Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

A “JonC összes” bőrkötésesbe #5

Írta JonC Ekkor: 2014. május 20. 1 KOMMENT

Rájöttem: mindenki úgy tekint az életre, mintha sose lenne vége, és úgy pazaroljuk a napokat, mintha végtelen mennyiségű állna belőlük a rendelkezésünkre. Hetekig-hónapokig, akár évekig is csináljuk minden kurva nap ugyanazt, megyünk be a munkahelyünkre rohadni a neonfényben ahelyett, hogy élveznénk a napsütést. Nem keféljük végig a fél világot, ha már feleségünk és gyerekeink vannak. Úgy kezeljük az életet, mintha örökké tartana, és nem ragadunk meg minden lehetőséget arra, hogy kiélvezzük minden percét.

A durva az egészben az, hogy pont ez az önmegtartóztatás tesz minket különbözővé az állatoktól.

Boldog Halál Banda

Írta JonC Ekkor: 2014. március 27. 3 hozzászólás

Állok a konyhában, és éppen mosogatom azt a három tányért, ami felgyűlt a hét folyamán. Este van, egyre sürgetőbb a gyomromat mardosó éhség, ezért arra próbálok koncentrálni, hogy minél előbb túlessek azon, amit éppen csinálok, és végre nekiláthassak annak a szardíniakonzervnek, amit délután vettem. Ekkor kúszik be a fejembe a következő dalszöveg dallamfoszlányokkal együtt:

Pusztul a világ mindennek vége
Megy a bűnbe a részegségbe
A dolgoknak természete lett
Tudat alatt és tudat felett

Ki ad vissza egy csöpp tisztaságot?
Nyugalmat és biztonságot
Romantikát! Egy kis romantikát!
Egy fejlődésmentes galaktikát!

Azon tűnődöm mennyire fogékony is az ifjú elme kamaszkorában! Akkoriban sok mindent faltam, amit ma már nem: könyveket, zenéket, tanultam programozni, gitározni, pályát tervezni… Akkoriban hallottam ezt a számot is egy – emlékszem – fekete kazettáról. Emlékszem, a zenekar neve Happy Dead Band volt. Most hülyén érzem magam, ugyanis kiderült: csak be kellett volna pötyögnöm a nevüket a Google-ba, és másodperceken belül információkhoz juthattam volna a múltam egy darabkájáról. Talán kár is volt rákeresni. Mindenesetre fura érzés volt harmincéves fejjel állni a mosogatónál, és tűrni, ahogy elborít egy tizenöt éves hangulat.

Mini Metro gyorsteszt

Írta JonC Ekkor: 2014. március 19. 1 KOMMENT

A Unity nevű engine találkozása két Új-zélandi fejlesztővel esetünkben érdekes eredményre vezetett: megszületett a Mini Metro című faék egyszerűnek tűnő, ámde idővel az átláthatatlanságig növekvő nehézségű egyelőre böngészőben (is) játszható játék, amelyben egy rendkívül sematizált, minimalista stílusú városban kell megoldanunk, hogy minden utas eljusson arra a metróállomásra, ahova szeretne. Ezek (mármint a megállók) gombamód nőnek ki a földből, és mindet be kell kapcsolnunk a vérkeringésbe, erre azonban csak szűkös eszközeink vannak: eleve a vonalak száma limitált (bár a hosszuk nem), másrészt pedig az alagutak sem keresztezhetik egymást. A véletlenszerűen lepakolt állomások mindegyikének bekötése ezért idővel egyre nehezebb lesz, ráadásul nem elég, hogy a metrószerelvények kapacitása véges, de ez igaz a várakozó utasok türelmére is: ha sokáig kell várniuk a szerelvényre idővel elindul egy visszaszámlálás, amelynek végén megkapjuk az arcunkba a jól megérdemelt Game over képernyőt. A már kiépült alagúthálózatot bármikor átvariálhatjuk (ezt mondjuk megnézném élőben), sőt szükséges is, ugyanis néha nem lehet máshogy megoldani egy-egy állomás bekötését.

Összefoglalásnak ennyi elég is lesz, következzenek a linkek: maga a játék itt érhető el (Unity web player-re szükség lesz hozzá), a Steam Greenlight-on pedig itt tudtok rá szavazni, ha szeretnétek kibővített formájában (valódi városokkal, zenével, ilyesmikkel megtűzdelve) viszontlátni a Steam-en is!

Outlast – Pacmanezzünk diliházban!

Írta JonC Ekkor: 2014. február 20. 3 hozzászólás

Egy kanadai fejlesztőcégnél (nevezzük csak a tényszerűség kedvéért Red Barrelsnek) összeült a maroknyi csapat, és tanakodni kezdtek az első közös játékuk koncepciójáról. Az már viszonylag hamar eldőlt, hogy túlélős horrort szerettek volna csinálni. Nem kellett hozzá sok idő, és már röpködtek is az ötletek:

– Ne legyen a főhősnek fegyvere, tudjátok, mint az Amnesia: The dark descent-ben!

– Játszódjon az egész egy diliházban, ráadásul éjszaka! Mi lenne ha még az eső is szakadna közben?

– Esetleg legyen végre keze-lába, mint a Mirror’s Edge-ben!

– Legyenek benne ajtók elé szekrényeket tologatós részek, mint a Call of Chtulhu – Dark corners of the Earth-ben!

– Mit szólnátok hozzá, ha a főhősnél lenne egy videokamera (ha már a fegyvert elvetetettük), aminek az éjjellátó funckióján keresztül tisztára Rubber Johnny-s lenne a látványvilág? Tudjátok, zöld minden, csak a szemek világítsanak a sötétben fehéren!

Ekkor – teljesen fellelkesülve a sok remek ötlet hallatán – a csapat egyik zöldfülűje minden bátorságát összeszedve bekiáltotta:

– vigyünk bele egy kis Pacman-életérzést is!

Hirtelen csend támadt, minden szem rá szegeződött. Kezdte magát kényelmetlenül érezni a bőrében. Zavartan krákogott egyet, és belekezdett:

– Tudjátok, mint a Pacmanben, csak most… ööö. az egész 3D-s lesz! Ugyanúgy kergetnének az ellenfelek, ugyanúgy nem tudnál harcolni ellenük, csak a gyorsaságoddal tudnád megmenteni a bőrödet! Ezzel adnánk a játéknak egy plusz parafaktort, elvégre mi lehetne annál ijesztőbb, mint amikor ismeretlen terepen, kihalt, sötét folyosókon kell rohannunk miközben egy vértől csöpögő torz lény hörögve csörtet utánunk?

Pár pillanattal később kezdtek felengedni a bizalmatlan arckifejezések, és helyüket átvette a felismerés, majd a mosoly. Hősünk érezte, hogy most végre sikerült egy jó pontot szereznie az öreg rókák előtt. Valahogy így kezdődhetett jelen postom tárgyának, az Outlast című túlélőhorrornak a története.

Nézzük az alapsztorit: hősünk, Miles Upshur szabadúszó újságíróként tengeti napjait, amikor egy füles alapján ellátogat a Mount Massive Elmegyógyintézetbe, ahol névtelen informátora szerint érdemes körülszaglásznia, mivel elég gusztustalan dolgokat művelnek az ápoltakkal. Firkász hősünk persze nem hagyhat ki egy ilyen sztorit, ezért rendkívüli gyakorlati érzékről tanúbizonyságot téve egy szál kézikamerával, és egy jegyzetfüzettel felszerelkezve meglátogatja az intézményt. Mindezt késő este, mert miért ne. Miközben éppen vihar közeleg. És amikor nem jár sikerrel a főbejáratnál, akkor bemászik egy ablakon, mert hirtelenjében annyira jó ötletnek tűnik. Az épületben tök sötét fogadja, és ennek ellenére mégsem az az első reakciója, mint minden normális embernek (lásd ezt a videót), ehelyett bekapcsolja a night vision-t a camcoderen, és nekiindul a sötétségnek.

Így kezdődnek a kalandok, amelyek során egyre mélyebbre merészkedünk az intézet gyomrában, és egyre durvább, sokkolóbb, és gusztustalanabb jelenetek résztvevői leszünk. Ha azt mondom, hogy az egyik leggyakoribb komment a “fuck this game” volt a cucc Reddit-oldalán akkor talán sikerült érzékeltetnem, hogy mennyire megterhelő hosszú távon az a rettegés ami hatalmába keríti az arra fogékonyakat a játék során (amúgy úgy tapasztaltam, hogy a “fuck this game” egy dicsérő jelző a horrorjátékok esetében). Próbálom erőltetni az agyam, de hirtelenjében csak az Amnesia-játékok jutnak eszembe, ahol ennyire sebezhetőnek éreztem magam. Persze ehhez nagyban hozzájárul a fegyverek teljes hiánya, és néhány egyéb apróság, amelyeket jó érzékkel használtak fel a készítők a hangulat fenntartásához. Ezek közül a legfontosabbak szerintem:

– maga a környezet. Ki ne szeretne egy elmegyógyintézet bájos miliőjében szűk folyosókon araszolni, miközben a kint tomboló vihar villámai néha-néha bevilágítják a falakat?

– a hangok. Ezt a játékot érdemes fülhallgatóval tolni (hard fokozat= fülhallgatóval, egyedül, éjszaka – aztán próbáljunk meg ne infarktust kapni), ugyanis remek munkát végeztek a készítők ezen a területen is: a fadeszkák nyikorognak ahogy az öreg épületet korbácsolja a vihar, a folyosók sötétjéből néha léptek zajai hallatszanak, a távolban megnyikordul egy ajtó… Ehhez jön még a főhős zihálása – az ellenfelek közelsége, látványa ugyanis hatással van a karakter légzésére is, valószínűleg én is így kapkodnám a levegőt egy ilyen helyzetben. Fontos kiemelni a zenét: remek horrorfilmes beütésű szimfonikus darabokkal operál a játék amelyek a legszebb Psycho-s (tudjátok: zuhanyzós-késelős-meztelen sikoltozós nős jelenet) hagyományokat idézik.

– a kamera, és annak éjjellátó módja. Remek megoldás volt ennek szerepeltetése a játékban: egyrészt sokkal több sötét helyszínt lehetett a játékba pakolni (ahol a lusta pályatervezőknek nem nagyon kellett a fények pozicionálásával foglalkozni) úgy, hogy közben nem adtak fegyvert a főhős kezébe, másrészt a folyamatos elempara (főleg nehezebb fokozatokon) újabb adalékkal szolgál a rettegés fenntartására: az éjjellátó mód használata ugyanis energiába kerül, és azt csak a ritkásan elszórt elemekből pótolhatjuk. Nincs is annál bosszantóbb, mint amikor éppen egy ellenfél mozgását figyelnénk meg a töksötétben, és akkor kell elemet cserélni. Mivel ezek a legfontosabb és leggyakoribb összeszedhető tárgyak (a továbbjutáshoz szükséges kulcsokat amúgy is meg kell keresnünk, az intézet múltját bemutató dossziék összegyűjtése pedig opcionális), ezért nincs meg az emberben az a kényszer, hogy mindenhova bekukkantson egy jobb fegyver reményében, mint sok más játékban. Amikor volt nálam elég elem részemről örültem, hogy túljutottam egy-egy rázósabb helyszínen, nemhogy még átkutassak minden szobát.

Fontos megemlíteni még az ellenfeleket is: az intézetben valamiféle félresiklott kísérletnek hála a bentlakókból vadászok és zsákmányállatok váltak. Utóbbiak csak elmés monológokkal és olcsó ijesztgetéssel járulnak hozzá a játékélményhez, míg előbbiek azok, akik elől menekülnünk kell. Csak egy gondolat az olcsó ijesztgetéssel kapcsolatban: oké, hogy elég elcsépelt játékelem a szívbajt hozni a tisztelt játékosra, de ettől függetlenül szerintem szükség van rá, különben gyorsan ellaposodna az élmény (csak egy jó tanács: vigyázzatok minden öntudatlannak tűnő tolószékben ücsörgő figurával, sosem lehet tudni melyik fog rátok támadni).
Az ellenfelekkel kapcsolatban elmondható, hogy nem túl intelligensek. Nézzünk egy példát: sokszor előfordul, hogy észrevesznek, miközben próbálunk elsunnyogni a folyosó végén, ijesztőbe csap át a zene, elkezdünk futni, ők utánunk. Ez eddig rendben is van, csakhogy amikor mondjuk berohanunk egy szobába ahonnan nincs kiút, és bebújunk mondjuk egy ágy alá a négyből, akkor lecsekkolnak egyet-kettőt, majd egy “hm, eltűnt” kommentár kíséretében kisétálnak az ajtón. Jó persze, ha tüzetesen átvizsgálnák mindet, akkor nem lenne értelme elbújni, de ez így meg nem túl reális. Nem is nagyon tudom mi lenne a helyes megoldás erre, de hogy ez így nem túl életszerű az tuti. Fontos megjegyeznem, hogy mindazonáltal mocskosul meg lehet ijedni (mint ez a szerencsétlen srác ebben a videóban), amikor éppen bent zihálsz egy szekrényben, és a vértől csöpögő elmebeteg rád tépi az ajtót.
Az ellenfelek kapcsán sajnos elmondható, hogy két okból is hamar kiismerhetővé, ezáltal kevésbé ijesztővé válnak: egyrészt nem látnak a sötétben (amivel semmi gond nincs, ez reális), másrészt viszont túl hamar feladják a kutatást – és ez nem csak a fentebb szemléltetett szituációra igaz, de akkor is, ha menekülés közben behúzódunk a sötétbe, és néhány méterre tőlük leguggolunk. Ennyi elég is nekik hogy abbahagyják az üldözésünket, ami ugyan könnyebbé teszi a játékot, de mégsem tartom túl életszerűnek. Ennek ellenére a kergetőzés tud izgalmas is lenni – főleg ha nincs hova bújni, és olyan terepen kell megtalálnunk a helyes irányba vezető folyosót amit nem ismerünk. Ilyen etapból van néhány a játékban, és jók is, de szerencsére nem vitték túlzásba a szerepeltetésüket a készítők.

Eddig nem tettem említést a mellékszereplőkről, különleges karakterekről, bár ennek fő oka talán az, hogy egy kezemen meg tudom őket számolni, és nem is tesznek sokat hozzá a történethez. Van például egy pap, aki segítőkésznek tűnik (bár az első ránézésre egyértelmű, hogy nem teljesen normális), az ő szerepe is csak annyi, hogy a játék egy késői szakaszában azért teperünk, hogy vele találkozzunk (klasszikus hülye logikai bukfenc: egy ajtón keresztül beszélünk vele, majd hirtelen átteleportál a pálya túlsó felére, át ezer akadályon, tomboló elmebetegeken, mi meg jussunk el hozzá. Fogalmam sincs neki hogyan sikerült az egy pillanat alatt tök egyedül, ami nekünk legalább másfél-két óra játékidő). Aztán van a két tagbaszakadt csávó, akik egyrészt ikrek, másrészt úgy néznek ki, mint Ausztrália miniszterelnöke, harmadrészt pedig a fejlesztőcsapat egyik karakterekért felelős tagjának azzal telt el pár munkaórája, hogy a pöcsüket modellezze, ugyanis anyaszült meztelenek. Ők jópofa párbeszédekkel szórakoztatnak a játék bizonyos pontjain amelyek során kifejtik, hogy milyen terveik vannak velünk arra az esetre, ha a tőlük elhatároló rács/ajtó/akármi akadálya megszűnne. Mondanom sem kell, hogy ezek a tervek nem involválnak sörözgetést, és jóízű baráti beszélgetéseket.

Majdnem elfelejtettem a legemlékezetesebb mellékszereplőt: Richard Tragernek hívják, szereti a sajátos orvosi kísérleteket, és engem valamiért erőteljesen emlékeztetett a Psychonauts című játék fogorvosára. Ja és nagyon jó segge van, amit rendszeresen mutogat is, ugyanis a vértől mocskos köténye nem takar belőle semmit. Felkarjából transzfúziós csövek állnak ki, amelyek ide-oda szállítják a saját vérét, és hatalmas metszőolló-szerű eszközeivel a játék egy pontján… de erről ennyi elég is. Na ő egy zseniális karakter, akire még sokáig emlékezni fogtok, ezt garantálom. Tényleg legyen ennyi elég róla, nem tudnék többet írni spoilerezés nélkül.

A játék története a Resident Evil-i magasságokba szárnyal már ami a titokban végzett kísérleteket és azok gyászos eredményeit illeti. A gyéren megjelenő mellékszereplők által csepegtetett információmorzsák mellett legfőbb forrásunk a szanaszét heverő dossziék elolvasása lesz, ezek által fog majd körvonalazódni a sztori, amelyben nagy szerepet fog játszani a szerelem, ármány és romantika, valamint a két egymással ősi háborúban álló család, a Capuletek, és a… ja, nem, az egy másik. Ennyire nem lesz megindító, viszont éppen elég alapot szolgáltat ahhoz, hogy végig tudatában legyünk, hogy céllal kerültünk az események középpontjába. A játék végéért viszont jár a fejlesztőknek a faszkorbács, a történteket mozgató (a fejlesztők által ki nem fejtett, meg nem magyarázott) mögöttes logika ellenére is.

További körmönfont körmondatok helyett inkább vessétek vigyázó szemeiteket a mellékelt screenshotokra. Aki úgy érzi, hogy képes lesz tiszta alsógatyában felkelni a gép elől, miután részt vett ebben az élményben, annak mindenképpen javallott a játék kipróbálásra. A többiek maradjanak a Barbie Fashion Designer-nél, esetleg a Flappy Bird-nél.

Mindennapi győzelmeim

Írta JonC Ekkor: 2013. december 14. 4 hozzászólás

Van ugye ez a fránya rögeszmém, hogy szeretem a játékaimat legálisan beszerezni. Ennek több oka is akad (közülük talán a genetikai defektus nyom a legtöbbet a latba), de ezt ne is firtassuk: szeretek fizetni a játékokért és kész. A nemrégiben bemutatott isthereanydeal.com-on is ezért vagyok regisztrált tag immáron majdnem fél éve, és ez az oldal küldött ma egy értesítést, hogy a meglehetősen debil, és ötletes Deadpool című ugrabugra (nem mellesleg képregény-adaptáció, Angry Joe bácsi remek videokritikája itt) most viszonylag olcsón megvásárolható a DLGamer nevű brit webshop-ban. Nosza nem is kellett több, egy gyors regisztrálás (nem vettem eddig ott még semmit), egy-két adat megadása után máris jött az SMS, hogy megterhelték a számlámat az ellenértékkel. Volt is nagy öröm, mondom akkor rögvest jön a mail, és mehet az aktiváció a Steam-en. Vártam. Még mindig vártam. Így telt el pár perc, gondoltam megnézem a weboldalukon a megrendeléseknél, hogy mi a helyzet. Itt ért az első meglepetés: egy folyamatjelző csík(!) és néhány sor fogadott, amelyek közül még csak az első előtt virított zöld pipa, a “Order’s verification by our team” viszont még függőben volt. Mire értelmezni tudtam volna, hogy ez mégis mi lehet egyszer csak e-mail érkezett a következő szöveggel:

Verification needed

For security reasons, your order needs a validation from our sales administration department. You will also get your confirmation order with a download link and an activation code once the transaction has been approved by our services.

To approve your order, we invite you to give us some elements. Please send us by e-mail to: support@DLGamer.com

Please follow the easy 3-step process:

1) Email us your phone number, including country and area code, also mention if it’s a Fixed Line or a Mobile phone and your preferred language to support@DLGamer.com.
2) We will call you shortly after to provide you your digit verification code.
3) Email your digit verification code, phone number and order number to support@DLGamer.com.
4) We send you all the information to download your game and your activation code.

Sorry for the inconvenience,

Thank your for your understanding.

(Magyarul összefoglalva: mivel valami Hungary nevű országból rendeltem, amiről csak annyit tud a webshopot üzemeltető csapat, hogy Bukarest a fővárosa, ezért elkérnék a telefonszámomat, hogy felhívhassanak, lediktáljanak nekem egy kódsort, amit vissza kell küldenem utána nekik e-mailben. Ja, és naivan megkérdezték azt is, hogy milyen nyelvet részesítenék előnyben a telefonhívás során, ennek még lesz szerepe a későbbiekben.)

Itt durrant el egy kicsit az agyam, amelynek hála a következő választ sikerült küldenem nekik:

Hello support,

that’s funny you need my mobile number right after the payment has been done, and I’m forced to provide it to you, otherwise I’d lose my money.
It seems I don’t have any other option in this case, so here you are: <telefonszámom censored, nem akarok hajnali háromkor malacságokat hallgatni ismeretlenektől>

Regarding the language I prefer: I want to use Hungarian, I hope you have some coll who speaks this.

Thanks in advance.

(Lefordítva: 
Helló csapat,

vicces, hogy pont azután kell megadnom a telefonszámomat, hogy a játék ellenértékét már leemeltétek a számlámról. Így most kénytelen leszek megadni nektek, különben bukom a pénzem.
Mivel úgy fest nincs más választásom, ezért tessék: <telefonszám>. 

Azzal kapcsolatban, hogy milyen nyelven szeretném a telefonhívást lefolytatni: a magyart választanám, remélem van nálatok olyan kolléga  aki beszéli.

Előre is köszönöm.)

Ezek után percekig vártam visszafojtott lélegzettel (már lilult a fejem), hogy mikor csörren meg a telefonom. Elképzeltem, ahogy tört magyarsággal próbál majd kommunikálni velem egy 56-ban emigrált magyar fia, akit csak azért zargattak fel szombat este, hogy próbáljon meg szót érteni velem a gyerekkorából megmaradt nyelvtudása segítségével. Az az eshetőség is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha mégis angolul szól bele a telefonba az illető, és én lendületesen cseszhetem le, hogy hogyan merészelt nem kicsiny hazám világnyelvén szólni hozzám. De nem, sajnos nem ez történt: néhány perc múlva már érkezett is a levél, miszerint elég hihetőnek tűnt a kirohanásom ahhoz, hogy eltekintsenek a személyes beszélgetéstől, és minden további nélkül hozzájuthattam az áhított Steam aktiválókódhoz. Tanulság? Szerintem maximum annyi, hogy néha érdemes kicsit nyersebben fogalmazni, amikor úgy akarnak még ellenőrizgetni, hogy már a zsebükben van a pénzed. Persze most potyára írtam meg nekik a telefonszámomat, de remélhetően nem fogják cserébe a stílusomért meleg társkereső oldalakon hirdetésekben megadni kontaktnak.

A sorkatonaságos hiszti margójára

Írta JonC Ekkor: 2013. november 29. 5 hozzászólás

Nem tudom ti hányszor futottatok bele a napokban abba a megosztásba a Facebook-on, amely arról ad hírt, hogy a kormány január 1-jétől újra bevezeti a sorkatonaságot. Én sokszor. Amikor a cink.hu-s postot olvastam még “csak” 35000 megosztásnál járt a téma (amúgy a linkelt cikkben frankó levezetés található a megosztások száma, és a kamuhír témája között: előbbi annál magasabb lesz, minél mélyebb társadalmilag elnyomott frusztrációkat pendít meg az utóbbi).

Miről is van szó? A Hírszabadság néven futó blogspot.hu-n hostolt blog (egyik) szerzője írt egy hivatalos stílusban megírt cikket, amely arról szól, hogy hamarosan visszaáll a sorkatonaság. A jelen pillanatban 43000+ megosztó nagy része ezt valószínűleg halál komolyan beszopta (a figyelmeztető popup, és a disclaimer hegyek dacára), és nagy örömmel meg is osztotta a Facebook-os ismerőseivel. Mire alapozom, hogy a legtöbbjük (nem lennék meglepődve a kilencven százalék feletti arányon sem) készpénznek vette a hírt, és ironizáló duma helyett valami mély életbölcsességet csatolva adta tovább? Szerintem azért, mert a post szövegezésében nyoma sincs a Hírcsárdára jellemző poénos szófordulatoknak, alkoholista Pista bácsiknak, így viccből megosztani elég sovány alapanyag. Viszont egész más a helyzet, ha nem vesszük észre (khm…), hogy ez egy kamuhír, és tényként kezeljük a leírtakat! Egyből megy a megosztás, egyből elindul a lavina, amelynek a vége még mindig nem látszik, de érdekes következtetések vonhatóak le abból, hogy csak az elmúlt fél-egy napban 8000(!)-rel nőtt ez a szám!

Ha a cink.hu könnyen belátható alapfeltevéséből indulunk ki (miszerint minél szélesebb társadalmi rétegeket érint egy téma annál többen fogják megosztani), akkor érdemes megvizsgálni: miért érdekel ennyi embert a sorkatonaság kérdése (a megosztások száma alapján még többet, mint hogy decembertől nem lesz elérhető a Facebook Magyarországon)?

A megválaszoláshoz három nagy korcsoportra bontanám a magyar lakosságot:

  1. 14 – 30 évesek,
  2. 30 – 40 évesek és
  3. 40+-osak.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy csak nagy mintákkal, durván általánosítva jellemzem az adott csoportokat, valamint hogy az alábbi kijelentések csak az én véleményemet tükrözik, nincsenek alátámasztva semmiféle kutatással.

Nézzük csak hogyan, melyik rétegből kerülhetett ki az a bő 43000-as szám.

1. csoport: szerintem ők azok, akik a legkevesebb megosztást produkálták, és a legkevésbé viszonyulnak pozitívan a dologhoz. A csoport fiatalabb része (14 -18 évesek) valószínűleg némi félelemmel néz a változás elébe, úgy érezhetik, hogy most meg lesznek szívatva. A csoport idősebb fele már nem feltétlenül veszélyeztetett, és még talán azok a motivációik is hiányoznak, amelyek az idősebb korosztályokat vezérlik – bővebben alant. Ők úgymond semlegesek a kérdésben, nincs kiforrott véleményük.

2. csoport: ők már érdekesebben viszonyulnak a kérdéshez: önigazolást látnak abban, hogy ők még voltak sorkatonák, és “férfit is faragtak belőlünk, megtanultuk mi az a fegyelem”! Ők üdvözlik a kezdeményezést, és a dőlt betűshöz hasonló kommentek kíséretében tömegével osztják meg a postot a Facebook-on. Mennyiségben még így is bőven elmaradnak az utolsó csoporttól, amelynek ugyanis súlyos, lelkiismeretét nyomasztó bűnökkel kell elszámolnia, ennek pedig a legjobb módja a külső tényezők hibáztatása – lássuk csak, miről is beszélek:

3. csoport: ugyanaz a mozgatórugó hajtja őket, mint az agresszív videojátékok betiltásáért kardoskodó önjelölt megváltót: az álszentség, a saját hibáinkért másokért okolás. Remek iskolapéldája ennek a pszichológiai reakciónak az, amikor ennek a csoportnak a tagjai azt mondják, hogy az elkanászodott fiatalság megregulázásának az egyetlen módja a sorkatonai szolgálat, ahol majd megtanulják hogyan kell felnőttként viselkedni. A nyilvánvaló problémák, amelyekkel a fiatal kapcsán meg kell küzdeni (pia, cigi, és mostanában a különféle betonkeverőkben kotyvasztott szintetikus drogok, munkanélküliség, stb. stb.) a csoport azon tagjai szerint, akik a megosztásra kattintottak meg fognak szűnni, ha a gyerekeket 9 hónapra – 1 évre bevágjuk katonának ahelyett, hogy főiskolára, egyetemre, netán dolgozni mehetnének. Pedig ez így ebben a formában csak egy felelősségátruházási mechanizmus: mennyivel egyszerűbb egy külső tényezőt (ez esetben: a sorkatonai szolgálat eltörlését) hibáztatni a saját kudarcunk beismerése helyett, amelyet szülői státuszunkban szenvedtünk el! Mennyivel kényelmesebb nem beismerni, hogy a gyerek azért vett fel deviáns viselkedésformákat, mert mi – mint érett, felelősségteljes felnőtt, szülő! – nem foglalkoztunk vele eleget, nem neveltük belé a legalapvetőbb normákat sem!

Ami még az előző két csoportra egyformán hathat az a jó öreg “ezek a mai fiatalok, bezzeg a mi időnkben” hatás, de ez szerintem csak mint katalizátor játszhat szerepet, nem mint alapvető motiváció. Fontos megjegyezni, hogy a kettes csoport tagjai átfedésben lehetnek a hármassal: nem kell feltétlenül negyven felettinek lennünk ahhoz, hogy 18-19 éves (azaz a fiatalok problémáiban érintett) gyerekünk legyen.

A blog szerzője/szerzői ezzel a témával úgymond beletenyereltek a csalánba, így biztosítva a hozzám hasonló botcsinálta szociológusok/pszichológusok számára remek elemezni valót. A következő téma lehetne mondjuk az, hogy miért érdekli jobban a megosztókat a Facebook megszűnése, mint hogy lemondott mindannyian kedvenc vezére, Orbán Viktor.

Olyan régen volt már az életeteket megkönnyítő csodák bemutatása a blogon (pedig régen hemzsegett az oldal ezektől), úgyhogy most megtörném a hosszúra nyúlt csendet, és írnék pár sort egy olyan webes szolgáltatásról, amely sok terhet levehet a vállatokról, már ha szerettek játszani a PC-tekkel, és nem csak a Facebook-on kattintgatjátok az idézetgyűjtős oldalakat ezerrel. Nem, nem az ncore az, és nem is a piratebay (bár tény, hogy azok is egész hasznosak lehetnek egy gamernek), hanem az isthereanydeal.com, ami abban az esetben automatizálja nektek a leárazott játékok keresgélését, ha – nos, leárazva szeretnétek őket megvenni. Az első ismerkedések során egy teljesen új univerzum tárul fel előttetek (legalábbis én így voltam vele): ja, hogy nem csak a Steam létezik? Máshol is lehet játékokat venni, és gyakran jóval olcsóbban mint a Steam-en ever? Konkrétan ennyi webshopot ismer az oldal:

isthereanydeal_1

Itt láthatjátok – a boltlistát leszámítva – az oldal sava-borsát (stílusosan a Barbie Dreamhouse Party nevű zseniális game-mel bemutatva): miután rákerestünk egy minket érdeklő címre (legyen az a legújabb COD, vagy valami retro cucc) csak egyszerűen beállítunk egy árat, amit már hajlandóak lennénk érte kiadni, kiválasztjuk hogy melyik webshopok ajánlatai érdekelnek (plusz opcióként pedig még az is beállítható, hogy csak azokról riasszon, amelyekez Steam-es aktiváló kulcsot (is) kapunk), majd nyomunk egy “Add to my Waitlist”-et. Innentől kezdve ha az általunk megadott ár alá esik egy adott játék ára (a kiválaszott boltok bármelyikében) akkor emailben értesít az oldal az adott akcióról. A profilbeállításainkban további érdekességek is kiválaszthatóak, például kapjunk infót a bundle-okról (mint például a Humble Bundle, ami a szívem egyik csücske jelenleg), vagy hogy egy adott ár eléréséről kiküldte a rendszer a levelet, akkor az az ár legyen az új limit (például ha a fentebb említett Barbie-s játék ára lejjebb esik 4.99 EUR-nál mondjuk 3 EUR-ra, akkor a legközelebb csak akkor jöjjön levél ha 2.99 EUR-nál kevesebbe kerül valahol). Ha zavar minket az eurós kijelzés akkor átállíthatjuk akár forintra is – bár őszintén megvallva fogalmam sincs hogyan vált az oldal.

A játékok listájában bármelyik címre rákattintva részletes infókat kaphatunk az ára mozgásáról: mikor, hol volt a legolcsóbb, illetve hogy most éppen melyik boltban érdemes megvenni:

isthereanydeal_3

A Saints Row 4 most csak 14.69 EUR az Amazonon – milyen kár hogy eddig bármit próbáltam tőlük venni mindig kiderült, hogy a letölthető tartalmaikat csak a jenkik vehetik meg

Érdemes minden olyan címet felvenni az oldalon a saját listánkra, amelyekre valamikor a jövőben lecsapnánk, most viszont még drágálljuk az 50-60 eurós árcímkét – én például nemrég állítottam be az Assassin’s Creed 4-et 15 eurós limittel. Még egy példa: a rendszer által küldött mailből értesültem, az akcióról, így a Bioshock Infinite-et múlt héten vettem meg átszámítva 2300 forintért egy számomra eddig ismeretlen webshop-ban (a gamesplanet.com-on) úgy, hogy Steam-kulcsot kaptam hozzá.
Használjátok egészséggel (apropó Chrome-os Steam userek: az Enhanced Steam nevű plugin megvan? Ez a böngészőtökbe épülve szolgál hasznos infókkal, amikor éppen a Valve oldalait nézegetitek, például a fentebb kivesézett oldalt is ennek kapcsán ismertem meg – ezt használja ugyanis, hogy akciós árakat szolgáltasson nektek)!

Ideiglenes parkolópályán

Írta JonC Ekkor: 2013. november 26. 2 hozzászólás

Több szempontból is tanulságosnak ígérkezik ez a hét, amelyet szabadságon töltök. Egyrészt talán évek óta először próbálom túlélni úgy, hogy nincs kéznél az asztali gépem, amely tömve van játékokkal, filmekkel; másrészt pedig a napjaim nagy részében előreláthatóan egyedül kell lennem. A hosszú magányos órák elviselésében társam mindössze egy laptop adatkorlátos internetkapcsolattal (2013-at írunk!!), és a telefonom. Ja, meg egy nagyon jó könyv, (Christopher Moore – Te szent kék!), egy tucat képregény a gyerekkoromból, és a telefonom. És ennyi. Szegény én, micsoda szenvedések várnak még rám, míg végre eljön az áldott hétfő, és végre visszamehetek dolgozni… Persze viccelek, mégis tény, hogy az egyik tanulságot pont ebből a digitális Kánaánból való kitaszítottság szolgáltatta a számomra: tetszik vagy sem a produktivitásom (amely leginkább a blogon mérhető le, azaz a postok számán) nagyban függ attól, hogy abban a kényelmes helyzetben vagyok-e, hogy egy ikonra duplakatt után oszthatom-e a fejeseket avagy sem. Túl könnyen csábulok el, ha ez a lehetőség adott, és túl könnyen teszem le magam a blogolás melós, ámde az alkotás örömét adó elfoglaltságáról.

Tanulságos lesz azt is végigkövetni, hogy hogyan fogom bírni az átlagosnál többet egyedül töltött időt. Sima hétköznapokon ugye ott vannak a kollégák reggel nyolctól délután ötig, utána pedig jöhet a jól megérdemelt lövöldözés, amely közben végig telefonos kapcsolatban vagyok a barátnőmmel. Nem mondanám túl magányosnak magam. Ez a hét viszont másképp’ fest, de egyelőre profin kezelem a helyzetet: szól a zene, próbálkozom kicsit gatyába rázni a laptopon a Linux-ot, mosogatok, főzök, és rengeteg postot, hírt olvasok a neten. Apropó Linux gatyába rázás, mi sem jellemzi jobban eme operációs rendszer könnyű kezelhetőségét, és a végletekig cizellált felhasználóbarátságát, mint a következő kép, amely azt ábrázolja, ahogy éppen a Chrome-ot (bocsánat, Chromium-ot) próbálom frissíteni:

Mint látható semmi okom az unatkozásra – legalábbis egyelőre. Aztán meglátjuk mi lesz még péntekig. Amúgy voltam már hasonló helyzetben tavaly decemberben (nem, nem úgy értve hogy akkor is Chromium-ot kellett frissítenem, hanem általában): akkor két hetet kellett szabadságon töltenem, ráadásul nem is egyedül. Ennek ellenére a második hét végére szabályosan depressziós lettem a semmittevéstől, hiába volt minden körülmény adott a pihenéshez (asszem egyedül pénzem nem nagyon volt). Már vártam, hogy visszamehessek dolgozni. Ez akár sértő is lehetne a környezetem számára (elvégre micsoda dolog leírni, hogy szarul érzed közöttük magad, és inkább visszamennél az albérletbe, ahol egyedül vagy egész héten), de szó sincs ilyesmiről, egészen egyszerűen megőrjített a semmittevés. Ez persze tök jól hangzik, meg egy sztahanovista munka hőse képe bontakozik ki belőle, de ez sem teljesen igaz rám: láttam már nálam sokkal munkamániásabb embereket is (akár a közvetlen kollégáim körében is), mégis hiányzott már a meló a második otthonüléssel töltött hét után. Persze ha ezt az időtartamot mondjuk egy kis síelgetéssel, vagy óceánjárón koktélszürcsölgetéssel töltöttük volna, akkor gondolom én is könnyebben viseltem volna az egészet. Persze úgy nem nehéz – az igazi hard fokozat az, ha pénz nélkül kell kibírnod, hogy egyik napról a másikra üresjáratba kerülsz. A very hard meg talán az, amikor ugyanilyen hirtelenséggel válsz munkanélkülivé, és tudod, hogy nincs semmiféle dátum, amikor visszamehetsz a munkahelyedre. Jelen pillanatban kevés durvább kínzást tudnék elképzelni annál, mint hogy kirúgjanak, és mondjuk hónapokig kelljen reménytelenül kajtatnom a munka után, közben meg ne legyen pénzem kajára, meg rezsire. Mondjuk volt olyan kegyes a sors, hogy eddig nem hozott huzamosabb ideig ilyen helyzetbe: anekdotikusan szoktam mesélni, hogy milyen volt, amikor a mostani cégemhez kerültem: egy szép pénteki napon behívattak az előzőnél a főnöki irodába, megköszönték a munkámat, és odaadták a papírjaimat, amelyekkel munkakeresési járadékra tudok jelentkezni a hivatalnál. Én meg csak vigyorogtam, mert tudtam, hogy hétfőn megyek felvételizni az új helyemre. Fel is vettek sikeresen, onnantól számítva két héttel később kezdhettem is – ezt a közbenső időszakot kitöltöttem azzal, hogy 39 fokos lázzal feküdtem az ágyban, de ez már másik történet. Azóta sem voltam beteg, ezt le is kopogom. Munkanélküli meg pláne nem – egy lekopogást ez is megér szerintem.

Jól kipöfékeltem magam

Írta JonC Ekkor: 2013. november 26. 3 hozzászólás

Bő öt éve egy slukk cigit se szívtam (nem kívánom ezt a kijelentést pontosítani, bár lehet hogy kellene), ma éjjel mégis azt álmodtam, hogy szívom a szálakat egymás után, közben meg nyugtatgatom magam, hogy “ugyan, csak ez a pár doboz, utána ugyanúgy leteszem, mint annak idején, semmiség az egész, na gyújtok még egyet”. Annyira életszerű volt az egész, hogy reggel bűntudattal, és számban a dohányfüst ízével keltem.

Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogok még ilyeneket álmodni. Ja, és bele se merek gondolni milyen lehet egy leszokott heroinista élete, ha nekem még mindig okoz efféle utórezgéseket a dohányos korszakom.

Öt ok, amiért nagy a kuss mostanában

Írta JonC Ekkor: 2013. november 22. 3 hozzászólás

Killing Floor: az évek óta tartó kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított szerelem az utóbbi hetekben újra fellángolt. Köszönhető ez az új pályának (a Tripwire feji tovább a tehenet, Istennek hála), és az elmúlt pár hónapban kijött fegyverpackoknak, amelyek közül egyet volt lehetőségem óccsóért beszerezni, és kipróbálni. Ugyan a legújabb frissítéssel is érkeztek új eszközök amelyeket a szörnyhordák megregulázására használhatunk, de azokat nem fogom 4-5 euróért megvenni, majd csak ha le lesznek árazva az is biztos. A szórakoztató headshotolást a multira hegyezett játékokban ritkán tapasztalható félelemérzettel vegyítő csodáról írt postomat ezen a linken találhatjátok.

killingfloor
Medvedisznóember bácsi épp’ meg akar cirógatni, nekem meg üres a táram

Far Cry 3: pár hónapja már említettem, hogy készül a post erről a játékról (konkrétan másfél A4-es oldalt írtam tele az impresszióimmal miközben toltam), de ez egyelőre késik – annyi már egyszer biztos, hogy ha egyszer el tudok jutni egy ilyen gyönyörű szegletébe a Földnek, akkor tuti ott is fogok ragadni, életem végéig marihuánatermesztésből fogok élni, és tisztes jólétben fogom felnevelni a hat gyerekemet egy dzsungellel borított völgy fölé magasodó szirtre épített kis faházban. Esténként kiülök majd a teraszra megnézni a sziget peremén túl elnyúló óceán felett lenyugvó napot, miközben egyik kezemben a sörétest fogom szorongatni (a kurva komodói sárkányok miatt), a másikban meg egy pohár csempészwhisky-t. Ja, és hogy a quadozást ki ne felejtsem: mindenhova azzal fogok járni.

farcry3
Ez itt bizony a grafika

Euro Truck Simulator 2: gondolta a franc, hogy pont egy olyan játék fog hosszú időre lekötni, amelynek az a célja, hogy minél élethűbben utánozzon egy olyan munkát, amelynek különös ismertetőjele az, hogy olyan kurva unalmas, hogy abba konkrétan bele lehet halni (ugye elég, ha csak elalszol, és máris kész a baleset), de érdekes módon mégis működik a dolog: azt kell hogy mondjam, hogy kamiont vezetni nagyon nagy flash, hiába nem tűnik annak. Megvan a sajátos bája annak, hogy éppen Lengyelország valamelyik autópályáján csapatod 120-szal az általad tuningolt Scania-val, miközben elered az eső, a lemenő nap sugarait pedig sötét felhők takarják el. Felnyomod a tompítottat, bekapcsolod az ablaktörlőt, és hatalmas satufékkel még épphogy le tudsz rongyolni a majdnem elvétett lehajtón. Persze ha elvéted, akkor – akár a valóságban – esetenként jól meg is tudod magad szívatni, ugyanis az ily módon beiktatott kerülőnek hála nem biztos, hogy határidőre le tudod szállítani az árut. A teljesített fuvarokból befolyó pénzeket a kamionjaid (oppardon: nyerges vontatóid) festésére, felfüggesztésére, lámpáira, kerekeire, motorjára, egyszóval: mindenére fordíthatod, illetve további gépek vásárlásával ,és sofőrök felvételével tovább tudod bővíteni a cégedet. Emellett még egy kis RPG-vonás is feltűnik a játékban, ugyanis XP-t kapunk minden sikeresen leszállított rakomány után, amelyet újabb és újabb fajta áruk, fuvartípusok unlockolására használhatunk. Szóval indokolt a játékot érdekesnek, és lebilincselőnek titulálni hiába nem lehet senkit jól fejbeheadshotolni.

eurotruck2
“Nahát, milyen gyönyörű kamion!” – gondolta pixelarcú apu, majd tovább bandukolt a büdös nagy /dev/null felé.

Dirt 2: két dolog szerencsés együttállása volt szükséges ahhoz, hogy én fél óránál többet töltsek egy autóversenyes játékkal: egyrészt gombokért tudtam venni egy példányt magamnak ebből a mókából, másrészt pedig egy bő hete boldog tulajdonosa vagyok egy Xbox360 gamepadnak is. A kettő együtt kifejezetten élvezetes: a Colin McRae (béke poraira) nevével fémjelzett sorozat második részében buggy-kkal, versenyautókkal, dzsipekkel, és egyéb négy kerékkel rendelkező gépekkel kell lenyomni a többieket, és lehetőség szerint elsőként érkezni a célba. Ennek elérése billentyűzetről – finoman szólva – nehéznek bizonyult, ámde a kontroller analóg karjaival már más a helyzet: egyszer még arra is vettem a bátorságot, hogy feltoljam a futam nehézségét hardcore-ra, és még így is sikerült első helyezettnek lennem – legalábbis néhány másodpercig, ugyanis a következő kanyarban már felkenődtem a korlátra, és az egész mezőny úgy ment el mellettem, mint agresszív részeg tahó füle mellett az észérvek hajnali kettőkor a késdobálóban. Persze kicsit visszavéve az arcból (és a nehézségből) már szórakoztató a száguldozás, néha úgy rezeg a kezedben a gamepad, hogy majd kiugrik, a fasza grafikának, és a folyamatosan megnyíló versenyeknek, autóknak, miegymásoknak hála hosszú távon is leköti az embert.

dirt2
A plüss dobókocka nélkül már régen bent lennénk abban a szakadékban ott balra

Hard Reset: kellemesen Blade  Runner-es cyberpunk beütés (tudod: hatalmas kijelzőkön futó boldog emberek szereplésével készült reklámok, neonfények, a magasban repkedő autók, felüljárók, folyamatos éjszaka, szakadó eső, és égbenyúló felhőkarcolók), és nosztalgikus hangulat (hála a nem túlzottan túlbonyolított játékmenetnek): ez a Hard Reset. A grafika fasza (persze végig egy szépen kidolgozott csőben megyünk, így nem nehéz ilyen látványt produkálni), a robotokkal vívott harcok nyomják az adrenalint rendesen az ember agyába, a hangulat pedig – a környezetnek hála – tökéletesen visszaaadja a koszosmocskos saját mocskába fúlt ultramodern nagyvárosok bájos miliőjét. Amúgy valahogy úgy vagyok ezzel a játékkal, mint valami nagyon édes, nagyon szirupos, de ettől függetlenül finom süteménnyel: naponta csak kis adagokat tudok belőle fogyasztani, ugyanis egy óra után már eyecandy-túladagolást kapok tőle.

hardreset
Már várom, hogy a sarkon túl feltűnik Harrison Ford egy ballonkabátban, kezében egy böhöm nagy stukkerral



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 795 darab post, és 2675 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek