Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Outlast – Pacmanezzünk diliházban!

Posted by JonC On február - 20 - 2014 3 hozzászólás

Egy kanadai fejlesztőcégnél (nevezzük csak a tényszerűség kedvéért Red Barrelsnek) összeült a maroknyi csapat, és tanakodni kezdtek az első közös játékuk koncepciójáról. Az már viszonylag hamar eldőlt, hogy túlélős horrort szerettek volna csinálni. Nem kellett hozzá sok idő, és már röpködtek is az ötletek:

– Ne legyen a főhősnek fegyvere, tudjátok, mint az Amnesia: The dark descent-ben!

– Játszódjon az egész egy diliházban, ráadásul éjszaka! Mi lenne ha még az eső is szakadna közben?

– Esetleg legyen végre keze-lába, mint a Mirror’s Edge-ben!

– Legyenek benne ajtók elé szekrényeket tologatós részek, mint a Call of Chtulhu – Dark corners of the Earth-ben!

– Mit szólnátok hozzá, ha a főhősnél lenne egy videokamera (ha már a fegyvert elvetetettük), aminek az éjjellátó funckióján keresztül tisztára Rubber Johnny-s lenne a látványvilág? Tudjátok, zöld minden, csak a szemek világítsanak a sötétben fehéren!

Ekkor – teljesen fellelkesülve a sok remek ötlet hallatán – a csapat egyik zöldfülűje minden bátorságát összeszedve bekiáltotta:

– vigyünk bele egy kis Pacman-életérzést is!

Hirtelen csend támadt, minden szem rá szegeződött. Kezdte magát kényelmetlenül érezni a bőrében. Zavartan krákogott egyet, és belekezdett:

– Tudjátok, mint a Pacmanben, csak most… ööö. az egész 3D-s lesz! Ugyanúgy kergetnének az ellenfelek, ugyanúgy nem tudnál harcolni ellenük, csak a gyorsaságoddal tudnád megmenteni a bőrödet! Ezzel adnánk a játéknak egy plusz parafaktort, elvégre mi lehetne annál ijesztőbb, mint amikor ismeretlen terepen, kihalt, sötét folyosókon kell rohannunk miközben egy vértől csöpögő torz lény hörögve csörtet utánunk?

Pár pillanattal később kezdtek felengedni a bizalmatlan arckifejezések, és helyüket átvette a felismerés, majd a mosoly. Hősünk érezte, hogy most végre sikerült egy jó pontot szereznie az öreg rókák előtt. Valahogy így kezdődhetett jelen postom tárgyának, az Outlast című túlélőhorrornak a története.

Nézzük az alapsztorit: hősünk, Miles Upshur szabadúszó újságíróként tengeti napjait, amikor egy füles alapján ellátogat a Mount Massive Elmegyógyintézetbe, ahol névtelen informátora szerint érdemes körülszaglásznia, mivel elég gusztustalan dolgokat művelnek az ápoltakkal. Firkász hősünk persze nem hagyhat ki egy ilyen sztorit, ezért rendkívüli gyakorlati érzékről tanúbizonyságot téve egy szál kézikamerával, és egy jegyzetfüzettel felszerelkezve meglátogatja az intézményt. Mindezt késő este, mert miért ne. Miközben éppen vihar közeleg. És amikor nem jár sikerrel a főbejáratnál, akkor bemászik egy ablakon, mert hirtelenjében annyira jó ötletnek tűnik. Az épületben tök sötét fogadja, és ennek ellenére mégsem az az első reakciója, mint minden normális embernek (lásd ezt a videót), ehelyett bekapcsolja a night vision-t a camcoderen, és nekiindul a sötétségnek.

Így kezdődnek a kalandok, amelyek során egyre mélyebbre merészkedünk az intézet gyomrában, és egyre durvább, sokkolóbb, és gusztustalanabb jelenetek résztvevői leszünk. Ha azt mondom, hogy az egyik leggyakoribb komment a “fuck this game” volt a cucc Reddit-oldalán akkor talán sikerült érzékeltetnem, hogy mennyire megterhelő hosszú távon az a rettegés ami hatalmába keríti az arra fogékonyakat a játék során (amúgy úgy tapasztaltam, hogy a “fuck this game” egy dicsérő jelző a horrorjátékok esetében). Próbálom erőltetni az agyam, de hirtelenjében csak az Amnesia-játékok jutnak eszembe, ahol ennyire sebezhetőnek éreztem magam. Persze ehhez nagyban hozzájárul a fegyverek teljes hiánya, és néhány egyéb apróság, amelyeket jó érzékkel használtak fel a készítők a hangulat fenntartásához. Ezek közül a legfontosabbak szerintem:

– maga a környezet. Ki ne szeretne egy elmegyógyintézet bájos miliőjében szűk folyosókon araszolni, miközben a kint tomboló vihar villámai néha-néha bevilágítják a falakat?

– a hangok. Ezt a játékot érdemes fülhallgatóval tolni (hard fokozat= fülhallgatóval, egyedül, éjszaka – aztán próbáljunk meg ne infarktust kapni), ugyanis remek munkát végeztek a készítők ezen a területen is: a fadeszkák nyikorognak ahogy az öreg épületet korbácsolja a vihar, a folyosók sötétjéből néha léptek zajai hallatszanak, a távolban megnyikordul egy ajtó… Ehhez jön még a főhős zihálása – az ellenfelek közelsége, látványa ugyanis hatással van a karakter légzésére is, valószínűleg én is így kapkodnám a levegőt egy ilyen helyzetben. Fontos kiemelni a zenét: remek horrorfilmes beütésű szimfonikus darabokkal operál a játék amelyek a legszebb Psycho-s (tudjátok: zuhanyzós-késelős-meztelen sikoltozós nős jelenet) hagyományokat idézik.

– a kamera, és annak éjjellátó módja. Remek megoldás volt ennek szerepeltetése a játékban: egyrészt sokkal több sötét helyszínt lehetett a játékba pakolni (ahol a lusta pályatervezőknek nem nagyon kellett a fények pozicionálásával foglalkozni) úgy, hogy közben nem adtak fegyvert a főhős kezébe, másrészt a folyamatos elempara (főleg nehezebb fokozatokon) újabb adalékkal szolgál a rettegés fenntartására: az éjjellátó mód használata ugyanis energiába kerül, és azt csak a ritkásan elszórt elemekből pótolhatjuk. Nincs is annál bosszantóbb, mint amikor éppen egy ellenfél mozgását figyelnénk meg a töksötétben, és akkor kell elemet cserélni. Mivel ezek a legfontosabb és leggyakoribb összeszedhető tárgyak (a továbbjutáshoz szükséges kulcsokat amúgy is meg kell keresnünk, az intézet múltját bemutató dossziék összegyűjtése pedig opcionális), ezért nincs meg az emberben az a kényszer, hogy mindenhova bekukkantson egy jobb fegyver reményében, mint sok más játékban. Amikor volt nálam elég elem részemről örültem, hogy túljutottam egy-egy rázósabb helyszínen, nemhogy még átkutassak minden szobát.

Fontos megemlíteni még az ellenfeleket is: az intézetben valamiféle félresiklott kísérletnek hála a bentlakókból vadászok és zsákmányállatok váltak. Utóbbiak csak elmés monológokkal és olcsó ijesztgetéssel járulnak hozzá a játékélményhez, míg előbbiek azok, akik elől menekülnünk kell. Csak egy gondolat az olcsó ijesztgetéssel kapcsolatban: oké, hogy elég elcsépelt játékelem a szívbajt hozni a tisztelt játékosra, de ettől függetlenül szerintem szükség van rá, különben gyorsan ellaposodna az élmény (csak egy jó tanács: vigyázzatok minden öntudatlannak tűnő tolószékben ücsörgő figurával, sosem lehet tudni melyik fog rátok támadni).
Az ellenfelekkel kapcsolatban elmondható, hogy nem túl intelligensek. Nézzünk egy példát: sokszor előfordul, hogy észrevesznek, miközben próbálunk elsunnyogni a folyosó végén, ijesztőbe csap át a zene, elkezdünk futni, ők utánunk. Ez eddig rendben is van, csakhogy amikor mondjuk berohanunk egy szobába ahonnan nincs kiút, és bebújunk mondjuk egy ágy alá a négyből, akkor lecsekkolnak egyet-kettőt, majd egy “hm, eltűnt” kommentár kíséretében kisétálnak az ajtón. Jó persze, ha tüzetesen átvizsgálnák mindet, akkor nem lenne értelme elbújni, de ez így meg nem túl reális. Nem is nagyon tudom mi lenne a helyes megoldás erre, de hogy ez így nem túl életszerű az tuti. Fontos megjegyeznem, hogy mindazonáltal mocskosul meg lehet ijedni (mint ez a szerencsétlen srác ebben a videóban), amikor éppen bent zihálsz egy szekrényben, és a vértől csöpögő elmebeteg rád tépi az ajtót.
Az ellenfelek kapcsán sajnos elmondható, hogy két okból is hamar kiismerhetővé, ezáltal kevésbé ijesztővé válnak: egyrészt nem látnak a sötétben (amivel semmi gond nincs, ez reális), másrészt viszont túl hamar feladják a kutatást – és ez nem csak a fentebb szemléltetett szituációra igaz, de akkor is, ha menekülés közben behúzódunk a sötétbe, és néhány méterre tőlük leguggolunk. Ennyi elég is nekik hogy abbahagyják az üldözésünket, ami ugyan könnyebbé teszi a játékot, de mégsem tartom túl életszerűnek. Ennek ellenére a kergetőzés tud izgalmas is lenni – főleg ha nincs hova bújni, és olyan terepen kell megtalálnunk a helyes irányba vezető folyosót amit nem ismerünk. Ilyen etapból van néhány a játékban, és jók is, de szerencsére nem vitték túlzásba a szerepeltetésüket a készítők.

Eddig nem tettem említést a mellékszereplőkről, különleges karakterekről, bár ennek fő oka talán az, hogy egy kezemen meg tudom őket számolni, és nem is tesznek sokat hozzá a történethez. Van például egy pap, aki segítőkésznek tűnik (bár az első ránézésre egyértelmű, hogy nem teljesen normális), az ő szerepe is csak annyi, hogy a játék egy késői szakaszában azért teperünk, hogy vele találkozzunk (klasszikus hülye logikai bukfenc: egy ajtón keresztül beszélünk vele, majd hirtelen átteleportál a pálya túlsó felére, át ezer akadályon, tomboló elmebetegeken, mi meg jussunk el hozzá. Fogalmam sincs neki hogyan sikerült az egy pillanat alatt tök egyedül, ami nekünk legalább másfél-két óra játékidő). Aztán van a két tagbaszakadt csávó, akik egyrészt ikrek, másrészt úgy néznek ki, mint Ausztrália miniszterelnöke, harmadrészt pedig a fejlesztőcsapat egyik karakterekért felelős tagjának azzal telt el pár munkaórája, hogy a pöcsüket modellezze, ugyanis anyaszült meztelenek. Ők jópofa párbeszédekkel szórakoztatnak a játék bizonyos pontjain amelyek során kifejtik, hogy milyen terveik vannak velünk arra az esetre, ha a tőlük elhatároló rács/ajtó/akármi akadálya megszűnne. Mondanom sem kell, hogy ezek a tervek nem involválnak sörözgetést, és jóízű baráti beszélgetéseket.

Majdnem elfelejtettem a legemlékezetesebb mellékszereplőt: Richard Tragernek hívják, szereti a sajátos orvosi kísérleteket, és engem valamiért erőteljesen emlékeztetett a Psychonauts című játék fogorvosára. Ja és nagyon jó segge van, amit rendszeresen mutogat is, ugyanis a vértől mocskos köténye nem takar belőle semmit. Felkarjából transzfúziós csövek állnak ki, amelyek ide-oda szállítják a saját vérét, és hatalmas metszőolló-szerű eszközeivel a játék egy pontján… de erről ennyi elég is. Na ő egy zseniális karakter, akire még sokáig emlékezni fogtok, ezt garantálom. Tényleg legyen ennyi elég róla, nem tudnék többet írni spoilerezés nélkül.

A játék története a Resident Evil-i magasságokba szárnyal már ami a titokban végzett kísérleteket és azok gyászos eredményeit illeti. A gyéren megjelenő mellékszereplők által csepegtetett információmorzsák mellett legfőbb forrásunk a szanaszét heverő dossziék elolvasása lesz, ezek által fog majd körvonalazódni a sztori, amelyben nagy szerepet fog játszani a szerelem, ármány és romantika, valamint a két egymással ősi háborúban álló család, a Capuletek, és a… ja, nem, az egy másik. Ennyire nem lesz megindító, viszont éppen elég alapot szolgáltat ahhoz, hogy végig tudatában legyünk, hogy céllal kerültünk az események középpontjába. A játék végéért viszont jár a fejlesztőknek a faszkorbács, a történteket mozgató (a fejlesztők által ki nem fejtett, meg nem magyarázott) mögöttes logika ellenére is.

További körmönfont körmondatok helyett inkább vessétek vigyázó szemeiteket a mellékelt screenshotokra. Aki úgy érzi, hogy képes lesz tiszta alsógatyában felkelni a gép elől, miután részt vett ebben az élményben, annak mindenképpen javallott a játék kipróbálásra. A többiek maradjanak a Barbie Fashion Designer-nél, esetleg a Flappy Bird-nél.

Olyan régen volt már az életeteket megkönnyítő csodák bemutatása a blogon (pedig régen hemzsegett az oldal ezektől), úgyhogy most megtörném a hosszúra nyúlt csendet, és írnék pár sort egy olyan webes szolgáltatásról, amely sok terhet levehet a vállatokról, már ha szerettek játszani a PC-tekkel, és nem csak a Facebook-on kattintgatjátok az idézetgyűjtős oldalakat ezerrel. Nem, nem az ncore az, és nem is a piratebay (bár tény, hogy azok is egész hasznosak lehetnek egy gamernek), hanem az isthereanydeal.com, ami abban az esetben automatizálja nektek a leárazott játékok keresgélését, ha – nos, leárazva szeretnétek őket megvenni. Az első ismerkedések során egy teljesen új univerzum tárul fel előttetek (legalábbis én így voltam vele): ja, hogy nem csak a Steam létezik? Máshol is lehet játékokat venni, és gyakran jóval olcsóbban mint a Steam-en ever? Konkrétan ennyi webshopot ismer az oldal:

isthereanydeal_1

Itt láthatjátok – a boltlistát leszámítva – az oldal sava-borsát (stílusosan a Barbie Dreamhouse Party nevű zseniális game-mel bemutatva): miután rákerestünk egy minket érdeklő címre (legyen az a legújabb COD, vagy valami retro cucc) csak egyszerűen beállítunk egy árat, amit már hajlandóak lennénk érte kiadni, kiválasztjuk hogy melyik webshopok ajánlatai érdekelnek (plusz opcióként pedig még az is beállítható, hogy csak azokról riasszon, amelyekez Steam-es aktiváló kulcsot (is) kapunk), majd nyomunk egy “Add to my Waitlist”-et. Innentől kezdve ha az általunk megadott ár alá esik egy adott játék ára (a kiválaszott boltok bármelyikében) akkor emailben értesít az oldal az adott akcióról. A profilbeállításainkban további érdekességek is kiválaszthatóak, például kapjunk infót a bundle-okról (mint például a Humble Bundle, ami a szívem egyik csücske jelenleg), vagy hogy egy adott ár eléréséről kiküldte a rendszer a levelet, akkor az az ár legyen az új limit (például ha a fentebb említett Barbie-s játék ára lejjebb esik 4.99 EUR-nál mondjuk 3 EUR-ra, akkor a legközelebb csak akkor jöjjön levél ha 2.99 EUR-nál kevesebbe kerül valahol). Ha zavar minket az eurós kijelzés akkor átállíthatjuk akár forintra is – bár őszintén megvallva fogalmam sincs hogyan vált az oldal.

A játékok listájában bármelyik címre rákattintva részletes infókat kaphatunk az ára mozgásáról: mikor, hol volt a legolcsóbb, illetve hogy most éppen melyik boltban érdemes megvenni:

isthereanydeal_3

A Saints Row 4 most csak 14.69 EUR az Amazonon – milyen kár hogy eddig bármit próbáltam tőlük venni mindig kiderült, hogy a letölthető tartalmaikat csak a jenkik vehetik meg

Érdemes minden olyan címet felvenni az oldalon a saját listánkra, amelyekre valamikor a jövőben lecsapnánk, most viszont még drágálljuk az 50-60 eurós árcímkét – én például nemrég állítottam be az Assassin’s Creed 4-et 15 eurós limittel. Még egy példa: a rendszer által küldött mailből értesültem, az akcióról, így a Bioshock Infinite-et múlt héten vettem meg átszámítva 2300 forintért egy számomra eddig ismeretlen webshop-ban (a gamesplanet.com-on) úgy, hogy Steam-kulcsot kaptam hozzá.
Használjátok egészséggel (apropó Chrome-os Steam userek: az Enhanced Steam nevű plugin megvan? Ez a böngészőtökbe épülve szolgál hasznos infókkal, amikor éppen a Valve oldalait nézegetitek, például a fentebb kivesézett oldalt is ennek kapcsán ismertem meg – ezt használja ugyanis, hogy akciós árakat szolgáltasson nektek)!

Öt ok, amiért nagy a kuss mostanában

Posted by JonC On november - 22 - 2013 3 hozzászólás

Killing Floor: az évek óta tartó kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított szerelem az utóbbi hetekben újra fellángolt. Köszönhető ez az új pályának (a Tripwire feji tovább a tehenet, Istennek hála), és az elmúlt pár hónapban kijött fegyverpackoknak, amelyek közül egyet volt lehetőségem óccsóért beszerezni, és kipróbálni. Ugyan a legújabb frissítéssel is érkeztek új eszközök amelyeket a szörnyhordák megregulázására használhatunk, de azokat nem fogom 4-5 euróért megvenni, majd csak ha le lesznek árazva az is biztos. A szórakoztató headshotolást a multira hegyezett játékokban ritkán tapasztalható félelemérzettel vegyítő csodáról írt postomat ezen a linken találhatjátok.

killingfloor
Medvedisznóember bácsi épp’ meg akar cirógatni, nekem meg üres a táram

Far Cry 3: pár hónapja már említettem, hogy készül a post erről a játékról (konkrétan másfél A4-es oldalt írtam tele az impresszióimmal miközben toltam), de ez egyelőre késik – annyi már egyszer biztos, hogy ha egyszer el tudok jutni egy ilyen gyönyörű szegletébe a Földnek, akkor tuti ott is fogok ragadni, életem végéig marihuánatermesztésből fogok élni, és tisztes jólétben fogom felnevelni a hat gyerekemet egy dzsungellel borított völgy fölé magasodó szirtre épített kis faházban. Esténként kiülök majd a teraszra megnézni a sziget peremén túl elnyúló óceán felett lenyugvó napot, miközben egyik kezemben a sörétest fogom szorongatni (a kurva komodói sárkányok miatt), a másikban meg egy pohár csempészwhisky-t. Ja, és hogy a quadozást ki ne felejtsem: mindenhova azzal fogok járni.

farcry3
Ez itt bizony a grafika

Euro Truck Simulator 2: gondolta a franc, hogy pont egy olyan játék fog hosszú időre lekötni, amelynek az a célja, hogy minél élethűbben utánozzon egy olyan munkát, amelynek különös ismertetőjele az, hogy olyan kurva unalmas, hogy abba konkrétan bele lehet halni (ugye elég, ha csak elalszol, és máris kész a baleset), de érdekes módon mégis működik a dolog: azt kell hogy mondjam, hogy kamiont vezetni nagyon nagy flash, hiába nem tűnik annak. Megvan a sajátos bája annak, hogy éppen Lengyelország valamelyik autópályáján csapatod 120-szal az általad tuningolt Scania-val, miközben elered az eső, a lemenő nap sugarait pedig sötét felhők takarják el. Felnyomod a tompítottat, bekapcsolod az ablaktörlőt, és hatalmas satufékkel még épphogy le tudsz rongyolni a majdnem elvétett lehajtón. Persze ha elvéted, akkor – akár a valóságban – esetenként jól meg is tudod magad szívatni, ugyanis az ily módon beiktatott kerülőnek hála nem biztos, hogy határidőre le tudod szállítani az árut. A teljesített fuvarokból befolyó pénzeket a kamionjaid (oppardon: nyerges vontatóid) festésére, felfüggesztésére, lámpáira, kerekeire, motorjára, egyszóval: mindenére fordíthatod, illetve további gépek vásárlásával ,és sofőrök felvételével tovább tudod bővíteni a cégedet. Emellett még egy kis RPG-vonás is feltűnik a játékban, ugyanis XP-t kapunk minden sikeresen leszállított rakomány után, amelyet újabb és újabb fajta áruk, fuvartípusok unlockolására használhatunk. Szóval indokolt a játékot érdekesnek, és lebilincselőnek titulálni hiába nem lehet senkit jól fejbeheadshotolni.

eurotruck2
“Nahát, milyen gyönyörű kamion!” – gondolta pixelarcú apu, majd tovább bandukolt a büdös nagy /dev/null felé.

Dirt 2: két dolog szerencsés együttállása volt szükséges ahhoz, hogy én fél óránál többet töltsek egy autóversenyes játékkal: egyrészt gombokért tudtam venni egy példányt magamnak ebből a mókából, másrészt pedig egy bő hete boldog tulajdonosa vagyok egy Xbox360 gamepadnak is. A kettő együtt kifejezetten élvezetes: a Colin McRae (béke poraira) nevével fémjelzett sorozat második részében buggy-kkal, versenyautókkal, dzsipekkel, és egyéb négy kerékkel rendelkező gépekkel kell lenyomni a többieket, és lehetőség szerint elsőként érkezni a célba. Ennek elérése billentyűzetről – finoman szólva – nehéznek bizonyult, ámde a kontroller analóg karjaival már más a helyzet: egyszer még arra is vettem a bátorságot, hogy feltoljam a futam nehézségét hardcore-ra, és még így is sikerült első helyezettnek lennem – legalábbis néhány másodpercig, ugyanis a következő kanyarban már felkenődtem a korlátra, és az egész mezőny úgy ment el mellettem, mint agresszív részeg tahó füle mellett az észérvek hajnali kettőkor a késdobálóban. Persze kicsit visszavéve az arcból (és a nehézségből) már szórakoztató a száguldozás, néha úgy rezeg a kezedben a gamepad, hogy majd kiugrik, a fasza grafikának, és a folyamatosan megnyíló versenyeknek, autóknak, miegymásoknak hála hosszú távon is leköti az embert.

dirt2
A plüss dobókocka nélkül már régen bent lennénk abban a szakadékban ott balra

Hard Reset: kellemesen Blade  Runner-es cyberpunk beütés (tudod: hatalmas kijelzőkön futó boldog emberek szereplésével készült reklámok, neonfények, a magasban repkedő autók, felüljárók, folyamatos éjszaka, szakadó eső, és égbenyúló felhőkarcolók), és nosztalgikus hangulat (hála a nem túlzottan túlbonyolított játékmenetnek): ez a Hard Reset. A grafika fasza (persze végig egy szépen kidolgozott csőben megyünk, így nem nehéz ilyen látványt produkálni), a robotokkal vívott harcok nyomják az adrenalint rendesen az ember agyába, a hangulat pedig – a környezetnek hála – tökéletesen visszaaadja a koszosmocskos saját mocskába fúlt ultramodern nagyvárosok bájos miliőjét. Amúgy valahogy úgy vagyok ezzel a játékkal, mint valami nagyon édes, nagyon szirupos, de ettől függetlenül finom süteménnyel: naponta csak kis adagokat tudok belőle fogyasztani, ugyanis egy óra után már eyecandy-túladagolást kapok tőle.

hardreset
Már várom, hogy a sarkon túl feltűnik Harrison Ford egy ballonkabátban, kezében egy böhöm nagy stukkerral

Kivételesen nem három-négy éves játékkal tolom mostanában, hanem a Dead Island friss-ropogós (jó, áprilisban jelent meg, az nálam még simán primőrnek számít) új részével, amely a Riptide alcímet kapta (megtranslételtem, ez magyarul azt jelenti, hogy dagály). Persze a frissessége relatív, ugyanis inkább spinoff, mint teljes értékű új rész a szentem. Az első Dead Island motorjával, és hangulatával találkozhatunk újra, amit én nem bánok, ugyanis – minden hibájával együtt – szerettem azt is. A fő ok, amiért alapvetően pozitívan viszonyulok a brandhez az nem más, mint a környezet. A környezet, amelyhez foghatót játékban ritkán látni: a gyönyörű nyaralósziget mindkét részben olyan kulisszaként szolgál a zombimészárláshoz, hogy gyakran az járt a fejemben, hogy simán ideköltöznék, a zombikkal meg majd valahogy eléldegélünk egymás mellett. Nem lehetnek rosszabb szomszédok, mint a panelban a felső lakásban éjjel kettőkor bútorokat tologató alkesz, vagy a minden szarért feljelentgető megzizzent öregasszony a földszintről. A fejlesztők olyan látványt álmodtak a képernyőre, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni, és nem a technikai megoldások miatt, hanem mert az embert szinte elfogja a szomorúság, hogy hasonló helyek léteznek a Földön (Bora Bora, Seychelle szigetek, Hawaii…), csak éppen a büdös életben nem fog eljutni ezekre. Na sebaj, a monitoron legalább valamelyest átélhetjük, milyen lehet sört kortyolgatni egy cölöpökre épült stégen, miközben a kristálytiszta víz a parti homokot mossa. Fent a kilencediken legalább izzadni is tudok hozzá, a hátamra forró levegőt fújó ventilátor a tengeri szellőt biztosítja, teljes az élmény.

Dat trailer

Ez az idill egészen addig tart, amíg egy óvatlan pillanatban pofán nem ver minket a játék egyik spéci ellenfele, a Thug (hogy visszakanyarodjak a post eredeti témájához), és nem repülünk hátra métereket. Az enyhén sablonos sztori szerint ugyanis a nyaralóparadicsomban egyik napról a másikra mindenki meghal, majd élőhalottként tér vissza a túlvilágról. Hőseink (akiket már az első részben megismerhettünk) nagy nehezen el tudják hagyni az eredeti játékban bejárt szigetet, ámde szerencsétlenségükre – egy hajótörést követően – egy ugyanolyan zombiktól hemzsegő szigetre vetődnek, mint amilyen az előző volt (én a nagydarab négert, Sam B-t választottam karakteremül, ő meg is jegyzi, hogy “nebassz, már megint?!”, amikor közli vele az őt megtaláló csaj, hogy bizony itt is hemzsegnek a nyáladzó agyhalottak – és most nem valamelyik pártunk nagygyűlésére gondoltam ez alatt). A négy választható karakter mindegyike immúnis a fertőzésre (nahát), sőt a gonosz csúnya amerikai hadsereg is tiszteletét teszi a történetben – ők természetesen biológiai fegyvert akarnak faragni a zombik hordáiból.

Mint látható a sztori csöppet klisés, de nem is vártam el Walking Dead-szintű történetvezetést a játéktól (eleve nehéz is sandbox FPS-be felépített cselekményt építeni, persze volt már hogy egész jól sikerült, lásd Skyrim), elvégre a lényeg egészen máson van: a fröcskölő véren, és a reccsenő koponyákon természetesen! A brutalitás elkerülhetetlen velejárója az efféle játékoknak, és itt is lehet trancsírozni rendesen. A motor mondjuk nem a legjobb erre a célra: valamiért nem nyerte el a tetszésemet a vér ábrázolása, és mintha a modellek is kicsit poligonhiányosak lennének. Az új Call of Juarez játékokat is mozgató Chrome Engine 5 még mindig kicsit amatőr megoldásokkal operál helyenként, és számomra ez főleg a harcokban tűnt fel (a vízesések látványa is kicsit tré elsőre, hogy a “kameráról” lecsorgó vízeffektet ne említsem), persze idővel megszokhatóak a hibái (a rongybabafizika például rendszeresen produkál clipping problémákat, a leölt zombik ennek hála gyakran végzik félig a talajba merülve). Az összkép ennek ellenére is pozitív, de erről leginkább a kiváló pályatervezés tehet (ahogy már fentebb is méltattam).

Szép környezet ide, repkedő fejek oda, ez így még elég vérszegény lenne. Tudták ezt a Techland-nál is (Isten áldja a lengyel játékfejlesztést!), és többféle fejlődési lehetőséget is beépítettek a játékba. Ezt a szekciót egy az egyben átvették az első részből, ugyanis ugyanúgy tudunk egyrészt az elején karaktert választani (a négy hős négy specializálódást is jelent, van amelyik nagyobbakat sebez az éles fegyverekkel, van amelyik a lőfegyverekkel bánik jobban, stb.) másrészt tapasztalati pontokkal új képességekre szert tenni (kevésbé fáradunk ki a harctól, ilyesmik), harmadrészt pedig a megszerzett fegyvereinket tovább tunningolni (például a bézbólütőt megtunningolhatjuk néhány ízléses százas szöggel). További pozitívum, hogy szerencsére nem herélték ki a cooperative játékmód lehetőségét sem – mondjuk ennek köszönhetően meglepődtem rendesen, hogy az én elvileg single player játékomba egyszer csak belépett valami vadidegen, és nekiállt kóricálni körülöttem – mint kiderült az Options-ben alapból be van kapcsolva, hogy bárki csatlakozhat a játékodhoz.

Bár az efféle játékokat én a nagy téli depressziók idejére szoktam félretenni (emlékszem milyen jó volt évekkel ezelőtt például végigtolni az első Far Cry-t valahol február környékén), de ezzel kivételt teszek: a földi Paradicsomot pokollá változtató zombik hentelése kombinálva a gyönyörű környezettel rabul ejtett rendesen. Jó hír a végére: a Humble Bundle-nek hála még öt napig 25$-ért megvehető az első résszel, és egyéb fasza játékokkal (Saints Row 2-3, stb.) egyetemben.

Ingress – Utcára kockák!

Posted by JonC On július - 23 - 2013 2 hozzászólás

(Disclaimer így az elején: ugyan úgy tűnhet, hogy döglődik-halódik a blog, én inkább a “pihentetés” (esetleg a nagy melegre való tekintettel a “jegelés”) kifejezést használnám a jelen állapot jellemzésére. Mostanában nem vagyok túl produktív, de lesz ez még másképp’ is!)

Portál mellett nem jó lakni (?) (Forrás: XKCD)

Az Ingress nevű iPhone-ra és Androidos készülékekre is elérhető játékkal először Fricc kollegámnak hála találkoztam néhány hónappal ezelőtt. Néhány lelkes tőmondatban jellemezte, hogy ez miért olyan jó, aztán következett pár évszakváltás, ééés már kaptam is egy meghívót végre – persze nem tőle 🙂 Valami azért rémlett a játékkal kapcsolatban: GPS alapú stratégiaként emlékeztem rá, és nem is tévedtem semmit. A cucc ugyanis az örökké egymás ellen küzdő globális erők  harcáról szól, ámde a számítógépen játszható stratégiákkal ellentétben itt nem lerombolnunk kell az ellenfél bázisát, hanem el kell foglalnunk azt. Most jön a csavar: úgy, hogy odamegyünk. Igen, fizikailag. A lábunkkal/biciklinkkel/autónkkal/akárminkkel. Bizony. A játék ugyanis egy új, AR (augmented reality) réteget húz a már létező valóságra, amelyben az út széli Mária-szobor, vagy a kocsma melletti kistemplom is lehet egy úgynevezett portál. Ezek a portálok három féle stádiumban létezhetnek: senkiéi (szürkék), vagy valamelyik csapat már kisajátította őket magának, ilyenkor kék vagy zöld színben pompáznak. Hétvégén például tettünk egy kört barátnőmmel Pápán (ezúton is köszönet neki, hogy elviseli az efféle hülyeségeimet), amelynek eredményeképpen megkaparintottam pár gazdátlanul árválkodó portált, amelyek “civilben” tűzoltóság előtti szobornak, és hasonlóknak tűnnek az egyszerű beavatatlanok számára:

Screenshot_2013-07-23_18-52-19

A portálokon található nyúlványok száma a rájuk telepített rezonátorokat jelzik, amelyeket ellenséges, vagy akár saját ilyen csomópontok meghekkelésével kaphatunk. Ez a következőképpen zajlik: odamegyünk a portálhoz (igen, FIZIKAILAG), előkapjuk a telefont, elindítjuk az Ingress-t, majd a térképen a hatókörünkben található színes izére bökve elővarázsolhatjuk a menüt. Itt lehet elindítani a feltörési kísérletet, amely – ha sikeresen zárul – tárgyakkal, és pontokkal gazdagodunk. Ha netán nem sikerül a művelet, akkor jó esetben csak várnunk kell (ha túlmelegedett a célpont), rossz esetben – ha ellenséges, és fel van szerelve védelmi rendszerekkel – akár ránk is sebezhet. Visszatérve a tárgyakra: e módon zsákmányolhatunk rezonátort, turret-eket, és egyéb hasznos dolgokat is. A rezonátorokkal lehet a saját portálok szintjét növelni (maximum nyolcat lehet egyre pakolni, mint ahogy a fenti képen a bal alsó sarokban is látható), majd ha megvan a maximum, és rendelkezünk a megfelelő portál kulcsával, akkor akár össze is köthetjük egy másikkal. Ha már háromszögbe rendezzük az összekötött csomópontokat, akkor egy úgynevezett field-et képezhetünk velük. Ilyen erőtérmezőkkel lehet például csillagot rajzolni Texas államra:

ingress_texas

De ha úgy tartja kedvünk lefedhetünk velük egy egész kontinenst is:

ingress_australia

Persze mindez amit eddig leírtam csak a felszín: egyrészt mindennek megvan az értelme, és haszna (globális háború zajlik ugyanis a portálok birtoklásáért, amelyben jelenleg a zöldek állnak nyerésre), másrészt pedig szigorú szabályokhoz kötve lehet csak bármit is csinálni. Például egy magas szintű, nyolc rezonátorral ellátott portált egyedül létrehozni nem lehetséges (ugyanis egyes szint felett már nem lehet mind a nyolc a tied egy csomóponton), a linkelésüknél is figyelembe kell venni a szintjüket: LV1-eseket nem enged a rendszer több tíz kilométerről egymáshoz kötni, stb. Még szerencse, hogy háttértechnikában nincs hiány: mivel tudtommal a játék egy Google-es mérnök fejéből pattant ki, ezért alap, hogy van csecse Maps-ünk minden földi jóval felvértezve (szűrési lehetőségek, stb.), illetve több leírás is elérhető a szabályrendszerről (például ez). Aki pedig igazán bele akar merülni a játék világába, annak javaslom a Play ezen keresését, jópár kiegészítő tool elérhető az alap app-on kívül is, amelyek megkönnyítik az életünket.

Ami kicsit elveheti a kedvünket az az, hogy a játék egyelőre bétateszt fázisban van, ezért nem annyira könnyű bekerülni. Nekem még akad két meghívóm, ha kell, dobjatok egy kommentet!

Megzombít a Walking Dead

Posted by JonC On június - 26 - 2013 3 hozzászólás

Megtörtént újra, amikor már azt hittem, hogy kihalt a játékfejlesztőkből a profi jellemábrázolás, és történetszövés képessége. Megtörtént bizony. Újra átélhettem azt, hogy milyen érzés leejtett állal, tágra nyílt szemekkel bámulni a monitort, miközben nem akarom elhinni amit látok. Újra érezhettem igazi dühöt, aggodalmat és félelmet egy játékot tolva. Azért ez nem semmi teljesítmény, de hála a Telltale Games tavalyi durranásának, a Walking Dead-nek megint részem lehetett benne. Olyannyira megfogott a zombiapokalipszis a játék forgatókönyvírója által megvalósított ábrázolása, hogy még a filmsorozatnak is nekiestem tegnap két hete – de erről majd később.

Adva vagyon hősünk, Lee, akit a játék elején éppen a böribe visz egy idősödő rendőr a járőrkocsival. A bájcsevejt egy ember(?) elgázolása, majd az azt követő baleset szakítja meg, melynek során a rendőr és hősünk is elveszít valamit: előbbi az életét, míg utóbbi a börtönben rohadás nem túl csábító lehetőségét. A képet némileg árnyalja hogy előbbinél ez az állapot viszonylag átmenetinek mondható, ugyanis néhány perc elteltével új életre kel, és araszolni kezd hősünk felé – még szerencse hogy a közelben van a sörétes puskája és egy lőszer hozzá. Innentől kezdve az események sodorni kezdik barátunkat: találkozik Clementine-nal, a kislánnyal akivel lassan kialakul egyfajta apa-lánya kapcsolat, majd szép sorban a többi túlélővel, akik az útjukba akadnak. Belőlük nincs túl sok, viszont annál inkább árnyalt jellemmel, személyiséggel bírnak cserébe – enélkül feleannyira se lenne katartikus némelyik jelenet, amelyeknek hála évek múlva is emlékezni fogok a játékra.

Már amennyire ezt játéknak lehet nevezni persze. Ezt lehet negatív és pozitív módon is értelmezni: negatív, mert több a cutscene, mint a tényleges játék, ráadásul utóbbiban sűrű az a megoldás, amikor egy QTE keretében nyomkodjuk a “Q” billentyűt mint a hülye. Persze lehet, hogy enélkül nem lehetett volna fenntartani a filmszerű hatást. Pozitív viszont, hogy azért sem tartom teljes mértékben játéknak ezt, ugyanis kijelöl egy irányt, amerre tovább haladhat a játékfejlesztés: lehetne egyfajta evolúciós lépcsőfok a végigjátszásba oltott közös pszichológiai teszt is! Annak köszönhetően gondolom ezt, hogy az egyes epizódok után (egyelőre az első évadot adták ki öt epizóddal, de érkeznek a folytatások hamarosan) a kulcsfontosságú döntéseinkről készül egy táblázat, amelyben láthatjuk, hogy a többi játékos az adott szituációban hogyan döntött! Akadt egy helyzet, ahol két karakter közül el kellett döntened, hogy melyiket mentsd ki a zombik karmai közül? Semmi gond, válassz (ráadásul időre, egy csík mutatja meddig vacillálhatsz), de utána vállald a döntésed következményeit: akin nem segítesz, az többé nem lesz a történet részese (nahát), sőt úton-útfélen szóba fog jönni a dolog: hol a beszélgetési opciók között kerül elő, mint felhozható téma, hol elejtett megjegyzések fognak emlékeztetni arra, hogy az adott karakter halála a te lelkeden szárad – bár cserébe egy másikat megmentettél. Az epizódok végét jelző táblázatban tájékoztatást kapsz, hogy százalékos arányban hányan döntöttek a játék alatt úgy, ahogy te – ebből akár még érdekes következtetéseket is le lehet vonni. Például tanulságos volt látni, hogy a játékosok döntő hányada kirabolta az erdőben árválkodó, ellátmánnyal tömött autót nem gondolva arra, hogy ezzel egy ember, esetleg egy család sorsát pecsételi meg, akik valamiért kénytelenek voltak hátrahagyni a kocsit. Ezt a metódust továbbgondolva, kibővítve szerintem nagyon tanulságos statisztikák készülhetnének a gamer társadalom morális, és erkölcsi állapotáról – már persze ha valahogy elérjük, hogy mindenki úgy döntsön, ahogy a valóságban tenné. Én speciel igyekszem így nyomni (persze, itt a pisztoly te hisztérikus nőszemély, használd csak!), de egészen biztos hogy vannak, akik a szerepjáték kedvéért sokkal gonoszabbak, vagy jóságosabbak egy játékban, mint a való életben.

Visszatérve a döntéseink súlyára: néha azért észrevehető, hogy egy-egy beszélgetésben szinte mindegy mit válaszolunk a történések ugyanúgy folynak tovább, de ez nem mindig igaz: kiemelten drámai helyzetekben gyakran rajtunk múlik akár a vita kimenetele, akár az, hogy otthagytok-e valakit az út szélén, de akár valaki élete is! Sikerült szimulálni azt a stresszt (már amennyire egy játék engedi), amikor olyan döntést kell meghoznunk, amelynek súlyos következményei lesznek: ott van a két opció, és egy gyorsan fogyó csík jelzi, hogy mennyi időnk maradt a gondolkodásra. Ennek hála gyakran elhamarkodjuk a dolgot – csakúgy mint a való életben.

Néhány szó a készítők által felvázolt alternatív valóságról, amelybe hőseink csöppennek: képzeljétek el napjaink Amerikáját, amelyben egy vírus néhány nap alatt emberek százezreit-millióit változtatja csoszogó élőhalottá. Képzeljetek el nagyvárosokat, amelyekben ezek a lények főleg csak éjszaka merészkednek elő (azért jobban bírják a fényt, mint a Legenda vagyok hasonló zombijai), napközben az épületekbe húzódva várják a prédát. A lakosság nagy része vagy csoszogóvá vált, vagy halottan (gyakran szétmarcangolva) hever az utcákon. Mindenfelé a kezdeti káosz okozta pusztítás nyomai láthatóak: szétvert boltok, lezuhant helikopterek, összetört autók, megrongált épületek mindenhol. És a csönd. Kibaszott nagy a csönd. Az egykor nyüzsgő metropoliszok utcáin csak néhány (száz) bizonytalan mozgású lény tántorog, neki-nekimenve az eléjük kerülő tereptárgyaknak. Ők ha csak néhányan vannak nem jelentenek nagy veszélyt (hacsak fegyvertelen nem vagy, és nem szorítottak sarokba, vagy leptek meg hátulról), viszont – hála annak, hogy iszonyat sokan vannak – előfordulhat, hogy olyan helyzetbe kerülsz, amelyben nincs hova menekülnöd, bármerre fordulsz egy ilyen valaha még emberi lénynek számító szörnnyel találod szembe magad. Hangulatos – még akkor is, ha hatalmas logikai bukfenceken át vezetett az út, amíg a készítők felvázolták ezt az univerzumot. Még nem vittem végig a játékot (és a filmsorozatból is csak az első harmadik évadot gyűröm), úgyhogy van még remény, hogy választ kapjak a kérdésemre, de mégis felmerült bennem: hogyan lehetnek ezek ilyen sokan? A zombikór nem cseppfertőzéssel terjed (akkor nem lennének túlélők), hanem – tudtommal – harapással. Hogyan lehet, hogy nem tudták a zombikat kordában tartani, amikor kitört a járvány, és még csak kevesen voltak? Könyörgöm, egy harapás ellen nagyon könnyű védekezni, lőfegyverek ellen esélyük sincs ezeknek! Hogyan lehet mégis, hogy ennyien, és ilyen nagy területen terjedtek el? Van egy lehetséges ok, ami növelhetné a számukat (nem spoilerezek), de az se indokolja azt, hogy ilyen sokan vannak. Sebaj, a feeling fenntartásához kell a folyamatos paranoia, mégis hülyeségnek érzem ezt, ami azért egy történet alapjául szolgáló ötletnél nem feltétlenül a legpozitívabb vonás.

Visszatérve a játékhoz: a fentebb ábrázolt barátságos miliő túlélését valahogy így képzeli el az ember, ahogy Lee és csapata nyomja: folyamatos küzdelem az ételért (az éhség akkora úr, hogy emberek ölni tudnak miatta), a vízért, a benzinért – mindenért. Ráadásul nem elég, hogy az élőhalottaknak hála folyamatos életveszélyben vannak megjelennek a színen az emberi társadalom felbomlásának, és a rendfenntartó erők eltűnésének egyenes következményei: a fosztogatók, akik úgy próbálnak túlélni, hogy másokat rabolnak ki. A második epizódban vázolt idillnek (hőseink egy hotel udvarán barikádozzák el magukat hosszú hónapokra) is így szakad vége: banditák támadják meg őket, és kénytelenek menekülni. Innentől kezdve egy céljuk van: elérni Savannah városát, ahol egyrészt Clementine szülei nyaralnak, másrészt pedig adni egy esélyt a megmenekülésnek azzal, hogy nekivágnak az óceánnak. Még számomra is rejtély, hogy ez sikerülni fog-e nekik, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem lesz egyszerű a dolog – ahogy nekivágni az útnak sem volt az. Ha nem szeretnétek játszani a játékkal, viszont kíváncsiak vagytok a történetére, amely filmszerűségének köszönhetően simán élvezhető csak nézve is (leszámítva a tökölést a néha előforduló logikai részekkel), akkor ezen a linken megtalálhatjátok a gameplay videóim lejátszási listáját. Egyelőre csak a harmadik epizód került fel, idővel sort kerítek a többire is.

Ha már a témánál tartunk, akkor beszéljünk kicsit a filmsorozatról is egyúttal. Most, hogy a harmadik évad elejét gyűröm már látom, hogy rengeteg szempontból hasonlít egymásra a két produktum: a játék és a sorozat is hemzseg a nehéz döntésektől, váratlan fordulatoktól, az egymással acsarkodó túlélők konfliktusaitól, és a meglehetősen sokkoló jelenetektől. Anélkül hogy túlzottan sokat spoilereznék elárulom, hogy például mindkettőben szerepel olyan jelenet, amelyben egy szereplő lábszárát le kell csapni fejszével, éppen csak az okok mások. Állítólag a “28 nappal később” című inspirálta az alapfelállást: hősünket még a pokol elszabadulása előtt lövés éri (rendőrként szolgál ugyanis), kórházba kerül, kómába esik, majd amikor magához tér tapasztalja, hogy túl nagy a csend, az ágya melletti a kis asztalon a vázában pedig elhervadt a virágcsokor. Kitántorog a folyosóra, félrelöki a szobája ajtaja elé gördített gurulós ágyat, majd szembesül azzal, hogy a gyéren villódzó neonfényekben temetetlen halottak hevernek mindenfele, és golyónyomokkal vannak tele a vérrel mocskolt falak. Amikor kitántorog az udvarra és bezsákolt tetemek százaival találja magát szembe már tudja, hogy valami iszonyatos történhetett. Aztán találkozik az első csoszogóval… nos, az egy emlékezetes jelenet. Innen indulnak a kalandok, amelyek során először a kisfiát és feleségét próbálja felkutatni, melynek során tesz egy barátságos városnézést Atlanta belvárosában, később pedig – immáron csapatostul – megtekintik a csodálatos vidéki tájakat is. Lesz egy kis “Farm ahol élünk”-feeling is, továbbá sok-sok tragédia, fájdalom, konfliktus, paranoia, feszültség, és a folyamatos tudat: nincs remény, az emberiség elpusztult, és csak idő kérdése, hogy a csapat tagjai mikor halnak meg. Jól hangzik nem? Nem egy délutáni matiné, nem fogunk rajta felszabadultan szórakozni, annál többször fogunk hitetlenkedve bámulni a képernyőre, hogy “úristen, ne, csak ezt ne”! Ami nagyon tetszik a sorozatban az az, hogy profin prezentálja a tényt, miszerint az ember akkor is embernek farkasa marad, ha a civilizáció pusztulása után inkább az összefogásra kéne összpontosítani. Persze, Rick (a főhős), és csapata viszonylag összetartó, de ha a többi túlélőcsoporttal való együttműködésről beszélünk az már nem az erősségük – persze ez általában nem az ő hibájuk (lásd a harmadik évad eleje :)). Ahogy sorban fogyasztjuk a részeket (mert bizony sorban fogjuk – olyan, mint egy jó könyv, szinte lehetetlen abbahagyni) azon kapjuk magunkat, hogy az ezidáig oly’ mélyen lenézett szappanoperák iránti rajongás is lassacskán érthetővé válik a számunkra: oké, hogy itt nem  José Armando, a gazdag földesúr hajkurássza a szegény családban nevelkedett, ámde valójában nemesi vérvonallal rendelkező Lucietát a ranchon (miközben mindenki hosszasan néz a jelenetek végén a kamerába), mégis ugyanolyan élvezettel figyeljük ahogy az érdekek összecsapnak a párbeszédek során. Minden karakter művi módon ki van dolgozva: vérmérséklettől, céloktól, és ezer más tényezőtől vezérelve döntenek az egyes helyzetekben. Persze van pár vérszegényebb szereplő is, de azokat rendszerint gyorsan elkapják a zombik, így legalább nem rontják a továbbiakban a színvonalat a jelenlétükkel. Az efféle kiszámítható halálesetek mellett azért néha el-elhullanak legjobbjaink is a hosszú harc alatt: tényleg nem akarok spoilerezni, de a sorozatból is kiderül: senki sem halhatatlan (ennek érzékeltetésében mondjuk állítólag a Trónok harca rendezője a legjobb, de abból még egy percet sem láttam). Összefoglalva az eddigieket: a sorozat érdekes módon feszültséggel teli, és izgalmas tud maradni akkor is, ha egy-egy epizód szinte csak párbeszédekből áll, és alig bukkan fel egy-egy rothadó polgártárs, hogy csoszogva-hörögve próbáljon megcsócsálni valakit. (Kicsit SPOILER ALERT: kiderül valahol a harmadik évad táján, hogy a zombik is éheznek, csak sokkal lassabban halnak bele, mint az emberek. Namármost: ezek szerint ha nem történne újabb fertőződés, akkor néhány hónapon (éven? évtizeden?) belül egész egyszerűen éhenhalna mind, ugyanis egymást nem igazán eszik, az állatok levadászásában pedig nem nagyon jeleskednek! Végső soron ha történne újabb fertőződés az se változtatna ezen a tényen, maximum később pusztulna el az utolsó példány is.)

Talán feltűnhetett, hogy mind a játéknak, mind a sorozatnak rajongója lettem pár hét leforgása alatt – még azt is tervezem, hogy az univerzum alapjául szolgáló képregényt is beszerzem a teljesség kedvéért. Ha szeretitek a drámai helyzeteket, a reális karakterábrázolást, az “elpusztult a civilizáció” alapfelállást, a zombikat, és persze a véres, sokkoló szituációkat – nos, akkor a Walking Dead-et nektek találták ki, legyen szó akár a játékról, akár a sorozatról.

Android apps best of – paranoiásan

Posted by bachterman On január - 25 - 2013 ADD COMMENTS

Hölgyeim és Uraim! Alant éppen történelmet írunk: a blog pályafutása során most kerül először sor arra, hogy vendégblogger (exblogger, egyremegy) postja kerüljön ki a Ráktalicskára. Fogadjátok szeretettel bachtermant, aki újdonsült Androidosként osztja meg veletek kedvenc app-jait! – JonC

bach-o-fon
JonC-nak volt két éve a droidos telefonját nyomogatni, nekem kb egy hónapom volt rá, hogy egy használható (de nem tökéletes, ugye) kis pakkot állítsak össze a telefonomra. A készülék egy 4.0.4-es 1/4gb-os kétmagos, IPS kijelzős, 4,5″-os, 720×1280-as e-péniszkompenzáló féltégla. Gyári ROM van rajta, mert a mókolt jellybean-ek nagyon instabilak, ez meg gyors és stabil.

Némileg különbözni fog a JonC listájától, az erősebb proci miatt is, és a frissebb android OS miatt is. Az érzelmi döntések is erősen befolyásoltak abban, hogy milyen apk-t rakok fel. Ergo, ha a program kéri a telefonszámomat, sms-eimet, telefonadataimat, nem rakom fel. A permissziók nagyon sokat számítanak ilyentén, és mivel bő a választék a marketen, ezért van mindig másik. Néha az értékelések is érdemlegesek, és viszonylag hasznosak, de mégsem hallgatok rájuk, elvégre tízmillió légy nem tévedhet, ugye?

A másik fő döntéshozó a paranoia. Nem szinkronizálok a google szerverrel, semmilyen más harmadik cég szerverével fontos és/vagy személyes adatokat, ezért mindig van backup az sd-n.

Tovább is van… »

Best of Android apps 2012 – szubjektíven

Posted by JonC On január - 25 - 2013 2 hozzászólás

Bő két év hosszú idő, pláne ha mondjuk a technikai haladásról beszélünk. Az okostelefonok például rengeteget fejlődtek 2010 óta, és ez nem csak a hardverkapacitást, de a szoftverellátottságot is érinti. Amikor annak idején megvettem az első Androidos telefonomat (ami egy ronda kinézetét lassú hardverrel kompenzáló Huawei volt), akkor persze én is átestem a “telepítsünk mindent, aztán töröljük le fél óra múlva” hullámon, járt nálam a fingóprogramtól a beszélő macskáig minden. Aztán persze az ember elkezd gondolkodni, és egy idő után törekszik arra, hogy olyan appokkal szerelje fel a zsebében hordott számítógépét amelyekre tényleg szüksége lehet – még ha csak ritkán, egyes speciális élethelyzetekben is.

A 2010-es cikkem a fentiek tükrében pláne enyhén elavultnak számít, úgyhogy következzen azon programok listája, amelyek mindig visszakerülnek a telefonomra ROM-csere, vagy hardwipe után. Két dologra szeretném felhívni a figyelmet mielőtt belevágunk:

  • a lista abszolút szubjektív
  • befolyásoló tényező lehet, hogy leragadtam a 2.3.7-es Androidnál (a HTC Desire-omra ez a legfrissebb Cyanogenmod), úgyhogy a legújabb feature-ök (push notification és társai) nem elérhetőek a számomra, így az azokat használó programok sem.

Vágjunk bele:

Tovább is van… »

– Kedves gyerekek! Gyűljetek gyorsan körém, el kell meséljek nektek valami nagyon fontosat! Mindenki itt van? Józsikának szóljatok már, hogy jöjjön ahelyett hogy a bögyörőjét nyüszteti a szobájában! No. Most hogy végre mindenki rám figyel elmondom nektek, hogy miért szeretem a környezetet, amit a PC biztosít a játékhoz. Emlékeztek, amikor Ernőéknél láttátok azt az XBox-ot? Csak bedobtuk neki a DVD-t, és már meg is jelent a játék, lehetett ezerrel cucorgatni a kontrollert, meg ugrálni hülyegyerek módjára a Kinect-es táncos okosságra. Na de. Na de! Most jön a csavar! Mi a helyzet, ha esetleg ennél többre vágysz, és esetleg neadjisten alkotnál valamit ahelyett, hogy – mint valami TV-re gyógyult zombi – csak kapd az arcodba a kész produktumot? Alkalmas a kontroller a grafikai munkákra? Lehet Kinect-tel programozni? Ugye hogy nem. Nos, ezért imádom a PC-t, mint játékplatformot – mondta a nagypapa, majd egyik pillanatról a másikba álomba szenderült, ágyéka táján pedig egy folt kezdett el terjengeni.

A fenti bevezetőben szereplő gondolatok aközben kristályosodtak ki bennem, amíg egy majdnem egy órás gameplay-t bámultam majdhogynem leesett állal. Ez nem sűrűn esik meg velem (mármint hogy gameplay-t nézzek csodálattal végig, pláne nem ilyen hosszút), de ez a videó különleges volt, ugyanis olyan projectről szólt, ami még PC-s körökben is ritka: egy újrafeldolgozás újrafeldolgozása volt a témája, ami ráadásul kurva jól is sikerült! Kifejtem mert ez így még elég talányos: adva vagyon a Black Mesa (Source), amit még ősszel agyba-főbe dicsértem, mert megérdemli. Igenám, de közben kiderült, hogy a készítői nem csak a játék végi Xen bolygón mászkálást “felejtették ki” a játékból, hanem bizony egy-két mapet is megcsonkítottak – valószínűleg az időhiány miatt. Ez annyira szúrta egy TextFAMGUY1 néven futó szent őrültnek a szemét, hogy úgy döntött megcsinálja a kimaradt részeket, amelyeket ráadásul úgy integrált az alapprogramba, hogy észre sem veszed a váltást sem amikor eléred, sem amikor elhagyod a bővített területeket! Ha még így sem teljesen világos, akkor megközelítem más oldalról a dolgot: a csávó egy klasszikus játék felújítását korrigálta, sőt egy esetben még a felújítást is felújította (a kocsiborogató szörnyes részt dolgozta át csöppet), úgyhogy kezd az egész átmenni egy remake loop-ba. A pláne az, hogy ez még csak a Surface Tension című pálya korrekciója, de tervbe van véve még egy (az On a Rail lesz az), és ha azt is hasonló minőségben valósítja meg, akkor az nagy boldogságot fog eredményezni az én lelkemben.

Az említett gameplay alant, annyit azért hozzátennék, hogy lehetőség szerint inkább szedjük le, és toljuk végig a map-et amiről készült, és csak utána nézzük meg, különben nem biztos hogy lesz kedvünk újra végigjárni a már látott helyszíneket:

Ami nagyon tetszett a videóban az az, hogy folyamatosan kommentálja hogy mit miért alakított át az eredeti 97-es játékhoz képest, sőt minden helyszínről van “korabeli” gameplay is, hogy ledöbbenhessünk mennyivel részletgazdagabb az új verzió. Persze nem csak grafikai fejlődésről beszélhetünk, ugyanis helyenként a helyszínek áttervezése az ésszerűbb, reálisabb helyszínek kialakítását szolgálta (jó példa rá a csővezeték a létrával a belsejében, a videóban itt kezdődik a bemutatása). Nagyon tetszik a srác hozzáállása, a mindenre kiterjedő figyelme, amivel az apró részletekig próbálta elérni a lehető legteljesebb realizmust, amit csak az alapanyag kínálni tud (mondjuk mi a faszt keresnek robbanós ládák a tetőn?).

Ha még nem toltad végig a Black Mesa (Source)-ot, akkor javaslom, hogy várd meg amíg végez mindkét kiegészítő pályájával (remélhetőleg nem fog évekig tartani a második legyártása), és csak azokkal együtt állj neki. Ha türelmetlen vagy, vagy már átküzdötted magad rajta egyszer, akkor is érdemes feltelepíteni ezt a plusz cuccot, és megnézni élőben (a New game-ben választhatsz a már végigvitt epizódok közül). Tölthető innen.

Fórumlinkek:

A viking és a rozmárok – Robbaz művészete

Posted by JonC On január - 9 - 2013 ADD COMMENTS

Már hetek óta az van, hogy ha van egy kis szabadidőm (értsd: nincs a közelben az asztali gépem), akkor rendre rákattanok egy Robbaz néven futó meglehetősen vicces orgánummal és stílussal rendelkező (erre még bővebben ki fogunk térni) svéd csávó videóira. A figura nem csinál mást, mint hogy játszik (főleg PC-n, de van Wii U-ja is), és közben rendkívül fárasztó módon kommentálja is az eseményeket. A főbb területek azért minden videóban érintve vannak, úgymint a csöcsök, és a rozmárok (régebben voltak még a mellbimbók is, de sajnos mostanában hanyagolja őket). Néhanapján amikor tényleg elgurul a gyógyszere még fel is dobja a játékmenetet beimportált rozmármodellekkel (!!), ami már végképp’ az érthetetlen/felfoghatatlan kategóriába sorolandó. Amikor nincs rozmárral bandázási lehetőség (ami pl. a Skyrim-ben adott hálistennek), akkor marad a szimpla idiotizmus vagy más modok igénybevétele. Ma például megtekintettem a Fallout 3 első Vault-beli lépéseinkről készült videóját (tudjátok, gyermekkor, születésnapi buli, stb.), amelyben az állat valamilyen modnak köszönhetően már totyogó csecsemőként rendelkezik egy .44-es Magnummal amit nem fél bárki ellen fordítani. Külön vicces, hogy már az első jelenetben lelövi az apját (kétszer), majd megpróbálja a hullát elrejteni a játékosdobozban:

“I’m a big strong viking baby…. and I got a gun.”

Bár hosszú távon (értsd: négy-öt videó zsinórban megnézése után) már kicsit frusztráló az arc valamiért mégis kedvelem a stílusát, és a rozmárokhoz való beteges vonzódását (amúgy valami gyerekkori traumát sejtek a háttérben). A Youtube channel-je itt érhető el.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 797 darab post, és 2682 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 5 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek