Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Fény az alagút végén

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 24. KOMMENTÁLD!

… és most talán nem a vonat az végre:

Pert nyert egy devizahiteles a bankkal szemben

<forrás>

Az istenadta pénzA kommentárom az esethez: bár ez még “csak” egy próbaper volt, de precedenst teremthet. A törlesztőrészletek egyoldalú emelése a bankok részéről mindössze az extraprofitjuk megóvásának eszköze, tehát nem arról van szó, hogy nélküle csődbe mennének. Egész egyszerűen a devizahitel folyósítása hatalmas üzlet, amely díjemelés nélkül nem lenne akkora. Pofátlan üzleti magatartás a válságból adódó bevételkiesést az adósokon behajtani, és – az oly sokszor emlegetett  Nyugattal ellentétben – nálunk mégis megtehetik (megtehették?) a hitelintézetek! Talán (persze még ezzel a ‘talán’-nal is túlzott naivitásról teszek tanúbizonyságot) most már nem vasalhatják be szabadon az árfolyamingazodásból adódó mínuszt rajtunk. Saját példa, anno meg is írtam: a szokásos 35000-es törlesztést valamikor tavasszal 61000-re(!) akarták emelni, ezzel kivédve a saját deficitjüket. Ezt most már talán nem tennék meg nyugodt szívvel, mert ha ez az eset precedenst teremt, akkor joggal fognak félni a perek ezreitől! Talán most végre eljut a hazai banki kultúra is – ilyen perekkel, és szigorúbb szabályozással – arra a szintre, ahol nem az adósnak kell minden kockázatot lenyelnie…

Kis éji duma 5(?)

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 23. 2 hozzászólás

Nem is tudom már hol tartok a számozásukban, de az tuti, hogy itt a megújult blogon ez az első amit írok. Kicsit borult a bioritmusom a régi időkhöz képest, mivel furcsa módon valahogy aktívabb lettem délelőttönként mostanában, mint ezeken a kései órákon, ezért ritkábban is volt kedvem este postolni az utóbbi hetekben. Érdekes módon úgy esek haza pár hete délután, mint aki 10-12 órát húzott le egy építkezésen, pedig – ezért sokan fogtok utálni – nem csinálok egész nap szinte semmi hasznosat, csak meresztem a seggem a gépem előtt, és számolom a percet, az órát, hogy végre hazajöhessek 🙂 Ma viszont – köszönhetően a kábé fél órája magamba szólított méregerős kávénak, a sok lecsónak, és a ‘frissen tusolt’-érzésnek – valahogy mégis kedvem támadt ebben az esti órában írni. Helyette mosogatnom illene (mert ugye főzni mindenki szeret, utána rendet rakni már kevésbé), de napolódni fog a dolog holnapra.
A kis éji dumák ugyebár hasonlatosan az egész bloghoz előre leszögezett módon nem szólnak semmiről, úgyhogy ne is tessék semmi központi témát elvárni ettől a szösszenettől, mert olyanja nem lesz neki. Helyette inkább elregélek néhány olyan érdekfeszítő történetet, melyek ma estek meg velem. Történt ugyanis, hogy reggel – jó kockához illően – az első pisilésre indulván már kapcsoltam is be a gépet, hogy megnézegessem a mailjeimet, a blog látogatottságát (amivel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy akárhogy győzködöm magam, hogy nem érdekel, mégis zavar kicsit, hogy alacsony), meg a többi rendkívül fontos információt, amelyek nagyban határozhatják meg az emberiség jövőjét természetesen. Jöttem vissza, de érdekes módon a masinéria még addigra se volt képes produkálni egy tisztességes Windows Asztalt. Vatafak – gondoltam, és gyanúm egyből az adatvinyómra terelődött, amely néha szokott rakoncátlankodni, pedig a nyáron még egy ventivel is megkínáltam, hogy kicsit lehűtsem őkelmét, tehát érezheti a törődést részemről. Azért csak leráncigáltam róla az adat- meg a tápkábelt, gép újraindít, nahát egyből működik. Kicsit kezdtem stresszes lenni, mivel volt még néhány cucc rajta, amire szükségem volna (és most nem csak Közép-Európa legnagyobb pornógyűjteményére tessék gondolni, hanem néhány saját gyártású cuccra, amelyeket bajos letölteni a netről). A dolog itt mindenesetre félbemaradt, mivel rohannom kellett dolgozni (ebben a mondatban két szót is idézőjelezhetnék, de nem teszem :)). Hazaérvén persze konstatáltam, hogy baszik indulni a Windows már megint, ezért újra lehúztam a madzagjait a rohadéknak. Menet közben újra rádugtam őket (ami persze nem lett volna okos ötlet, ha nem tudom, hogy támogatva vagyon a HotPlug funkció), ekkor felismerődött a szentem, de olyan szinten volt lassú, hogy egy mappaváltás is fél percébe tellett, sőt pár perc múlva el is tűntek a meghajtó-betűjelei, mintha a cica vitte volna őket el. Ekkor jött a jó öreg pánikban kapkodós módszer, pár perc alatt vagy fél tucat vinyótesztelő progi csücsült a másik lemezen, amikoris – hirtelen ötlettől vezérelve – lehúztam az adatkábelt az alaplapról, és visszadugtam. Szépen felismerte a vinyót, és – némi teszt után – konstatáltam, hogy gyorsabban pörög mint legszebb napjaiban! Valaki magyarázza már el a jelenség okát, mert én nem tudok rájönni… Azért gyorsan csináltam backupot mindenről amit értem a Dropbox-szal, nehogy csúnyán megszívjam a jövőben ezzel a rohadt féltéglával…
Aztán történt ma olyan is, hogy szájkaratéznom kellett egy pár ezer kilométerrel odébb lakó kanadai arccal, aki a következő módon reagálta le Magyarországhoz fűződő viszonyát a Facebook-on:

„well after all it is hungary:D” (azaz: “nos, végülis ez Magyarország!”, meg persze az elmaradhatatlan szmájli)

Tette mindezt azután, hogy egy Kanadában élő magyar csaj panaszkodott, hogy milyen udvariatlanok a magyarok (mint kiderült a hivatalnokokkal gyűlt meg a baja). Az erre érkezett fentebb vázolt válaszra én csak annyit írtam vissza a srácnak, hogy “Szerintem te is így nézhetsz ki:” és linkeltem neki ezt a képet 🙂 A beképzelt bunkója…
Az is ma jutott eszembe, hogy milyen jó dolga van a mai fiataloknak. Arra gondolok ezzel, hogy a mi időnkben – ha pubertáskorunk hajnalán csámcsogni akartunk egy kicsit mások szexuális életén (mert nekik már legalább volt) – akkor csak a Bravo, és a hasonszőrű magazinok “Szex, szerelem, gyengédség” rovata állt a rendelkezésünkre. A mai napig emlékszem, hogy már 13-14 éves fejjel kiröhögtem az olyan buta tyúkokat, akik képesek voltak feltenni a kérdést, miszerint teherbe eshetnek-e attól, hogy a Tiszában fürdés közben ebihalak(!) úsztak a lábuk közé! Másik nagy kedvencem volt a kiscsaj, aki mindig nagyon beizgult, ha a Micimackó ment a TV-ben, sőt már került is emiatt kellemetlen helyzetbe a barátnői előtt 🙂 Volt még pár emlékezetes, utoljára had említsem a szintén elég tapasztalatlan lánykát, aki kapcsolata kezdetén azt a kérdést szegezte a levelekre válaszoló finoman pedofil pszichológusnak, hogy a barátja bele fog-e pisilni a legintimebb szentélyébe aktus közben, mivel mindig sok sört szokott vedelni 🙂
Szóval nekünk ritkán adatott meg a teliszájjal röhögés öröme, bezzeg a mai kölköknek csak fel kell menni a gyakorikerdesek.hu vonatkozó rovatába, és tálcán kapják az eszesebbnél eszesebb témákat, mint mondjuk ez, ez, vagy mondjuk ez. Most nem fogom ellőni a pár hónappal ezelőtti poént, hogy én válaszolok kérdésekre (pedig volt akinek tetszett), csak szeretném érzékeltetni, hogy micsoda igazságtalanság ez, a mai kölkök sokkal könnyebben jutnak szellemi táplálékhoz! 🙂 Amúgy tudom, hogy maga az oldal zseniális ötlet, sőt, már én is tettem fel kérdést rajta (gyorsabb, és kényelmesebb módja az információhoz jutásnak, mint fórumokon regelni pl.), de gyakran én is csak röhögni “járok fel”, annyi eszetlen kérdés van rajta (hát még néha a válaszok! :)).

Visszatérve a mai időkre (kezdek úgy fogalmazni mint egy öregapó): arról már ne is beszéljünk, hogy sokkal könnyebb nekik pornóhoz jutni is, nekem bezzeg az öreg újságos bácsitól kellett Extázist, meg Tutti-Frutti Party-t kuncsorogni, ha ilyesmit akartam hm… lapozgatni (Isten nyugosztalja, azóta már tutira nem él). Persze nem biztos, hogy jót tesz nekik, ha kiszolgálják az ízlésüket, mai fejjel belegondolva megvolt a küszködésnek is a maga íze… Arról nem is beszélve (ha már a fiataloknál tartunk), hogy azzal, hogy olyan korban voltam kamasz, amikor a net még nem volt mindennapos megúsztam a totális (de nagyon totális) bekockulást, mivel így “csak” Commodore-oztam naphosszat, ami azért nem volt annyira addiktív, mint a mai fiataloknak mondjuk a World of Warcraft. Hálás vagyok azért, hogy én még tekertem a kis Csepel Tacskómat (aminek nagyon menő Harley Davidsonokra hajazó kormánya volt) a lakótelepen össze-vissza, meg nyaranta gyakran este 10-ig kint fociztam a pályán. A mai kölköknek azért nehezebb kiszakadni a monitor elől, az tuti…
Szóval sok minden megváltozott azóta, de szerencsére vannak konstans tényezők is az életben. Ilyen például az, hogy még most is szeretek írni (anno általánosban diákújságíró voltam, sőt díjaztak is néhányszor az okosságaimért :)), és ez a blog is ezért van. Remélhetőleg sokatok örömére… 🙂

Fődijeim…

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 23. 2 hozzászólás

Egy kis homoerotikus kirándulás a megboldogult hetvenes évekbe 🙂 Csak így tovább srácok!

Az a bajusz pedig egész egyszerűen priceless 😀

Na végre

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 23. KOMMENTÁLD!

Ma végre kicsit feldobottnak érzem magam, ami a hét eddigi tendenciáit figyelembe véve igazán különleges érzés. Este ugyanis rittyentek magamnak egy lecsót, volt pénzem kajajegyem alapanyagokat venni hozzá! 🙂 Sőt, elkerültem, hogy a kelleténél több alkalommal csináljak segget a számból, így az egyik ehétre ígért vállalásomat be tudom tartani nagy nehezen.

A hét (mit hét? hónap!) nagy híre továbbá az, hogy ma kievakuáltam a sörömet a céges hűtőből, miután egy bő hétig nem itta meg senki. Most viszem haza, és – ahogy már említettem – rakom ki a polcra, megérdemli 🙂

Félig a kígyó szájában

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 23. 7 hozzászólás

Öntudatra ébredtek, csak még titokban tartják,
Míg olyanok leszünk a gépeknek,
Mint nekünk a macskák
Én halottnak tettetem magam,
Hogy azt higgyék nem fájt
De nem kapcsolok ki teljesen
Csak kinyomom a stand-by-t

/Junkies – Ne csinálj nekem programot/

Cyber eye - Ghost Inferno (Deviantart)

Kezd bekebelezni minket a technika. Értem ez alatt azt a már hosszú ideje tartó jelenséget (amely exponenciálisan gyorsul), hogy lassan már az utcán se sétálhat végig az ember anélkül, hogy legalább fél tucat informatikai rendszer ne követné minden lépését. Ez valahol már most is így van, elég végigmenni egy belvárosi utcán, és tuti, hogy jópár különböző térfigyelő kamera rögzítette az arcunkat, a ruházatunkat, az időpontot másodpercre pontosan, amikor elsétáltunk alattuk. Aztán ott van a magánélet: még a nálam kevésbé kockák is néznek TV-t, amely megintcsak csúcstechnikával készült képeket ad nyakonöntve azzal a rengeteg reklámmal, amit muszáj lenyelni, ha az embert érdekli a műsor. Innen is jóval több információt kapunk, mint amennyire szükségünk lenne, és ez is káros hatású hosszú távon. Az embert egész nap pörgetik, impulzusokat küldenek feléje, amelyekre muszáj reagálnia, nincs egy szabad perce soha. Tessék kipróbálni a következőt: lefeküdni az ágyra, kikapcsolni mindent (tévét, számítógépet, világítást, hifit, mindent), és csak 10 percig nézni a bútorokat, vagy ízlés szerint a plafont. Furcsa? Nincs behatás (csak esetleg az utca zaja)? Tíz perc még kevés ahhoz, hogy unalmassá váljon, de mégis jó érzés, hogy erre a rövid időre sikerült kikerülni modern korunk divatos egércsapdájából, az oly sokszor emlegetett információs társadalomból. Nekem van még egy jó módszerem arra, hogy ezt a nyugalmat elérjem, mégpedig az esti biciklizéssel (amikor már nincs forgalom), de tény, hogy gyakran egy hetet is eltöltök úgy, hogy csak akkor nem özönlik felém a felesleges adatáradat, amikor éppen alszok. Nem csoda, hogy stresszes vagyok, és folyamatosan az bújkál bennem, hogy le kéne feküdni az ágyra, és végre olvasni pár órát Asimov Alapítványából (ami ott hentereg a szobámban hetek óta), mivel – bár az is információ – legalább az érdekel! Ehelyett gyakorta (szóval mindig) fullad a délutánom abba, hogy a cégnél gép előtt eltöltött ~8 óra után (amely neonfényt, légkondit, folyamatosan csipogó gépeket, és meg-megszólaló mobilokat is jelent csak a poén kedvéért) otthon is majdnem annyit görnyedek előtte, és este vörös szemekkel ájulok az ágyba (amely persze még fél óra tévézést jelent, mielőtt végre elaludnék).
Ki kell kecmeregni ebből a csapdából. Az információdömping az, ami feszültté teszi az embert, de hasonló a keménydroghoz: hiába tudod, hogy tönkretesz, mégis szükséged van rá. Nagyon nehéz kinyomni azt a kurva power-gombot úgymond idő előtt, de előbb-utóbb szükség lesz rá, és ezt nem csak magamra (vagy akár rátok) vonatkoztatva értem, hanem úgymond globálisan is. Különben eljöhet az az idő, amit egyelőre az olyan filmekben látunk, mint a Különvélemény (amely a zseniális Philip K. Dick egyik írása nyomán született), amelyben a kormány bárkit bárhol megfigyelhet, és a bőröd alá ültetett chipeket bemérve (vagy – mint a filmben – a retinádat az utcán letapogatva) mindig tudják, hogy épp merre jársz. A technika fejlődése egyre komolyabb lehetőségeket helyez a hatalom kezébe, ami ezt ki is fogja használni. És ha ez el fog jönni, azért mi leszünk a hibásak, nem ők. Mi, akik nem nyomtuk ki a power-gombot idejekorán.

Remi az őrült zseni

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 22. 1 KOMMENT

Alapvetően nem kedvelem a franciákat (maximum a pornóikat ismerem el), de ez a Remi gyerek van akkora gátlástalan barom, hogy kivívja az elismerésemet 🙂 Íme a legújabb okossága a spontán örömünnepbe csöppenő biciklistákról:

Ez a rohadt ebédszünet

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 22. KOMMENTÁLD!

éhségSoha többet nem tartok, mindig csak a gond van vele. Ma is hülye fejemmel felkeltem a gép mellől csak azért, mert valami hülye kitalálta ezer éve, hogy ilyenkor enni kell, meg lazítani, én pedig engedelmes birka módjára igyekeztem eleget tenni ennek a begyöpösödött társaldalmi szokásnak. Ott kellett volna maradnom az asztalomnál, és flashjátékokkal szórakoztatni magam azalatt az egy óra alatt. Ehelyett betekertem a belvárosba, bankban is voltam, sőt elővigyázatlan hülye módjára még a telefonom is felvettem, amikor pápai vezetékesről hívott valaki. E két hiba elég volt ahhoz, hogy ne kelljen kávét innom, épp elég magas lett a vérnyomásom így is. Soha többet ebédszünet, én mondom nektek. Soha.

Ezek a búbánatos hétfők

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 21. 4 hozzászólás

Komolyan a hátam közepére se kívánom őket. Halmazati büntetésnek érzem őket, és teljesen jogosan gondolom így. Mintha Isten a hétfőket szemelte volna ki arra, hogy ilyenkor tesztelje le az olyan teremtményei tűrőképességét mint amilyen én vagyok. Jelentem atyám, hogy egyelőre nem tudtál kibabrálni velem, mivel megteremtéd párezer éve a kávécserjét, amelynek gyümölcse ma reggel is rendbetevé kicsit a lelkivilágomat (azaz bezúztam egy jó fél bögre kotyogóst ahogy az albérletbe értem). Persze a hét már megint vicces lesz, mivel az anyagi helyzetem egy albán hajléktalanéval hasonlatos (bár ha jobb napja van, még az is többet koldul össze a tiranai utcákon), mivel már azzal sikerült komoly fejtörést okoznom a továbbiakkal kapcsolatban, hogy vettem egy csomag kávét (kb 540 forint értékben). Ez akkora kiadásként jelentkezett a heti egyenlegemben, hogy nagyjából maradt annyi kápém, amiből pénteken majd haza tudok utazni, és kifújt 🙂 Sebaj, a múlt hetet is megoldottam 2000 forintból kábé, ezen a héten is menni fog a mutatvány (az a vicces, hogy ha esetleg még dohányoznék, akkor ez az összeg a cigimre nem lenne elég, nemhogy még kaját is vegyek belőle…).
Persze a mai nap a legnehezebben elviselhető akkor is. Ilyenkor a kialvatlanság kombinálódik a honvággyal, és a kettő elegye hullámokban rámtörő rosszkedvben csapódik le. Persze holnapra már megszokom a várost, csak nehéz kiszakadni az otthoni feelingből, a barátok és a barátnőm által teremtett hómszvíthóm életérzésből. Tegnap este is – egy hirtelen ötlettől vezérelve – lekaptam a szekrény tetejéről a hónapok óta ott porosodó Monopoly-t és játszottunk néhány óra hosszát vele (valami furcsa véletlen folytán én nyertem mindig, de ennek persze semmi köze se volt ahhoz, hogy én kezeltem a bank pénzét persze :)), ezt itt Fehérváron kivel csinálnám? Ez itt a gond kérem szépen: vannak haverjaim (több is, mint elég), de nincsenek barátaim. Ez persze nem azért van, mert itt esetleg mindenki rossz arc lenne, vagy hasonló, egész egyszerűen még túl rövid ideje ismerem őket ahhoz, hogy barátokká válhassunk. Hiába minden, szükségem van arra, hogy hazamenjek minél sűrűbben. Ma mondjuk legszívesebben most azonnal felülnék az első buszra, holnap már azért kicsit múlni fog ez a vágy szerencsére. Nem is tudom mi lenne, ha folyamatosan ilyen hévvel vágynék haza, szerintem rövid úton befordulnék.
Szóval utálom a hétfőket, ilyenkor csak a kávé, és a remény tart életben, hogy előbb-utóbb hazamehetek az albérletbe, ahol azért már valamelyest otthonosan érzem magam. Még mindig abban a lyuknyi szobában tengetem napjaimat (régi olvasóim láthattak róla képeket is), de a jópár hét megtette a hatását: haza megyek abba a panelbörtönbe. Alig várom, hogy frissen megfürödve, kislámpát felnyomva görnyedhessek a gép előtt, miközben hallgatom a kedvenc zenéimet. Szerencsére vagyok olyan alkat, hogy teljesen el tudom felejteni a napi stresszt, ha már otthon kortyolgatom a kávémat a gép előtt tespedve, és nem idegeskedek törlesztéseken, meg hasonló felnőtt-léttel járó szarságokon. Ha így tenném, már rég gyógyszereken élnék az tuti. Sőt – visszatérve a hétfői depresszióra – rájöttem arra is, hogy két esetben nem kell úgymond komolyan venni a sötét gondolataimat: ilyenkor (hétfőnként), és ha másnapos vagyok 🙂 Hajlamos vagyok ezekben az esetekben két árnyalattal sötétebben látni a világot (persze, amikor az ember feje úgy fáj, hogy majd megőrül nem nehéz), úgyhogy ilyenkor egész egyszerűen elhessegetem a rossz hangulatokat, mivel tudom, hogy másnapra elmúlnak. Ez furcsának tűnő módszer lehet, de eddig bevált, és semmi jelét nem látom annak, hogy a jövőben ez megváltozzon. Szóval keep smiling ahogy az angol mondja, ennek a rohadt hétfőnek is vége lesz egyszer – legkésőbb 8 óra múlva tutira 🙂

A rajongásom új tárgya

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 21. 1 KOMMENT

A zenekar

Az a jó abban, hogy alapvetően szeretek új zenéket meghallgatni, hogy néhanapján belebotlok olyan zenekarokba, akik – bár akár több évtizede is űzik az ipart – csak most válnak kedvenceimmé. Ez persze nem csoda, hiszen annyi zenekar van a világon, mint égen a csillag (vagy hogy egy köznapibb példával éljek Kispál-koncerten a szimatszatyros bölcsésztanhallgató leánygyermek), így könnyű elsiklani akár igazi remekműveket összeeszkábáló bandák mellett is. Ezek közé tartozik az általam mindössze néhány hete ismert Porcupine Tree nevű formáció is (akiknek a neve magyarul elég viccesen hangzik, ugyanis azt jelenti, hogy Sündisznófa… elég vizuális típus vagyok hozzá, hogy elképzeljem :)), pedig már idestova 22(!) éve zenélnek több-kevesebb sikerrel. Az általuk játszott zene psychedelikus/progresszív rocknak minősül, helyenként elég nyilvánvaló Pink Floyd-os áthallásokkal (lásd új album, azon belül is Time Flies, ami helyenként nagyon olyan, mint a Dogs a Floyd-tól), szóval a stílusból adódóan nagyon profi hangszeres tudással van a tagok birtokában. Már rég élveztem ennyire a zenehallgatást mint olyat: vannak számaik, amelyek 18 perc hosszúak(!) (mint az Anesthetize az előző albumról), és nem válnak unalmassá, mivel rendkívül változtatos a felépítésük. Igényes kis muzsika nna, és érdekes volt hallani, hogy hogyan kombinálták helyenként a klasszikus komplex dobtémákat és a monoton zúzós részeket egy számon belül. Ez a ritmus- és hangulatváltós megoldás engem a System of a Down legjobb pillanataira emlékeztetett, ami már magában nem egy rossz ajánlólevél, szóval aki kicsit is fogékony a gitárzenére annak szívből ajánlom az arcok muzsikáját. A következő videóval tessék tesztelni a Sündisznófa-kompatibilitási faktorotokat:

Drogprevenciós rovatunkban ma:

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 21. KOMMENTÁLD!

A drog az rossz, értem?

Kommentár nem szükséges…



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2682 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 3 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek