Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Jól kipöfékeltem magam

Írta JonC Ekkor: 2013. november 26. 3 hozzászólás

Bő öt éve egy slukk cigit se szívtam (nem kívánom ezt a kijelentést pontosítani, bár lehet hogy kellene), ma éjjel mégis azt álmodtam, hogy szívom a szálakat egymás után, közben meg nyugtatgatom magam, hogy “ugyan, csak ez a pár doboz, utána ugyanúgy leteszem, mint annak idején, semmiség az egész, na gyújtok még egyet”. Annyira életszerű volt az egész, hogy reggel bűntudattal, és számban a dohányfüst ízével keltem.

Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogok még ilyeneket álmodni. Ja, és bele se merek gondolni milyen lehet egy leszokott heroinista élete, ha nekem még mindig okoz efféle utórezgéseket a dohányos korszakom.

Öt ok, amiért nagy a kuss mostanában

Írta JonC Ekkor: 2013. november 22. 3 hozzászólás

Killing Floor: az évek óta tartó kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított szerelem az utóbbi hetekben újra fellángolt. Köszönhető ez az új pályának (a Tripwire feji tovább a tehenet, Istennek hála), és az elmúlt pár hónapban kijött fegyverpackoknak, amelyek közül egyet volt lehetőségem óccsóért beszerezni, és kipróbálni. Ugyan a legújabb frissítéssel is érkeztek új eszközök amelyeket a szörnyhordák megregulázására használhatunk, de azokat nem fogom 4-5 euróért megvenni, majd csak ha le lesznek árazva az is biztos. A szórakoztató headshotolást a multira hegyezett játékokban ritkán tapasztalható félelemérzettel vegyítő csodáról írt postomat ezen a linken találhatjátok.

killingfloor
Medvedisznóember bácsi épp’ meg akar cirógatni, nekem meg üres a táram

Far Cry 3: pár hónapja már említettem, hogy készül a post erről a játékról (konkrétan másfél A4-es oldalt írtam tele az impresszióimmal miközben toltam), de ez egyelőre késik – annyi már egyszer biztos, hogy ha egyszer el tudok jutni egy ilyen gyönyörű szegletébe a Földnek, akkor tuti ott is fogok ragadni, életem végéig marihuánatermesztésből fogok élni, és tisztes jólétben fogom felnevelni a hat gyerekemet egy dzsungellel borított völgy fölé magasodó szirtre épített kis faházban. Esténként kiülök majd a teraszra megnézni a sziget peremén túl elnyúló óceán felett lenyugvó napot, miközben egyik kezemben a sörétest fogom szorongatni (a kurva komodói sárkányok miatt), a másikban meg egy pohár csempészwhisky-t. Ja, és hogy a quadozást ki ne felejtsem: mindenhova azzal fogok járni.

farcry3
Ez itt bizony a grafika

Euro Truck Simulator 2: gondolta a franc, hogy pont egy olyan játék fog hosszú időre lekötni, amelynek az a célja, hogy minél élethűbben utánozzon egy olyan munkát, amelynek különös ismertetőjele az, hogy olyan kurva unalmas, hogy abba konkrétan bele lehet halni (ugye elég, ha csak elalszol, és máris kész a baleset), de érdekes módon mégis működik a dolog: azt kell hogy mondjam, hogy kamiont vezetni nagyon nagy flash, hiába nem tűnik annak. Megvan a sajátos bája annak, hogy éppen Lengyelország valamelyik autópályáján csapatod 120-szal az általad tuningolt Scania-val, miközben elered az eső, a lemenő nap sugarait pedig sötét felhők takarják el. Felnyomod a tompítottat, bekapcsolod az ablaktörlőt, és hatalmas satufékkel még épphogy le tudsz rongyolni a majdnem elvétett lehajtón. Persze ha elvéted, akkor – akár a valóságban – esetenként jól meg is tudod magad szívatni, ugyanis az ily módon beiktatott kerülőnek hála nem biztos, hogy határidőre le tudod szállítani az árut. A teljesített fuvarokból befolyó pénzeket a kamionjaid (oppardon: nyerges vontatóid) festésére, felfüggesztésére, lámpáira, kerekeire, motorjára, egyszóval: mindenére fordíthatod, illetve további gépek vásárlásával ,és sofőrök felvételével tovább tudod bővíteni a cégedet. Emellett még egy kis RPG-vonás is feltűnik a játékban, ugyanis XP-t kapunk minden sikeresen leszállított rakomány után, amelyet újabb és újabb fajta áruk, fuvartípusok unlockolására használhatunk. Szóval indokolt a játékot érdekesnek, és lebilincselőnek titulálni hiába nem lehet senkit jól fejbeheadshotolni.

eurotruck2
“Nahát, milyen gyönyörű kamion!” – gondolta pixelarcú apu, majd tovább bandukolt a büdös nagy /dev/null felé.

Dirt 2: két dolog szerencsés együttállása volt szükséges ahhoz, hogy én fél óránál többet töltsek egy autóversenyes játékkal: egyrészt gombokért tudtam venni egy példányt magamnak ebből a mókából, másrészt pedig egy bő hete boldog tulajdonosa vagyok egy Xbox360 gamepadnak is. A kettő együtt kifejezetten élvezetes: a Colin McRae (béke poraira) nevével fémjelzett sorozat második részében buggy-kkal, versenyautókkal, dzsipekkel, és egyéb négy kerékkel rendelkező gépekkel kell lenyomni a többieket, és lehetőség szerint elsőként érkezni a célba. Ennek elérése billentyűzetről – finoman szólva – nehéznek bizonyult, ámde a kontroller analóg karjaival már más a helyzet: egyszer még arra is vettem a bátorságot, hogy feltoljam a futam nehézségét hardcore-ra, és még így is sikerült első helyezettnek lennem – legalábbis néhány másodpercig, ugyanis a következő kanyarban már felkenődtem a korlátra, és az egész mezőny úgy ment el mellettem, mint agresszív részeg tahó füle mellett az észérvek hajnali kettőkor a késdobálóban. Persze kicsit visszavéve az arcból (és a nehézségből) már szórakoztató a száguldozás, néha úgy rezeg a kezedben a gamepad, hogy majd kiugrik, a fasza grafikának, és a folyamatosan megnyíló versenyeknek, autóknak, miegymásoknak hála hosszú távon is leköti az embert.

dirt2
A plüss dobókocka nélkül már régen bent lennénk abban a szakadékban ott balra

Hard Reset: kellemesen Blade  Runner-es cyberpunk beütés (tudod: hatalmas kijelzőkön futó boldog emberek szereplésével készült reklámok, neonfények, a magasban repkedő autók, felüljárók, folyamatos éjszaka, szakadó eső, és égbenyúló felhőkarcolók), és nosztalgikus hangulat (hála a nem túlzottan túlbonyolított játékmenetnek): ez a Hard Reset. A grafika fasza (persze végig egy szépen kidolgozott csőben megyünk, így nem nehéz ilyen látványt produkálni), a robotokkal vívott harcok nyomják az adrenalint rendesen az ember agyába, a hangulat pedig – a környezetnek hála – tökéletesen visszaaadja a koszosmocskos saját mocskába fúlt ultramodern nagyvárosok bájos miliőjét. Amúgy valahogy úgy vagyok ezzel a játékkal, mint valami nagyon édes, nagyon szirupos, de ettől függetlenül finom süteménnyel: naponta csak kis adagokat tudok belőle fogyasztani, ugyanis egy óra után már eyecandy-túladagolást kapok tőle.

hardreset
Már várom, hogy a sarkon túl feltűnik Harrison Ford egy ballonkabátban, kezében egy böhöm nagy stukkerral

Egy feltételezett házaspár, Ludmilla és Nyikolaj (vagy Anatolij) Tokov is eltűntek. Létezésük bizonyítékául egy, az eget rádióantennákkal kémlelő olasz testvérpár Torre Bertben rögzített felvételét szokták példaként felhozni. Az antennákkal befogták egy, a Föld körül keringő jármű adását, melyben egy kétségbeesett és összezavarodott női hangot lehet hallani orosz nyelven beszélve, aki képtelen volt visszatérni a Föld légkörébe. A hangot tulajdonítják Ludmillának, noha a neve sehol sincs megemlítve.

/A Wikipédia Elveszett kozmonauták című cikkéből/

A Képzelt Város nevű, szívem csücskét régóta bitorló zenekar soron következő, harmadik nagylemeze a fenti történet szereplőire emlékezve kapta az Anatolij címet. A történet van elég misztikus, és hátborzongató ahhoz, hogy meglóduljon az ember fantáziája ha belegondol milyen is lehet kint sodródni remény nélkül egyre fogyó oxigénnel (apropó, Gravitációt látta valaki? Jó az?). Ugyan a kiindulási alap, miszerint a lemez hangulatát egy halálraítélt, ki tudja azóta hol, melyik csillagködben úszó asztronautapár adja meglehetősen torokszorító, klausztrofób benyomást sejtet, de ez szerencsére nem igaz: némelyik szám igazán lélekemelő, és grandiózus – olyan, amilyennek egy filmzenének kellene lennie a jelenetben, amikor az idegen bolygó mögött felkel egy számunkra ismeretlen Nap, és szórni kezdi a fényét a sötétbe.
Ami miatt még érdekes a lemez, hogy ezen debütál az Oláh Gergőt váltó Kovács Ákos, akinek énekesi karrierjében az előző állomás a – bevallom számomra ismeretlen –  marionett ID nevű zenekar volt. Mivel az első két lemez számomra szövegileg volt inkább meghatározó (“pilóta lettem, a gépem felhők fölé száll, ha jól dobom” és társai), ezért kíváncsian vártam milyen irányba viszi el az összképet az új énekes személye. Ugyan még csak kétszer hallgattam végig (abban viszont biztos vagyok, hogy hetekig állandó résztvevője lesz a mindennapjaimnak, ahogy az előző albumok is), de az első benyomásaim alapján szerintem énekhangot, tudást tekintve teljesen rendben van a srác, viszont – egyelőre még – nem hallottam olyan emblematikus, akár tetoválásért/Coelho-s stílusú napnyugtás-idézetes képekért kiáltó versszakokat, amelyek Gergőnél jelen voltak. Ennek ellenére (vagy talán épp’ ezért, ha a vérfrissítéssel járó újszerű hangulatot nézzük) a lemez kiváló, tele katartikus, filmzenei hangulatú betétekkel. Talán a vonósok háttérbe szorulása az, amiért még kicsit fáj a szívem, cserébe viszont jóval könnyebben emészthető zenét kapunk jóval kevésbé bonyolult ritmusképletekkel.

A lemez ingyen tölthető innen – vigyázat, csak október 30.-ig!

UPDATE: majd elfelejtettem: aki van olyan szerencsés, és a naffaluban lakik, az jövő héten szerdán (tehát 30.-án, nahát!) az A38-on élőben is meghallgathatja az albumot, akkor és ott fogják ugyanis bemutatni! Facebook event link.

The Far Cry Experience – Vaas sziporkázik!

Írta JonC Ekkor: 2013. október 11. 1 KOMMENT

Új területen próbáltam ki magam az elmúlt napokban: leteszteltem, milyen is a feliratozók élete, és azt kell hogy mondjam nem egyszerű. Ha igazán minőségi munkát szeretnél végezni, akkor nemhogy az adott nyelv különféle kifejezéseit kell ismerned, de gyakran utána is kell nézned a különféle popkulturális utalások, kikacsintások eredetének is – már ha nem vagy olyan szerencsés, hogy például kapásból tudd mire fordították a magyar forgalmazónál a “Big Momma’s House 2” filmcímet (kiderült: ez a Gagyi Mami 2). Persze mindez nem ment volna megfelelő motiváció nélkül, szerencsére az is akadt: Vaas Montenegro (és az őt alakító Michael Mando) szórakoztatóan beteg karaktere, és a köré épített bájos hangulat bőven elég hajtóerőt adott ahhoz, hogy felirattal lássam el a kalandjait szerencsétlen hősünkkel, Chris-szel. A négy (plusz egy) epizódból álló kisfilm a Far Cry 3 univerzumában játszódik (amelyről amúgy hamarosan tervezek egy nagyobb lélegzetvételű postot, amelyhez folyamatosan készítem a jegyzeteket egy darab papírra, miközben egyre mélyebben beleásom magam a küldetéseibe). A film két ponton érintkezik a játékkal: egyrészt a helyszín (már ami a jellegét illeti), másrészt pedig Vaas, akinek karaktere úgy került be végül a Ubisoft művébe, hogy Michael teljesen elbűvölte a meghallgatáson a fejlesztőket, akik ezután kiszórták az eredetileg tervezett főgonoszt, és őt pakolták be helyette. Ezt tessék szó szerint érteni: a csávó egy az egyben le lett modellezve, arcmimikástul, testbeszédestül – mindenestül. Ez nem véletlen, a filmverzióban is látható khm… deviáns viselkedésmód rendkívül szórakoztató, és mindkét produktumban ugyanolyan sokkoló, és vicces.
A sztori amúgy elég röviden leírható: a lúzer szerepében Christopher Mintz-Plasse, a botcsinálta Bear Grylls tetszeleg, akinek inkompetenciájánál csak az arca nagyobb – legalábbis eleinte. Operatőr társával, Barry-vel azt a feladatot kapták, hogy forgassanak túlélőshow-t a játékban látható környezetre meghökkentően hasonlító szigeten. Ez egészen addig jól is halad, amíg bele nem botlanak Vaas-ba, aki zsoldoshadseregével ellenőrzése alatt tartja a környéket. Innentől begyorsulnak az események, hőseinknek egyre több kellemetlen élményben lesz része, míg a végén Chris egy meglehetősen kényelmetlen, és kiszolgáltatott helyzetben találja magát – na de ezekről a tapasztalatairól a kínzásos videók többet tudnak mesélni.

A sok duma helyett inkább lessétek meg a filmet, és a hozzá tartozó extrákat:

Ha netán nincs magyar felirat, akkor katt a lejátszó jobb alsó sarkában látható “CC” feliratú gombra, válasszátok ki a magyar nyelvet, majd katt az “ON”-ra!

Minecraft 1.6.2 – én nem erre emlékeztem

Írta JonC Ekkor: 2013. szeptember 4. 10 hozzászólás

Néhány hónap (lesz az egy év is, de ki számolja) kihagyás után olyan újra nyomni egy kicsit a Minecraft-ot, mintha egy öreg elektronikai szaki, aki a harminc éves technikához szokva próbálná megérteni napjaink kütyüjeit: oké, hogy nyomokban hasonlítanak ahhoz, amit ő ismert, de annyi új funkciót kéne megtanulni használni, hogy az bizony megfekszi a gyomrát rendesen. Így vagyok most én is: oké, hogy az építkezés alapjaival tisztában vagyok, meg még rémlenek az alap blokkok, és tárgyak receptjei, de amikor szembesülök azzal, hogy legutóbbi látogatásom óta bekerült egy csomó eszköz, ellenfél, és blokk, amikkel ráadásul 90%-ban nem is tudom mit kezdjek… nos, az elég frusztráló tud lenni. Itt van például az enchanting téma: oké, hogy felruházhatóak a tárgyaink ilyenolyan képességekkel, de hogy mindezt képtelen legyél hosszas utánaolvasás nélkül nemhogy használni, de elméleti síkon megérteni az szerintem elég tré. Marha jó lenne egy beépített help a játékban: mondjuk ráviszem a kurzort egy adott alapanyagra (legyen az tehénbőr, vagy kaktuszkocka), akkor igazán feldobhatná, hogy ebből miket lehet kihozni, milyen új blokkokat, tárgyakat lehet a segítségével craftolni.

Ami viszont nem frusztráló, csak meglepő volt az az, hogy találkoztam a páncélt viselő, fegyverrel hadonászó zombikkal(!), továbbá a frigyük gyümölcseként aposztrofálható kölyök élőhalottakkal (aszongya a Wiki, hogy ezek a falusiak megharapott gyerekei, de szerintem a fentebb vázolt magyarázat viccesebb a vizuális típusúaknak), amik gyorsak, sebeznek, és mókás nagy fejük van. Érdekes volt összeakadni az első denevérekkel is: konkrétan majdnem infarktust kaptam a sötét barlangban hirtelen megmozduló izéktől, amik ráadásul idegesítően sipítoznak is. Aztán megtaláltam életem első enchant-olt könyvét is (egy zombigenerátor termében volt), valamint egy name tag-gel is gazdagabb lettem, amit eleinte tanácstalanul nézegettem, hogy mégis mire jó. Itt megint csak utána kellett olvasnom, és kiderült hogy ezzel el lehet nevezni a legkedvesebb állatainkat, amelyek fölött ezután ott fog lebegni a választott név.

Az érdekesebb új blokkok persze megint csak a redstone-varázslatokhoz kötődnek, de ez a terület eleddig nem igazán kötött le. Ez persze nyilvánvalóan hülyeség volt részemről, ugyanis ezek nélkül nem lehet igazán látványos csapdákat, rejtekajtókat, vagy automatizált nyersanyaggyárakat létrehozni (kivéve az egyik map-emen prímán működő mobtrap-emet, ami redstone nélkül is öli le szépen a csontvázakat, creeper-eket és a többi csúnyaságot némi láva, és víz segítségével). Ami viszont újra felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt az az, hogy rábukkantam Sirius Youtube-csatornájára, ahol olyan remek mechanizmusok működését, és építését lehet megnézni, mint például a sült csirke-gyár:

Nyilvánvaló, hogy a srácnak a kisujjában van a különféle folyamatok automatizálása, és a logikai kapuk használata (amelyek ismerete nélkül maximum másolni tudod ezeket a szerkezeteket, újakat tervezni nem), úgyhogy simán el tudnám képzelni, hogy a PLC-vezérlés ismerete sem állhat messze tőle – persze erről nincsenek információim, lehet hogy automatikát tanul az egyetemen, mint leendő tervezőmérnök. Mindenesetre pár napja lenyűgözve nézegettem a videóit, és – egy másik, megnevezni nem kívánt okkal egyetemben – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megint nekiessek a Minecraft-nek. Már csak meg kell barátkoznom néhány tucat új blokkal, és eszközzel, valamint meg kell tanulnom az áramkörök logikai működését (és ez nem vicc, a játékban bármelyik kaput meg lehet építeni, ergo működőképes elektromos eszközöket is létre lehet hozni, lásd ezt, ja nem, ezt a videót), és máris én leszek a játék királya újra. Addig marad az idegenkedés az új eszközöktől, mondván, hogy én már akkor toltam a játékot, amikor ezek a kis pöcsök még a csattogós lepkét tologatták – ez akár igaz is lehetne, de nem mentség: meg kell tanulnom végre nem csak a kockákat pakolgatni, meg lépcsőket építgetni (ami szerintem egész jól megy már, lásd ezt a videómat), hanem beindítani azokat a fránya piston-okat.

Beágyazás a Facebook-ról

Írta JonC Ekkor: 2013. augusztus 22. 2 hozzászólás

Vajon a középre rendezéshez emelt díjas SMS-t kell küldeni a WordPress-nek? Esetleg értenem kéne a PHP-hoz meg a CSS-hez?! 🙂

És működik, és működik! Ez egyrészt fantasztikus, nagyban hozzájárul az emberiség fejlődéséhez, másrészt viszont újabb lehetőséget nyit arra, hogy ha netán bekövetkezik az elképzelhetetlen, és lerohad a mindenki által imádott közösségi oldal, akkor büdös nagy error message-eket kelljen más oldalakon is bámulni. Persze ez az élmény már most is adott nálam is, elég csak a lájkra buzdító opciókra gondolni.

No mindegy, végre egy újabb felesleges funkció (legalábbis számomra, biztos lesznek akik többet fogják használni). Amúgy micsoda bejegyzésception lehet már ez azoknak, akik kiváló ízlésről téve tanúbizonyságot már lájkolták a blog Facebook-oldalát, és most egy blogbejegyzésben láthatják újra a Facebook-os postomat?! Még jó hogy nem nyitottam véletlenül egy féregjáratot, ami beszippantja a teret, az időt, és a kontinuumot is.

Öndiagnosztika #2

Írta JonC Ekkor: 2013. augusztus 15. 4 hozzászólás

Az alábbi post megszületését alapvetően három oknak tudnám be:

  1. az Origin-en éppen töltődik lefelé a Dead Space 3 a maga bájos 11 gigájával, és amíg nem jön le nem akarok mással tolni (apropó, durva akció van a Humble Bundle-on!!)
  2. megittam egy sört, és lelazított annyira, hogy a görcs kiálljon kicsit a lelkemből
  3. kapcsolódva a második ponthoz: frusztrált, és feszült vagyok kissé, 90%-ban a meló, 10%-ban egyéb tényezőkből fakadóan (ami nem is rossz arány, elvégre a meló globálisan tekintve az életre le van szarva, max kirúgnak, míg ha a magánélettel vannak bajok azokat néha kurva nehéz orvosolni, nem ritkán szinte lehetetlen)

Na szóval az van, hogy az évek óta tartó jelenség, miszerint a szétidegeskedett munkanapjaim végére már csak pár óra eszetlen mészárlást tudok beiktatni (ami amúgy bárki bármit mond iszonyat hasznos, nem elég, hogy amíg a zombik fejét lövöm ezzel-azzal addig elfelejtem a melót, de volt olyan is, hogy fájt a fogam piszokmód, és amíg lekötött, addig egész elviselhető volt a helyzet), és blogra írni már nem marad időm. Persze minek is írnék, elvégre túlfeszített idegekkel, folyamatosan a technikai kérdéseken jártatva az agyam nem fognak vicces, netán filozofikus gondolatok az eszembe jutni. Az ilyenek helyett inkább marad a szorongás, a félelem, és a többi csodálatosan negatív érzelem, amikkel meg nem akarom tovább szennyezni a netet, pláne hogy a Nielsen szerint a magyar látja a legsötétebben a jövőt széles e galaxisban.  Ebből adódik, hogy ha netán nincs post, az nem azért van, mert nem szeretnék blogolni – hajaj, de mennyire szeretnék! Ülve egy kibaszott tó partján egy teraszon a nagy korsó sörömmel miközben a kedvenc zenéim szűrődnek ki a házból, és kibaszottul nem kell rágnom magam semmiféle munkával kapcsolatos szaron mondjuk már hetek óta! Amíg ezek a feltételek nem adottak, addig sajnos továbbra is akadozni fog az általam ideokádott karakterek folyama.

Amúgy valamiféle önfejlesztésnek alá kéne vetnem magam: alapvetően túl lelkiismeretesen próbálom a dolgom végezni, ami persze nem baj (elég nagy felelősséggel járó munkát végzek, ugyan nem robban erőmű, ha valamit elkefélek, de okozhatok elég nagy károkat is), de amikor azt veszem észre magamon, hogy van egy rutinfeladat, amit mondjuk már rengetegszer csináltam régebben, de most, hogy újra meg kell csinálnom nekiállok görcsölni rajta – nos, az nem egészséges. Ez olyan kb., mintha egy fodrásznak már csomószor kellett volna mittomén, dauerolnia életében, de egyszercsak bejelentkezik a Kovácsné szombatra, és ő már szerdán azon idegeskedne, hogy hogyan fog sikerülni a frizura. Egész egyszerűen valamiért nem vagyok képes megbízni az évek alatt rám tapadt tapasztalatomban. Aztán ez csak fokozódik, ha olyan feladat elé állítanak, ami nem lehetetlen, viszont még sosem csináltam. Dokumentációk ide, segítőkész kollégák oda az ilyesmiken képes vagyok szinte álmatlanságig stresszelni magam. Amúgy annál erősebb motiváló erő nincs a minél több tudás felhalmozására, mint amikor saját magadat akarod megóvni egy óriási szopástól, amikor valamit élesben is végre kell hajtanod szigorú határidőkhöz kötve életedben először.

Persze ezekből a sztorikból tanul az ember, és minél nagyobb tapasztalattal rendelkezik egy adott területen, minél többször csinált egy adott műveletet (legyen az egy adatbázis upgrade, vagy SAP konfigurálás, ha már az én szakterületemnél maradunk), annál magabiztosabban, annál kevesebb stresszel tud nekivágni az újonnan felmerülő kérések teljesítésének, megoldásának. Nálam most valamiért ez a mechanizmus működik szarul, és akkor se vagyok magabiztos, amikor lehetnék. Ebben szerintem közrejátszik a lelki alkatom is: sajnos(?) gyakran vagyok magányos, és kb. elanyátlanodott amióta itt Fehérváron élek egy kurva albérleti szobában kb. tökegyedül. Egyetlen komolyabb cimbim van, de vele se járunk össze meló után, meg szerintem idővel egymás agyára is mennénk. A hétvégék azok, amikor fel tudok töltődni (már ha éppen nem kell túlórázni…), és úgy tudok viselkedni, ahogy valójában szeretnék. Valamiért a munkahelyi légkör, és a fél éve-éve ismert emberek társasága erre nem alkalmas. Az otthoni barátaim ismernek már 10-20 éve, és közöttük tényleg nem kell semmiféle pózt, vagy manírt felvennem. Ha ezek a hétvégék nem lennének nem tudom mi lenne velem. Itt van például az egyik lakótársam: aranyos srác, kicsit szerencsétlen (kb. mint minden harmadik kocka a cégemnél), és abból áll az általam látott élete, hogy végigdolgozza a hetet, utána meg itt ül a laptopja előtt egész hétvégén az albérletben (ezt persze csak feltételezem, nem szoktam itt lenni olyankor, de az tuti, hogy ő nem megy haza az anyjához). Iszonyat. Én ettől nagyon mély depresszióba esnék, nem nagyon látnám célját a létezésemnek, legalábbis rövid távon. Mi értelme lenne az egésznek, ha nincsenek barátaid, nincs barátnőd, nem találkozol a szüleiddel, nem vagy emberek között?! Ha már nem születtél rákkutatónak, vagy atomfizikusnak, aki egyszer majd felfedezi a teleportálást, akkor mi más lehetne a célja a heteidnek, mint hogy szociális életet élj? Persze, a gyerek. A gyerek, ami mindent megváltoztat, felforgat, elront, és egyszerre megszépít. Nem is nagyon akarok belemenni ebbe a témába, mert úgy vagyok vele, mint a macska az esővel: csak sejtem, milyen lehet. Lassan harminc leszek, és persze ez még nem ok a kapkodásra (elvégre ha ügyes leszek akár még 60-70 évesen is tudok majd produkálni, max bekapok majd pár kék tablettát), de azon kapom magam néha, hogy azon elmélkedem milyen lennék apának. A válasz mindig ugyanaz: nagyon jó! Elvégre a Sims-ben is egész jól boldogulok, a Black&White-ban is elvertem az óriásmajmomat, ha falusiakat evett, szerintem simán fel vagyok készülve erre.

Persze mindehhez először is fel kell adnom a jelenlegi életemet. Még elmegy ez a konzervzabálós-albérletben kockulós-biciklivel száguldozós életmód így, hogy nem várja el ez az infantilis társadalom, hogy ennyi idősen kiépített egzisztenciával rendelkezzek, de egy gyerek mindent megváltoztatna. Ehhez ki kellene lábalnom a jelenlegi életmódomból, ami túl sok idegeskedéssel, és önfeláldozással jár (vasárnap hajnalban például kelek 4-kor, hogy egy fél órás munkát megcsináljak bagóért), és keresnem kell valami olyan területet, ahol lehet hogy kevesebb a pénz, de több időm (és főleg energiám, idegrendszerem) marad magamra, és a szeretteimre. Jó érzés tudni, hogy bármikor bemehetnék a főnökömhöz felmondani – persze a bankom nem lájkolná a dolgot annyira, legalábbis eleinte. Aztán úgyis találnék valamit, okos vagyok és szép is, mi baj lehetne? A viccet félretéve azok szoktak a legrosszabb pillanataim lenni, amikor azt hiszem, hogy ebből a munka (és a bank) által kreált ördögi körből nincs kiút. Pedig van. Mindig van, és még a legszarabb helyzetből is ki lehet mászni. Még ha holnap felmondanék akkor se vinné el a bank a lakást, és akkor is menne tovább az élet – lehet, hogy szebbé is válna. Ez azért elég pozitív szerintem. Csak figyelnem kell arra, hogy ezt el ne felejtsem soha.

Kivételesen nem három-négy éves játékkal tolom mostanában, hanem a Dead Island friss-ropogós (jó, áprilisban jelent meg, az nálam még simán primőrnek számít) új részével, amely a Riptide alcímet kapta (megtranslételtem, ez magyarul azt jelenti, hogy dagály). Persze a frissessége relatív, ugyanis inkább spinoff, mint teljes értékű új rész a szentem. Az első Dead Island motorjával, és hangulatával találkozhatunk újra, amit én nem bánok, ugyanis – minden hibájával együtt – szerettem azt is. A fő ok, amiért alapvetően pozitívan viszonyulok a brandhez az nem más, mint a környezet. A környezet, amelyhez foghatót játékban ritkán látni: a gyönyörű nyaralósziget mindkét részben olyan kulisszaként szolgál a zombimészárláshoz, hogy gyakran az járt a fejemben, hogy simán ideköltöznék, a zombikkal meg majd valahogy eléldegélünk egymás mellett. Nem lehetnek rosszabb szomszédok, mint a panelban a felső lakásban éjjel kettőkor bútorokat tologató alkesz, vagy a minden szarért feljelentgető megzizzent öregasszony a földszintről. A fejlesztők olyan látványt álmodtak a képernyőre, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni, és nem a technikai megoldások miatt, hanem mert az embert szinte elfogja a szomorúság, hogy hasonló helyek léteznek a Földön (Bora Bora, Seychelle szigetek, Hawaii…), csak éppen a büdös életben nem fog eljutni ezekre. Na sebaj, a monitoron legalább valamelyest átélhetjük, milyen lehet sört kortyolgatni egy cölöpökre épült stégen, miközben a kristálytiszta víz a parti homokot mossa. Fent a kilencediken legalább izzadni is tudok hozzá, a hátamra forró levegőt fújó ventilátor a tengeri szellőt biztosítja, teljes az élmény.

Dat trailer

Ez az idill egészen addig tart, amíg egy óvatlan pillanatban pofán nem ver minket a játék egyik spéci ellenfele, a Thug (hogy visszakanyarodjak a post eredeti témájához), és nem repülünk hátra métereket. Az enyhén sablonos sztori szerint ugyanis a nyaralóparadicsomban egyik napról a másikra mindenki meghal, majd élőhalottként tér vissza a túlvilágról. Hőseink (akiket már az első részben megismerhettünk) nagy nehezen el tudják hagyni az eredeti játékban bejárt szigetet, ámde szerencsétlenségükre – egy hajótörést követően – egy ugyanolyan zombiktól hemzsegő szigetre vetődnek, mint amilyen az előző volt (én a nagydarab négert, Sam B-t választottam karakteremül, ő meg is jegyzi, hogy “nebassz, már megint?!”, amikor közli vele az őt megtaláló csaj, hogy bizony itt is hemzsegnek a nyáladzó agyhalottak – és most nem valamelyik pártunk nagygyűlésére gondoltam ez alatt). A négy választható karakter mindegyike immúnis a fertőzésre (nahát), sőt a gonosz csúnya amerikai hadsereg is tiszteletét teszi a történetben – ők természetesen biológiai fegyvert akarnak faragni a zombik hordáiból.

Mint látható a sztori csöppet klisés, de nem is vártam el Walking Dead-szintű történetvezetést a játéktól (eleve nehéz is sandbox FPS-be felépített cselekményt építeni, persze volt már hogy egész jól sikerült, lásd Skyrim), elvégre a lényeg egészen máson van: a fröcskölő véren, és a reccsenő koponyákon természetesen! A brutalitás elkerülhetetlen velejárója az efféle játékoknak, és itt is lehet trancsírozni rendesen. A motor mondjuk nem a legjobb erre a célra: valamiért nem nyerte el a tetszésemet a vér ábrázolása, és mintha a modellek is kicsit poligonhiányosak lennének. Az új Call of Juarez játékokat is mozgató Chrome Engine 5 még mindig kicsit amatőr megoldásokkal operál helyenként, és számomra ez főleg a harcokban tűnt fel (a vízesések látványa is kicsit tré elsőre, hogy a “kameráról” lecsorgó vízeffektet ne említsem), persze idővel megszokhatóak a hibái (a rongybabafizika például rendszeresen produkál clipping problémákat, a leölt zombik ennek hála gyakran végzik félig a talajba merülve). Az összkép ennek ellenére is pozitív, de erről leginkább a kiváló pályatervezés tehet (ahogy már fentebb is méltattam).

Szép környezet ide, repkedő fejek oda, ez így még elég vérszegény lenne. Tudták ezt a Techland-nál is (Isten áldja a lengyel játékfejlesztést!), és többféle fejlődési lehetőséget is beépítettek a játékba. Ezt a szekciót egy az egyben átvették az első részből, ugyanis ugyanúgy tudunk egyrészt az elején karaktert választani (a négy hős négy specializálódást is jelent, van amelyik nagyobbakat sebez az éles fegyverekkel, van amelyik a lőfegyverekkel bánik jobban, stb.) másrészt tapasztalati pontokkal új képességekre szert tenni (kevésbé fáradunk ki a harctól, ilyesmik), harmadrészt pedig a megszerzett fegyvereinket tovább tunningolni (például a bézbólütőt megtunningolhatjuk néhány ízléses százas szöggel). További pozitívum, hogy szerencsére nem herélték ki a cooperative játékmód lehetőségét sem – mondjuk ennek köszönhetően meglepődtem rendesen, hogy az én elvileg single player játékomba egyszer csak belépett valami vadidegen, és nekiállt kóricálni körülöttem – mint kiderült az Options-ben alapból be van kapcsolva, hogy bárki csatlakozhat a játékodhoz.

Bár az efféle játékokat én a nagy téli depressziók idejére szoktam félretenni (emlékszem milyen jó volt évekkel ezelőtt például végigtolni az első Far Cry-t valahol február környékén), de ezzel kivételt teszek: a földi Paradicsomot pokollá változtató zombik hentelése kombinálva a gyönyörű környezettel rabul ejtett rendesen. Jó hír a végére: a Humble Bundle-nek hála még öt napig 25$-ért megvehető az első résszel, és egyéb fasza játékokkal (Saints Row 2-3, stb.) egyetemben.

Ingress – Utcára kockák!

Írta JonC Ekkor: 2013. július 23. 2 hozzászólás

(Disclaimer így az elején: ugyan úgy tűnhet, hogy döglődik-halódik a blog, én inkább a “pihentetés” (esetleg a nagy melegre való tekintettel a “jegelés”) kifejezést használnám a jelen állapot jellemzésére. Mostanában nem vagyok túl produktív, de lesz ez még másképp’ is!)

Portál mellett nem jó lakni (?) (Forrás: XKCD)

Az Ingress nevű iPhone-ra és Androidos készülékekre is elérhető játékkal először Fricc kollegámnak hála találkoztam néhány hónappal ezelőtt. Néhány lelkes tőmondatban jellemezte, hogy ez miért olyan jó, aztán következett pár évszakváltás, ééés már kaptam is egy meghívót végre – persze nem tőle 🙂 Valami azért rémlett a játékkal kapcsolatban: GPS alapú stratégiaként emlékeztem rá, és nem is tévedtem semmit. A cucc ugyanis az örökké egymás ellen küzdő globális erők  harcáról szól, ámde a számítógépen játszható stratégiákkal ellentétben itt nem lerombolnunk kell az ellenfél bázisát, hanem el kell foglalnunk azt. Most jön a csavar: úgy, hogy odamegyünk. Igen, fizikailag. A lábunkkal/biciklinkkel/autónkkal/akárminkkel. Bizony. A játék ugyanis egy új, AR (augmented reality) réteget húz a már létező valóságra, amelyben az út széli Mária-szobor, vagy a kocsma melletti kistemplom is lehet egy úgynevezett portál. Ezek a portálok három féle stádiumban létezhetnek: senkiéi (szürkék), vagy valamelyik csapat már kisajátította őket magának, ilyenkor kék vagy zöld színben pompáznak. Hétvégén például tettünk egy kört barátnőmmel Pápán (ezúton is köszönet neki, hogy elviseli az efféle hülyeségeimet), amelynek eredményeképpen megkaparintottam pár gazdátlanul árválkodó portált, amelyek “civilben” tűzoltóság előtti szobornak, és hasonlóknak tűnnek az egyszerű beavatatlanok számára:

Screenshot_2013-07-23_18-52-19

A portálokon található nyúlványok száma a rájuk telepített rezonátorokat jelzik, amelyeket ellenséges, vagy akár saját ilyen csomópontok meghekkelésével kaphatunk. Ez a következőképpen zajlik: odamegyünk a portálhoz (igen, FIZIKAILAG), előkapjuk a telefont, elindítjuk az Ingress-t, majd a térképen a hatókörünkben található színes izére bökve elővarázsolhatjuk a menüt. Itt lehet elindítani a feltörési kísérletet, amely – ha sikeresen zárul – tárgyakkal, és pontokkal gazdagodunk. Ha netán nem sikerül a művelet, akkor jó esetben csak várnunk kell (ha túlmelegedett a célpont), rossz esetben – ha ellenséges, és fel van szerelve védelmi rendszerekkel – akár ránk is sebezhet. Visszatérve a tárgyakra: e módon zsákmányolhatunk rezonátort, turret-eket, és egyéb hasznos dolgokat is. A rezonátorokkal lehet a saját portálok szintjét növelni (maximum nyolcat lehet egyre pakolni, mint ahogy a fenti képen a bal alsó sarokban is látható), majd ha megvan a maximum, és rendelkezünk a megfelelő portál kulcsával, akkor akár össze is köthetjük egy másikkal. Ha már háromszögbe rendezzük az összekötött csomópontokat, akkor egy úgynevezett field-et képezhetünk velük. Ilyen erőtérmezőkkel lehet például csillagot rajzolni Texas államra:

ingress_texas

De ha úgy tartja kedvünk lefedhetünk velük egy egész kontinenst is:

ingress_australia

Persze mindez amit eddig leírtam csak a felszín: egyrészt mindennek megvan az értelme, és haszna (globális háború zajlik ugyanis a portálok birtoklásáért, amelyben jelenleg a zöldek állnak nyerésre), másrészt pedig szigorú szabályokhoz kötve lehet csak bármit is csinálni. Például egy magas szintű, nyolc rezonátorral ellátott portált egyedül létrehozni nem lehetséges (ugyanis egyes szint felett már nem lehet mind a nyolc a tied egy csomóponton), a linkelésüknél is figyelembe kell venni a szintjüket: LV1-eseket nem enged a rendszer több tíz kilométerről egymáshoz kötni, stb. Még szerencse, hogy háttértechnikában nincs hiány: mivel tudtommal a játék egy Google-es mérnök fejéből pattant ki, ezért alap, hogy van csecse Maps-ünk minden földi jóval felvértezve (szűrési lehetőségek, stb.), illetve több leírás is elérhető a szabályrendszerről (például ez). Aki pedig igazán bele akar merülni a játék világába, annak javaslom a Play ezen keresését, jópár kiegészítő tool elérhető az alap app-on kívül is, amelyek megkönnyítik az életünket.

Ami kicsit elveheti a kedvünket az az, hogy a játék egyelőre bétateszt fázisban van, ezért nem annyira könnyű bekerülni. Nekem még akad két meghívóm, ha kell, dobjatok egy kommentet!

Öndiagnosztika #1

Írta JonC Ekkor: 2013. július 5. 5 hozzászólás

Ugyan nem tudom pontosan megítélni, hogy a blog és annak Facebook oldala alapján milyen képet alakítottatok ki rólam, de feltételezem, hogy nagy általánosságban véve pozitív lehet a véleményetek. A gond csak az, hogy érdekes módon ez nem biztos hogy akkor is csorbítatlan maradna, ha személyesen is találkoznánk – persze sok minden függene az éppen aktuális hangulatomtól, ha ez megtörténne. El kell mondanom valamit: sajnos én alapvetően egy stressz által könnyen szar mederbe terelhető idegeskedős típusú entitás vagyok, akinél ez akut emberundorban és frusztráltságban jelentkezik. Ha nincs stressz, akkor én sem viselkedek hülyén, de ha akad… nos, akkor arrogánssá, és antiszociálissá válok. Szerencsére ezek a periódusok ritkán tartanak akár csak egy napnál is tovább, de éppen elég azt a pár órát elviselnie azoknak, akik a környezetemben vannak, amíg tart (munkatársaim például). Mindezt tetézi egy jó adag emberundor úgy alapszinten mindenféle egyéb tényező nélkül: ha friss, kipihent vagyok még úgy se szívesen megyek át pl. a Spar-ba, ugyanis néha már attól is dühös leszek, hogy állandóan a pofámba bámulnak az emberek. Ennek – mármint az emberundornak – legalább sejtem az okát (a stresszkezelésem selejtes mivoltjáét nem): egészen egyszerűen kevés emberrel találkozom, nincs lehetőségem megbizonyosodni a mélyen azért sejtett igazságról, miszerint az az általánosítás, amely beette magát a hülye fejembe (miszerint az emberek ostobák, értéktelenek, és butaságuk okán kurva idegesítőek, értetlenek) egészen egyszerűen nem igaz. Persze úgy, hogy csak látom őket az utcán, de nem beszélek velük (erre például egy fesztivál remek alkalom lenne, kár, hogy pont azért nem megyek ilyen rendezvényekre mostanában, mert el akarom kerülni őket) nehéz is lesz ezt a negatív érzést valahogy kordában tartani – egyelőre marad az undor, és a negatív prekoncepciók. Nehéz számomra érző, értelmes embereket képzelni a tömeget alkotó részegységek mögé.

Mindez előrevetít egy csodálatos öregkort, amely arról fog szólni, hogy bent puffogok majd a szobában, hogy a gyerekek kint visítoznak a téren, és rendőrt fogok hívni az éjszaka az utcán beszélgető emberekre. Ki kéne költöznöm egy erdőbe.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2682 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 2 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek