Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Jazzpunk – jazz is, punk is

Posted by JonC On augusztus - 15 - 2014 1 COMMENT

Jelen vizsgálódásunk tárgya Az alant kivesézésre kerülő A Jazzpunk egy kurva jó játék (csak sikerült jól indítani a posztot). Mert ugye hogyan lehetne nem szeretni egy olyan kalandot, ahol titkos ügynökként kell orosz nagykövetségekre belopózni, vagy nőnek öltözve más tilosban járó kémeket elcsábítani? Kalandok? Szép nők? Titkos megbeszélések? Fürdőzők felaprítása a maxra csavart turbójakuzziban, majd a vértől vörösre vált vizet néhány szemgolyóval felszolgálni a medence partján nyugágyban ejtőző nőnek ezzel kiérdemelve a Bloody Mary on the Rocks nevű achievementet? Ez a Jazzpunk.
Adva vagyon egy bájos hidegháborús-kémfilmes milliő, amely ismerős lehet akár a James Bond filmekből, akár a No One Lives Forever játékokból, amelynek jellemzője az egy négyzetméterre jutó különféle ügynökök és kémek magas száma, a titkos küldetéseken való részvétel, és az állandóan szóló tingli-tangli jazz. A játék látványvilága ezen túl erőteljes art deco-s beütéssel operál (amely ismerős lehet a zseniális Grim Fandango-ból is). Eddig tartott a dolog ésszerű, és megmagyarázható része, ami ugyanis ezután következik az maga az LSD-trip: Family Guy-osan random történések, napszemüvegben szivarozó lepények, hülye szóvicceket szajkózó mellékszereplők, más játékokat parodizáló alküldetések, és egyéb szóban alig elmesélhető elemek sorjáznak egymás után (“és akkor érted, a punktarajos béka megkért, hogy egy Frogger-es minijáték keretében szerezzem vissza neki a wifi vevő cuccát, mert szeretne netet lopni a Starbucks-ból”) egy idő után kissé már fárasztó töménységben. Talán a rengeteg belezsúfolt hülyeségnek (= rengeteg belefeccölt kreatív energiának) köszönhetően a játék meglehetősen rövid (2-3 óra alatt végigtolható), de ha már az első percekben megtetszett, akkor garantáltan végig fogod röhögni. Az első pár perc azért vízválasztó, mert már itt kezdjük sejteni a ránk váró megpróbáltatásokat (elég csak a főnök várójában megnézni az asztalon heverő magazinok borítóit), és itt dől el, hogy imádni vagy utálni fogjuk ezt a fajta humort – köztes állapot nem hiszem hogy létezik.

Említettem már a grafika stílusvilágát, nézzük meg kicsit részleteiben is: a nagyon harsány, nagyon nem textúrázott látvány szerintem parádés, nagyon jól idomul a játék groteszk vidámságához. Minden karakter úgy fest, mintha egy piktogram lenne egy nyilvános WC ajtajáról, úgyhogy nehéz nem valamiféle szürreális csodaországban érezni magunkat, ahol emberek helyett csak valamiféle bábok vannak gondosan elhelyezve a pályákon. Erre még rátesznek egy lapáttal az egyéb grafikai megoldások: például a nyilvános telefonok nyomkodásánál megjelenő alkar a kinyújtott mutatóujjal egy sima rajzolt valami, amelyről nem mellesleg gyorsan kiderül, hogy nem is valódi: ha hátrébb lépsz a készüléktől láthatod, hogy csak egy fabotra rögzített karton műkéz, amit használat után eldob a főhős (na erről beszéltem: szóban nehéz leírni ezt a szintű elmebajt).
Ami nagyon érződik a játékon az az, hogy egy kis stúdió csinálta nagyon nagy lelkesedéssel, és szeretettel. A helyenként előforduló bugokért (amelyek nálam főleg a képernyőről eltűnni nem akaró GUI-elemekben jelentkeztek) cserébe minden pályán érződik a törődés, a kívánt hangulat elérésére való törekvés. Az utolsó pálya hatalmas penthouse-a számomra etalon volt ebből a szempontból: oké, hogy stilizált, textúrázatlan elemekből épül fel, de ennek ellenére én simán beköltöznék egy ilyenbe. A már említett rengeteg elrejtett hülyeség is azt támasztja alá, hogy ez a játék egy valódi szerelemgyerek: minden sarokba érdemes bekukkantani, minden karaktert (sőt: kartondobozt, ajtót, pizzásdobozt, akármit) érdemes megnyomkodni, minden tárgyat minden NPC-n kipróbálni – ez gyakran kifizetődő, ugyanis a játék sűrűn jutalmaz valami elborult poénnal cserébe.

Outlast – Pacmanezzünk diliházban!

Posted by JonC On február - 20 - 2014 3 hozzászólás

Egy kanadai fejlesztőcégnél (nevezzük csak a tényszerűség kedvéért Red Barrelsnek) összeült a maroknyi csapat, és tanakodni kezdtek az első közös játékuk koncepciójáról. Az már viszonylag hamar eldőlt, hogy túlélős horrort szerettek volna csinálni. Nem kellett hozzá sok idő, és már röpködtek is az ötletek:

– Ne legyen a főhősnek fegyvere, tudjátok, mint az Amnesia: The dark descent-ben!

– Játszódjon az egész egy diliházban, ráadásul éjszaka! Mi lenne ha még az eső is szakadna közben?

– Esetleg legyen végre keze-lába, mint a Mirror’s Edge-ben!

– Legyenek benne ajtók elé szekrényeket tologatós részek, mint a Call of Chtulhu – Dark corners of the Earth-ben!

– Mit szólnátok hozzá, ha a főhősnél lenne egy videokamera (ha már a fegyvert elvetetettük), aminek az éjjellátó funckióján keresztül tisztára Rubber Johnny-s lenne a látványvilág? Tudjátok, zöld minden, csak a szemek világítsanak a sötétben fehéren!

Ekkor – teljesen fellelkesülve a sok remek ötlet hallatán – a csapat egyik zöldfülűje minden bátorságát összeszedve bekiáltotta:

– vigyünk bele egy kis Pacman-életérzést is!

Hirtelen csend támadt, minden szem rá szegeződött. Kezdte magát kényelmetlenül érezni a bőrében. Zavartan krákogott egyet, és belekezdett:

– Tudjátok, mint a Pacmanben, csak most… ööö. az egész 3D-s lesz! Ugyanúgy kergetnének az ellenfelek, ugyanúgy nem tudnál harcolni ellenük, csak a gyorsaságoddal tudnád megmenteni a bőrödet! Ezzel adnánk a játéknak egy plusz parafaktort, elvégre mi lehetne annál ijesztőbb, mint amikor ismeretlen terepen, kihalt, sötét folyosókon kell rohannunk miközben egy vértől csöpögő torz lény hörögve csörtet utánunk?

Pár pillanattal később kezdtek felengedni a bizalmatlan arckifejezések, és helyüket átvette a felismerés, majd a mosoly. Hősünk érezte, hogy most végre sikerült egy jó pontot szereznie az öreg rókák előtt. Valahogy így kezdődhetett jelen postom tárgyának, az Outlast című túlélőhorrornak a története.

Nézzük az alapsztorit: hősünk, Miles Upshur szabadúszó újságíróként tengeti napjait, amikor egy füles alapján ellátogat a Mount Massive Elmegyógyintézetbe, ahol névtelen informátora szerint érdemes körülszaglásznia, mivel elég gusztustalan dolgokat művelnek az ápoltakkal. Firkász hősünk persze nem hagyhat ki egy ilyen sztorit, ezért rendkívüli gyakorlati érzékről tanúbizonyságot téve egy szál kézikamerával, és egy jegyzetfüzettel felszerelkezve meglátogatja az intézményt. Mindezt késő este, mert miért ne. Miközben éppen vihar közeleg. És amikor nem jár sikerrel a főbejáratnál, akkor bemászik egy ablakon, mert hirtelenjében annyira jó ötletnek tűnik. Az épületben tök sötét fogadja, és ennek ellenére mégsem az az első reakciója, mint minden normális embernek (lásd ezt a videót), ehelyett bekapcsolja a night vision-t a camcoderen, és nekiindul a sötétségnek.

Így kezdődnek a kalandok, amelyek során egyre mélyebbre merészkedünk az intézet gyomrában, és egyre durvább, sokkolóbb, és gusztustalanabb jelenetek résztvevői leszünk. Ha azt mondom, hogy az egyik leggyakoribb komment a “fuck this game” volt a cucc Reddit-oldalán akkor talán sikerült érzékeltetnem, hogy mennyire megterhelő hosszú távon az a rettegés ami hatalmába keríti az arra fogékonyakat a játék során (amúgy úgy tapasztaltam, hogy a “fuck this game” egy dicsérő jelző a horrorjátékok esetében). Próbálom erőltetni az agyam, de hirtelenjében csak az Amnesia-játékok jutnak eszembe, ahol ennyire sebezhetőnek éreztem magam. Persze ehhez nagyban hozzájárul a fegyverek teljes hiánya, és néhány egyéb apróság, amelyeket jó érzékkel használtak fel a készítők a hangulat fenntartásához. Ezek közül a legfontosabbak szerintem:

– maga a környezet. Ki ne szeretne egy elmegyógyintézet bájos miliőjében szűk folyosókon araszolni, miközben a kint tomboló vihar villámai néha-néha bevilágítják a falakat?

– a hangok. Ezt a játékot érdemes fülhallgatóval tolni (hard fokozat= fülhallgatóval, egyedül, éjszaka – aztán próbáljunk meg ne infarktust kapni), ugyanis remek munkát végeztek a készítők ezen a területen is: a fadeszkák nyikorognak ahogy az öreg épületet korbácsolja a vihar, a folyosók sötétjéből néha léptek zajai hallatszanak, a távolban megnyikordul egy ajtó… Ehhez jön még a főhős zihálása – az ellenfelek közelsége, látványa ugyanis hatással van a karakter légzésére is, valószínűleg én is így kapkodnám a levegőt egy ilyen helyzetben. Fontos kiemelni a zenét: remek horrorfilmes beütésű szimfonikus darabokkal operál a játék amelyek a legszebb Psycho-s (tudjátok: zuhanyzós-késelős-meztelen sikoltozós nős jelenet) hagyományokat idézik.

– a kamera, és annak éjjellátó módja. Remek megoldás volt ennek szerepeltetése a játékban: egyrészt sokkal több sötét helyszínt lehetett a játékba pakolni (ahol a lusta pályatervezőknek nem nagyon kellett a fények pozicionálásával foglalkozni) úgy, hogy közben nem adtak fegyvert a főhős kezébe, másrészt a folyamatos elempara (főleg nehezebb fokozatokon) újabb adalékkal szolgál a rettegés fenntartására: az éjjellátó mód használata ugyanis energiába kerül, és azt csak a ritkásan elszórt elemekből pótolhatjuk. Nincs is annál bosszantóbb, mint amikor éppen egy ellenfél mozgását figyelnénk meg a töksötétben, és akkor kell elemet cserélni. Mivel ezek a legfontosabb és leggyakoribb összeszedhető tárgyak (a továbbjutáshoz szükséges kulcsokat amúgy is meg kell keresnünk, az intézet múltját bemutató dossziék összegyűjtése pedig opcionális), ezért nincs meg az emberben az a kényszer, hogy mindenhova bekukkantson egy jobb fegyver reményében, mint sok más játékban. Amikor volt nálam elég elem részemről örültem, hogy túljutottam egy-egy rázósabb helyszínen, nemhogy még átkutassak minden szobát.

Fontos megemlíteni még az ellenfeleket is: az intézetben valamiféle félresiklott kísérletnek hála a bentlakókból vadászok és zsákmányállatok váltak. Utóbbiak csak elmés monológokkal és olcsó ijesztgetéssel járulnak hozzá a játékélményhez, míg előbbiek azok, akik elől menekülnünk kell. Csak egy gondolat az olcsó ijesztgetéssel kapcsolatban: oké, hogy elég elcsépelt játékelem a szívbajt hozni a tisztelt játékosra, de ettől függetlenül szerintem szükség van rá, különben gyorsan ellaposodna az élmény (csak egy jó tanács: vigyázzatok minden öntudatlannak tűnő tolószékben ücsörgő figurával, sosem lehet tudni melyik fog rátok támadni).
Az ellenfelekkel kapcsolatban elmondható, hogy nem túl intelligensek. Nézzünk egy példát: sokszor előfordul, hogy észrevesznek, miközben próbálunk elsunnyogni a folyosó végén, ijesztőbe csap át a zene, elkezdünk futni, ők utánunk. Ez eddig rendben is van, csakhogy amikor mondjuk berohanunk egy szobába ahonnan nincs kiút, és bebújunk mondjuk egy ágy alá a négyből, akkor lecsekkolnak egyet-kettőt, majd egy “hm, eltűnt” kommentár kíséretében kisétálnak az ajtón. Jó persze, ha tüzetesen átvizsgálnák mindet, akkor nem lenne értelme elbújni, de ez így meg nem túl reális. Nem is nagyon tudom mi lenne a helyes megoldás erre, de hogy ez így nem túl életszerű az tuti. Fontos megjegyeznem, hogy mindazonáltal mocskosul meg lehet ijedni (mint ez a szerencsétlen srác ebben a videóban), amikor éppen bent zihálsz egy szekrényben, és a vértől csöpögő elmebeteg rád tépi az ajtót.
Az ellenfelek kapcsán sajnos elmondható, hogy két okból is hamar kiismerhetővé, ezáltal kevésbé ijesztővé válnak: egyrészt nem látnak a sötétben (amivel semmi gond nincs, ez reális), másrészt viszont túl hamar feladják a kutatást – és ez nem csak a fentebb szemléltetett szituációra igaz, de akkor is, ha menekülés közben behúzódunk a sötétbe, és néhány méterre tőlük leguggolunk. Ennyi elég is nekik hogy abbahagyják az üldözésünket, ami ugyan könnyebbé teszi a játékot, de mégsem tartom túl életszerűnek. Ennek ellenére a kergetőzés tud izgalmas is lenni – főleg ha nincs hova bújni, és olyan terepen kell megtalálnunk a helyes irányba vezető folyosót amit nem ismerünk. Ilyen etapból van néhány a játékban, és jók is, de szerencsére nem vitték túlzásba a szerepeltetésüket a készítők.

Eddig nem tettem említést a mellékszereplőkről, különleges karakterekről, bár ennek fő oka talán az, hogy egy kezemen meg tudom őket számolni, és nem is tesznek sokat hozzá a történethez. Van például egy pap, aki segítőkésznek tűnik (bár az első ránézésre egyértelmű, hogy nem teljesen normális), az ő szerepe is csak annyi, hogy a játék egy késői szakaszában azért teperünk, hogy vele találkozzunk (klasszikus hülye logikai bukfenc: egy ajtón keresztül beszélünk vele, majd hirtelen átteleportál a pálya túlsó felére, át ezer akadályon, tomboló elmebetegeken, mi meg jussunk el hozzá. Fogalmam sincs neki hogyan sikerült az egy pillanat alatt tök egyedül, ami nekünk legalább másfél-két óra játékidő). Aztán van a két tagbaszakadt csávó, akik egyrészt ikrek, másrészt úgy néznek ki, mint Ausztrália miniszterelnöke, harmadrészt pedig a fejlesztőcsapat egyik karakterekért felelős tagjának azzal telt el pár munkaórája, hogy a pöcsüket modellezze, ugyanis anyaszült meztelenek. Ők jópofa párbeszédekkel szórakoztatnak a játék bizonyos pontjain amelyek során kifejtik, hogy milyen terveik vannak velünk arra az esetre, ha a tőlük elhatároló rács/ajtó/akármi akadálya megszűnne. Mondanom sem kell, hogy ezek a tervek nem involválnak sörözgetést, és jóízű baráti beszélgetéseket.

Majdnem elfelejtettem a legemlékezetesebb mellékszereplőt: Richard Tragernek hívják, szereti a sajátos orvosi kísérleteket, és engem valamiért erőteljesen emlékeztetett a Psychonauts című játék fogorvosára. Ja és nagyon jó segge van, amit rendszeresen mutogat is, ugyanis a vértől mocskos köténye nem takar belőle semmit. Felkarjából transzfúziós csövek állnak ki, amelyek ide-oda szállítják a saját vérét, és hatalmas metszőolló-szerű eszközeivel a játék egy pontján… de erről ennyi elég is. Na ő egy zseniális karakter, akire még sokáig emlékezni fogtok, ezt garantálom. Tényleg legyen ennyi elég róla, nem tudnék többet írni spoilerezés nélkül.

A játék története a Resident Evil-i magasságokba szárnyal már ami a titokban végzett kísérleteket és azok gyászos eredményeit illeti. A gyéren megjelenő mellékszereplők által csepegtetett információmorzsák mellett legfőbb forrásunk a szanaszét heverő dossziék elolvasása lesz, ezek által fog majd körvonalazódni a sztori, amelyben nagy szerepet fog játszani a szerelem, ármány és romantika, valamint a két egymással ősi háborúban álló család, a Capuletek, és a… ja, nem, az egy másik. Ennyire nem lesz megindító, viszont éppen elég alapot szolgáltat ahhoz, hogy végig tudatában legyünk, hogy céllal kerültünk az események középpontjába. A játék végéért viszont jár a fejlesztőknek a faszkorbács, a történteket mozgató (a fejlesztők által ki nem fejtett, meg nem magyarázott) mögöttes logika ellenére is.

További körmönfont körmondatok helyett inkább vessétek vigyázó szemeiteket a mellékelt screenshotokra. Aki úgy érzi, hogy képes lesz tiszta alsógatyában felkelni a gép elől, miután részt vett ebben az élményben, annak mindenképpen javallott a játék kipróbálásra. A többiek maradjanak a Barbie Fashion Designer-nél, esetleg a Flappy Bird-nél.

Black Mesa (Source) – pajszert a kézbe!

Posted by JonC On szeptember - 19 - 2012 1 COMMENT

Mivel én már vén szar vagyok a huszonkilenc évemmel még emlékszem milyen volt szembesülni a Half-Life-fal annak idején valamikor a múlt évezredben: ha azt mondom hatalmas flash volt, akkor még a közelében sem vagyok a valóságnak. Az Új-Mexikói sivatag alá épített hatalmas kutatókomplexum hangulata, a katonákkal vívott élvezetes tűzharcok (a kis szemetek tényleg elég okosan viselkedtek, állandóan megpróbáltak a hátadba kerülni), és az újszerű történetvezetés mind hozzájárult ahhoz, hogy a játék örök klasszikussá váljon. Persze azóta felnőtt egy generáció, az újnak viszont fogalma sincs arról, hogy mekkora kúlság volt annak idején menekülni az autókat borogató hatméteres szörny elől – egészen eddig, ugyanis múlt hét pénteken bekövetkezett az, amire már én sem számítottam (pedig elég régóta vártam már): egy független csapat megcsinálta a játék minden aspektusát megreformáló újraértelmezését. Így született meg a Black Mesa (leánykori nevén még a “Source” is hozzá volt biggyesztve), amely turbózott grafikával, kibővített látványvilággal, és némileg tweakelt játékmenettel hozza ugyanazt a borzongást, amit annak idején az előd okozott.


 Az új chargerek – a kis tartályok fogynak, ahogy használjuk őket!


 Ez a rész speciel nem rémlik az egyből, mindenesetre sugárzik a profizmustól


 A helyi fogorvosi rendelő


 Lógatott zombi in 3… 2… 1…

Nézzük mit is jelent mindez: a mai szemmel már khm… kopottas grafika immáron kb. a második rész színvonalán csillog, meglátásom szerint minden textúra le lett cserélve újabb, magasabb felbontású verzióra. Persze az efféle mókolás mindig magában hordozza annak a veszélyét, hogy esetleg rá se ismerünk a régi játékra, annyira átdolgozták a színvilágot a fejlesztők, de szerencsére eddig ilyesmit csak nyomokban tapasztaltam. Persze a játék második harmadáról már csak halvány emlékeim vannak tizeniksz évvel ezelőttről, szóval megeshet, hogy az új verzióban a “Questionable Ethics” fejezetben a férfi WC ajtaja halványzöld, míg az eredetiben hófehér volt. Ami a textúráknál jobban befolyásolja a látványvilágot az a rengeteg új részlet: új szobák, csövek, komplett termek, átdolgozott belső- és külső terek, hatalmas képernyők, skicctáblák, és hasonlók garantálják, hogy helyenként elsőre biztosan ne tudjuk beazonosítani hogy most mégis az első rész melyik pályáján vagyunk. Úgy gondolom, hogy csak az igazán elvakult rajongók róhajták fel ezt negatívumnak: eddig csak néha botlottam bele pályatervezési logikátlanságba (két irodarészleg között az átjáró egy hatalmas budi? wtf?), bár azok lehet hogy már az eredetiben is benne voltak. Az új terek igenis sokat segítenek beleélni magunkat abba, hogy most bizony egy veszélyes anyagokkal dolgozó laboratóriumban, vagy esetleg egy lanovka végállomáson tekergünk.


Az elhagyatott metróalagutakban tekergés természetesen nem maradhatott ki


Nnna, így kell kinéznie egy tisztességes kutatólaboratóriumnak!


Apuuu engedj be!


Radioaktív szmötyi mindenhol

Kicsit hekkeltek a harcrendszeren is, bár ne tessék túl komoly változásokra gondolni. A fegyverek ugyanazok, a colt itt is halálos, a hangjaik is tökéletesek, és a katonák ugyanúgy hozzánk basznak egy gránátot, ha a “bebújok a homokzsákok mögé, és ahogy hozzám futnak sorban lelövöm őket” taktikát szeretnénk választani. Más játékokban beválik, itt nem. Ami viszont tetszett, hogy nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy átérezzük: csak azért tudunk életben maradni a kutatókomplexum legtrébb körzeteiben is, mert a H.E.V. ruha megvédi a bababőrünket a ránk fröccsenő ilyenolyan anyagoktól. Például ha megkínálunk pár arctámadót a sorozat emblematikus fegyverével, a pajszerral, akkor bizony annak nyoma marad a kezünkön és magán a fegyveren is, ugyanis jó ideig a lények takonyszínű vérében fogunk pompázni. A remekbeszabott női hangot szerencsére nem herélték ki a játékból, úgyhogy újra hallhatjuk, ahogy közli “Major fracture detected. Automatic medical system engaged. Morphine administered.”. Az ilyen megoldások kiemelik a környezet veszélyes mivoltát, és adnak egy hatalmas pluszt a beleélési faktornak – legutóbb talán a Metro 2033-ban találkoztam ilyesmivel a sérülő-elhasználódó gázmaszkok kapcsán.

A történetvezetésben is eszközöltek pár apró újítást a fejlesztők: például a pajszer megszerzése előtt még részt kell vennünk pár kör fegyvertelen futkározásban, amely során a hogyhogynem odakerült jelzőrakétákkal kell meggyújtanunk a kutatócsoport magából kivetkőzött tagjait. Ez a mellékzönge az eredetiben nem szerepelt, ahogy a jelzőrakéták sem – igazából nem is értem a logikát a föld alatti laboratóriumban tárolt efféle eszközök mögött. A későbbiekben is lesz pár módosítás, de ezekre csak azok fognak felfigyelni, akik vagy nemrég játszottak az első résszel, vagy olyan penge a memóriájuk mint nekem (ezzel most ütöttem a pár bekezdéssel ezelőtti magamra vonatkozó megjegyzésemet, de sebaj). Feltűnt például, hogy a hatméteres szörny (akit a bevezetőben említettem) itt már nem hajigál autókat. Ez legyen a legkisebb baj. (UPDATE: basszus, és mégis hajigál. Mea culpa.)


Szépszeműek klubja


Őt tévénézés közben leptem meg (viccen kívül)


Sasszem kapitány felméri a terepet (az ott mögötte egy zombi)


Look of disapproval

Ami viszont már komolyabb gond, hogy a játék helyenként kissé amatőr megoldásokkal operál. Az optimalizálatlanság is ki tud zökkenteni néha a ritmusból (valami hatalmas robbanás, baleset, akármi történik, és a gép beszaggat néhány pillanatra ezzel tönkrevágva a show-t), de a lezáratlan sarkok jelenléte, amelyeken átlátszik a háttér is elég illúzióromboló (példa rá a gátnál vízben lubickolás során látható). Persze vannak komolyabb hibák is (a nyílpuska megszerzése során a játék nem vette észre, hogy a ketreccel együtt a vízbe zuhantam, ergo nem kezdte el számolni a hátralevő levegőmennyiséget – cserébe viszont moccanni sem tudtam, tölthettem vissza az előző állást), néha egy-egy crash is befigyel, de szerencsére semmi olyan, ami miatt habzó szájjal szidnánk a fejlesztők édes anyját.

Ezt tenni (mármint anyázni őket) márcsak azért sem ildomos, ugyanis mindezt ingyen kapjuk kézhez tőlük – bizony nem kell még a Half Life sorozat egyik tagját sem birtokolnunk ahhoz, hogy telepíthessük! Mindössze a Source SDK 2007-et, valamint a Steam-et kell felraknunk pluszban (mivel az SDK-t azon keresztül lehet letölteni), és máris megízlelhetjük a Black Mesa berkein belül fogadó hightech lidércnyomást. Úgy gondolom, hogy azok akik valami fatális hiba folytán kihagyták az első részt (ugye Nfol?) azok azért, akik pedig annak idején hozzám hasonlóan leejtett állal bámulták az első részt bő tíz évvel ezelőtt azok pedig azért próbálják ki. Újraértelmezés még nem sikerült ilyen jól.

Hivatalos oldal itt.

Mintha csak tegnap lett volna: bő egy évvel ezelőtt annyira rá voltam feszülve a Fallout sorozat harmadik(nak mondott, bár a Tactics miatt kicsit pontatlan sorszámmal ellátott) részére, hogy sokáig másról sem szólt a blog, csak hogy mennyire eltalált, zseniális, ötletes, és egyáltalán: olyan élményekkel teli a játék, amelyeket nyugodt szívvel elmesélhetsz a nem kocka haverjaidnak is, és ők is röhögni (vagy hüledezni, sztorija válogatja) fognak rajta. Márpedig ilyenekkel tele volt a Pusztaság: Harold a faember, az óriáshangya-királynő, a Hangyaember vs. Robotember örökrangadó, a szökött rabszolgák terve a Lincoln-szobor fejével kapcsolatban – a lista hosszan sorolható. Ehhez jött az általános hangulat: képzeld el, ahogy a kietlen pusztákon, szétdúlt városok utcáin kóborolsz, közben valami jazz nyekereg a PipBoy-odból, és az a Hold süt le rád, ami szemtanúja volt az emberiség boldog békeéveinek, és annak is, amikor majdnem kiirtotta saját magát… ezt nagyon nehéz szavakkal leírni, ezt át kell élni. A fanyalgó hangok ellenére (ez olyan mint az Oblivion, csak fegyverekkel, meg hasonlók) én, mint tapasztalt Fallout 1-2 veterán (múltkor olvastam valami tizenéves hülyegyerek kommentjét egy New Vegas-os videó alatt, hogy a hármat próbáljátok ki, az első kettőt ne, mert azok szarok… le merném fogadni, hogy nem is játszott velük, csak látott pár screenshotot) nyugodt szívvel állíthatom, hogy a sorozat harmadik része nemcsak hogy nem okozott csalódást az elődei fényében, de sokkal átélhetőbbé tette az emberiség romjain tett túránkat! Persze ehhez kellett a fasza 3D-s motor, a napszakok váltakozása, a sok-sok utalás az elődökre (egy szó: Dogmeat), a perkrendszer átemelése, a V.A.T.S. célzórendszer, a random találkozások, és még sok-sok egyéb apróság, amelyeknek hála egy az egyben megkaptuk a nagy betűs Fallout Hangulatot. Imádtam, és imádom a mai napig.

Érezhette a Bethesda is, hogy erről a rókáról érdemes lenne még egy bőrt lenyúzni (gondolom sokat segített a döntésben az első héten eladott 4700000 példány is), így megbízták az efféle alantas dolgokban meglehetősen rutinosnak számító Obsidian Entertainment-et egy spinoff összedobásával. A rókabőrös hasonlat, meg a spinoffnak titulálás szerencsére ezúttal nem kell, hogy negatív asszociációkat keltsen az egyszeri gamerben: ugyan khm… elég sok minden ugyanolyan maradt, mégis maradandó élmény végigtolni ezt is hála a rengeteg kreatív energiának, amit beleöltek a fejlesztők.


Dat sunset (alapból nem így fest, kellett hozzá ez a mod)


Zuhogó eső, viszonylag rendezett utcakép

Kezdjük talán azzal, hogy kaptunk egy teljesen új területet: az alapjáték Washington DC-je helyett most Las Vegas-t és tágabb környezetét van szerencsénk jó alaposan körbejárni. A nevadai sivatag megkapó szépségű nagy büdös semmije telitalálat abból a szempontból, hogy a miliőnek hála tökéletesen át tudjuk érezni, mit érezhet egy jenki redneck atomháború után: szellősen épült városok, hatalmas kiszáradt tavak, kősivatagok, régi, elhanyagolt ipari létesítmények, radarállomások várnak arra, hogy lakóik fejének sörétessel való megcirógatása után szétlootoljuk az agyunkat odatévedvén. Változás az előző részhez képest, hogy ezt a területet nem érte akkora pusztítás, mint a keleti partvidéket, ezért jóval pezsgőbb élet zajlik: ugyan bevallom férfiasan, hogy a helyi civilizáció legnyüzsgőbb városában, New Vegas-ban még csak nem is jártam (dacára a huszoniksz óra játékidőnek, amit eddig belefeccöltem a játékba), de ez a térkép más pontjaira tévedve is szembetűnő. Persze ne tessék túlzsúfolt utakon araszoló autókra, plázákban henyélő tinikre, meg hasonlókra számítani, ez a játék azért mégiscsak egy atomháború után játszódik. Amúgy az emberi civilizáció pusztulását szerencsére nem akarták igazán érzelmi alapokra helyezve ábrázolni a fejlesztők (ahogy nem törekedtek erre az előző részben sem igazán), pedig igazán torokszorító érzés lehetett volna szembesülni mindazzal a szépséggel, amit elvesztettünk a világégés során, ha kicsivel több hatásvadász helyszínen találkozhatnánk a pusztulás igazán szomorú következményeivel – teszem azt lehetne több olyan helyszín, ami nem romos állapotában gyönyörű lehetett a bombák előtt. Enélkül viszont csak megyünk előre, néha szinte bele se gondolunk abba, hogy min ment át a világ, minek köszönhetően csökevényesedett ilyen ókori szintre vissza az emberi faj. Sebaj, a sztori így is elég epikus, bár az előző rész atombombarobbantós küldetéséhez hasonló súlyú döntéssel még nem találkoztam. Persze egyes emberek, csoportok életébe rendesen bele tudunk avatkozni, de azért ez mégiscsak más, mint eldönteni, hogy egy várost elemésszen egy gombafelhő, avagy megmeneküljön.


Laza vagyok, szétesem, power armor édesem!


New Vegas külvárosa éjszaka

Ha már belemásztam a történetbe nézzük mi is motiválja majd a játék alatt a főhősünket. Az intro egy meglehetősen mókás momentummal zárul: egy jól öltözött gengszter fejbelő bennünket egy kisváros temetőjében, és belezuhanunk egy előre ásott sírba. Ha ezzel véget is érne a játék, akkor gondolom elég sokan követelnék vissza a pénzüket, de természetesen túléljük a golyót,  majd pár nap kóma után a városka orvosánál térünk magunkhoz. Innentől már csak egy dolog éltet bennünket: megtudni, hogy ki volt a gengszter, és miért volt velünk ilyen udvariatlan. Az ehhez vezető út már ismerős lehet: küldetéseket csinálunk meg, amelyek gyakran állítanak morális döntések elé, lootolunk ezerrel, fejlődünk, felfedezünk, és miközben szép lassan bejárjuk a környéket egyre több információt szerzünk a jól öltözött úriemberről, aki azon a szép nyári éjszakán nem átallott egy ártatlan futár életének végére majdnem pontot tenni. Persze a hozzá vezető út meglehetősen hosszú, amit csak tetéz ha úgy játsszuk a játékot, ahogy azt a fejlesztők szerették volna: tessék bejárni a térkép minden zegét-zugát, rengeteg eldugott mellékküldetés, vagy csak poénos momentum marad ki, ha végigvágtáztok a főszálon! A legutolsó eldugott völgyben is várni fog egy olyan bunkerbejárat, ahova nem tudtok bejutni, vagy egy NPC, aki hülyeségeket mesél a régi időkről! Hihetetlen mennyiségű apróság van beletömve a játékba, amelyeknek hála csak tompítottan jön át az “ezek csak scriptelt párbeszédek, ezek csak scriptelt események”-feeling (ami persze egyből felerősödik, ha valami ostoba bugnak köszönhetően a városkák lakosai egymáson akarnak átsétálni, de ez már másik történet). Persze mindez igaz volt a harmadik részre is, úgyhogy a játék ezen zseniális vonása szerencsére nem tűnt el dacára annak, hogy más fejlesztőcsapat dolgozott rajta, mint az elődjén.

Ami változott, hogy hangsúlyosabb szerepet kapnak a társak: míg – emlékeim szerint – a harmadik részben csak Dogmeat volt potenciális társ, addig itt már humanoidokkal (illetve egy robottal) is összeállhatunk, amelyek mindegyike más és más előnyt nyújt: van olyan, amelyiknek hála körvonalak jelzik célzás közben az ellenfeleket és a társakat (éjszaka azért jól jöhet), van amelyiknek jelenlétében kevésbé kopnak a fegyvereink, és így tovább. Alapvetően eléggé statikus a kapcsolatunk velük, odaadjuk nekik az elseftelni szánt minigunt (“ne, cipejjed”), aztán ennyiben kimerül az interakció. Harcban általában azért jól jönnek, bár elég sűrűn elájulnak, ilyenkor várni kell pár másodpercet, hogy abbahagyják a heverészést. Ugrani továbbra sem tanultak meg (ahogy anno Dogmeat sem tudott), úgyhogy egész könnyű őket elhagyni, főleg ha valami rázósabb terepen akarunk keresztülvágni.


Úristen, mennyi loot!


Még egy impresszív külső nézeti kép (vagy mifene)

Változás még a reload/workbench-ek és campfire-ek megjelenése: első kettővel lőszert, és különféle tárgyakat, míg utóbbival különféle gyógyhatású főzeteket és mérgeket állíthatunk elő a Pusztában található alapanyagokból. Ennek köszönhetően a craftolás rajongói a bunkerek mélyén található szeméthalmokból olyan hasznos tárgyakat készíthetnek, mint a Super Stimpack, vagy a Weapon Repair Kit.

Fontos újdonság még a frakciók megjelenése: hirtelenjében a GTA2-höz tudnám hasonlítani a megoldást, melynek hála a sivatagban erre-arra bóklászó, helyőrségeket üzemeltető, esetlegesen másokat rabigába hajtó, fosztogató szemétládák csapataival különféle viszonyokba kerülhetünk. Ha például valamelyiknek a seggét is kinyaljuk (ahogy én tettem a Brotherhood of Steel-lel, kellett az erőpáncél), akkor a táboraikban engedményt kapunk a kereskedőiknél, szabad a bejárásunk mindenhova, míg ha az első adandó alkalommal lemészároljuk valamelyik őrjáratukat (ahogy én tettem a Caesar’s Legion-nel, miután láttam mit műveltek egy kisváros lakóival), akkor értelemszerűen nem fognak a keblükre ölelni, sőt bérgyilkosokat is a nyakunkra fognak küldeni alkalomadtán. Az adott frakcióra jellemző páncélt viselve oda kell figyelnünk, hogy hol mutatkozunk: ha például éppen egy a BoS által gyártott T45-d típusú power armorban feszítünk, akkor – dacára az addig ápolt jó viszonynak – az NCR-os katonák nekünk fognak esni, mint hülyegyerek az anyjának ahelyett, hogy megdicsérnének, hogy milyen szexik vagyunk benne. Ennek oka a két frakció közötti régóta húzódó viszály, amelynek legutolsó momentuma a Helios 1 erőműnél lezajlott csata volt, melynek során… de ennyi elég is lesz a spoilerezésből. Apró hülyeség, hogy bezzeg az nem fáj senkinek, ha a kísérőnk visel ellenséges frakció által készített öltözetet.

A grafika persze már nem mai gyerek: helyenként kifejezetten homályos felületek borzolják az ember idegeit, nem beszélve arról a gusztustalan effektről, ahogy a nagy büdös semmiben gyalogolva néha túl hirtelen tűnnek elő tereptárgyak, illetve néha későn “kap észbe” a motor, és késve húzza rá az objektumokra a részletesebb textúrákat. Persze ezen felül lehet emelkedni, ugyanis a belső terek a maguk bájos lepusztultságával, a fényeffektek (a lemenő Nap erősebben világítja meg a felé eső falfelületeket, stb.), valamint a még mindig zseniális V.A.T.S. célzórendszer által képernyőnkre varázsolt lassításban végigélvezhető végtagszakadások azért meglehetősen faszán néznek ki.


Sárkányröptetés (ezeket a szárnyas szörnyeket amúgy kifejezetten utálom)


Hősünk heroikus beállásban, a háttérben New Vegas fényei

Hibákból persze most is van jó pár, amelyek között akad kifejezetten vicces, és kifejezetten frusztráló is. Szerencsére csak ritkán találkozunk olyannal, ami miatt be kéne töltenünk az előző állást, olyan viszont akad bőven, ami kizökkent a hangulatból. Ezek közé tartoznak az AI hülyeségei: az még csak-csak elmegy, hogy – ahogy már említettem – a kísérőink nem tudnak ugrani, ezért néha kilométereket nyargalnak utánunk, de amikor szűkebb folyosókból álló térképeken (például Vaultokban) egész egyszerűen nem tudja az engine őket hova rakni, szépen beclippelnek a falba, és onnan csápolnak kifele… na az nagyon illúzióromboló. Tegnap elképesztő látvány volt az is, amikor Veronica (az egyik választható társ) kicsit elpihent néhány sentry robottal való barátkozás során, majd amikor elrendeztem a sorsukat, és magához tért végre akkor olyan animációval állt talpra, amilyet én még játékban nem nagyon láttam 🙂 A néha előforduló fagyikat már nem is említem, tessék sűrűn nyomkodni az F5-öt. Akadnak olyan hibák, logikátlanságok is, amelyek nem a grafikát, hanem a játékmechanizmust érintik (hozzáteszem, ezek már az előző részben is jelen voltak): egy óra alvástól begyógyul minden lőtt/harapott/tépett sebünk, beforrnak a csontjaink és a hasonlók engem még most, jópár óra játék után is kicsit zavarnak/megmosolyogtatnak (passztól függően). Kicsit hangulatgyilkos az is, amikor egy-egy nagyobb épületben minden szoba ugyanúgy néz ki, ugyanaz a bútorok elrendezése, a loot, egyszóval minden – szinte látom magam előtt a level designert, ahogy húzza a kijelölőkockát az első kész helyiségen, és arcán kéjes mosollyal nyomkodja a paste-t egymás után. Ez a probléma amúgy csak annak fényében tűnik jelentősnek, hogy a játék többi aspektusa mennyire erős, nagy így a kontraszt.

Ugyanis a többi aspektusa kurva jól sikerült. Gyermeki örömmel fosztogatja az ember az újonnan felfedezett helyek ládáit, a levadászott ellenfelek hulláit, és ugyanilyen boldogság az is, amikor sikerül egy szövevényes küldetés végére pontot tenni. Némelyik NPC dumáin sírva röhögtem (például Primmben a kaszinóban van egy idegenvezető robot, aki előadja Vikki és Vance  történetét, akik olyanok voltak, mint Bonnie és Clyde leszámítva pár khm…. “apró” eltérést), és volt olyan sötét titok a múltból, amitől kirázott a hideg (Vault 11). A bejárható terület hatalmas, a történet zseniális, a játékélmény feledhetetlen – bőven megéri az árát, jóval többet nyújt egy átlagos rókabőrnél. A Fallout 4 megjelenéséig mindenképpen próbálja ki, aki még nem tette!

Killing Floor – repkedő cafatok lassításban

Posted by JonC On november - 30 - 2011 1 COMMENT

Az előző postomban már előrevetítettem, hogy írni fogok erről a játékról is néhány gondolatot, ámde mindezt kis híján csúnyán keresztülhúzta a Skyrim feltűnése a vinyómon. Az új sárkányhentelős jövevény ugyanis olyan mértékű mestermű, amilyennel nagyon ritkán találkozik a hozzám hasonló komplex játékokra éhes gamer, ennek megfelelően meg is szállta a szabadidőmet múlt hét csütörtökön – még szerencse, hogy jött a hétvége, amit rendszerint a billentyűzet csapkodása helyett khm.. más dolgok csapkodásával töltök (ezt most nem fejteném ki, ha nem muszáj), így – mire teljesen kifejlődhetett volna bennem a hisztérikus imádat, melyet csak örömódák hosszú körmondatokban elzengésével tudtam volna kifejezni – szerencsére tarthattam egy kis szünetet, és csak szóban fejtegettem a barátaimnak, hogy “bazzeg, az elején a barlangban több percig flesseltem a patakra, ahogy bucskázik a kövek között, annyira meg volt csinálva!”. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ha nem csak egy délután erejéig merültem volna el a helyenként erős Fallout-os utánérzésű, ámde mégis tökéletes aprólékossággal megkomponált skyrim-i táj szépségeiben, akkor most már semmi másról nem tudnék érdemben nyilatkozni, csak róla. Így viszont szerencsére még nagyritkán eszembe jut a Killing Floor, és a L4D2 is, úgyhogy gyorsan írok is az előbbiről – amíg még frissek az emlékek.

A Killing Floor-t egy kis fejlesztőcég, a Tripwire Interactive fejlesztette, és pályafutását mint Unreal Tournament 2004 mod kezdte. Ebből fejlődött tovább, amíg teljesértékű játékként meg nem jelent bő két évvel ezelőtt.  Ugyan olvastam olyat is róla, hogy a Left 4 Dead szériával egy szinten áll, annak mintegy konkurenciájaként szolgál, de ez csak nagyon részigazság:  vannak átfedések, de túl sok aspektusában nyújt teljesen más élményt ahhoz, hogy egy az egyben összevethető lehessen a Valve zombihenteldéjével.

A játék története például jóval egyszerűbb: Londonban nagyon rosszul sül el a kormány/katonaság titkos kutatása, melynek eredményeképpen a környéket elözönlik a szörnyek, amelyek levadászása természetesen a mi, és társaink feladata lesz. Itt szó sincs mindenféle elérendő hajókról, sem a szereplők közötti anekdotázásokról (amiből akadt rendesen a Left for Dead 2-ben): ebben az esetben inkább a Quake 3/Unreal Tournament pályaszerkezete köszön vissza a körkörös felépítésű folyosókkal, az arénaszerű termekkel, és a viszonylag szűk alaprajzokkal – ellentétben a L4D2 helyenként Half Life 2-be hajló utcaképeivel. Fontos eltérés az is, hogy itt nem egy lineáris nyomvonalon, hanem szörnyek hullámain kell végigküzdenünk magunkat. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy adva vagyon egy számláló a jobb felsőben, ami az adott hullámból hátralevő szörnyeket mutatja, a célunk pedig az, hogy lehetőleg minél kevesebb veszteséggel redukáljuk le nullára. Ha ez sikerült, akkor jön a shopping: minden pályán van egy csaj, aki az egyes hullámok után más és más helyiségben nyitja meg az üzletét, ahova betérve vehetünk új fegyvereket, lőszert és páncélzatot. Jópofa megoldás, hogy ezek a helyiségek rendszerint a pálya teljesen átellenes felein nyílnak meg (mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a boltos hogyan jut át az ellenfelektől hemzsegő folyosókon), ráadásul csak egy-egy percre, ergo amikor már csak néhány dög van életben, akkor érdemes átvonulni az új nyitási ponthoz (amit a HUD-on egy nyíl és egy távolságjelző mutat). Egy pályán (alapesetben, szervere válogatja) tíz hullámnyi drágaság tör az életünkre. Minden alkalommal nagyobb számban képviseltetik magukat, sőt úgy az ötödik-hatodik hullám környékén előkerülnek az igazán morcos példányok, melyek legyőzése rendszerint lehetetlen egyedül. Ha mind a tíz hullámot sikeresen abszolválta a csapat, akkor jön a Patriarch, akit a népes szörnysereglet atyjaként és vezéreként aposztrofálhatunk: brutális rakétákkal, és az alkarja helyére épített minigunnal aprít, sőt rendelkezik a láthatatlanná válás tulajdonságával, amelyet arra használ, hogy elvonuljon felgyógyítani magát, ha véletlenül túl sok gránátot robbantottunk az arcába. Ha netán őt is sikerül megfektetni, akkor nyertünk, ha netán nem (amire azért akad némi esély), akkor buktuk az adott térképet. Az őt megelőző hullámok során úgymond nyugodtan meghalhatunk, “mindössze” az addig felhalmozott pénzünkből kell majd új fegyvereket vennünk (később lesz erről szó), illetve amíg a többiek játékát figyeljük nem nő a fragszámunk – bár ez utóbbi csak hiúsági kérdés leszámítva, hogy elesünk pár percre a fejlődés lehetőségétől is (szintén lesz róla szó később).

Waiting for the storm

Eldurvult a húsvét ((C) by Nfol)


Tojj nekem egy tankot!

Ugyan a trailereket nézegetve a játék egy agyatlan mészárszék diszkrét bájával megáldott Painkiller/Serious Sam-klón képét mutatja, de ez távolról sem igaz: a Tripwire-es arcok sikeresen ötvözték a fentebb említett két játék mechanizmusait a Team Fortress 2 class-rendszerére hajazó fejlődési rendszerrel: class-ok helyett ebben a játékban perk-ek találhatóak (amelyeket amúgy hullámonként megváltoztathatunk), és – bár bármelyik perk-kel megvehetünk bármilyen fegyvert ellentétben a TF2-vel – ezek befolyásolják a sebzéseinket/sebességünket/sebzésellenállásunkat/stb. Ez így lehet hogy kicsit zavaros volt, nézzünk egy példát: a Firebug perk-kel árengedményt kapunk a lángszóróra, és a MAC10 nevű gyújtólövedékes géppisztolyra, továbbá több tüzelőanyagot tudunk a lángszóróhoz magunkkal vinni, többet sebzünk vele, stb… – viszont más fegyvereket drágábban vehetünk meg cserébe. Ugyanilyen előnyöket/hátrányokat hoz magával a többi perk is: Sharpshooter-ként jóval nagyobbakat sebeznek a fejlövéseink, olcsóbbak a precíziós fegyverek, Berserker-rel hasonló a helyzet, csak a közelharci fegyverekre (továbbá nagyobb a sebzésellenállásunk is, hogy jobban bírjuk az adok-kapokot), és így tovább. Ezek a perkek ráadásul fejleszthetőek is: mindegyiknél van lehetőség szintlépésekre, melyek nagyobb sebzéseket, nagyobb árengedményeket, sőt ötös-hatos szint környékén már ingyen kapott fegyvereket is jelentenek. Mondanom sem kell, hogy megfelelően magas szintű perkek nélkül esélyünk sincs egy Hell on Earth nehézségű szerveren, ugyanis hiába célzunk pontosan ha a találataink nem sebeznek elég nagyot. Ennek a rendszernek hála folyamatos taktikázásra vagyunk kényszerítve: én általában az első két-három körben Sharpshooter vagyok, mivel ez a perk növeli a sebzéseket az olcsóbb fegyverekkel is, ámde ahogy jönnek a masszívabb ellenfelek át szoktam váltani Demolition-re, hogy a gránátvető olcsó legyen, és szakítson, esetleg Firebug-ra hogy megfelelően effektív lángcsóvákkal gyengítsem meg az időközben feltűnő Fleshpound-okat. Jellemző módon érdemes magunknál tartani közelharci fegyvereket is, mivel a közelre lőtt gránátjaink minket is sebeznek, és nem árt valami lőfegyver, amivel az arcunkba mászó kisebb szörnyeket rendre tudjuk utasítani. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy ennek kapcsán a játékban Handcannon-ként szereplő .50-es kaliberű pisztolyt a figyelmetekbe ajánljam: meglehetősen jó hatásfokkal üzemeltethető a legtöbb mezei dög ellen, főleg ha mindkét kezünkbe szerzünk belőle egyet.

Az elmaradhatatlan kedvcsináló trailer a játékból

Természetesen a böhöm nagy fegyverek és sebzések nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy mind a tíz hullámot túléljük: társak nélkül bizony – akár csak a L4D2-ben – a sok lúd disznót fog győzni, pláne ha a szárnyasok közé keveredik néhány cápa is – a teljes képzavar ellenére azért remélem érthető a hasonlat. Főleg a negyedik-ötödik kör után már mindenképpen érdemes egymás közelében maradni, ugyanis – újabb hasonlóság a Valve játékával – komolyan kellemetlen tud lenni, amikor a társaid elkeverednek valahova, te meg csak állsz, mint ………. (tetszőleges hasonlat beilleszthető) a sötét folyosón, miközben mindkét irányból szörnyek közelednek feléd. A KF-Bedlam nevű pálya (nagy kedvenc, egy elmegyógyintézetbe oltott technoparty-t tessék elképzelni) ebből a szempontból hatványozottan kritikus: a sok zegzugos csontsötét folyosó olyan labirintust alkot, amelyből nehéz élve kikeveredni, ha az ember magára marad. Ellentétben a L4D2-vel itt korlátlan alkalommal lehet egymást gyógyítani, ámde egy-egy gyógyítás között perktől függően változó időtartamnak el kell telnie – ez alól egyedül a Medic kaszt kivétel. Ezen kívül persze más előnyei is vannak ha kooperál a csapat: amíg újratöltünk addig sem maradunk védtelenek, a már komolyabb fegyverekkel rendelkező társaink leszedhetik a nyakunkról a minket láncfűrésszel éppen felszeletelni vágyó Scrake-et, segíthetnek az ajtók lezárásában, stb. Apropó ajtózárás: van lehetőség a legtöbb ajtót behegeszteni, amivel ideig-óráig visszatarthatjuk a vérünkre szomjazó seregletet. Ez főleg akkor lehet hasznos, ha találunk egy jól védhető pontot és szeretnénk ha legalább ideiglenesen ne támadhassanak minket hátba – azt meg úgyis meghalljuk, amikor az ajtó beszakad mögöttünk. Még egy apróság visszatérve a csapatjátékra: illik megszórni egy kis pénzmaggal (alapértelmezésben a B billentyű) az éppen szerverre csatlakozott társat, főleg ha már a hetedik-nyolcadik hullámnál jártok, ugyanis alappisztollyal esélye sem lenne túlélni az adott kört!

Ha már említettem pár komolyabb ellenfelet ejtsünk róluk pár szót: a játék ezen aspektusa némi fanyalgásra adhat okot, ugyanis – szerintem legalábbis – nem elég fantáziadús a felhozatal: okádós dagadék itt is van, ezen kívül érdekesebb szörnyként esetleg a szinte teljesen láthatatlanul közelünkbe lopódzó, majd tűéles karmait belénk mártó Stalker, a sikoltásával sebző Siren, a láncfűrészét lóbálva ránk rontó Scrake, esetleg a csak össztűzzel legyőzhető Fleshpound említhető. Az összes szörny közül csak néhány rendelkezik valódi távolsági fegyverekkel, így jellemzőek a test test elleni jelenetek. A játék amúgy ezt a tényt (mármint hogy szinte az összes szörny csak karmokkal rendelkezik) a nagy számbeli fölénnyel kompenzálja, úgyhogy gyakran épp’ elég lesz fölébük kerekedni így is, nemhogy még kilométerekről lődözzék a fejeseket.

Fontos megemlíteni a játékmenet szerves részét képező Z.E.D. Time nevű effektet, amely annyit takar, hogy adott esetben egy-egy beakasztott fejes, esetleg egy-egy nagyobb robbantás után az idő néhány másodpercre lelassul, így jóval pontosabban tudjuk kiosztani a következő néhány lövésünket. Ez független attól, hogy mi vagy egy csapattársunk követtük-e el a kiváltó lövést, így könnyen előfordulhat hogy éppen futunk át egyik teremből a másikba, és egyszer csak belassul minden. Ennél már csak az idegesítőbb, amikor mindez láncban egymás után akár háromszor-négyszer is megtörténik azt eredményezve, hogy fél percet belassulva kell töltenünk, miközben éppen nem vagyunk akcióban. Ennek ellenére a dolog hasznos, gyakran életet is menthet, ráadásul olyan látványos screenshotok lövésére van lehetőségünk általa mint ezek itt:


Srácok, pont jó helyen vagytok a sebészeten, rögtön ellát titeket doktor Mengele!


Csendélet a játékból


Ludicrous Gibs


Én és a lángszóró – mindenkinek melegség önti el a szívét tőlünk

Ha már szóba jött a látványosság: a játék az Unreal Engine 2.5-öt használja meglehetősen jó hatásfokkal: ugyan a szörnyek kidolgozottsága hagy némi kívánnivalót maga után a pályák meglehetősen részletgazdagok: jól eltalált textúrákkal, ambient fényekkel sikerült a legtöbbjén elérni a kívánt hatást, ami legtöbbször a minél nagyobb parafaktor volt. Ehhez társulnak az effektek: a lángszóró csóvájától kezdve a szakadó testrészeken át az ízléses agy- és koponyadarabkák röpködésétől kísért headshotokig minden a helyén van. Mindezt megtámogatja egy remek fizikai modell, shotgunnal kész élvezet mellbe lődözni az egyszerűbb szörnyeket, és nézni ahogy repülnek három-négy métert, egy-egy robbanás után pedig a szélrózsa minden irányába testrészek repkednek – jó esetben mindez lassításban történik, ahogy azt az előbb már említettem.

Ahhoz képest hogy a játék mint mod kezdte a pályafutását, valamint hogy a körítés is kicsit amatőr (nincs CGI intro, a menüje is elég puritán, hogy az indításkor feltűnő splash ablakról már ne is beszéljünk) szerintem nagyon megéri az árát, pláne hogy elég sűrűn le van árazva a Steam-en. Agyatlannak tűnő játékmenete rengeteg lehetőséget rejteget (különben nehéz is lett volna ennyi mindent összehordani róla), a grafikája is rendben van, sőt tömve van csodálatos achievement-ekkel is – kár, hogy magyar szerver már nem nagyon van, amin lenne egyáltalán élet. Remélhetőleg ez meg fog még változni, addig is tessék barátkozni a német és francia arcokkal – némelyikük nem is akkora fasz, mint ahogy az ember gondolná. Ezer-ezerötszáz forintot megér, a döngölős metállal kísért mészárszék esti macskarugdosás helyett tökéletes program.

Kicsit ég a pofám, hogy lassan két hete nem vakkantottam ide semmit, de rögvest elmondom az okokat: a sok meló, a rengeteg születésnap, amit meg kellett ünnepelni (a heveny alkoholmérgezések amúgy is visszavetik az ember alkotókedvét), meg a ködös Albion legrútabb napjait idéző időjárás mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ne legyen kedvem a blogra pötyögni. Mindez persze eltörpül a post címében említett két játék mellett (szerk: háhá, ez van amikor utólag írom át a címet, de ezt elfelejtem szinkronizálni a szöveggel… eredetileg szerepelt a címben a Killing Floor című játék is, innen az ellentmondás), amelyekre sikerült olyan szinten rákattannom immáron hetek óta, hogy általában ahogy hazaesek a melóból bontok egy családi csomag szotyit, egy fél littyós Adrenalint, és már megyek is fel valamelyik szerverre hentelni. Ilyen körülmények között persze, hogy nincs időm blogolni, és most is csak az adott ihletet, hogy erről a két istenverésről értekezzek, amelyek olyan szintű függőséget okoztak számomra, amilyet legutóbb a Minecraft tudott csak (igen, tudom, kijött a végleges, de egyelőre szabályosan nem tud érdekelni. Talán majd valamikor jövőre).

Először is újabb hálát kell rebegnem a Steam urai felé: a naagy halloween-i leárazás keretében jutottam hozzá mindkét játékhoz, és azt kell hogy mondjam megérte a darabjáért kifizetett körülbelül ezer forint márcsak azért is, mert mindkettő masszívan multira épül. Azért fontos ezt megjegyezni, mivel pont ez az a játékstílus, amiért szerintem érdemes fizetni, így nem kell crackelt-warezolt-hackolt kliensekkel vacakolni hasonlóan összegányolt szervereken, hanem úgy csapathatjuk őket, hogy nincs semmi ami megzavarna: néhány kattintás, és máris benne vagyunk az akció közepében.

És micsoda akcióról beszélünk! Ugyan egyesek nem átallottak párhuzamot vonni a két játék között (és mintegy egymás konkurenciáit emlegetni őket), ez távolról sincs így: igaz, hogy mindkettőben nagy hangsúlyt kap az erőszak, meg a fröcsögő vér, de ezt más módokon keltették életre a készítőik: míg a Left for Dead 2 némileg szofisztikáltabb, realitásra nagyobb hangsúlyt fektető módon teríti be belsőségekkel a monitorunkat, addig a Killing Floor mindezt a nyolcvanas évek tucathorrorjainak kellemes légkörét felidézve teszi. Ami viszont közös bennük az az, hogy mind a kettő magával ragadó a maga nemében, és nagyon addiktív – lásd a megjegyzésemet a post elején a blog tetszhalálával kapcsolatban.

Kezdjük a jellemzést talán a Left for Dead 2-vel: adva vagyon egy barátságos szituáció, miszerint kitört a Földön (vagy csak Amerikában… hm, mintha ez már zajlana is) egy jó kis zombi apokalipszis, melynek következtében a déli államok utcáit, erdeit is ellepik a honpolgárokból nyáladzó, nyüsszögő, és meglehetősen pigmenthiányossá vált lények, amelyeken négy hősünknek valahogy keresztül kéne vergődnie magát. Kalandjaink során megfordulhatunk egy plázában, erdőkben, vidámparkban, és egyéb mókás helyeken, amelyek egy valamiben megegyeznek: mindegyik hemzseg az élőhalottaktól, akik valamiért nagyon morcik ránk. A hemzsegést tessék szó szerint érteni:  nem egyszer adódik olyan jelenet, amikor a társaidat egész egyszerűen szem elől veszted a nagy kavarodásban, amikor egyszerre ront rátok vagy száz magából kivetkőzött halott. Az előzetes várakozással ellentétben (értsd: nem ezt várja az ember egy hullától) legtöbbjük meglehetősen fürge, és ráadásul cikkcakkozva futva próbálja az embert becserkészni, ezzel alkalmasint vidám futóversennyé varázsolva a játékmenetet, ahol valóban a lét a tét.


Az arckifejezés teljesen passzol a helyzetükhöz


“Ez se nehezebb, mint fát vágni… mondjuk azok nem akarják megzabálni az agyamat”


Mintha a bal felső hatos egy kicsit szuvasodna

Mivel a túlerő jellemzően sokszoros (és bizony a sok lúd itt is disznót győzhet, ahogy azt nem egyszer volt szerencsém megtapasztalni, böhöm nagy combat shotgun ide vagy oda), ezért a csapatjáték egész egyszerűen elengedhetetlen feltétele a túlélésnek: az még a monitor előtt ülve sem egy kellemes érzés, amikor az embert fojtogatja egy Smoker (később még lesz róla is szó), csépeli a köré gyülemlett siserehad, miközben a csapattársai már árkon-bokron túl járnak, és egyiknek sem jutna eszébe esetleg visszamenni segíteni. Pontosan ezért is nagyon fontos, hogy megfelelő embereket fogjunk ki magunk mellé, persze ez egy nyilvános szerver esetében meglehetősen zsákbamacska jellegű téma. Mindenesetre ha sikerül néhány agyilag eléggé fejlett arcot találnunk, akiknek esetleg még mikrofonban is megemlíthetjük, hogy “várjatok meg, éppen gyógyítom magam”, akkor a játék meglehetősen szórakoztató tud lenni, és jó hatásfokkal adja át a világvégi egymásrautaltság nem túl vidám hangulatát.
Ha már megemlítettem a Smokert néhány szót ejtenék még az úgynevezett “special”-okról: ezek a zombik különböznek a néha csak agyaggalamb szerepét betöltő sima társaiktól, ugyanis ezekre a drágák még mutálódtak is pöttyet a zombijárványt okozó vírustól. Van közöttük olyan, amelyik elkap a több méteres nyelvével (ez a Smoker), és addig szorít, amíg le nem lövik, vagy meg nem fulladsz, van amelyik hatalmas termetét kihasználva nekifutásból felöklel (amúgy Charger-nek hívják), felken az irányba eső legközelebbi falra, majd – ha itt még mindig nem lőtték le rólad – akkor barátsága jeleképpen elkezd a földhöz csapkodni, mint egy rongybabát. Mondanom sem kell, hogy ez a móka is addig tart, amíg a halál el nem választ. Aztán akad még olyan is, amelyik zöld savat köpköd (ez a Spitter), és mellesleg nőnemű, bár nem hat túlzottan erotikusan a hosszú nyakával, és a nem túl lágy arcvonásaival. A Hunter – nevéhez méltóan – egy remek vadász: faltól falig pattog, és ha egyszer leterít, akkor nem igazán enged – kivétel természetesen, ha kap némi ólmot a fejébe, miközben éppen megpróbál élve felzabálni. A Boomer egy dagadt disznó, aki szó szerint lehány, ha a közeledbe kerül, sőt ha netán sikerül is megölnöd, akkor – ha túl közel vagy hozzá – beterít a hasában található nyálka, amely egyrészt sebez, másrészt meg hosszú másodpercekig zavarja a látásodat, ami azért annyire nem vicces, amikor éppen egy tucat zombi pályázik az ember bőrére. A Jockey egy olyan Gollam-szerű lény, ami a nyakadba ugrik, és megpróbál valami sötét helyre irányítani, ahol majd elmondhatatlanul csúnya dolgokat szeretne művelni veled – természetesen hacsak  nem lövik le időben a fejedről. Végezetül még meg kell hogy említsem a két legérdekesebb arcot: a Witch egy olyan nőnemű lény, amelyik alapvetően nem támad, csak ha túl sokáig tartózkodik valamelyik túlélő a közelében, esetleg rávilágít, netán – ad absurdum – megcirógatja némi skulóval. Olyankor feldühödik, az első támadása tuti földre viszi a legközelebbi túlélőt, majd ráront a többiekre is – még szerencse, hogy azért legtöbbször sikerül időben meggyőzni ennek helytelenségéről. A másik (szó szerint ) nagy kedvenc a Tank, akinek kedvenc elfoglaltsága az élők és a mázsás betondarabok hajigálása, és csak az össztűz szokta jobb belátásra bírni.


Adjon már valaki egy zsepit a hölgynek!


Még valaki?!


Ez a kép egész egyszerűen too much win 🙂

Ezen drágaságok megrendszabályozására meglehetősen bő fegyverarzenál áll a rendelkezésünkre: a már unásig ismert AK-47-M4-es páros mellett van lehetőségünk különféle shotgun-ok, egyéb lőfegyverek bevetésére, de az igazi májerek kedvenc fegyvere a láncfűrész (amúgy megdöbbentően élethű a hangja), de ha más nincs megteszi egy tűzoltófejsze, egy katana, vagy legvégső esetben egy elektromos gitár (ami hangos bajjjnng-gal jelzi a találatokat) is. Ezek mellett találhatunk rögzített géppuskaállásokat, és egyedi fegyvereket is, amelyekhez jellemzően nem lehet új lőszert felvenni: ellövöd ami benne van, aztán dobhatod el.
Szóval adott az alapszituáció: négy túlélő, pályánként (fejezetenként) több ezer zombi, és a cél, amely mindig az, hogy el kéne jutni A pontból B-be. A fejezetek epizódokra bomlanak, amelyek végén mindig egy safe room található: itt következik a következő pálya betöltése, és itt jellemzően mindig találhatunk egészségügyi csomagot, lőszert, és fegyvereket is. A terep meglehetősen reális, ami nagyon jót tesz a beleélési faktornak: amerikai kertvárosi utcák, sikátorok, mocsarak, búzatáblák és hasonló területek várják azt, hogy átvergődjük rajtuk magunkat. A vergődést tessék szó szerint érteni: ebben a játékban nagyon nem kifizetődő a “minden sarokba bekukkantok” stratégia, ugyanis a többiek nem feltétlenül fognak várni rád, és bizony tényleg nagyon kellemetlen élmény tud lenni, amikor az ember arra eszmél, hogy tök egyedül áll egy sötét utca közepén, és minden irányból zombik rohannak felé. Nem egyszer megtörtént az, hogy egy ilyen renitensért kellett visszamenni az egész csapatnak, és bizony mindannyian ott hagyták a fogukat.
Nézzük a külcsínt: a Valve által immáron hét éve pofozgatott Source engine-nel kapcsolatban jutott eszembe múltkor az, hogy olyan mint a Skoda 100-as blokkja: igaz, hogy kurva régi technológia, de még mindig rengeteg minden épül rá kisebb-nagyobb módosításokkal, és még mindig működőképes megoldásnak bizonyul (amúgy nem én értek ennyire a Skoda-blokkokhoz, hanem Tsyga barátom, de ez megint másik történet). A Half Life 2 látványvilágához képest hatalmas az előrelépés: a folyamatosan használt zseblámpák remek árnyéktorzulásokat kreálnak, a Molotov-koktélok nyomán felcsapó tüzek zseniálisak, némelyik pályán úgy szakad az eső, hogy szinte semmit sem látni, és egyáltalán: a grafika összképe remek benyomást kelt. Mindezt csak fokozzák a véres részletek: a zombik mindig azt a testrészük felejtik tovább cipelni, amit eltalálunk a sörétessel, ám mindez csak fokozódik, ha közelharci fegyverrel barátkozunk velük: nyílnak a torzók, szakadnak a kezek, repkednek a fejek ahogy azt kell. Mondanom sem kell, hogy ez a játék nem kisgyerekeknek való, bár hallottam már mikrofonba szólni tizenegykét éves forma kölyköt is… kíváncsi lennék, hogy a szülei tudják-e, hogy mit nyom a csemetéjük a kisszobában, és ha igen, akkor miért nem foglalkoznak vele.

Barátságos kis trailer, hűen visszaadja a hangulatot

A játékot csak ajánlani tudom márcsak azért is, mert az áráért egyrészt hosszú távú szórakozást kapunk (az egyéb játékmódokról nem is írtam, pedig vannak köztük viccesek: a VS-ben például felváltva kell embert, és special-t alakítani), másrészt a zombi apokalipszis-feeling maradéktalan: itt igenis félni fogsz, ha kicsit is lemaradsz a többiektől, ugyanis hirtelen nagyon magányosnak fogod magad érezni a sötétben… Mondanom sem kell, hogy gyenge gyomrúaknak, és érzékeny idegzetűeknek nem javasolnám, a többiek viszont jöjjenek hentelni! 🙂

(A Killing Floor-ról meg majd legközelebb, az is megér egy misét :))

Minecraft 1.8 – a visszaszoktató update

Posted by JonC On szeptember - 27 - 2011 1 COMMENT

Most hogy már egy bő hete nyúzom a legfrissebb Minecraftot úgy érzem, hogy éppen eleget láttam az újításaiból ahhoz, hogy megfelelően megalapozott véleményt alkothassak róla. Az érdekes az egészben az, hogy előtte már kezdett kifújni a lelkesedésem a program iránt: ahhoz már nem volt elég lelki erőm, hogy nekiálljak egy új világnak (a régieket meg már untam, ráadásul valahogyan befejezettnek éreztem őket, és nem volt kedvem hozzájuk nyúlni), ráadásul tudtam hogy semmi új nem fog várni, ha mégis elkezdek egyet. Szerintem Notch és baráti köre is érezhette ezt, ezért is nevezte a legújabb frissítést deklaráltan “adventure update”-nek, amelyben újra megpróbálják a T. Játékosok figyelmét a játék azon aspektusára irányítani, amit én is nagyon szeretek: amikor nekimész a nagy büdös semminek, mászod a hegyeket, benézel minden barlangba, és közben újra és újra rádöbbensz, hogy mennyire elképesztő tájakat tud létrehozni ez a (majdnem) randomgenerátor. Amióta (valahol az 1.5 környékén) bejöttek a biome-k a képbe (azaz már nem csak füves területek léteznek, hanem vannak sivatagok, másfajta fák, ilyesmik) ez még érdekesebbé vált: tényleg más hangulata van egy homoktenger közepén baktatni, mint egy erdőben menekülni a vihar által okozott túlzott sötétségben spawnolt creeperek elől.

Erre tettek rá most még egy lapáttal, ráadásul pont azokat a területeket módosítva leginkább, amelyek a felfedezés izgalmait befolyásolják: új algoritmusokat kapott a terepgenerátor, így mostantól a felszínen folyók, kanyonok, települések(!), a föld alatt pedig – szinte – feneketlen szakadékok, sőt elhagyatott bányák fogadnak, amelyeknek köszönhetően egészen más taktikát kell bevetnünk a felfedezésük során – elég ha csak annyit említek, hogy hála a bányák járatainak alátámasztásaként szolgáló U-alakú faszerkezeteknek most már akár a tárnák mélyén is faanyaghoz tudunk jutni!

Kaptunk pár új blokkot is, amelyek közül a legérdekesebb talán az inda, amit az új mocsaras biome fáiról vághatunk le a szintén új olló eszközünkkel, majd ha valahova felrakjuk, akkor szépen elkezd lefele nőni – mondanom sem kell, hogy ennek segítségével mennyire hangulatos ősi hangulatot árasztó termeket tudunk létrehozni. Lehet mostantól dinnyét is termeszteni – a dolgot mondjuk “csöppet” megnehezíti, hogy magot csak a már említett ősi bányákban elszórva található ládákban találhatunk – viszont utána már mindig tudunk maghoz jutni hasonlóan a búza termesztésének menetéhez. Visszatérve az előbb említett ollóra: ugyan nem új blokk, viszont ennek segítségével megnyírhatjuk a fák lombját, majd az így nyert lombblokk segítségével létrehozhatjuk akár a Ragyogás sövényállatait, de természetesen csinálhatunk labirintust, vagy bármi mást belőlük – a kulcsszó megint a kreativitás, ahogy azt már a játék ezerszer bebizonyította.

Mostantól ellenfeleink között “üdvözölhetjük” az Enderman névre hallgató lényt, aki békés növényevőként kolbászol fel-alá egészen addig, amíg véletlenül rá nem nézünk (azaz rá nem visszük a célkeresztet). Ilyenkor ránk mered, majd – a távolság függvényében akár teleportálva is! – ránk ront. Szerencsére elég könnyű leverni, halála után pedig egy Ender Pearl-lel leszünk gazdagabbak, amelynek egyelőre semmi funkciója nincs, de ez érthető, elvégre még mindig egy félkész játékról beszélünk. Erre utal az is, hogy a levert lények után kapott XP-gömbök is csak töltik-töltik a tapasztalati pont-csíkot (a képernyő alján), viszont értelme nem nagyon van: szintet lépni nem lehet – még. Visszatérve az Enderman-re: jó tudni, hogy csak éjszaka/sötétben spawnol (mint a többiek), viszont ugyan a napfényt jobban bírja mint mondjuk a zombik, a víztől viszont lángra kap.

Van még két új ellenfél, akikkel még nem találkoztam (pedig elég sokat mászkáltam olyan helyeken ahol előfordulnak): az egyik egy kisebb méretű, ámde mérgező csípésű pók, a másik pedig a talányos Silverfish névre hallgató lény, aki a bányák mélyén (szerk.: stronghold-okban) található kőkockákban lapul, és akkor támad ránk, ha egy ilyen blokkot sikerül széttörnünk. A poén az, hogy ilyenkor a környék összes ilyen kockája széttörik, és a bennük lapuló állatkák ránk rontanak! A sok lúd disznót győz elvét nem lehet eléggé komolyan venni: két tucat ilyen kis cukorfalat azért már képes lehet arra, hogy megjelenjen a Game Over felirat, szóval csínján tessék barátkozni velük.

Nézzük a grafikát: ugyan még mindig minden kockákból áll (pontosabban a legtöbb tereptárgy, viszont kraftolhatóak félblokkok, amelyek segítségével egész gömbölyded formákat is létre lehet hozni) , és ehhez nem akar hozzányúlni a Mojang (teszem hozzá nem is baj), viszont a világítási engine kapott egy újabb update-et: a fáklyák fénye melegebb lett, az éjszakai táj már nem olyan koromsötét, inkább kékes (ami a szabad ég alatt egész reális, a gond csak az, hogy egy tökéletesen hermetikusan zárt üregben is ez van… ezt tényleg csak zárójelben, nem zavaró játék közben), és valamit hegeszthettek a napfelkelték-naplementék színein-fényein is, ugyanis konkrétan lélegzetelállítóak lettek. Azon sokkoltam be leginkább, amikor a lemenő Nap fénye rózsaszínre festette kicsiny házikóm ablakainak üvegét, mindezt úgy hogy a napsugarak merőlegesen érték őket! Az sem rossz megoldás, hogy azon szakadékok alja, amelyek a szabad égre nyílnak még éjszaka is kékes színben játszanak – tudom, hogy hihetetlen, de néha csak kapkodtam a fejem, hogy milyen szép a játék! A hab a tortán már csak az, hogy most már nem blokkról blokkra sötétíti/világosítja a pályát a motor ahogy megy le/kel fel a Nap, hanem mindenféle átmenet nélkül történik meg mindez. Tényleg élményszámba megy visszatölteni a régebben kreált pályákat, és megnézni őket az új motorral! Bő egy éve még ez volt a vizuális orgazmus csúcsa a játékban:

Most pedig eljutottunk erre a szintre:

Szóval a játék egyre szebb, egyre több a lehetőség benne, egyre több lény kerül bele, és ennek fényében szinte sajnálom, hogy állítólag novemberben meg fog jelenni, mint végleges produktum… Mindez azt fogja jelenteni, hogy onnantól fogva Notch már nem fogja tovább csinosítgatni a kódot, mindez a modderekre fog maradni, akik – regisztrálás, és gondolom szerződéskötés után – meg fogják kapni a játék teljes forráskódját. Mindez persze eredményezheti azt is, hogy nem fog statikussá válni a dolog, továbbra is lesznek új fícsörök – csak éppen nem a Mojang műhelyéből fognak kikerülni. Nem is olyan biztos, hogy rossz ez az irány.

Néhány képecske (egy részük az eredeti textúrákkal készült, egy részük pedig ezzel):


Kilátás a tárna aljáról – keresd a csirkét competition!

Kicsiny kertem


A két torony – háttérben a Nether-kapuval


Egy elhagyatott bánya – remek ötlet hogy most már idelent is faanyaghoz lehet jutni az alátámasztásokból!

A végére pedig egy kis bónusz Ragecomics általam, amely azután született meg, hogy másfél órán át köröztem körbe-körbe egy barlangrendszerben (jelzem: azóta se találtam ki belőle):

Vasak a tűzben

Posted by JonC On július - 13 - 2011 2 hozzászólás

Dacára a ténynek, hogy szerencsétlen rendszervinyómon már csak kemény ötven giga áll rendelkezésre játékok telepítése céljából (no persze az adatvinyón lenne még hely, de babonából, meg megszokásból oda nem rakok fel játékot, ez talán még az “egy IDE-kábelre ne köss két vinyót, mert lassítják egymást” berögződésemből fakadhat, megindokolni nem igazán tudom) mégis csak van lehetőségem egyszerre többet is megpróbálni végigvinni (ez persze abban a pillanatban érvényét vesztené, ha felraknám a GTA4-et a maga néhány tucat gigányi helyfoglalásával). Jelen pillanatban is – hadd számolom – fent csücsül a gépen 7 (hét!) game, amelyeket így parallelben szerintem maximum évek alatt tudnék abszolválni – pláne hogy nem vagyok ráérős munkanélküli, szerencsére. Nézzük csak sorban az érdekesebbeket közülük:

1. Alice – Madness Returns: erről a darabról illene egy külön postot is rittyentenem majd valamikor, ugyanis megérdemelné. Ahogy azt jól értesült kockák már nyilván tudják egy idestova 7-8 éves játék folytatásáról beszélünk, amely annak idején nem aratott túl zajos közönségsikert, talán a túlzott elvontságának, vagy az egy idő után egész monotonná váló ugra-bugra részeinek köszönhetően. A fentebb említett két vonás a folytatásban is elég hangsúlyos: az elvontságra garancia American McGee, a fejlesztő személye (akit szerintem úgy lehet a legjobban jellemezni, hogy a játékgyártás Tim Burton-je), és az alaptörténet, miszerint Alice egy időre leszámolt végre az elméjében dúló koreai parlamenti gyűléssel, amely során olyan élményekkel gazdagodhatott ingyen, amikért a Balaton Sound törzsközönsége kisebb vagyonokat szokott kifizetni, ámde ez az állapot csak ideiglenes volt, és újra előtörtek a démonok, hogy romba döntsék Csodaországot. Hősnőnk sem rest, fogja az ikonikussá vált konyhakését, és beleveti magát a bizarr, beteg, és meglehetősen nyomasztó elméje mélyébe. A monotonitás sajnos megint csak megjelenik: egy idő után az ember elunja a lebegő platformokon pattogást, hiába szép az effekt ahogy a dupla-tripla ugrásoknál szállnak a rózsaszirmok hősnőnk seggéből (honnan máshonnan?). Viszonylag egyszerű logikai feladványok, ugrálós centizős részek, és néha hatalmas túlerőben ránk törő ellenfelek között kell haladnunk egyre előre a pályákon. Poén de igaz: az egyes epizódokat összekötő valóságban játszódó részek (a viktoriánus Angliát tessék elképzelni, szürkeség, zuhogó eső, szűk utcák és nyomorult emberek mindenfele) nekem sokkal jobban tetszettek. Lehet, hogy amúgy csak az mondatja velem ezt, hogy éppen a jeges világban bandázok, ami minden csak nem kidolgozott – legalábbis medium/low-ra vett grafikán, ahogy én kénytelen vagyok tolni. Ezért is döntöttem úgy, hogy amíg nem történik újabb jelentős gépfejlesztés addig nem erőltetem a játékot – de akkor tuti, hogy végig fogom vinni.


Nos, London közbiztonsága sem a régi már


Gépészek nirvánája


The beautiful people – ha ilyen a valóság nem csoda hogy szegény Alice megőrült

Trailer a javából, érdemes megnézni

2. Red Faction – Guerilla: csöppet le volt árazva Steam-en (nagyjából egy doboz cigi árát adtam ki érte), gondolom az új rész, az Armageddon megjelenésének apropójából. Az első részéhez kellemes emlékek kötnek: még valami 2002 táján azon élvezkedtünk a haverokkal a győri albérletben, hogy rakétákkal alagutat ástunk a talajba, ami meglehetősen újszerű élmény volt annak idején. Nos, ennek már vége: ez egyrészt nem FPS (ehelyett egyfajta Resident Evil-es Dead Space-es nézőpontú TPS), másrészt pedig nem igazán örökölte az előd meglehetősen egyszerű játékmenetét. Egyedül a helyszín (a Mars) ugyanaz, viszont minden más változott: olyasmit tessék elképzelni, mintha a Just Cause 2-t űrbéli díszletek közé helyeznénk: itt is van baráti bázis, ahol feltölthetjük a muníciónkat, itt is az a cél, hogy a küldetések teljesítése mellett minél több kárt okozzunk az elnyomó rezsim épületeiben, és bizony itt is elköthetünk bármilyen járművet, ami a kezünk ügyébe kerül. Ami elad(hat)ja a játékot az a fizikai motor: nem kicsit látványos, amikor néhány ügyesen célzott rakétánk segítségével meggyengítünk egy böhöm nagy épületet, ami azután nagy robajjal összeroskad. Nagy kedvenceim voltak még a “szabadítsd ki a gerillatársaidat” típusú alküldetések, amelyeket rendre úgy kezdtem, hogy a hatalmas páncélozott csapatszállító járművemmel (ami kiköpött mása az Aliens-ben látottnak) elegánsan belerongyoltam az épületbe, majd a fedélzeti géppuskával lekaszaboltam az ellenséges katonákat (meg néha a túszokat is ehe-ehe). A játék nem rossz,  néha egész epikus csatákba sikerül belecsöppenni, amelyek során omolnak össze az épületek, robbanások rázzák meg a tájat, és csak úgy röpködnek a golyók, de  egy idő után ez is kicsit monotonná válik, főleg az olyan maximalista idióták számára, mint amilyen én vagyok, ugyanis a térképen elszórt fekete kristályokból álló telepek kitermelése (értsd: nagykalapáccsal való szétdisztrojolása) meglehetősen időigényes, és egy idő után unalmas feladat. No persze ha az ember csak végigszalad a főszálon az más tészta, de én általában nem azért veszek meg egy játékot, hogy minél előbb végezzek vele.


A játék egy képbe sűrítve


Vár állott, most kőhalom

Pofás kis trailer, a játék azért tud ilyen feelinget is produkálni jobb pillanataiban

3. Dark Messiah of Might and Magic: egyszer már vendégszerepelt a masinámon, csak akkor még nem volt meg a négymagos procim a négy giga RAM-mal megtámogatva, és akadt mint a disznó. Emlékszek már a legelső váras-ostromos-trollos részt is csak épphogy sikerült végigvinnem, nem is nyúlt túl hosszúra a játékidőm akkor. Nemrég belefutottam egy postba, amelyben róla áradozott az író, és jött az ötlet, hogy újra neki kéne veselkedni, így 4-5 évvel azután, hogy mindenki végigtolta aki élt és mozgott. Nem csalódtam, a játék még ma is megállja a helyét köszönhetően a remek fizikai motornak (a Source-nak hála gondolom ezt is a Havok hajtja), a kidolgozott harcrendszernek, a hangulatnak, és nem utolsó sorban a sztorinak, ami mondjuk nem teljesen világos, de az biztos hogy már megint a gonoszt kell legyőzni. Adva vagyon egy remek középkori környezet, amelyben bandázva háztetőkön ugrálhatunk, hajókra kapaszkodhatunk, és mindeközben mágiával, vagy csak a nyers acél erejével győzzük meg a ránk rontó arcokat, hogy nem kéne kekeckedni velünk. Nem rossz, de még meglehetősen az elején vagyok (most vagyok a hajós pályán, ha valakinek még mond ez valamit), így nem akarok túl mély véleményt alkotni róla. Az tuti, hogy a létrán utánunk mászó katonákat lerugdosni a mélységbe hatalmas nagy fun.


Te Józsi, hogy eszed azt a ketchupot?!


A hajós map, amit említettem

Trailer csak a változatosság kedvéért

4. Amnesia – The Dark Descent: A Játék Amivel Nem Tudok Fél Óránál Többet Egyhuzamban Játszani. Halál komolyan mondom, egész egyszerűen annyira para az egész, hogy egy idő után már a WC-re is csak félve megyek ki, pedig itt van a szobámtól vagy három méterre. A Penumbra trilógia alkotói nem hazudtolták meg magukat: komolyan, viccen kívül mondom, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, tutira nem fognak tudni az élmény intenzitásával boldogulni, amit ez a játék nyújt. No persze az ember hajlamos az “élmény” szóról valami pozitívra asszociálni, pedig itt erről szó sincs: a fél órában amíg toltam végig nagyon védtelennek, kicsinek, és rémültnek éreztem magam, mindezt úgy, hogy egy darab ellenféllel sem találkoztam, mindössze a környezet, a különféle effektek (például amikor a félelemtől elmosódik a képernyő, és négykézlábra esve próbálsz visszaiszkolni a sarok mögé… na az felejthetetlen), és legfőképpen a hangok tették rám ezt a hatást. Nagyon fontos részei a játéknak a különböző neszek, nem véletlenül hívják fel a figyelmet az alkotók a játék első indításakor a fülhallgató használatára, valamint a teljes besötétítésre, hogy minden adott legyen ahhoz, hogy az ember az éjszaka közepén kapjon infarktust a gép előtt ülve. A sztori amúgy egy Daniel nevű csóka körül bonyolódik, aki egyszer csak – hogy hogy nem, biztos kapott egy kis dzsinát a kólájába a Hörpi bisztróban – egy félelmetes kastélyban tér magához, természetesen a majdnem tökéletes amnézia távolról sem kellemes állapotában leledzve. Persze megpróbál kijutni, ámde amikor a főkaput is benövi valami csáprengeteg rá kell jönnie, hogy bizony addig kell járnia a termeket, szobákat, amíg ki nem derít mindent a múltjáról. Eközben persze történik egysmás: hol a szél támad fel a szobában amiben tartózkodik eloltva az összes gyertyát, hogy a T. Játékos első ízben akarjon hosszú évek után újra megszabadulni a szobatisztaság társadalmilag ráerőltetett rítusáról, hol pedig furcsa hangok kezdenek el szűrődni az éppen megközelített sarok mögül, hogy abban a pillanatban abbamaradjanak, amikor elérjük azt. Jól hangzik nemde? Én ha valaha végig fogom vinni ezt a játékot az tuti, hogy nappal lesz, és le lesz tekerve a hangerő. Higgyétek el, volt dolgom már ilyesmivel: engem leginkább a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth című méltatlanul elfeledett, ámde remek FPS-re emlékeztetett a hangulata, ámde amíg azt sikerült akár órákon át is nyüstölnöm ezt tényleg nem bírtam harminc percnél tovább. Zseniális.


Kezd beütni az LSD


Csak egy a rengeteg hangulatos helyszínből – nem nagyon akaródzik az embernek nekivágni a sötétnek

Barátságos trailer – már ezt is alig bírtam végignézni 🙂

Nos egyelőre ennyi, hamarosan elvileg jönni fog valamelyikről egy részletesebb elemzés – feltehetőleg arról, amelyiket először viszem majd végig, de hogy melyik lesz az az még a jövő zenéje.

Duke Nukem Forever – Hail to the king baby?

Posted by JonC On június - 19 - 2011 5 hozzászólás

Tudom, hogy most már tényleg úgy fog tűnni, hogy direkt adom itt a hipster-sztájlt, csak azért hogy egyedinek tűnjek (ugye a Portal2- vel kapcsolatos negatív véleményem volt az első lépcsőfok, amelyet annak ellenére voltam bátor megfogalmazni, hogy a szaksajtó, és a gamer tábor közös erővel akarta aranyba önteni a Valve gárdáját miatta), de újfent szembe kell helyezkednem a közvélekedéssel, amikor erről a játékról írok. Tudni kell rólam, hogy a 96-os klasszikust agyba-főbe nyúztam, fejből ismertem nem egy pályáját, sőt, a Ken Silverman által összedobott frappánsan Build névre keresztelt pályatervezőjének is a mélyére ástam olyannyira, hogy néhány hónap után már a 3D Realms-nál pénzért munkálkodó arcok mapjeihez hasonló dolgokat raktam én is össze, ismertem a sector effector-ok csínját-bínját, és tisztában voltam a motor minden hibájával (a teljes 3D teljes hiánya néha nagyon zavaró volt). (Csak érdekességképpen: már az első pályán, amikor leesel a kürtőn a tetőről van egy érdekes pályatervezői húzás: esés közben ugyanis elteleportálódsz a 2D-s map egy totál másik pontjára! Érdemes nézni a Tab-bal előhozható térképet zuhanás közben, egész feltűnő a csalás.) Eme bevezető után már nyugodtan mondhatom, hogy nagy rajongója vagyok Duke-nak: ez a játék jelentette kiskölyök koromban a virtuális valóságot, amelyben minden tárgyat megcsesztethettem, a táncosnénik elővették a cicijüket egy bankóért cserébe, és amelyben lerombolhattam egy teljes épületet (jópofa megoldani egy ilyet a pályatervezőben amúgy), vagy akár nézhettem pármásodperces animált gif pornót is a kijelzőkön (persze csak egy megfelelően megmókolt tiles.art file használatával :)). Amikor pedig bejelentették, hogy mégis vége, nem készül el a Forever, akkor még meg is sirattam a blog hasábjain… ehhez képest kifejezetten furcsa érzés, hogy most itt ülök, végigvittem, kiontottam a főboss beleit, és kavarognak bennem a kettős érzések. A játék ugyanis jó, sőt megkockáztatom, hogy kitűnő, főleg ha a legutóbbi pár FPS-sel hasonlítom össze, amelyeket végigtoltam, vagy kipróbáltam (például a Borderlands, vagy a F.E.A.R. 2…), viszont valahogy kevés, főleg ha a rengeteg fejlesztési időt, és a felfokozott várakozást nézzük, ami a megjelenését övezte. A hibái ellenére én mégis képes vagyok kellemetlen szájíz nélkül visszagondolni rá, ugyanis voltak olyan pályarészek, elrejtett poénok, amelyeken teli szájjal tudtam röhögni – ezt legutoljára a Portal2 tudta elérni, furcsa dolgokat produkál az élet, nem? A rébuszok helyett nézzünk néhány konkrétumot: a játék minden fejlett platformra megjelent (értsd: PC, PS3, Xbox 360), és a nem kicsit avítt Unreal Engine 2.5 dübörög alatta (amelyet már a Nintendo 3DS-e is képes futtatni). A 12 éves fejlesztés persze nem értendő szó szerint: a játék ez idő alatt többször újra lett kezdve a nulláról, a Quake 2 engine után kapott átírták még erre-arra, volt némi jogi vita is persze (ami újabb pár év csúszást okozott), mellesleg ugye csődbe ment a fejlesztő cég, a 3D Realms, úgyhogy a game lassan valami szegény árva kisgyerek dickensi fordulatokban gazdag sorsát tudhatja magáénak (akit érdekel a teljes sztori az itt talál egy bővebb angol, itt pedig egy szűkszavúbb magyar írást). Ezek után szinte nem is meglepő, hogy nem valami korszerű grafikai motor került alá, elvégre a fejlesztés körülményei sem lehettek túl ideálisak. Ezt persze megértem, viszont akkor is gáz, hogy játék közben folyamatosan az motoszkál az ember fejében, hogy “bassszus, mekkorát üthetett volna ez a grafika 3-4 évvel ezelőtt!”. Persze azért van shader-effekt dögivel, a vizek szépen csillognak, van blur is rendesen (főleg amikor mellettünk robban fel egy szerelembomba húú-húú), főhősünk napszemcsijéről remek képtöréseket produkálva folynak le a különböző testnedvek, és a vízcseppek, szóval engem ebben az esetben nem zavart annyira a helyenként meglehetősen puritán külcsín (az Unreal Engine gyerekbetegségével, a néha csak másodpercekkel később betöltődő textúrákkal megspékelve… brr…), mint a Portal2-nél. Szerencsére ragdoll azért akad (meglepett volna mondjuk, ha kimarad, 2011-ben azért már nem követnének el ekkora bakit a fejlesztők), amelyet még a helyenként feltűnő másodlagos női nemi jellegekre is szépen ráalkalmaztak, úgyhogy ringanak az emlők ahogy azt illik.

A  Jodie Foster arcú lány meredten néz

Hooray for boobies!

Azért a T. Fejlesztők között is akadnak elég beteg arcok

No igen, ha az ember belefér egy gyufásdobozba, akkor akár egy szál ellenfél elintézése is problémás lehet

Apropó mellek (és ezzel át is térünk a fejtegetés játékmenetre vonatkozó részére): a játék elején még bőven el vagyunk látva velük: az egyik bossfight után például egyfajta álomként megfordulhatunk egy sztriptízbárban is, ahol akad belőlük rendesen, később pedig a szörnyek által elrabolt, és csapdába ejtett lánykák mellyeit csodálhatjuk meg azok teljes valójában – kár, hogy túl sok interakcióra nincs lehetőség a tulajdonosaikkal a fejbelövésen, és puskatussal megkínáláson kívül. A játék elején látható Holsom-ikrek melleit is csak rövid ideig láthatjuk, mielőtt… de nem spoilerezek, tessék elvinni a játékot addig. Nagy fájdalmam amúgy, hogy ebben a néhány sorban össze is foglaltam, hogy hányszor jönnek szembe cicik a játékban, személy szerint elviseltem volna egy kicsivel több egészséges erotikát is. Amúgy a játékmenet nem sokat változott az elmúlt évezred óta: jönnek sorban a meglehetősen rövid pályák, hullámokban támadnak ránk a rendőrdisznók, az idegesítő repkedő trooperek, és egyéb dögök (az Octabrain-ek speciel hihetetlenül keményre sikeredtek), mi pedig változatos módszerekkel lőjük szitává/robbantjuk darabokra/kicsinyítjük össze, majd tapossuk el/fagyasztjuk le, és rúgjuk szét őket szilánkokra őket. Feltűnően kevés fajta van amúgy belőlük: ha nem számoljuk ide a patkányokat, meg a hasonló kis termetű gusztustalanságokat (az arctámadók visszatértek, juhé), akkor egy kezemen meg tudom számolni hány fajtával találkozhatunk. A harccal kapcsolatban van még egy probléma: nem tudom melyik agytrösztnek jutott eszébe a Gearbox-nál, hogy egyszerre csak kettő elsődleges fegyver lehessen hősünknél, de szerintem ez egy elhibázott designeri döntés volt: a Duke Nukem-nek nem arról kéne szólnia, hogy taktikázok, meg mérlegelek, hogy most melyik fegyvert vegyem fel, és melyiket hagyjam hátra, hanem arról, hogy van a hátizsákban kilenc ágyú, és én vagyok az Isten, azt veszem elő amelyikre éppen szükségem van! No persze szerencsére az ellenfelek rendre elpotyogtatnak egy-egy sörétes puskát, netán rakétavetőt, úgyhogy egy kiadósabb mészárlás után amíg a szem ellát csak fegyverek hevernek (szóval nem nagyon leszünk híján a lőszernek), de ez mégiscsak aláássa kicsit a hangulatot. Bossfight-ok most is vannak rendesen: körülbelül féltucat nagyobbra nőtt rusnyaságot kell hidegre tennünk, de amit az Index-es cikkben írtak, miszerint mindegyik legyőzhető a körbe-körbe oldalazós középre lövős módszerrel azért nettó hülyeség: legtöbbjük igenis elég trükkös darab, persze nem a gyenge pontjuk megtalálása nehéz, hanem a harc közben ránk támadó Octabrain-eket, meg egyebeket túlélni. Volt olyan fight (normal, azaz Come get some fokozaton), amelynek legalább tízszer neki kellett durálnom magam, hogy végre sikerüljön (ez konkrétan a Queen Bitch-es volt amúgy), úgyhogy szerintem szó sincs arról, hogy egyszerű lenne győzni ezekben a harcokban. A sima ellenfelekkel való barátkozás is remek lett szerintem: szinte érezhető, amikor a Ripper-rel (a 96-os részből ismerős négy csöves gépfegyver) sorozod a disznót, hogy szitává lyuggatod a bőrét, amit csak tetéznek Duke laza beszólásai. Apropó beszólások: néha azért sikerült felnyerítenem, például volt egy rész, ahol szelepekkel, és csövekkel kellett operálni, hogy túljuss egy folyosón. Ekkor nyögi be hősünk a következőt: “I hate valve puzzles”, amelyet azért több módon is lehet értelmezni 🙂 Volt még jópár ilyen kikacsintás, aranyköpés, de nem akarom mindet lelőni: márcsak ezekért is érdemes végigtolni a játékot. Néhány szót a pályákról: a designerek itt is igyekeztek a régi klasszikus által lefektetett irányelvek alapján dolgozni: a kezdeti urbánus környezet után (Vegas, kaszinó, hotel, ilyesmik) egész hamar a különféle csatornák mélyén találjuk magunkat az idegenek által mintegy lakberendezési, dekorációs célokkal mindenhova növesztett csápok, illetve egyéb nyálkától csillogó gyanús kinézetű organikus tojások, meg hasonlók között. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy a játék során többet nem is térünk vissza a civilizációba, helyette meglátogatjuk az arizonai sivatagot, legvégül pedig a Hoover-gátat. Számomra pont ez az egysíkúság volt a legfájóbb vonása a játéknak: megyünk előre mindenféle szervízalagutakban, csatornákban, folyosókon, sehol egy kisváros, sehol egy ember (hacsak azokat nem számítjuk, akik a találkozásunk után 2-3 másodpercen belül meghalnak valami script-elt baleset során). Miért nem lehetett a játékot ott “tartani” Vegas-ban? Miért kellett a 96-os játék legszarabb pályáit újra ráerőltetni a tisztelt játékosra? Kifejezetten unalmassá válik idővel a taknyos-gusztustalan folyosókon mászkálás, az x+1-edig ugyanolyan turbinaterem kipucolása. Ezen csak hellyel-közzel tudnak enyhíteni azok a részek, amikor 5 centisre zsugorodva kell boldogulnunk (egyből bossfight-tá válik a legalapabb ellenfél legyőzése is, ha az ember ekkora), vagy amikor a hatalmas Bigfoot-tal kell ugratgatni a félig leszakadt sivatagi autópályán.

Forklift Truck Simulator 2011 – Duke Edition

“Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál”

Esküszöm, hogy ezt így találtam itt!

No igen, minek is az a textúra oda, falun elmegy így is

Azt pedig, hogy a játék kurva rövid (értsd: 7-8 óra alatt röhögve végigjátszható) már szinte meg se akarom említeni, mint negatívumot: manapság sajnos ez a módi, nem nagyon kényeztetnek el minket akár több hétre is szórakozást nyújtó anyagokkal a tisztelt fejlesztők. Annak fényében, hogy egy iparágról beszélünk, amelynek trendjeivel szembeszegülni kábé annyira ésszerű, mint széllel szembe pisálni nem meglepő, hogy a Gearbox se erőltette meg magát túlzottan: kapunk 22 darab nagyon rövid pályát, aztán mehet is az uninstall (már persze ha nem akarunk még kicsit multizni, de gyanítom, hogy ez nem fog akkora sztár lenni a neten, mint amilyen az elődje volt a LAN-party-kon). A negatív kicsengés ellenére én mégiscsak pozitív élményként éltem meg a Duke Nukem Forever-t, egyrészt azért, mert egyáltalán kijött (sose gondoltam volna, hogy valaha tesztet írhatok róla, erre tessék), másrészt pedig azért, mert azért jó pár tekintetben sikerült hoznia az elvárt szintet: Duke ugyanolyan műmájer macsó, mint 12 éve (vannak, akik ezt is negatívumként rótták fel, de könyörgöm, mégis mit kéne várnunk a csávó image-étől?), vannak végre csöcsök, a harcok élvezetesek, a pályák némelyike pedig igenis jól sikerült és szórakoztató. Lehetett volna belőlük több, és ötletesebb – de legalább fel van adva a fejlesztőknek a lecke, ugyanis szinte teljesen biztos, hogy lesz folytatás – márcsak azért is, mert persze Duke elejt egy megjegyzést a végső harc után. Én személy szerint várom, hogy mit hoznak majd ki belőle, de még egyszer remélem nem játsszák el ezt a brand-del – Duke, és persze mi is többet érdemlünk ennél.

Portal 2 – keserédes quantumszag

Posted by JonC On május - 23 - 2011 5 hozzászólás

Most, hogy a Portal 2 legutolsó fejtörőjét is megoldottam, végigröhögtem minden poénját, bejártam az Aperture Science minden zegét-zugát, pontot tettem a történet végére, sőt még a cooperative játékmódba is belekóstoltam úgy érzem, hogy teljes joggal alkotok róla véleményt. Amíg még a felénél-harmadánál voltam, és sorra oldottam meg a feladványokat akkor úgy gondoltam, hogy ezúttal nem szeretném elkövetni azt a hibát, hogy a játék alapos ismerete nélkül alkotok róla véleményt, de most, hogy megannyiszor röpködtem mindenféle mélységeket átrepülve, lettem tetőtől-talpig csupa kék, fehér, vagy sárga ragacs, és még vártam is néhány hetet azzal, hogy ülepedhessen az élmény végre késznek érzem magam arra, hogy leírjam a következő három szót, amiért egészen biztosan többen a véremet kívánják majd venni: nekem nem tetszett. Amióta végigvittem próbálom magam győzködni, hogy igazából ez egy fasza cucc, mennyien istenítik, többen már mint az év Év Játékát emlegetik (ami azért meglehetősen elhamarkodott kijelentésnek tűnik így május környékén), és sorra születnek a különféle portálos mémek (mint például ez), de hiába a hosszú idő, amit adtam magamnak, hogy átgondoljam az érzéseimet még most is csak a “hát, nem volt olyan rossz végülis” a legpozitívabb érzés, amit vele kapcsolatban érzek.

Kicsit lepusztult a hely, mióta legutóbb erre jártunk

FOGD MÁR BE!!

Na persze, ha csak simán kijelenteném, hogy “hát ez szar” (ami persze nem igaz), akkor egyszerű trollkodás lenne a részemről a fanyalgás, viszont – most tessék figyelni – én rendelkezek érvekkel is, hogy miért viseltetek negatív érzésekkel irányába. Vegyük kapásból a végigjátszás után az emberben maradt hiányérzetet: úgy gondolom, hogy sokkal (értsd: sokkal) többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. Dióhéjban vázolom, igyekszek nem spoilerezni: GlaDOS halott (pontosabban inoperatív), eltelik 50 év, és hősnőnk a hosszú szunyókálás után Csipkerózsikaként tér magához. Hogy hogy nem GlaDOS is felébred, és minden adott ahhoz, hogy az első rész végén elkövetett “királygyilkosságért” jól bosszút álljon hősnőnkön, természetesen agyafúrt tesztkamrák sorozatával. Néhány halálos csapdával később persze nem várt fordulat következik: Wheatley, a kis gömb alakú robot segítségével megszökünk, majd újfent kibabrálunk GlaDOS-sal – ami szintén érdekes következményekkel jár: szövetkeznünk kell vele, különben mindkettőnkre a halál vár.

Milyen kár, hogy egy ilyen sztori a játékmenetben ugyanúgy jelentkezik, mint az első részben: – javarészt – tesztkamrák sorozatában kell logikai feladványokat megoldani. Persze jó érzés, amikor az ember egyedül (értsd: a Youtube igénybevétele nélkül) old meg egy első blikkre reménytelennek tűnő helyzetet, de én bevallom férfiasan, hogy egy idő után szabályosan untam az egymás után sorjázó tesztkamrák (szinte) végeláthatatlan sorát. Kis felüdülés volt persze, amikor a díszletek között kellett Wheatley-jel bandázni (a robotkalibrálós részen például visítva röhögtem), illetve a (SPOILER!) régi, ötvenes évek óta elhagyatott tesztállomáson a már halott igazgató, Cave Johnson által felmondott a tesztalanyoknak szóló hangüzenetek (“teljesen normális, hogy a tesztek után körülbelül egy hétig a vérük helyén tiszta benzin fog keringeni”, illetve a “a következő tesztünkhöz szükség lesz az önök testében egy rákos daganatra. Ne aggódjanak, ha esetleg még nem rendelkeztek ilyennel, ha üldögéltek néhány percet a váróban található foteleken, akkor mi már gondoskodtunk erről”, és társai), ezek legalább megtörték a játék egyhangúságát. Bizony, nem túlzok: azt merészeltem állítani, hogy a játék, amit mindenki istenít az bizony gyakran vált egyhangúvá a számomra – ez főleg a végjáték előtti pályasorozatnál ütközött ki a számomra, és nem kárpótoltak még GlaDOS, és Wheatley dumái sem.
Apropó Wheatley, ezt írták az őt szinkronizáló fószerről az Index ajnározó stílusú cikkjében:

Wheatley, a ránk vigyázó balfék robot hangját például Stephen Merchant brit humorista adja, akit eddig Ricky Gervais tettestársaként ismertünk a Hivatal eredeti verziójában és a Futottak mégben, és simán ott van a világ tíz legviccesebb embere között, ezt azzal együtt ki merem jelenteni, hogy többek között másfél milliárd kínait még sosem hallottam viccet mesélni.

Nos, biztos bennem van a hiba, de ezt a kurva robotot legszívesebben úgy basztam volna le a mélységbe néha, hogy csak úgy nyekkenik. A brit akcentussal beszélő, talán csak a Jar-Jar “humorosságával” egy lapon említhető módon szellemes gömb a néhány kezdeti poénkodás után már csak dühített, és ez hatványozottan igaz volt az utolsó néhány pályára, ahol ő konferálta fel minden chamber elején, hogy milyen megpróbáltatások várnak ránk. Az idegesítő nyökögés, az affektálás engem nem szórakoztatott, helyette inkább a bekezdés elején vázolt indulatokat hozta ki belőlem. GlaDOS-szal nem volt ilyen gond, az ő stílusában nem csalódtam, ugyanis hozta a hűvös, megközelíthetetlen mesterséges intelligencia  szerepét még akkor is, amikor khm… némi változás állt be az állapotában 🙂

Főhősnőnk, Chell – azért pár évtized szunya után is egész jól tartja magát

Wheatley és a fényeffektek – ez azért nem volt rossz rész

Nézzük tovább mi fájt még a kicsiny lelkemnek: például a grafika. Szinte saját magam számára is meglepő módon egész egyszerűen zavart, hogy a játék engine-jén semmit nem fejlesztettek, ugyanaz a motor hajtja, mint az első részt, sőt – hogy még elképesztőbbet mondjak – a Half Life 2-t (mondani se kell, hogy a Source-ról beszélünk), ami azért már rendesen benne van a korban: 2004-ben mutatták be először! Kedves Valve! Viccen kívül: mindenki szerette az előbb említett Half Life 2-t, a Team Fortress 2 se volt rossz (főleg a grafika stílusa miatt), és még a Left 4 Dead-ekben is jól teljesített… na de hadd kérdezzem már meg: meddig tervezitek ezt a mai igényeknek már csak éppen hogy megfelelő motort használni a játékaitokhoz? Értem én, leprogramoztátok annak idején sok melóval, az egész világ tátott szájjal bámulta a valós idejű fizikát, a fasza shader-eket, na de azóta eltelt már 7 év, kijött ez-az, ami kicsit elkeni a száját megjelenítés terén! Őszintén szólva én egyedül azoknál a részeknél füttyentettem elismerően, ahol Wheatley a lámpájával világítja az utat, a vasszerelvények, lépcsők, és egyéb objektumok által vetett árnyékok meg precízen torzulnak össze-vissza. Amúgy a játék grafikája véleményem szerint maximum egy gyenge közepest érdemel – szerintem éppen ideje lenne az öregecske Source engine helyett valami frissebbet fejleszteni.

Persze a portálokon való közlekedés még  mindig fun: néhány új ötlettel megtámogatva (a blogon már tavaly bemutatott különféle tulajdonságokkal rendelkező trutymókkal, fényhidakkal, és hasonlókkal való bohóckodásra gondoltam itt) még mindig le tud kötni ideig-óráig, de hangsúlyozom: szerintem túl sok lett a logikai feladvány, és túl kevés a sztori. Persze ezek az én elvárásaim, biztos a legtöbb játékos, aki végigtolta élvezettel lubickolt a rengeteg egymást követő kamrában, de – ahogy már korábban írtam – engem ez egy idő után már csak untatott. Úgy gondolom, ha a készítők mondjuk jobban kibontják a történetet, neadjisten kiviszik a cselekményt a föld alá több ezer méterrel épült tesztbázisból (mondjuk úgy, hogy Chell nem odabent ébred, hanem sikerül megszöknie, GlaDOS meg kergeti), akkor ez a monotonitás elkerülhető lehetett volna.

Habparty a Portal 2-ben – már csak egy kis spuri, meg ezaz hiányzik a boldogsághoz, aztán indulhat a szeletelés!

Ez a két turret a rossz végén áll annak a bizonyos… hagyjuk is

Jól lehúztam a keresztvizet szegényről, pedig ekkora mértékű sárga földig gyalázást nem érdemel meg (sajnos a végletek embere vagyok). Igenis vannak jó pillanatai, erényei, hangulatos pályái (főként a régi elhagyatott tesztállomás tetszett), jó poénjai – de az a fokú hype, ami folyik körülötte szerintem indokolatlan, és érthetetlen. Számomra már ott veszett fejsze nyele volt az egész, amikor az egyik főhőst (a háromból, szóval nincs is túl nagy választék) meglátni, és megutálni szinte a pillanat műve volt, a parttalan locsogása, amit a készítők viccesnek szántak számomra csak mint mocskosul irritáló, idegesítő vonás csapódott le. A való életben is kerülöm az efféle seggfejeket, miért pont egy játékban szeretném meg őket? A Portal 2 hosszabb, nagyobb, és kidolgozottabb mint az első része – sajnos valahol a savát-borsát felejtették el belekódolni az úriemberek a Valve-nél, pont azt a hozzávalót, amitől igazán naggyá lehetett volna. Kár érte.

UPDATE: kérdezte Tib kommentben, hogy milyen a cooperative játékmód. Nos, leginkább ezzel tudnám jellemezni:



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 795 darab post, és 2675 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 2 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek