Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Na ezt most kurvára nem kéne megírnom

Posted by JonC On augusztus - 2 - 2016 5 hozzászólás

Különösebb bevezető nélkül következzen a gyónás, aztán majd elregélem az okokat is: nemtom mennyire nagy achievement de a hétvégén egy fesztiválon olyan részeg voltam hogy elhagytam

  • a telefonom
  • úgy saccra harmincezret a pénztárcámból
  • egy LED-es lámpást, amiről azt hittem tök poén lesz majd vele mászkálni

Aztán:

  • egy délután leforgása alatt megittam vagy fél liter töményt (nem tudom pontosan mennyit) a rengeteg bor-sör mellé
  • utána ott bőgtem a sörpadon mint valami hülye fényes nappal – biztos felemelő látvány volt a strandoló kiccsaládoknak (ugyanis a csornai termálfürdőben volt a fesztivál megtartva)
  • kissé lenyúztam a bőröm itt-ott amikor elestem a medence partján
  • az éjszaka folyamán olyan halálosan idegesítő voltam egy csajnak, hogy hétfőn bocsánatot kértem tőle Facebook-on (saccra kétszázszor elmondtam neki hogy milyen szépnek tartom, de a maligán miatt nem vettem észre hogy nem díjazza – nem meglepő módon mondjuk)
  • egy másikba is szerelmes voltam, azzal is beszélgettem sokat – persze nem ismerném már meg
  • vasárnap hajnalban úgy szeleteltem Palotaira mintha egész életemben ezt csináltam volna

Viszont: szereztem egy csomó új barátot akiknek hatalmas csalódást okoznék ha személyesen találkoznánk ugyanis ők azt hiszik hogy kurva nagy party animal vagyok – aki ismer tudja, hogy ez nem igaz, egész egyszerűen csak úgy viselkedtem a rengeteg rövidtől.

Aztán a két nap folyamatos vedelés után persze a vasárnapom valami elképesztő kínok között telt. A barátaim hazafuvaroztak ugyan a pápai családi lakásba, de ami utána jött attól ezerszer megbántam minden bűnömet. Egyrészt eszembe jutott minden kínos részlet amelyekre jobb lett volna nem emlékezni; másrészt pedig egyedül, depressziósan, magamat egy utolsó szarnak érezve álltam ki a másnaposság minden csapását miközben a dög meleg szobában próbáltam aludni hogy jobban legyek. Persze nem sikerült. Estefelé aztán elmentem a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Fehérvárra. Már a peronon rájöttem hogy kerülget a hányinger, de gondoltam nincs akkora gond. Valami tinipicsák hűsöltek tőlem ötven méterre a fák alatt, és szerintem rajtam röhöghettek, ugyanis vagy fél órával a buszindulás előtt kiálltam a napra. Aztán amikor észrevettem egy Fornettist ahol nyitva volt a boltajtó, és odamentem megkérdezni nyitva vannak-e (iszonyatosan jól esett volna egy ásványvíz), és megkaptam a választ hogy dehogy vannak, elvégre vasárnap van (csak árufeltöltés zajlott), akkor kitört az a fajta primitív, fejhangú röhögés amit legszívesebben talppal fojtottam volna beléjük.

Aztán felszállásnál egy nő nagyon megbámult, pedig Isten a tanúm rá hogy mindenre vágytam csak kíváncsi tekintetekre nem – remélem a napszemüvegem eltakarta a hétvége nyomait valamelyest. A buszon aztán a nyálam nyelését néha egy-egy apró büfivel és ásítozással kombináltam, hogy ne hányjam el magam, közben minden megállónál azon gondolkodtam hogy leszállok és telefonálok anyáméknak hogy vigyenek vissza Pápára. Aztán valahol Veszprém körül úrrá lettem ezen a problémán, jött helyette a depresszió hatalmas hullámokban. Az összes negatív érzés amit valaha éreztem szépen megtalált egyesével kezdve a “nem vagy alkalmas párkapcsolatra”-tól a “kibaszott életképtelen vagy, csak egy weirdo-t (bocsánat, nem jut eszembe a magyar megfelelője) látnak benned az emberek”-n át a “soha többé nem lesz barátnőd, látod, még a hétvégén se sikerült becsajoznod”-ig bezárólag. Persze ezeket most már tételesen meg tudom cáfolni (figyelj: 1. kilenc évig jártam egy csajjal, és a végén végül maradt volna velem – de erről később 2. józanon ugyan néha kicsit antiszoc vagyok, de akik megismernek igenis szeretni szoktak – sőt, jobb napjaimon még a pénztárosnők is 3. hát persze hogy nem sikerült ennyi piával ilyen állapotban – ha sikerült volna akkor is csak egy hasonló állapotú csajjal, annak meg aztán rengeteg értelme lett volna), de akkor, ott úgy éreztem hogy ennyi volt, vége az életemnek. Aztán végre megérkeztem Fehérvárra, leszálltam és hazamentem az albérletembe.

Jött a hétfő, menni kellett reggel dolgozni. A tény, hogy még ma (kedden) is másnapos voltam azért talán jelzi hogy milyen volt a hétfőm… Még ma is azon gondolkodtam hogy történhet-e olyan hogy valaki agykárosodottra issza magát két nap alatt annyira nem tudtam se artikulálni se gondolkodni. Alapvető összefüggéseken kellett elméláznom, például egy egyszerű adminisztratív feladat, a bérletelszámolásom leadása is csak úgy ment ha többször elolvastam a lépésről-lépésre doksit hozzá.

És elérkeztünk a ma estéhez. Már jobban vagyok, talán meg sem őrültem, és ráadásul Bobó barátommal órákat lelkiztem chaten (amiért nem tudok elég hálás lenni neki), ami rendberakott végre valamelyest. Ha idáig jutottál az olvasással akkor talán megfogalmazódott benned a gondolat hogy ugyan mégis a faszért kellett magamat ennyire szétvágni, amikor a blog annak a ténynek állít mementót hogy én egy kiegyensúlyozott, pragmatikus csávó vagyok alapból (szakmai ártalom). Most elárulom (na jó, már elárultam): kilenc év után pár hete szakítottunk a barátnőmmel. Eleinte ő mondta hogy szüneteltessünk, aztán három hét után – amikor visszakozott volna – már én mondtam hogy ne folytassuk tovább. Aztán az utána következő pár hét egész jól telt (hatszáz kilométer felett tekertem júliusban, ilyesmik), de aztán múlt héten egyre-másra kapott el a szomorúság. Szomorú voltam, mert sirattam a kapcsolatot, féltettem őt (fogalmam sincs hogy érezheti magát, nem akarom komplikálni a helyzetet azzal hogy beszélek vele), és elkezdtem szorongani hogy mi lesz velem, mi lesz ha évekig nem lesz most barátnőm. Addig jutottam, hogy már egyéjszakás hülyeségekkel is beértem volna… Aztán jött a fentebb szétvesézett fesztivál a hétvégén ilyen lelkiállapotban. Péntek délelőtt ezt írtam ki a Facebook-ra:

Az agyam egy hatalmas gépezet; fogaskerekek, tengelyek és lendkerekek átláthatatlan szervezett káosza és ma este addig fogom a zakatoló fogak közé a sötétébe önteni a ragacsos sűrű masszát amíg az egész kurva alkotmány recsegve-ropogva meg nem áll.

És így is tettem. A pia mint megoldás kurvára nem működik most már tudom: hiába voltam én a fesztivállat, hiába volt a végén már az a feeling hogy az én dumáimat mondták vissza emberek (“iszunk még egy rövidet hülyeségből-faszságból?” meg ilyenek), de csak szomorúbb és elkeseredettebb lettem a végére. Amúgy se túl vidám az ember másnaposan, de vasárnap én leereszkedtem kicsit a privát poklom mélyére megmártózni a fehéren izzó magmában. Két nap kellett aztán hogy visszanyerjem valamelyest a lelki egyensúlyom, de közel sem állíthatom hogy minden rendben lenne: az a büdös kurva nagy helyzet hogy nem tudom eldönteni hogy csak túl friss-e a szakítás a kilenc év után, vagy alkatilag vagyok képtelen egyedül lenni, de úgy érzem magam mintha valami prematurális kapuzárási pánikban szenvednék: iszonyatosan hiányzik egy nő, és ha most összejönne egy egyéjszakás, akkor tuti hogy ott sírnék a vállán utána. Ami azért “megnyugtat” az az, hogy még jelen állapotomban is tudom hogy valszeg jól döntöttem amikor a szakítást választottam, bár azért még vannak kétségeim ahogy az alábbi chatrészlet is illusztrálja:

JonC: az a kurva nagy dilemma bassza szét éppen a kicsiny lelkem
JonC: hogy küzdjek-e tovább egyedül a bizonytalan, de mindenképpen tisztább, korrektebb jövőért
JonC: vagy táncoljak vissza hogy nekem ez nem megy, és menjek vissza a <exbarátnőm keresztneve>-hoz
JonC: de tudom hogy ez lenne a rossz döntés
JonC: nemtom érted-e
JonC: nem azért mert hülye lennél 🙂
JonC: csak ez egy elég extrém élethelyzet
JonC: sanszos hogy csak ki kellene bírnom
JonC: de valami iszonyat nehéz, kurvára egyedül érzem magam
JonC: ez az én nagy bajom

Most éppen ott tartok hogy nem mernék csajokkal beszélni, inni meg aztán pláne nem, szóval sikerült pár hét leforgása alatt lelki roncsot csinálnom magamból, de tapasztalatnak nem lesz ez rossz – csak éljem túl valahogy. Kérlek drukkoljatok 🙂 Update: ja, és lányok, írjatok! 🙂

Outlast – Pacmanezzünk diliházban!

Posted by JonC On február - 20 - 2014 3 hozzászólás

Egy kanadai fejlesztőcégnél (nevezzük csak a tényszerűség kedvéért Red Barrelsnek) összeült a maroknyi csapat, és tanakodni kezdtek az első közös játékuk koncepciójáról. Az már viszonylag hamar eldőlt, hogy túlélős horrort szerettek volna csinálni. Nem kellett hozzá sok idő, és már röpködtek is az ötletek:

– Ne legyen a főhősnek fegyvere, tudjátok, mint az Amnesia: The dark descent-ben!

– Játszódjon az egész egy diliházban, ráadásul éjszaka! Mi lenne ha még az eső is szakadna közben?

– Esetleg legyen végre keze-lába, mint a Mirror’s Edge-ben!

– Legyenek benne ajtók elé szekrényeket tologatós részek, mint a Call of Chtulhu – Dark corners of the Earth-ben!

– Mit szólnátok hozzá, ha a főhősnél lenne egy videokamera (ha már a fegyvert elvetetettük), aminek az éjjellátó funckióján keresztül tisztára Rubber Johnny-s lenne a látványvilág? Tudjátok, zöld minden, csak a szemek világítsanak a sötétben fehéren!

Ekkor – teljesen fellelkesülve a sok remek ötlet hallatán – a csapat egyik zöldfülűje minden bátorságát összeszedve bekiáltotta:

– vigyünk bele egy kis Pacman-életérzést is!

Hirtelen csend támadt, minden szem rá szegeződött. Kezdte magát kényelmetlenül érezni a bőrében. Zavartan krákogott egyet, és belekezdett:

– Tudjátok, mint a Pacmanben, csak most… ööö. az egész 3D-s lesz! Ugyanúgy kergetnének az ellenfelek, ugyanúgy nem tudnál harcolni ellenük, csak a gyorsaságoddal tudnád megmenteni a bőrödet! Ezzel adnánk a játéknak egy plusz parafaktort, elvégre mi lehetne annál ijesztőbb, mint amikor ismeretlen terepen, kihalt, sötét folyosókon kell rohannunk miközben egy vértől csöpögő torz lény hörögve csörtet utánunk?

Pár pillanattal később kezdtek felengedni a bizalmatlan arckifejezések, és helyüket átvette a felismerés, majd a mosoly. Hősünk érezte, hogy most végre sikerült egy jó pontot szereznie az öreg rókák előtt. Valahogy így kezdődhetett jelen postom tárgyának, az Outlast című túlélőhorrornak a története.

Nézzük az alapsztorit: hősünk, Miles Upshur szabadúszó újságíróként tengeti napjait, amikor egy füles alapján ellátogat a Mount Massive Elmegyógyintézetbe, ahol névtelen informátora szerint érdemes körülszaglásznia, mivel elég gusztustalan dolgokat művelnek az ápoltakkal. Firkász hősünk persze nem hagyhat ki egy ilyen sztorit, ezért rendkívüli gyakorlati érzékről tanúbizonyságot téve egy szál kézikamerával, és egy jegyzetfüzettel felszerelkezve meglátogatja az intézményt. Mindezt késő este, mert miért ne. Miközben éppen vihar közeleg. És amikor nem jár sikerrel a főbejáratnál, akkor bemászik egy ablakon, mert hirtelenjében annyira jó ötletnek tűnik. Az épületben tök sötét fogadja, és ennek ellenére mégsem az az első reakciója, mint minden normális embernek (lásd ezt a videót), ehelyett bekapcsolja a night vision-t a camcoderen, és nekiindul a sötétségnek.

Így kezdődnek a kalandok, amelyek során egyre mélyebbre merészkedünk az intézet gyomrában, és egyre durvább, sokkolóbb, és gusztustalanabb jelenetek résztvevői leszünk. Ha azt mondom, hogy az egyik leggyakoribb komment a “fuck this game” volt a cucc Reddit-oldalán akkor talán sikerült érzékeltetnem, hogy mennyire megterhelő hosszú távon az a rettegés ami hatalmába keríti az arra fogékonyakat a játék során (amúgy úgy tapasztaltam, hogy a “fuck this game” egy dicsérő jelző a horrorjátékok esetében). Próbálom erőltetni az agyam, de hirtelenjében csak az Amnesia-játékok jutnak eszembe, ahol ennyire sebezhetőnek éreztem magam. Persze ehhez nagyban hozzájárul a fegyverek teljes hiánya, és néhány egyéb apróság, amelyeket jó érzékkel használtak fel a készítők a hangulat fenntartásához. Ezek közül a legfontosabbak szerintem:

– maga a környezet. Ki ne szeretne egy elmegyógyintézet bájos miliőjében szűk folyosókon araszolni, miközben a kint tomboló vihar villámai néha-néha bevilágítják a falakat?

– a hangok. Ezt a játékot érdemes fülhallgatóval tolni (hard fokozat= fülhallgatóval, egyedül, éjszaka – aztán próbáljunk meg ne infarktust kapni), ugyanis remek munkát végeztek a készítők ezen a területen is: a fadeszkák nyikorognak ahogy az öreg épületet korbácsolja a vihar, a folyosók sötétjéből néha léptek zajai hallatszanak, a távolban megnyikordul egy ajtó… Ehhez jön még a főhős zihálása – az ellenfelek közelsége, látványa ugyanis hatással van a karakter légzésére is, valószínűleg én is így kapkodnám a levegőt egy ilyen helyzetben. Fontos kiemelni a zenét: remek horrorfilmes beütésű szimfonikus darabokkal operál a játék amelyek a legszebb Psycho-s (tudjátok: zuhanyzós-késelős-meztelen sikoltozós nős jelenet) hagyományokat idézik.

– a kamera, és annak éjjellátó módja. Remek megoldás volt ennek szerepeltetése a játékban: egyrészt sokkal több sötét helyszínt lehetett a játékba pakolni (ahol a lusta pályatervezőknek nem nagyon kellett a fények pozicionálásával foglalkozni) úgy, hogy közben nem adtak fegyvert a főhős kezébe, másrészt a folyamatos elempara (főleg nehezebb fokozatokon) újabb adalékkal szolgál a rettegés fenntartására: az éjjellátó mód használata ugyanis energiába kerül, és azt csak a ritkásan elszórt elemekből pótolhatjuk. Nincs is annál bosszantóbb, mint amikor éppen egy ellenfél mozgását figyelnénk meg a töksötétben, és akkor kell elemet cserélni. Mivel ezek a legfontosabb és leggyakoribb összeszedhető tárgyak (a továbbjutáshoz szükséges kulcsokat amúgy is meg kell keresnünk, az intézet múltját bemutató dossziék összegyűjtése pedig opcionális), ezért nincs meg az emberben az a kényszer, hogy mindenhova bekukkantson egy jobb fegyver reményében, mint sok más játékban. Amikor volt nálam elég elem részemről örültem, hogy túljutottam egy-egy rázósabb helyszínen, nemhogy még átkutassak minden szobát.

Fontos megemlíteni még az ellenfeleket is: az intézetben valamiféle félresiklott kísérletnek hála a bentlakókból vadászok és zsákmányállatok váltak. Utóbbiak csak elmés monológokkal és olcsó ijesztgetéssel járulnak hozzá a játékélményhez, míg előbbiek azok, akik elől menekülnünk kell. Csak egy gondolat az olcsó ijesztgetéssel kapcsolatban: oké, hogy elég elcsépelt játékelem a szívbajt hozni a tisztelt játékosra, de ettől függetlenül szerintem szükség van rá, különben gyorsan ellaposodna az élmény (csak egy jó tanács: vigyázzatok minden öntudatlannak tűnő tolószékben ücsörgő figurával, sosem lehet tudni melyik fog rátok támadni).
Az ellenfelekkel kapcsolatban elmondható, hogy nem túl intelligensek. Nézzünk egy példát: sokszor előfordul, hogy észrevesznek, miközben próbálunk elsunnyogni a folyosó végén, ijesztőbe csap át a zene, elkezdünk futni, ők utánunk. Ez eddig rendben is van, csakhogy amikor mondjuk berohanunk egy szobába ahonnan nincs kiút, és bebújunk mondjuk egy ágy alá a négyből, akkor lecsekkolnak egyet-kettőt, majd egy “hm, eltűnt” kommentár kíséretében kisétálnak az ajtón. Jó persze, ha tüzetesen átvizsgálnák mindet, akkor nem lenne értelme elbújni, de ez így meg nem túl reális. Nem is nagyon tudom mi lenne a helyes megoldás erre, de hogy ez így nem túl életszerű az tuti. Fontos megjegyeznem, hogy mindazonáltal mocskosul meg lehet ijedni (mint ez a szerencsétlen srác ebben a videóban), amikor éppen bent zihálsz egy szekrényben, és a vértől csöpögő elmebeteg rád tépi az ajtót.
Az ellenfelek kapcsán sajnos elmondható, hogy két okból is hamar kiismerhetővé, ezáltal kevésbé ijesztővé válnak: egyrészt nem látnak a sötétben (amivel semmi gond nincs, ez reális), másrészt viszont túl hamar feladják a kutatást – és ez nem csak a fentebb szemléltetett szituációra igaz, de akkor is, ha menekülés közben behúzódunk a sötétbe, és néhány méterre tőlük leguggolunk. Ennyi elég is nekik hogy abbahagyják az üldözésünket, ami ugyan könnyebbé teszi a játékot, de mégsem tartom túl életszerűnek. Ennek ellenére a kergetőzés tud izgalmas is lenni – főleg ha nincs hova bújni, és olyan terepen kell megtalálnunk a helyes irányba vezető folyosót amit nem ismerünk. Ilyen etapból van néhány a játékban, és jók is, de szerencsére nem vitték túlzásba a szerepeltetésüket a készítők.

Eddig nem tettem említést a mellékszereplőkről, különleges karakterekről, bár ennek fő oka talán az, hogy egy kezemen meg tudom őket számolni, és nem is tesznek sokat hozzá a történethez. Van például egy pap, aki segítőkésznek tűnik (bár az első ránézésre egyértelmű, hogy nem teljesen normális), az ő szerepe is csak annyi, hogy a játék egy késői szakaszában azért teperünk, hogy vele találkozzunk (klasszikus hülye logikai bukfenc: egy ajtón keresztül beszélünk vele, majd hirtelen átteleportál a pálya túlsó felére, át ezer akadályon, tomboló elmebetegeken, mi meg jussunk el hozzá. Fogalmam sincs neki hogyan sikerült az egy pillanat alatt tök egyedül, ami nekünk legalább másfél-két óra játékidő). Aztán van a két tagbaszakadt csávó, akik egyrészt ikrek, másrészt úgy néznek ki, mint Ausztrália miniszterelnöke, harmadrészt pedig a fejlesztőcsapat egyik karakterekért felelős tagjának azzal telt el pár munkaórája, hogy a pöcsüket modellezze, ugyanis anyaszült meztelenek. Ők jópofa párbeszédekkel szórakoztatnak a játék bizonyos pontjain amelyek során kifejtik, hogy milyen terveik vannak velünk arra az esetre, ha a tőlük elhatároló rács/ajtó/akármi akadálya megszűnne. Mondanom sem kell, hogy ezek a tervek nem involválnak sörözgetést, és jóízű baráti beszélgetéseket.

Majdnem elfelejtettem a legemlékezetesebb mellékszereplőt: Richard Tragernek hívják, szereti a sajátos orvosi kísérleteket, és engem valamiért erőteljesen emlékeztetett a Psychonauts című játék fogorvosára. Ja és nagyon jó segge van, amit rendszeresen mutogat is, ugyanis a vértől mocskos köténye nem takar belőle semmit. Felkarjából transzfúziós csövek állnak ki, amelyek ide-oda szállítják a saját vérét, és hatalmas metszőolló-szerű eszközeivel a játék egy pontján… de erről ennyi elég is. Na ő egy zseniális karakter, akire még sokáig emlékezni fogtok, ezt garantálom. Tényleg legyen ennyi elég róla, nem tudnék többet írni spoilerezés nélkül.

A játék története a Resident Evil-i magasságokba szárnyal már ami a titokban végzett kísérleteket és azok gyászos eredményeit illeti. A gyéren megjelenő mellékszereplők által csepegtetett információmorzsák mellett legfőbb forrásunk a szanaszét heverő dossziék elolvasása lesz, ezek által fog majd körvonalazódni a sztori, amelyben nagy szerepet fog játszani a szerelem, ármány és romantika, valamint a két egymással ősi háborúban álló család, a Capuletek, és a… ja, nem, az egy másik. Ennyire nem lesz megindító, viszont éppen elég alapot szolgáltat ahhoz, hogy végig tudatában legyünk, hogy céllal kerültünk az események középpontjába. A játék végéért viszont jár a fejlesztőknek a faszkorbács, a történteket mozgató (a fejlesztők által ki nem fejtett, meg nem magyarázott) mögöttes logika ellenére is.

További körmönfont körmondatok helyett inkább vessétek vigyázó szemeiteket a mellékelt screenshotokra. Aki úgy érzi, hogy képes lesz tiszta alsógatyában felkelni a gép elől, miután részt vett ebben az élményben, annak mindenképpen javallott a játék kipróbálásra. A többiek maradjanak a Barbie Fashion Designer-nél, esetleg a Flappy Bird-nél.

A sorkatonaságos hiszti margójára

Posted by JonC On november - 29 - 2013 5 hozzászólás

Nem tudom ti hányszor futottatok bele a napokban abba a megosztásba a Facebook-on, amely arról ad hírt, hogy a kormány január 1-jétől újra bevezeti a sorkatonaságot. Én sokszor. Amikor a cink.hu-s postot olvastam még “csak” 35000 megosztásnál járt a téma (amúgy a linkelt cikkben frankó levezetés található a megosztások száma, és a kamuhír témája között: előbbi annál magasabb lesz, minél mélyebb társadalmilag elnyomott frusztrációkat pendít meg az utóbbi).

Miről is van szó? A Hírszabadság néven futó blogspot.hu-n hostolt blog (egyik) szerzője írt egy hivatalos stílusban megírt cikket, amely arról szól, hogy hamarosan visszaáll a sorkatonaság. A jelen pillanatban 43000+ megosztó nagy része ezt valószínűleg halál komolyan beszopta (a figyelmeztető popup, és a disclaimer hegyek dacára), és nagy örömmel meg is osztotta a Facebook-os ismerőseivel. Mire alapozom, hogy a legtöbbjük (nem lennék meglepődve a kilencven százalék feletti arányon sem) készpénznek vette a hírt, és ironizáló duma helyett valami mély életbölcsességet csatolva adta tovább? Szerintem azért, mert a post szövegezésében nyoma sincs a Hírcsárdára jellemző poénos szófordulatoknak, alkoholista Pista bácsiknak, így viccből megosztani elég sovány alapanyag. Viszont egész más a helyzet, ha nem vesszük észre (khm…), hogy ez egy kamuhír, és tényként kezeljük a leírtakat! Egyből megy a megosztás, egyből elindul a lavina, amelynek a vége még mindig nem látszik, de érdekes következtetések vonhatóak le abból, hogy csak az elmúlt fél-egy napban 8000(!)-rel nőtt ez a szám!

Ha a cink.hu könnyen belátható alapfeltevéséből indulunk ki (miszerint minél szélesebb társadalmi rétegeket érint egy téma annál többen fogják megosztani), akkor érdemes megvizsgálni: miért érdekel ennyi embert a sorkatonaság kérdése (a megosztások száma alapján még többet, mint hogy decembertől nem lesz elérhető a Facebook Magyarországon)?

A megválaszoláshoz három nagy korcsoportra bontanám a magyar lakosságot:

  1. 14 – 30 évesek,
  2. 30 – 40 évesek és
  3. 40+-osak.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy csak nagy mintákkal, durván általánosítva jellemzem az adott csoportokat, valamint hogy az alábbi kijelentések csak az én véleményemet tükrözik, nincsenek alátámasztva semmiféle kutatással.

Nézzük csak hogyan, melyik rétegből kerülhetett ki az a bő 43000-as szám.

1. csoport: szerintem ők azok, akik a legkevesebb megosztást produkálták, és a legkevésbé viszonyulnak pozitívan a dologhoz. A csoport fiatalabb része (14 -18 évesek) valószínűleg némi félelemmel néz a változás elébe, úgy érezhetik, hogy most meg lesznek szívatva. A csoport idősebb fele már nem feltétlenül veszélyeztetett, és még talán azok a motivációik is hiányoznak, amelyek az idősebb korosztályokat vezérlik – bővebben alant. Ők úgymond semlegesek a kérdésben, nincs kiforrott véleményük.

2. csoport: ők már érdekesebben viszonyulnak a kérdéshez: önigazolást látnak abban, hogy ők még voltak sorkatonák, és “férfit is faragtak belőlünk, megtanultuk mi az a fegyelem”! Ők üdvözlik a kezdeményezést, és a dőlt betűshöz hasonló kommentek kíséretében tömegével osztják meg a postot a Facebook-on. Mennyiségben még így is bőven elmaradnak az utolsó csoporttól, amelynek ugyanis súlyos, lelkiismeretét nyomasztó bűnökkel kell elszámolnia, ennek pedig a legjobb módja a külső tényezők hibáztatása – lássuk csak, miről is beszélek:

3. csoport: ugyanaz a mozgatórugó hajtja őket, mint az agresszív videojátékok betiltásáért kardoskodó önjelölt megváltót: az álszentség, a saját hibáinkért másokért okolás. Remek iskolapéldája ennek a pszichológiai reakciónak az, amikor ennek a csoportnak a tagjai azt mondják, hogy az elkanászodott fiatalság megregulázásának az egyetlen módja a sorkatonai szolgálat, ahol majd megtanulják hogyan kell felnőttként viselkedni. A nyilvánvaló problémák, amelyekkel a fiatal kapcsán meg kell küzdeni (pia, cigi, és mostanában a különféle betonkeverőkben kotyvasztott szintetikus drogok, munkanélküliség, stb. stb.) a csoport azon tagjai szerint, akik a megosztásra kattintottak meg fognak szűnni, ha a gyerekeket 9 hónapra – 1 évre bevágjuk katonának ahelyett, hogy főiskolára, egyetemre, netán dolgozni mehetnének. Pedig ez így ebben a formában csak egy felelősségátruházási mechanizmus: mennyivel egyszerűbb egy külső tényezőt (ez esetben: a sorkatonai szolgálat eltörlését) hibáztatni a saját kudarcunk beismerése helyett, amelyet szülői státuszunkban szenvedtünk el! Mennyivel kényelmesebb nem beismerni, hogy a gyerek azért vett fel deviáns viselkedésformákat, mert mi – mint érett, felelősségteljes felnőtt, szülő! – nem foglalkoztunk vele eleget, nem neveltük belé a legalapvetőbb normákat sem!

Ami még az előző két csoportra egyformán hathat az a jó öreg “ezek a mai fiatalok, bezzeg a mi időnkben” hatás, de ez szerintem csak mint katalizátor játszhat szerepet, nem mint alapvető motiváció. Fontos megjegyezni, hogy a kettes csoport tagjai átfedésben lehetnek a hármassal: nem kell feltétlenül negyven felettinek lennünk ahhoz, hogy 18-19 éves (azaz a fiatalok problémáiban érintett) gyerekünk legyen.

A blog szerzője/szerzői ezzel a témával úgymond beletenyereltek a csalánba, így biztosítva a hozzám hasonló botcsinálta szociológusok/pszichológusok számára remek elemezni valót. A következő téma lehetne mondjuk az, hogy miért érdekli jobban a megosztókat a Facebook megszűnése, mint hogy lemondott mindannyian kedvenc vezére, Orbán Viktor.

The Far Cry Experience – Vaas sziporkázik!

Posted by JonC On október - 11 - 2013 1 COMMENT

Új területen próbáltam ki magam az elmúlt napokban: leteszteltem, milyen is a feliratozók élete, és azt kell hogy mondjam nem egyszerű. Ha igazán minőségi munkát szeretnél végezni, akkor nemhogy az adott nyelv különféle kifejezéseit kell ismerned, de gyakran utána is kell nézned a különféle popkulturális utalások, kikacsintások eredetének is – már ha nem vagy olyan szerencsés, hogy például kapásból tudd mire fordították a magyar forgalmazónál a “Big Momma’s House 2” filmcímet (kiderült: ez a Gagyi Mami 2). Persze mindez nem ment volna megfelelő motiváció nélkül, szerencsére az is akadt: Vaas Montenegro (és az őt alakító Michael Mando) szórakoztatóan beteg karaktere, és a köré épített bájos hangulat bőven elég hajtóerőt adott ahhoz, hogy felirattal lássam el a kalandjait szerencsétlen hősünkkel, Chris-szel. A négy (plusz egy) epizódból álló kisfilm a Far Cry 3 univerzumában játszódik (amelyről amúgy hamarosan tervezek egy nagyobb lélegzetvételű postot, amelyhez folyamatosan készítem a jegyzeteket egy darab papírra, miközben egyre mélyebben beleásom magam a küldetéseibe). A film két ponton érintkezik a játékkal: egyrészt a helyszín (már ami a jellegét illeti), másrészt pedig Vaas, akinek karaktere úgy került be végül a Ubisoft művébe, hogy Michael teljesen elbűvölte a meghallgatáson a fejlesztőket, akik ezután kiszórták az eredetileg tervezett főgonoszt, és őt pakolták be helyette. Ezt tessék szó szerint érteni: a csávó egy az egyben le lett modellezve, arcmimikástul, testbeszédestül – mindenestül. Ez nem véletlen, a filmverzióban is látható khm… deviáns viselkedésmód rendkívül szórakoztató, és mindkét produktumban ugyanolyan sokkoló, és vicces.
A sztori amúgy elég röviden leírható: a lúzer szerepében Christopher Mintz-Plasse, a botcsinálta Bear Grylls tetszeleg, akinek inkompetenciájánál csak az arca nagyobb – legalábbis eleinte. Operatőr társával, Barry-vel azt a feladatot kapták, hogy forgassanak túlélőshow-t a játékban látható környezetre meghökkentően hasonlító szigeten. Ez egészen addig jól is halad, amíg bele nem botlanak Vaas-ba, aki zsoldoshadseregével ellenőrzése alatt tartja a környéket. Innentől begyorsulnak az események, hőseinknek egyre több kellemetlen élményben lesz része, míg a végén Chris egy meglehetősen kényelmetlen, és kiszolgáltatott helyzetben találja magát – na de ezekről a tapasztalatairól a kínzásos videók többet tudnak mesélni.

A sok duma helyett inkább lessétek meg a filmet, és a hozzá tartozó extrákat:

Ha netán nincs magyar felirat, akkor katt a lejátszó jobb alsó sarkában látható “CC” feliratú gombra, válasszátok ki a magyar nyelvet, majd katt az “ON”-ra!

Szemeteszsák

Posted by JonC On április - 5 - 2013 3 hozzászólás

Özvegy Kovács Elekné fájós lábával lassan tipegve éppen hazafelé tartott a közértből. Kezében tartotta azt az egyetlen terméket, amiért lement oda: egy tekercs fekete 60 literes szemeteszsákot. Vékony otthonkáján átfújt az őszi szél, dideregve húzta kissé össze, miközben arra gondolt, hogy bizony kéne venni valami télikabátot, csak hát ugye miből. Inkább ül otthon, és nézi a tévét.

Egyszer csak egy kapualjból eléugrott a Lady Gaga, aki egy “ó, disziszformí?” kiáltást hallatott, majd két csókot lehelt Özvegy Kovács Elekné ráncos arcára, aki a döbbenettől tágra nyílt szemekkel torpant meg a váratlan inzultustól. A következő pillanatban a Lady Gaga kitépte a kezéből a szemeteszsákot, majd kacarászva elfutott a pesti utcán. A néni egy darabig fel-le tekintgetett az immáron üres kezére, és a távolodó nőre, majd arra gondolt, hogy most már talán békén hagyják, amíg hazaér nyugodtan haldoklani.

A viking és a rozmárok – Robbaz művészete

Posted by JonC On január - 9 - 2013 ADD COMMENTS

Már hetek óta az van, hogy ha van egy kis szabadidőm (értsd: nincs a közelben az asztali gépem), akkor rendre rákattanok egy Robbaz néven futó meglehetősen vicces orgánummal és stílussal rendelkező (erre még bővebben ki fogunk térni) svéd csávó videóira. A figura nem csinál mást, mint hogy játszik (főleg PC-n, de van Wii U-ja is), és közben rendkívül fárasztó módon kommentálja is az eseményeket. A főbb területek azért minden videóban érintve vannak, úgymint a csöcsök, és a rozmárok (régebben voltak még a mellbimbók is, de sajnos mostanában hanyagolja őket). Néhanapján amikor tényleg elgurul a gyógyszere még fel is dobja a játékmenetet beimportált rozmármodellekkel (!!), ami már végképp’ az érthetetlen/felfoghatatlan kategóriába sorolandó. Amikor nincs rozmárral bandázási lehetőség (ami pl. a Skyrim-ben adott hálistennek), akkor marad a szimpla idiotizmus vagy más modok igénybevétele. Ma például megtekintettem a Fallout 3 első Vault-beli lépéseinkről készült videóját (tudjátok, gyermekkor, születésnapi buli, stb.), amelyben az állat valamilyen modnak köszönhetően már totyogó csecsemőként rendelkezik egy .44-es Magnummal amit nem fél bárki ellen fordítani. Külön vicces, hogy már az első jelenetben lelövi az apját (kétszer), majd megpróbálja a hullát elrejteni a játékosdobozban:

“I’m a big strong viking baby…. and I got a gun.”

Bár hosszú távon (értsd: négy-öt videó zsinórban megnézése után) már kicsit frusztráló az arc valamiért mégis kedvelem a stílusát, és a rozmárokhoz való beteges vonzódását (amúgy valami gyerekkori traumát sejtek a háttérben). A Youtube channel-je itt érhető el.

Kegyelemkettes – Mindenkinek a kurva anyját!

Posted by JonC On november - 29 - 2012 6 hozzászólás

Egy kép a lemezbemutató koncertjükről (fb)

A Kegyelemkettes – a tumblr nevű csodálatos blogközösség eddigi legértékesebb gyümölcse – mától hivatalosan is bekerült a kedvenc zenekarjaim közé. A számaik rövidek (van időd kifújni magad két pogóroham között), zeneileg a béka segge alatt mozognak (a Rózsaszín Pittbull simán alázza őket, apropó van új albumuk), a szövegvilág is inkább ordítható kétsoros refrénekkel operál, mintsem hogy bármilyen komolyabb mondanivalót akarna átadni a T. Hallgatóknak. Na de lehet nem szeretni egy olyan zenekart, amely gyakran építi be a komplex dalszerkezeteibe a “KURVA ANYÁD! KURVA ANYÁD!” skandálását? Lehet haragudni rájuk, amikor olyan szövegeik vannak, mint “ebben sem lesz túl sok próza, DÖGÖLJÉL MEG HOFFMANN RÓZSA!!”, vagy “a Kegyelemkettesben nincsen haszon, csillámpóni szopd le a faszom”? Na ugye hogy nem!

Tölthető innen.

UPDATE: elkerülte a figyelmem a remek rendezéssel és nagy költségvetéssel készült klipjük, de most bepótolom:

UPDATE2: én is titeket!!4! 😀

Brutal Doom mod – a név kötelez

Posted by JonC On november - 13 - 2012 2 hozzászólás

Amikor 1993-ban Carmack és Romero papa megszülte a Doom első részét még talán nem is sejtették mennyire odabasztak ezzel a világ szórakoztatóiparának: annak idején még a Vészhelyzetben is ezt tolták a recepciós gépen, a játékiparra gyakorolt hatásáról nem is beszélve: az elmúlt 19-20 év (úristen) FPS őrülete nagyban volt köszönhető ennek a csodának.

Meghatározó, kikerülhetetlen alkotásról beszélünk tehát, amely a retrohullámnak köszönhetően újra és újra felbukkan a különféle hírportálokon. Most a PC Gameren akadtam rá a Brutal Doom nevű modra, amely segítségével konkrétan vérvörösbe borulhatnak a régi mapek:

Közeli detonációknál rázkódik a képernyő, lehet fejlövéssel ölni, pajzsként használni az ellenfeleket, dobálni a robbanós hordókat, minden sokkal brutálisabb, hangosabb, durvább, vannak különféle kivégzések… Mondhatni minden szülő álma, hogy a csemetéje ezt tolja kigülledt szemekkel két Mortal Kombat meccs között! A videó alapján meglehetősen nagy az eredeti játékhoz hozzáadott érték, kész élménynek tűnik a falakra loccsantani a köcsög kis katonák agyát. Az új, 0.17-es verzió GZDoom-mal és Zandronum-mal is működik, ezekről bővebben ebben a régi postomban olvashattok. Természetesen működik coop-ban is, egyre inkább úgy érzem újra neki kell esnem a játéknak 🙂

Letölthető innen.

Kapj SMS-t ha kitör a zombi apokalipszis!

Posted by JonC On október - 31 - 2012 2 hozzászólás

Néhányan azok közül akik nem fogadták meg az alábbi tanácsokat

Napsütéses nyári délutánon éppen a füvet nyírod az udvaron, amikor hirtelen halk hörgést hallasz a hátad mögül. Azt hiszed, hogy megint apád akar valami faszságra megkérni totál részegen, de ezúttal nem ez a helyzet: a rothadó hús szaga még épp’ csak megcsapja az orrod, amikor fogak mélyednek bele a tarkódba. Egy újabb harapással már az ütőeredet is eléri a támadód, földre rogysz, és mielőtt elvesztenéd az eszméleted még felpillantasz a gyilkosodra. Egy zöldesfehér bőrű, vértől csöpögő arcú alakot látsz, akinek a szembogara helyett csak a fehérség virít. Még beléd vág a felismerés, hogy ez egy zombi, aztán meghalsz – persze csak pár perc erejéig, de utána te is csatlakozol a csoszogó élőhalottak seregéhez. Természetesen apáddal kezded az irtóhadjáratodat.

Ugye neked se tetszik különösebben a fentebb vázolt forgatókönyv? Szeretnél tenni is ellene? Első körben javasolnám valami félautomata sörétes puska beszerzését néhány ezer darab söréttel, de addig is van valami amivel felkészülhetsz! Segítségedre lesz ebben az IFTTT nevű zseniális szolgáltatást üzemeltető bagázs (részletes postom róla itt található), és annak kreatív felhasználói: az alábbi recept ugyanis – ha beélesíted a telefonszámodra – egyből küld neked egy SMS-t, ha a CDC (Centers for Disease Control and Prevention, kb. a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság jenki megfelelője) weboldalának RSS feed-jében megjelenik a “zombie” kifejezés. Így legalább felkészülve várhatod a hamarosan mindent elözönlő rothadó testű polgártársak seregeit.

A recept angolul itt, magyarul itt érhető el.

Cicus halál utáni kalandjai

Posted by JonC On június - 5 - 2012 2 hozzászólás

Pár napja van fent a neten ez a videó, amelyen egy holland “művész”, Bart Jansen azon döntésének eredménye látszik, miszerint nem fogja csak úgy eltemetni Orville névre hallgató macskáját, mint ahogy minden normális (nem művész? :)) ember tenné miután kicsit átment rajta egy autó. Nem, ő ehelyett megalkotta az Orvillecopter-t, amelyet működés közben itt lehet megcsodálni:

Azon gondolkodtam (na most tessenek az érzékenyebbek elvonulni máshova, villantok egyet a beteg humoromból, konkrétan a röhögéstől fuldokolva adtam elő az alábbi ötletemet barátnőmnek néhány perce), hogy milyen lenne ha ezt bevezetnénk a temetéseken is: a halottnak nem utolsó útja, hanem utolsó repülése lenne, a hullaöltöztetők nem csak rendbe hoznák a testet, hanem felraknák a rotorokat is, majd amikor eljön a nagy nap a pap bácsi kezében az RC kontrollerrel megpróbálná benavigálni azt a méretre, és formára ásott lyukba (ami értelemszerűen különbözne a mostanitól). Ha nem sikerülne elsőre, akkor már felmerülne a gyanú, hogy a föld is kiveti a testet, és hogy biztos pokolra fog jutni, de lenne valami limit (három élet, mint a Marioban), amin belül ha mégis összejön a manőver, akkor megkönnyebbülhetne a rokonság. Esetleg amíg mindenki oda nem ér a temetés helyszínéhez addig röptetnék a magasban, hogy mindenki odataláljon. Éppen itt az ideje, hogy kicsit feldobjuk ezt az elavult, csak a szomorúságra alapozó temetési szertartást, szerintem pont valami ilyesmi lenne a legmegfelelőbb megoldás. Innentől kezdve a lehetőségek határtalanok 🙂



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 3 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek