Érezhette a Bethesda is, hogy erről a rókáról érdemes lenne még egy bőrt lenyúzni (gondolom sokat segített a döntésben az első héten eladott 4700000 példány is), így megbízták az efféle alantas dolgokban meglehetősen rutinosnak számító Obsidian Entertainment-et egy spinoff összedobásával. A rókabőrös hasonlat, meg a spinoffnak titulálás szerencsére ezúttal nem kell, hogy negatív asszociációkat keltsen az egyszeri gamerben: ugyan khm… elég sok minden ugyanolyan maradt, mégis maradandó élmény végigtolni ezt is hála a rengeteg kreatív energiának, amit beleöltek a fejlesztők.

Dat sunset (alapból nem így fest, kellett hozzá ez a mod)

Zuhogó eső, viszonylag rendezett utcakép

Kezdjük talán azzal, hogy kaptunk egy teljesen új területet: az alapjáték Washington DC-je helyett most Las Vegas-t és tágabb környezetét van szerencsénk jó alaposan körbejárni. A nevadai sivatag megkapó szépségű nagy büdös semmije telitalálat abból a szempontból, hogy a miliőnek hála tökéletesen át tudjuk érezni, mit érezhet egy jenki redneck atomháború után: szellősen épült városok, hatalmas kiszáradt tavak, kősivatagok, régi, elhanyagolt ipari létesítmények, radarállomások várnak arra, hogy lakóik fejének sörétessel való megcirógatása után szétlootoljuk az agyunkat odatévedvén. Változás az előző részhez képest, hogy ezt a területet nem érte akkora pusztítás, mint a keleti partvidéket, ezért jóval pezsgőbb élet zajlik: ugyan bevallom férfiasan, hogy a helyi civilizáció legnyüzsgőbb városában, New Vegas-ban még csak nem is jártam (dacára a huszoniksz óra játékidőnek, amit eddig belefeccöltem a játékba), de ez a térkép más pontjaira tévedve is szembetűnő. Persze ne tessék túlzsúfolt utakon araszoló autókra, plázákban henyélő tinikre, meg hasonlókra számítani, ez a játék azért mégiscsak egy atomháború után játszódik. Amúgy az emberi civilizáció pusztulását szerencsére nem akarták igazán érzelmi alapokra helyezve ábrázolni a fejlesztők (ahogy nem törekedtek erre az előző részben sem igazán), pedig igazán torokszorító érzés lehetett volna szembesülni mindazzal a szépséggel, amit elvesztettünk a világégés során, ha kicsivel több hatásvadász helyszínen találkozhatnánk a pusztulás igazán szomorú következményeivel – teszem azt lehetne több olyan helyszín, ami nem romos állapotában gyönyörű lehetett a bombák előtt. Enélkül viszont csak megyünk előre, néha szinte bele se gondolunk abba, hogy min ment át a világ, minek köszönhetően csökevényesedett ilyen ókori szintre vissza az emberi faj. Sebaj, a sztori így is elég epikus, bár az előző rész atombombarobbantós küldetéséhez hasonló súlyú döntéssel még nem találkoztam. Persze egyes emberek, csoportok életébe rendesen bele tudunk avatkozni, de azért ez mégiscsak más, mint eldönteni, hogy egy várost elemésszen egy gombafelhő, avagy megmeneküljön.

Laza vagyok, szétesem, power armor édesem!

New Vegas külvárosa éjszaka

Ha már belemásztam a történetbe nézzük mi is motiválja majd a játék alatt a főhősünket. Az intro egy meglehetősen mókás momentummal zárul: egy jól öltözött gengszter fejbelő bennünket egy kisváros temetőjében, és belezuhanunk egy előre ásott sírba. Ha ezzel véget is érne a játék, akkor gondolom elég sokan követelnék vissza a pénzüket, de természetesen túléljük a golyót,  majd pár nap kóma után a városka orvosánál térünk magunkhoz. Innentől már csak egy dolog éltet bennünket: megtudni, hogy ki volt a gengszter, és miért volt velünk ilyen udvariatlan. Az ehhez vezető út már ismerős lehet: küldetéseket csinálunk meg, amelyek gyakran állítanak morális döntések elé, lootolunk ezerrel, fejlődünk, felfedezünk, és miközben szép lassan bejárjuk a környéket egyre több információt szerzünk a jól öltözött úriemberről, aki azon a szép nyári éjszakán nem átallott egy ártatlan futár életének végére majdnem pontot tenni. Persze a hozzá vezető út meglehetősen hosszú, amit csak tetéz ha úgy játsszuk a játékot, ahogy azt a fejlesztők szerették volna: tessék bejárni a térkép minden zegét-zugát, rengeteg eldugott mellékküldetés, vagy csak poénos momentum marad ki, ha végigvágtáztok a főszálon! A legutolsó eldugott völgyben is várni fog egy olyan bunkerbejárat, ahova nem tudtok bejutni, vagy egy NPC, aki hülyeségeket mesél a régi időkről! Hihetetlen mennyiségű apróság van beletömve a játékba, amelyeknek hála csak tompítottan jön át az “ezek csak scriptelt párbeszédek, ezek csak scriptelt események”-feeling (ami persze egyből felerősödik, ha valami ostoba bugnak köszönhetően a városkák lakosai egymáson akarnak átsétálni, de ez már másik történet). Persze mindez igaz volt a harmadik részre is, úgyhogy a játék ezen zseniális vonása szerencsére nem tűnt el dacára annak, hogy más fejlesztőcsapat dolgozott rajta, mint az elődjén.

Ami változott, hogy hangsúlyosabb szerepet kapnak a társak: míg – emlékeim szerint – a harmadik részben csak Dogmeat volt potenciális társ, addig itt már humanoidokkal (illetve egy robottal) is összeállhatunk, amelyek mindegyike más és más előnyt nyújt: van olyan, amelyiknek hála körvonalak jelzik célzás közben az ellenfeleket és a társakat (éjszaka azért jól jöhet), van amelyiknek jelenlétében kevésbé kopnak a fegyvereink, és így tovább. Alapvetően eléggé statikus a kapcsolatunk velük, odaadjuk nekik az elseftelni szánt minigunt (“ne, cipejjed”), aztán ennyiben kimerül az interakció. Harcban általában azért jól jönnek, bár elég sűrűn elájulnak, ilyenkor várni kell pár másodpercet, hogy abbahagyják a heverészést. Ugrani továbbra sem tanultak meg (ahogy anno Dogmeat sem tudott), úgyhogy egész könnyű őket elhagyni, főleg ha valami rázósabb terepen akarunk keresztülvágni.

Úristen, mennyi loot!

Még egy impresszív külső nézeti kép (vagy mifene)

Változás még a reload/workbench-ek és campfire-ek megjelenése: első kettővel lőszert, és különféle tárgyakat, míg utóbbival különféle gyógyhatású főzeteket és mérgeket állíthatunk elő a Pusztában található alapanyagokból. Ennek köszönhetően a craftolás rajongói a bunkerek mélyén található szeméthalmokból olyan hasznos tárgyakat készíthetnek, mint a Super Stimpack, vagy a Weapon Repair Kit.

Fontos újdonság még a frakciók megjelenése: hirtelenjében a GTA2-höz tudnám hasonlítani a megoldást, melynek hála a sivatagban erre-arra bóklászó, helyőrségeket üzemeltető, esetlegesen másokat rabigába hajtó, fosztogató szemétládák csapataival különféle viszonyokba kerülhetünk. Ha például valamelyiknek a seggét is kinyaljuk (ahogy én tettem a Brotherhood of Steel-lel, kellett az erőpáncél), akkor a táboraikban engedményt kapunk a kereskedőiknél, szabad a bejárásunk mindenhova, míg ha az első adandó alkalommal lemészároljuk valamelyik őrjáratukat (ahogy én tettem a Caesar’s Legion-nel, miután láttam mit műveltek egy kisváros lakóival), akkor értelemszerűen nem fognak a keblükre ölelni, sőt bérgyilkosokat is a nyakunkra fognak küldeni alkalomadtán. Az adott frakcióra jellemző páncélt viselve oda kell figyelnünk, hogy hol mutatkozunk: ha például éppen egy a BoS által gyártott T45-d típusú power armorban feszítünk, akkor – dacára az addig ápolt jó viszonynak – az NCR-os katonák nekünk fognak esni, mint hülyegyerek az anyjának ahelyett, hogy megdicsérnének, hogy milyen szexik vagyunk benne. Ennek oka a két frakció közötti régóta húzódó viszály, amelynek legutolsó momentuma a Helios 1 erőműnél lezajlott csata volt, melynek során… de ennyi elég is lesz a spoilerezésből. Apró hülyeség, hogy bezzeg az nem fáj senkinek, ha a kísérőnk visel ellenséges frakció által készített öltözetet.

A grafika persze már nem mai gyerek: helyenként kifejezetten homályos felületek borzolják az ember idegeit, nem beszélve arról a gusztustalan effektről, ahogy a nagy büdös semmiben gyalogolva néha túl hirtelen tűnnek elő tereptárgyak, illetve néha későn “kap észbe” a motor, és késve húzza rá az objektumokra a részletesebb textúrákat. Persze ezen felül lehet emelkedni, ugyanis a belső terek a maguk bájos lepusztultságával, a fényeffektek (a lemenő Nap erősebben világítja meg a felé eső falfelületeket, stb.), valamint a még mindig zseniális V.A.T.S. célzórendszer által képernyőnkre varázsolt lassításban végigélvezhető végtagszakadások azért meglehetősen faszán néznek ki.

Sárkányröptetés (ezeket a szárnyas szörnyeket amúgy kifejezetten utálom)

Hősünk heroikus beállásban, a háttérben New Vegas fényei

Hibákból persze most is van jó pár, amelyek között akad kifejezetten vicces, és kifejezetten frusztráló is. Szerencsére csak ritkán találkozunk olyannal, ami miatt be kéne töltenünk az előző állást, olyan viszont akad bőven, ami kizökkent a hangulatból. Ezek közé tartoznak az AI hülyeségei: az még csak-csak elmegy, hogy – ahogy már említettem – a kísérőink nem tudnak ugrani, ezért néha kilométereket nyargalnak utánunk, de amikor szűkebb folyosókból álló térképeken (például Vaultokban) egész egyszerűen nem tudja az engine őket hova rakni, szépen beclippelnek a falba, és onnan csápolnak kifele… na az nagyon illúzióromboló. Tegnap elképesztő látvány volt az is, amikor Veronica (az egyik választható társ) kicsit elpihent néhány sentry robottal való barátkozás során, majd amikor elrendeztem a sorsukat, és magához tért végre akkor olyan animációval állt talpra, amilyet én még játékban nem nagyon láttam A néha előforduló fagyikat már nem is említem, tessék sűrűn nyomkodni az F5-öt. Akadnak olyan hibák, logikátlanságok is, amelyek nem a grafikát, hanem a játékmechanizmust érintik (hozzáteszem, ezek már az előző részben is jelen voltak): egy óra alvástól begyógyul minden lőtt/harapott/tépett sebünk, beforrnak a csontjaink és a hasonlók engem még most, jópár óra játék után is kicsit zavarnak/megmosolyogtatnak (passztól függően). Kicsit hangulatgyilkos az is, amikor egy-egy nagyobb épületben minden szoba ugyanúgy néz ki, ugyanaz a bútorok elrendezése, a loot, egyszóval minden – szinte látom magam előtt a level designert, ahogy húzza a kijelölőkockát az első kész helyiségen, és arcán kéjes mosollyal nyomkodja a paste-t egymás után. Ez a probléma amúgy csak annak fényében tűnik jelentősnek, hogy a játék többi aspektusa mennyire erős, nagy így a kontraszt.

Ugyanis a többi aspektusa kurva jól sikerült. Gyermeki örömmel fosztogatja az ember az újonnan felfedezett helyek ládáit, a levadászott ellenfelek hulláit, és ugyanilyen boldogság az is, amikor sikerül egy szövevényes küldetés végére pontot tenni. Némelyik NPC dumáin sírva röhögtem (például Primmben a kaszinóban van egy idegenvezető robot, aki előadja Vikki és Vance  történetét, akik olyanok voltak, mint Bonnie és Clyde leszámítva pár khm…. “apró” eltérést), és volt olyan sötét titok a múltból, amitől kirázott a hideg (Vault 11). A bejárható terület hatalmas, a történet zseniális, a játékélmény feledhetetlen – bőven megéri az árát, jóval többet nyújt egy átlagos rókabőrnél. A Fallout 4 megjelenéséig mindenképpen próbálja ki, aki még nem tette!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2012.01.26.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás

Az előző postomban már előrevetítettem, hogy írni fogok erről a játékról is néhány gondolatot, ámde mindezt kis híján csúnyán keresztülhúzta a Skyrim feltűnése a vinyómon. Az új sárkányhentelős jövevény ugyanis olyan mértékű mestermű, amilyennel nagyon ritkán találkozik a hozzám hasonló komplex játékokra éhes gamer, ennek megfelelően meg is szállta a szabadidőmet múlt hét csütörtökön – még szerencse, hogy jött a hétvége, amit rendszerint a billentyűzet csapkodása helyett khm.. más dolgok csapkodásával töltök (ezt most nem fejteném ki, ha nem muszáj), így – mire teljesen kifejlődhetett volna bennem a hisztérikus imádat, melyet csak örömódák hosszú körmondatokban elzengésével tudtam volna kifejezni – szerencsére tarthattam egy kis szünetet, és csak szóban fejtegettem a barátaimnak, hogy “bazzeg, az elején a barlangban több percig flesseltem a patakra, ahogy bucskázik a kövek között, annyira meg volt csinálva!”. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ha nem csak egy délután erejéig merültem volna el a helyenként erős Fallout-os utánérzésű, ámde mégis tökéletes aprólékossággal megkomponált skyrim-i táj szépségeiben, akkor most már semmi másról nem tudnék érdemben nyilatkozni, csak róla. Így viszont szerencsére még nagyritkán eszembe jut a Killing Floor, és a L4D2 is, úgyhogy gyorsan írok is az előbbiről – amíg még frissek az emlékek.

A Killing Floor-t egy kis fejlesztőcég, a Tripwire Interactive fejlesztette, és pályafutását mint Unreal Tournament 2004 mod kezdte. Ebből fejlődött tovább, amíg teljesértékű játékként meg nem jelent bő két évvel ezelőtt.  Ugyan olvastam olyat is róla, hogy a Left 4 Dead szériával egy szinten áll, annak mintegy konkurenciájaként szolgál, de ez csak nagyon részigazság:  vannak átfedések, de túl sok aspektusában nyújt teljesen más élményt ahhoz, hogy egy az egyben összevethető lehessen a Valve zombihenteldéjével.

A játék története például jóval egyszerűbb: Londonban nagyon rosszul sül el a kormány/katonaság titkos kutatása, melynek eredményeképpen a környéket elözönlik a szörnyek, amelyek levadászása természetesen a mi, és társaink feladata lesz. Itt szó sincs mindenféle elérendő hajókról, sem a szereplők közötti anekdotázásokról (amiből akadt rendesen a Left for Dead 2-ben): ebben az esetben inkább a Quake 3/Unreal Tournament pályaszerkezete köszön vissza a körkörös felépítésű folyosókkal, az arénaszerű termekkel, és a viszonylag szűk alaprajzokkal – ellentétben a L4D2 helyenként Half Life 2-be hajló utcaképeivel. Fontos eltérés az is, hogy itt nem egy lineáris nyomvonalon, hanem szörnyek hullámain kell végigküzdenünk magunkat. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy adva vagyon egy számláló a jobb felsőben, ami az adott hullámból hátralevő szörnyeket mutatja, a célunk pedig az, hogy lehetőleg minél kevesebb veszteséggel redukáljuk le nullára. Ha ez sikerült, akkor jön a shopping: minden pályán van egy csaj, aki az egyes hullámok után más és más helyiségben nyitja meg az üzletét, ahova betérve vehetünk új fegyvereket, lőszert és páncélzatot. Jópofa megoldás, hogy ezek a helyiségek rendszerint a pálya teljesen átellenes felein nyílnak meg (mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a boltos hogyan jut át az ellenfelektől hemzsegő folyosókon), ráadásul csak egy-egy percre, ergo amikor már csak néhány dög van életben, akkor érdemes átvonulni az új nyitási ponthoz (amit a HUD-on egy nyíl és egy távolságjelző mutat). Egy pályán (alapesetben, szervere válogatja) tíz hullámnyi drágaság tör az életünkre. Minden alkalommal nagyobb számban képviseltetik magukat, sőt úgy az ötödik-hatodik hullám környékén előkerülnek az igazán morcos példányok, melyek legyőzése rendszerint lehetetlen egyedül. Ha mind a tíz hullámot sikeresen abszolválta a csapat, akkor jön a Patriarch, akit a népes szörnysereglet atyjaként és vezéreként aposztrofálhatunk: brutális rakétákkal, és az alkarja helyére épített minigunnal aprít, sőt rendelkezik a láthatatlanná válás tulajdonságával, amelyet arra használ, hogy elvonuljon felgyógyítani magát, ha véletlenül túl sok gránátot robbantottunk az arcába. Ha netán őt is sikerül megfektetni, akkor nyertünk, ha netán nem (amire azért akad némi esély), akkor buktuk az adott térképet. Az őt megelőző hullámok során úgymond nyugodtan meghalhatunk, “mindössze” az addig felhalmozott pénzünkből kell majd új fegyvereket vennünk (később lesz erről szó), illetve amíg a többiek játékát figyeljük nem nő a fragszámunk – bár ez utóbbi csak hiúsági kérdés leszámítva, hogy elesünk pár percre a fejlődés lehetőségétől is (szintén lesz róla szó később).

Waiting for the storm

Eldurvult a húsvét ((C) by Nfol)

Tojj nekem egy tankot!

Ugyan a trailereket nézegetve a játék egy agyatlan mészárszék diszkrét bájával megáldott Painkiller/Serious Sam-klón képét mutatja, de ez távolról sem igaz: a Tripwire-es arcok sikeresen ötvözték a fentebb említett két játék mechanizmusait a Team Fortress 2 class-rendszerére hajazó fejlődési rendszerrel: class-ok helyett ebben a játékban perk-ek találhatóak (amelyeket amúgy hullámonként megváltoztathatunk), és – bár bármelyik perk-kel megvehetünk bármilyen fegyvert ellentétben a TF2-vel – ezek befolyásolják a sebzéseinket/sebességünket/sebzésellenállásunkat/stb. Ez így lehet hogy kicsit zavaros volt, nézzünk egy példát: a Firebug perk-kel árengedményt kapunk a lángszóróra, és a MAC10 nevű gyújtólövedékes géppisztolyra, továbbá több tüzelőanyagot tudunk a lángszóróhoz magunkkal vinni, többet sebzünk vele, stb… – viszont más fegyvereket drágábban vehetünk meg cserébe. Ugyanilyen előnyöket/hátrányokat hoz magával a többi perk is: Sharpshooter-ként jóval nagyobbakat sebeznek a fejlövéseink, olcsóbbak a precíziós fegyverek, Berserker-rel hasonló a helyzet, csak a közelharci fegyverekre (továbbá nagyobb a sebzésellenállásunk is, hogy jobban bírjuk az adok-kapokot), és így tovább. Ezek a perkek ráadásul fejleszthetőek is: mindegyiknél van lehetőség szintlépésekre, melyek nagyobb sebzéseket, nagyobb árengedményeket, sőt ötös-hatos szint környékén már ingyen kapott fegyvereket is jelentenek. Mondanom sem kell, hogy megfelelően magas szintű perkek nélkül esélyünk sincs egy Hell on Earth nehézségű szerveren, ugyanis hiába célzunk pontosan ha a találataink nem sebeznek elég nagyot. Ennek a rendszernek hála folyamatos taktikázásra vagyunk kényszerítve: én általában az első két-három körben Sharpshooter vagyok, mivel ez a perk növeli a sebzéseket az olcsóbb fegyverekkel is, ámde ahogy jönnek a masszívabb ellenfelek át szoktam váltani Demolition-re, hogy a gránátvető olcsó legyen, és szakítson, esetleg Firebug-ra hogy megfelelően effektív lángcsóvákkal gyengítsem meg az időközben feltűnő Fleshpound-okat. Jellemző módon érdemes magunknál tartani közelharci fegyvereket is, mivel a közelre lőtt gránátjaink minket is sebeznek, és nem árt valami lőfegyver, amivel az arcunkba mászó kisebb szörnyeket rendre tudjuk utasítani. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy ennek kapcsán a játékban Handcannon-ként szereplő .50-es kaliberű pisztolyt a figyelmetekbe ajánljam: meglehetősen jó hatásfokkal üzemeltethető a legtöbb mezei dög ellen, főleg ha mindkét kezünkbe szerzünk belőle egyet.

Az elmaradhatatlan kedvcsináló trailer a játékból

Természetesen a böhöm nagy fegyverek és sebzések nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy mind a tíz hullámot túléljük: társak nélkül bizony – akár csak a L4D2-ben – a sok lúd disznót fog győzni, pláne ha a szárnyasok közé keveredik néhány cápa is – a teljes képzavar ellenére azért remélem érthető a hasonlat. Főleg a negyedik-ötödik kör után már mindenképpen érdemes egymás közelében maradni, ugyanis – újabb hasonlóság a Valve játékával – komolyan kellemetlen tud lenni, amikor a társaid elkeverednek valahova, te meg csak állsz, mint ………. (tetszőleges hasonlat beilleszthető) a sötét folyosón, miközben mindkét irányból szörnyek közelednek feléd. A KF-Bedlam nevű pálya (nagy kedvenc, egy elmegyógyintézetbe oltott technoparty-t tessék elképzelni) ebből a szempontból hatványozottan kritikus: a sok zegzugos csontsötét folyosó olyan labirintust alkot, amelyből nehéz élve kikeveredni, ha az ember magára marad. Ellentétben a L4D2-vel itt korlátlan alkalommal lehet egymást gyógyítani, ámde egy-egy gyógyítás között perktől függően változó időtartamnak el kell telnie – ez alól egyedül a Medic kaszt kivétel. Ezen kívül persze más előnyei is vannak ha kooperál a csapat: amíg újratöltünk addig sem maradunk védtelenek, a már komolyabb fegyverekkel rendelkező társaink leszedhetik a nyakunkról a minket láncfűrésszel éppen felszeletelni vágyó Scrake-et, segíthetnek az ajtók lezárásában, stb. Apropó ajtózárás: van lehetőség a legtöbb ajtót behegeszteni, amivel ideig-óráig visszatarthatjuk a vérünkre szomjazó seregletet. Ez főleg akkor lehet hasznos, ha találunk egy jól védhető pontot és szeretnénk ha legalább ideiglenesen ne támadhassanak minket hátba – azt meg úgyis meghalljuk, amikor az ajtó beszakad mögöttünk. Még egy apróság visszatérve a csapatjátékra: illik megszórni egy kis pénzmaggal (alapértelmezésben a B billentyű) az éppen szerverre csatlakozott társat, főleg ha már a hetedik-nyolcadik hullámnál jártok, ugyanis alappisztollyal esélye sem lenne túlélni az adott kört!

Ha már említettem pár komolyabb ellenfelet ejtsünk róluk pár szót: a játék ezen aspektusa némi fanyalgásra adhat okot, ugyanis – szerintem legalábbis – nem elég fantáziadús a felhozatal: okádós dagadék itt is van, ezen kívül érdekesebb szörnyként esetleg a szinte teljesen láthatatlanul közelünkbe lopódzó, majd tűéles karmait belénk mártó Stalker, a sikoltásával sebző Siren, a láncfűrészét lóbálva ránk rontó Scrake, esetleg a csak össztűzzel legyőzhető Fleshpound említhető. Az összes szörny közül csak néhány rendelkezik valódi távolsági fegyverekkel, így jellemzőek a test test elleni jelenetek. A játék amúgy ezt a tényt (mármint hogy szinte az összes szörny csak karmokkal rendelkezik) a nagy számbeli fölénnyel kompenzálja, úgyhogy gyakran épp’ elég lesz fölébük kerekedni így is, nemhogy még kilométerekről lődözzék a fejeseket.

Fontos megemlíteni a játékmenet szerves részét képező Z.E.D. Time nevű effektet, amely annyit takar, hogy adott esetben egy-egy beakasztott fejes, esetleg egy-egy nagyobb robbantás után az idő néhány másodpercre lelassul, így jóval pontosabban tudjuk kiosztani a következő néhány lövésünket. Ez független attól, hogy mi vagy egy csapattársunk követtük-e el a kiváltó lövést, így könnyen előfordulhat hogy éppen futunk át egyik teremből a másikba, és egyszer csak belassul minden. Ennél már csak az idegesítőbb, amikor mindez láncban egymás után akár háromszor-négyszer is megtörténik azt eredményezve, hogy fél percet belassulva kell töltenünk, miközben éppen nem vagyunk akcióban. Ennek ellenére a dolog hasznos, gyakran életet is menthet, ráadásul olyan látványos screenshotok lövésére van lehetőségünk általa mint ezek itt:

Srácok, pont jó helyen vagytok a sebészeten, rögtön ellát titeket doktor Mengele!

Csendélet a játékból

Ludicrous Gibs

Én és a lángszóró – mindenkinek melegség önti el a szívét tőlünk

Ha már szóba jött a látványosság: a játék az Unreal Engine 2.5-öt használja meglehetősen jó hatásfokkal: ugyan a szörnyek kidolgozottsága hagy némi kívánnivalót maga után a pályák meglehetősen részletgazdagok: jól eltalált textúrákkal, ambient fényekkel sikerült a legtöbbjén elérni a kívánt hatást, ami legtöbbször a minél nagyobb parafaktor volt. Ehhez társulnak az effektek: a lángszóró csóvájától kezdve a szakadó testrészeken át az ízléses agy- és koponyadarabkák röpködésétől kísért headshotokig minden a helyén van. Mindezt megtámogatja egy remek fizikai modell, shotgunnal kész élvezet mellbe lődözni az egyszerűbb szörnyeket, és nézni ahogy repülnek három-négy métert, egy-egy robbanás után pedig a szélrózsa minden irányába testrészek repkednek – jó esetben mindez lassításban történik, ahogy azt az előbb már említettem.

Ahhoz képest hogy a játék mint mod kezdte a pályafutását, valamint hogy a körítés is kicsit amatőr (nincs CGI intro, a menüje is elég puritán, hogy az indításkor feltűnő splash ablakról már ne is beszéljünk) szerintem nagyon megéri az árát, pláne hogy elég sűrűn le van árazva a Steam-en. Agyatlannak tűnő játékmenete rengeteg lehetőséget rejteget (különben nehéz is lett volna ennyi mindent összehordani róla), a grafikája is rendben van, sőt tömve van csodálatos achievement-ekkel is – kár, hogy magyar szerver már nem nagyon van, amin lenne egyáltalán élet. Remélhetőleg ez meg fog még változni, addig is tessék barátkozni a német és francia arcokkal – némelyikük nem is akkora fasz, mint ahogy az ember gondolná. Ezer-ezerötszáz forintot megér, a döngölős metállal kísért mészárszék esti macskarugdosás helyett tökéletes program.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.11.30.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás, link

Először is újabb hálát kell rebegnem a Steam urai felé: a naagy halloween-i leárazás keretében jutottam hozzá mindkét játékhoz, és azt kell hogy mondjam megérte a darabjáért kifizetett körülbelül ezer forint márcsak azért is, mert mindkettő masszívan multira épül. Azért fontos ezt megjegyezni, mivel pont ez az a játékstílus, amiért szerintem érdemes fizetni, így nem kell crackelt-warezolt-hackolt kliensekkel vacakolni hasonlóan összegányolt szervereken, hanem úgy csapathatjuk őket, hogy nincs semmi ami megzavarna: néhány kattintás, és máris benne vagyunk az akció közepében.

És micsoda akcióról beszélünk! Ugyan egyesek nem átallottak párhuzamot vonni a két játék között (és mintegy egymás konkurenciáit emlegetni őket), ez távolról sincs így: igaz, hogy mindkettőben nagy hangsúlyt kap az erőszak, meg a fröcsögő vér, de ezt más módokon keltették életre a készítőik: míg a Left for Dead 2 némileg szofisztikáltabb, realitásra nagyobb hangsúlyt fektető módon teríti be belsőségekkel a monitorunkat, addig a Killing Floor mindezt a nyolcvanas évek tucathorrorjainak kellemes légkörét felidézve teszi. Ami viszont közös bennük az az, hogy mind a kettő magával ragadó a maga nemében, és nagyon addiktív – lásd a megjegyzésemet a post elején a blog tetszhalálával kapcsolatban.

Kezdjük a jellemzést talán a Left for Dead 2-vel: adva vagyon egy barátságos szituáció, miszerint kitört a Földön (vagy csak Amerikában… hm, mintha ez már zajlana is) egy jó kis zombi apokalipszis, melynek következtében a déli államok utcáit, erdeit is ellepik a honpolgárokból nyáladzó, nyüsszögő, és meglehetősen pigmenthiányossá vált lények, amelyeken négy hősünknek valahogy keresztül kéne vergődnie magát. Kalandjaink során megfordulhatunk egy plázában, erdőkben, vidámparkban, és egyéb mókás helyeken, amelyek egy valamiben megegyeznek: mindegyik hemzseg az élőhalottaktól, akik valamiért nagyon morcik ránk. A hemzsegést tessék szó szerint érteni:  nem egyszer adódik olyan jelenet, amikor a társaidat egész egyszerűen szem elől veszted a nagy kavarodásban, amikor egyszerre ront rátok vagy száz magából kivetkőzött halott. Az előzetes várakozással ellentétben (értsd: nem ezt várja az ember egy hullától) legtöbbjük meglehetősen fürge, és ráadásul cikkcakkozva futva próbálja az embert becserkészni, ezzel alkalmasint vidám futóversennyé varázsolva a játékmenetet, ahol valóban a lét a tét.

Az arckifejezés teljesen passzol a helyzetükhöz

“Ez se nehezebb, mint fát vágni… mondjuk azok nem akarják megzabálni az agyamat”

Mintha a bal felső hatos egy kicsit szuvasodna

Mivel a túlerő jellemzően sokszoros (és bizony a sok lúd itt is disznót győzhet, ahogy azt nem egyszer volt szerencsém megtapasztalni, böhöm nagy combat shotgun ide vagy oda), ezért a csapatjáték egész egyszerűen elengedhetetlen feltétele a túlélésnek: az még a monitor előtt ülve sem egy kellemes érzés, amikor az embert fojtogatja egy Smoker (később még lesz róla is szó), csépeli a köré gyülemlett siserehad, miközben a csapattársai már árkon-bokron túl járnak, és egyiknek sem jutna eszébe esetleg visszamenni segíteni. Pontosan ezért is nagyon fontos, hogy megfelelő embereket fogjunk ki magunk mellé, persze ez egy nyilvános szerver esetében meglehetősen zsákbamacska jellegű téma. Mindenesetre ha sikerül néhány agyilag eléggé fejlett arcot találnunk, akiknek esetleg még mikrofonban is megemlíthetjük, hogy “várjatok meg, éppen gyógyítom magam”, akkor a játék meglehetősen szórakoztató tud lenni, és jó hatásfokkal adja át a világvégi egymásrautaltság nem túl vidám hangulatát.
Ha már megemlítettem a Smokert néhány szót ejtenék még az úgynevezett “special”-okról: ezek a zombik különböznek a néha csak agyaggalamb szerepét betöltő sima társaiktól, ugyanis ezekre a drágák még mutálódtak is pöttyet a zombijárványt okozó vírustól. Van közöttük olyan, amelyik elkap a több méteres nyelvével (ez a Smoker), és addig szorít, amíg le nem lövik, vagy meg nem fulladsz, van amelyik hatalmas termetét kihasználva nekifutásból felöklel (amúgy Charger-nek hívják), felken az irányba eső legközelebbi falra, majd – ha itt még mindig nem lőtték le rólad – akkor barátsága jeleképpen elkezd a földhöz csapkodni, mint egy rongybabát. Mondanom sem kell, hogy ez a móka is addig tart, amíg a halál el nem választ. Aztán akad még olyan is, amelyik zöld savat köpköd (ez a Spitter), és mellesleg nőnemű, bár nem hat túlzottan erotikusan a hosszú nyakával, és a nem túl lágy arcvonásaival. A Hunter – nevéhez méltóan – egy remek vadász: faltól falig pattog, és ha egyszer leterít, akkor nem igazán enged – kivétel természetesen, ha kap némi ólmot a fejébe, miközben éppen megpróbál élve felzabálni. A Boomer egy dagadt disznó, aki szó szerint lehány, ha a közeledbe kerül, sőt ha netán sikerül is megölnöd, akkor – ha túl közel vagy hozzá – beterít a hasában található nyálka, amely egyrészt sebez, másrészt meg hosszú másodpercekig zavarja a látásodat, ami azért annyire nem vicces, amikor éppen egy tucat zombi pályázik az ember bőrére. A Jockey egy olyan Gollam-szerű lény, ami a nyakadba ugrik, és megpróbál valami sötét helyre irányítani, ahol majd elmondhatatlanul csúnya dolgokat szeretne művelni veled – természetesen hacsak  nem lövik le időben a fejedről. Végezetül még meg kell hogy említsem a két legérdekesebb arcot: a Witch egy olyan nőnemű lény, amelyik alapvetően nem támad, csak ha túl sokáig tartózkodik valamelyik túlélő a közelében, esetleg rávilágít, netán – ad absurdum – megcirógatja némi skulóval. Olyankor feldühödik, az első támadása tuti földre viszi a legközelebbi túlélőt, majd ráront a többiekre is – még szerencse, hogy azért legtöbbször sikerül időben meggyőzni ennek helytelenségéről. A másik (szó szerint ) nagy kedvenc a Tank, akinek kedvenc elfoglaltsága az élők és a mázsás betondarabok hajigálása, és csak az össztűz szokta jobb belátásra bírni.

Adjon már valaki egy zsepit a hölgynek!

Még valaki?!

Ez a kép egész egyszerűen too much win

Ezen drágaságok megrendszabályozására meglehetősen bő fegyverarzenál áll a rendelkezésünkre: a már unásig ismert AK-47-M4-es páros mellett van lehetőségünk különféle shotgun-ok, egyéb lőfegyverek bevetésére, de az igazi májerek kedvenc fegyvere a láncfűrész (amúgy megdöbbentően élethű a hangja), de ha más nincs megteszi egy tűzoltófejsze, egy katana, vagy legvégső esetben egy elektromos gitár (ami hangos bajjjnng-gal jelzi a találatokat) is. Ezek mellett találhatunk rögzített géppuskaállásokat, és egyedi fegyvereket is, amelyekhez jellemzően nem lehet új lőszert felvenni: ellövöd ami benne van, aztán dobhatod el.
Szóval adott az alapszituáció: négy túlélő, pályánként (fejezetenként) több ezer zombi, és a cél, amely mindig az, hogy el kéne jutni A pontból B-be. A fejezetek epizódokra bomlanak, amelyek végén mindig egy safe room található: itt következik a következő pálya betöltése, és itt jellemzően mindig találhatunk egészségügyi csomagot, lőszert, és fegyvereket is. A terep meglehetősen reális, ami nagyon jót tesz a beleélési faktornak: amerikai kertvárosi utcák, sikátorok, mocsarak, búzatáblák és hasonló területek várják azt, hogy átvergődjük rajtuk magunkat. A vergődést tessék szó szerint érteni: ebben a játékban nagyon nem kifizetődő a “minden sarokba bekukkantok” stratégia, ugyanis a többiek nem feltétlenül fognak várni rád, és bizony tényleg nagyon kellemetlen élmény tud lenni, amikor az ember arra eszmél, hogy tök egyedül áll egy sötét utca közepén, és minden irányból zombik rohannak felé. Nem egyszer megtörtént az, hogy egy ilyen renitensért kellett visszamenni az egész csapatnak, és bizony mindannyian ott hagyták a fogukat.
Nézzük a külcsínt: a Valve által immáron hét éve pofozgatott Source engine-nel kapcsolatban jutott eszembe múltkor az, hogy olyan mint a Skoda 100-as blokkja: igaz, hogy kurva régi technológia, de még mindig rengeteg minden épül rá kisebb-nagyobb módosításokkal, és még mindig működőképes megoldásnak bizonyul (amúgy nem én értek ennyire a Skoda-blokkokhoz, hanem Tsyga barátom, de ez megint másik történet). A Half Life 2 látványvilágához képest hatalmas az előrelépés: a folyamatosan használt zseblámpák remek árnyéktorzulásokat kreálnak, a Molotov-koktélok nyomán felcsapó tüzek zseniálisak, némelyik pályán úgy szakad az eső, hogy szinte semmit sem látni, és egyáltalán: a grafika összképe remek benyomást kelt. Mindezt csak fokozzák a véres részletek: a zombik mindig azt a testrészük felejtik tovább cipelni, amit eltalálunk a sörétessel, ám mindez csak fokozódik, ha közelharci fegyverrel barátkozunk velük: nyílnak a torzók, szakadnak a kezek, repkednek a fejek ahogy azt kell. Mondanom sem kell, hogy ez a játék nem kisgyerekeknek való, bár hallottam már mikrofonba szólni tizenegykét éves forma kölyköt is… kíváncsi lennék, hogy a szülei tudják-e, hogy mit nyom a csemetéjük a kisszobában, és ha igen, akkor miért nem foglalkoznak vele.

Barátságos kis trailer, hűen visszaadja a hangulatot

A játékot csak ajánlani tudom márcsak azért is, mert az áráért egyrészt hosszú távú szórakozást kapunk (az egyéb játékmódokról nem is írtam, pedig vannak köztük viccesek: a VS-ben például felváltva kell embert, és special-t alakítani), másrészt a zombi apokalipszis-feeling maradéktalan: itt igenis félni fogsz, ha kicsit is lemaradsz a többiektől, ugyanis hirtelen nagyon magányosnak fogod magad érezni a sötétben… Mondanom sem kell, hogy gyenge gyomrúaknak, és érzékeny idegzetűeknek nem javasolnám, a többiek viszont jöjjenek hentelni!

(A Killing Floor-ról meg majd legközelebb, az is megér egy misét )

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.11.22.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás

Erre tettek rá most még egy lapáttal, ráadásul pont azokat a területeket módosítva leginkább, amelyek a felfedezés izgalmait befolyásolják: új algoritmusokat kapott a terepgenerátor, így mostantól a felszínen folyók, kanyonok, települések(!), a föld alatt pedig – szinte – feneketlen szakadékok, sőt elhagyatott bányák fogadnak, amelyeknek köszönhetően egészen más taktikát kell bevetnünk a felfedezésük során – elég ha csak annyit említek, hogy hála a bányák járatainak alátámasztásaként szolgáló U-alakú faszerkezeteknek most már akár a tárnák mélyén is faanyaghoz tudunk jutni!

Kaptunk pár új blokkot is, amelyek közül a legérdekesebb talán az inda, amit az új mocsaras biome fáiról vághatunk le a szintén új olló eszközünkkel, majd ha valahova felrakjuk, akkor szépen elkezd lefele nőni – mondanom sem kell, hogy ennek segítségével mennyire hangulatos ősi hangulatot árasztó termeket tudunk létrehozni. Lehet mostantól dinnyét is termeszteni – a dolgot mondjuk “csöppet” megnehezíti, hogy magot csak a már említett ősi bányákban elszórva található ládákban találhatunk – viszont utána már mindig tudunk maghoz jutni hasonlóan a búza termesztésének menetéhez. Visszatérve az előbb említett ollóra: ugyan nem új blokk, viszont ennek segítségével megnyírhatjuk a fák lombját, majd az így nyert lombblokk segítségével létrehozhatjuk akár a Ragyogás sövényállatait, de természetesen csinálhatunk labirintust, vagy bármi mást belőlük – a kulcsszó megint a kreativitás, ahogy azt már a játék ezerszer bebizonyította.

Mostantól ellenfeleink között “üdvözölhetjük” az Enderman névre hallgató lényt, aki békés növényevőként kolbászol fel-alá egészen addig, amíg véletlenül rá nem nézünk (azaz rá nem visszük a célkeresztet). Ilyenkor ránk mered, majd – a távolság függvényében akár teleportálva is! – ránk ront. Szerencsére elég könnyű leverni, halála után pedig egy Ender Pearl-lel leszünk gazdagabbak, amelynek egyelőre semmi funkciója nincs, de ez érthető, elvégre még mindig egy félkész játékról beszélünk. Erre utal az is, hogy a levert lények után kapott XP-gömbök is csak töltik-töltik a tapasztalati pont-csíkot (a képernyő alján), viszont értelme nem nagyon van: szintet lépni nem lehet – még. Visszatérve az Enderman-re: jó tudni, hogy csak éjszaka/sötétben spawnol (mint a többiek), viszont ugyan a napfényt jobban bírja mint mondjuk a zombik, a víztől viszont lángra kap.

Van még két új ellenfél, akikkel még nem találkoztam (pedig elég sokat mászkáltam olyan helyeken ahol előfordulnak): az egyik egy kisebb méretű, ámde mérgező csípésű pók, a másik pedig a talányos Silverfish névre hallgató lény, aki a bányák mélyén (szerk.: stronghold-okban) található kőkockákban lapul, és akkor támad ránk, ha egy ilyen blokkot sikerül széttörnünk. A poén az, hogy ilyenkor a környék összes ilyen kockája széttörik, és a bennük lapuló állatkák ránk rontanak! A sok lúd disznót győz elvét nem lehet eléggé komolyan venni: két tucat ilyen kis cukorfalat azért már képes lehet arra, hogy megjelenjen a Game Over felirat, szóval csínján tessék barátkozni velük.

Nézzük a grafikát: ugyan még mindig minden kockákból áll (pontosabban a legtöbb tereptárgy, viszont kraftolhatóak félblokkok, amelyek segítségével egész gömbölyded formákat is létre lehet hozni) , és ehhez nem akar hozzányúlni a Mojang (teszem hozzá nem is baj), viszont a világítási engine kapott egy újabb update-et: a fáklyák fénye melegebb lett, az éjszakai táj már nem olyan koromsötét, inkább kékes (ami a szabad ég alatt egész reális, a gond csak az, hogy egy tökéletesen hermetikusan zárt üregben is ez van… ezt tényleg csak zárójelben, nem zavaró játék közben), és valamit hegeszthettek a napfelkelték-naplementék színein-fényein is, ugyanis konkrétan lélegzetelállítóak lettek. Azon sokkoltam be leginkább, amikor a lemenő Nap fénye rózsaszínre festette kicsiny házikóm ablakainak üvegét, mindezt úgy hogy a napsugarak merőlegesen érték őket! Az sem rossz megoldás, hogy azon szakadékok alja, amelyek a szabad égre nyílnak még éjszaka is kékes színben játszanak – tudom, hogy hihetetlen, de néha csak kapkodtam a fejem, hogy milyen szép a játék! A hab a tortán már csak az, hogy most már nem blokkról blokkra sötétíti/világosítja a pályát a motor ahogy megy le/kel fel a Nap, hanem mindenféle átmenet nélkül történik meg mindez. Tényleg élményszámba megy visszatölteni a régebben kreált pályákat, és megnézni őket az új motorral! Bő egy éve még ez volt a vizuális orgazmus csúcsa a játékban:

Most pedig eljutottunk erre a szintre:

Szóval a játék egyre szebb, egyre több a lehetőség benne, egyre több lény kerül bele, és ennek fényében szinte sajnálom, hogy állítólag novemberben meg fog jelenni, mint végleges produktum… Mindez azt fogja jelenteni, hogy onnantól fogva Notch már nem fogja tovább csinosítgatni a kódot, mindez a modderekre fog maradni, akik – regisztrálás, és gondolom szerződéskötés után – meg fogják kapni a játék teljes forráskódját. Mindez persze eredményezheti azt is, hogy nem fog statikussá válni a dolog, továbbra is lesznek új fícsörök – csak éppen nem a Mojang műhelyéből fognak kikerülni. Nem is olyan biztos, hogy rossz ez az irány.

Néhány képecske (egy részük az eredeti textúrákkal készült, egy részük pedig ezzel):

Kilátás a tárna aljáról – keresd a csirkét competition!
Kicsiny kertem

A két torony – háttérben a Nether-kapuval

Egy elhagyatott bánya – remek ötlet hogy most már idelent is faanyaghoz lehet jutni az alátámasztásokból!

A végére pedig egy kis bónusz Ragecomics általam, amely azután született meg, hogy másfél órán át köröztem körbe-körbe egy barlangrendszerben (jelzem: azóta se találtam ki belőle):

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.09.27.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, emmándöfi, game, kockulás, minecraft, örülünk

1. Alice – Madness Returns: erről a darabról illene egy külön postot is rittyentenem majd valamikor, ugyanis megérdemelné. Ahogy azt jól értesült kockák már nyilván tudják egy idestova 7-8 éves játék folytatásáról beszélünk, amely annak idején nem aratott túl zajos közönségsikert, talán a túlzott elvontságának, vagy az egy idő után egész monotonná váló ugra-bugra részeinek köszönhetően. A fentebb említett két vonás a folytatásban is elég hangsúlyos: az elvontságra garancia American McGee, a fejlesztő személye (akit szerintem úgy lehet a legjobban jellemezni, hogy a játékgyártás Tim Burton-je), és az alaptörténet, miszerint Alice egy időre leszámolt végre az elméjében dúló koreai parlamenti gyűléssel, amely során olyan élményekkel gazdagodhatott ingyen, amikért a Balaton Sound törzsközönsége kisebb vagyonokat szokott kifizetni, ámde ez az állapot csak ideiglenes volt, és újra előtörtek a démonok, hogy romba döntsék Csodaországot. Hősnőnk sem rest, fogja az ikonikussá vált konyhakését, és beleveti magát a bizarr, beteg, és meglehetősen nyomasztó elméje mélyébe. A monotonitás sajnos megint csak megjelenik: egy idő után az ember elunja a lebegő platformokon pattogást, hiába szép az effekt ahogy a dupla-tripla ugrásoknál szállnak a rózsaszirmok hősnőnk seggéből (honnan máshonnan?). Viszonylag egyszerű logikai feladványok, ugrálós centizős részek, és néha hatalmas túlerőben ránk törő ellenfelek között kell haladnunk egyre előre a pályákon. Poén de igaz: az egyes epizódokat összekötő valóságban játszódó részek (a viktoriánus Angliát tessék elképzelni, szürkeség, zuhogó eső, szűk utcák és nyomorult emberek mindenfele) nekem sokkal jobban tetszettek. Lehet, hogy amúgy csak az mondatja velem ezt, hogy éppen a jeges világban bandázok, ami minden csak nem kidolgozott – legalábbis medium/low-ra vett grafikán, ahogy én kénytelen vagyok tolni. Ezért is döntöttem úgy, hogy amíg nem történik újabb jelentős gépfejlesztés addig nem erőltetem a játékot – de akkor tuti, hogy végig fogom vinni.

Nos, London közbiztonsága sem a régi már

Gépészek nirvánája

The beautiful people – ha ilyen a valóság nem csoda hogy szegény Alice megőrült

Trailer a javából, érdemes megnézni

2. Red Faction – Guerilla: csöppet le volt árazva Steam-en (nagyjából egy doboz cigi árát adtam ki érte), gondolom az új rész, az Armageddon megjelenésének apropójából. Az első részéhez kellemes emlékek kötnek: még valami 2002 táján azon élvezkedtünk a haverokkal a győri albérletben, hogy rakétákkal alagutat ástunk a talajba, ami meglehetősen újszerű élmény volt annak idején. Nos, ennek már vége: ez egyrészt nem FPS (ehelyett egyfajta Resident Evil-es Dead Space-es nézőpontú TPS), másrészt pedig nem igazán örökölte az előd meglehetősen egyszerű játékmenetét. Egyedül a helyszín (a Mars) ugyanaz, viszont minden más változott: olyasmit tessék elképzelni, mintha a Just Cause 2-t űrbéli díszletek közé helyeznénk: itt is van baráti bázis, ahol feltölthetjük a muníciónkat, itt is az a cél, hogy a küldetések teljesítése mellett minél több kárt okozzunk az elnyomó rezsim épületeiben, és bizony itt is elköthetünk bármilyen járművet, ami a kezünk ügyébe kerül. Ami elad(hat)ja a játékot az a fizikai motor: nem kicsit látványos, amikor néhány ügyesen célzott rakétánk segítségével meggyengítünk egy böhöm nagy épületet, ami azután nagy robajjal összeroskad. Nagy kedvenceim voltak még a “szabadítsd ki a gerillatársaidat” típusú alküldetések, amelyeket rendre úgy kezdtem, hogy a hatalmas páncélozott csapatszállító járművemmel (ami kiköpött mása az Aliens-ben látottnak) elegánsan belerongyoltam az épületbe, majd a fedélzeti géppuskával lekaszaboltam az ellenséges katonákat (meg néha a túszokat is ehe-ehe). A játék nem rossz,  néha egész epikus csatákba sikerül belecsöppenni, amelyek során omolnak össze az épületek, robbanások rázzák meg a tájat, és csak úgy röpködnek a golyók, de  egy idő után ez is kicsit monotonná válik, főleg az olyan maximalista idióták számára, mint amilyen én vagyok, ugyanis a térképen elszórt fekete kristályokból álló telepek kitermelése (értsd: nagykalapáccsal való szétdisztrojolása) meglehetősen időigényes, és egy idő után unalmas feladat. No persze ha az ember csak végigszalad a főszálon az más tészta, de én általában nem azért veszek meg egy játékot, hogy minél előbb végezzek vele.

A játék egy képbe sűrítve

Vár állott, most kőhalom

Pofás kis trailer, a játék azért tud ilyen feelinget is produkálni jobb pillanataiban

3. Dark Messiah of Might and Magic: egyszer már vendégszerepelt a masinámon, csak akkor még nem volt meg a négymagos procim a négy giga RAM-mal megtámogatva, és akadt mint a disznó. Emlékszek már a legelső váras-ostromos-trollos részt is csak épphogy sikerült végigvinnem, nem is nyúlt túl hosszúra a játékidőm akkor. Nemrég belefutottam egy postba, amelyben róla áradozott az író, és jött az ötlet, hogy újra neki kéne veselkedni, így 4-5 évvel azután, hogy mindenki végigtolta aki élt és mozgott. Nem csalódtam, a játék még ma is megállja a helyét köszönhetően a remek fizikai motornak (a Source-nak hála gondolom ezt is a Havok hajtja), a kidolgozott harcrendszernek, a hangulatnak, és nem utolsó sorban a sztorinak, ami mondjuk nem teljesen világos, de az biztos hogy már megint a gonoszt kell legyőzni. Adva vagyon egy remek középkori környezet, amelyben bandázva háztetőkön ugrálhatunk, hajókra kapaszkodhatunk, és mindeközben mágiával, vagy csak a nyers acél erejével győzzük meg a ránk rontó arcokat, hogy nem kéne kekeckedni velünk. Nem rossz, de még meglehetősen az elején vagyok (most vagyok a hajós pályán, ha valakinek még mond ez valamit), így nem akarok túl mély véleményt alkotni róla. Az tuti, hogy a létrán utánunk mászó katonákat lerugdosni a mélységbe hatalmas nagy fun.

Te Józsi, hogy eszed azt a ketchupot?!

A hajós map, amit említettem

Trailer csak a változatosság kedvéért

4. Amnesia – The Dark Descent: A Játék Amivel Nem Tudok Fél Óránál Többet Egyhuzamban Játszani. Halál komolyan mondom, egész egyszerűen annyira para az egész, hogy egy idő után már a WC-re is csak félve megyek ki, pedig itt van a szobámtól vagy három méterre. A Penumbra trilógia alkotói nem hazudtolták meg magukat: komolyan, viccen kívül mondom, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlom, tutira nem fognak tudni az élmény intenzitásával boldogulni, amit ez a játék nyújt. No persze az ember hajlamos az “élmény” szóról valami pozitívra asszociálni, pedig itt erről szó sincs: a fél órában amíg toltam végig nagyon védtelennek, kicsinek, és rémültnek éreztem magam, mindezt úgy, hogy egy darab ellenféllel sem találkoztam, mindössze a környezet, a különféle effektek (például amikor a félelemtől elmosódik a képernyő, és négykézlábra esve próbálsz visszaiszkolni a sarok mögé… na az felejthetetlen), és legfőképpen a hangok tették rám ezt a hatást. Nagyon fontos részei a játéknak a különböző neszek, nem véletlenül hívják fel a figyelmet az alkotók a játék első indításakor a fülhallgató használatára, valamint a teljes besötétítésre, hogy minden adott legyen ahhoz, hogy az ember az éjszaka közepén kapjon infarktust a gép előtt ülve. A sztori amúgy egy Daniel nevű csóka körül bonyolódik, aki egyszer csak – hogy hogy nem, biztos kapott egy kis dzsinát a kólájába a Hörpi bisztróban – egy félelmetes kastélyban tér magához, természetesen a majdnem tökéletes amnézia távolról sem kellemes állapotában leledzve. Persze megpróbál kijutni, ámde amikor a főkaput is benövi valami csáprengeteg rá kell jönnie, hogy bizony addig kell járnia a termeket, szobákat, amíg ki nem derít mindent a múltjáról. Eközben persze történik egysmás: hol a szél támad fel a szobában amiben tartózkodik eloltva az összes gyertyát, hogy a T. Játékos első ízben akarjon hosszú évek után újra megszabadulni a szobatisztaság társadalmilag ráerőltetett rítusáról, hol pedig furcsa hangok kezdenek el szűrődni az éppen megközelített sarok mögül, hogy abban a pillanatban abbamaradjanak, amikor elérjük azt. Jól hangzik nemde? Én ha valaha végig fogom vinni ezt a játékot az tuti, hogy nappal lesz, és le lesz tekerve a hangerő. Higgyétek el, volt dolgom már ilyesmivel: engem leginkább a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth című méltatlanul elfeledett, ámde remek FPS-re emlékeztetett a hangulata, ámde amíg azt sikerült akár órákon át is nyüstölnöm ezt tényleg nem bírtam harminc percnél tovább. Zseniális.

Kezd beütni az LSD

Csak egy a rengeteg hangulatos helyszínből – nem nagyon akaródzik az embernek nekivágni a sötétnek

Barátságos trailer – már ezt is alig bírtam végignézni

Nos egyelőre ennyi, hamarosan elvileg jönni fog valamelyikről egy részletesebb elemzés – feltehetőleg arról, amelyiket először viszem majd végig, de hogy melyik lesz az az még a jövő zenéje.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.07.13.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás, link

A  Jodie Foster arcú lány meredten néz

Hooray for boobies!

Azért a T. Fejlesztők között is akadnak elég beteg arcok

No igen, ha az ember belefér egy gyufásdobozba, akkor akár egy szál ellenfél elintézése is problémás lehet

Apropó mellek (és ezzel át is térünk a fejtegetés játékmenetre vonatkozó részére): a játék elején még bőven el vagyunk látva velük: az egyik bossfight után például egyfajta álomként megfordulhatunk egy sztriptízbárban is, ahol akad belőlük rendesen, később pedig a szörnyek által elrabolt, és csapdába ejtett lánykák mellyeit csodálhatjuk meg azok teljes valójában – kár, hogy túl sok interakcióra nincs lehetőség a tulajdonosaikkal a fejbelövésen, és puskatussal megkínáláson kívül. A játék elején látható Holsom-ikrek melleit is csak rövid ideig láthatjuk, mielőtt… de nem spoilerezek, tessék elvinni a játékot addig. Nagy fájdalmam amúgy, hogy ebben a néhány sorban össze is foglaltam, hogy hányszor jönnek szembe cicik a játékban, személy szerint elviseltem volna egy kicsivel több egészséges erotikát is. Amúgy a játékmenet nem sokat változott az elmúlt évezred óta: jönnek sorban a meglehetősen rövid pályák, hullámokban támadnak ránk a rendőrdisznók, az idegesítő repkedő trooperek, és egyéb dögök (az Octabrain-ek speciel hihetetlenül keményre sikeredtek), mi pedig változatos módszerekkel lőjük szitává/robbantjuk darabokra/kicsinyítjük össze, majd tapossuk el/fagyasztjuk le, és rúgjuk szét őket szilánkokra őket. Feltűnően kevés fajta van amúgy belőlük: ha nem számoljuk ide a patkányokat, meg a hasonló kis termetű gusztustalanságokat (az arctámadók visszatértek, juhé), akkor egy kezemen meg tudom számolni hány fajtával találkozhatunk. A harccal kapcsolatban van még egy probléma: nem tudom melyik agytrösztnek jutott eszébe a Gearbox-nál, hogy egyszerre csak kettő elsődleges fegyver lehessen hősünknél, de szerintem ez egy elhibázott designeri döntés volt: a Duke Nukem-nek nem arról kéne szólnia, hogy taktikázok, meg mérlegelek, hogy most melyik fegyvert vegyem fel, és melyiket hagyjam hátra, hanem arról, hogy van a hátizsákban kilenc ágyú, és én vagyok az Isten, azt veszem elő amelyikre éppen szükségem van! No persze szerencsére az ellenfelek rendre elpotyogtatnak egy-egy sörétes puskát, netán rakétavetőt, úgyhogy egy kiadósabb mészárlás után amíg a szem ellát csak fegyverek hevernek (szóval nem nagyon leszünk híján a lőszernek), de ez mégiscsak aláássa kicsit a hangulatot. Bossfight-ok most is vannak rendesen: körülbelül féltucat nagyobbra nőtt rusnyaságot kell hidegre tennünk, de amit az Index-es cikkben írtak, miszerint mindegyik legyőzhető a körbe-körbe oldalazós középre lövős módszerrel azért nettó hülyeség: legtöbbjük igenis elég trükkös darab, persze nem a gyenge pontjuk megtalálása nehéz, hanem a harc közben ránk támadó Octabrain-eket, meg egyebeket túlélni. Volt olyan fight (normal, azaz Come get some fokozaton), amelynek legalább tízszer neki kellett durálnom magam, hogy végre sikerüljön (ez konkrétan a Queen Bitch-es volt amúgy), úgyhogy szerintem szó sincs arról, hogy egyszerű lenne győzni ezekben a harcokban. A sima ellenfelekkel való barátkozás is remek lett szerintem: szinte érezhető, amikor a Ripper-rel (a 96-os részből ismerős négy csöves gépfegyver) sorozod a disznót, hogy szitává lyuggatod a bőrét, amit csak tetéznek Duke laza beszólásai. Apropó beszólások: néha azért sikerült felnyerítenem, például volt egy rész, ahol szelepekkel, és csövekkel kellett operálni, hogy túljuss egy folyosón. Ekkor nyögi be hősünk a következőt: “I hate valve puzzles”, amelyet azért több módon is lehet értelmezni Volt még jópár ilyen kikacsintás, aranyköpés, de nem akarom mindet lelőni: márcsak ezekért is érdemes végigtolni a játékot. Néhány szót a pályákról: a designerek itt is igyekeztek a régi klasszikus által lefektetett irányelvek alapján dolgozni: a kezdeti urbánus környezet után (Vegas, kaszinó, hotel, ilyesmik) egész hamar a különféle csatornák mélyén találjuk magunkat az idegenek által mintegy lakberendezési, dekorációs célokkal mindenhova növesztett csápok, illetve egyéb nyálkától csillogó gyanús kinézetű organikus tojások, meg hasonlók között. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy a játék során többet nem is térünk vissza a civilizációba, helyette meglátogatjuk az arizonai sivatagot, legvégül pedig a Hoover-gátat. Számomra pont ez az egysíkúság volt a legfájóbb vonása a játéknak: megyünk előre mindenféle szervízalagutakban, csatornákban, folyosókon, sehol egy kisváros, sehol egy ember (hacsak azokat nem számítjuk, akik a találkozásunk után 2-3 másodpercen belül meghalnak valami script-elt baleset során). Miért nem lehetett a játékot ott “tartani” Vegas-ban? Miért kellett a 96-os játék legszarabb pályáit újra ráerőltetni a tisztelt játékosra? Kifejezetten unalmassá válik idővel a taknyos-gusztustalan folyosókon mászkálás, az x+1-edig ugyanolyan turbinaterem kipucolása. Ezen csak hellyel-közzel tudnak enyhíteni azok a részek, amikor 5 centisre zsugorodva kell boldogulnunk (egyből bossfight-tá válik a legalapabb ellenfél legyőzése is, ha az ember ekkora), vagy amikor a hatalmas Bigfoot-tal kell ugratgatni a félig leszakadt sivatagi autópályán.

Forklift Truck Simulator 2011 – Duke Edition

“Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál”

Esküszöm, hogy ezt így találtam itt!

No igen, minek is az a textúra oda, falun elmegy így is

Azt pedig, hogy a játék kurva rövid (értsd: 7-8 óra alatt röhögve végigjátszható) már szinte meg se akarom említeni, mint negatívumot: manapság sajnos ez a módi, nem nagyon kényeztetnek el minket akár több hétre is szórakozást nyújtó anyagokkal a tisztelt fejlesztők. Annak fényében, hogy egy iparágról beszélünk, amelynek trendjeivel szembeszegülni kábé annyira ésszerű, mint széllel szembe pisálni nem meglepő, hogy a Gearbox se erőltette meg magát túlzottan: kapunk 22 darab nagyon rövid pályát, aztán mehet is az uninstall (már persze ha nem akarunk még kicsit multizni, de gyanítom, hogy ez nem fog akkora sztár lenni a neten, mint amilyen az elődje volt a LAN-party-kon). A negatív kicsengés ellenére én mégiscsak pozitív élményként éltem meg a Duke Nukem Forever-t, egyrészt azért, mert egyáltalán kijött (sose gondoltam volna, hogy valaha tesztet írhatok róla, erre tessék), másrészt pedig azért, mert azért jó pár tekintetben sikerült hoznia az elvárt szintet: Duke ugyanolyan műmájer macsó, mint 12 éve (vannak, akik ezt is negatívumként rótták fel, de könyörgöm, mégis mit kéne várnunk a csávó image-étől?), vannak végre csöcsök, a harcok élvezetesek, a pályák némelyike pedig igenis jól sikerült és szórakoztató. Lehetett volna belőlük több, és ötletesebb – de legalább fel van adva a fejlesztőknek a lecke, ugyanis szinte teljesen biztos, hogy lesz folytatás – márcsak azért is, mert persze Duke elejt egy megjegyzést a végső harc után. Én személy szerint várom, hogy mit hoznak majd ki belőle, de még egyszer remélem nem játsszák el ezt a brand-del – Duke, és persze mi is többet érdemlünk ennél.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.06.19.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás, örülünk

Kicsit lepusztult a hely, mióta legutóbb erre jártunk

FOGD MÁR BE!!

Na persze, ha csak simán kijelenteném, hogy “hát ez szar” (ami persze nem igaz), akkor egyszerű trollkodás lenne a részemről a fanyalgás, viszont – most tessék figyelni – én rendelkezek érvekkel is, hogy miért viseltetek negatív érzésekkel irányába. Vegyük kapásból a végigjátszás után az emberben maradt hiányérzetet: úgy gondolom, hogy sokkal (értsd: sokkal) többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. Dióhéjban vázolom, igyekszek nem spoilerezni: GlaDOS halott (pontosabban inoperatív), eltelik 50 év, és hősnőnk a hosszú szunyókálás után Csipkerózsikaként tér magához. Hogy hogy nem GlaDOS is felébred, és minden adott ahhoz, hogy az első rész végén elkövetett “királygyilkosságért” jól bosszút álljon hősnőnkön, természetesen agyafúrt tesztkamrák sorozatával. Néhány halálos csapdával később persze nem várt fordulat következik: Wheatley, a kis gömb alakú robot segítségével megszökünk, majd újfent kibabrálunk GlaDOS-sal – ami szintén érdekes következményekkel jár: szövetkeznünk kell vele, különben mindkettőnkre a halál vár.

Milyen kár, hogy egy ilyen sztori a játékmenetben ugyanúgy jelentkezik, mint az első részben: – javarészt – tesztkamrák sorozatában kell logikai feladványokat megoldani. Persze jó érzés, amikor az ember egyedül (értsd: a Youtube igénybevétele nélkül) old meg egy első blikkre reménytelennek tűnő helyzetet, de én bevallom férfiasan, hogy egy idő után szabályosan untam az egymás után sorjázó tesztkamrák (szinte) végeláthatatlan sorát. Kis felüdülés volt persze, amikor a díszletek között kellett Wheatley-jel bandázni (a robotkalibrálós részen például visítva röhögtem), illetve a (SPOILER!) régi, ötvenes évek óta elhagyatott tesztállomáson a már halott igazgató, Cave Johnson által felmondott a tesztalanyoknak szóló hangüzenetek (“teljesen normális, hogy a tesztek után körülbelül egy hétig a vérük helyén tiszta benzin fog keringeni”, illetve a “a következő tesztünkhöz szükség lesz az önök testében egy rákos daganatra. Ne aggódjanak, ha esetleg még nem rendelkeztek ilyennel, ha üldögéltek néhány percet a váróban található foteleken, akkor mi már gondoskodtunk erről”, és társai), ezek legalább megtörték a játék egyhangúságát. Bizony, nem túlzok: azt merészeltem állítani, hogy a játék, amit mindenki istenít az bizony gyakran vált egyhangúvá a számomra – ez főleg a végjáték előtti pályasorozatnál ütközött ki a számomra, és nem kárpótoltak még GlaDOS, és Wheatley dumái sem.
Apropó Wheatley, ezt írták az őt szinkronizáló fószerről az Index ajnározó stílusú cikkjében:

Wheatley, a ránk vigyázó balfék robot hangját például Stephen Merchant brit humorista adja, akit eddig Ricky Gervais tettestársaként ismertünk a Hivatal eredeti verziójában és a Futottak mégben, és simán ott van a világ tíz legviccesebb embere között, ezt azzal együtt ki merem jelenteni, hogy többek között másfél milliárd kínait még sosem hallottam viccet mesélni.

Nos, biztos bennem van a hiba, de ezt a kurva robotot legszívesebben úgy basztam volna le a mélységbe néha, hogy csak úgy nyekkenik. A brit akcentussal beszélő, talán csak a Jar-Jar “humorosságával” egy lapon említhető módon szellemes gömb a néhány kezdeti poénkodás után már csak dühített, és ez hatványozottan igaz volt az utolsó néhány pályára, ahol ő konferálta fel minden chamber elején, hogy milyen megpróbáltatások várnak ránk. Az idegesítő nyökögés, az affektálás engem nem szórakoztatott, helyette inkább a bekezdés elején vázolt indulatokat hozta ki belőlem. GlaDOS-szal nem volt ilyen gond, az ő stílusában nem csalódtam, ugyanis hozta a hűvös, megközelíthetetlen mesterséges intelligencia  szerepét még akkor is, amikor khm… némi változás állt be az állapotában

Főhősnőnk, Chell – azért pár évtized szunya után is egész jól tartja magát

Wheatley és a fényeffektek – ez azért nem volt rossz rész

Nézzük tovább mi fájt még a kicsiny lelkemnek: például a grafika. Szinte saját magam számára is meglepő módon egész egyszerűen zavart, hogy a játék engine-jén semmit nem fejlesztettek, ugyanaz a motor hajtja, mint az első részt, sőt – hogy még elképesztőbbet mondjak – a Half Life 2-t (mondani se kell, hogy a Source-ról beszélünk), ami azért már rendesen benne van a korban: 2004-ben mutatták be először! Kedves Valve! Viccen kívül: mindenki szerette az előbb említett Half Life 2-t, a Team Fortress 2 se volt rossz (főleg a grafika stílusa miatt), és még a Left 4 Dead-ekben is jól teljesített… na de hadd kérdezzem már meg: meddig tervezitek ezt a mai igényeknek már csak éppen hogy megfelelő motort használni a játékaitokhoz? Értem én, leprogramoztátok annak idején sok melóval, az egész világ tátott szájjal bámulta a valós idejű fizikát, a fasza shader-eket, na de azóta eltelt már 7 év, kijött ez-az, ami kicsit elkeni a száját megjelenítés terén! Őszintén szólva én egyedül azoknál a részeknél füttyentettem elismerően, ahol Wheatley a lámpájával világítja az utat, a vasszerelvények, lépcsők, és egyéb objektumok által vetett árnyékok meg precízen torzulnak össze-vissza. Amúgy a játék grafikája véleményem szerint maximum egy gyenge közepest érdemel – szerintem éppen ideje lenne az öregecske Source engine helyett valami frissebbet fejleszteni.

Persze a portálokon való közlekedés még  mindig fun: néhány új ötlettel megtámogatva (a blogon már tavaly bemutatott különféle tulajdonságokkal rendelkező trutymókkal, fényhidakkal, és hasonlókkal való bohóckodásra gondoltam itt) még mindig le tud kötni ideig-óráig, de hangsúlyozom: szerintem túl sok lett a logikai feladvány, és túl kevés a sztori. Persze ezek az én elvárásaim, biztos a legtöbb játékos, aki végigtolta élvezettel lubickolt a rengeteg egymást követő kamrában, de – ahogy már korábban írtam – engem ez egy idő után már csak untatott. Úgy gondolom, ha a készítők mondjuk jobban kibontják a történetet, neadjisten kiviszik a cselekményt a föld alá több ezer méterrel épült tesztbázisból (mondjuk úgy, hogy Chell nem odabent ébred, hanem sikerül megszöknie, GlaDOS meg kergeti), akkor ez a monotonitás elkerülhető lehetett volna.

Habparty a Portal 2-ben – már csak egy kis spuri, meg ezaz hiányzik a boldogsághoz, aztán indulhat a szeletelés!

Ez a két turret a rossz végén áll annak a bizonyos… hagyjuk is

Jól lehúztam a keresztvizet szegényről, pedig ekkora mértékű sárga földig gyalázást nem érdemel meg (sajnos a végletek embere vagyok). Igenis vannak jó pillanatai, erényei, hangulatos pályái (főként a régi elhagyatott tesztállomás tetszett), jó poénjai – de az a fokú hype, ami folyik körülötte szerintem indokolatlan, és érthetetlen. Számomra már ott veszett fejsze nyele volt az egész, amikor az egyik főhőst (a háromból, szóval nincs is túl nagy választék) meglátni, és megutálni szinte a pillanat műve volt, a parttalan locsogása, amit a készítők viccesnek szántak számomra csak mint mocskosul irritáló, idegesítő vonás csapódott le. A való életben is kerülöm az efféle seggfejeket, miért pont egy játékban szeretném meg őket? A Portal 2 hosszabb, nagyobb, és kidolgozottabb mint az első része – sajnos valahol a savát-borsát felejtették el belekódolni az úriemberek a Valve-nél, pont azt a hozzávalót, amitől igazán naggyá lehetett volna. Kár érte.

UPDATE: kérdezte Tib kommentben, hogy milyen a cooperative játékmód. Nos, leginkább ezzel tudnám jellemezni:

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.05.23.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: elemzés, game, kockulás

Remélem Rejtő Jenő bácsi nem fordul miattam egyet a sírjában, most hogy kölcsönvettem az egyik regényéből ezt a hülye szóviccet, de jelen vizsgálódásunk tárgyához kihagyhatatlan ziccer volt számomra ez az alcím. Adva vagyon ugyanis egy játék amiben tankokkal lehet bandázni, és még ingyen is van – szinte, de erre majd később rátérek. A címe – ha eddig nem derült volna ki – World of Tanks, és orosz arcok fejlesztették. A telepítője – bő egy giga – egy ingyenes regisztrálást követően letölthető, majd a telepítés után akár perceken belül már részt is vehetünk egy csatában. Első blikkre jó mókának ígérkezik: két (asszem) tizenhat fős hadosztály csap egymásnak nagy lánctalp- és lövegtorony nyikorgás közepette, még a grafika is megjárja, mi kellhet még? Nos, némi sikerélmény nem ártana…

Mondom ezt azért, mert a játék nehéz. Mondhatni mocskosul. Tegnap másfél óra alatt sikerült kifüstölnöm két ellenséges tankot, a többi csatám úgy nézett ki, hogy néhány percig tévelyegtem a pályán, beleakadtam egy-két tereptárgyba, néha még lőni is megpróbáltam párat (jellemzően vagy el sem találtam a célt, vagy csak meggyengítettem, ami után más nyírta ki, és nem én kaptam a frag-et…), majd pillanatok alatt rommá lőtték a harckocsimat az enyéménél jobb géppel, nagyobb tűzerővel, és több tapasztalattal rendelkező arcok. Ez meglehetősen frusztráló hosszú távon, bár az tény, hogy annál inkább örültem, amikor végre sikerült kilőnöm néhány ellenfelet kicsiny, meglehetősen röhejesen festő alapszintű és fajtájú tankom segítségével.

Nem, ez nem valami mezőgazdasági munkagép (mondjuk valami elcseszett formájú traktor), ez bizony az egyik kezdőtankunk

Talán az eddig leírtakból is kiviláglik, hogy a játék alapvetően egymás szétdisztrojolásáról szól, melyet egy fajta módon, egy Capture the Base-szerű játékmódban tehetünk meg: van egy szép tágas pálya, amelynek a két átellenes pontján kezd a két csapat, és a cél vagy egymás kiirtása mind egy szálig, vagy az ellenséges bázis elfoglalása úgy, hogy (szintén nem vagyok biztos benne, de körülbelül) egy percig a területén dekkolunk lehetőség szerint többed magunkkal, elvégre így ha ki is lőnek egyet közülünk a többiek folytatják a foglalást, és nem áll meg a visszaszámlálás. Ha netán (khm) valahogy sikerülne felrobbantatni magunkat, akkor egyből kiléphetünk a főmenübe, nem kell megvárni a meccs végét, ugyanis a játék ugyanúgy elszámolja nekünk az esetleges nyert meccsért befolyó pénzt, és tapasztalati pontot mintha végig küzdöttük volna az egészet – cserébe viszont azt a tankot, amit használtunk nem kapjuk vissza amíg az életben maradtak dűlőre nem jutnak, szóval ha egyből kezdeni akarunk egy másik pályán, akkor másik járművet kell választanunk.

A játék alapjai tehát facsipesz egyszerűek, viszont van egy olyan aspektusa, amelyen azért elmolyolhattak a fejlesztő bácsik, ez pedig a fejlesztési rendszer. Mint már említettem a játék elején egy elég vicces kinézetű tankkal indulunk (egészen pontosan hárommal, mivel kapunk egyet egyet a szovjet, a náci, és az amerikai hadsereg fejlesztéseiből is), amelyet egyrészt folyamatosan tunningolhatunk egy fejlődési fa segítségével (modernebb lőtorony, gyorsabb lánctalp, erősebb motor, ilyesmikre tessék gondolni), másrészt pedig idővel le is cserélhetünk némileg bikább darabokra, hogy mi lehessünk a játék urai. A kínálat impozáns, elég ha csak egyet megnézünk a három nemzetből, egyből láthatjuk hogy van itt annyi tank mint égen a csillag, és mindegyiknek másak az alap paraméterei (fordulékonyság, végsebesség, lövegtorony fordulási sebessége, stb.). Ezek az adatok ráadásul a valóságot tükrözik, és – ugyan még nem vezettem soha harckocsit, lehet hogy többet kéne október 23.-ai tüntetésekre járnom – a játék közben ezek tényleg egész élethűen jelentkeznek: ezek a guruló bádogkoporsók tényleg csak rohadt lassan tudnak a saját tengelyük körül megfordulni, és bizony egy gyengébb típus rendesen meg tud küzdeni egy meredekebb emelkedővel. Hab a tortán, hogy további motiváló erőként a pályák úgy nyílnak meg, ahogy sorban vesszük az újabb és újabb tankokat. Eleinte azt hittem, hogy ez a három nyamvadt map van összvissz, de hatalmasat tévedtem, elég csak megnézni ezt a linket. Maga a lövöldözés már nem ilyen reális: alaphelyzetben be van kapcsolva a célzási segédlet, amely szép piros kontúrral jelöli meg az ellenfeleket még akkor is, ha éppen egy bokor, vagy egy pajta mögött tartózkodik. Ilyenkor már csak egy jobb gombot kell nyomni, mire a lövész nyugtázza, hogy amíg csak lehet a célponton tartja mostantól az ágyú csövét, így már céloznunk sem kell. Ennek ellenére a pontos lövések leadása nem egyszerű, mert bár nem kell odafigyelnünk olyan csacskaságokra, mint a széljárás, vagy a gravitáció, ennek ellenére mozgás közben egész egyszerűen esélytelenek vagyunk eltalálni bármit is, ezt a jó öreg táguló-szűkülő célkereszt jelzi.

E itt a panoráma

Ilyen amikor támadunk, nézzük milyen amikor minket találnak el! Ez a része a játéknak egészen egyszerűen zseniális, még hasonlóval sem nagyon találkoztam mostanában (hirtelen a Destruction Derby ugrott be a vérzivataros kilencvenes évekből, de mikor volt az már… ja, meg a Carmageddon ), ugyanis – attól függően, hogy milyen lövedékkel hányszor, milyen távolságból, a harckocsi melyik részét találják el különféle negatív hatásokkal szembesülünk: ha teszem azt egy komolyabb páncéltörő lövedék zápor után nagy nehezen sikerül visszavonszolnunk magunkat fedezékbe akkor bizony előfordulhat, hogy a legénység bejelenti, hogy mostantól nem fog fordulni a lövegtorony, elszakadt a bal lánctalp, ja és mellesleg lövést kapott a vezető, de mindez eltörpül a tűz mellett, ami a motort ért találat miatt ütött ki Persze ritka hogy így összejöjjön minden, gyakoribb hogy csak simán kilőnek, de tény, hogy hatalmas hangulata van. Amúgy a srácok – képzettségüktől függő hatásfokkal, mert bizony őket is lehet treníroztatni, sőt minél több csatában vettek részt, annál ügyesebbek – nem piskóták: a tankban ülve képesek arra, hogy megjavítsák a lánctalpat néhány másodperc alatt, ha kell Na jó, szemétkedek, a koncepció szerintem remek. Amúgy a legénység soha sem hal meg, így őket nem kell a csaták után pótolni (ellentétben a lőszerrel), ezt a játék meg is próbálja logikailag támogatni azzal, hogy amikor kilőnek, akkor hangos “get out of here!”-rel reagálnak a robbanásra. Nos, én úgy tudom, hogy egy darabokra lőtt tankból a valóságban nem volt szokás csak úgy kiugrálni mondván, hogy “juj, Szerjosa, hát itt meg marha meleg lett hirtelen!’.

Gameplay trailer – a teaser-eket inkább be se ágyazom, annyira pihentek, de itt, itt, és itt van belőlük pár

A post elején tettem egy utalást arra, hogy a játék csak majdnem ingyenes, de ez így ebben a formában nem teljesen korrekt: tény, hogy nem kell érte fizetni, de ha akarunk megtehetjük. Aki játszott már Farmville-lel, vagy valamilyen Facebook-os játékkal annak ismerős lehet a koncepció: van a “sima” pénz, amit a nyert meccsekért kapunk (poén, hogy még azokért is, amiket buktunk, bár kevesebbet), és van az aranypénz, amit csak igazi pénzzel lehet megvenni Visa, Mastercard és hasonló kártyák segítségével. Az aranypénzből aztán vehetünk mindent átütő lövedékeket, vagy egyből vehetünk magunknak egy jacuzzis mélynyomós agyonpimpelt tankcsodát, így kikerülve a felfejlődéssel járó vesződségeket – mondjuk az elgondolkodtató, hogy talán éppen ez a folyamat a játék sava-borsa. Van még ezen kívül lehetőség prémium account vásárlására is, amely egyrészt instant hoz a konyhára egy rakat tapasztalati pontot, és pénzt, másrészt pedig a tankgarázsunk is nagyban kibővül – mondanom sem kell, hogy ezzel a lehetőséggel sem kívántam élni.

Végezetül a külcsínről: nekem végig kellemes Sniper Elite hangulatom volt a játéktól, tisztára olyan a grafika mint ebben a mesterlövészkedős csodában. Ezt nem feltétlenül szánom dicséretnek, ugyanis a textúrák meglehetősen mosottak, és shader-effekteket sem nagyon látunk a tank egyes kiálló alkatrészein csúszkáló napsugárt leszámítva. Az animációk viszont kifejezetten tetszettek: amikor hirtelen megállunk a géppel, akkor az egész kasztni billenik egyet, lövésnél kicsit visszaüt a lövegtorony, ilyesmikre tessék gondolni. Ugyan az árnyékok néha el-eltűnnek, de ezt leszámítva a grafika megérdemel egy erős közepest – pláne ha nem akarjuk az ajándék ló fogát nézni. A hangokkal is minden rendben: nyikorognak-nyöszörögnek az illesztések, zúgnak a motorok, ijesztően csapkodnak be mellettünk a lövedékek, a gépünk személyzete pedig folyamatosan tájékoztat a fejleményekről – például ha már nem sok életereje maradt az épp’ tűz alá vont ellenséges tanknak, akkor beszólnak, hogy “na pörköjjé’ oda még egyet tesó, ez már biztos meg fogja fektetni”.

A lövész nézete (Shift), egy távolban befogott céllal

Jó szívvel tudom ajánlani a játékot mindenkinek, aki kicsit is szereti ezeket a modern harci szekereket, és a hadviselési formát, amelyet képviselnek. Az eleje kicsit nyögvenyelős lesz, sokat fogtok anyázni (mint ahogy én is tettem), viszont mégis csak érdemes kitartani, minél több csatában részt venni, elvégre a fejlesztéshez pénz kell, fejleszteni pedig jó Pár éve ezt a játékot még tuti, hogy pénzért adták volna ki, most viszont már a két szép szemünkért is hozzánk vágják, azért ez nem semmi. Gyertek ti is tankolni!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.05.11.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás

Néhány hete írtam ennek a cuccnak az első részéről, és ott azt mondtam, hogy nem szeretném kutyulni a sorrendet, hiába van már kint a folytatás. Jelentem, a végigjátszás megtörtént, amelynek hála unlockoltam a legbrutálisabb ruhát, meg kaptam ezt-azt még pluszban, hogy egy esetleges újrajátszás során már ne kelljen alapszintű fegyverekkel egerésznem a rám támadó agyaros-karmos tündérkék között. El is kezdtem újra az elejétől egészen az első boltig, ahol megvettem az említett még brutálabb rucit, csináltam róla három screenshotot, majd ment az uninstall, mivel kellett a hely a második résznek. A melegváltás finom szó erre: 20-30 perccel azután, hogy az első rész végén megküzdöttem a hétcsápjú sárkánnyal máris belecsöppenhettem a folytatás az elsőnél cseppet sem barátságosabb környezetébe.

Pedig a díszletek alapján akár még béke is honolhatna hősünk, Isaac életében: megtalálták az űrben sodródó siklóban, és laza három évnyi kóma után a játék első perceiben éppen egy pszichológus faggatja az emberiség által épített Marsvárosban arról, hogy mi történt vele az USG Ishimurán (hmm… enyhe Aliens beütést vélek felfedezni), miközben a – spoilerezek – halott barátnőjének a hallucinált változata csurom véres ruhában elkezd felkuporodni az asztalra, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ezután eszméletvesztés, majd ébredés arra, hogy egy néger csóka próbál életet verni belénk. Épp’ hogy elkezdhetné a mondókáját, hogy “Isaac, you are in big danger”, amikor egy régi ismerősünk (a zombitámasztó repülő rája, ahogy magamban elneveztem) nem elegyedik közelebbi kapcsolatba a mellkasával, majd a fejével. Ezután következhet a rohanás, amelyet a muszájdzseki amelyben feszítünk csak még tovább nehezít. Ez még csak a játék első tíz perce, talán nem spoilerezek nagyot, ha megmutatom:

2:30-tól kezdve lesz érdekes

Ami miatt elképesztő élmény volt a számomra a játék (olyannyira, hogy ugye a múlt héten blogolni se nagyon tudtam miatta), az az, hogy a fejlesztők jó érzékkel javították az előző rész hibáit, és ezt majdnem minden téren sikeresen tették. Nem tudsz azonosulni a főhőssel, mert csak egy gimprucis néma senki? Csak akkor érzel empátiát iránta, amikor épp’ kettétépi egy nagyra nőtt csótány? Sebaj, mutassuk meg az arcát, sőt engedjük meg neki, hogy beszéljen! Az első résznek csak a legeslegvégén láthatjuk meg hősünk pofázmányát, itt viszont már a legelején is sisak nélkül kell rohangásznunk. A történet során – ja mert most már az is van, mindjárt kitérek rá – ráadásul sokszor kell NPC-kkel is trécselnünk,  elvégre most már nem egy régóta fertőzés alatt álló űrhajón, hanem egy városban vagyunk, ahol még nem mindenki adta be a kulcsot a szörnyek elleni küzdelemben. Persze ezek a szociális interakciók sem okoznak hosszú távú hatásokat a játékmenetben (szóval nem lehet társakat találni, mint mondjuk a Fallout – New Vegas-ban), de mindenképpen túlmutatnak az előző rész “akivel találkozol fél percen belül halott” vonásán.

Pózolj hullával!

Húznak el az emberek, mint a patkányok a süllyedő hajóról

Ezeken a fényeffekten azért flesselgettem egy jó darabig

Lenyűgöző a panoráma

Hatalmas hangulati elem maga a környezet is: a pályatervezők kitűnő munkát végeztek, amikor megformálták a Marson létesített metropoliszt: plázák, lakónegyedek, kórházak, és egyéb emberi léthez szükséges területek várnak arra, hogy felfedezzük őket, és látszik a beléjük feccölt rengeteg energia. Szinte elképesztő, hogy mennyi kis részletet, textúrát, egyedi helyiséget, és hasonlókat dobtak össze csak azért, hogy a tisztelt játékost ne kapja el az “itt már jártam” érzés, amikor egy új pályarészhez ér. Erre rátesz egy lapáttal az, hogy – mivel amikor kiszabadulunk a zubbonyunkból még csak kezdődik a szörnyek inváziója – körülöttünk él a pálya: a hatalmas vákuumálló üvegtáblákon túl a menekülők űrsiklói húznak el, a város elnöke pedig folyamatosan osztja a hatalmas kivetítőkön az evakuálási parancsot. Néhol találkozhatunk is ezekkel a pánikba esett lakosokkal, nagy kedvencem az a jelenet volt, amikor egy nő és egy férfi bukkant fel egy kanyar után. A nő kétségbeesve próbált visszamenni a lakásba az édesanyját kimenteni, a férfi pedig lefogta, és ordította, hogy neki már mindegy, menekülniük kell. Amikor végre sikerült elcibálnia a nőt a placcról bementem a lakásba, ahol találkoztam az idős hölggyel, aki… khm… megváltozott pöttyet, maradjunk annyiban, hogy nem tudta volna hitelesen hozni a pitesütögető békés szenilitásba süppedt mosolygós nagyi figuráját. Ilyen kis nüansznyi jelenetekből jópár van a játék során, és mindegyik hatalmas élmény, végre nem csak a “megyek oszt lövök” dominál főleg – ezt hiányoltam az első részből.

Most már sztori is akad (amúgy bevallom, lehet hogy kicsit túl kemény voltam az előző résszel: volt annak is sztorija, kár hogy a játék nagy részében háttérbe volt szorítva, és csak a végén kezdtek el újra gubancolódni a szálak), amely végigvezeti a játékost a történéseken. Anélkül, hogy újra spoilereznék csak annyit árulhatok el, hogy újra a Jelölőoszlop(ok) (Markerek), illetve a rájuk épült vallás, az unitológia tébolyult követői körül bonyolódik a cselekmény, továbbá itt is lesznek segítőink, akik rendre elárulnak minket (nahát), az elejtett infómorzsákból (audiologok, egyebek) pedig segítenek feltárni, hogy mi miért történik. Sokkal nagyobb szerepet kapott a történetvezetés a játékban, és ez nagyon jót tett neki, és ugyan itt is vannak pályarészek, amelyek csak arról szólnak, hogy “húzd meg a kart, nyomd meg a gombot”, de szerencsére jóval rövidebbek, mint az első részben.

BKV 2858

Isaac a plázacica

Ezek a fényeffektek…

“Vöröösbort ittam az este, angyalom ragyogóm, szeretem a bort!”

Grafikailag nagyon ott van a játék a szeren, gyakran kaptam magam azon, hogy a különféle finoman kidolgozott effekteket bámulom. Ilyet legutoljára a Bioshock 2 tudott kiváltani belőlem: a remekbeszabott tűz- és egyéb animációk, a különféle motion blur, depth of field, és egyéb technikáknak hála a játék egész egyszerűen gyönyörű – annak ellenére, hogy még mindig az előző rész kicsit felturbózott motorja hajtja. Állejtős jelenetből sincs hiány: a már említett cutscene-ek során filmbe illő robbanások, kaszkadőrjelenetek pörögnek a monitoron, az ember meg csak néz, mint a moziban. Tényleg csak egy momentumot említek anélkül, hogy lelőném a poént: amikor kirepülsz az űrbe, a tündérmackó meg utánad azt először tágra nyílt szemekkel néztem végig, annyira meg volt csinálva (aztán még megtekinthettem párszor, mivel mindig meghaltam, de ez már másik történet). A harc közben szakadó testrészek, a remek fizika, a sugárban spriccelő vér, a robbanásoktól hatalmas ívben repkedő aliendarabok, és a többi mókás effekt továbbra is a játék részét képezi, mint ahogy a gyakorta előforduló erőszakos halál, amely során hősünk válogatott módokon adja vissza a lelkét a teremtőnek.

Ennek – mármint a halál nem túl barátságos állapotának – elérésében már néhány újfajta szörnyike is segíteni akar nekünk, bár az igazat megvallva többre számítottam. A “kibaszott torz csecsemők” ((C) bachterman) mellett több régi ismerős is visszatér, újból viszont nem túl sok fajta akad. A viszonylag szegényes választékból most csak kettőt emelnék ki: a nagy csapatokban ránk rontó, ámde gyenge gyerekszerű egyedeket, illetve a sarok mögül néha kikukkoló, majd hirtelen rohamot indító szemétparasztokat, akikkel eleinte rendre meggyűlt a bajom. Fegyverből sincs túl nagy választék, legalábbis az előző részhez képest pluszban: egyelőre nagy kedvenc a lándzsákat tüzelő, majd másodlagos tűzre azokba áramot vezető ketyere (kár, hogy közelharcra alkalmatlan, márcsak azért is, mert minket is megráz a delej, ha a közelünkbe jön egy felvillanyozott monszta).

Még hosszan lehetne sorolni a szűk szörny- és fegyverválaszték ellenére is szép számú újdonságokat, de én csak egyet emelnék ki így végezetőül: a fejlesztők átgondolták a súlytalanság működését, és rádöbbentek, hogy mennyire tré már, hogy szegény Isaac csak egyenes vonalban tud ugrálni a különféle felületek között. Ennek érdekében rucink most már beépített fúvókákat kapott (vállba és cipőtalpba), amelyek segítségével szabadon repkedhetünk össze-vissza. Hatalmas hangulata van, márcsak ezért is érdemes kipróbálni a cuccot.

Verdikt: a játék egész egyszerűen fasza. Sci-fi survival horror-t így kell csinálni (jó ellenpélda az Aliens versus Predator), ahogy a Dead Space 2 alkotói tették! Ez a fajta félelem tényleg az ember velejéig hatol, a halott barátnős flessek, a folyosó sarkán túl hirtelen összedőlő dobozok robaja, és a hasonlók végig adrenalintermelésre késztetik az embert. Még egy jó tanácsot adok így a post végén: óvakodjatok a mindenhol megtalálható 12:00-t mutató ébresztőóráktól! Az egyik meg fog csörrenni majd pont a hátatok mögött, és ugyanúgy fogtok a szívetekhez kapni, ahogy én tettem

További nagyobb felbontású képeket itt találhattok a játékról.

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.04.19.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás

az évszám… hm legyen mondjuk 2855, a dicsőséges emberi faj már az Univerzum határait feszegeti, akkora űrhajók röpködnek össze-vissza a büdös nagy semmiben, hogy az ember elunja amíg kiérnek a látómezejéből, a high-tech, a csillogás, az élvezetek hajszolása, a különféle drogok hatásainak a tökélyre emelése, és a szexuális céllal készített robotnőkkel való bujálkodás teszi ki az emberiség mindennapjait. No persze mindezekből a játékban nem sokat tapasztalunk meg (az egyetlen nő, akivel kapcsolatba kerülünk, ráadásul javarészt csak videokapcsolaton keresztül is elég ronda), ugyanis főhősünk a játék elején éppen egy csöppnyi űrsiklóban ücsörög, miközben társai a gépsárkányt éppen egy baaaaazinagy bányászhajó felé kormányozzák valahol a semmi szélén. A khm… kissé klisészagú történet (erre még visszatérünk) szerint ugyanis a szóbanforgó monstrummal megszakadt a kapcsolat, egy fia Facebook-üzenet, de még egy nyüves twitt se jött tőlük már régóta, ezért küldték hősünket és csapatát az eset kiderítésére. (Amúgy sose értettem, hogy miért kell három-négy embert küldeni egy ilyen helyzet kivizsgálására, ahelyett hogy odavezényelnének néhány csatacirkálót, illetve csapatszállítót dugig tömve fejbúbig felszerelt katonákkal. No persze az nem tenne jót a parafaktornak, ha minden folyosót két tucat minigunossal kéne felderítened ahelyett hogy egyedül kapnál frászt minden apró zörejtől.) Az események – nahát! – hamarosan váratlan fordulatot vesznek, kicsiny hajónkra a kecses bedokkolás helyett a kevésbé elegáns becsapódás vár, melynek eredményeképpen olyan súlyosan megsérül, hogy többé nem lehet vele felszállni. Kilépvén a hangárba a tökéletes csönd fogad, sehol egy árva ember aki fogadóbizottságként üdvözölne, sehol egy pompomlány, vagy akár egy pincér, aki feleseket szolgálna fel tálcán… valami nagyon nincs rendben. Nagyon úgy fest, hogy a hajó – név szerint az USG Ishimura – nem véletlenül nem kommunikál a külvilággal. Az első néhány perc után megtörténik az első brutális támadás, ahogy azt kell, villogó fények, pánikba esett társak, és persze az első néhány deci (liter?) kifröccsent vér szolgál hangulatfokozó elemként. Mindezt mi egy elszeparált üveggel elválasztott helyiségből nézzük végig, amelyből már nem vezet visszaút a társainkhoz, így kénytelenek vagyunk egyedül nekivágni az űrhajó folyosóinak. Apropó hősünk: meglehetősen nehéz azonosulni vele, ugyanis egy kurva szót nem szól egész végig (GTA 3 feeling, nekem ott se jött be), továbbá egész testét valamiféle bizarr bondage-szexhez használatos gimpruci takarja, amely ahogy fejlesztjük egyre inkább válik zavarba ejtően hasonlatossá valami berlini szado-mazo klub átlagos látogatóinak felszereléséhez. Ezen túllendülve még akad megszokni való más is, mint például a kameranézet. Én látom a koncepciót benne: egyrészt hősünk animációja egész jól sikerült (főleg amikor meghal höhö), így újabb vizuális pluszt ad a látványhoz, másrészt pedig a realitást fokozandó nincsenek számok a képernyő alján az életerő, és hasonló csacskaságok kijelzésére, ehelyett ezek egy része a ruci hátán található kijelzőkön foglal helyet. No persze lehet agyalni azon, hogy milyen funkciót látna el a valóságban egy sztázismérő az ember lapockáján, de ne akadjunk fel ilyesmin: a megoldás jól használható, azzal soha nem voltam gondban, hogy nem tudtam hányadán állok életerő terén – márcsak azért is, mert hősünk meglehetős zihálásba kezd, ha már túl sok volt neki a jóból, továbbá a mozgása is egyre hasonlatosabbá válik egy masszív alkoholistáéhoz a segélyosztás után néhány órával. Ami viszont kifejezetten zavart az az, hogy amikor jobb klikkel célzunk akkor oké, hogy látjuk az épp’ aktuális fegyver tárjában lévő lövedékek számát, viszont azt, hogy összesen mennyi van nálunk csak a tárgylista előhozásával tudjuk csekkolni, ami azért valljuk be elég tré. Ennek a megoldásnak hála jópárszor előfordult velem, hogy nem tudtam figyelemmel követni, hogy tudok-e majd még újratölteni, ha kifogy a skuló, és csak álltam szemben a nagyra nőtt csótánykával, és néztem rá nagy meglepetten. Visszatérve a perspektívára: előnye még a jól megszokott TPS nézethez (lásd Tomb Raiderek, meg hasonlók) képest, hogy jóval nagyobb látóteret enged meg, ugyanis a hősünk karaktere csak mint valamiféle kijelző jelenik meg, és nem az uralja a képernyő nagy részét. Valahogy úgy tudnám ezt a megoldást jellemezni, hogy átmenet a TPS és az FPS között: nem rossz, de szokni kell.

“Nini, Narancs, elpilledtél?”

Ha már szóba jött, nézzük csak milyen is egy harc ebben a játékban! Először is: van ragdoll, van fizika, így néha meglehetősen látványos jeleneteket sikerülhet összehozni, ha kombináljuk a körfűrészfegyverünket a karmos-agyaros tündérbogyócskák kezeivel-lábaival. Ahogy azt a hajó legénységének (béke poraikra) elejtett hang- videó- és szöveges jegyzeteiből megtudhatjuk érdemes az élienek végtagjaira célozni, ugyanis a torzólövésekre meglehetősen immunisak. Ennek értelmében mi is szenteljünk megkülönböztetett figyelmet az ellenfeleink 2-3, esetenként 7-8 végtagjára, és igyekezzünk azokat elválasztani a testüktől. Általában ha már kettőtől sikerült megszabadítani őket, akkor jobblétre szenderülnek, és dobnak némi loot-ot – bár ilyenkor az emberben felmerül, hogy mégis mi a jó büdös francot keresett ennél a nyálkás csápos nyüveknél pénz, netán épp’ ment volna a boltba egy doboz cigiért, amikor kicsináltam? A szóban forgó művelet (mármint az amputáció) remekül sikerült: fröcsög a vér, vergődnek a találatok után a kicsikék, sőt, ha még életben maradtak akkor továbbra is próbálnak elpusztítani! Miután sikeresen lerendeztük velük a konfliktusunkat hulláik szépen a pályán maradnak, lehet őket rugdosni/telekinézissel dobálni ide-oda, arcüregükből pedig esetenként kicsiny kukacok kezdenek potyogni csak a jó hangulat fenntartása érdekében. A vérengzéshez viszonylag szűk, ámde annál hatékonyabb repertoár áll a rendelkezésünkre: a már említett körfűrészes cucc nagy kedvenc, de lődözhetünk mindent elnyiszáló sugárnyalábokat, hamvaszthatunk lángszóróval, a konzervatívabbak pedig  maradhatnak a jó öreg géppuskánál is.

“Csak 37,5 fok. Nem veszélyes, de egy Rubophent azért vegyél be”

Talán az eddig leírtakból is kiderül, hogy a játéktól akár még egy meglett felnőttnek is rémálmai lehetnek, pedig a környezetről még nem is írtam részleteiben. Ezúttal pedig maga a hajó az, ami igazán hátborzongatóvá teszi az egészet: jobban félsz, amikor nem történik semmi, csak hallod, hogy valahol a folyosó sarka mögött felborult valami… amikor halk nyöszörgést hallasz a sötétből… amikor hirtelen kialszanak a fények, és helyüket sárga vészvillogók veszik át, miközben a kellemetlen női géphang (amely a hajó központi számítógépéé) közli, hogy “Infection detected”, és annak megelőzése érdekében zárja a helyiség összes ajtaját. Volt pár olyan helyzet, amikor majdnem dobtam egy hátast a székkel (persze, én voltam a hülye, francnak kellett lekapcsolt villanyokkal tolni tökegyedül ). A játék ügyesen, jó arányban adagolja a szimpla rettegős mindig hátrafordulós, és a szívmegállást okozó hirtelen rád ijesztős részeket, éppen ezért annyira nehéz huzamosabb ideig egyhuzamban tolni – előbb-utóbb belefáradsz a folyamatos stresszbe. Jellemző Doom3-as vonás, hogy akivel találkozol (és még nem változtatták át a szörnyikék zombivá), az jellemzően 3-5 másodpercen belül halott. Kedves.

No persze lehetne akármilyen félelmetes a hangulat, akármilyen brutálisak a harcok ha a cucc nem tud felmutatni legalább valami alapszintű sztorit. Ne várjunk el tőle Fahrenheit-ot, vagy Psychonauts-ot megszégyenítő történetvezetést, elvégre az alapszituációból nehéz kihozni bonyolult cselekményt sok szereplővel: hősünkkel megyünk előre, közben a már említett luvnya folyamatosan nyaggat minket videóbejelentkezések alkalmával, hogy “jaj, Isaac most ez romlott el, most ott kell meghúzni egy kart, jajj, most meg odakozmál a krumplifőzelék a kettes fedélközben” mi meg csak nyomulunk előre mint a hülyék, hogy teljesítsük a kéréseit, miközben újabb és újabb részeit ismerjük meg a hajónak. Célunk persze nem lehet más, mint lelépni erről az átokverte helyről, hogy végre visszatérhessünk a szexrobotjaink ölelő karjaiba, és ennek érdekében kell megtennünk mindent. Nem akarom lelőni a poént, de nem csak a hajó belsejét fogjuk bejárni eközben, sőt elég gyakran kerülünk majd olyan helyzetbe, hogy helyet cserél a plafon és a padló Jól kidolgozott, változatos, sőt helyenként gondolkodtató feladatokkal kerülünk szembe, ami nagyot dob a játék élvezhetőségén.

“Ha a csápja a fejemhez ér én SIKÍTOK!”

Ami még említést érdemel az a fejlődési rendszer: az új idők szavának engedelmeskedve itt is van lehetőségünk egyre táposabbá válni (ez lassan alapkövetelmény lesz még a Tetris-ekben is): ún. energiagócok segítségével egy fastruktúrában fejleszthetjük a fegyvereinket (nagyobb sebzés, gyorsabb újratöltés, ilyesmik), illetve erőinket (két darab van, az egyik a lassítás (sztázis), a másik pedig a telekinézis). Ezen kívül fejleszthető még a ruhánk is, amely – ahogy említettem már – minden szinttel több csatot, meg fityegő bizbaszt kap, de mellékesen jobban is véd a támadásoktól, és tovább bírjuk ki benne a vákuumban (juj, elszóltam magam).

A készítők elborultságát jól jellemzi a következő mondat, amelyet valamelyikük egy interjú során mondott:

“if your going to die in our game we want to make it entertaining as hell!” (azaz: azt szeretnénk, hogy ha meghalsz a játékunkban az rendkívül szórakoztató módon történjen!)

Hogy ezt mennyire komolyan is gondolták íme egy videó, amelyben szerepel az összes olyan halálunk, amikor nem csak simán halálra sebeztek a dögök (SPOILER!):

A cucc jó, van benne energia, van benne ötlet, és a sztori viszonylagos hiánya ellenére is nehéz letenni. Ha erős idegzettel és jó gyomorral bírsz, továbbá szereted a sci-fi horrorokat, akkor érdemes kipróbálnod!

Ez a post a Ráktalicska blogra íródott 2011.03.29.-én. Permalink | A blog a Facebook-on |
Tagek: ajánló, elemzés, game, kockulás