(Figyelem: ez ritka gusztustalan lesz. Ne mondja senki, hogy nem szóltam előre!)
Ma történt velem valami nagyon durva, eleddig soha át nem élt trauma, amely bőven érdemes arra, hogy post szülessék belőle. Nagyon régen sokkolt már valami ennyire, úgy gondoltam, hogy már nem tud meglepni az Élet… nos tévednem kellett néhány perccel ezelőtt. Persze ilyen felvezetés után egy tömegkarambol végignézése, vagy egy vízihulla kiemelésében való segédkezés a minimum, amire az ember gondol, de higgyétek el a maga módján elég undorító volt az is, ami velem esett meg:
Naszóval: “Ajánljuk még”‘ címszóval felsorolni egy csomó katasztrófát valahogy nem tűnik túl ildomos dolognak, persze tudom, ez kell a népnek. Amúgy mi folyik ott Debrecenben? Háromból két hír a városban történt tragédiákról szól! Maradt még valaki életben, hogy elmondja az utókornak, hogy itt valaha emberek ezrei éltek?
Az eset után a játékos kicsit zavartnak tűnt, néhány percig a saját kapuja felé támadt, a labdát pedig nem hazaadta, hanem kapura lőtte Viccen kívül: hatalmas riszpekt ezért az önfeláldozó megmozdulásért, amelyet talán Petr Čech néhány éve elszenvedett sérüléséhez hasonlíthatnánk!
Klasszikus és folyamatosan visszatérő problémám az, hogy gyakorta kerülök olyan helyzetbe, hogy döntenem kell: én fogom fel hülyén a világ dolgait (és a körülöttem élő embereknek van igazuk), vagy épp fordítva? Ez állandóan előjön, amikor az enyémmel homlokegyenest különböző véleménnyel találkozok olyasmikkel kapcsolatban, amikre kapásból úgy gondolom, hogy mindenki egyetért velem, akinek van némi belátása a dolgokra. Ehhez képest néha belefutok olyan pofonokba, amelyek azért fájnak igazán, mert általam értelmesnek tartott emberek tesznek tanúbizonyságot arról, hogy mennyire máshogy vonnak le következtetéseket, és mennyire – szerintem – rossz oldal mellett állnak ki megingathatatlan meggyőződéssel. Persze én vagyok annyira analizálós-átgondolós típus, hogy ilyenkor elgondolkozok azon, hogy hátha én fogom fel rosszul, hátha én vagyok a hülye, de – hivatkozási pont híján – nem tudok egymagamban dönteni. Még szerencse, hogy itt van ez a blog, amit sokkal többen olvasnak annál, mint ahány embert én záros határidőn belül megkérdezhetnék egyesével személyesen, szóval itt az alkalom, hogy vázoljam a szituációt, és feltegyem a kérdést: csak én vagyok normális, és mindenki más helikopter, vagy fordítva?
Következzék egy videó, amelyen egy csapat feldühödött sün testületileg megdorgál egy férfit a 2006-os budapesti össznépi utcai mulatozások alkalmával:
Még mielőtt megnéztük volna felvetődött annak az eshetősége, hogy – bár nem támad a rendőrökre – hátha szóban provokálja őket. Mivel nem emlékeztem már ilyen részleteiben a videóra (elég rég láttam utoljára), ezért első blikkre azt mondtam, hogy nincs hang a felvétel alatt (ergo akár valóban beszólhatott volna nekik, bár akkor is aránytalan lett volna ez az “intézkedés”), de – miután előkapartam a kedvenceim közül – nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs: annyit lehet csak hallani, hogy a rendőrök ráordítanak, hogy “Földre!!”, és utána egyből nekimennek. Persze a vitát nem nyertem meg még ezzel sem (a szóbanforgó kollegával szemben), csak abbamaradt.
Utána egy másiknak előadtam az esetet (némi egyetértést, vagy hasonlót várva), aki szintén a rendőrök pártjára állt (pedig ő még a felvételt se látta), mondván aki ilyenkor (össznépi vigasság alatt) az utcán tartózkodik, az meg is érdemli, hogy agyba-főbe verjék a Rebiszesek. Elhűlt bennem a vér ekkora ostobaság hallatán… ezek szerint a rendőreinknek 2006-ban jogukban állt volna mindenkit összerugdosni a földön mondván miért nem maradt otthon, és lapított a fotelben? A videón szereplő férfi – bár lehet, hogy előtte dobálta a rendőröket, szerintem erre vajmi kevés az esély – mégis mivel érdemelte ki ezt a verést? És joguk volt hozzá a sünöknek, mert lent volt az utcán??! Miféle elbaszott egy diktatórikus felfogás az, amikor ilyen esetekben a rendőrök pártját fogja valaki (miután szóban vázoltam neki, hogy az illető egy sarok után állt, ergo a rendőrökkel nem állhatott összetűzésben, ami miatt ilyen intézkedést foganatosítottak ellene!), továbbá hozzáfűzi, hogy “úgysem fogsz tudni meggyőzni”??
Kérlek segítsetek: én fogom fel hülyén, és tényleg verjék le a rendőrök a veséjét azoknak, akik az utcán maradnak, amikor napokig tartó zavargások vannak? Tényleg megérdemelte ez az ember, hogy agyba-főbe verjék?
Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló “ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal – már sokat emlegetett – második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és – bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.
Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:
Soldier of Fortune 2:
Postal 2:
Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…
Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet “elkövetni”):
Persze, hogy vagyok annyira hülye, hogy még a tűzoltók munkájáról is egy szőke nős vicc jut az eszembe, pedig az nem mindig túl szívderítő. Soha nem csinálnám azt amit ők, pedig vonz a nagy piros kocsijuk, meg a másokon segítés felemelő érzése, a macsó védőfelszerelésükről, illetve a társadalomban elfoglalt egész kellemes pozíciójukról nem is beszélve (ez alatt értem azt, hogy nem biztos, hogy iskolázottabbak egy biztosítási ügynöknél, mégis jobban szeretik őket az emberek). Ez mind nagyon jó dolog, és ha csak – nevükhöz híven – csak tüzet kéne oltani, addig én is bevállalnám az életmódjukat. De amikor kihívják őket egy közúti balesethez… Nos, ott kezdődik a horror. Tessék megtekinteni az alábbi videót, amely – szerintem – még kicsit enyhén is ábrázolja egy ilyen kaliberű esemény végkimenetelét (hála Istennek, teszem hozzá):
Amikor először megnéztem egy darabig csak néztem magam elé. Rohadjon meg a rendező az utolsó percekbe bevágott szomorú háttérzenéjével, meg a kisbaba szemére fókuszálásával! Én értem, hogy ez egy elrettentő kampányfilm (állítólag jóval hosszabb, de csak ennyi került fel a netre), de néhol úgy éreztem, hogy kicsit már átment az egész öncélúba, mint mondjuk Klaus, a targoncás kalandjai, amely úgy indít, mint egy oktatóvideó, de a végén már azért röpködnek a fejek rendesen (volt róla szó már a blogon régebben amúgy). Különben is, mi panaszkodunk, hogy rossz nálunk a közlekedési morál? Én őszintén szólva olyanról mégcsak nem is hallottam (nemhogy tapasztaltam volna), hogy valaki SMS-t írjon(!) vezetés közben! A bal kézzel a fülre tapasztott telefonnal belvárosban előzgető parasztokkal teli van az ország, de esemesezni még nem divat. Ennek ellenére természetesen a filmecskét le lehetett volna forgatni hifit/GPS-t/klímát nyomkodó tinilánnyal is, a végeredmény ugyanúgy ablakokat kifejelő, véres arccal a közeledő autóra meredő szemű utasokkal teli autó lett volna. Nekem ezzel a hatásvadász sokkolnivágyással vannak gondjaim, mivel ha engem megrázott, akkor nem tudom hogyan vélekedhet róla egy tizenéves kisgyerek. Ennél már csak valamelyik biztosítónak voltak undorítóbb promófilmjei, mivel ott hasonló naturalizmussal mutattak be baleseteket, amelyek végén felvillant a cég logója, mintha azt sugallta volna, hogy ha kötsz náluk egy megfelelően magas életbiztosítást, akkor soha nem fog bedarálni az autódba egyik részeg török kamionsofőr se. Ennél a filmnél legalább nem valaminek a reklámozása volt a cél, ez becsülendő, mindazonáltal egy kicsit erősnek érzem a képi megvalósítását. Amit elértek, az az, hogy tényleg soha nem fogok tűzoltónak állni, az hótziher.
Érdekesség még, hogy 698 darab post, és 2394 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta.
3 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.
Persze, hogy vagyok annyira hülye, hogy még a tűzoltók munkájáról is egy szőke nős vicc jut az eszembe, pedig az nem mindig túl szívderítő. Soha nem csinálnám azt amit ők, pedig vonz a nagy piros kocsijuk, meg a másokon segítés felemelő érzése, a macsó védőfelszerelésükről, illetve a társadalomban elfoglalt egész kellemes pozíciójukról nem is beszélve (ez alatt értem azt, hogy nem biztos, hogy iskolázottabbak egy biztosítási ügynöknél, mégis jobban szeretik őket az emberek). Ez mind nagyon jó dolog, és ha csak – nevükhöz híven – csak tüzet kéne oltani, addig én is bevállalnám az életmódjukat. De amikor kihívják őket egy közúti balesethez… Nos, ott kezdődik a horror. Tessék megtekinteni az alábbi videót, amely – szerintem – még kicsit enyhén is ábrázolja egy ilyen kaliberű esemény végkimenetelét (hála Istennek, teszem hozzá):