Csak erős idegzetűeknek:
Az eset után a játékos kicsit zavartnak tűnt, néhány percig a saját kapuja felé támadt, a labdát pedig nem hazaadta, hanem kapura lőtte 
Viccen kívül: hatalmas riszpekt ezért az önfeláldozó megmozdulásért, amelyet talán Petr Čech néhány éve elszenvedett sérüléséhez hasonlíthatnánk!
Hihetetlen ez az időjárás! Reggel a busz megállt a nyolcason, és szabályosan érezhető volt, hogy emelgeti a szél. Elképesztő. Nem Magyarország ez, hanem a kibaszott LV-426 az Aliens-ből:
Hétvégén újfent szembesültem azzal a ténnyel, hogy bizony ha az embernek mondjuk fagyizhatnékja támad, akkor bizony megeshet, hogy a pénze mellé kap némi vírus/baktériumtenyészetet is grátisz – ez a cég ajándéka. Fagyinál eleve megvan a veszélye annak, hogy egy finom kis patogénkoktél is befigyel a cuccban (a szalmonella adja meg az igazi ízvilágát, csak utána egész kellemetlen tüneteket tud produkálni, ha ezek a kis csillós állatkák rendberakják az ember bélflóráját), de néha elég egy higiéniára nem túl sokat adó árus is, hogy bekapjunk pár milliárd bacit.
Ezen tűnődtem vasárnap délután, mikoris lakóhelyem, a Pápa nevű tanya város sportcsarnoka előtt álltam többedmagammal, és azon tűnődtem, hogy vajon mennyire fogok gyomorrontást kapni estére, mivel a jó ötvenes fagyisnéni ugyanazzal a kezével számolja ki az övtáskájából a visszajárót amivel néhány pillanattal korábban a tölcséremet markolászta. Ahogy ezen merengtem eszembe jutott a “megbaszhatja a HACCP” verseny néhány másik helyezettje is, nézzük is csak meg a befutókat:
dobogós helyen szerepel (legyen mondjuk a harmadik a fentebb említett fagyis néni után) az egyik buszpályaudvari ABC eladónője, ugyanis ő legalább ad a látszatra, amikor felveszi a nejlonkesztyűt a kiszolgáláshoz, és a Fornetti-tapogatáshoz. Kár, hogy utána nem veszi le, és azzal nyúl a kasszába (persze megértem: így kevésbé macerás), és tapogatja azokat a bankókat, amik ki tudja kinek a kezében jártak amióta kinyomtatták őket… Nem irigylem azokat, akik itt akarnak péksütit vásárolni, szerencsére én csak csokiért, meg az örök kedvenc lila Airwaves-emért szoktam beugrani hozzájuk.
Bár már ez is épp elég gusztustalan, de az örök nyertes, a verhetetlen bajnok az a hölgy, akinek produkcióját – bár már évekkel ezelőtt láttam – az idő se felejteti velem akkora élmény volt… Megintcsak Pápa a helyszín, vásárcsarnok, lángossütöde, abból is az a talponállós-papírtálcás fajta. Példátlan módon itt esett meg velem, hogy két harapás után kidobtam egy lángost a kukába, de egész egyszerűen olyan intenzív hányinger kapott el, hogy úgy éreztem ha még egy falatot megeszek, akkor egyből jönni is fog kifele. Pedig finom volt a tésztája, volt rajta tejföl is rendesen… csak épp a szóban forgó néni egész sajátos módját választotta az elkészítésének… Az ilyen lángossütödékben meleg van. Nagyon. A hölgy izzadt is rendesen köszönhető ennek a ténynek, illetve annak a tényezőnek, hogy nagymama-korára sikerült elérnie a lélektani 130 kilós testsúlyt (ezúton is szeretnék gratulálni neki ezért a szép teljesítményért). Csöpögött is róla a veríték szépen, de ez egészen addig nem is zavart annyira, amíg a hájas, verítéktől csillogó hurkaujjaival nem markolt bele a reszelt sajtba, és nem szórta meg vele a készülő lángosomat úgy emberesen. Persze ha vagyok olyan rutinos, és elfordulok erre a pár pillanatra, akkor jóízűen megettem volna az így elkészült finomságot (melynek sótartalmához a néni is nagyban hozzájárult), de – én rutintalan hülye – végignéztem az akció minden kis gusztustalan pillanatát. Azóta valahogy nincs kedvem árustól lángost venni, ki tudja miken mentek át az alapanyagok, amikből készül…
Persze lehet azt mondani, hogy egy elkényeztetett válogatós kis pöcs vagyok (meg különben is: Szomáliában gyerekek éheznek, én meg itt finnyáskodok?), de azért az ilyesmi mégiscsak kicsit felkavarja az ember gyomrát! A pénz nem éppen a legsterilebb dolgok közé tartozik (hogy a dagadt nénikről lecsurgó izzadságpatakokról ne is beszéljünk), és valahogy nem szívesen szólítok magamba olyan kajákat, amik közvetlen kontaktusba kerültek ezekkel. Persze egyből az ember eszébe jutnak a rémtörténetek: a szóban forgó város egyik kedvelt urban legendje a helyi húskombinátban január 1.-én a kolbászpépbe okádó enyhén másnapos dolgozó, de ebbe a kategóriába tartozik a pékek, és az – állítólag – jó nedvszívó kenyértészta esete, amely jó az izzadságot felitatni is… A felsorolás még folytatható, de ezekkel ellentétben a pénzes meg a lángosos néniket én láttam is akció közben, és mindegyik úgy követett el nyilvánvaló higiéniai szabálysértést (amiért egy ÁNTSZ-es komoly pénzekre büntette volna őket), hogy a szemük se rebbent!
Most pedig – hogy jól kidühöngtem magam az ilyen embereken – felállok a több éve nem tisztított billentyűzetem mellől, és eszek valamit. Tuti, hogy ezen is rengeteg a baktérium, de ezeket legalább ismerem, és immunis vagyok rájuk 
Klasszikus és folyamatosan visszatérő problémám az, hogy gyakorta kerülök olyan helyzetbe, hogy döntenem kell: én fogom fel hülyén a világ dolgait (és a körülöttem élő embereknek van igazuk), vagy épp fordítva? Ez állandóan előjön, amikor az enyémmel homlokegyenest különböző véleménnyel találkozok olyasmikkel kapcsolatban, amikre kapásból úgy gondolom, hogy mindenki egyetért velem, akinek van némi belátása a dolgokra. Ehhez képest néha belefutok olyan pofonokba, amelyek azért fájnak igazán, mert általam értelmesnek tartott emberek tesznek tanúbizonyságot arról, hogy mennyire máshogy vonnak le következtetéseket, és mennyire -- szerintem -- rossz oldal mellett állnak ki megingathatatlan meggyőződéssel. Persze én vagyok annyira analizálós-átgondolós típus, hogy ilyenkor elgondolkozok azon, hogy hátha én fogom fel rosszul, hátha én vagyok a hülye, de -- hivatkozási pont híján -- nem tudok egymagamban dönteni. Még szerencse, hogy itt van ez a blog, amit sokkal többen olvasnak annál, mint ahány embert én záros határidőn belül megkérdezhetnék egyesével személyesen, szóval itt az alkalom, hogy vázoljam a szituációt, és feltegyem a kérdést: csak én vagyok normális, és mindenki más helikopter, vagy fordítva?
Következzék egy videó, amelyen egy csapat feldühödött sün testületileg megdorgál egy férfit a 2006-os budapesti össznépi utcai mulatozások alkalmával:
Még mielőtt megnéztük volna felvetődött annak az eshetősége, hogy -- bár nem támad a rendőrökre -- hátha szóban provokálja őket. Mivel nem emlékeztem már ilyen részleteiben a videóra (elég rég láttam utoljára), ezért első blikkre azt mondtam, hogy nincs hang a felvétel alatt (ergo akár valóban beszólhatott volna nekik, bár akkor is aránytalan lett volna ez az “intézkedés”), de -- miután előkapartam a kedvenceim közül -- nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs: annyit lehet csak hallani, hogy a rendőrök ráordítanak, hogy “Földre!!”, és utána egyből nekimennek. Persze a vitát nem nyertem meg még ezzel sem (a szóbanforgó kollegával szemben), csak abbamaradt.
Utána egy másiknak előadtam az esetet (némi egyetértést, vagy hasonlót várva), aki szintén a rendőrök pártjára állt (pedig ő még a felvételt se látta), mondván aki ilyenkor (össznépi vigasság alatt) az utcán tartózkodik, az meg is érdemli, hogy agyba-főbe verjék a Rebiszesek. Elhűlt bennem a vér ekkora ostobaság hallatán… ezek szerint a rendőreinknek 2006-ban jogukban állt volna mindenkit összerugdosni a földön mondván miért nem maradt otthon, és lapított a fotelben? A videón szereplő férfi -- bár lehet, hogy előtte dobálta a rendőröket, szerintem erre vajmi kevés az esély -- mégis mivel érdemelte ki ezt a verést? És joguk volt hozzá a sünöknek, mert lent volt az utcán??! Miféle elbaszott egy diktatórikus felfogás az, amikor ilyen esetekben a rendőrök pártját fogja valaki (miután szóban vázoltam neki, hogy az illető egy sarok után állt, ergo a rendőrökkel nem állhatott összetűzésben, ami miatt ilyen intézkedést foganatosítottak ellene!), továbbá hozzáfűzi, hogy “úgysem fogsz tudni meggyőzni”??
Kérlek segítsetek: én fogom fel hülyén, és tényleg verjék le a rendőrök a veséjét azoknak, akik az utcán maradnak, amikor napokig tartó zavargások vannak? Tényleg megérdemelte ez az ember, hogy agyba-főbe verjék?
Google.com -> blue waffle beírása a keresőmezőbe -> ‘Jó napom van‘ gomb megnyomása -> …
(a posthoz tartozó tagekből ne tessék következtetni semmi rosszra )
Életem talán legdurvább élményén estem ma túl, és még most se döntöttem el, hogy jó volt-e ez nekem, vagy épp a klausztrofóbia és a halálfélelem sokkoló egyvelegét volt “szerencsém” átélni. Néha volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy menten pánikrohamot kapok, de szerencsére ez gyorsan elmúlt, sőt egy idő után már élveztem is. Ja, hogy miről is beszélek? A repülőútról, amin ma részt vettem! Tényleg életem egyik legijesztőbb élménye volt, és biztos, hogy jó darabig össze fog kicsit szorulni a gyomrom ha csak eszembe jut, pedig nem is volt olyan rossz… de talán kezdjük az elején!
Már reggel stresszesen keltem, pedig az utóbbi napok végig úgy teltek el, hogy szinte nem is gondoltam az előttem álló útra. Ehhez képest már egy órával a taxiindulás előtt sík ideg voltam, úgyhogy a reggelre betervezett kávét inkább hanyagoltam is. Csomag összepakolva, fürdőszoba-mérlegen lemérve (okosan: először rááll cumó nélkül = 80 kiló, aztán cumóval = 90 kiló, nos mennyi lehet a cumó súlya?), anyám szendvicsei is betárazva a kézipoggyászba (természetesen az egyikkel sikerült egy egyenletes vajréteget felvinni a laptoptáska belső oldalára, miután kicsúszott a szalvétából, és szétnyílva becsúszott a zsebbe), laptop-akksi csutkára töltve (merthogy milyen jó lesz majd Carmageddon2-zni a repülőn, persze hülyegyerek, aztán rettegni ki fog?), meg persze a szitkozódás se maradhatott el, amikor konstatáltam, hogy Fehérváron hagytam az albiban a headset-et a telefonhoz, szóval zenehallgatás sztornó (pedig most legalább egyszer az életben kipróbálhattam volna éles körülmények között a k750i-m repülős üzemmódját).
Aztán beállt a taxi is végre, egy szép Mercedes… Elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésen, és szóba elegyedtem a sofőrömmel, ha már néhány órán keresztül kénytelenek leszünk egymás társaságát élvezni. Beszélgettünk mindenféléről, az izlandi államcsődtől a drága éttermeken át a céges telefonelőfizetések százas tételben felvásárlásának előnyeiig (“havi fix bevétel, sőt a telefonok eladásából is csurran-cseppen valami” -mondta, mire én majdnem megkérdeztem tőle, hogy ha ennyire jó az üzleti érzéked, akkor hogyhogy taxisofőr vagy), közben meg téptünk 150-nel az M1-esen. A cégemnél a kedves asszisztens lánykák három és fél(!) órát saccoltak arra, hogy felérjünk Pestre, ehhez képest két óra elegendőnek bizonyult Ferihegyig. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mégse kárhoztatom magam arra, hogy két-három órán át ácsorogjak a terminál várójában, helyette a reptér melletti bevásárló- és egyéb centrumnál kidobatom magam. Így is történt, lehúztam a céges Amex-em (- 36000 forint), és könnyes búcsút vettünk egymástól. Némi töprengés után betértem – talán életemben először – a helyi (vecsési) Burger Kingbe, és rendeltem magamnak valami szart (királyi ajánlat… pff…), majd megkérdeztem a lánykát, hogy ugyanmár nem-e lehetne, hogy itthagyjam a hatalmas pakkomat, amíg elugrok – még egyet utoljára – Tesco-zni. Erre ő hívatta a boltvezetőt, aki közölte, hogy lehet róla szó, de felelősséget nem vállal érte. Mondtam neki, hogy ezt el sem várom, csak had hagyjam itt. Az egyik pultoscsaj poénkodott még egy sort a csomaggal kapcsolatban, hogy “ugye nincs benne bomba?”, amit én egy könnyednek szánt kacajjal nyugtáztam, pedig a lelkem mélyén igazából sírtam.
Tekerjünk azt mondom, mert így soha nem fogok elérni a lényegig: már túlestem a vámvizsgálaton (hehe, velem nem vetették le a cipőmet se, úgyhogy kicsempészhettem volna néhány deka kábítószert a zoknimban akár), amikor elkezdett újra úrrá lenni rajtam a szorongás. Egyre közelebb volt az a pillanat, hogy bizony be kell szállnom egy repülőgépbe, ami el fog emelkedni az anyaföldtől, ami 26 évemen át biztonságos közegemként szolgált. Beszálltunk a reptéri buszba, ami kigördült velünk a gépünkhöz. Nos… én egy hatalmas kétszintes Boeing-et vártam, ehelyett kaptunk egy kb. 50-60 férőhelyes kis lélekvesztőt! Persze beszállás közben még volt kedvem poénkodni a Ferinek (kollegámnak) olyanokkal, hogy “abban a magasságban, ahol ez a típus repül nagy a jegesedés veszélye, láttam a Légikatasztrófák nyomában című műsorban”, de ahogy megpillantottam az utasteret már minden bátorságom elszállt. Nagyon szűkös volt a tér, és ahogy leültem egyre bizonyosabbá váltam abban, hogy ez a valami egész egyszerűen nem maradhat a levegőben, annyira kicsi. A gondolatra, hogy ez a tákolmány a levegőbe fog emelkedni már a rosszullét kerülgetetett, és ez csak erősödött, amikor elkezdtünk kitaxizni a felszállópályára. Persze okos fejemmel elkezdtem lapozgatni a bekészített utastájékoztató lapot, amin piktogrammokkal ábrázolva bemutatták a teendőket, ha mondjuk szökik a nyomás, ha hirtelen tűz üt ki a fedélzeten, vagy ha épp’ zuhanunk. A szorongáshoz még adalékként szolgáltak a három nyelven elhadart biztonsági utasítások, illetve a maszk használatát bemutató stewardess… Ha nem lenne veszélyes, akkor nem lenne szükség ennyi óvintézkedésre – gondoltam, és nem lettem vidámabb ettől. Itt néhány percre megálltunk (gondolom megkaptuk a felszállási engedélyt), majd megindultunk… egyre gyorsabban… hihetetlen sebességre gyorsítottunk egy-másfél perc alatt (a többiek egybehangzó véleménye szerint se tartott ennél tovább), majd egyszer csak elemelkedtünk… Az a pillanat… na az kurva szar volt. Hát még a meredek emelkedés, ami utána következett! Mereven próbáltam szuggerálni a kezemben tartott PC Guru-t, és nem kinézni az ablakon a hihetetlen szögben megdőlt tájra. A hajtóművek dübörögtek, alig értettük egymás szavát. Aztán egyszer csak… a gép egyenesbe állt, elmúlt a rázkódás (szerintem dobálta a szél rendesen, elég szeles volt az idő Pesten), és kiértünk a felhők fölé. A látványt tényleg nehéz leírni… nagyon fehér minden Feri csinált pár képet a gépből (mivel persze rangidősként ő ült ablak mellett… ezt eleinte sérelmeztem, de a történtek fényében nem is bánom annyira), ez az egyik személyes kedvencem:
Van még ahonnan ez jött, a többi repülős képet itt találjátok.
Aztán egy óra után eljutottunk arra a szintre, hogy már ejtőernyővel kiugráló pilótákon, meg hasonlókon tudtunk poénkodni, sőt elkezdtem élvezni az egészet. Néha, amikor fordultunk az egész gép megdőlt, és az egyik ablakon csak a hófehér felhőrengeteget, míg a másikon az égboltot lehetett csak látni (itt jött az a humorbonbon részemről, hogy a körbehordott borból megmaradt adagot megkapták a pilóták, aztán épp azt se tudják merrehányóra ). Feri bíztatására még egy kisvadászt is bekockáztattam (“tízezer méter magasan vagyunk egy túlnyomásban levő gépen, így jobban üt” – mondta), úgyhogy kezdtem magam végre újra rettegő kisgyerek helyett bátor férfiként érezni A leszállás már szinte rutin volt számomra: semmi para nem volt bennem, amikor ereszkedni kezdtünk (“remélem ezt most direkt csinálják”), bár amikor pont akkor kezdték el bedönteni a törzset, amikor a felhők között voltunk az nem volt annyira kellemes. Akkor mondjuk kiszaladt a számon egy “büdöspicsába”, amikor nagy robajjal kiengedték a kerekeket, de ettől eltekintve nem volt semmi gond. Mondanom se kell, hogy örültem, amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, pláne azok után, hogy volt néhány olyan perce az utazásnak, hogy ezt teljesen reménytelennek láttam. Rá kellett jönnöm, hogy az embert nem arra tervezték, hogy 10-12 kilométer magasan egy szűk ülésbe szíjazva repüljön, bár tény, hogy így szűk két óra volt az út, míg busszal lett volna fél nap, és közel se biztos, hogy biztonságosabb a közlekedés négy keréken, mint két szárnyon.
Aztán összeszedtük a csomagjainkat a futószalagról, és kiléptünk a Városba. Ami elénk tárult az igen impozáns volt, nagyjából ennyit láttunk belőle:
A szállodáig utazás közben is csak betonfalakat láttam: nemhogy felüljáróra nem mentünk fel (ahonnan esetleg szép panoráma tárult volna elém), de konkrétan behajtottunk egy alagútba, ami tudvalevőleg nem a város fénypontja általában. Végül sikerült elfoglalni a szobát, ledobni a pakkokat, és… belőni az ingyenes wi-fi-t! Miután nyugtáztam, hogy van net kicsit azért körülnéztem a lakosztályban is: mivel – mint már írtam – ez business class kategória, így némi extra is járt hozzá, amelyek közül nekem a legjobban az ingyen kávé tetszett (már toltam is két csészével). A kilátás is meglehetősen festői, bár a Rajna helyett egy elegáns paneldzsungel terül el a szálloda mellett:
Komolyan mondom, hogy ilyen épületeket akármelyik szocreál magyar városban is lehet találni
Este aztán elmentünk még tekeregni egyet, ami négy dologra volt jó:
(Többi városi kép itt!)
Egyelőre ennyi élményem volt ezzel a kiutazással kapcsolatban (több is, mint amennyit szeretnék, főleg a felszállás… brr…). Holnap reggel túlesünk az első pofaviziten, úgyhogy tessék drukkolni, hogy ne okozzak csalódást!
Ugyan-ugyan. Hogyan lehetett Orwell-t hülye kis írónak tartani, aki csak a fantáziájából rángatja elő a hagymázas képzelgéseket? Ki hallott már ekkora hülyeséget? Orwell korántsem csak egy sci-fi, meg disztópia-író, aki élénk fantáziával megálmodta az 1984 című művének díszleteit, és hangulatát, de nem ám, bármennyire is annak tűnhet! Az általa leírt totális elnyomásból táplálkozó, megfélemlítésen, és rettegésen alapuló arctalan istenek által irányított állam, Óceánia igenis létezik! Neve is van: úgy hívják, hogy Észak-Korea.
A Google Maps szerint az ország most éppen a következő úthálózattal, és városokkal rendelkezik:
Nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem ez a világ egyetlen országa, amely nem került fel a Maps-re (bár Bing-en látszik), talán ez is elárulja, hogy valami nincs rendben ezzel az ázsiai országgal. Maradjunk annyiban, hogy amióta a második világháború végén felszabadult a japán elnyomás alól valamiféle torz folyamat eredményeként mára az ország azzá vált, amit a fenti képen is láthatunk belőle: egy fehér folttá.
Néhány érdekes tény vele kapcsolatban:
)(forrás)
Ezek a felsoroltak csak újfent megerősítettek abban a hitemben, hogy ez az ország beteg, mégpedig nem kicsit. Nem mondom azt, hogy fáj nekem az, hogy ott nincs egy fia McDonald’s se, továbbá a kölykök baseball-ozás, meg XBox-ozás helyett jenkiirtósat játszanak, de a Dzsucse (önellátó állam) életképtelen elvének szorításában vergődéstől egyre nagyobb szarba süllyedés – kombinálva némi atomprogrammal, és gulágokban népkínzással csak a poén kedvéért – nem egy egészséges és fejlődőképes rendszer képét festi. A diktatúra legkomolyabb fokát jelen pillanatban ez az ország képviseli, ahol nincsenek állampolgári jogok, nincsenek lehetőségek, és nincs szólásszabadság. Ez Óceánia.
Tegye fel a kezét, aki el tudja képzelni, hogy hogyan játszódhatott le az a jelenet, amiről a cetli írója panaszkodik:
Nehezményezem, hogy az egyik hölgy rápisált a kövekre! Ezzel akarta párásítani a szaunát! A vezetőség válasza: Hát ez van. Sajnáljuk!
(A kép a fehérvári Magma fitness centerben készült.)
… mert lezúzza a pofádat akármekkora is:
Ebből is látszik, hogy hatvan év felett is van élet
A fenti szó magyarul talán úgy hangozhatna, hogy visszafordíthatatlanság, megváltoztathatatlanság. Lenyűgöző, és félelmetes jelenség, és már mindenki találkozhatott vele élete folyamán, akár így akár úgy. Irreverzibilis például az is, ha kiraksz egy pohár vizet a napra: elpárolog, és nem marad a pohárban, de visszafele ez nem működik: soha nem fog pára lecsapódni több decinyi mértékben hasonló körülmények között. Vegyünk egy sokkal szomorúbb példát: aki átélt már rokon/barát/szeretett kedvenc elvesztését, az is tudja, hogy miről beszélek. Sokkoló érzés tudni, hogy soha többet nem fogsz beszélgetni az elhunytakkal, mert egész egyszerűen megszűntek létezni, nem?
Nos, ez a vidám téma azért jutott ma eszembe, mivel összefutottam a neten egy érdekes videóval, amelyben valaki egy kis űrhajóval lövöldözi a fentről támadó ellenségeket. Íme:
Mi ebben a pláne? Elsőre nem lehet nyilvánvaló (hacsak nem tűnik fel az indítása után megjelenő figyelmeztető üzenet), pedig őkelmét a Symantec mint vírust azonosította (a rendkívül szép OSX.Loosemaque nevet kapta), és rendkívül vicces dolgokra képes. Például vegyük ama tulajdonságát, hogy amikor lelősz egy ellenséges téglalapot, akkor töröl egy file-t a vinyódról, vagy a hangulatától függően éppen egy mappát. Véletlenszerűen szemezget az adataid között, és soha nem tudhatod, hogy éppen egy már rég megunt filmet “lősz le” a háttértáradról, vagy éppen a több hete nyúzott kedvenc játékod mentését, esetleg a blogod backupjait törlöd végleg (a lista folytatható: régi telefonról lementett számokat, céges dokumentumokat, családi fotókat, stb. stb…).
Most komolyan: nem zseniális? Érzek ebben az elképzelésben némi beteges bájt: milyen furcsa érzés lehet egy játék segítségével megölni a gépedet? Végre egy olyan program, amiben nincs quicksave, meg checkpoint-visszatöltés, nincs második esély: ez bizony élesben megy. Hihetetlen. Nem meglepő módon a programot egy japán arc fejlesztette (ők mintha más bolygóról származnának), és mint művészeti projectet definiálja. “Sajnos” – ha jól tudom – csak Mac-re létezik, pedig jó lenne belőle egy jó kis Windowsos verzió is, tutira kipróbálnám, márcsak az élmény kedvéért is ahogy felvillannak az épp törölt file-ok nevei, amikor lelövöd őket
Érdekesség még, hogy 445 darab post, és 1489 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta.
agymenés ajánló anyjukat art blog borong brutális durva elemzés elmélkedés elvont emmándöfi fordítás game gondolkodik gyász hasznos help! helyzetjelentés hosszú írás humor hír kockulás komoly közélet leírás link mininovella nosztalgia owned pesszimizmus politika poén program retro röhej saját stuff szolgközl sztori szósölnetvörk technikai probléma villámpost zene észtoszt örülünk
WP Cumulus Flash tag cloud by Roy Tanck and Luke Morton requires Flash Player 9 or better.
