Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Na ezt most kurvára nem kéne megírnom

Posted by JonC On augusztus - 2 - 2016 5 hozzászólás

Különösebb bevezető nélkül következzen a gyónás, aztán majd elregélem az okokat is: nemtom mennyire nagy achievement de a hétvégén egy fesztiválon olyan részeg voltam hogy elhagytam

  • a telefonom
  • úgy saccra harmincezret a pénztárcámból
  • egy LED-es lámpást, amiről azt hittem tök poén lesz majd vele mászkálni

Aztán:

  • egy délután leforgása alatt megittam vagy fél liter töményt (nem tudom pontosan mennyit) a rengeteg bor-sör mellé
  • utána ott bőgtem a sörpadon mint valami hülye fényes nappal – biztos felemelő látvány volt a strandoló kiccsaládoknak (ugyanis a csornai termálfürdőben volt a fesztivál megtartva)
  • kissé lenyúztam a bőröm itt-ott amikor elestem a medence partján
  • az éjszaka folyamán olyan halálosan idegesítő voltam egy csajnak, hogy hétfőn bocsánatot kértem tőle Facebook-on (saccra kétszázszor elmondtam neki hogy milyen szépnek tartom, de a maligán miatt nem vettem észre hogy nem díjazza – nem meglepő módon mondjuk)
  • egy másikba is szerelmes voltam, azzal is beszélgettem sokat – persze nem ismerném már meg
  • vasárnap hajnalban úgy szeleteltem Palotaira mintha egész életemben ezt csináltam volna

Viszont: szereztem egy csomó új barátot akiknek hatalmas csalódást okoznék ha személyesen találkoznánk ugyanis ők azt hiszik hogy kurva nagy party animal vagyok – aki ismer tudja, hogy ez nem igaz, egész egyszerűen csak úgy viselkedtem a rengeteg rövidtől.

Aztán a két nap folyamatos vedelés után persze a vasárnapom valami elképesztő kínok között telt. A barátaim hazafuvaroztak ugyan a pápai családi lakásba, de ami utána jött attól ezerszer megbántam minden bűnömet. Egyrészt eszembe jutott minden kínos részlet amelyekre jobb lett volna nem emlékezni; másrészt pedig egyedül, depressziósan, magamat egy utolsó szarnak érezve álltam ki a másnaposság minden csapását miközben a dög meleg szobában próbáltam aludni hogy jobban legyek. Persze nem sikerült. Estefelé aztán elmentem a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Fehérvárra. Már a peronon rájöttem hogy kerülget a hányinger, de gondoltam nincs akkora gond. Valami tinipicsák hűsöltek tőlem ötven méterre a fák alatt, és szerintem rajtam röhöghettek, ugyanis vagy fél órával a buszindulás előtt kiálltam a napra. Aztán amikor észrevettem egy Fornettist ahol nyitva volt a boltajtó, és odamentem megkérdezni nyitva vannak-e (iszonyatosan jól esett volna egy ásványvíz), és megkaptam a választ hogy dehogy vannak, elvégre vasárnap van (csak árufeltöltés zajlott), akkor kitört az a fajta primitív, fejhangú röhögés amit legszívesebben talppal fojtottam volna beléjük.

Aztán felszállásnál egy nő nagyon megbámult, pedig Isten a tanúm rá hogy mindenre vágytam csak kíváncsi tekintetekre nem – remélem a napszemüvegem eltakarta a hétvége nyomait valamelyest. A buszon aztán a nyálam nyelését néha egy-egy apró büfivel és ásítozással kombináltam, hogy ne hányjam el magam, közben minden megállónál azon gondolkodtam hogy leszállok és telefonálok anyáméknak hogy vigyenek vissza Pápára. Aztán valahol Veszprém körül úrrá lettem ezen a problémán, jött helyette a depresszió hatalmas hullámokban. Az összes negatív érzés amit valaha éreztem szépen megtalált egyesével kezdve a “nem vagy alkalmas párkapcsolatra”-tól a “kibaszott életképtelen vagy, csak egy weirdo-t (bocsánat, nem jut eszembe a magyar megfelelője) látnak benned az emberek”-n át a “soha többé nem lesz barátnőd, látod, még a hétvégén se sikerült becsajoznod”-ig bezárólag. Persze ezeket most már tételesen meg tudom cáfolni (figyelj: 1. kilenc évig jártam egy csajjal, és a végén végül maradt volna velem – de erről később 2. józanon ugyan néha kicsit antiszoc vagyok, de akik megismernek igenis szeretni szoktak – sőt, jobb napjaimon még a pénztárosnők is 3. hát persze hogy nem sikerült ennyi piával ilyen állapotban – ha sikerült volna akkor is csak egy hasonló állapotú csajjal, annak meg aztán rengeteg értelme lett volna), de akkor, ott úgy éreztem hogy ennyi volt, vége az életemnek. Aztán végre megérkeztem Fehérvárra, leszálltam és hazamentem az albérletembe.

Jött a hétfő, menni kellett reggel dolgozni. A tény, hogy még ma (kedden) is másnapos voltam azért talán jelzi hogy milyen volt a hétfőm… Még ma is azon gondolkodtam hogy történhet-e olyan hogy valaki agykárosodottra issza magát két nap alatt annyira nem tudtam se artikulálni se gondolkodni. Alapvető összefüggéseken kellett elméláznom, például egy egyszerű adminisztratív feladat, a bérletelszámolásom leadása is csak úgy ment ha többször elolvastam a lépésről-lépésre doksit hozzá.

És elérkeztünk a ma estéhez. Már jobban vagyok, talán meg sem őrültem, és ráadásul Bobó barátommal órákat lelkiztem chaten (amiért nem tudok elég hálás lenni neki), ami rendberakott végre valamelyest. Ha idáig jutottál az olvasással akkor talán megfogalmazódott benned a gondolat hogy ugyan mégis a faszért kellett magamat ennyire szétvágni, amikor a blog annak a ténynek állít mementót hogy én egy kiegyensúlyozott, pragmatikus csávó vagyok alapból (szakmai ártalom). Most elárulom (na jó, már elárultam): kilenc év után pár hete szakítottunk a barátnőmmel. Eleinte ő mondta hogy szüneteltessünk, aztán három hét után – amikor visszakozott volna – már én mondtam hogy ne folytassuk tovább. Aztán az utána következő pár hét egész jól telt (hatszáz kilométer felett tekertem júliusban, ilyesmik), de aztán múlt héten egyre-másra kapott el a szomorúság. Szomorú voltam, mert sirattam a kapcsolatot, féltettem őt (fogalmam sincs hogy érezheti magát, nem akarom komplikálni a helyzetet azzal hogy beszélek vele), és elkezdtem szorongani hogy mi lesz velem, mi lesz ha évekig nem lesz most barátnőm. Addig jutottam, hogy már egyéjszakás hülyeségekkel is beértem volna… Aztán jött a fentebb szétvesézett fesztivál a hétvégén ilyen lelkiállapotban. Péntek délelőtt ezt írtam ki a Facebook-ra:

Az agyam egy hatalmas gépezet; fogaskerekek, tengelyek és lendkerekek átláthatatlan szervezett káosza és ma este addig fogom a zakatoló fogak közé a sötétébe önteni a ragacsos sűrű masszát amíg az egész kurva alkotmány recsegve-ropogva meg nem áll.

És így is tettem. A pia mint megoldás kurvára nem működik most már tudom: hiába voltam én a fesztivállat, hiába volt a végén már az a feeling hogy az én dumáimat mondták vissza emberek (“iszunk még egy rövidet hülyeségből-faszságból?” meg ilyenek), de csak szomorúbb és elkeseredettebb lettem a végére. Amúgy se túl vidám az ember másnaposan, de vasárnap én leereszkedtem kicsit a privát poklom mélyére megmártózni a fehéren izzó magmában. Két nap kellett aztán hogy visszanyerjem valamelyest a lelki egyensúlyom, de közel sem állíthatom hogy minden rendben lenne: az a büdös kurva nagy helyzet hogy nem tudom eldönteni hogy csak túl friss-e a szakítás a kilenc év után, vagy alkatilag vagyok képtelen egyedül lenni, de úgy érzem magam mintha valami prematurális kapuzárási pánikban szenvednék: iszonyatosan hiányzik egy nő, és ha most összejönne egy egyéjszakás, akkor tuti hogy ott sírnék a vállán utána. Ami azért “megnyugtat” az az, hogy még jelen állapotomban is tudom hogy valszeg jól döntöttem amikor a szakítást választottam, bár azért még vannak kétségeim ahogy az alábbi chatrészlet is illusztrálja:

JonC: az a kurva nagy dilemma bassza szét éppen a kicsiny lelkem
JonC: hogy küzdjek-e tovább egyedül a bizonytalan, de mindenképpen tisztább, korrektebb jövőért
JonC: vagy táncoljak vissza hogy nekem ez nem megy, és menjek vissza a <exbarátnőm keresztneve>-hoz
JonC: de tudom hogy ez lenne a rossz döntés
JonC: nemtom érted-e
JonC: nem azért mert hülye lennél 🙂
JonC: csak ez egy elég extrém élethelyzet
JonC: sanszos hogy csak ki kellene bírnom
JonC: de valami iszonyat nehéz, kurvára egyedül érzem magam
JonC: ez az én nagy bajom

Most éppen ott tartok hogy nem mernék csajokkal beszélni, inni meg aztán pláne nem, szóval sikerült pár hét leforgása alatt lelki roncsot csinálnom magamból, de tapasztalatnak nem lesz ez rossz – csak éljem túl valahogy. Kérlek drukkoljatok 🙂 Update: ja, és lányok, írjatok! 🙂

Öndiagnosztika #1

Posted by JonC On július - 5 - 2013 5 hozzászólás

Ugyan nem tudom pontosan megítélni, hogy a blog és annak Facebook oldala alapján milyen képet alakítottatok ki rólam, de feltételezem, hogy nagy általánosságban véve pozitív lehet a véleményetek. A gond csak az, hogy érdekes módon ez nem biztos hogy akkor is csorbítatlan maradna, ha személyesen is találkoznánk – persze sok minden függene az éppen aktuális hangulatomtól, ha ez megtörténne. El kell mondanom valamit: sajnos én alapvetően egy stressz által könnyen szar mederbe terelhető idegeskedős típusú entitás vagyok, akinél ez akut emberundorban és frusztráltságban jelentkezik. Ha nincs stressz, akkor én sem viselkedek hülyén, de ha akad… nos, akkor arrogánssá, és antiszociálissá válok. Szerencsére ezek a periódusok ritkán tartanak akár csak egy napnál is tovább, de éppen elég azt a pár órát elviselnie azoknak, akik a környezetemben vannak, amíg tart (munkatársaim például). Mindezt tetézi egy jó adag emberundor úgy alapszinten mindenféle egyéb tényező nélkül: ha friss, kipihent vagyok még úgy se szívesen megyek át pl. a Spar-ba, ugyanis néha már attól is dühös leszek, hogy állandóan a pofámba bámulnak az emberek. Ennek – mármint az emberundornak – legalább sejtem az okát (a stresszkezelésem selejtes mivoltjáét nem): egészen egyszerűen kevés emberrel találkozom, nincs lehetőségem megbizonyosodni a mélyen azért sejtett igazságról, miszerint az az általánosítás, amely beette magát a hülye fejembe (miszerint az emberek ostobák, értéktelenek, és butaságuk okán kurva idegesítőek, értetlenek) egészen egyszerűen nem igaz. Persze úgy, hogy csak látom őket az utcán, de nem beszélek velük (erre például egy fesztivál remek alkalom lenne, kár, hogy pont azért nem megyek ilyen rendezvényekre mostanában, mert el akarom kerülni őket) nehéz is lesz ezt a negatív érzést valahogy kordában tartani – egyelőre marad az undor, és a negatív prekoncepciók. Nehéz számomra érző, értelmes embereket képzelni a tömeget alkotó részegységek mögé.

Mindez előrevetít egy csodálatos öregkort, amely arról fog szólni, hogy bent puffogok majd a szobában, hogy a gyerekek kint visítoznak a téren, és rendőrt fogok hívni az éjszaka az utcán beszélgető emberekre. Ki kéne költöznöm egy erdőbe.

A Rombolmány margójára

Posted by JonC On március - 12 - 2013 2 hozzászólás

Kicsit röstellem bevallani, de ettől még igaz: először egy Facebook-on megosztott blogpostban Jakab Andornál olvastam erről a mizériáról. Aztán jöttek a hírek a Fidesz-székház udvarára bemászott fiatalokról, akik – ugyan csak maroknyian voltak – éppen elég hírverést tudtak csapni ennek az ügynek, hogy az ország felkapja a fejét (persze ebben remek partnerre találtak az akciónyuggerekben, akiknek hála megtudhattuk, hogy a csőcselék fogalma nem függ össze az életkorral): már megint a fejébe vett valamit Viktor és kompániája, valamit, amivel újfent megpróbál megágyazni valamiféle unortodox demokráciának. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Matolcsy György továbbra is unortodox módszerekkel próbál lendíteni a gazdaságon: most éppen 304 forint az euró. Jó persze most szegényem “nem tehet semmiről”, elég a jelenléte az MNB élén hogy hiszti legyen a piacokon.)

Leírták már sokan, hogy miért tűnik ez a húzás nagyobb volumenűnek a többinél, amit 2010 óta a kormány véghezvitt, miért rúgja a legnagyobbat az ún. demokráciába ezekkel a rendelkezésekkel. Én most arról szeretnék beszélni, hogy én hogyan látom a háttérben megbúvó mozgatórugókat.

Adva vagyon egy kormány, ami kétharmados többséggel irányíthat egy országot. Ez azért alakulhatott így, mert mi, emberek szarul vagyunk összerakva: a természetünk egyik hatalmas hibájából adódott egy másik. Az első hiba az volt, amikor 2010-ben sokan bosszúból szavaztak a Fideszre, hogy megmutassák a rohadt komcsiknak, hogy ők bizony nem tűrik el, ha valaki elkúrja. Ez a réteg hatalmas potenciállal bír: ők az ingadozók, a pártokra a kampányígéretek, vagy a személyes meggyőződésük (ebben az esetben: kicsinyes bosszújuk) alapján voksolók hatalmas tábora. Ha ők úgy döntenek, hogy az egyik pártot most kurvára kell utálni, akkor bizony előfordulhat az az eset, hogy a másik kétharmados többséget szerez. Namármost: szerintem ezeknek az embereknek a nagy része már vagy nem is emlékszik a dühe okára (persze, elkúrta a Fletó, igen, konkrétum?), vagy azóta már megbánta a döntését – persze ez utóbbi feltételez némi nyitottságot a “dehát csökkentik a rezsit bázz” után is. Érdemes megfigyelni ugyanakkor, hogy nem az egyik oldal iránti lelkesedés, hanem a másik iránti gyűlölet tud ekkora tömegeket megmozgatni.

A másik hiba a fent vázolt emberek döntési szokásainak következménye: ha egy kormány ekkora erővel rendelkezik, az bizony lehetőséget adhat valami khm… az eddigiekhez képest kevésbé demokratikus állam kialakítására. A lélektani háttér (mármint hogy miért kell joggal félni diktatórikus törekvésektől, ha túl sok hatalom összpontosul egy szűk réteg kezébe) szerintem egyrészt remekül dokumentált (elég felütni egy történelemkönyvet a nagyobb hirigeket megelőző időszakok tájékán, vagy a lexikonban kikeresni a “népirtók” szócikket), másrészt pedig túl összetett ahhoz, hogy átfogó képet nyújthassak róla – akit bővebben érdekel a téma annak ajánlom ezt a cikket, amely ezt taglalja, igaz elég szubjektívan.

Szóval adva vagyon egy kormány, ami most még semmi durvát nem csinál(t), még akkor sem fog tömegbe lövettetni, ha netán ellene tüntetnek. Adva vagyon továbbá egy alkotmánymódosítás (a sorban a negyedik), amely szintén nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amik miatt polgárháború törne ki. Jó persze, a hajléktalanok az érvénybe lépésétől számítva bűnözők lesznek, néhány speciális szerkezetű család a továbbiakban nem fog annak számítani, az MSZMP-t kikiáltja mint  az Antikrisztus által a Földre szabadított csapást, a diákok meg kussoljanak, és örüljenek, hogy lyuk van a seggükön. Ugye mindez csak a társadalom egy vékony szeletét szopatja meg nagyon, bár – az exávósokat leszámítva – pont a legsérülékenyebbet. Amit én a legaggályosabbnak érzek az az Alkotmánybíróság kiherélése, de: ez még mindig nem jelent semmit az átlagember számára, ettől nem lesz olcsóbb, vagy drágább a kenyér! Van viszont egy súlyos vonzata: megteremti az előfeltételeit egy diktatúrának, legyen az bármennyire puha! Faszságokat írnak rólunk a neten? Sebaj, vegyük bele az alkotmányba, hogy ezt tilos! Állandóan belepofázik a dolgunkba az ellenzék? Sebaj, tiltsuk be a pártjaikat! Négyévente hercehurca a választásokkal? Mi lenne ha mostantól 30 évente rendeznénk meg?

Lehet, hogy nincs igazam amikor a lehetséges következményeket próbálom elképzelni, lehet hogy túldramatizálom (ahogy már régebben is írtam van rá hajlamom), pláne hogy EU-tagok vagyunk, vagy mifene. Ami viszont biztos az az, hogy a Fidesz most olyan helyzetben van, amiben még soha nem volt kormánypárt Magyarországon: törvényeket betonozhat be évtizedekre, amelyeket kétharmados többség nélkül már nem lehet majd többé megváltoztatni – erre pedig annyi az esély, mint hogy Viktor a következő nagygyűlésén az arcán kaján mosollyal mutogatna körbe, hogy “nézd, ott is van egy kamera, meg ott is, ez egy átverés!”. A következő választásokon megint ők fognak nyerni, de már nem ekkora fölénnyel (nahát), addig kell elintézniük mindent, amit csak lehet.

Én mégsem haragszom rájuk jobban, mint bármelyik parlamenti pártra. Egy jelenet jut róluk eszembe a Született gyilkosokból, amikor az öreg navajo indián egy történetet mesél a főszereplőnek és nőjének a sivatagi sátrában:

Egyszer egy asszony rőzsét gyűjtött az erdőben, és megpillantott egy megfagyott kígyót. Hazavitte, megmelengette. Mikor a kígyó életre kelt, megmarta jótevőjét. Az asszony haldokolva kérdezte: miért tetted ezt velem, mikor én megmentettelek? – Ostoba némber, tudtad, hogy kígyó vagyok.

Ugyanez történik ebben az esetben is: nem lett volna szabad hagyni, hogy megtörténjen, de most hogy már benne vagyunk nincs tovább. Az istenadta NÉP hozta ilyen helyzetbe saját magát. Megszoptuk, nincs szó, ami szebben írná le a helyzetet – a kérdés, már csak az, hogy mennyire. Bevallom őszintén néha dühös vagyok azokra a szűk látókörű vezetgethető birkákra, akiknek köszönhető ez az egész – azok, akik három éve dühből, bosszúból, és nem saját belátásuk szerint mentek el szavazni. Ha ezek az emberek azt tették volna, amit – valószínűleg – bármelyik másik szavazási vasárnapon, és nem mentek volna el voksolni, akkor minden máshogy alakulhatott volna.

És most várhatjuk hogy Áder János köztársasági elnök úr hogyan fog dönteni. Olyan az egész, mint egy izgalmas vetélkedőműsor a tévében, a különbség csak annyi, hogy itt nagyobb a tét, és kisebb a lehetséges végkifejletek száma.

A hajléktalankérdésről általában

Posted by JonC On január - 30 - 2013 1 COMMENT

homeless

Tarlósnak már régóta szúrja a szemét az aluljárók népe, amelyet rendre próbál eltüntetni valahova onnan, ahol zavarják a túlfejlett esztétikai érzékkel megáldott állampolgárok oly’ igényes hadát. Arról a hadról beszélünk, ami két pofára tömi a szart amit a tévéből eléhánynak, fenntartás nélkül készpénznek veszi a politikusok kijelentéseit, de most ezen lépjünk túl, talán nem szerencsés párhuzamot vonni aközött, hogy a kilincsre kent geci, és a kamerák előtt ismertségért kúrás még elfogadható, de egy a túlélésért küzdő ember látványa már nem egyeseknek. A harc a főpolgármester és a hajléktalanok között már régóta tart, természetesen a régi dalszöveget idézve “a játék elég egyszerű volt, ők támadtak, mi védekeztünk, nem használtunk fogsorvédőt, ők sem húzták fel a kesztyűt” szellemében általában utóbbiak jártak pórul. Még 2011-ben bejárta a netet a hír, hogy a VIII. kerületi polgármester által kihirdetett rendelet alapján a rendőrök bármikor intézkedhetnek közterületeken tartózkodó személyek ellen, és életvitelszerű utcán élés gyanújával eljárás alá vonhatják őket. Az intézkedés célja az volt, hogy vonuljanak el egy hajléktalanszállóra (vagy ahova akarnak, csak ki a kerületből – jópofa), hogy a jóravaló állampolgárok szeme elől minél előbb eltűnhessenek. Elképzelem hogy legörbülhetett Kocsis Máté szája, amikor az Alkotmánybíróság megsemmísítette a találmányát. Persze a városvezetés nem csüggedt, rövidesen jött az újabb találmány, úgymond a titkos fegyver: az aluljárók falai mentén felállított kordon, amelyeken táblák hirdették, hogy mögöttük tartózkodni – most figyelj! – a csúszásveszély(!!), és munkavégzés(!!!) miatt tilos. Ha átléped a kordont megcsúszol, és kitöröd a nyakad, sőt, zavarhatod az abban a harminc centis sávban éppen nagyban dolgozó embereket. Talán nem árulok el orbitális nagy titkot, ha azt mondom: ez a cinikus hazugság természetesen csak újabb mozzanata volt a hajléktalanokkal vívott háborúnak (ami kb. annyira igazságos, és kiegyensúlyozott, mint mondjuk amikor a németek lerohanták Lengyelországot), egy újabb érv amivel megpróbálták a hideg elől behúzódni vágyókat kizavarni a felszínre (hallottátok, pár napja még mínusz tizenegynéhány fok volt Pesten, persze a fűtött szobából fel sem nagyon tűnik az embernek. Amíg elér a szolgálati gépjárművig meg pláne).

Ami miatt ez a post született, és ami miatt tele van keserű iróniával az az, hogy megint nekiálltam kommenteket olvasni (tudom, le kellene szoknom róla). Ezúttal a Facebook-on követtem el ezt a merényletet magam ellen, ugyanis kikerült egy videó, amelyben civil fiatalok szépen lebontják a kordonokat, és visszaviszik őket a Városgazdálkodás telepére. Nézzük a kedvenc hozzászólásaimat:

fogadjanak be akkor ők egyet egyet, de köszönöm én NEM akarok büdös hajléktalanok között közlekedni nap mint nap!

A hajléktalanoknak igenis joguk van összehugyozni és széthányni az aluljárókat!

Naszóval az van, hogy amikor a  csöves összehugyozza az aluljárót az persze nem jó, nem szolgálja a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eszméjét. Amikor odaokádik a rengeteg kannástól az sem túl konstruktív, ettől nem fog fellendülni a gazdaság. Az is biztos, hogy vannak közöttük kurva nagy gazemberek, vannak, akik rászolgáltak a sorsukra, de ez igaz a társadalom bármelyik rétegére, a különbség csak az, hogy a többiek nem fáznak, nem éheznek. Pont ezért amikor nem hagyják őket viszonylag meleg helyen átvészelni egy kibaszott hideg éjszakát, amikor te otthon nézed a fűtött szobában a tévét függetlenül attól, hogy mekkora gazember vagy (valami tehetségkutatót javasolnék, feltétlenül küldj SMS-t is), akkor úgy gondolom az emberségnek illene felülírni az esztétikai érzéket. Nem lehet, nem lehetséges kiszelektálni közülük azokat, akik megérdemlik a körülményeket amikben élniük kell, de abban egészen biztos vagyok, hogy vannak közöttük értelmes, kedves, barátságos emberek is, akik így vagy úgy (megszopatta őket az ex, a munkahely, a TB, a bank, a… folytatható a végtelenségig) ilyen helyzetbe kerültek, és nem elég a rengeteg megaláztatás, a tudat, hogy másoktól függ, hogy lesz-e mit enniük még azt sem tűrik meg, hogy viszonylagos melegben töltsék el ezeket a csikorgóan fagyos éjszakákat. És ne tessék a hajléktalanszállókat úgy emlegetni, mint megoldást a kérdésre, mert nem az: nem vitatható el az embertől az önrendelkezés joga, hogy saját maga dönthesse el hol töltené az éjszakát, és ha esetleg nem szeretné többszázadmagával még nyomorultabbnak, még kiszolgáltatottabbnak érezni magát, akkor ne kelljen bevonulnia oda!

Orbitális tévedésben vannak azok, akik valamiért (tudatlanság, vagy gondolkodás hiánya talán) úgy fogják fel a hajléktalanságot, mint valami választott életformát. Mintha ezek az emberek ezt szeretnék csinálni. Nem mondom biztos van egy elenyésző rétegük, amelyik nem tudna, nem akarna élni a lehetőséggel, ha valaki felajánlaná, hogy “nesze itt egy lakás, a rezsit fizeted, amúgy ingyen lakhatsz benne” (mint ahogy erre is van példa, kár hogy csepp a tengerben), de szerintem amíg esélyt sem kapnak a gödörből kimászásra addig ugyanúgy ott fognak feküdni, Tarlós meg rakosgathatja a kordonjait újra és újra.

Az ignorancia és a gondolkodás hiánya miatt használt szellemesnek vélt felszólító módú vicceskedés kétélű fegyver: a fenti komment “fogadjon be mindegyik egyet” logikai vonalán továbbhaladva üzenném mindenkinek, aki képes ilyen elképesztően ostoba, szűklátókörű megjegyzést odaböfögni a Zinternetre: próbáld ki ezt az életmódot, csak egy hétig! Hátha jobb ember leszel tőle.

#725

Posted by JonC On november - 27 - 2012 8 hozzászólás

Nemrég kaptam egy ötletet a még megmaradt kevéske törzsolvasóim egyikétől, hogy nincs gond azzal, hogy sok a játékokkal foglalkozó post, de ugyanmár írjak magamról is. Mostanában valahogy ez (beleértve a postolást egyáltalán) egyre nehezebben jön össze, olyan szintű stressz, kialvatlanság, és energiahiány uralkodik pár hónapja rajtam, hogy semmi kedvem nem volt máshoz, mint hogy hazaérve a melóból lezökkenjek a gép elé, és toljam az éppen aktuális agyatlan mészárlós csodámat (ami jelen esetben a Max Payne 3, ami rózsaszín, boldogságot sugárzó hangulatával még rátett egy lapáttal az alapvetően szar hangulatomra). Amúgy meglepően több kedvem van akkor pötyögni, ha a gép éppen nincs itt az albérletben, csak a laptop, elvégre olyankor nincs lehetőség arra, hogy az vinyómon sorakozó tucatnyi játék közül elindítsak egyet, és bumm – máris itt a tíz óra/hajnali három, lehet bedőlni az ágyba.

Apropó eltérő lefekvési időpontok: nagy örömömre néhány hónapja két műszakban vagyok kénytelen dolgozni, ami nem túl nagy boldogság: a hétvégéim – főleg a délutános hetek után következők – iszonyat rövidek, a reggel ötös kelésektől pedig minden hétfőn és kedden úgy érzem magam, mint akit agyonvertek lánccal. Az ilyen hetek további napjait már jobban bírom, bár ezzel meg az a baj, hogy mire teljesen átszoktatnám a bioritmusomat megint válthatok műszakot. Ráadásul valahogy nem érzem jól magam az új csapatomban: újra kezdhetem el felépíteni magam, úgymond meggyőzni a kollégáimat, hogy márpedig én értek a munkámhoz valamelyest – bár az utóbbi napok eseményei ebben a hitemben is megrendítettek kicsit. Remélem hogy valahogy sikerül majd visszaszereznem a motivációmat, különben még nem tudom mit fogok tenni. Persze tipikus bitching-nek tűnhet mindez, elvégre fix munkahelyem van viszonylag jó fizetéssel (aminek majdnem a felét elviszik a bankok, meg az albérlet amit fenn kell tartanom, úgyhogy mégis mindig le vagyok gatyásodva), de néha azon kapom magam,  hogy arra gondolok milyen jó lehet valami kevésbé stresszes, kevésbé szabadidőbe nyúló munkát csinálni, ahol az agyam, és főleg az idegrendszerem helyett mondjuk az izmaimmal dolgoznék. Aki dolgozott már hasonló helyen mint én (nagy felelősséggel járó technikai ülőmunka), az talán tudja milyen érzés ez. Lehet, hogy valamelyik főnököm olvassa ezeket a sorokat, és még valóra is válhat az álmom – ha kirúgnak.

Az is feltűnt, hogy már hónapok óta nem szidtam a rendszert. A legutolsó ilyen eset talán a Vaccpáörizmus “dicsérete” volt, de azóta mélyen hallgatok a politikáról, és a közéletről. Mindez nem azért van, mert nem érdekel (sajnos nagyon is), hanem mert rá kellett jönnöm a keserű tényre, hogy ha bírálni kezdesz egy oldalt, akkor önkéntelenül is besorolhatóvá válsz egy olyan csoportba, amelynek nem biztos hogy szívesen lennél a tagja. Például ha én most azt mondom, hogy Gyöngyösi Márton, és a párt amelynek színeiben zsidózott egy jóízűt a Parlamentben rohadt antiszemiták, akkor én máris beskatulyázhatóvá váltam a liberális baloldali fiatalok közé, pedig nem is tudok ördögbotozni, a füvet sem bírom. Ha azt mondom, hogy Orbán és kedves kompániája undorító dolgot művelt azzal, hogy törvénybe iktatták a szavazás regisztrációhoz kötését akkor felsejlenek előttem a Gyurcsány kezét csókolgató ostoba komcsi nyugdíjasok (az ország nagy tragédiája, hogy hirtelen ők jutnak eszembe, mint a kormány legmarkánsabb ellenpólusa). Szóval úgy gondolom, hogy ha határozott véleményt nyilvánítok valami ellen vagy mellett, akkor egyből magamra sütök egy bélyeget – na ebből nem kérek, nekem nem hiányzik, hogy bármelyik oldalhoz tartozónak nézzenek. Vagyok még annyira idealista, hogy igyekszem a legelemibb értékekben hinni: ha valaki jószívű, és jó célokért harcol akkor az lehet tőlem akár nem csak hogy zsidó, de akár wuki is – egyre megy. Az előző mondat kurva szépen hangzik, kár hogy nem teljesen igaz: amikor azt hallom, hogy az éjszaka kiásták és ellopták a lakótelepünkön az egyik család ruhaszárítójának alumínium tartóoszlopát(!) akkor akaratlanul is az északír polgártársaink jutnak az eszembe. No persze hadd ténykedjenek: ők rombolnak, mi építünk, legalább senki sem unatkozik.

Ha már félelemmel vegyes gyűlöletről beszélünk (csodálatos téma), akkor nem tudok elmenni amellett a még számomra is riasztó jelenség mellett, hogy mostanában egyre többször jut eszembe, hogy mi lenne itt egy komolyabb válság, netán egy környezeti katasztrófa után, amelynek köszönhetően a jelenlegi társadalom felbomlana, és a mostani “inkább nem is nézek rád az utcán, a közöny védelmez”-elv alapján működő törékeny egyensúly megszűnne működni (a neten ezt hívják SHTF-nek, azaz amikor Shit Hit The Fan történik). Magam is tudom hogy nem teljesen normális éjszaka alig tudni elaludni attól félve, hogy a véletlenül nem kulcsra zárt bejárati ajtón keresztül valami fegyveres banda ránk tör (fantáziáimban ők mindig valahogy úgy néznek ki mint a Fallout 3 Raider-ei), vagy hogy azon gondolkodom mihez kezdenénk a családdal, ha megszűnne a közműellátás, és a boltok polcai kiürülnének, de mégis gyakran töröm efféléken azt a hülye fejem. No persze nem teljesen véletlen, hogy kezdek kicsit megkattanni a civilizáció végének gondolatától: láttam pár részt a Túlélési Praktikák című sorozatból, amelyben agyamenteket (vajon tényleg azok?!) mutatnak be, akik már most készülnek arra, hogy mi lesz akkor, ha eljön a SHTF. Van aki atombombától, van aki gazdasági krízistől, van aki egészen mástól fél, de egy közös pont van mindegyikükben: bár a józan ész mást diktálna ők biztosra veszik, hogy mindez be fog következni. Aztán nem tett jót a Városi Túlélő című blog olvasgatása sem, amely hasznos tanácsokat tartalmaz arra az esetre, ha netán kitörne a zombi apokalipszis. Ha már szóba jöttek a blogok eszembe jutott egy komment: valahol olvastam (sajnos linkkel nem tudok szolgálni, nem emlékszem a címére), hogy valaki – talán többen is? – azt írták, hogy ők biztos nem kezdenek el felhalmozni, viszont fegyvert szívesen ragadnának, hogy el tudják venni a békésebbektől, amire szükségük van. Ez az, ami szabályosan rettegéssel tölt el: ha netán történne valami ilyesmi, akkor azoknak az embereknek, akik szembejönnek veled az utcán jó része változna át fosztogatóvá az éhezés, és nyomor által rákényszerítve! Annyira kevés kellene ahhoz, hogy ember ember farkasa legyen: csak szűnjön meg a gáz- víz- és áramszolgáltatás, valamint alakuljon ki tartós ellátási zavar! Persze az eszem józanabbik felével átlátom, hogy mindez mégis mennyire valószínűtlen, de sajnos néha még mindig ezen agyalok ahelyett hogy élvezném, hogy fiatal vagyok, és van egy csomó jó dolog az életemben. Abban már teljesen biztos vagyok, hogy ha legközelebb belefutok ebbe a műsorba, akkor egyből el fogom kapcsolni a tévét. A blogot még egyszerűbb kiiktatni az életemből, úgyhogy nem lesz semmi probléma ezzel.

Mint látható elég komor hangulatban íródott ez a post, de sajnos mostanában nincs túl sok okom az örömre: hétköznap az albérletben döglök, a munkahelyemen pont azokkal az emberekkel találkozok ritkábban akiket kedveltem (az újakkal meg még nem alakult ki haverság – ami érthető, elvégre még csak másfél hónapja dolgozom velük, és néha kurva nehéz a természetem), ráadásul a hétvégéimet is megnyirbálta az Élet. No sebaj, örüljünk annak ami van: például pénzem fenntartani ezt a blogot. Remélem ez így is marad még egy darabig, különben hol tudnék rinyálni arról hogy milyen szar nekem.

Szolgközl.

Posted by JonC On január - 2 - 2012 3 hozzászólás

Most legszívesebben a politikai helyzetről írnék, de fogja a faszom ilyen szar témával indítani a boldog új évet.

And now for something completely different, inkább nézzünk önfeledten hempergőző jegesmedve kölyköt, hátha attól egyszer csak beköszönt a boldogság az országban:

Fuck you Google – part 2.

Posted by JonC On november - 10 - 2011 2 hozzászólás

Az alábbi kép tökéletes lenyomata a Google Reader kasztrálásából eredő két legfájóbb hiányosságnak:

Ez azután történt, hogy egy oldalról (a Shit That Siri Says-ről amúgy) kiraktam négy postot a falra. Amíg Reader-en egyrészt nem feltétlenül mászott a pofádba mihelyst megnyitottad az oldalt, másrészt pedig nem kellett végigkattintgatni mindegyiket, mert egyből láthattad a post tartalmát addig itt csak idegesíted az ismerőseidet vele. Ez a hatalmas nagy innováció, meg tökéletes integrálás a Google Plusba akkora bukta, amilyet nagyon ritkán lát az ember, és ez nem olyan, mint mondjuk a legutóbbi Facebook-átszabás, aminek hála majdnem palotaforradalom tört ki (és amelyet nagyjából ilyen könnyen meg lehet szokni): ezt a lépést tényleg csak herélésként, egy fontos funkció végleges eltávolításaként lehet csak értelmezni. Már csak reménykedni tudok abban, hogy a Hivemined (fejlesztői blog itt) néven tervezés alatt álló oldal képes lesz visszahozni a Reader régi bevált lehetőségeit. A Google meg menjen a picsába.

A váccpáörizmus és én

Posted by JonC On október - 27 - 2011 4 hozzászólás

Biztos bennem van a hiba. Ritkán érzem ezt ennyire, mint most, amikor végre feltámadni látszik a népek tengere, végre mintha megmozdult volna valami, amivel kifejezheti az ország lakossága, hogy lassan eljut a tűrőképessége végére (legalábbis azt hiszi, pedig az még jócskán odébb van). Elindult egy csupa fiatalból álló mozgalom, egy megmozdulás, amelynek mottója fennhangon hirdeti – szerintem – mindannyiunk véleményét: nem tetszik a rendszer! És mégis: nem érzem úgy, hogy nekem bármilyen formában – akár még egy nyomorult Facebook lájkként sem – támogatnom kéne őket, pedig elvileg közös az ügyünk, és én is, ők is egész jó fizikumban vagyunk a barikádépítéshez. És mégsem. Valamiért taszít az egész, a néhány konkrét ok mellett jócskán akad ösztönös ellenérzés is bennem. Először nézzük azokat az érveket, amiket írásba tudok önteni, és nem csak egy fejvakargatós “hátizé, bűzlik nekem valami velük kapcsolatban” a válaszom:

1. Karsay Dorottya: kipécézését annak köszönheti, hogy ő vált a mozgalom arcává a “Nem tetszik a rendszer” című dal feléneklésével. Hasonló értetlenséget érzek a hozzá hasonló feministákkal szemben, mint ők azokkal a nőtársaikkal kapcsolatban, akik nem osztoznak a férfiak iránt érzett néha túlreagáló, indokolatlan ellenérzésükben. Én elhiszem, hogy az embert érik olyan benyomások az élete során, amely vezethet a másik nemmel szembeni túlzott tartózkodáshoz (elég hozzá egy undorítóan profán megcsalás, vagy akármi), na de hogy mindebből ideológiát, szent harcot faragjunk, az egyrészt értetlenséget szül a kívülállókban, másrészt pedig meglehetősen szélmalomharc gyanús: igenis vannak nők (sőt rátromfolok: jóval több az olyan nő), aki jól érzi magát ebben a hierarchiában, ami évezredek óta működik, és igenis működhet úgy is, hogy ebből egyik félnek sem származik semmiféle kára, nem alá- és fölérendelt szerepként éli meg (a mondatban feszülő látszólagos ellentmondásért elnézést kérek). Ehhez persze kell a megfelelő férfi is, gyanítom hogy Dorottya (és társai) még nem találkoztak effélével. Szerintem – aztán lehet hogy ilyen témájú helyes következtetések levonásához már kevés a pszichológusi vénám – az, ha valaki egy ilyen szélsőséges nézetet kezd magáénak vallani (és itt most nem csak a feminizmusról beszélek, jó példa erre akár a szélsőjobbos beütés, de a túlzott antiglobalizmus is – a sor folytatható a végtelenségig), annak javarészt személyes indíttatásai vannak, vajmi kevés az innen-onnan (könyvekből, filmekből, barátoktól) összeszedett információ. Ezek a külső tényezők már csak azt mutathatják meg az ilyen összezavarodott egyedeknek, hogy milyen módon adhatják a külvilág tudomására a bennük tomboló bizonytalanságot, természetesen a bizonytalanságot kiváltó ok természetétől függően: akit egész gyerekkorában elvertek a nagyobb cigánygyerekek, az a megalázottságát kopasz fejjel bakancsban szeretné majd semlegesíteni, míg akivel cudarul bántak a férfiak (akár apai behatásról is beszélhetünk, egy családját terrorizáló barom könnyen elcseszheti egy serdülő lány lelkét), abból később feminista lesz, rosszabb esetben kombinálva leszbikussággal (azért írom, hogy rosszabb esetben, mert ez nem vele született szexuális beállítottság, hanem a rossz élmények hatására alakul ki benne mintegy menekülő reflexként). Kicsit elkanyarodtam a szóbanforgó hölgyről, természetesen a fenti általánosságban leírt gondolatok nem feltétlenül igazak rá is, de akit képes egy még nála is habzó szájúbb feminista a védelmébe venni az eleve visszatetszést kelt bennem – és nem azért mert férfi vagyok, aki így gondolja az szexista, és kikérem magamnak 🙂 Volt ugye egy Index-videó még tavaly tavasszal, amely kapcsán a fentebb említett oldalon megjelent ez a komment:

Na igen erről beszéltem. Dorottya szépen, érthetően elmondta mi a véleménye, de persze az indexesfiuknak sikerült felhajtaniuk egy olyan lányt akinek tetszett ez a kiállitás (vagy micsoda)és azt bevágóképezni.

Tudom, hogy így bő másfél év távlatából már nem illik reagálni, de azért hadd jegyezzem meg, hogy szerintem ez a hozzászólás tökéletes lenyomata az átlag szélsőségesen gondolkodó ember világnézetének: az a nő, akit “felhajtottak” azt nem kellett keresgélni, ugyanis – ahogy már említettem – a legtöbb nő úgy gondolkodik ahogy ő, azaz az ő típusa van többségben! Nem kell az ilyet keresgélni, sőt a legtöbb nő örömként éli meg a női mivoltát, és akár ösztönösen, akár határozott céloktól vezérelve használja ki annak minden eszközét a férfiak “ellen” (és ez az élet sava-borsa)! A megkeseredettség, a saját életük silány minőségéért mások okolása persze mindig egyszerűbb, mint szembenézni a hibákkal, és igyekezni megoldani őket.

Szerintem leginkább egyikőtök sem – egy SZDSZ-plakát a legutóbbi kampányból

Ennyit a feminista szálról (ez a téma akár külön postot is megérne, kapnék érte hideget-meleget az tuti :)), nézzük tovább:

2. A liberalista felhang: naszóval van ez a liberalizmusnak nevezett eszme, amit annak idején idealista tizenévesként sikeresen be is nyaltam, elvégre első hallásra jól hangzik a definíciója:

 A liberalizmus, más néven szabadelvűség, gondolatok széles spektrumán alapuló eszmerendszer, amelyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt.

Az egyén szabadsága! Hát mi lehet ennél fontosabb? – gondoltam még 8-10 éve, de mára rájöttem, hogy például a köz, a társadalom szabadsága, mozgásterének biztosítása sokkal fontosabbnak kéne lennie annál, hogy elérjük azt, hogy mindenki annyit és úgy drogozzon, annyiszor és úgy élje ki devianciát ahogy azt ő szeretné. Igenis van egy felsőbb cél, egy felsőbb irányelv, aminek fontosabbnak kéne lennie, mint az egyén – néha elég groteszkül értelmezett – boldogsága! És igenis nagyon sok káros hatása van, ha egy efféle liberális irányvonal képes befolyással lenni egy nép történelmére! Meglátásom szerint egy liberális kormány tud(na) akkora károkat okozni, mintha mondjuk a szélsőjobb kerülne az ország élére – amire jelen állás szerint nagyobb az esély, mint eddig bármikor (ennek ellenére azért valószínű, hogy nem fog bekövetkezni, bár ha csökken az életszínvonal, nem jut elég étel az asztalra, akkor nem nehéz a néprétegekkel elhitetni, hogy márpedig erről a mocskos akárkik tehetnek, nem a világgazdaság állása). A stílusuktól is rosszul vagyok: él a sztereotípiagyűjteményemben egy fiatal főiskolát, egyetemet végzett réteg, akik ahelyett, hogy felelősségteljesen kiléptek volna az életbe (ahol aztán szembesülhetnek azzal, amit a kampánydalban is megénekelt Dorottya, hogy “a diplomájuk egyre inkább szart sem ér”) inkább egymás között kezdtek el szervezkedni mintegy kitolva az egyetem csodálatos bulizással, füvezéssel, és össze-vissza keféléssel teli éveit. Hangsúlyozom, ez egy sztereotípia, számomra kicsit ingoványos területre tévedek ezzel a kijelentéssel, de hátha igaz: a különféle hallgatói önkormányzatokban, egyéb egyetemi sejtekben magukat valakiknek tartó emberkékből kerülnek ki a TASZ, és egyéb civil szerveződések berkeiben magukat újra fontosnak érző örökifjak, akik az egyén szabadságát mindennél fontosabbnak tartva élik az életüket, elvégre egész életükben azt látták, hogy az önös szükségletek kielégítése a fontos, nem tartoztak még felelősséggel senkiért. Nna, ez az a réteg, amitől konkrétan rosszul vagyok: ezek az emberek olyan elveket vallanak, amik tőlem nagyon távol állnak. Például én nem mondom azt, hogy minden rosszért, ami az országban történik a cigányság a felelős, na de hogy pozitív diszkriminációban részesítsük őket, csak azért mert különben egyből rohannak az ombudsmanhoz… na ne. Egyenlő bánásmódot mindenkinek, ami alatt az értem, hogy se negatív, se pozitív előjellel nem lenne szabad kezelni embereket a tettük elbírálása során. A hazánkban dolgozó liberális erők pedig pontosan szöges ellentétben vannak mindezzel (a szélsőjobbos eszmék is, csak negálva), márpedig ez az amiben én hiszek. Ezért sem tudok tiszta szívvel örülni ennek a mozgalomnak, ezért nem tudok melléjük állni, pedig a rendszer nekem is egyre kevésbé tetszik.

Kérdés, hogy mégis mi a célja ennek az egésznek. Mivel civil szerveződésről beszélünk, ezért nem mondhatjuk, hogy az egész a jelenlegi ellenzék hadicsele volna (bár láttam már karón varjút), ráadásul még túl kicsi, túl kezdetleges az egész – tíz-tizenötezer tüntető ide vagy oda. Ha netán akkorára duzzadna (amit jelenleg még kétlek, ahhoz kurva nagy válságnak kéne jönnie), hogy fenyegetné a kormány működését, sőt netán meg is buktatná azt, akkor mi lenne a következő lépés? Ezek a javarészt liberális “gondolkodók” alapítanának kormányt netán az LMP-vel (csak zárójelben: Lehet Más a Politika… csak én érzem ezt a nevet jelen állás szerint könnyfakasztóan röhejesnek?) karöltve? Akkor már komolyan mondom inkább a Fidesz, pedig ilyen kijelentést csak nagyon végső esetben tennék. Szerencsére még nem tartunk itt, van mit ennünk (már akinek ugye), a hajléktalanokat meg ugyan féltucat rendőr állítja elő az őrsre a Józsefvárosban, de legalább biztosítva van nekik az éjszakai melegedő (papíron). Nekem sem tetszik a rendszer, de a váccpáörizmus sem. Nem találták még ki az irányzatot, amit tiszta szívvel magaménak tudni – talán épp’ itt az ideje, hogy nekiálljak megszervezni 🙂

Ignorance is not bliss

Posted by JonC On október - 11 - 2011 ADD COMMENTS

Úgy gondolom, hogy a népbutításnak ezer formája létezik, amelyeket hihetetlen kreativitással, változatossággal lehet alkalmazni akár több millió, sőt milliárd emberen egyszerre. Nem is kell külön-külön mindenkire figyelmet fordítani, ezek a módszerek – bár a tömegkommunikáció korában ez nem is hangzik akkora kunsztnak, de higgyétek el: az – képesek mindenkire hatással lenni nemzetiségtől, nemtől, életkortól, sőt még akár értelmi szinttől, nyitottságtól függetlenül is. Lassan már nem is kell mindenféle gumicsontokkal lefoglalni a jónépet, hogy azokon rágódjon a valódi kérdések helyett (“miből lesz nyugdíjam?” “milyen világban fog élni a gyerekem? és az övé?” “ha majd öreg leszek lesz aki mellettem lesz?” “mi lesz jövő ilyenkor?” és társaik), ugyanis maga a világ játszik a hatalom kezére minket. Bizony, a világ. Amikor már nincs erőd, kedved, időd gondolkodni, tájékozódni, helyette a napi feladatok ellátása köti le minden energiádat, akkor bizony történhet a fejed felett bármi, majd csak akkor veszed észre, hogy nyakig merültél a szarban, ha már késő lesz. Persze minden egyéb eszköz is adott ahhoz, hogy Huxley szép új világa valósággá váljon: munka után nem hiszem, hogy túl sokan tesznek erőfeszítéseket arra, hogy kicsit a dolgok mögé lássanak, elég az a fél óra híradó, ott úgyis bemondják, amit tudni kell. Triviális tényekkel dobálózok, de muszáj: nem mondanak be mindent. Nem tájékoztatnak mindenről, ami igenis kurva fontos lehet abból a szempontból, hogy hogyan alakul majd a jövőnk. Néha nem ártana pluszban átböngészni a gazdasági,  (na lám nekem is a pénz jutott először eszembe), tudományos, orvostudományi, és egyéb híreket, egyrészt azért mert az a fél óra gondosan összeválogatott információ effektíve semmi, másrészt pedig egy olyan emberrel, aki fásult, tudatlan, és közönyös bármit meg lehet tenni. Az, akit a napi rutin köt le egész életében az nem más, mint egy here a méhkaptárban, egy bokanovszkizált biorobot, aki mindig úgy cselekszik, ahogy másoktól, és a tévéből hallja. Félelmetes erő az ilyen egyedek tömege: elég, ha csak a Fidesz kétharmadát vesszük példának (amiről már értekeztem régebben): az a rengeteg ember, aki dühből elment, és csakazértis rájuk szavazott nem gondolt bele, hogy nem csak ő, hanem rajta kívül még rengetegen dönthettek ilyen irracionális alapon, ezzel kiszolgáltatott helyzetbe hozva az egész országot. Amikor nincs tudás, akkor döntenek az érzelmek, ez a mechanizmus vezetett a pofátlan módon fülkeforradalomnak nevezett eseményhez, melynek eredményeit most érezhetjük. Dehogy mondom azt, hogy jobban jártunk volna a szocialistákkal (őszintén szólva nem tudom még most sem melyik pártra tudnám nyugodt szívvel adni a voksomat), csak a kétharmad ténye okozott most olyan helyzetet, amire a ruszkik kivonulása, és a rendszerváltás óta nem volt példa. Ami számomra még pluszban aggasztó az az, hogy az MSZP döglődik, ergó a felelős, erős, mérsékelt és saját érdekeit háttérbe szorító ellenzék szerepe a következő választásokon az LMP-re, és a Jobbikra fog hárulni. Tartok tőle, hogy ami most van, az semmi ahhoz képest ami néhány év múlva, a következő választások után vár ránk.

De nem ám

Visszatérve az alapgondolathoz: nyugtalanít, hogy magamon is észrevettem az ignorancia jeleit azzal szemben, ami körülöttem, a világban történik. Lassan már mindenhonnan az ömlik, hogy itt az újabb válság (a W alakú lefolyás, mint alternatíva nem túl vidám, bár én reménykedek, hogy nem fog átmenni valamiféle latin betűkkel leírhatatlan alakúba, amelyben az utolsó vonal már csak vízszintes…), a kormány egyre pofátlanabb módon él vissza a  bizalommal, mely – ahogy az előbb már írtam – meglehetősen buta okokból lett ilyen nagy mértékben beléjük vetve, és egyáltalán: elég végigböngészni egy Index-címlapot, hogy az embernek elmenjen a kedve mindentől. Ilyenkor következik a bevackolás, a világtól való elvonulás, mint reakció: kurvára nem hiányzik a napi stressz mellé még az is, hogy azon idegeskedjen az ember, hogy mennyire fog majd emelkedni a törlesztése, milyen plusz eszközöket készülnek adni a munkáltatóknak a munkavállalókkal szemben (azzal a magyarázattal, hogy legalizálni szeretnék a már működő gyakorlatot… szóval ha ezután törvénybe lesz foglalva, akkor már egyből etikus is lesz?), milyen megszorítások következnek még ezek után (és bazmeg hazudnak az ember pofájába, amikor azt mondják, hogy ez nem az), és a sort még sokáig folytathatnám. Ha ezeken rágnám magam az amúgy is elég stresszes munkám mellett, annak hamar alkohol- drog vagy gyógyszerfüggőség lenne a vége, ami a jelenlegi kábítószerárakat figyelembe véve nagy terheket róna rám. Ehelyett – ha nem is tudatosan, de – elkezdtem kerülni a híreket. Eleinte az Index maradt el (tudom, nem pártatlan médium, úgy is kezelem), aztán szépen lassan a megmondóblogok (mint például a Vastagbőr). Jelenleg ott tartok, hogy a cégnél semmi böngészés, aztán hazaérve egyből indítom a Minecraft-ot, vagy – az utóbbi pár napban – a Machinarium című remekművet (amiről írtam is pár sort évekkel ezelőtt itt). Tartok tőle, hogy ez (mármint az érdektelenség a világ történései iránt) már tendencia, és minél több ember gondolkodik így annál nagyobb mozgásteret adunk egy nem túl demokratikus állam kialakulásának. Amúgy elég megnézni egy mai tinédzsert (és most nem csak a magyarokról beszélek): csoda, hogy még mindig létezik az a magasztos eszme, amit demokráciának hívnak ennyi agyhalott, csak a pillanatnyi örömöket hajszoló kis véglény között. Leírtam már régebben: szerintem nem lenne ideális az sem, ha mindenki pártkatonaként élné le az életét, a gyerekekbe már az iskolában belevernék az éppen aktuális ideológiát, de ez a szintje a tudatlanságnak és közönynek már nagyon veszélyes – és akkor még nem beszéltem a hithű pártszimpatizánsok hadáról sem, akik minden szopatásba képesek nagyon kreatívan belelátni a jobbító szándékot. Őket külön üdvözlöm, és üzenném, hogy irigyellek titeket azért, mert legalább van egy biztos pont az életetekben. Kár, hogy ez is csak egy illúzió.

A beteg bácsi

Posted by JonC On szeptember - 29 - 2011 1 COMMENT

Már rég váltott ki belőlem bármi is ilyen kettős érzéseket, mint ez az öregember itt a panelban. Egyszerre szidom az édesanyját, és egyszerre érzek sajnálatot iránta, ami azért valljuk be nem sokszor fordul elő olyan emberekkel szemben, akik miatt felkelünk egy éjszaka alatt többször is.

Pedig a bácsi ilyen. Az albérleti szobám ablakára merőlegesen egy erkélysor húzódik a földszintig, aminek köszönhetően – ha akár csak hallás után – néha bepillantást nyerhetek vadidegenek hétköznapjaiba. Van például egy arc, aki szinte minden este tíz óra fele egy halk szisszenéssel búcsúztatja a napot. Úgy képzelem el, hogy ő egy harmincas egyedülálló nőcsábász, korrekt értékítélettel rendelkező, jó humorú, rendezett figura, aki természetesen sört nyit a teraszon esténként (nem, majd energiaitalt :)). Mindezt a rendszeres szisszenésekből következtettem ki, és egészen biztos hogy igazam van.

Szóval a szomszédaim élete – legalábbis az a része, amit a teraszukon élnek – nyitott könyv a számomra, így a bácsi dohányzási szokásaiból is mindenre kiterjedő statisztikát tudnék készíteni unalmas perceimben, ugyanis akárhányszor kiül pöfékelni mindig elkapja a köhögés, annak is az a fajtája, amire a tüdőgondozóban már csak a fejüket csóválnák az egészségügyi dolgozók. A bácsi ugyanis beteg, nagyon beteg. Aki így köhög annak a tüdejében kilószámra rakódott már le a kátrány (“ekkora mennyiséggel utakat burkolnak” – mondta annak idején a felvilágosító órán az előadó), és egészen biztosan nagy nehézségeket okoz neki már a puszta levegővétel is. És mégis szívja tovább a cigit. Hiába nem kap levegőt, hiába köhögi ki a tüdejét, ő akkor is kiül rendületlenül. És amikor arra kelsz fel egy éjszaka során kétszer-háromszor, hogy az öreg megint csak tanúbizonyságát teszi, hogy bizony a kurva anyját az  indiánoknak, akik először kezdték el termeszteni ezt a szart, meg a spanyoloknak is, hogy behozták Európába, akkor nos… akkor kezdenek el keveregni az emberben azok az érzelmek, amiket a post elején említettem. Azért mellbe vágja az embert, amikor valaki ilyen kikerülhetetlenül hívja fel a többiek figyelmét arra, hogy most ő haldokol, de legalábbis folytatólagosan igyekszik véget vetni az életének éppen. Kurt Vonnegut írta egyszer, hogy az öngyilkosság legelegánsabb formája a dohányzás. Mindazonáltal, hogy egy értelmes faszinak tartom (tartottam) őt ezzel azért vitatkoznék: amit az öreg művel itt az erkélyen az minden, csak nem elegáns. Komolyan azt várom (nem szeretném, csak várom, tessék érezni a különbséget!), hogy mikor fog megszűnni a köhögés, az agónia ily gusztustalan jele, és végre viszik el a bácsit egy kórházba, ahol már várja a halálos ágya a csövekkel, a fehér lepedővel, a csipogó gépekkel… Azért valljuk be, hogy szar ilyen gondolatokkal birkózni úgy, hogy az ember elvileg otthon van (ami azért nagyon erős túlzás, minden ez az albérlet, csak nem otthon), távol a világ bajaitól, elvileg az életigenlést választotta életfelfogásául, és mindeközben folyamatosan külső ingerek emlékeztetik arra, hogy az ember mulandó. Nem kívánom az öreg halálát, de azt nagyon szeretném, ha nem köhögne soha többet az erkélyen. Nekem is jobb lenne, neki meg pláne. Félek, hogy egyikőnknek már túl késő változtatni.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 3 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek