Az az arctámadó ott az új sapka

Szóval érdekes árukapcsolásnak lehetünk szemtanúi, amellyel rengeteg TF2 fanatikust késztettek a játék kipróbálására, ezzel egy már kialakult rajongótábort szabadítottak rá a friss portékára. Mi ez, ha nem zseniális (már megint)? Persze az egész semmit sem érne, ha a játék nem lenne remek: mindenki letudná az előírt két pályát, és törölné a vinyójáról. Van egy olyan érzésem, hogy ez viszonylag ritkán fog előfordulni, mivel a készítők belepakoltak néhány olyan elemet, ami élvezetessé teszi a shoot ‘em up stílusú játékmenet idővel ellaposodásra hajlamos természetét.

Kezdjük az elején: a játék egy űrben/űrbázisokon játszódó félig felülnézetből (azaz izometrikus nézőpontból) játszható lövölde, amelyben nyálkás, csápos, nem túl kulturáltan viselkedő szörnyeket kell annak rendje és módja szerint halomra irtani. Ezt rendkívül élvezetéssé teszi az, hogy mindezt kooperatív módban, akár ismeretlenekkel, akár barátainkkal tehetjük (maximum négyen egy szerveren), rengeteg fegyver áll a rendelkezésünkre, vannak kasztok, elérhető achievement-ek, szóval nem fullad monotonitásba a móka -- legalábbis néhány órán át egészen biztosan nem. Nyomulunk előre a monsztáktól hemzsegő bázisokon, néha egy-egy lezárt ajtót lángvágóval felnyit egy társunk, esetenként meg kell hackelni terminálokat, kaszttól függően pakolhatunk le állványos automata géppuskákat, de ha felcserkedésre adtuk a fejünket, akkor gyógyíthatjuk magunkat, és társainkat, de akár dönthetünk úgy is, hogy megragadjuk a forgócsöves minigun-t és azzal disztrojoljuk az életünkre törő aranyos óriássáskákat. A csapatmunka rengeteget számít: eleve kinevezhető az adott szerveren egy parancsnok, akinek több lehetősége van a többieknél, például csak ő tud olyat benyögni a bandának, hogy gó, húzzunk most már innen el. Vannak pályák, amelyek megoldhatatlanok felcser nélkül (ugyanis a fenti képen szereplő jópofa Paul a polip-utánzat természetesen a játékban is szerepel, ha valamelyik társunkat elkapja, akkor csak hosszas gyógyítgatás után lehet róla lecuppantani -- mondanom sem kell, hogy ez milyen kellemetlen, amikor százával dőlnek minden járatból a dögök), de a technikus is nélkülözhetetlen a továbbjutáshoz. Ha mindehhez hozzáteszem azt, hogy nincs respawn, nem lehet hülyegyerek módjára a sűrűjébe ugrani, hogy “namost akkó’ jól megszedem magam XP-vel, kit érdekel hogy szétharapnak a dögök”, mivel ilyenkor marad a -- néha percekig tartó -- mozi, amíg a társak megcsinálják a pályát -- vagy esetleg követik a példádat, és mindannyian elhullanak esetleg pont azért, mert te Rambonak képzelted magad.

Azért a grafika se gyenge, hála a Source engine-nek

A játékban lehet fejlődni is: ahogy ugorjuk a szinteket újabb és újabb fegyverek, tárgyak válnak használhatóvá. Van közöttük olyan, ami minket véd (harci páncél), de akadnak a csapat továbbjutását segítő ketyerék, erők is. Van kombinációs lehetőség dögivel nna.

Amúgy engem végig kerülgetett egy kis Team Fortress-életérzés: a medic hasonló csóvával gyógyítja a többieket mindkét játékban, a lepakolható automata géppuskák pedig az Engineer sentry-jeit juttatták eszembe. Sebaj, ennyi áthallás még nem árt, pláne hogy a két program stílusa amúgy gyökeresen eltér. Jó példa erre, az hogy itt -- hogy a “szakzsargont” használjam -- ff on, azaz sebezheted a társaidat is! Jó időmbe tellett ezt megszokni, és nem -- jó TF2-s szokásként -- lövöldözni ész nélkül.

A végére csak egy apró sztori a kedves magyar játékosokról: amikor felcsatlakozol egy szerverre, akkor nem kerülsz egyből játékba, hanem egy kezdőképernyőn összepakolhatod a felszerelésedet, kiválaszthatod a kasztodat stb. Találomra felmentem az egyikre, ahol a chat-ben már látom, hogy írnak egymásnak az arcok, hogy “kickeljétek jonct”, sőt egy szavazás is indult ennek elérésére. Feltételezem azért történt ez, mert látták hogy egyes szinten leledzek (azaz most próbálom ki először a játékot), mindenesetre mókás volt ez a fene nagy kedvesség. Még beírtam, hogy “igazán köszi, nem kellett volna”, jött egy meglepett reakció, hogy “jéé, ez is magyar”, aztán ledobott a szerver. Azért nem haltak ki az országból a faszfejek, megnyugodtam.

A játék kedvéért szerintem érdemes felrakni a Steam-et (csak onnan tölthető), mivel hosszú távú szórakozást jelenthet, ráadásul -- nem győzöm hangsúlyozni -- ingyen. Ennyire kidolgozott, sok energiával létrehozott ingyenes játékot én már jó régen láttam utoljára, érdemes tenni vele egy próbát akkor is, ha nem motivál a TF2-es sapi megszerzése velem ellentétben

Tölthető innen.

UPDATE:

a játék tolható FPS nézetben is, a nem túl bonyolult beállítgatás leírását itt találhatjátok.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.07.27.-én. Permalink | Egy komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, elemzés, emmándöfi, game, kockulás

Apropó, tudom telhetetlen vagyok: FPS-t nem akarnak rittyenteni esetleg ebből az univerzumból? A téma adná magát rendesen

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.07.26.-én. Permalink | 2 komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, game, hír, kockulás, örülünk

Aki látta már a filmet, annak a fenti részlet fényében talán világossá válhat, hogy mekkora gigászi méretű meló lehetett a másfél órányi anyagot összehozni… Kicsit utánanéztem, következzék néhány adat, ami ezt alátámasztja:

a film 450 ember megfeszített munkájának köszönhetően jött létre, 30-35 animátor, és CGI-szakember, valamint 250 technikus, és designer dolgozott rajta. Egy embert csak azért vettek fel, hogy a bábokra megvarrja a pici pulóvereket, és egyéb ruhadarabokat. Ehhez olyan tűt használt, ami olyan vékony, mint egy emberi hajszál.

A háttér megalkotása sem volt egyszerű feladat: a viktoriánus ház, az almáskert, és a többi lenyűgöző díszlet mind az Objet által kifejlesztett 3D nyomtatással készült, amelynek működését a következő videó prezentálja:

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.07.16.-én. Permalink | Egy komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, art, elvont, emmándöfi, film

Half Life 2, Bioshock, és Timeshift? Lehet ilyen alapanyagokból rosszat alkotni? Kötve hiszem Az időmanipulálós téma örök kedvenc, már a Timeshift-ben is élvezettel osztottam ki a fejeseket  az életemre törő katonáknak miközben az idő állt, az esőcseppek megmerevedtek a levegőben, majd kéjes vigyorral nyugtáztam, amikor parancsomnak engedelmeskedve újra meglódultak a történések, és elegáns hátraszaltókkal reagálták le szegények a hirtelen nulláról 800 méter/sec-re gyorsuló lövedékek arcukra gyakorolt hatását.

Állítólag a hangulattal sincs probléma (egy HL2-höz hasonló feelinggel megelégednék), van benne fejtörő bőven (amit nagyon remélek, kezd tele lenni a t**öm a jenki hülyegyerekek átlag értelmi színvonalához igazított “ha elakadtál nyomd meg az X gombot, és megmutatjuk merre menjél” típusú gyógyjátékokkal), ráadásul -- az Unreal 3 motornak hála -- a gépigénye se atombrutál, mindamellett korrekt látványvilággal bír a kicsike. Ebből kaphattok ízelítőt az alábbi videóban, amelyet -- mondanom se kell -- lehetőség szerint full képernyőn HD-ben tessék megtekinteni:

A sok pozitív kritika és komment (“ez volt számomra az év meglepetése” és társai) is amellett szól, hogy ezt a stuffot vétek lenne kihagyni -- ez előrevetíti, hogy hamarosan jönni fog egy kivesézősebb stílusú post vele kapcsolatban

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.07.01.-én. Permalink | 5 komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, emmándöfi, game, kockulás

A viszonylag ronda kezelőfelület zseniális algoritmust rejt: a program egy megadott mapparendszer összes képfile-ját összehasonlítja, és megkeresi nekünk az egyforma képeket! Nem, nem a filenév, hanem a képek tartalma alapján dolgozik, és a bal oldali függőleges sávban szépen kilistázza őket egyezés szerint:

Miután megkaptuk ezt a kimenetet már csak meg kell jelölnünk, hogy a duplikált file-ok közül melyikekre nincs szükségünk, majd az ‘Actions’ menüponton belül található törléssel máris eltávolíthatjuk őket az eredeti mappájukból.

Mondanom se kell, hogy mennyire hasznos lehet ez a kis tool olyan szituációkban, amikor mondjuk “sikerült” többször letölteni a kameráról ugyanazokat a képeket, és hemzsegnek ugyanazok a fotók a vinyón, csak éppen más mappákban és/vagy más filenevekkel. A program támogatja a többmagos procikat, a legelterjedtebb fileformátumokat, be lehet állítani neki szigorúságot (azaz, hogy mennyire eltérő képeket nyilvánítson egyformának), egy kattintással kijelöltethetjük vele a törlendő képeket, stb, stb.

Gyors, praktikus, és fully free, használjátok egészséggel!

Letölthető innen.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.06.28.-én. Permalink | Egy komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, hasznos, kockulás, link, program

Nézzük a gyakorlatban! A céges gépem könyvjelzősávján most elég sok ilyen kis tool figyel, van amelyikkel egy kattintással megoszthatok a Google Reader-ben, van amelyikkel egyből fel tudok iratkozni bármilyen RSS feed-re, és még sok egyéb okosság. Jelenleg ennyi helyet foglalnak:

Most jön a trükk: az oldalt behozva kapunk egy pofonegyszerű felületet, ahol szépen megadhatjuk az egyesített bookmarklet-ünk forrásait:

Az első pontnál megadjuk a jövőben használatos nevét (lehet ugyanaz, ami eddig volt), és a linkjét, amit akár az eszköztárról drag&drop-pal is odahúzhatunk.

A második pontban általában érdemes a második rádiógombot kijelölni, hacsak nem akarunk bookmarklet-ekből álló műveletsorozatokat (batchjob-okat) létrehozni. Itt van lehetőségünk kiválasztani azt is, hogy a lenyíló menünk a képernyő melyik részén jelenjen meg, és hogy bezáródjon-e, miután rákattintottunk egy elemére, vagy sem.

A harmadik lépésben adunk neki egy szép nevet, majd a Result-ból megfogjuk a kész bookmarkletet, felhúzzuk a könyvjelzősávra, töröljük a többit, és örülünk a hirtelen felszabadult hatalmas mennyiségű helynek!

Az oldal ezen a linken érhető el.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.06.25.-én. Permalink | Egy komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, hasznos, kockulás, link

A fenti metamfetamin-szagú bevezető persze csak poén: nem fogok egy játék kedvéért droghoz nyúlni csak azért, hogy jobban tetsszen. A Borderlands valahogy mégis nagyon nehezen tud a szívembe férkőzni: tipikusan az a játék, amit erőltet az ember, csakazértis újra és újra elindítja (ahelyett hogy az uninstallra tolna egy duplaklikket), mert lát benne potenciált -- kár, hogy nagyon el vagyon ez dugva benne. Olyasmit érzek vele kapcsolatban, mint néhány hónapja a KOTOR-ral kapcsolatban: olyan ismerőseim istenítették, akiknek megbízok az ízlésében, és annyi pozitív kritikát olvastam róla, hogy meg akartam szeretni, át akartam élni a játék által nyújtott remekbe szabott történetet, a döntéseink nyomán formálódó sorsunkat, de sajnos nem sikerült -- egész egyszerűen meguntam. Mivel jelen vizsgálódásunk tárgyát volt aki nem átallt FPS Diablo-nak jellemezni így -- sajnos -- fennáll a veszélye, hogy vele is így fogok járni.

A játék eleje és a zseniális intro

Ami miatt kicsit riasztó számomra, amikor ehhez a klasszikus RPG-hez hasonlítják az az, hogy annak idején azt is sikeresen meguntam úgy 2 nap játék után. A folyamatos agyatlan kattintgatás, a csak nyomokban létező sztori (tudom, lincselés lesz), a monotonitás nekem egész egyszerűen nem jön be. Sajnos ilyen ez a játék is: tudjátok mennyire ki volt már a púpom a “menj ide, arass le kilenc virágot”, “menj oda, kérdezd meg hol a bánya kulcsa”, és hasonlóan magasröptű küldetéseivel? Tényleg olyan az egész, mint egy 2D-s RPG: sztori csak halványan a háttérben figyelhető meg (keressük meg a Vault-ot, mert ott jó lesz… megerőltettétek magatokat látom), a lényeg a jellegtelen mellékszereplők által adott jellegtelen küldetéseken van. Én azt szeretem, amikor érzem, hogy egy mese részese vagyok, amelyet én formálok azzal, hogy egy-egy szituációban hogyan döntök. Nagyon jó példa -- ha már posztapokaliptikus vonalon maradunk -- a Fallout 3, ahol bizony van egy főszál, amelyet követve kibontakozik előttünk egy fordulatos sztori apánkról, és a mellékküldetések teljesítése csak opció, és nem azok alkotják a játék törzsét -- csak halkan jegyzem meg, hogy ennek ellenére ezerszer kidolgozottabbak, és mélyebb nyomot hagynak a játékos lelkében, mint ezek a menj-és-ölj-le-mindenkit-aki-mozog típusú missziók.

Ami miatt mégse töröltem le néhány elegáns egérkattintással fél óra játék után az az, amire már utaltam a bevezetőben: a megvalósítás nekem nagyon tetszik, és ha valami, akkor a grafikusok, zeneszerzők, designerek által beleölt rengeteg munkaóra el fogja vinni a hátán a játékot. Emlékeztek a XIII-ra? Annak idején áradoztam már erről a grafikai stílusról, de újra megteszem: cell-shaded látványvilág rulez, imádom, még akarok sok ilyen játékot! A rajzos grafika nem fogja elterelni a figyelmünket az akcióról -- ez nem az a játék, ahol hosszú percekig bámulnánk egyes effekteket, mint mondjuk a Bioshock-ban. Ezt vehetnénk negatívumnak is (ahogy tették már páran némely róla készült cikk kommentjei között), de nekem speciel bejött. Később lesznek zárt, katonai bázisokon játszódó pályák (mekkora FPS-klisé már ez…), amelyek nekem kifejezetten tetszettek, nem hatottak sivárnak a viszonylag egyszerű textúrák ellenére sem.

Néhány apróság még ami tetszett: először is a ragdoll-fizika (zseni volt, aki kitalálta), amelynek hála tényleg hátast lehet dobatni a ránk támadó rosszarcúakkal egy-egy jobban sikerült fejlövés segítségével. Aztán tetszett még a rengeteg felvehető fegyver (amelyeket véletlenszerűen generál a játék, szóval -- elvileg -- nem nagyon van két ugyanolyan stukker), a fejlődési fa (mert olyan is van ám neki), és a -- helyenként -- eredeti mellékszereplők (bár ezzel kapcsolatban már kifejtettem sirámaimat: nincs belőlük elég). Például kifejezetten jópofa az a kis robot, akivel már az első percekben megismerkedhetünk: néhány küldetéssel később meg fog sérülni, és a földön hanyatt fekve fog sírdogálni, és jajgatni, hogy folyik az olaja -- ezzel azért sikerült mosolyt csalnia az arcomra, bár az előzetes tesztekben említett bombasztikus humornak ezen kívül eleddig nem sok jelét láttam.

Ami visz némi színt az agyatlan mészárlásba az a lootolás. Egész egyszerűen jó érzés tölti el az embert, amikor egy hosszú alagútrendszer kipucolása után egy nagy ládát működésbe hozva előkerül egy hatalmas mesterlövész-puska, ami az előzőnél másfélszer nagyobbat sebez, ja és mellesleg lángokba is boríthatja az ellent, ha jól célzunk. Szerencsére a tárgylistánkban kutatva bármelyik fegyvert összehasonlíthatjuk egy másikkal (E billentyű), így egyből láthatjuk a különbségeket. Ez a fegyvervadászat (és persze az újabb pályarészek megismerése) az, ami további játékra készteti az embert, és nem a sztori. Ez valahol szomorú, de legalább van valami motiváció, van kedve az embernek teljesíteni az unalmas küldetéseket.

Alapvetően -- a sok számomra negatív vonása ellenére -- nekem tetszik a stuff, bár kétséges, hogy végig fogom-e játszani. Ha agyatlan mészárlásra vágyok akkor ott van a TeamFortress 2 (vagy ez), viszont ha épp nem vagyok tömegpusztítós kedvemben, akkor inkább tolok valami agymunkát igénylő, de legalábbis kidolgozott történettel bíró szösszenetet. Esélyes, hogy a Borderlands pont emiatt ki fog esni a pixisből. Kár érte.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.06.22.-én. Permalink | 4 komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, game, kockulás, kritika

‘Ritkán foglalkoztatott babysitterek’ rovatunkban ma: Józsi

Tegnap alig vártam, hogy végre végezzek a munkával, és hazaérve végre megnyomhassam a Szent Power Gombot, amely segítségével kitárhatom újra az ablakot a nagyvilágra. A sietség oka az volt, hogy – az előző postban már említett – TeamFortress 2-t akartam minél előbb letesztelni. Furcsa érzés volt, hogy ezúttal azt kellett eldöntenem, hogy megérte-e pénzt kiadni egy játékért, avagy az ablakon szórtam ki ahelyett, hogy hasznosabb dolgokra (pia, kábítószerek, kurvák) költöttem volna el. Hat óra ismerkedés után úgy érzem, hogy érdemes volt megvenni, bár még vannak fenntartásaim a cuccal kapcsolatban, amelyeket alant ki is fejtek majd könyörtelenül.
Kis gyorstalpaló: a TeamFortress 2 egy multiplayer FPS, amelyben különféle célok eléréséért küzd a piros és a kék csapat. A játékban kilenc különféle kaszt közül választhatjuk ki karakterünket, amelyek nem csak kinézetükben, de tulajdonságaikban is gyökeresen eltérnek egymástól. A felcser (medic) például egy szikár hátranyalt hajú fazon viszonylag kevés fegyverrel és életerővel, viszont meg van az a képessége, hogy folyamatosan támogathassa a csapattársait a harcban a gyógyítónyalábjával, míg a gépágyús (heavy) egy nagydarab állat, lomhán mozog, viszont sok találatot kibír, és forgócsöves minigunjával (bár ez inkább maxigun ) pillanatok alatt lekaszál mindenkit. A többi kaszt is ennyire eltér egymástól: a mérnök (engineer) automata géppuskákat építhet a kritikusabb kereszteződésekbe és bejáratokhoz, a kém (spy) felveheti az ellenfél színeit, vagy akár láthatatlanságba burkolózva hátba késelheti azokat, a felderítő (scout) pillanatok alatt körbefutja háromszor a lomha heavy-ket (cserébe alig van fegyvere, és életereje), a katona (soldier) páncélökle segítségével állíthat elő ízléses elszenesedett húscafatokat, a mesterlövész (sniper) egy fejes segítségével akár a legbrutálisabb állatot is letaglózhatja, az utász (demoman) ragadós aknákat telepíthet (amelyek kirobbanó meglepetésül szolgálhatnak alkalomadtán), a lángszórós pszichopata (pyro) pedig – nevéhez hűen – tűztengerbe boríthatja a küzdőfeleket.
A sokszínűségnek hála egész korrekt kis taktikázási lehetőség rejlik a játékmenetben, amelyre még rátesz egy lapáttal a zseniális pályadesign: értő kezek alkotásai ezek, legtöbbjük körkörös felépítésű (kivéve azok, amelyek direkt nem erre vannak tervezve, lásd később), így a folyamatos pörgés garantált. A taktikázásra visszatérve: mivel mindegyik kaszt mindössze háromfajta fegyverrel/tárggyal tud operálni, így a legtöbb multis FPS-nél megszokott Rambo-stílust szépen el lehet felejteni: itt nincs olyan, hogy gépfegyverrel ledarálsz 5-6 ellenfelet, majd átváltasz mesterlövész puskára, hogy a távolabbiakat is levadászd. Ráadásul a medikitek is meglehetősen szórványosan vannak elhelyezve a pályákon (van olyan, amelyiken nincs is), így mindenképpen rá vagyunk szorulva a felcsereink áldásos közeműködésére, ha fél percnél tovább életben akarunk maradni. Mint látható a magányos hős szerepe nem nyerő taktika, meg kell tanulni csapatban játszani, különben csak dühöngünk azon, hogy mindig csak a respawn-ot várjuk. Ennek illusztrálására íme egy beszédes screenshot:

Ezen a képen azt láthatjuk, ahogy a felcser folyamatosan pumpálja az életerőt a gépágyúsba (az a kék nyaláb az), amíg az a tűzvonalban állva szórja a golyókat az ellenségre.

Ehhez a játékhoz meg kell érni agyilag, mivel nem tartom valószínűnek, hogy egy tizenéves elején járó kölköt nagyon lekötne a felcser, vagy akár a mérnök szerepe, mivel ezek csak támogatják a többiek játékát, fegyverzetük szinte nincs is, így nem lehet velük aratni a frag-eket. A Valve (a fejlesztőcég) ennek kompenzálására beépített a játékba egy nagyon korrekt statisztikai rendszert, ami minden megmozdulásunkat rögzíti, sőt achievement-eket, új tárgyakat, fegyvereket is elérhetünk ténykedésünkkel, ami jó hatásfokkal motiválja az embert arra, hogy ne csak a gyilkolásra koncentráljon, helyette néha helyezzen hangsúlyt arra is, hogy a csapat többi tagját támogassa, ráadásul vannak olyan pályák, ahol egész egyszerűen nem működik a “adjátok ide a minigunt, aztán jól szíjjeldisztrojolok mindenkit” taktika, mivel épp a mozgékonyságnak köszönhetően lehet őket megnyerni. Jó példa erre a – Unreal Tournament-ből átemelt – kontrolpont foglalósdi, amelyen a gyors mozgású felderítők alkalmazása lehet a siker kulcsa.
Ha már belecsippentettem a játékmódokba, akkor kicsit kifejtem ezt az aspektust is: a játékban viszonylag kevés mód áll a rendelkezésünkre, de ezek a rengeteg pályának köszönhetően megunhatatlanok. A jó öreg CTF (talán már a Doom-ban is volt) mellett tolhatunk (Team) Deathmatch-et is, van továbbá a fent említett kontrolpontos móka, és még egy, amelynek célja az, hogy a kezdőpontunknál található bombákkal megrakott vasúti kocsit áttoljuk az ellenfél bázisára – mondanom se kell, hogy ezt ők minden áron meg akarják akadályozni A beépített map-ek mellett már jópárat legyártottak a rajongók is, szóval a változatosságra nem lehet panasz.
Térjünk át a grafikára: a jó öreg Source motor hajtja ezt a csodát is (ez felelt többek között a Half Life 2 látványvilágáért is), és – minden szögletessége ellenére – a célnak tökéletesen megfelel: kicsit elnagyoltak a modellek, de ezt betudhatjuk annak is, hogy a designerek direkt a rajzfilm-szerű látványvilágra törekedtek, ami maradéktalanul sikerült is. A pályák ennek megfelelően szintén színesek, nem használtak készítésüknél reális textúrákat, és a pályatervezésen is látszik, hogy nem az volt a cél, hogy élethűen lemodellezenek pl. egy vasútállomást, hanem hogy minél nagyobb móka legyen a játék rajta.
Apropó Source: hála a már sokat próbált Havok fizikai motornak a lelőtt ellenfelek egész reálisan dobják a hátast, repülnek el, esetleg szakadnak darabokra. A vicces-brutális stílus nagyot dob a hangulaton, amely amúgy is nagyon ott van: a folyamatos pörgés, a néha kialakuló hatalmas csaták (amelyekben úgy röpködnek a rakéták, mint az állami vezetők választások után), a karakterek vicces hangjai, a meccs alatt mikrofonon osztott poénok, és a néha hangos röhögésre késztető jelenetek mind-mind ütnek, mint az ipari áram. Ráadásként a különféle kasztok is stílusosan vannak lemodellezve: például a heavy egy batár állat rohadt nagy kiugró állkapoccsal, míg a scout egy vékony huszonéves kölök nagy pofával megáldva.
Az eddig felsorolt rengeteg pozitívum mellett van persze néhány nüansznyi apróság, ami nem tetszett a játékban. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy a játék ennyire pörgős, és nem jut nagyobb szerep a taktikázásra. Jó persze felcserként tök jó beállni egy katona mögé, és folyamatosan tolni neki a mannát, meg feelinges a mérnökkel bütykölgetni az automata ágyúinkat, de nincs mód alaposan átgondolt támadásokat kivitelezni, mivel a játék jobban hasonlít a Quake3/Unreal Tournament vonalra, mint amennyire szerettem volna. Jó példa, hogy mesterlövésszel nem lehet (legalábbis nekem még nem sikerült) kényelmesen befészkelni magunkat egy védett zugba, szépen leteríteni a plédet, elheverni, és várni, hogy valaki belesétáljon a hajszálkeresztbe, mivel pillanatokon belül kapunk az arcunkba néhány baráti rakétát, ami elveszi a kedvünket a további sunnyogástól.
Aztán ott a grafika: a design csillagos ötös, de nekem kicsit sivárnak tűnik. Persze, a Fallout3 után minden az (hogy mondjuk a Modern Warfare 2-t, és társait ne is említsem), de mégis túl letisztult volt nekem egy idő után ez a nagy textúraspórolás. Mondhatjuk persze, hogy szokni kell, de egyelőre nekem még nem sikerült – talán majd idővel. Ugyanígy érzek azzal kapcsolatban is, hogy az egyes kasztoknak kevés a fegyverük, de ez annak köszönhető, hogy még soha nem játszottam ennyire a csapatmunkára építő játékkal – úgy szoktam meg, hogy minden helyzetre van nálam fegyver, és ez itt nem így működik. Ezt nem rovom fel negatívumnak, csak megemlítésre méltó vonásának tartom, és ezúton figyelmeztetek mindenkit, aki kipróbálná: aki nem csapatjátékos típus, az ne akarjon ezzel játszani, mert csak frusztrálni fogja a játékmenet.
Végezetül: aki szeretne felvenni a Steam-en barátnak, az vigyázó szemeit erre a linkre vesse, aztán lehet próbálkozni a levadászásommal! Esélytelen, de meg lehet próbálni

További screenshotjaim ezen a linken érhetőek el!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.06.08.-én. Permalink | 4 komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, elemzés, emmándöfi, game, kockulás

Az ‘egyedül vagyok egy több millió emberre tervezett metropoliszban’-érzés tökéletesen átjön a fent említett játék nyüstölése közben is. A legjobb az lesz, ha mellékelek egy képet, ami talán visszaadja a hangulatot (amúgy a Wall-E is ezen a vonalon mozog, bár tény, hogy kevésbé nyomasztó):

Persze az emberiség kihalása után hátramaradó táj nem csak a játék fejlesztőit ihlette meg, elég ha csak a Legenda vagyok alapjául szolgáló regényt említjük, vagy épp’ Matt Logue zseniális fotóit, amelyek a kihalt Los Angeles-t ábrázolják. Ezeken az épületek a helyükön vannak (a fenti képpel ellentétben, bár az egy fiktív atomháború utáni világról készült), mégis elkapja az embert a kozmikus magány tőlük:

Hja, és ha már a témánál tartunk: íme a videó, ami nem próbál meg elkeseríteni, és valamiféle szorongással hatni az emberre, sőt: szerintem nagyon szép. Time lapse technikával készült, az aláfestő zenéjét pedig a Radiohead szolgáltatta (kulisszatitkok a készítéséről itt):

Persze ez csak néhány példa volt erre a kihalt Föld témára. Valahogy az embereket izgatja a kérdéskör, hogy milyen lehetne a világ mondjuk egy gyilkos járvány után, milyen lehet az, amikor a természet szép lassan elkezdi visszafoglalni a helyét: indák kúsznak a toronyházakra, vadállatok falkái, és bogarak milliárdjai lepik el a beton repedésein kibújó fűtől zöldbe borult utcákat… A vicc pedig az, hogy ha így folytatjuk erre minden esély meg is van. Cseszhetjük a tudományt, ha majd Földanya immunrendszere beindul, és komolyabb antitesteket kezd el termelni  a kórokozók ellen, akik miatt betegeskedik már hosszú ideje…

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.05.31.-én. Permalink | 6 komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, art, elmélkedés, gondolkodik, komoly

A Google Bieber-mentesítve. Much better!

Ajánlott serdülőkoruk kezdetén a hormonokkal küzdő hugicák gépeire feltelepíteni, majd arcunkon kaján vigyorral figyelni a hatást, amit a sötétkék/fekete téglalapok feltűnése okoz!

A cucc ezen a linken érhető el.

Apropó: nem akar valaki lekódolni egy ilyet mondjuk hajdúpetire is?

UPDATE:

most akadtam rá egy variánsára, amely a BP nevű méltán kedvelt (tessék megtekinteni mondjuk ezt a galériát) olajcég előfordulásait satírozza ki a netről eképpen:

Link!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2010.05.29.-én. Permalink | 12 komment | A blog a Facebook-on | A blog a Twitter-en
Tagek: ajánló, bookmarklet, hasznos, kockulás, plugin, poén