Ráktalicska blog - 40. oldal

Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Megríkattam egy németet

Írta JonC Ekkor: 2010. június 23. KOMMENTÁLD!

Ez szinte tuti, legalábbis édesanyám biztosan sokat csuklott tegnap, amikor sikerült egy német TeamFortress 2 szerveren elérni ezt az achievementet:

Szabad fordításban: elérni, hogy egy játékos, akit agyba-főbe aláztál elhagyja a szervert 😀

A tisztás

Írta JonC Ekkor: 2010. június 22. 4 hozzászólás

A patakocska lassan de biztosan elmosta az éjszaka utolsó fekete, piszkos foszlányait is. A nagyra nőtt gombák között mókus surrant makkal kicsi mancsában, néha két lábra emelkedve körbekémlelte a tisztást. A csillogó fűszálak felett lebegő könnyű hajnali köd prizmájában szivárványt festett a napsugár, amely épp átszivárgott a levelek zöldje között. A távolból lantpengetés kósza dallamait hozta a langyos szellő.
– Szeretsz? – kérdezte a fűzfa. A másik elmosolyodott, és csak a lombkoronája apró rezdülése árulta el, hogy biccent. – Akkor jó – mondta megkönnyebbülten, majd hagyta, hogy ágaik egymásba fonódjanak.

Borderlands – kettős érzések

Írta JonC Ekkor: 2010. június 22. 4 hozzászólás

Ma rájöttem valamire: drogoznom kéne, néha kifejezetten khm… érdekes lenne valamilyen szer hatása alatt élményeket átélni. Itt van például a Borderlands: vajon milyen feelingje lehet annak, amikor az ember beextasy-zva netán LSD-zve vág neki a játékbeli pusztának? Milyennek látnám a sematikus felépítésű, mégis szép látványvilágot, a papírmasénak ható mégis 3D-s díszleteket? Az emberi mivoltukból kivetkőzött rongyokba öltözött harci maszkokat viselő ellenfeleket, akik ordítva ontják a golyókat feléd? Milyennek hallanám a képi világhoz tökéletesen illő remek atmoszférát teremtő zenéjét? Már csak azért is érdekel ez, mert úgymond tisztán a játék meglehetősen kettős érzéseket keltett bennem – ki tudja, lehet hogy betépve jobban tetszene.

A fenti metamfetamin-szagú bevezető persze csak poén: nem fogok egy játék kedvéért droghoz nyúlni csak azért, hogy jobban tetsszen. A Borderlands valahogy mégis nagyon nehezen tud a szívembe férkőzni: tipikusan az a játék, amit erőltet az ember, csakazértis újra és újra elindítja (ahelyett hogy az uninstallra tolna egy duplaklikket), mert lát benne potenciált – kár, hogy nagyon el vagyon ez dugva benne. Olyasmit érzek vele kapcsolatban, mint néhány hónapja a KOTOR-ral kapcsolatban: olyan ismerőseim istenítették, akiknek megbízok az ízlésében, és annyi pozitív kritikát olvastam róla, hogy meg akartam szeretni, át akartam élni a játék által nyújtott remekbe szabott történetet, a döntéseink nyomán formálódó sorsunkat, de sajnos nem sikerült – egész egyszerűen meguntam. Mivel jelen vizsgálódásunk tárgyát volt aki nem átallt FPS Diablo-nak jellemezni így – sajnos – fennáll a veszélye, hogy vele is így fogok járni.

A játék eleje és a zseniális intro

Ami miatt kicsit riasztó számomra, amikor ehhez a klasszikus RPG-hez hasonlítják az az, hogy annak idején azt is sikeresen meguntam úgy 2 nap játék után. A folyamatos agyatlan kattintgatás, a csak nyomokban létező sztori (tudom, lincselés lesz), a monotonitás nekem egész egyszerűen nem jön be. Sajnos ilyen ez a játék is: tudjátok mennyire ki volt már a púpom a “menj ide, arass le kilenc virágot”, “menj oda, kérdezd meg hol a bánya kulcsa”, és hasonlóan magasröptű küldetéseivel? Tényleg olyan az egész, mint egy 2D-s RPG: sztori csak halványan a háttérben figyelhető meg (keressük meg a Vault-ot, mert ott jó lesz… megerőltettétek magatokat látom), a lényeg a jellegtelen mellékszereplők által adott jellegtelen küldetéseken van. Én azt szeretem, amikor érzem, hogy egy mese részese vagyok, amelyet én formálok azzal, hogy egy-egy szituációban hogyan döntök. Nagyon jó példa – ha már posztapokaliptikus vonalon maradunk – a Fallout 3, ahol bizony van egy főszál, amelyet követve kibontakozik előttünk egy fordulatos sztori apánkról, és a mellékküldetések teljesítése csak opció, és nem azok alkotják a játék törzsét – csak halkan jegyzem meg, hogy ennek ellenére ezerszer kidolgozottabbak, és mélyebb nyomot hagynak a játékos lelkében, mint ezek a menj-és-ölj-le-mindenkit-aki-mozog típusú missziók.

Ami miatt mégse töröltem le néhány elegáns egérkattintással fél óra játék után az az, amire már utaltam a bevezetőben: a megvalósítás nekem nagyon tetszik, és ha valami, akkor a grafikusok, zeneszerzők, designerek által beleölt rengeteg munkaóra el fogja vinni a hátán a játékot. Emlékeztek a XIII-ra? Annak idején áradoztam már erről a grafikai stílusról, de újra megteszem: cell-shaded látványvilág rulez, imádom, még akarok sok ilyen játékot! A rajzos grafika nem fogja elterelni a figyelmünket az akcióról – ez nem az a játék, ahol hosszú percekig bámulnánk egyes effekteket, mint mondjuk a Bioshock-ban. Ezt vehetnénk negatívumnak is (ahogy tették már páran némely róla készült cikk kommentjei között), de nekem speciel bejött. Később lesznek zárt, katonai bázisokon játszódó pályák (mekkora FPS-klisé már ez…), amelyek nekem kifejezetten tetszettek, nem hatottak sivárnak a viszonylag egyszerű textúrák ellenére sem.

Néhány apróság még ami tetszett: először is a ragdoll-fizika (zseni volt, aki kitalálta), amelynek hála tényleg hátast lehet dobatni a ránk támadó rosszarcúakkal egy-egy jobban sikerült fejlövés segítségével. Aztán tetszett még a rengeteg felvehető fegyver (amelyeket véletlenszerűen generál a játék, szóval – elvileg – nem nagyon van két ugyanolyan stukker), a fejlődési fa (mert olyan is van ám neki), és a – helyenként – eredeti mellékszereplők (bár ezzel kapcsolatban már kifejtettem sirámaimat: nincs belőlük elég). Például kifejezetten jópofa az a kis robot, akivel már az első percekben megismerkedhetünk: néhány küldetéssel később meg fog sérülni, és a földön hanyatt fekve fog sírdogálni, és jajgatni, hogy folyik az olaja – ezzel azért sikerült mosolyt csalnia az arcomra, bár az előzetes tesztekben említett bombasztikus humornak ezen kívül eleddig nem sok jelét láttam.

Ami visz némi színt az agyatlan mészárlásba az a lootolás. Egész egyszerűen jó érzés tölti el az embert, amikor egy hosszú alagútrendszer kipucolása után egy nagy ládát működésbe hozva előkerül egy hatalmas mesterlövész-puska, ami az előzőnél másfélszer nagyobbat sebez, ja és mellesleg lángokba is boríthatja az ellent, ha jól célzunk. Szerencsére a tárgylistánkban kutatva bármelyik fegyvert összehasonlíthatjuk egy másikkal (E billentyű), így egyből láthatjuk a különbségeket. Ez a fegyvervadászat (és persze az újabb pályarészek megismerése) az, ami további játékra készteti az embert, és nem a sztori. Ez valahol szomorú, de legalább van valami motiváció, van kedve az embernek teljesíteni az unalmas küldetéseket.

Alapvetően – a sok számomra negatív vonása ellenére – nekem tetszik a stuff, bár kétséges, hogy végig fogom-e játszani. Ha agyatlan mészárlásra vágyok akkor ott van a TeamFortress 2 (vagy ez), viszont ha épp nem vagyok tömegpusztítós kedvemben, akkor inkább tolok valami agymunkát igénylő, de legalábbis kidolgozott történettel bíró szösszenetet. Esélyes, hogy a Borderlands pont emiatt ki fog esni a pixisből. Kár érte.

Gyerekkori emlék

Írta JonC Ekkor: 2010. június 17. 9 hozzászólás

Emlékszem lehettem vagy 12 éves (most tessék elképzelni, ahogy kinyújtott karral lefele fordított tenyérrel kábé mellmagasságban mutatom, hogy milyen magas voltam), és éppen vándortáborban voltam valahol talán a Bükkben. Történt egy szép nyári délutánon, hogy vitába keveredtem az egyik velem egyívású sráccal, hogy mi van a teve púpjában: víz vagy zsír. Ő váltig állította, hogy víz, merthogy a hőségben azt issza valamilyen furmányos módon, de én – a ‘Minden napra egy kérdés’ című könyvön alapuló természettudományi ismereteimnek megingathatatlan tudatában – kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig az zsír ott neki. Addig cívódtunk mindenféle eredmény nélkül, hogy végül úgy határoztunk, hogy megkérjük az egyik nálunk jóval idősebb táborozót, hogy legyen a döntőbíró ebben a kényes kérdésben. Akkor még azt hittem, hogy a főiskolások (meg általában a felnőttek) marha okosak, és soha nem tévednek, így egész jó ötletnek tűnt a dolog.  Odamentünk a sráchoz, és előadtuk neki a kérdést, mire ő laza eleganciával közölte, hogy “há’ még jó hogy víz van benne, miért mit gondoltatok?”

Azóta utálom a tevéket.

Portal 2 2011-ben!

Írta JonC Ekkor: 2010. június 17. 4 hozzászólás

Mindannyiunk kedvenc teleportálós dimenziókapus térben hányingerig össze-vissza pörgős játéka, a Portal valóban folytatódni fog – kár, hogy még pár százat aludni kell addig. Primőr hangulatfestő trailer következik alant:

Némi kockahumor – Team Fortress 2

Írta JonC Ekkor: 2010. június 16. 1 KOMMENT

A néhány napja elzokogott sirámaim ellenére mégiscsak elért a végzet a Team Fortress 2-vel kapcsolatban: félretéve a Fallout 3-at(!!!) szabadidőm nagy részét azzal töltöm, hogy pörgő minigunnal rohamozzak, lángszóróval próbáljam megakadályozni az ellenséges csapatot attól, hogy betolják a csapatom bázisára a bombákkal megrakott vasúti kiskocsit (zseniális játékmód, és még sehol nem találkoztam vele, szóval újabb pirospontot könyvelhetnek el a Valve-os arcok), vagy épp’ a kémmel próbáljak meg sunyi módon nyakszirten szúrni mindenkit akit érek – mondanom se kell, hogy mérsékelt sikerrel. Hatalmas ösztönzőerő a játékban a – már szintén említett – ún. achievement-rendszer, amelynek az a lényege, hogy egy előre meghatározott körülmény teljesítésekor a Steam-es profilodba bekerül, hogy te ezt az adott akármit már véghezvitted. Mutatok egy példát, hogy egyszerűbb legyen megérteni:

Ezt akkor kaptam, amikor sikerült 5 ellenfelet lángba borítanom 30 másodperc alatt, de van olyan, ami azért jár, ha sikerül elérned kémként, hogy az ellenfél orvosa gyógyítson (erről még lesz szó később), stb.

Ma akadtam rá egy olyan oldalra, ahol jópár kamu achievement sorakozik, amelyeket jó humorú játékosok csináltak. Íme néhány, amihez nem szükséges a game mélyebb szintű ismerete:

Hipochonder: folyamatosan hívni az orvost, amikor kutya bajod.

Hidegzuhany: lelövetni magad, miközben hiába próbálsz meg lángszórózni a víz alatt

Hall… alaki..gy…szélek?: Megvenni a legolcsóbb mikrofont, hogy utána senki ne értse amit beszélsz játék közben

Birka: 120 másodpercig kövess olyan csapattársat, aki rossz irányba megy

Darwin Bosszúja: katonaként megpróbálni rocket jumpolni 40, vagy annál kevesebb HP-val

És végül a kedvencem:

Csak hogy tudd: halott vagyok: megpróbálni megcsinálni a ‘Csak hogy tudd: kém vagyok’ című videóban látható trükköt, és elcseszni

A szóban forgó videó amúgy arról szól, hogy kémként – felöltve a másik csapat valamelyik tagjának kinézetét – az úriember először felgyógyíttatja magát az ellenfél orvosával, majd utána elegánsan tarkón szúrja:

További vicces achievementek itt találhatóak.

Te rájuk bíznád bármidet?

Írta JonC Ekkor: 2010. június 15. 6 hozzászólás

Itt lehet további gyöngyszemek után kutakodni.

A nagyhal megeszi a kishalat

Írta JonC Ekkor: 2010. június 14. KOMMENTÁLD!

Döbbenetes élményem volt ma: lefrissítettem a már taglalt (és azóta is jó szolgálatot tevő) oprendszer virtualizáló programomat, a VirtualBox-ot a legújabb, 3.2.4-es verzióra, és kisebb döbbenettel vettem tudomásul, hogy a névjegy-panelban a megszokott Sun logo helyett ez virított:

Eleinte csak néztem, mint az a bizonyos békésen kérődző jószág az újonnan beszerelt nyílászáróra, majd lassan elkezdett derengeni a sztori egy nyílt forráskódú adatbázis-rendszer halálhíréről, és valami online petícióról, amit mintha én is aláírtam volna egy unalmasabb pillanatomban… Hja, hogy az Oracle felvásárolta a Sun-t, amely ellen webes szakemberek (és egyéb kockák) tömegei tiltakoztak mondván: az Oracle csak azért kebelezte be a MySQL-t fejlesztő céget, hogy tudatosan kinyírja az általuk évek óta csinosított (és széles körben népszerű) adatbázis-rendszerüket, mivel az konkurenciát jelent a saját megoldásaikkal szemben. Rémlik valami… Aztán persze később a multi vezérkara igyekezett megnyugtatni a népeket, hogy “nyugiii, nem tesszük fizetőssé, dehogyis”, és – tudomásom szerint – most itt tart a történet.

Visszatérve az én esetemhez: a névjegy panelban mosolygó Oracle logo számomra annak a szimbóluma, hogy a világon csak egy állandó, és az a változás, továbbá hogy bizony bármennyire hihetetlen, néha az ember a saját bőrén is érezheti a hatalmasok kisded játékainak hatását, melyek során ép ésszel felfoghatatlan összegekkel tili-toliznak egymás között – ebben az esetben egészen pontosan 7,4 milliárd dollárral. Egy pillangó megrebegteti a szárnyát New York-ban, amelynek hatására én hirtelenjében otthon is Oracle-felhasználóvá avanzsálok. Néha érdekes ez a globalizált világ nna.

Olajjal vagy anélkül?

Írta JonC Ekkor: 2010. június 14. 4 hozzászólás

Egy átlagos amerikai évente körülbelül 25-26 hordónyi olajat használ el: tíz hordót az étkezésre, kilencet az autókázásra, és hetet az otthonára.

Hétvégén megint sikerült szembesülnöm azzal, hogy nem csak engem, hanem tudósokat, klímakutatókat, gazdasági szakembereket, és egyéb gondolkodásra hajlamos csoportokat is erőteljesen foglalkozat a “vége lesz a világnak, megdöglünk mind” téma. Amikor az ember azt látja, hogy a Holnaputánban egy hét alatt beköszönt a jégkorszak, akkor csak mosolyog, de amikor a National Geographic-on fut bele egy egyórás szösszenetbe, ami a témát feszegeti akkor bizony elkaphatja egy kis WTF-érzés. Én szombaton néztem meg az “Aftermath – World without oil” (Mi történne ha olaj nélkül maradnánk?) című műsort, amely – ahogy a címéből is kiderül – azt taglalja, hogy milyen sors várna ránk, ha egyszercsak elfogyna a Földben évmilliók alatt képződött több milliárd hordónyi nyersolaj. Tegyük fel, hogy ez megtörténik: onnantól kezdve nincs lehetőség autót használni, repülőkön utazni fel-alá, nem tud a nyersanyag a gyárakba, erőművekbe eljutni (mivel a vonatok, teherautók nagy része is dízellel, benzinnel működik, és az áram sem csak úgy lesz a semmiből), nem lenne mivel fűteni, sőt hosszú évekig az áramellátás is meglehetősen rapszodikusan működne, aminek szintén katasztrofális következményei lennének (elég, ha csak a filmben bemutatott kamuszituációt említem, melynek során az egyik kórházban már órák óta nincs áram, és a generátoruk is az utolsó néhány liter benzint eszi, amiből ugyebár nincs utánpótlás…). A film készítői az első néhány (hó)nap káosza után bemutatják azt, amikor elfogynak az USA stratégiai tartalékai, majd szépen lassan elkezd gyökeresen átalakulni az emberiség élete. Negyven év elteltével ismerős kép fogadná a múltból jött időutazót: újra egy lassabban élő világra sütne a kelő Nap, amelyben mindenki megtermeli az életbenmaradáshoz szükséges élelmet, és semmit sem tud a Föld túlsó felén élőkről, nemhogy az általuk gyártott ruhában az általuk gyártott szerszámokkal dolgozna.

Egyre inkább előtérbe kerülnének az alternatív energiaforrások (mert bizony hiába mondják az okosok, hogy a napkollektorok drágák, higgyétek el lenne pénz a felszerelésükre, ha nem lenne más megoldás), és az áram, mint energiahordozó, márcsak azért is, mert szenünk elvileg még párszáz évig lesz, így működtethetnénk tovább az erőműveket – már ha lesz mivel odaszállítani a nyersanyagot.
Szóval egy ilyen világot mutat be a film, amelyben az elmúlt 150 év olaj szárnyán repülő szédületes fejlődése szép lassan a visszájára fordul, és az emberiség visszasüllyed a XVII-XVIII. századi életstílus szintjére. Az etanol (amit kukoricából), a biodízel (amit főként napraforgóból, és szójababból), valamint az algákból előállított olajszármazékok persze kihúzhatnak majd minket a bajból – kérdés, hogy mikor, és milyen mértékben. Lesz-e még egy ilyen hatásfokkal energiát (hogy a műanyagokról, és egyéb olajszármazékokról ne is beszéljünk) szolgáltató anyag az emberiség történetében, mint a nyersolaj, vagy a viszonylag rövid (másfél-két évszázad) aranykor után újabb hanyatlás következik? Bármennyire hihetetlennek tűnik, de ez a valóság, és nem valami sötét jövő lefestésével dramaturgiai feszültséget kelteni kívánó sci-fi rendező hagymázas fantáziavilága! Mérések, és termelési adatok azt mutatják, hogy a jelenleg használt olajmezők a végüket járják, újakra pedig – az intenzív kutatások dacára – nem találnak sehol. Hiába is találnának, mivel egy lelőhely csúcsrajáratásához 35-40 évre is szükség lehet (addig csak a maximális hozam töredékét lehet kiaknázni belőle), úgyhogy ha most találnának egy hatalmas olajmezőt azzal se feltétlenül lennénk ki a szarból… csak hogy finoman fogalmazzak.
Ami a legdurvább az egészben az az, hogy az olajkutakból most vastag sugárban kitörő olajáradat csepegéssé silányulásához mindössze 20-25 évnek kell eltelnie. Persze lehet vitatkozni ezzel, mivel más források mást mondanak (ez amúgy konkrétan a DOE jelentése), de jelzésértékű, hogy egy ilyen megdöbbentő adatot se tart irreálisnak senki… Bizony esélyes, hogy 2030 környékére már csak csordogálni fog a nafta, a benzinárak az egekbe fognak szökni, jönnek a megszorítások, válságkezelő intézkedések, szép lassan ritkulni kezdenek a repülőjáratok, és előfordulhatnak majd kimaradások az élelmiszer- és egyéb ellátásban. Hihetetlenül hangzik, de úgy fest hogy sajnos igaz – néhány évtized múlva az emberiségnek újfent tanúbizonyságot kell majd adnia a legendás alkalmazkodóképességéről, különben nem fogja túlélni a teleket, és járványokat. Az olaj felhasználására berendezkedett nagyvárosok bolygószerte el fognak néptelenedni, és a lakosság által elhagyott toronyházak évtizedekig kísértetvárosokként fognak tornyosulni egy letűnt kor kései mementóiként. A természet lassan elkezdi visszafoglalni ami az övé: a nővények lassan feltörik majd az aszfaltot, kúszónövények indái fogják majd befúrni magukat az épületek réseibe – tényleg olyan lesz a látvány, mint a Legenda vagyok című film fiktív Manhattan-je.
Az talán egyértelmű, hogy ha elfogyik az olaj, akkor valami ilyesmi lesz a forgatókönyv – kivéve ha valaki elő nem húzza a megoldást a fiók mélyéről, ahova az “Olajipari érdekeket veszélyeztető alternatív energiaforrások drága pénzért megvásárolt leírásai” című mappát zárták el évtizedekkel ezelőtt. Ha viszont nincsenek ilyen leírások, vagy újonnan támadt pénzügyi érdekek miatt továbbra sem szabad őket a nyilvánosság tudomására hozni, akkor bizony eljön ez a korszak. Kérdéses, hogy ez tényleg rossz lenne-e. Tényleg fájna, ha elvesztenénk a most megszokott életmódunkkal járó kényelmet, az egészségtelen kajákat, és a könnyen elérhető életcélokat? A folyamatos stresszt, a kapitalizmus “áldásos” hatásait, a környezet kizsákmányolását, a szegények és gazdagok közötti olló folyamatosan egyre tágabbra nyílását? Tényleg csak vesztenénk azon, ha ez bekövetkezne? A válasz szerintem nem lehet egyértelmű igen, vagy nem. Ha például mondjuk – balszerencsédre – Afrikába születtél (esetleg valamelyik olajra alapuló országba), akkor a válasz egyértelműen igen, mivel a téged körülvevő világ nem teszi lehetővé, hogy megtermeld magadnak a túléléshez szükséges élelem előállítását. Ebben a problémában vastagon érintett amúgy még a fejlett országnak számító Japán is, mivel ez a szigetország a lakosság élelmezését jelenleg javarészt exportból oldja meg, és pont a szállítmányozás lesz az egyik olyan területe az életnek, aminek intenzitása hatalmasat fog zuhanni üzemanyag híján.
Nézzük a jobbik esetet: ha a világ olyan részén élsz, ahol lehetőséged van a földművelésre, állattartásra, fakitermelésre, akkor lehet, hogy nem fogod bánni a fordulatot. Megszabadulsz a hiteltartozásaidtól, a mindennapi stressztől, a túlzsúfolt városok káros hatásaitól – cserébe le kell mondanod a komfortról, a földrajzi távolságokon átívelő szociális kapcsolataidról, és a többi olyan pozitívumról, amelyek mind-mind az olajra épült civilizáció áldásos hatásai közé tartozott.
Olvastam is, de hallottam is (egy nagyon jó barátom szájából) olyan véleményt, hogy a legjobb az lenne, ha akár már ma bejelentenék, hogy elfogyott az utolsó csepp is, és már csak a tárolókban hullámzik néhány százezer liternyi belőle. Én azért nem vagyok ennyire bátor, és szerintem akik mint a Messiást várják a krízist szintén döbbennének az első olaj nélküli telen, amikor nem lenne mivel fűteniük. Szerintetek melyik verzió lenne a jobb: minél tovább olajra épülő társadalmat fenntartani, vagy ha kiürülne a Föld gyomra, és gyökeres változásokon menne át az emberiség életstílusa?

(Akit érdekel a téma, annak ajánlom még Tibor bá blogjának ezt a postját is.)

‘Meet the spy’ magyar felirattal

Írta JonC Ekkor: 2010. június 10. 1 KOMMENT

Ismétlem magam, mivel ez a videó volt már a blogon, csak épp’ ma fedeztem fel, hogy megcsinálták belőle a magyar feliratos verziót is, ráadásul van annyira jó, hogy én már sokadszorra néztem meg, és még most is röhögtem rajta. Hölgyeim, és uraim, engedjék meg hogy bemutassam a TeamFortress 2 legtechnikásabb, legsunyibb karakterét: a kémet!

(Többi ‘Meet the…’ videó magyar felirattal itt!)



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2681 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek