Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

A második nap

Írta JonC Ekkor: 2010. március 17. 5 hozzászólás

Egy fázós éjszaka után (mert ugye okosan lekapcsoltam éjszakára a klímát, merthogy igen zúg) reggel egész frissen keltem ki hatalmas ágyamból (amúgy tényleg nagy, és főleg magas, tériszony garantálva). Fél óra múlva már nagyjából embert varázsolva magamból állhattam neki annak a napkezdő szeánsznak, amit legegyszerűbben talán svédasztalos reggelizésnek nevezhetnénk, ámbár ez a definíció nem érzékelteti igazán a vele járó ízorgiát, és kellemes reggeli csevegést a szépen berendezett étkezőben. Zseni volt, aki kitalálta: hihetetlen mennyiségű kaja áll az ember rendelkezésére, amelyek jó érzékkel történő kombinálása (mindenből egy kicsit) igazi élmény lehet. Én is így tettem: főtt tojás, és sült bacon kombóval indítottam, majd egy kis virslivel (wurst-tal, ha úgy tetszik) és mustárral tettem fel a koronát az egészre, majd végezetül letoltam – a kávém mellé – egy jó pohár narancslevet. Persze nem – csak – az játszott közre abban, hogy korán reggel degeszre tömtem magam, hogy naponta mindössze 4 euro-nkba kerül az egész (a szálloda étlapján figyelő 20-30 eurós étkek fényében ez egész baráti ár), hanem spórolni is szeretnék azzal, hogy nem ebédelek. A pénznek persze amit nem költök el már megvan a helye: azt megelőzendő, hogy minden játékokkal kapcsolatos postomat azzal kezdjek, hogy azon nyavalygok, hogy mennyire eljárt az idő a vasam felett úgy döntöttem, hogy az el nem költött pénzemet gépfejlesztésre fogom fordítani. Körülbelül – ha minden jól megy, és hétvégén nem iszom el – marad 50000 forint, ami már kezdőlöketnek elegendő lesz: megveszem belőle az alaplapot meg a procit, a többit (videokártya, RAM) meg majd idővel.

Délelőtt volt szerencsénk majdnem megríkatni egy német manager-t, amikor megtudta, hogy mégse vagyunk akkora nagy profik, mint ahogy neki beállították
Visszatérve a fejleményekre: némi aláírogatás, és hasonlók után átjutottunk a portaszolgálaton, majd nekivágtunk a helyi IBM épületének (amelyből állítólag több is van Düsseldorfban, a mienk szerencsére 2 percre van gyalog a szállodától). Aki játszott a F.E.A.R.-rel, annak ismerős lehet a berendezése: üvegfalú irodák, tárgyalók, és eldugott kis fotelek dohányzóasztalkákkal mindenütt, az uralkodó szín a falakon pedig a kék, és a narancssárga. Az egész hodály olyan, mint egy labirintus: szűk, és ugyanolyan folyosók, amelyek semmiben sem különböznek egymástól, így sikerült is párszor eltévednünk. Az egész épület (usque 10 emelet) kongott az ürességtől, ami a túlzsúfolt fehérvári lokáció után meglehetősen furcsa volt. Elvétve láttunk embereket egy-egy nagyobb teremben magányosan ücsörögni, de rengeteg folyosón már-már vártam, hogy mikor fúj át a szél egy ördögszekeret a kereszteződésen. Durva. Gondolom az lehet az oka, hogy – míg nálunk olcsó a munkaerő, még a tapasztalt szakember is, legalábbis hozzájuk képest – a cég egész egyszerűen nem tud tömegeket eltartani, legalábbis német fizetéssel semmiképpen. Az egyszerűbb, bárki által elvégezhető munkákat Fehérvár végzi (persze akad expert is bőven), míg itt csak a rutinos rókákat alkalmazzák, akikből tudvalevőleg elég kevés van.

Amúgy unalmas napunk volt, bár azért volt pár momentum: délelőtt volt szerencsénk majdnem megríkatni egy német manager-t, amikor megtudta, hogy én, meg Laci kollegám mégse vagyunk akkora nagy profik, mint ahogy neki beállították 🙂 Az ember percek alatt éveket öregedett, én pedig szinte megsajnáltam, annyira elkeseredettnek látszott 😀 Sebaj, egy kis stresszt el kell viselni azért a több ezer eurós fizetésért, kibírod!

Délben meg jött egy takony kölyök német egyetemista, és – 20 perccel a megbeszéltek előtt – elráncigált minket egy meeting-re, amit ő tartott. Először akkor nyihogtam majdnem fel, amikor kiderült, hogy a projektorral kivetített prezentációjának az első oldala róla szólt (képpel illusztrálva, ahogy épp egy fotelben ült), majdhogynem születési adatokkal, és hobbikkal kiegészítve 😀 Viccen kívül körülbelül 3 percig ecsetelte a karrierjét a cégnél, meg hogy ő csak diákmunkás, és április 30. után visszamegy tanulni (hol nem szarom le???!). Utána még fél órán keresztül rabolta az időnket, amelyben Laci is tevékenyen asszisztált, mivel minden hülye menüpontra rákérdezett a kivetített ábrán, amelyek amúgy se fognak ránk tartozni (“Laci, azt a piros ikszet a jobb felsőben is kérdezd már meg tőle!” – súgtam a fülébe), de nem haragszom rá, mert én nagyon jól szórakoztam azon, hogy Feri arcát láttam egyre jobban torzulni a szemem sarkából.

Délután öt óra körül aztán úgy döntöttünk, hogy elég volt a mókából, és elkezdtünk összecihelődni. Odaléptünk a hiperexpert, nagyon rutinos német SAP-gurukhoz, és illedelmesen megkérdeztük tőlük, hogy ugyanmár árulják már el, hogy merre van itt valami boltféle, mert tegnap több kilométert legyalogoltunk, és egy darabot se láttunk. Ha azt kérdeztük volna, hogy hogyan kell oprendszert, adatbázist, pellust, és dimenziót cserélni egy rendszer alatt azt pikk-pakk vágták volna, de ezzel sikerült megfogni őket: 10 perc megfeszített Google-ezés után nagy nehezen prezentáltak nekünk egy útvonaltervet, amely segítségével elindulhattunk megkeresni az egyik helyi Kaufland-ot. Ilyen nincs Magyarországon, de dettó olyan az egész, mint egy jól fejlett Spar persze mindenből jóval nagyobb választékkal (csak kenyérből volt vagy tizenöt féle). Még nem mentünk be egyből a bevásárlótérbe, mivel kiszúrtunk magunkat néhány kajáldát: az egyik távolkeleti ízekkel operált, a másiknál pedig üveges pult mögött sorakoztak a tengeri herkentyűk mindenféle mediterrán szószokkal, meg hasonlókkal kombinálva. Ez már felkeltette az érdeklődésemet, oda is léptem, és megkérdeztem a csajt, hogy szpíkel-e angolul. Mutatta, hogy just a little bit, mondtam neki, hogy “that should be enough” ahhoz, amit szeretnék. Ezek után végigkóstoltam vagy 3 fajta rákot, meg két fajta szószt (pedig nem is kértem). Nagy derültségemre Ferit is megkínálta egy kis ráksalátával, pedig ő kifejezetten undorodik minden ilyesfélétől (persze ez nincs a homlokára írva :D). Végül némi rákkal, aprógombával, és valami meghatározhatatlan nevű szósszal a tatyómban jöttem el onnan. Ezután bementünk vásárolni, és néhány üveg sörrel, némi dunsztos üveges virslivel, meg egyéb apróságokkal gazdagabban (és majdnem tíz euróval szegényebben) távoztam. Visszafele persze – ha még nem említettem – újabb majd’ két kilométeres séta a szállodáig, de legalább közben kellemesen besötétedett, így megcsodálhattuk ezt az üvegpalotát kivilágítva is:

Ferinek kicsit remeg a keze, de azért talán kivehető (az általam telefonnal lőtt fotót inkább meg se mutatom, azon még ennyi se látszik :)). UPDATE: a többi kép ezen a linken elérhető, ráadásul ez a galéria folyamatosan bővül, ahogy készülnek az újabb fotók!

Ennyi volt nagy vonalakban a mai nap… nem tartom valószínűnek, hogy amíg kint vagyok lesz más téma is a blogon az élményeimen kívül, de ez talán érthető is: nem mindennapos dolog azért Düsseldorfban bolyongani egy ilyen csóró magyarnak, mint amilyen én is vagyok 🙂 Persze ha majd hazaértem jönnek újra a kockulós postok, de egyelőre – érthetően – az élmény köti le minden figyelmemet, hogy kint vagyok egy vadidegen városban.

UPDATE2:

azért meglátszik, hogy magyar vagyok:  tolom a virslit kenyérrel és mustárral egy majdnem 40000 forintba kerülő hotelszobában :D:

Kint vagyok!

Írta JonC Ekkor: 2010. március 16. 2 hozzászólás

Életem talán legdurvább élményén estem ma túl, és még most se döntöttem el, hogy jó volt-e ez nekem, vagy épp a klausztrofóbia és a halálfélelem sokkoló egyvelegét volt “szerencsém” átélni. Néha volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy menten pánikrohamot kapok, de szerencsére ez gyorsan elmúlt, sőt egy idő után már élveztem is. Ja, hogy miről is beszélek? A repülőútról, amin ma részt vettem! Tényleg életem egyik legijesztőbb élménye volt, és biztos, hogy jó darabig össze fog kicsit szorulni a gyomrom ha csak eszembe jut, pedig nem is volt olyan rossz… de talán kezdjük az elején!

Már reggel stresszesen keltem, pedig az utóbbi napok végig úgy teltek el, hogy szinte nem is gondoltam az előttem álló útra.  Ehhez képest már egy órával a taxiindulás előtt sík ideg voltam, úgyhogy a reggelre betervezett kávét inkább hanyagoltam is. Csomag összepakolva, fürdőszoba-mérlegen lemérve (okosan: először rááll cumó nélkül = 80 kiló, aztán cumóval = 90 kiló, nos mennyi lehet a cumó súlya?), anyám szendvicsei is betárazva a kézipoggyászba (természetesen az egyikkel sikerült egy egyenletes vajréteget felvinni a laptoptáska belső oldalára, miután kicsúszott a szalvétából, és szétnyílva becsúszott a zsebbe), laptop-akksi csutkára töltve (merthogy milyen jó lesz majd Carmageddon2-zni a repülőn, persze hülyegyerek, aztán rettegni ki fog?), meg persze a szitkozódás se maradhatott el, amikor konstatáltam, hogy Fehérváron hagytam az albiban a headset-et a telefonhoz, szóval zenehallgatás sztornó (pedig most legalább egyszer az életben kipróbálhattam volna éles körülmények között a k750i-m repülős üzemmódját).

Aztán beállt a taxi is végre, egy szép Mercedes… Elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésen, és szóba elegyedtem a sofőrömmel, ha már néhány órán keresztül kénytelenek leszünk egymás társaságát élvezni. Beszélgettünk mindenféléről, az izlandi államcsődtől a drága éttermeken át a céges telefonelőfizetések százas tételben felvásárlásának előnyeiig (“havi fix bevétel, sőt a telefonok eladásából is csurran-cseppen valami” -mondta, mire én majdnem megkérdeztem tőle, hogy ha ennyire jó az üzleti érzéked, akkor hogyhogy taxisofőr vagy), közben meg téptünk 150-nel az M1-esen. A cégemnél a kedves asszisztens lánykák három és fél(!) órát saccoltak arra, hogy felérjünk Pestre, ehhez képest két óra elegendőnek bizonyult Ferihegyig. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mégse kárhoztatom magam arra, hogy két-három órán át ácsorogjak a terminál várójában, helyette a reptér melletti bevásárló- és egyéb centrumnál kidobatom magam. Így is történt, lehúztam a céges Amex-em (- 36000 forint), és könnyes búcsút vettünk egymástól. Némi töprengés után betértem – talán életemben először – a helyi (vecsési) Burger Kingbe, és rendeltem magamnak valami szart (királyi ajánlat… pff…), majd megkérdeztem a lánykát, hogy ugyanmár nem-e lehetne, hogy itthagyjam a hatalmas pakkomat, amíg elugrok – még egyet utoljára – Tesco-zni. Erre ő hívatta a boltvezetőt, aki közölte, hogy lehet róla szó, de felelősséget nem vállal érte. Mondtam neki, hogy ezt el sem várom, csak had hagyjam itt. Az egyik pultoscsaj poénkodott még egy sort a csomaggal kapcsolatban, hogy “ugye nincs benne bomba?”, amit én egy könnyednek szánt kacajjal nyugtáztam, pedig a lelkem mélyén igazából sírtam.

Tekerjünk azt mondom, mert így soha nem fogok elérni a lényegig: már túlestem a vámvizsgálaton (hehe, velem nem vetették le a cipőmet se, úgyhogy kicsempészhettem volna néhány deka kábítószert a zoknimban akár), amikor elkezdett újra úrrá lenni rajtam a szorongás. Egyre közelebb volt az a pillanat, hogy bizony be kell szállnom egy repülőgépbe, ami el fog emelkedni az anyaföldtől, ami 26 évemen át biztonságos közegemként szolgált. Beszálltunk a reptéri buszba, ami kigördült velünk a gépünkhöz. Nos… én egy hatalmas kétszintes Boeing-et vártam, ehelyett kaptunk egy kb. 50-60 férőhelyes kis lélekvesztőt! Persze beszállás közben még volt kedvem poénkodni a Ferinek (kollegámnak) olyanokkal, hogy “abban a magasságban, ahol ez a típus repül nagy a jegesedés veszélye, láttam a Légikatasztrófák nyomában című műsorban”, de ahogy megpillantottam az utasteret már minden bátorságom elszállt. Nagyon szűkös volt a tér, és ahogy leültem egyre bizonyosabbá váltam abban, hogy ez a valami egész egyszerűen nem maradhat a levegőben, annyira kicsi. A gondolatra, hogy ez a tákolmány a levegőbe fog emelkedni már a rosszullét kerülgetetett, és ez csak erősödött, amikor elkezdtünk kitaxizni a felszállópályára. Persze okos fejemmel elkezdtem lapozgatni a bekészített utastájékoztató lapot, amin piktogrammokkal ábrázolva bemutatták a teendőket, ha mondjuk szökik a nyomás, ha hirtelen tűz üt ki a fedélzeten, vagy ha épp’ zuhanunk. A szorongáshoz még adalékként szolgáltak a három nyelven elhadart biztonsági utasítások, illetve a maszk használatát bemutató stewardess… Ha nem lenne veszélyes, akkor nem lenne szükség ennyi óvintézkedésre – gondoltam, és nem lettem vidámabb ettől. Itt néhány percre megálltunk (gondolom megkaptuk a felszállási engedélyt), majd megindultunk… egyre gyorsabban… hihetetlen sebességre gyorsítottunk egy-másfél perc alatt (a többiek egybehangzó véleménye szerint se tartott ennél tovább), majd egyszer csak elemelkedtünk… Az a pillanat… na az kurva szar volt. Hát még a meredek emelkedés, ami utána következett! Mereven próbáltam szuggerálni a kezemben tartott PC Guru-t, és nem kinézni az ablakon a hihetetlen szögben megdőlt tájra. A hajtóművek dübörögtek, alig értettük egymás szavát. Aztán egyszer csak… a gép egyenesbe állt, elmúlt a rázkódás (szerintem dobálta a szél rendesen, elég szeles volt az idő Pesten), és kiértünk a felhők fölé. A látványt tényleg nehéz leírni… nagyon fehér minden 🙂 Feri csinált pár képet a gépből (mivel persze rangidősként ő ült ablak mellett… ezt eleinte sérelmeztem, de a történtek fényében nem is bánom annyira),  ez az egyik személyes kedvencem:

Van még ahonnan ez jött, a többi repülős képet itt találjátok.

Aztán egy óra után eljutottunk arra a szintre, hogy már ejtőernyővel kiugráló pilótákon, meg hasonlókon tudtunk poénkodni, sőt elkezdtem élvezni az egészet. Néha, amikor fordultunk az egész gép megdőlt, és az egyik ablakon csak a hófehér felhőrengeteget, míg a másikon az égboltot lehetett csak látni (itt jött az a humorbonbon részemről, hogy a körbehordott borból megmaradt adagot megkapták a pilóták, aztán épp azt se tudják merrehányóra :)). Feri bíztatására még egy kisvadászt is bekockáztattam (“tízezer méter magasan vagyunk egy túlnyomásban levő gépen, így jobban üt” – mondta), úgyhogy kezdtem magam végre újra rettegő kisgyerek helyett bátor férfiként érezni 🙂 A leszállás már szinte rutin volt számomra: semmi para nem volt bennem, amikor ereszkedni kezdtünk (“remélem ezt most direkt csinálják”), bár amikor pont akkor kezdték el bedönteni a törzset, amikor a felhők között voltunk az nem volt annyira kellemes. Akkor mondjuk kiszaladt a számon egy “büdöspicsába”, amikor nagy robajjal kiengedték a kerekeket, de ettől eltekintve nem volt semmi gond. Mondanom se kell, hogy örültem, amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, pláne azok után, hogy volt néhány olyan perce az utazásnak, hogy ezt teljesen reménytelennek láttam. Rá kellett jönnöm, hogy az embert nem arra tervezték, hogy 10-12 kilométer magasan egy szűk ülésbe szíjazva repüljön, bár tény, hogy így szűk két óra volt az út, míg busszal lett volna fél nap, és közel se biztos, hogy biztonságosabb a közlekedés négy keréken, mint két szárnyon.

Aztán összeszedtük a csomagjainkat a futószalagról, és kiléptünk a Városba. Ami elénk tárult az igen impozáns volt, nagyjából ennyit láttunk belőle:

A szállodáig utazás közben is csak betonfalakat láttam: nemhogy felüljáróra nem mentünk fel (ahonnan esetleg szép panoráma tárult volna elém), de konkrétan behajtottunk egy alagútba, ami tudvalevőleg nem a város fénypontja általában. Végül sikerült elfoglalni a szobát, ledobni a pakkokat, és… belőni az ingyenes wi-fi-t! 😀 Miután nyugtáztam, hogy van net kicsit azért körülnéztem a lakosztályban is: mivel – mint már írtam – ez business class kategória, így némi extra is járt hozzá, amelyek közül nekem a legjobban az ingyen kávé tetszett (már toltam is két csészével). A kilátás is meglehetősen festői, bár a Rajna helyett egy elegáns paneldzsungel terül el a szálloda mellett:

Komolyan mondom, hogy ilyen épületeket akármelyik szocreál magyar városban is lehet találni 😀

Este aztán elmentünk még tekeregni egyet, ami négy dologra volt jó:

  1. minden német kocog (de tényleg, hihetetlen, hogy mennyit láttunk!)
  2. minden német nő ronda (nagyon-nagyon kevés kivétellel)
  3. a gyorskaja nem is olyan drága (5-6 euro-ból kapsz egy menüt a Mekiben)
  4. azért vannak a városnak szebb részei is, mint amiről a fenti kép készült. Példának jó ez a híd:

(Többi városi kép itt!)

Egyelőre ennyi élményem volt ezzel a kiutazással kapcsolatban (több is, mint amennyit szeretnék, főleg a felszállás… brr…). Holnap reggel túlesünk az első pofaviziten, úgyhogy tessék drukkolni, hogy ne okozzak csalódást! 🙂

Düsseldorf, jövök!

Írta JonC Ekkor: 2010. március 15. 4 hozzászólás

Bár ma Petőfiről, és forradalmáról kéne értekezni, de van egy apróság, amit már szerda óta tudok, csak még megírni nem volt kedvem, és időm: holnap repülök tíz napra Düsseldorf-ba céges kiküldetésre. Ez a mondat leírva még durvábban hangzik, mint mikor még a fejemben keringett… kicsit most meg is ijedtem a dologtól, bár eddig szinte semmi félelem nem volt bennem, sőt csak a kellemes aspektusait latolgattam az egésznek: némi plusz zsé (mivel kint napidíjat is kapunk a fizetésünkön felül), céges laptop, céges AMEX-kártya (kár, hogy nem lehet bármit venni belőle), taxi(!) Pápáról a Ferihegyre, és vissza, sőt Business class (= drága) kategóriájú szoba egy jó nevű helyi szállodában (szóval az egész mutatvány egy kisebb vagyonba fog kerülni a cégnek… csupa pozitívum :)) Mégis bujkál egy kis kétség bennem, hogy meg fogok-e felelni a feladatra, ami kint vár rám: a német Henkel (tudjátok, a mosópor-gyár) rendszereit vizsgáljuk meg, hogy milyen módon lehet őket átvenni a kinti kockáktól, hogy mostantól mi kezeljük az esetleges hibáikat, mi telepítgessük, változtatgassuk őket stb. Erre jelöltek ki engem, és még két kollegámat, akik közül az egyik vérprofi, míg a másik velem kezdett a cégnél (sőt, mindenhova együtt pakolgattak minket a kezdetek óta), szóval nagyjából egy szinten vagyunk tudásban.

Nagyobb térképre váltás

Ide fogok menni

Holnap fél tizenegyre jön értem a taxi, kora estére érünk Düsseldorf-ba, úgyhogy esélyes, hogy este már a szállodai wi-fi hullámain keresztül fogok postolni ide (lehetőség szerint képeket is mellékelve :)).

Ami amúgy még pluszban vicces az egészben, hogy vinnem kell öltönyt, mivel megtekintjük majd a kinti Henkel-gyára(ka)t, szóval végre én leszek a delegáció, aki körsétát tesz egy üzemben, nem pedig a melós, aki úgy érzi az ilyen alkalmakkor magát, mint a majom a ketrecben (mint anno a Sokoróban) 🙂

Ezek a fejlemények nagy vonalakban. Ha lesz időm két jacuzzi, meg szauna között, akkor még írok! 😀

Találkozásom a Jobbikossal

Írta JonC Ekkor: 2010. március 13. 10 hozzászólás

Hihetetlen dolgok történhetnek az emberrel, ha a szombat délutánjának bágyadtságát egy kis kocsmázással dobja fel. Megeshet akár még az is, hogy összeakad egy igazi Nagymagyarral, aki zászlajára már kitűzte az idegenszívűek kiebrudalását ősei földjéről, és – bár agya annyi mint egy közepesen értelmes szalagféregnek – ezt tűzzel-vassal keresztül akarja vinni. Dolgát nagyban nehezíti az, hogy nincs elegendő esze ahhoz, hogy a pártja által az agyába pumpált „vesszentrianonmocskoscigányokbüdöszsidók” kombón kívül bármit is kipotyogtasson magából a nagyvilágba, de legalább – csodálatos zenei ízlésről téve tanúbizonyságot – teleszórja a zenegépet Kárpátiával, és Egészséges Fejbőrrel, hogy a többi ember húsz perc után sikítva röhögjön az idióta, demagóg szövegek, és a direkt dörmögő dömötörre vett hanghordozás miatt.

A sztori a következő volt: apám – mivel épp a városban tartózkodott – meginvitált egy közös sörözésre, mely közben kellemesen elbeszélgethetünk, tájékoztathatjuk egymást, hogy kivel mi a helyzet, és együtt tölthessünk egy kis időt. Jött velünk asszonykám is, sőt kb. fél óra elteltével csatlakozott hozzánk hugom is, hogy együtt legyen végre a család, még ha egy annyira kiábrándító közegben is, amit egy kocsma nyújthat. Egész jól elvoltunk másfél-két órán keresztül, az idillt csak a helyiség végében, a zenegépnél énekelni próbáló fiatalok zavarták meg kicsit, mivel telibaszták a gépet nagymagyar muzsikákkal, amelyek oly nagy mértékben képesek a hazafiasság lángját egy ifjú honpolgár szívében égve – mit égve, lángolva – tartani.

Apám is kiszúrta őket magának, és egyikükkel szóba elegyedett a 15.-ei tüntetésekkel kapcsolatban. Kérdezte a csávót, hogy mennek-e fel Pestre, meg persze az ilyenkor szokásos „szebb jövőt”-özés sem maradhatott el, úgyhogy a harmónia, és az együvé tartozás boldogsága szinte már-már fokozhatatlannak tűnt – volna, ha az arc nem csak az idióta öreget látta volna apámban, és igyekezett éreztetni vele, hogy szerinte nincsenek egy súlycsoportban. Végül is igaza volt, csak nem úgy, ahogy ő gondolta: az értelmi szintjének súlyos hiánya már az arcáról lerítt.

Következzék egy kis jellemábrázolás: apám alapvetően egy jó szándékú, jó szívű, ámde félrevezethető, manipulálható ember, aki – bár sejti, és tudja, hogy valami nincs rendben – rossz utat választott, amikor a radikális, fanatikus Jobbik pártját fogta. Az az elképesztő ebben az országban, hogy ha a három nagyobb párt közül (nem, nem az MDF-re gondolok harmadikként) kell választani, akkor érthető a döntése, de ez nem jelenti azt, hogy jó oldalra állt: amikor egy párt aktivistája már azért képes elítélni, és alacsonyabb rendűnek tekinteni téged, mert te nem vagy az őt befolyásoló csordaszellemnek a hatása alatt (ahogy azt a sztori folytatása igazolni fogja) akkor a nem fanatizált, normális értékrenddel, és realitásérzékeléssel megáldott ember szerintem joggal gondolja azt, hogy itt valami durván bűzlik.

Velem is ez történt: már épp készülődtünk, hogy elhagyjuk a helyiséget, amikor apám újfent megpróbált imponálni egy kis szebbjövőtözéssel a fiatalembernek. A korrekt tájékoztatás érdekében röviden leírnám a csávót: kopasz, Cro-magnoni fejszerkezet, hiányos, és erősen rohadásnak indult fogazat, sötét gyakorló, beszédhiba, kommunikációs készségek jelentős hiánya, ráadásul pár éve még nagy taraja volt. Szóval: apám megint szóba állt vele, aztán amikor nekiálltak pártjelszavakat osztani egymásnak, akkor én elkezdtem vigyorogtam kínomban, és oldalra pillantottam hugomra, aki szintén jót derült a fiatalember beszédkészségén, és elkötelezett retardáltságán. Azért annyi esze volt, hogy ezt a kis közjátékot észrevegye, és rám meredve, a következő szózatot intézte hozzám: „Te? Te is Jobbik-fan vagy?”. Nem akartam politikai vitába bonyolódni vele (olyan feelingje lett volna az egésznek, mintha megpróbáltam volna sakkozni tanítani egy moszatot), ezért csak annyit válaszoltam erre az értelmes kérdésre, hogy én nem politizálok. Közben a gyerek végig olyan arccal bámult rám, mint aki mindjárt megüt (ámbátor meg kell jegyezzem, hogy ő tipikusan az a fajta, aki soha nem üt, csak a pofája jár), majd a következőket mondta:

„- Gonoltam, hogy te nem vagy Jobbikos. Egyből kiszúrom az ilyeneket!”

Ezt azért tartom kurva mókásnak, mert tegnap este baráti sörözés közben hugom barátja pont azzal vádolt meg, hogy nagy Jobbik szimpatizáns vagyok, erre ma meg az a baj, hogy nem vagyok az 😀 Most komolyan: ha az is vagyok, meg nem is vagyok az, akkor voltaképpen kire kell leadnom a voksomat majd azon a szép vasárnapi reggelen? 🙂

A viccet félretéve: bár versenyzőnk ezzel a porba akart alázni (sőt, ahogy készülődtünk kifele is olyan szemekkel méregetett, hogy ha ölni lehetne nézéssel ott helyben összecsuklottam volna), de engem épphogy feldobott: ha egy ilyen véglénynek (aki ráadásul végig a nőmet méregette elég pofátlanul) nem vagyok szimpatikus, akkor jó az út amin járok, és ezt halálosan komolyan gondolom! Továbbgondolva: ha egy pártnak egy ilyen ember elkötelezett híve (gondolom még Vona Gáboros alsógatyája is van neki), akkor az számomra azt jelenti, hogy nem akarom semmilyen formában támogatni azt!

Sokszor leírtam már, de a mai történések fényében megint aktuális: a Jobbik esetében az általa képviselt fanatizmus, intolerancia, és szemellenzős látásmód sajnos szépen semmissé teszi a programjuk néhány értelmes pontjának értékét is, amelyek – ha megvalósulnának – sokat segítenének az ország helyzetén. A fanatizmusra jó példa volt ez a hülyegyerek, aki képes volt majdnem nekem jönni csak azért, mert nem a pártjára szavaznék (és még hány ilyen lehet a tagok között, jézusom), bár – ahogy már írtam – ezzel csak megerősített abban a hitemben, hogy valamit jól csinálok (és mivel hiszek a Karmában remélem ez vissza is fog rám szállni), és nem én vagyok beteg, hanem a világ, ami körülvesz.

Persze az efféléket könnyű begyűjteni a fanatikusgyárba alapanyagnak: elég nekik ezüsttálcán kínálni egy választ arra a kérdésükre, hogy miért élnek szarul: az ilyen ostobáknak megteszi magyarázatként néhány szó is: ha azt mondogatod nekik, hogy „a mocskos cigányok/zsidók/uránuszlakók/tengeri sünök a hibásak mindenért”, akkor ezt rövid idő alatt olyannyira magukévá teszik, hogy kialakul bennük egy egészségtelen felsőbbrendű-tudat, amely oda vezethet, hogy megvetik a még józanul gondolko(dni próbál)ókat.

Az ilyenek miatt nem fogok a Jobbikra szavazni.

Óceánia létezik!

Írta JonC Ekkor: 2010. március 12. 3 hozzászólás

Ugyan-ugyan. Hogyan lehetett Orwell-t hülye kis írónak tartani, aki csak a fantáziájából rángatja elő a hagymázas képzelgéseket? Ki hallott már ekkora hülyeséget? Orwell korántsem csak egy sci-fi, meg disztópia-író, aki élénk fantáziával megálmodta az 1984 című művének díszleteit, és hangulatát, de nem ám, bármennyire is annak tűnhet! Az általa leírt totális elnyomásból táplálkozó, megfélemlítésen, és rettegésen alapuló arctalan istenek által irányított állam, Óceánia igenis létezik! Neve is van: úgy hívják, hogy Észak-Korea.

A Google Maps szerint az ország most éppen a következő úthálózattal, és városokkal rendelkezik:

Nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem ez a világ egyetlen országa, amely nem került fel a Maps-re (bár Bing-en látszik), talán ez is elárulja, hogy valami nincs rendben ezzel az ázsiai országgal. Maradjunk annyiban, hogy amióta a második világháború végén felszabadult a japán elnyomás alól valamiféle torz folyamat eredményeként mára az ország azzá vált, amit a fenti képen is láthatunk belőle: egy fehér folttá.

Néhány érdekes tény vele kapcsolatban:

  1. Az állami rádiókészülékek minden lakásba be vannak szerelve, és kikapcsolni nem lehet őket, csak lehalkítani (de ismerős ez nekem valahonnan…)
  2. Olyan mérvű a személyi kultusz, hogy Kim Il Sung portréja elsőbbséget élvez a kimenekítésnél többi holmival szemben, ha mondjuk tűzeset történik (még speciális bunkereket is építettetek ezeknek az arcképeknek, ha netán háború törne ki!)
  3. Rengeteg ember még arról se hallott, hogy ember járt a Holdon (szeparáció ugye…)
  4. Nincs internet, és a mobiltelefonok be vannak tiltva
  5. A közvélekedés szerint mindenről az amerikaiak tehetnek. Az anyák a csúnya jenkikről szóló dalokra tanítják a gyerekeiket, és jópár levélbélyeg témája az amerikai imperialista halála
  6. Hat napos a munkahét, a hetediken pedig “önkéntes” munkát kell végeznie a lakosságnak. Ennek eredményeképpen egy átlagos polgárnak nem marad semmi szabadideje (egész életében…)
  7. Ha látogatóként érkezel Észak-Koreába, akkor a legelső teendőd az, hogy Pyongyang-ban (a fővárosban) virágot helyezel el a “Nagy Vezér” szobránál
  8. A lakosság körülbelül 0,85%-a börtönben, vagy fogolytáborokban van fogva tartva
  9. A közlekedési lámpák szerepét női forgalomirányítók látják el (akiket a hírek szerint Kim Jong-Il személyesen választ ki), mivel a lámpák ki vannak kapcsolva energiatakarékossági okokból (ezen a képen például munka közben látható egy ilyen hölgy. Mivel autó az országban csak elvétve akad, ezért elég ingerszegény a beosztása… )
  10. A kutyatartás Pyongyang-ban be van tiltva tisztasági okokból
  11. Az átlagfizetés 2005-ben 6$/hó volt (forrás)
  12. Ha az országba látogatsz kapsz magad mellé egy kísérőt (mint amilyen ez pl.), aki nélkül sehova nem mehetsz (bár Trvtko elvileg őt is kijátszotta, amikor pár éve odament oknyomozni :))
  13. Az ország lakói már megszokták a gyakori áramszüneteket, és folyamatosan kéznél tartják a gyertyákat lakásaikban
  14. Észak-Korea rendelkezik a világ negyedik legnagyobb hadseregével: az ország vezetői 1,21 millió katonának parancsolhatnak

(forrás)

Ezek a felsoroltak csak újfent megerősítettek abban a hitemben, hogy ez az ország beteg, mégpedig nem kicsit. Nem mondom azt, hogy fáj nekem az, hogy ott nincs egy fia McDonald’s se, továbbá a kölykök baseball-ozás, meg XBox-ozás helyett jenkiirtósat játszanak, de a Dzsucse (önellátó állam) életképtelen elvének szorításában vergődéstől egyre nagyobb szarba süllyedés – kombinálva némi atomprogrammal, és gulágokban népkínzással csak a poén kedvéért – nem egy egészséges és fejlődőképes rendszer képét festi. A diktatúra legkomolyabb fokát jelen pillanatban ez az ország képviseli, ahol nincsenek állampolgári jogok, nincsenek lehetőségek, és nincs szólásszabadság. Ez Óceánia.

Hacker vagyok

Írta JonC Ekkor: 2010. március 11. 2 hozzászólás

Ma is eredményes napom volt:

És ezzel kiléptem a szerverről 🙂

Az alábbi videó már keresztül-kasul járta a magyar netet (oldala itt), de annnnyira jól meg van csinálva, hogy – már csak a technikai megoldások miatt is – be kell ide vágnom. Gery Greyhound és csapata, a Dogbyte készítette, és ilyen profi munka minden elismerést megérdemel! Mondjuk – bár nagyon távol állok attól, hogy MSZP-s legyek, előbb operáltatom magam nővé szerintem – mégiscsak meg kell jegyeznem, hogy van pár olyan érv az anyagban (barát nélküli magyar állampolgárok, meg hasonlók), amelyeket felhozni, és megtenni miattuk a baloldalt bűnbaknak szerintem hülyeség (ennyi erővel bevághatták volna a sarki jégsapkákat is, és néhány csecse effekttel kiírhatták volna, hogy hány négyzet(kilo)métert csökkent a területük 2002 óta), de ettől eltekintve van az anyag annyira szép, és jól kigondolt, hogy már csak a megoldások miatt is érdemes megnézni.

Amúgy neki(k) köszönhettük annak idején a nagysikerű Best of Gyurcsány videosorozatot is (link itt), amelyek szintén jól megkomponált darabok voltak, és megtudhattuk belőlük azt, amit már amúgy is mindenki vágott: azt, hogy minden politikus hazudik (Ferike, városom szép szülöttje meg pláne), mert ha nem tenné, akkor nem is került volna hatalomra – kigolyózták volna a többiek, mint nem a pályára valót.

Végezetül következzék a videó is (fullscreen, lehetőség szerint HD alap!). A címe: “A mi éveink”:

(A végén amúgy vártam, hogy a “namajdmostmegszivatjukarohadtkomcsikat” duma után szépen elő fog derengeni a “Szavazz a Fideszre!” felirat is, de legnagyobb meglepetésemre – és megkönnyebbülésemre – elmaradt. Ettől függetlenül kicsit elszomorít, hogy az ilyen tehetséges fiatalok, mint a készítők is látens pártkatonák, kérdés, hogy mikor fog előtörni belőlük.)

(Off: úgy fest, hogy ma nagyon marketing-szakemberes napot tartok, mivel ez lesz a második enyhén mézesmadzag-feelinggel megáldott postom (nem sokkal éjfél után publikáltam, azért csúszott át a dátuma 11.-ére). Esküszöm, hogy nem kapok érte pénzt (ebből is látszik, hogy született balek vagyok, ingyen dolgozok multiknak), egész egyszerűen így jött ki a lépés :))

Van ugye a Google Reader. Ez a kijelentés persze nem mindenkinek (sőt, inkább nagyon keveseknek) annyira triviális, mintha azt mondtam volna, hogy minden politikus bűnöző az ég kék, konkrétan a héten kérdezett rám az egyik kollegám – a képernyőmet látva – hogy “ez valami új szolgáltatásuk?”. Mondtam neki, hogy nem, majd megpróbáltam összefoglalni pár mondatban a lényegét, de sehogy se akart a feje fölött megjelenni az a fránya villanykörte (gyk.: nem értette meg, hogy mire jó ez). Most se kedvem, se időm elmagyarázni, hogy mik azok a feed-ek (már csak azért sem, mert régebben kifejtettem), helyette erre az újításra koncentrálnék, amit Reader Play-nek neveztek el a Google fejlesztői.

Klasszikus Teleshop-os trükk, nézzünk egy előtte/utána képet:

Az érthetőség kedvéért azért mellékelek egy képet a teljes felületről is:

Szóval: amit megpróbáltam csekélyke stílusérzékemmel (és Photoshop-tudásommal) érzékeltetni az az, hogy a Reader kapott egy csilli-villi showcase-szerű külsőt, amely segítségével interaktív lapozókönyvként tudunk a feed-jeink között tallózni. A képernyő alján egy sávban csücsülnek a kezelőgombok:

Ezek sorban:

  • bélyegképek ki/be kapcsolása
  • eredeti, vagy spéci Play-es nézőmód váltogatása (a Play-es optimalizálja a képernyőre a képeket pl.)
  • beállítások (újakat, csillagozottakat, lájkoltakat, vagy megosztottakat mutassa-e, stb.)
  • bemutató (slideshow) indítása

A közepén pedig a már megszokott csillagozás, lájkolás (brr…), és megosztás figyelnek.

Természetesen a régi billentyűk (J,K a lapozáshoz, L a lájkoláshoz, stb.) továbbra is működnek.

Nagy vonalakban tehát elmondható, hogy nem történt forradalom, mindössze egy régi jól bevált szolgáltatás kapott megújult külsőt, amely engem a Cooliris-re emlékeztetett, bár annyira nem látványos. Talán ez már hozzá fog járulni a Reader elterjedéséhez, mivel végre nem úgy néz ki, mint valami könyvelőprogram felülete 🙂 Én mindenesetre munkahelyen maradok a régi kinézetnél pont ebből a megfontolásból adódóan (ott ugyanis nem árt, ha valami nem túl feltűnő a monitoron), de otthoni használatra a továbbiakban én ezt fogom használni. Egy próbát bőven megér!

UPDATE:

most volt időm kicsit jobban elmélyedni ebben a csodában, és csalódottan konstatáltam, hogy ez nem a saját feed item-jeinket mutatja, hanem – alapból – a Google által ajánlottakat! Remélem, hogy ezen változtatnak, mert ebben a formában nem ér semmit az egész (nekem legalábbis)…

Elegáns keretprogram pendrive-ra

Írta JonC Ekkor: 2010. március 10. 3 hozzászólás

Sokszor írtam már, hogy nagy rajongója vagyok a hordozható programoknak, mivel nem kell őket telepíteni, nem írják be magukat a registry-be (ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy ne lassuljon be, és váljon használhatatlanná Windows-unk néhány hónap alatt), és ha megunjuk őket, akkor egy elegáns ‘törlés’ paranccsal megszabadulhatunk tőlük, nem kell uninstallal, meg hasonló nyűgökkel vacakolni. A felsoroltak mellett nagy motivációs tényező volt a felhajtásukkal, és használatukkal kapcsolatban a céges gépem volt, amire nem igazán ildomos semmit telepíteni, ami “külsős”, bár ez alól állítólag kivételt képeznek az open-source free programok.

Jó darabig úgy “toltam” ezt a portable-esdit, hogy létrehoztam egy ‘Progik’ mappát a pendrive-omon, és onnan indítgattam az épp szükséges alkalmazásokat. A most bemutatott program ehhez képest nem túl sok új funkciót nem biztosít, “csak” nagyban megkönnyíti a programjaink rendszerezését, futtatását.

A Portable Apps weboldal Platform nevű keretprogramjáról van szó (letölthető itt),  amelyet feltelepítve egy felületen belül elegánsan érhetünk el mindent, amire csak szükségünk lehet: böngészőt, irodai programcsomagot, beszélgetőklienst, pdf-olvasót, és a lista még folytatható.

Hogyan is működik ez a kis cucc? Felmegyünk szépen a fent már linkelt oldalára, és kiválasztjuk az igényeinknek leginkább megfelelő verzióját. Alapvetően elmondható, hogy a Platform (az első oszlopban) nem tartalmaz semmilyen programot, a Suite Light csak néhányat, míg a Suite Standard pedig több mint egy tucatot. Kiválasztjuk a nekünk szimpatikust, letöltjük (a legnagyobb installja jelenleg 139 mega, és négyszázat pakol fel a meghajtóra), és elindítjuk a telepítést. Ha végzett, akkor onnantól kezdve a pendrive PortableApps mappájában fog figyelni, és a StartPortableApps.exe-vel lehet indítani (az is megoldható, hogy mindig elinduljon, ha rádugjuk az USB-re a kulcsot, de még nem vettem a fáradságot, hogy beállítsam).

Ezután csecse kis kezelőfelületet kapunk:

Persze nálam már jóval több program van a listában, mint amit a weboldal “szállít”, de nem kell megijedni, ezek “telepítése” is gyerekjáték: egész egyszerűen be kell másolni a ..:\PortableApps\PortableApps\ mappába a plusz hozzáadandó alkalmazásokat (külön almappákban), amelyeket a következő induláskor (vagy valamelyik program nevén jobb gombot nyomva, majd ‘Újratöltés’-re menve) meg is fognak jeleníteni a listában.

Ha olyan programot látunk, amelyről tudjuk, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségünk, akkor két lehetőségünk van:

  • jobb klikk -> Elrejtés
  • jobb klikk -> Uninstall (rákérdez, de legyünk bátrak, menjünk az Ok-ra)

A weboldalon amúgy jópár nagyon hasznos egyéb program is elérhető ezen a linken. Ha valamelyik megtetszett csak húzzuk le az exéjét, majd a Suite Opciók -> Új program telepítése menüpontjában tallózzuk ki.

Van még pár extra funkciója is, mint például:

  • biztonsági mentés készítése a portable programokról varázsló segítségével (profilok, könyvjelzők, stb.)
  • előre definiált médiakönyvtárak, amelyek segítségével könnyen elérhetjük a zenéinket, stb. (hasonló van a Windows Dokumentumok mappájában is, azt se használtam soha)
  • ha szeretnénk, hogy egy adott progi egyből induljon, ha futtatjuk a Suite-t, akkor a jobb gombos menüben van lehetőség ezt beállítani
  • van lehetőség arra, hogy lecserélje a Windows háttert, ha fut: csak bmp formátumban be kell másolni a kívánt képet a ..:\Documents\Pictures mappába a pendrive-on, és el kell nevezni portableapps_wallpaper.bmp (illetve portableapps_wallpaper_wide.bmp-nek, ha szélesvásznú monitort használunk)

Mint látható a cucc használata pofonegyszerű, és jóval elegánsabb, mint pl. ikonerdőt fenntartani az Asztalon (amelyek csak akkor élnek, ha be van dugva a pendrive-unk), vagy minden alkalommal kitallózni a hordozható programjaink exéit.

Használjátok egészséggel!

Ingyen C&C-t a népnek!

Írta JonC Ekkor: 2010. március 9. 5 hozzászólás

– kiáltott fel egy fejes az Electronic Arts-nál, és – a meeting többi résztvevőjének lelkes tapsviharától övezve – bepötyögte a projektorra kötött laptopjába ezt a linket. A tapsvihar elült, és az öltönyös arcok sorain az elképedés söpört végig. Hosszas hallgatás után egyikük nagyot nyelt, és kicsit remegő hanggal megkérdezte:

– Na de főnök! Ez nem csak a Tiberian Dawn, amivel már a kutya se játszik, hanem a Red Alert és a Tiberian Sun is, ráadásul a Firestorm kiegészítővel együtt! Ezeket is csak úgy ingyen letölthetővé akarjuk tenni?

A vezéren látszott, hogy nem örül annak, hogy valaki egy ilyen kérdéssel megzavarja a bejelentés ünnepélyességét Bosszúsan rávillantotta szemét az okvetlenkedőre, majd – némi hatásszünet után – dörgedelmes hangon rákezdett a kioktatásra:

– Jamie… talán elkerülte a figyelmedet, hogy március 16.-án kiadjuk a Command & Conquer sorozat negyedik részét! Tudod, az az a játék, amin a programozóink már hónapok óta dolgoznak, és több százezer dollárt fektettünk bele, ha még nem vetted volna észre!

– Igen, ezt tudom, de… – vágott közbe Jamie, aki egyre nyilvánvalóbban lett volna szíve szerint akárhol máshol a langymeleg meeting room helyett.

– Nincs de! Szerinted hogyan csináljunk hírverést neki? Majd te kiállsz a sarokra szórólapokat osztogatni, hogy jobban fogyjon?

A többiek halk kuncogással nyugtázták ezt az elmésséget. A vezér folytatta:

– Mit gondolsz, hogyan érhetnénk el, hogy a sok agymosott idióta blogger a gépe előtt görnyedve rólunk írjon ajnározó postot, amiben linkeli ezt a letöltőoldalt, amin eléggé eltéveszthetetlenül ott virít a negyedik rész előrendelésére mutató link is? Szerinted van jobb módszer ennél?

– Nem főnök, ez tényleg jó ötlet… d-de nem adunk túl sokat cserébe egy kis reklámért?

A fejes arcvonásai hirtelen megmerevedtek, majd szája keskeny csíkká szűkült össze. Egy darabig nézte beosztottját, szeméből megvetés, és bosszúvágy sugárzott, majd hirtelen – mintha álomból ocsúdna – elfordította tekintetét róla. Végigpásztázta hallgatósága többi tagját, majd látszólag nyugodtan ezt mondta:

– Köszönöm uraim, a meeting ezennel véget ért. Megkérem önöket, hogy a brand Facebook-profilján, és a Twitteren is tegyék közhírré ezt a bejelentést. Az időközben felmerült hm… aggályokkal – szúrós pillantás Jamie felé – pedig kérem ne foglalkozzanak túlzottan!

Jamie-t ezután két nappal kirúgták (“sajnálom pajtás, válság van”), a március közepén esedékes megjelenést pedig – a vezér terveinek megfelelően – a sok játékfüggő kocka pedig épp eléggé előkészítette ahhoz, hogy nagyot kaszáljanak rajta. Két örök igazság is újfent bebizonyította időállóságát: az egyik az, hogy nincs jobb reklám annál, amikor az emberek egymás között terjesztik a hírt, a másik pedig az, hogy ne mondj ellent a főnöknek, mert igen könnyedén az utcán találhatod magad…



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2681 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 5 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek