ijesztő lesz, de idővel egyrészt megtanulja az ember azt, hogy hogyan lehet egy szemvillanás alatt megállapítani egy fegyverről, hogy érdemes-e tüzetesebben megvizsgálni, másrészt pedig idővel úgyis megtaláljuk a kis kedvenceinket, amelyekhez ideig-óráig ragaszkodunk és csak a többit variálgatjuk a tárgylistánkban. Ellentétben a karakterstatisztikákkal a fegyvereket nem lehet fejleszteni, de amikor egy játékban a legutolsó megüthető fűcsomóból is mesterlövészpuskák potyognak ki (nem túloztam) ez talán elnézhető. Az eszetlen lootolás elsőszámú célpontjai az egyre jobb csúzlik lesznek – ennek kapcsán meg kell említenem az egyik pozitív vonását az első résznek, ami itt is létezik: nincs is annál nyálcsorgatóbb érzés, mint amikor egy végigküzdött dungeon végén egy mechanikusan szétnyíló láda eléd tárja a ritkábbnál-ritkább darabokat. Ugyanígy spannolja az érzékeidet az a látvány, ahogy szanaszét robban a rengeteg felvehető pénz, fegyver, és egyéb tárgy egy-egy húzósabb főellenség legyőzése után.

Ha már említettem a grafikát: a képregényszerű cell-shaded megoldás most is nagyon tetszett, bár nem nevezném különösebben nagy durranásnak. Ami kiemelkedő és nagyon tetszett viszont az a napszakok váltakozása. Például napfelkeltekor/naplementekor van godray rendesen (ez egy shadereffekt, azt szimulálja amikor egy éles fényforrás és közéd egy tereptárgy kerül, ami megtöri a fény egységét, így az sugarakra törik), éjszakánként a jeges-havas táj felett van északi fény, ilyesmikre tessék gondolni. Aztán a fizikai motor is remekel: nagyobb robbanásoknál szállnak szerteszét a darabkák rendesen, a savas- és egyéb folyadékokkal operáló fegyverek nyomán keletkező tócsák egész élethűen folynak a lejtős felületeken (bár arra még éveket kell majd várnunk, hogy valóban élethű folyadékokat láthassunk a monitoron az tuti). A fizikai motor számlájára írható sok nyálcsorgató momentum: a Crystalisk névre hallgató szörny halálakor például gyönyörű sárga kristályokat lövell magából, míg a levegőből levadászott helikopterek pilótái a jó pár darabra szakadt gépükkel együtt csapódnak a talajba gyakran harsány röhögésre késztetve az egyszeri játékost. Az mondjuk fura, hogy a már elhullott ellenfelekre nem hat a fizika (hiába dobsz közéjük egy gránátot, semmi sem történik), de ez legyen a legkevesebb.

Ami pedig tényleg felteszi a koronát az összhatásra az a zene. Egyrészt az intro alatt felcsendülő szám kurva jó (ezen a videón 2:54-től), de amikkel a kietlen tájakon barangolást aláfestették sem rosszak, sőt. Csengő-bongó gitártémák, némi industrial, egy kis rock, egy kis techno, de semmi olyan ami – ahogy Szirmai Gergő a filmzenékkel kapcsolatban fogalmazott ebben a videóban – új szereplőként lépne be a történetbe. Önmagukban nem állnák meg a helyüket, de vegyítve a látvánnyal csodálatos összhatásban teremtik meg a nagy betűs HANGULATOT.

Persze tökéletes játék nincs, csak ahhoz nagyon közel álló, és ez alól a Borderlands 2 sem kivétel (ez annyira sablonos volt, hogy tutira szerepelt már több tucatszor a hazai számtechmagazinokban leírva :)). Pár apró és pár kevésbé apró idegesítő momentum azért akad. A kevésbé bosszantók közül hirtelenjében a néha előforduló fizikai bugokat tudnám megemlíteni (levegőben lebegő tárgyak, egy kutyaszerű lény elgázolásától 6-8 méter magasra repülő dzsip, ilyesmik), de ezek nem befolyásolják a teljes képet, miszerint a cucc iszonyatosan össze van rakva. Egy bosszantó dolog viszont az egész játékot átszövi (és ez szigorúan magánvélemény, úgy tessék kezelni), és szerves részét képezi a fejlődési mechanizmusnak. Ez pedig a lootolás, azon belül is az a leplezetlenül és pofátlanul az időhúzásra épülő, idegbajba kergető fajta, ami arról szól, hogy egy adott pályarészen van mondjuk húsz láda, meg tizenöt kis rekesz, továbbá harminc kinyitható szekrény, és ha nem nyitogatod ki mindet, akkor előfordulhat hogy nem esik az öledbe valami ritka tárgy, vagy fizetőeszköz, viszont az is lehetséges forgatókönyv, hogy csak olyan lőszert találsz amiből már amúgy is tele vagy. A kényszeres nyitogatósdi egy idő után elég frusztráló tud lenni, és azzal, hogy ritka tárgyakat is rejtenek néha úgymond kényszerítve vagy arra, hogy mégis csináld. Ráadásul némelyik konténer dög lassan nyílik ki, úgyhogy még várakoznod is kell, hogy láthasd a tartalmát. Fuck that. A másik problémám a területekre visszatermelődő ellenfelekkel van: én szeretem a kipusztított területeket kipusztítottként tudni, és nem szeretem ha újra és újra át kell harcolnom magam rajtuk, ha éppen arra járok.

A fentebb említett frusztrációkat leszámítva a játék tökéletes, nagyon tartalmas, és szórakoztató. Coopban még ugyan nem tudtam kipróbálni, de arról is sok jót hallottam (kivéve a ninja lootolást, amikor a társad lenyúl minden menő cuccot előled). Ha szereted a jó humort, a fasza atmoszférát és a rengeteg fegyvert, akkor érdemes tenned egy próbát vele.

Jazzpunk – jazz is, punk is

Írta JonC Ekkor: 2014. augusztus 15. 1 KOMMENT

Jelen vizsgálódásunk tárgya Az alant kivesézésre kerülő A Jazzpunk egy kurva jó játék (csak sikerült jól indítani a posztot). Mert ugye hogyan lehetne nem szeretni egy olyan kalandot, ahol titkos ügynökként kell orosz nagykövetségekre belopózni, vagy nőnek öltözve más tilosban járó kémeket elcsábítani? Kalandok? Szép nők? Titkos megbeszélések? Fürdőzők felaprítása a maxra csavart turbójakuzziban, majd a vértől vörösre vált vizet néhány szemgolyóval felszolgálni a medence partján nyugágyban ejtőző nőnek ezzel kiérdemelve a Bloody Mary on the Rocks nevű achievementet? Ez a Jazzpunk.
Adva vagyon egy bájos hidegháborús-kémfilmes milliő, amely ismerős lehet akár a James Bond filmekből, akár a No One Lives Forever játékokból, amelynek jellemzője az egy négyzetméterre jutó különféle ügynökök és kémek magas száma, a titkos küldetéseken való részvétel, és az állandóan szóló tingli-tangli jazz. A játék látványvilága ezen túl erőteljes art deco-s beütéssel operál (amely ismerős lehet a zseniális Grim Fandango-ból is). Eddig tartott a dolog ésszerű, és megmagyarázható része, ami ugyanis ezután következik az maga az LSD-trip: Family Guy-osan random történések, napszemüvegben szivarozó lepények, hülye szóvicceket szajkózó mellékszereplők, más játékokat parodizáló alküldetések, és egyéb szóban alig elmesélhető elemek sorjáznak egymás után (“és akkor érted, a punktarajos béka megkért, hogy egy Frogger-es minijáték keretében szerezzem vissza neki a wifi vevő cuccát, mert szeretne netet lopni a Starbucks-ból”) egy idő után kissé már fárasztó töménységben. Talán a rengeteg belezsúfolt hülyeségnek (= rengeteg belefeccölt kreatív energiának) köszönhetően a játék meglehetősen rövid (2-3 óra alatt végigtolható), de ha már az első percekben megtetszett, akkor garantáltan végig fogod röhögni. Az első pár perc azért vízválasztó, mert már itt kezdjük sejteni a ránk váró megpróbáltatásokat (elég csak a főnök várójában megnézni az asztalon heverő magazinok borítóit), és itt dől el, hogy imádni vagy utálni fogjuk ezt a fajta humort – köztes állapot nem hiszem hogy létezik.

Említettem már a grafika stílusvilágát, nézzük meg kicsit részleteiben is: a nagyon harsány, nagyon nem textúrázott látvány szerintem parádés, nagyon jól idomul a játék groteszk vidámságához. Minden karakter úgy fest, mintha egy piktogram lenne egy nyilvános WC ajtajáról, úgyhogy nehéz nem valamiféle szürreális csodaországban érezni magunkat, ahol emberek helyett csak valamiféle bábok vannak gondosan elhelyezve a pályákon. Erre még rátesznek egy lapáttal az egyéb grafikai megoldások: például a nyilvános telefonok nyomkodásánál megjelenő alkar a kinyújtott mutatóujjal egy sima rajzolt valami, amelyről nem mellesleg gyorsan kiderül, hogy nem is valódi: ha hátrébb lépsz a készüléktől láthatod, hogy csak egy fabotra rögzített karton műkéz, amit használat után eldob a főhős (na erről beszéltem: szóban nehéz leírni ezt a szintű elmebajt).
Ami nagyon érződik a játékon az az, hogy egy kis stúdió csinálta nagyon nagy lelkesedéssel, és szeretettel. A helyenként előforduló bugokért (amelyek nálam főleg a képernyőről eltűnni nem akaró GUI-elemekben jelentkeztek) cserébe minden pályán érződik a törődés, a kívánt hangulat elérésére való törekvés. Az utolsó pálya hatalmas penthouse-a számomra etalon volt ebből a szempontból: oké, hogy stilizált, textúrázatlan elemekből épül fel, de ennek ellenére én simán beköltöznék egy ilyenbe. A már említett rengeteg elrejtett hülyeség is azt támasztja alá, hogy ez a játék egy valódi szerelemgyerek: minden sarokba érdemes bekukkantani, minden karaktert (sőt: kartondobozt, ajtót, pizzásdobozt, akármit) érdemes megnyomkodni, minden tárgyat minden NPC-n kipróbálni – ez gyakran kifizetődő, ugyanis a játék sűrűn jutalmaz valami elborult poénnal cserébe.

Autohotkey + JoyToKey = Pure Win!

Írta JonC Ekkor: 2014. június 28. 1 KOMMENT

Disclaimer: ez a post csak kiegészítés egy régebbihez, amelyet itt találhattok.

Szokták mondani, hogy a programozói lustaság néha igencsak hasznos, ezek az emberek ugyanis hajlamosak mindent a végletekig automatizálni csak hogy minél kevesebbet kelljen dolgozniuk. Úgy fest ezt a hozzáállást én is magaménak mondhatom (bár messze állok a programozóságtól), ugyanis időt és energiát nem kímélve megoldottam, hogy kb. sose kelljen az egérért mászkálnom, miközben az ágyban fekve felváltva netezek és a Steam Big Picture-ben játszok. Ezt szerettem volna elérni:

  1. amikor indul a gép egyből tudjam irányítani a gamepad-del (ez volt e legegyszerűbb, a JoyToKey linkjét bele kellett csak rakni a Start menü ->Indítópultba valahogy így:

    2014-06-28 13_35_02-

  2. utána legyen egy ikonom a Steam-hez, ami Big Picture módban indítsa el miután kinyírta a JoyToKey processét. Erre azért van szükség, mert a Windows-ban oly hasznos kis progi bekavar a játékok irányításába (mivel “ő” és az adott játék is egyszerre akar inputot küldeni).
  3. aztán ha kilépek Big Picture módból (akár úgy hogy csak a módot kapcsolom ki, akár úgy hogy az egész Steam-ből kilépek) akkor induljon el újra a JoyToKey, hogy újra tudjak netezni a gamepad-del.

Egyszerűen hangzik, ugye? Eleinte én is annak tartottam, félmegoldást szültem is rá egy sima .bat file segítségével:

@echo off
TASKKILL /F /IM "JoyToKey.exe"
start "" "C:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe"

Na igen, de ez nem indítja el újra a JoyToKey-t ha kiléptem a Big Picture-ből, ezért mindig oda kellett fáradnom az asztalhoz rajta az egérrel, hogy újra elindítsam. Persze valamiféle triggerelést még írhattam volna hozzá így is, de azt, hogy csak a Big Picture-t kapcsoltam ki nem hiszem hogy .bat file-ból lehet figyelni. Így bukkantam rá az Autohotkey nevű csodára (pontosítok: ismertem már régebben is, csak sose volt rá szükségem), illetve erre a fórumra, ahol egy olyan scriptet vitattak meg, amelynek működése hasonlított ahhoz, amit én szerettem volna elérni. Így született meg a következő gyöngyszem, amely tökéletesen megfelel a céljaimnak:

Process, Close, JoyToKey.exe
Process, Exist, Steam.exe
if ErrorLevel
Run, "steam://open/bigpicture"
else
Run, "c:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe" -bigpicture
WinWait, Steam ahk_class CUIEngineWin32
WinWaitClose, Steam ahk_class CUIEngineWin32
Run, "c:\Users\JonC\Desktop\JoyToKey.lnk"

El is magyarázom sebtiben mit is csinál ez:

Először kinyírja a JoyToKey.exe-t – itt még nincs szükség semmiféle if-then szerkezetre. Utána megnézni fut-e a Steam, majd ha úgy látja igen, akkor kirakja Big Picture-be – ha nem, akkor elindítja a -bigpicture kapcsolóval. Ezután okosan megvárja, amíg megjelenik maga a felület (WinWait), majd azt, hogy a felület eltűnjön (vagy úgy, hogy kiléptem a Steam-ből, vagy úgy hogy csak a Big Picture módból – neki édesmindegy). Ha ez megtörtént, akkor újra elindítja a JoyToKey-t. Érdekes módon közvetlenül az exéjét indítva mindig valami default profile-lal indult el, ezért kellett az asztali parancsikon elérési útját megadnom neki.

Ezt a scriptet elég elmenteni egy file-ba .ahk kiterjesztéssel, és már futtatható is (persze csak ha fent van a gépen az Autohotkey). Ha igazán kényelmesek akarunk lenni át is fordíthatjuk exébe, aztán mehet ki az ikonja az Asztalra:

2014-06-28 14_25_59-

(Hadd ne kezdjek bele elmesélni, hogy egy hasonló compile mennyivel komplikáltabb Linuxon…)

Lejárati randi

Írta JonC Ekkor: 2014. június 18. KOMMENTÁLD!

Ugyan a Team Fortress 2-vel már kb. évek óta nem játszottam (megindokolhatatlan hogy miért nem, fasza cucc) a vele kapcsolatos videókat azért még szeretem. Amióta a Source Film Maker boldog-boldogtalannak rendelkezésére áll a Youtube-on igazi gyöngyszemekbe is belefuthat az ember, amelyeket a jó öreg Source-motor segítségével álmodtak meg lelkes amatőrök. A Valve tavaly versenyt is hirdetett, amelyre ezzel az – amúgy rohadt bonyolult – programmal készült kisfilmekkel lehetett nevezni.

Persze ha profi cuccot szeretnénk látni, akkor még mindig a Valve a nyerő – persze fura is lenne, ha nem lenne az, elvégre ők fejlesztették az egészet. Legújabb eresztésük egy a Team Fortress 2-höz hamarosan érkező naaagy update-et hivatott reklámozni. Filmünkben a Scout próbálja elcsábítani Mrs. Pauling-ot, aki nem mellesleg az Adminsztrátorként emlegetett főnöknő hűséges jobbkeze és mindenese. Nekem annyira tetszett ez a szűk 15 perces szösszenet, hogy nem voltam rest csinálni hozzá egy kis feliratozást. Fogyasszátok szeretettel:

Most hogy leírtam a post címét már elkövettem egy hibát: aki azért tévedt ide, hogy egy átfogó tutorial-t vár minden helyzetre azt ki kell hogy ábrándítsam: velem történt egy konkrét eset a múlt héten, ami hasznos lehet mások számára is, és amelyet most részletezni fogok, hátha más is tanul belőle – de ez nem lesz gyógyír minden helyzetre. Aki mégis ilyesmire kíváncsi, annak javaslom ezen oldal meglátogatását – nekem is tudott segíteni, legalábbis egy bizonyos pontig.

De sajnos csak addig, ugyanis egy viszonylag speciális helyzetben találtam magam: múlt hét pénteken mindenféle előjel nélkül egyszercsak megdöglött a telefonom, de durván. Azt csinálta, hogy melóban még működött, rá is küldtem két szoftverfrissítést, ámde mire hazaértem már kikapcsolt állapotban halásztam elő a zsebemből. Indítottam volna el, sikeresen bootloop-ba került (azaz csak ment körbe-körbe a betöltést jelző animáció mindenféle eredmény nélkül). Tudtam, hogy erre megoldás lehet a teljes wipe/factory reset (azaz minden adat – appok, telefonszámok, SMS-ek törlése a telefonról), de aztán rádöbbentem, hogy nincs minden kontaktom szinkronizálva a Google fiókomban. Persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért vagyok ilyen hülye, erre nem is nagyon tudok válaszolni – a lényeg, hogy nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom mindet veszni. Belegondolva ha mondjuk már akkor tudom, hogy mit fogok szopni ezzel lehet hogy hagytam volna elenyészni őket a /dev/null-ban…

Annyi szerencsém azért volt, hogy – mivel pár hete cseréltem SD-kártyát, és elővigyázatos próbáltam lenni – rendelkezésemre állt az app-jaimról egy viszonylag friss Titanium Backup mentés. Legalább a programokat nem kell majd újra letöltögetnem, és bekonfigolnom – gondoltam. Összegezzük a leírtakat:

  • volt egy telefonom, ami el se tudott indulni
  • ez egy root-olt HTC Desire, amin Cyanogenmod 7 fut(ott)
  • az app-okról volt biztonsági mentésem
  • a telefonszámaim nem voltak sync-elve a Google fiókomba
  • az SMS-eimről sem volt backupom, de szerettem volna visszakapni őket

Ahhoz hogy az adatvesztést nullára minimalizáljam a következőkre volt szükségem:

Első körben izzítottam az SD-kártya olvasót, és ránéztem Partition Wizard-dal az app-ok számára fenntartott 4-500 megás ext3 partícióra (jobb klikk -> Surface test), hogy nem-e az sérült meg, mert az is okozhat ilyen tüneteket. Sajnos vagy szerencsére (nem tudom eldönteni) mindent rendben talált. Itt kezdtem el először vakargatni a fejem: a kártyára gyanakodtam, de úgy fest hogy nem az okozta az összeomlást. De akkor mi? Spoiler: a mai napig nem tudom, és ez kicsit aggaszt. Mindenesetre a mindenható Google segítségét kértem, és szerencsére kaptam is: Clockworkmod Recovery-be be tudtam jutni (nekem HTC Desire Bravo-m van, ott hangerő le + power gomb a módszer erre – ez a Fastboot menübe visz, de ott már kiválasztható a CWM), itt csináltam a működésképtelen ROM-omról egy nandroid backup-ot (itt van róla videó, hogy hogyan kell), majd – némi tépelődés után – ment rá a wipe. Ez a következőket jelentette:

  • wipe cache partition
  • advanced -> wipe dalvik cache

majd legvégül:

  • wipe data/factory reset

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a felső két wipe-ot (amelyek nem okoznak adatvesztést a telefonban) próbáltam külön is, hátha megoldanak bármit is – természetesen nem.

Ezek után fogtam az előzőleg készített nandroid backup-ot, SD-kártya olvasó segítségével letöltöttem a gépemre, majd az UnyAffs nevű csoda segítségével kiműtöttem belőle a két file-t, ami engem érdekelt. Az egyik ez volt:

screenshot-1401903572337

 A másik pedig ez:

screenshot-1401903548692

 Elvileg ezek tárolják az SMS-eket, és a kontaktokat. Később kiderült, hogy csak az egyikre lesz szükségem, és arra sem úgy, ahogy eleinte gondoltam. A tool használata egyszerű: bemásolod a nandroid backupod könyvtárába, majd kiadod a parancsot arra a .img file-ra ami tartalmazza az áhított file-jaidat. Ezután elindul a kitömörítés az adott könyvtárba. Esetemben ez így nézett ki:

unyaffs data.img

Miután ez megvolt a telefon kapott egy restart-ot, és csodák csodájára elindult, bár sem a programjaim, sem a telefonszámaim, sem az SMS-eim nem voltak rajta. Az app-ok visszaállítása gyerekjáték volt Titanium Backup-pal, az SMS-eket pedig vissza tudtam varázsolni az AppExtractor segítségével. Utóbbi annyit csinál, hogy megnézni az SD-kártyán található nandroid backup-okat, majd egyrészt kitömöríthetünk file-okat (ez az amit én az UnyAffs-sal oldottam meg), másrészt pedig könnyedén  SMS-eket és kontaktokat is visszaállíthatunk belőlük. Az SMS visszaállítás simán le is ment, de a kontaktoké már kevésbé: akárhányszor próbáltam utána mindig 0 darab (pontosabban 0 darab olyan, ami a crash előtt csak a telefonon volt elmentve) figyelt a telefonkönyvemben. Később ennek is megtudtam az okát: a contacts2.db nem engedi magát csak úgy bizergálni, csak akkor maradnak meg a módosítások, ha a telefonkönyv eszközeit (például vCard file importálása) segítségével kerültek bele. Más esetekben egész egyszerűen kinullázza a file-t az első adandó alkalommal. Erre úgy sikerült rájönnöm, hogy vagy ötször próbáltam különféle módszerekkel felülírni a nandroid backupból kinyert file-lal a telefonon levőt – sikertelenül. Végül feladtam, és rájöttem hogy más módszerhez kell folyamodnom. Ekkor fordult a figyelmem a contacts2.db file felé: megtudtam például hogy ez egy SQLLite adatbázis file, amit ráadásul lehet is konvertálgatni ide-oda (például vCard formátumba is) – igaz, hogy csak Linux shell scriptek, és Python-os megoldások segítségével. Egyikhez se fűlt a fogam, ezért kínomban feltettem egy SQLLite Manager nevű addon-t a Firefoxomhoz, amellyel utána már meg tudtam nyitni az áhított .db file-t. Innen már sétagalopp volt az egész (nem): ezzel a query-vel tudtam generálni egy olyan listát belőle (az “Execute SQL query” fülön lehet beírni), amelyben név – telefonszám formátumban szerepelt minden elveszettnek hitt kontaktom:

SELECT data1 AS NAME
,(
SELECT data1
FROM data dt2
INNER JOIN mimetypes ON mimetype_id = mimetypes._id
WHERE mimetype LIKE "%phone%"
AND length(data1) > 0
AND dt1.raw_contact_id = dt2.raw_contact_id
) AS Phoneno
FROM data dt1
INNER JOIN mimetypes ON mimetype_id = mimetypes._id
WHERE mimetype LIKE "%name%"
AND length(data1) > 0
ORDER BY NAME

(Ennek a tool-nak a használatáról egy nagyon egyszerű videó itt található amúgy.)

A kapott eredményt átcopy-ztam egy .txt file-ba, így kaptam egy listát, amelyben a sorok formátuma a következő volt:

“név”,”telszám”

Ezután a separator character beállítást automatikuson hagyva mehetett be a Google Sheet-be (File -> Import-tal):

Screenshot_2014-06-04 20_02_47

Az így kapott listát (amelyben az A oszlop a név, a B meg a telefonszám) még sajnos nem eszi meg az Android – vCard formátumot (.vcf) már annál inkább. Először is elmentettem .csv formátumban így:

Screenshot_2014-06-04 20_05_55

Ezután pedig következhetett a CSV to vCard nevű csodaprogram letöltése és telepítése. Ez képes volt megenni a .csv-met és átkonvertálni vCard-ba valahogy így:

Screenshot_2014-06-04 20_08_55

 A képen a következő látszik: először be kell neki tallózni a .csv file-t, majd a field-eket megfeleltetni a kívánt mezőtípusnak. A fenti shoton például az látszik, hogy az A oszlopban található neveket éppen megfeleltetem a “Full name”-mel, de ugyanezt el kellett játszanom a telefonszámokkal is, csak ott a “Mobile phone”-t megadva. Ezután mehet a “Convert”. A kimenetként kapott vCard file-lal még mókoltam kicsit (a shoton is látható ékezetes karakter problémával például), végül kaptam egy file-t ilyen formátumban:

BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név1
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám1
END:VCARD
BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név2
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám2
END:VCARD
BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név3
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám3
END:VCARD

Ésígytovábbésígytovább. Ezt a file-t már csak fel kellett pakolnom az SD-kártyára, francokat, hogy megelőzzem a következő crash-nél ezt a szopást egyből töltöttem fel a Google Contacts-ba:

Screenshot_2014-06-04 20_15_04

Amikor ezzel végeztem még toltam rá egy “Find & merge duplicates”-t is a biztonság kedvéért ugyanebből a menüből.

Tanulságos kis élmény volt, de tényleg: konzekvenciaként levonható, hogy a Google Contacts nem hülyeség. Használjátok ti is (szerk.: vagy más biztonsági mentés/sync megoldást, biztos van még ezen kívül is) vagy megismerkedhettek a SQL query-k és vCard file-ok csodálatos világával ha nem akarjátok veszni hagyni a fontos adataitokat.

good_or_evil__by_eyalt23-d3amzbh

A filmek egyik káros hatása az, hogy mivel sok embernek ezek nézésére redukálódik a kulturális elfoglaltság fogalma így az embertársait is megpróbálja skatulyákba, kategóriákba szorítva kezelni, ahogyan azt a moziban látta. Mennyivel egyszerűbb is mindenkit egyfajta jellemként kezelni! A postás milyen kedves, a szomszéd egy tahó állat, a buszsofőrrel meg jobb lesz vigyázni, mert a szeme sem áll jól, biztos nem jó ember… A filmekben gyakran tapasztalt – a való életre vetítve meglehetősen szerencsétlen – megközelítésben, amellyel megpróbálnak mindenkit egydimenziós jellemként kezelni az arra hajlamos emberek nagyon sok hibalehetőség rejlik. Erről Hollywood egyszerűségre törekvése a hibás: sokszor meg sem próbálnak egy-egy karakternek mélységet adni, meghagyják őket felszínesnek, és üresnek. Ez mondjuk sokszor nem is baj: senkit nem érdekel Rambo érzékeny oldala (valójában szereti a naplementéket, és a hosszú tengerparti sétákat, a vietnami őserdő szépsége pedig mélyen megérintette a lelkét), vagy az a tény, hogy John McClane a Die Hard-ból amikor éppen nincs akcióban szeret kertészkedni és a bélyeggyűjteményét rendezgetni. Ami a filmekben remekül működik az nem fog feltétlenül a valóságban, és ez rengeteg félreértésre, kellemetlenségre adhat okot azok számára, akik ezzel nincsenek tisztában. A minket körülvevő embereket kétsoros jellemzésekbe sűríthető módon címkézni meglehetősen buta dolog. Nincs olyan, hogy valaki tisztán jó ember: még azoknak is egészen biztosan vannak olyan gondolataik, amelyekre nem lennének büszkék, akik amúgy köztiszteletben álló állampolgárok. Vegyünk mondjuk engem (nem vagyok köztiszteletben álló állampolgár, de a környezetem általában véve nem köpköd rám a hátam mögött, hogy mekkora egy szemét vagyok – legalábbis remélem): alapvetően kedves, de legalábbis neutrális vagyok az idegen és kevésbé idegen emberekkel, de ha úgy hozza a helyzet, és a hangulatom akkor lehetek a világ legelbűvölőbb pasijától a bunkó tahó állatig minden (ahogy arra volt példa legutóbb pár hónappal ezelőtt és csak szerény mentség rá, hogy nem voltam józan). Arról meg ne is beszéljünk, hogy rosszabb napjaimon milyen gondolatok kavarognak a fejemben – nem lenne jó az senkinek. És én még csak egy voltam: egészen biztos vagyok benne, hogy amikor a családirtóról azt nyilatkozza a szomszéd, hogy “hát nem is értem hogy tehetett ilyet, olyan rendes, jóravaló embernek látszott”, akkor a végletekig egyszerűsítés bocsánatos bűnébe esve mondta ezt. Persze más okai is lehetnek ennek, nem csak a mozi: egyrészt mennyivel kevésbé komplikált az élet úgy, hogy nem azzal töltjük a szabadidőnket, hogy alig ismert emberek személyiségjegyeit elemezgetjük; másrészt lehet hogy csak ennyit látott a szomszédból: reggel kivitte a szemetet, aztán beült a kocsijába és elment dolgozni – ez alapján tényleg nehéz felmérni a másikban rejlő pszichopatát; harmadrészt pedig még ha látta is az előjeleket (ordítozás, hangos veszekedések éjszaka, kisírt szemű asszony reggel az utcán – mindenki látott már ilyet), akkor is kényelmesebbnek tartotta nem tölteni az időt ezzel mondván van neki jobb dolga is, mint más életén rágódni. Mindazonáltal hogy ez a felfogás akár még hasznos is lehet olyanokkal szemben, akik nulla, vagy minimális hatással lehetnek az életünkre azért próbáljuk meg elkerülni a barátainkkal, munkatársainkkal, neadjisten családunkkal szemben. Sok csalódástól – legyen az negatív vagy pozitív – kímélhetjük meg magunkat e módon.

Gamepadok, TV-k és hangos videokártyák

Írta JonC Ekkor: 2014. május 24. 3 hozzászólás

Kapcsolódóan az előző postomhoz (amelyben a Dropboxos játékállás szinkron beállítását ecseteltem) hadd térjek ki néhány egyéb megoldásra, amelyek kinyomozására szükségem volt az utóbbi hetekben. Szükség, meg kényszer – ezeket a szavakat használni meglehetősen fura ha az ember fő problémája az, hogy ugyan nincs monitorja, viszont helyette egy 102 centis képátlójú LED-tévéje, amelyet használhat helyette. A gond csak az vele, hogy meglehetősen körülményes a billentyűzet + egér kombóval bármit is csinálni az ágy szélén ülve – eme probléma áthidalására kerestem, és találtam remek megoldást. Ez a post egyik témája, míg a másik az itthon használt gépem nagy zajszintje, és annak megregulázása lesz. Nézzük sorjában:

a gyártók ugyan már rájöttek, hogy az emberek szeretnek az ágyban fekve netezni (elég ha csak a tabletekre, vagy a tapipados tévé távirányítókra gondolunk), de nekem nem ez volt a fő szempont: nem vágytam különösebben arra, hogy fetrengve tudjam az Indexet olvasgatni, inkább azt szerettem volna elkerülni, hogy minden programindításhoz egér után kelljen nyúlnom, aminek a használhatósága ráadásul elég limitált asztal nélkül (értsd: a combom például nem megfelelő felület a számára – nem is értem miért). Aztán eszembe jutott, hogy van nekem egy Xbox 360 gamepadom, amellyel ugyan FPS-ekben célozni sose fogok megtanulni, de egy-egy ikont csak tán eltalálok vele. A hardver adott volt, már csak a szoftveres részt kellett meglelnem hozzá. Egy nem túl bonyolult Google-keresés után rá is bukkantam a JoyToKey nevű programra, amely pontosan erre van kitalálva. A használata – miután bekonfigoltuk – pofon egyszerű: nálam a bal analóggal mozog az egér, a jobbal lehet a weboldalakon le-fel görgetni (iszonyat kényelmes megoldás), az A a bal, a B a jobb, az Y pedig a középső egérgomb, míg az X-szel boostolni lehet a kurzort (azaz amíg nyomva tartod a gombot addig gyorsabban fog haladni a képernyőn). Amire szükséged lehet ehhez a joystick emuláló mókához:

  • Xbox 360 Accessories driver a Microsoft-tól (tölthető innen)
  • a JoytoKey program maga (tölthető innen)
  • opcionálisan az én konfigfile-om, amit utána úgy módosítgathatsz, ahogy jól esik (tölthető innen)

Maga a program így néz ki:

2014-05-24 12_27_09-JoyToKey Ver3.7.4

JoyToKey – ronda, de legalább soha többet nem kell látni, ha egyszer jól bekonfigoltad

Amennyiben saját magadnak szeretnéd beállítani a kiosztást ahhoz segítséget (például melyik számú button például az Y, meg hasonlók) itt találhatsz – az én konfigom is innen származik, csak azóta módosítottam rajta egy keveset.

A másik gondom az új géppel az volt, hogy a videokártya, amit vettem bele túl hangos volt. Túl hangos alatt értsd: ahhoz tudnám hasonlítani, amikor barátnőm kettes fokozatra kapcsolja a hajszárítóját, és percekre teljesen megszűnik a verbális kommunikáció lehetősége. A teljesítményével egyelőre mondjuk nem volt bajom (egy Sapphire Radeon 6870 Vapor-X Edition-t vettem használtan), de ez a zaj meglehetősen bosszantó volt – pláne annak fényében hogy ez a csodahűtés amellyel szerelték pont hogy ez ellen lett kitalálva. Na sebaj, hekkeljünk – gondoltam. Kilépegetve az Euro Truck Simulator 2-ből játékokból, amelyeket tolok feltűnt, hogy a Catalyst almenüjében azt látom, hogy ez a marha már 70 foknál csúcsra járatja a ventiket. Persze Vapor-X esetében elvileg 65 foknál feljebb se lenne nagyon szabad mennie, de ezen a tényen most elegánsan lépjünk át. Némi utánaolvasás után úgy találtam, hogy a 85 fok még simán jó neki – pláne úgy, hogy csak hétvégente fogom használni, és akkor se folyamatosan, úgyhogy az élettartam probléma ezzel elég hatékonyan kompenzálva van. Itt jött a gond: a Catalyst-nek ugyan van egy ilyen opciója a hangzatos Overdrive nevű almenüjében, amellyel kézzel lehet szabályozni a ventilátor fordulatszámot, ámde ez az egy szem szerencsétlen csúszka eléggé belimitálja a precíz konfigolás lehetőségeit. Így bukkantam rá az MSI Afterburner nevű meglehetősen rondára skinelt, ámde nagyon hasznos kis programra, amely a következő számomra fontos dolgokat tudja:

  • realtime monitorozás – visszamenőleg is. Ez alatt értsd: ezen a képernyőn az utolsó pár percet is meg tudjuk nézni, sőt azt is írja, hogy a program elindítása óta mennyi volt a legmagasabb mért hőmérséklet, fordulatszám, stb:

2014-05-24 12_28_54-MSI Afterburner

Most nyugalmi állapotban van, szokott ez sokkal nagyobb is lenni – úgy értem a GPU hőmérséklete

Mondanom sem kell hogy ez mennyire hasznos a tesztelgetés közben.

  • Görbe segítségével szabályozható ventilátor-fordulatszám: ez a funkció nagyon hiányzik a Catalystből:

2014-05-24 12_29_19-MSI Afterburner properties

Ahogy látható most már csak 75 fok környékén kezd el igazán pörögni a venti, alapjáraton pedig még halkabb is lett mint a gyári beállításokkal: 30 százalékon is simán 40-45 fokon tudja tartani a GPU hőmérsékletét.

Persze a program jó tunningra is, de ezt a funkcióját egyelőre nem használtam. Ha azt tapasztalod, hogy már 65-70 foknál zúg az éji bogár videokártyád, mint a veszedelem, akkor ez a cucc jó szolgálatot tehet. Tölthető innen.

Még a végére pár apróság, ami megkönnyíti az életeteket, ha gamepad-dal vezérelitek az egeret: egyrészt van egy remek plugin a Chrome-hoz, amivel mindenféle almenüben turkálás nélkül tudtok a weboldalakon nagyítani: Zoom, másrészt pedig ha Steam-en játszotok érdemes ilyenkor bekapcsolni a Big picture módot (vagy beállítani, hogy alapból így induljon el). Még screenshotot is lehet lőni a gamepad-dal a Home (nagy világítós Xbox logó) + Right trigger kombóval. Remélem segítettem.

Annyira felvitte az Isten a dolgomat néhány hete, hogy ilyen-olyan levedlett alkatrészekből össze tudtam rakni egy másik gépet is a már meglévő mellé, amelynek hála végre hétvégente is tudok Euro Truck Simulator 2-zni mindenféle hasznos, az emberiség fejlődése szempontjából elengedhetetlenül fontos tevékenységeket végezni. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy ily módon két gép is a rendelkezésemre áll: egy az albérletben, egy pedig otthon. Joggal vetődik fel az igény, miszerint a mentett állásaim lehetőleg legyenek szinkronban mind a kettőn, elvégre vannak olyan játékok, amelyeket mindkét helyen tolnék (itt említeném meg az Euro Truck Simulator 2-t, mint remek példát). Ez szerencsére a Zinternet korába’ már nem megoldhatatlan, semmi szükség pendrive-okra másolgatni a mentett állások file-jait, mint a sötét kilencvenes években. Helyette csak pár okos programot kell beszereznünk, név szerint:

  • Dropbox kliens (regisztrálni se árt ha még nincs fiókunk, link pár sorral lejjebb)
  • GameSave Manager (tölthető innen)

A Dropbox amúgy is zseniális dolog, ha még netán nincs accunk, akkor izibe’ regisztráljunk rá ezen a linken (rafkós módon ha így csináljátok kapok egy kis plusz tárhelyet :)). Utána telepítsétek fel a klienst is, amelynek adjatok meg egy tetszőleges könyvtárat amelyet szinkronban szeretnétek tartani (legyen mondjuk C:\Dropbox, azon belül meg legyen egy Save). Ha ez megvolt jöhet a GameSave Manager telepítése. Erről a programról azt kell tudni, hogy saját, rendszeresen frissülő adatbázisa alapján rengeteg játékról (jelen pillanatban 2720-ról) tudja, hogy melyik könyvtár(ak)ban tárolja a mentéseit, illetve milyen esetleges registry entry-ket kell még lementeni pluszban ahhoz, hogy azok visszaállítva (mondjuk egy Windows újratelepítés után) is működőképesek legyenek. Minket most ez a funkcionalitása mondjuk nem érdekel, az már annál inkább, hogy sok játékkal teljesen automata módon meg tudja azt csinálni, amire szükségünk van:

  1. elmozgatni a mentés file-jait a Dropbox\save könyvtárunkba (saját alkönyvtárba természetesen)
  2. létrehozni az eredeti helyére egy szimbolikus linket, ami a \save-re mutat

Ez viszonylag egyszerűen megtehető:

elindítjuk a programot, megvárjuk amíg végigscanneli a gépet, majd katt ide:

Screenshot_2014-05-20 19_44_11
Kapunk egy szép listát azokról a játékokról, amelyeknek mentéseit át tudjuk vele pakoltatni a Dropbox könyvtárunkba – sajnos közel sem támogat annyit mint amennyiről “sima” backupot tud készíteni:

Screenshot_2014-05-20 19_47_16
Válaszd ki azokat a játékokat, amiket szeretnél szinkronban tartani. Érdemes figyelni a méretet a lista alatt, vannak olyan címek, amik elég sok helyet igényelnek. Ha kiválasztottad amiket szeretnél, akkor katt a megjelölt ikonra, majd válaszd ki a Dropbox\save könyvtáradat a következő képernyőn:
Screenshot_2014-05-20 19_50_56

Ha most nyomsz egy okét, akkor megtörténik a csoda: a mentések átkerülnek a Dropbox könyvtáradba, míg az eredeti helyükön készül egy szimbolikus link.

Ez a dolog első fele. Utána a másik gépen is van némi teendő, hogy a linkelés ott is megtörténjen: először is futnia kell a Dropbox-nak ugyanúgy mint az első gépen. Másodszor: itt is fel kell telepíteni a GameSave Managert. Ha ez megvan, akkor elindítás után ugyanúgy be kell menni a “Sync & Link” almenübe, de ott nem az előző, bal oldali ikont, hanem az egyel mellette levőt kell választani:

Screenshot_2014-05-20 19_55_21

Itt megint jön egy kis tallózás: kiválasztod a /Dropbox/Save könyvtáradat, és nyomsz egy okét. Ha mindent jól csináltál, akkor innentől kezdve semmi teendőd nincs: amennyiben mindkét gépen fut a Dropbox kliens a szinkronizáció teljesen automatikusan fog történni.

Ha már emlegettem az Euro Truck Simulator 2-t: ez a játék pont nem támogatott a Sync & Link által – azt mondjuk nem értem hogy miért:  nincs semmi extra igénye, csak a mentésfile-jai tartalmaznak adatot, és azok is egy könyvtárban (ez a c:\Users\<userrnév>\Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles Win7 alatt). No para, kis kézi melóval erre is be lehet lőni a szinkront, de mielőtt ezt kifejteném következzen egy pro tipp: ha valami számomra érthetetlen okból nem a fent említett csodálatos kamionszimulátor, hanem valamilyen más játék mentéseit szeretnéd szinkronizálni, és nem tudod hogy hol keresd őket a GameSave Manager ebben is segíthet még ha a Sync & Link nem is támogatja az adott címet. Katt ide:

Screenshot_2014-05-21 07_58_03

Majd a listából kiválasztod az adott cuccot, és lenyitod a hozzá tartozó szekciót. Példámban az Anna című játék szerepel, itt tárolja a mentéseit:

Screenshot_2014-05-21 08_02_48

Ezt a könyvtárat kell elmozgatnod a Dropbox könyvtáradba, majd a helyére egy linket kreálni – hangsúlyozom, csak akkor ha nem tudod automatizálni az egészet a Sync & Link funkció segítségével.

Ennek a menete a következő:

  1. csinálsz egy alkönyvtárat a Dropbox-odban csak erre a célra – nálam “…\Dropbox\Saves\Manually linked dirs” a neve
  2. idemozgatod a mentéseket tartalmazó könyvtárat (esetemben így jött létre ez: “…\Dropbox\Saves\Manually linked dirs\Euro Truck Simulator 2\profiles”)
  3. indítasz egy command line-t (Win7-en: Start menü -> bepötyögöd a keresés mezőbe, hogy “cmd”, majd enter)
  4. most jön a trükk:

kiadod a következő parancsot: mklink /j “forráskönyvár elérési útja” “dropbox könyvtár elérési útja”

Ha a fenti példánál maradunk ez így nézett ki:

mklink /j "c:\Users\JonC\Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles" "e:\Dropbox\Saves\Manually linked dirs\Euro Truck Simulator 2\profiles"

Vizuális típusoknak a fenti parancs, és annak eredménye:

Screenshot_2014-05-20 20_03_43
Persze ez macera, meg hackelés, de csak egyszer kell megcsinálni gépenként, és utána nem kér enni.

Ennyi lenne. Ha érdekel a szimbolikus linkelés csodálatos világa, akkor a Howtogeek remek cikkét tudnám kiindulópontnak ajánlani, amelyben még egy segédprogramról is találhattok leírást, amely hasznos lehet, ha annyira rákattantatok a linkelgetésre, hogy napi szinten több tucat létrehozása nélkül remegtek.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 795 darab post, és 2675 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 2 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek