Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

A hetedik napon

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 15. KOMMENTÁLD!

Kéz és papírKész volt. Az alkotó (khm) elégedetten dőlt hátra, miután sokadszorra is végigmustrálta művét. Volt vele munkája, sőt, néha már a haját tudta volna tépni, de most végre végzett vele. Tudta, hogy lesz még vele teendő, de hat napnyi szenvedés után végre megtalálta azt az eszközt, és azt a célt amiért érdemes vért izzadni. Kezeit a tarkójára fonva a plafont bámulva azon gondolkodott, hogy hogyan tovább. A máz már stimmel, viszont a belső tartalommal gondjai támadtak. Nézte a szövegszerkesztő villogó kurzorját, és azon gondolkodott, hogy bizony jó lenne szépen beírni a betűket, hogy értelmes szavakká álljanak össze, amelyek mondatot, sőt szöveget alkotva másoknak is tetszhetnek majd ha elolvassák. Mert bizony el fogják olvasni, igaz, nem sokan, de legalább értő, érző emberek. Olyanok amilyenné ő is szeretne válni majd egyszer. Az irigység korbácsként vágott belé, gyűlölni szerette volna őket ezért. Aztán egy pillanat múlva belátta, hogy kicsinyes dolog másokat hibáztatni azért, mert nekik van valamilyük, ami neki talán soha nem adatik meg. – Dolgoznom, küzdenem kell érte – gondolta, és tétován leütötte az első billentyűket.

Alakul ez…

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 14. KOMMENTÁLD!

… mint az egyszeri púposgyerek a prés alatt, nem igaz? Tessék dobni egy szavazatot, hogy mennyire tetszik amit összelopkodtam ide! 🙂

Amiért nem mennék tűzoltónak

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 14. 1 KOMMENT

Szőke nő hívja a tűzoltóságot:

– Segítsenek tűz van!

– Rendben hölgyem, de hol?

– Hát itt!

– Jó, de hol van az az itt?

– Hát ahol lakom!

– Értem, de hogy jutunk oda??!

– Miért, az a nagy piros kocsijuk nincs már meg?

TűzoltókPersze, hogy vagyok annyira hülye, hogy még a tűzoltók munkájáról is egy szőke nős vicc jut az eszembe, pedig az nem mindig túl szívderítő. Soha nem csinálnám azt amit ők, pedig vonz a nagy piros kocsijuk, meg a másokon segítés felemelő érzése, a macsó védőfelszerelésükről, illetve a társadalomban elfoglalt egész kellemes pozíciójukról nem is beszélve (ez alatt értem azt, hogy nem biztos, hogy iskolázottabbak egy biztosítási ügynöknél, mégis jobban szeretik őket az emberek). Ez mind nagyon jó dolog, és ha csak – nevükhöz híven – csak tüzet kéne oltani, addig én is bevállalnám az életmódjukat. De amikor kihívják őket egy közúti balesethez… Nos, ott kezdődik a horror. Tessék megtekinteni az alábbi videót, amely – szerintem – még kicsit enyhén is ábrázolja egy ilyen kaliberű esemény végkimenetelét (hála Istennek, teszem hozzá):

Amikor először megnéztem egy darabig csak néztem magam elé. Rohadjon meg a rendező az utolsó percekbe bevágott szomorú háttérzenéjével, meg a kisbaba szemére fókuszálásával! Én értem, hogy ez egy elrettentő kampányfilm (állítólag jóval hosszabb, de csak ennyi került fel a netre), de néhol úgy éreztem, hogy kicsit már átment az egész öncélúba, mint mondjuk Klaus, a targoncás kalandjai, amely úgy indít, mint egy oktatóvideó, de a végén már azért röpködnek a fejek rendesen (volt róla szó már a blogon régebben amúgy). Különben is, mi panaszkodunk, hogy rossz nálunk a közlekedési morál? Én őszintén szólva olyanról mégcsak nem is hallottam (nemhogy tapasztaltam volna), hogy valaki SMS-t írjon(!) vezetés közben! A bal kézzel a fülre tapasztott telefonnal belvárosban előzgető parasztokkal teli van az ország, de esemesezni még nem divat. Ennek ellenére természetesen a filmecskét le lehetett volna forgatni hifit/GPS-t/klímát nyomkodó tinilánnyal is, a végeredmény ugyanúgy ablakokat kifejelő, véres arccal a közeledő autóra meredő szemű utasokkal teli autó lett volna. Nekem ezzel a hatásvadász sokkolnivágyással vannak gondjaim, mivel ha engem megrázott, akkor nem tudom hogyan vélekedhet róla egy tizenéves kisgyerek. Ennél már csak valamelyik biztosítónak voltak undorítóbb promófilmjei, mivel ott hasonló naturalizmussal mutattak be baleseteket, amelyek végén felvillant a cég logója, mintha azt sugallta volna, hogy ha kötsz náluk egy megfelelően magas életbiztosítást, akkor soha nem fog bedarálni az autódba egyik részeg török kamionsofőr se. Ennél a filmnél legalább nem valaminek a reklámozása volt a cél, ez becsülendő, mindazonáltal egy kicsit erősnek érzem a képi megvalósítását. Amit elértek, az az, hogy tényleg soha nem fogok tűzoltónak állni, az hótziher.

Egy elviselhetetlenül hosszú post

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 14. 2 hozzászólás

Elszoktam már az írástól. Az utóbbi pár hétben valahogy sehogy se akart összejönni az, hogy legyen valami platform ahol publikálhatom az okosságaimat, mivel hol Dave (akinek oldalán futott pár hétig a blog) tárhelyszolgáltatója döntött úgy, hogy most ő kicsit felrúgja az elvileg 99%-os rendelkezésreállási garanciáját, és szépen lekapcsolta, hol pedig el lett felejtődve a pénz befizetése, és azért nem volt elérhető az oldal. A második apróság miatt történt ez a jó egy hónapos leállás, ami még most is tart sajnos, pedig nagyon jó lenne szerezni egy backup-ot a január óta íródott bejegyzésekből, amelyeket szépen el is helyeznék az őket megillető helyen (ami most kivételesen nem a Lomtár :)). Már meg is van a helyük, ha megkaparintom őket, akkor a http://regiblog.raktalicska.hu/ címen lehet majd őket elolvasni, és okulni az ott felhalmozott nagy életbölcsességekből. Új cím, új design, és új élet mondhatnánk, ezért úgy döntöttem, hogy a “cseréljünk le mindent, és kezdjük tiszta lappal” elv értelmében itt, a főoldalon szeptember 12.-ével új időszámítás kezdődik, és ennek örömére a rövidke bloggeri “pályafutásom” alatt íródott több mint 100 bejegyzést a fent említett címen érhetitek majd el.

Alig várom amúgy, hogy újra Photoshop-közelbe kerüljek (itt bent a cégnél azért erős lenne azzal ügyködni), és megint nekiállhassak szétgyúrni egy alapanyagnak megfelelő témát, amely segítségével a saját szájízemre alakíthatom a blog kinézetét. Ennek a műveletnek már ma neki fogok valamilyen szinten állni, mivel a grafikát leszámítva is sok alakítanivaló lesz az oldalon, és akkor a “sok” elé még nem is biggyesztettem oda egy idekívánkozó vulgáris kis jelzőt. Sebaj, úgy vagyok az ilyen dolgokkal, hogy amíg van motiváció, addig szívesen szívok velük, még akkor is, ha a PHP-hez, meg a hasonló x betűs rövidítésekkel megáldott nyelvekhez fikarcnyit se konyítok 🙂 Amit még el kell döntenem, az az, hogy mi legyen egyáltalán az alapként szolgáló téma, mert az addig rendben van, hogy az ilyen oldalak mint ez, vagy mondjuk ez tömve vannak jobbnál-jobb kinézetekkel, de valahogy mindegyikből hiányzik valami, ami miatt azt mondanám, hogy megtaláltam a megfelelőt. Van olyan is közöttük, ami nagyon tetszik, de úgy érzem meghaladná a képességeimet az átalakításuk, mivel túl bonyolultnak tűnnek a számomra. Mindegy, szerintem még ma el fog dőlni, hogy ki lesz a befutó, időm mint a tenger eldönteni.

Amúgy nagy élmény volt számomra, amikor szombat délután – hazaesve Fezenről, amiről lesz még pár keresetlen szavam – a mailjeim között ott mosolygott a tárhelyszolgáltatótól kapott kis üzenet, miszerint már aktiválták a hozzáférésemet, úgyhogy minden adott ahhoz, hogy végre felrakhassam a WordPress-t (ami egy zseniális blogmotor, itt lehet utánaérdeklődni). Ezúton is köszönöm nekik a megelőlegezett bizalmat, amely abban nyilvánult meg, hogy még egy vasat se utaltam nekik, mégis beüzemelték nekem az 500 megámat! Szóval megvolt a belépési név, jelszó, cím, nagy lendülettel be is jutottam a rendszerbe… és néztem mint az a bizonyos bornyúúú az újkapura. Voltak ott mindenféle ikonok, meg szövegek, persze hallomásból már ismerős volt mind, de azért enyhén elveszve éreztem magam benne, mivelhogy most láttam először ilyen adminfelületet. Ekkor a szokásos végigkattintgatós módszerhez folyamodtam, ami azért világossá tett néhány alapvető kérdéskört, de bőven maradtak kérdőjelek. Végül végső kétségbeesésemben felkerestem a WordPress Codex nevű aloldalát, ahol megdöbbenve olvastam a “híres 5 perces telepítésről” (ami a magyar oldalon már csak kétperces, persze mi gyorsabbak vagyunk mint azok a hülye jenkik). Na ez az öt perc nálam fél napot vett igénybe, amelynek fő oka az volt, hogy eleve rossz helyre másoltam fel a file-okat (a fene se gondolta, hogy a htdocs lesz a root itt), de “némi” MSN-es segítségkérés után végre eljutottam oda, hogy a telepítő kiírja az előző postban idézett  “WordPress has been installed. Were you expecting more steps? Sorry to disappoint.” (azaz: “a WordPress feltelepült. Több lépésre vártál? Elnézést kérünk a csalódásért”) kis üzenetecskét.

Na ennyi kockulós duma után felülemelkedve a kezdeti eufórián, hogy megint olvashatjátok a fárasztó körmondataimat elmesélném, hogy miért is adtam ezt a címet ennek a postnak. Nos, az ok az, hogy úgy döntöttem, hogy itt fogom összegezni az utóbbi pár hétben (hónapban?) történteket, amiket azóta vágott az arcomba (sztréjtintúmájfész mondhatni) az Élet. Kicsit hosszú lesz, de vigasztaljon a tudat mindenkit, hogy természetesen nem muszáj végigolvasni, “csak” jól esik az embernek, ha érdekel másokat is, amit oszt bele a nagyvilágba.

Kezdjük talán azzal, hogy véget ért a nyár. Nos, ez az alapvetően nem túl vidám tény engem mégse hangol le annyira, mivel kifejezetten nem hiányzik az a kellemetlen érzés, hogy ahelyett hogy bámulom a  cégnél a monitort fetrenghetnék a Velencei-tó vagy akár a Balaton partján is sörrel a kezemben, bámulva a tájat. Mivel most már csak az megy a tavakra, aki nem normális utószezonban akar ócccsóbban nyaralni, így én is nagyobb lelkinyugalommal döglök egész nap a gép előtt.

Azért próbáltam én is kivenni a részem valamelyest a fesztiválszezon örömeiből, és ellátogattam néhány kevésbé jelentős fesztiválocskára, mint például a komáromi Free-fest nevezetű, amelyet pár szóban úgy tudnák összefoglalni, hogy érdekes színes hajú fiúk-lányok monoton pankzenére ugrabugrálnak kannásborral a kezükben egy csodálatos középkori erőd udvarán. Állítólag hajnalban még egy beheroinozott kislány is sikerrel összefosta magát, majd részesült egy kellemes hidegvizes slaggal mosdatásban, de erről “sajnos” lemaradtunk, bár ha nem kellett mentőt hívni hozzá, akkor tutira csak szimulált. Hazafele sikerült megcirógatni a Citroen alját egy betonlappal (konkrétan ki se értünk a buliról, és már sikerült is), amelynek következtében kicsit nehézkesen vette a gép a sebességeket, de újra bebizonyította, hogy olyan mint a csótányok: elpusztíthatatlan 🙂

A Snobs zenekar két hm... dekoratív énekesnője

Freefest pillanatkép

Voltunk még Vé-falun is, amely mintegy nyárzáró fesztiválként funkcionál számunkra immáron 4-5 éve, tehát túl sok meglepetést nem vártunk tőle. Igaz, hogy néha okoz mégis ilyesmit (tavaly is elvitt a mentő estefele, ahogy már írtam róla régebben), de idén szerencsére “csak” a bokámat ficamítottam ki a heveny esőskelősnek nevezett néptánc járása közben, ami szintén pozitív eredménnyel járt, mivelhogy ennek a sérülésnek köszönhetően augusztus utolsó hetét otthon tölthettem táppénzen, így megoldottam magamnak a túlterhelt IT-szakemberekre nehezedő munkahelyi stressz, és a kevés pihenés által okozott gondok kivédését egy időre. Most hogy így belegondolok, megint rám férne egy hét otthon, nézek is valami koncertet a környéken 🙂

Esőskelős tánclépések (tessék megtippelni vajh' melyik vagyok én :))

Persze a sok buli közben volt gondom arra is, hogy sikerrel vegyem a cégnél lezajlott oktatásokat is (ha máshogy nem ment akkor másodszorra, meg minden megengedett és illegális eszközt bevetve :)), úgyhogy annyi papírom van (papíron), amivel egy évig törölhetném (persze csak papíron). Miután ezek lezajlottak ismét vártak “dolgos” hétköznapok, amelyek annyira lefoglalnak, hogy még ekkora írásokat is van időm közben rittyenteni. Ez se marad így örökké, de egyelőre annyi a feladatom, hogy fakultatív módon vagy odafigyelek a kollegáimra (és megpróbálok tanulni abból amit csinálnak), vagy nem. Persze nagyon nehéz érdeklődést tanúsítani egy ilyen unalmas dolog iránt, mint amit ők csinálnak, szóval a nap nagy részében inkább kattintgatom a fészbúkot, meg olvasgatom a blogokat a neten, minthogy azt nézzem ahogy számomra ismeretlen parancsokat pötyögnek valami Olaszországban található szerver parancssorába.

Visszatérve a fesztiválos témára, a fentebb felsoroltak mellett volt még egy rendezvény, ami most hétvégén zajlott le, és egész nyáron úgy tekintettem rá, mint a “buli-ahol-mindent-bepótolhatok”, azaz BAMB. Úgy gondoltam, hogy itt majd jól elmegyek mindenre, amit a nyáron kihagytam (Kispál-Tankcsapda-30Y szentháromságra pl.), és majd bitangmód jól fogom érezni magam rajta ha beledöglök is. Nos ez nem így történt, és még most is azon filózok, hogy ebben mennyire voltam én a hibás, és mennyire a külső körülmények. Az tuti, hogy ha nem lennék egy ilyen elkényelmesedett korosodó kispolgáriasodó barom, akkor rohadtul nem érdekelt volna, hogy az egész placc (beleértve a nagyszínpad előtti területet) nagyon nagyszemű kőzúzalékkal volt felszórva, amelyben bőven akadtak emberfejnyi nagyságú darabok, amelyek hatását talán nem kell részletezni a boka ínszalagjaira, és egyéb részeire, ha az ember esetleg rosszul lép rájuk a nagy sötétben. Délután konkrétan úgy nézett ki a sápadt őszi naplementében a placc, mint egy kurva kősivatag valahonnan Amerika szívéből, aminek a közepén felhúztak pár fesztiválsátrat. Eleve engem ez a környezet lehangolt, erre tett még rá egy lapáttal az egészből áradó ötlettelenség. Sehol egy megszokott fesztiválkellék, mint mondjuk a bungee-jumping, vagy a sörösrekesztoronyra mászósdi, esetleg egy paintballpálya, csak a sátrak, meg a sörpultok, aztán kifújt. Persze, az ember nem péntbólozni jár fesztre, de akkor is valahol ezeknek már alap dolognak kéne lenniük egy ilyen bulin. Az egyetlen pozitívum számomra a fesztiválbuszon uralkodó hangulat volt, konkrétan végigröhögtem a kifeleutat a sok hülye beszólástól. A koncertekről jót vagy semmit, úgyhogy nem mondok inkább semmit (persze ez megint szubjektív, tuti, hogy volt olyan fiatal pl. 30Y-on, akinek ez volt élete bulija, engem valahogy nem tudott lázba hozni).

Szóval ennyit a bulikról, voltak persze még lájtos kocsmázások is közbeütemezve, amelyek több-kevesebb sikerrel zárultak (értsd ez alatt azt, hogy sajnos egyre hülyébb vagyok a szesztől, szóval egy időre le is állok róla most), továbbá részt vettem egy egész jól sikerült esküvőn is, ahol sikerrel építettem a távolabbi rokonsággal a diplomáciai kapcsolataimat (azaz együtt jégereztem az összes eddig nem is ismert rokonnal :)).

Nagy vonalakban ennyi volt a nyár, nem volt rossz, de azért örülök, hogy véget ért. Jövőre már talán több pénzem lesz arra, hogy azt csináljam majd amit szeretnék (pl. Balatonon valami nyaralóban hömbölödni egy hetet csuda jó lenne), de addig még sok időm lesz olyan kevésbé megerőltető dolgokkal tölteni az időmet, mint a munka a blogolás. A héten lesz még jópár poszt reményeim szerint, bár ilyen hosszúak már talán nem, úgyhogy tessék figyelni nagy erőkkel az oldalt (vagy akár bevethető az RSS nevű csodafegyver is), mert lesznek még meglepetések, garantálom!

Fel! Támadunk!

Írta JonC Ekkor: 2009. szeptember 12. 8 hozzászólás

“WordPress has been installed. Were you expecting more steps? Sorry to disappoint.”

Örömmel jelenthetem, hogy blogom jó Főnix-madár módjára feltámadt hamvaiból! Ezentúl most már reményeim szerint nem lesznek ilyen apró (pár hetes…) fennakadások a folyamatos működésben, sőt a blog se fogja kiérdemelni a Tsyga barátom által ráaggatott “fecskeblog” jelzőt (merthogy annyit költözött eddig). A nagyüzemi postgyártás majd természetesen hétfőtől fog indulni, addig is tessék kommentekben örvendezni a jó hír hallatán! 🙂



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 795 darab post, és 2675 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek