Ráktalicska

Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló “ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal -- már sokat emlegetett -- második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és -- bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet “elkövetni”):

Tovább is van… »

Péntek este van, a konyhánkban ülök épppen, és a sápadt lámpafénynél a képernyőre hunyorogva kattogtatom a billentyűzetet. Az ajtófélfa fölé szegre akasztott óra tikktakkol csak, amúgy szinte tökéletes a csend, csak a szobámból szűrődik ki a TV által keltett zaj néhány foszlánya. Frissen megfürödve, teli gyomorral, és azzal a tudattal ültem le írni, hogy végre – hosszú idő után – megint összehozzak egy jó kis esti dumát, amiből manapság úgyse volt sok a blogon, és ha ehhez az kell, hogy leragadásra álló szempillákkal kell egy offline laptopon pötyögnöm (majd holnap felcsempészem a netre valahogyan ezt a txt-t - nem jött össze ) a Notepad hűvösen egyszerű eleganciáját keretként használva hát legyen, még ezt is bevállalom!
Ez azért is hasznos (persze már akinek az), mivel kettős célokat lát el: egyrészt kis éji dumát írni jó (csak a bio- és egyéb ritmusom mostanában nem tette lehetővé, hogy meglegyen hozzá a hangulatom), másrészt pedig – nem tudom feltűnt-e valakinek, de – pénteken nem volt post Nagyon régen nem történt ilyen velem, és ennek okát is meg szeretném osztani veletek az alábbiakban.
Napok óta éreztem valamiféle viszolygást a blogolással kapcsolatban. Hirtelen elfogyott az ihlet, hosszú percekig agyaltam, hogy végre kipattanjon a fejemből egy jó ötlet, egy jó téma, a netet túrtam, hátha belebotlok egy olyan hírbe, amiről írhatok (ilyen kutatás eredménye volt mostanában a Valve vírusmarketingjéről, és a nyílt szoftvereket használó országokról szóló postom), vagy akár egy kósza téma, kép, videó, akármi aminek köszönhetően végre megkapnám azt a cuppanós csókot a homlokomra a Múzsától. Akármennyire erőlködtem nem sikerült semmit kiagyalnom. Csütörtök este végre megtört a jég, és hirtelen felindulásból elkövetett írásomban párhuzamot vontam az internet, és a keménydrogok között. Bármennyire is próbáltam viccesre venni a figurát volt, aki komolyabban vette a kelleténél, amiket írtam, bár ez annak is köszönhető, hogy maga a probléma, amit a netfüggőség okoz mégse annyira valóságtól elrugaszkodott, mint gondoltam, és az általam enyhén groteszknek szánt szituációk, és esetek (például a könnyek között megtörten nyilatkozó lány) nem kizárt, hogy a valóságban is előfordulhatnak. Vegyünk például engem: sok ismerősöm szerint egy kurva nagy kocka vagyok, amely ellen persze kézzel-lábbal szoktam kapálózni, mert én nem így gondolom. Persze egy alkoholistának se fogod megmagyarázni, hogy beteg (egy drogosnak meg pláne amíg magától rá nem jön), így lehet, hogy nekem sincs igazam, és tényleg függő vagyok. Én azért fenntartom a jogot arra, hogy úgy ítéljem meg magamat, mint egy olyan egyén, aki még nem billent át a ló túlsó oldalára, és egyelőre ő használja a technikát, és nem a technika őt. A hétvégéim mostanában hálózat nélkül telnek el, és mégse kezdek el remegni vasárnap délután, hogy meg kell néznem a mailjeimet (vagy le kell akasztanom egy-két headshotot, de azonnal!), bár lehet hogy ha több hétre vonnák meg tőlem a hálót akkor ilyen tünetek jönnének elő rajtam is. Ma mondjuk átvillant az agyamon, hogy a Google Reader-emben figyelő több száz(!) weblapbejegyzéssel mit fogok kezdeni, és még az is beugrott, hogy úúristen, most mennyi vicces képről, miegymásról maradok le, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Amúgy az, hogy nem tudtam megnézni az RSS-olvasómat, és az, hogy nem volt post összefüggenek: a mai napon a szokásos időtartamnak csak nagyon durva töredékét sikerült netközelben töltenem, helyette egész nap bámulhattam egy rémisztő terminálablakot, amelyben mindenféle két- és ötbetűs parancsokat (pl. ls, chmod, rm, mv) adott ki egy újdonsült kollegám, mi meg csak bámultunk mint Rozi a moziban. Nekem szinte végig az járt a fejemben, hogy nagyon rossz helyre jöttem dolgozni, és mekkora égés lesz majd, amikor kirakják a szűrömet a cégtől mondván alkalmatlan vagyok a feladatomra, és be kell valljam, hogy nem találtam elfogadható önámító gondolatot, ami semlegesíthette volna ezeket a negatív érzéseimet. Ez kifejezetten riasztóan hatott rám, pedig lehet, hogy nem kellene ennyit paráznom: a környéken mindenki tudja rólunk (rólam, és Laci kollegámról), hogy totál kezdők vagyunk (ráadásul újak a csapatban, mivel ma helyeztek oda minket hozzájuk), és – remélhetőleg – nem fognak elvárni tőlünk olyan tudást, mint a már 5-7 éve a cégnél dolgozó hiperkockáktól (akikről már írtam jópárszor, de a közös jellemzőjük: bármikor írnak neked egy Unix-kernelt jegyzettömbben, de a valóságba kitévedve hirtelen elanyátlanodott kutyakölykökké válnak, akiket gyámolítani kell, különben belekeverednek egy önműködő sorompó, vagy egy italautomata használatába is). Durva volt ma látni, hogy – bár elvileg mindenki hasonló munkát végez – mennyire más lehet a milliője az egyes csapatoknak a cégnél: az előző team nyugalmához, és lassan csordogáló folyamataihoz képest a mai áthelyezésünk – bár csak kb. 10 métert jelentett fizikailag – gyökeresen megváltoztatta a minket körülvevő környezetet, és ez a változás kihatott az ember hangulatára is. Megismerkedhettem az infantilis, rossz humorú, kicsit megőrült csapatfőnök archetípusával: ő az, aki a nála tapasztalatlanabb, munkáját nagyon lassan, de legalább biztosan elvégezni képes igyekvő, lelkiismeretes beosztottját SAP-telepítés közben képes olyan kis szivatásokkal megviccelni, hogy átállít/letöröl valamit, amit nem lenne szabad, majd arcán kaján mosollyal közli, hogy “na, most valami hibát csináltam a munkádban, kíváncsi vagyok megtalálod-e”, sőt a csúcs az volt, amikor a srácot kivágta a rendszerről (értsd: megszakította a kapcsolatát a szerverrel, bezárta az ablakát, amiben épp dolgozott), és még csodálkozott, hogy szerencsétlen felállt a géptől, és inkább kiment cigizni.
Aztán volt még egy érdekes élményem ma: találkoztam a puha kényelmes fészkéből kivetett madárfiókával is, nevezzük mondjuk J-nek. J jónéhány éve a cég éldolgozója, oktatásokat szokott tartani a kezdőknek, és rengeteg HR-es (értsd személyzetis) ügy az ő hatáskörébe tartozott. Valami rossz fát tehetett a tűzre (vagy felszopta magát a ranglétrán az ő pozíciójáig valami tűzrőlpattant menyecske, és neki mennie kellett, nem tudom), így – mindenki megrökönyödésére – elűzetett a Paradicsomból, és meg sem állt a pórnép soraiig, így technikai embert (parasztot a cég sakktábláján) csináltak belőle. A ledöbbenés azért volt érthető, mivel J – tudvalevőleg – nem dolgozott még soha SAP-adminként, tehát elmondható róla, hogy talán még nálam is kevesebbet konyít az egészhez. Ma ő is letelepedett a csapatunkba, hozta a kis görgős kocsiját rajta a kiváltságos státusz szimbólumaként funkcionáló hatalmas wide-screen monitorjával, számítógépével, és egyéb cuccaival. Elkezdett kipakolni az asztalára, amit én érdeklődve néztem végig a szemem sarkából. A kábelek asztal alatt elvezetése, és konnektorba dugása után vagy tíz percig alig kapott levegőt, mivel mázsa felett lehet kilóban (egyszer régen ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy “én se voltam ám mindig ilyen! Ez tehet róla, ez teszi ezt az emberrel!” – mutatott vádlóan ujjával a céges forgószékére), majd szép sorban elkezdte kipakolni íróasztala díszeit. “Friend of the company” emléktábla, “Thank you, J” oklevél… már vártam mikor kerül elő egy “Employee of the century”, esetleg egy “You saved us from bankrupt, thanks a lot” feliratú céges elismerés Aztán kikerültek az asztalra a tollai is (több tucat lehet belőlük) egy ízléses bádogpohárba. Miután ezekkel végzett, J zavartan körülnézett, majd feltett a – már említett – csapatfőnöknek egy oltári hülye kérdést, megkapta rá az enyhén kioktató stílusú választ. Még ücsörgött egy darabig, elunta, felállt a gépétől, és nem is láttuk műszak végéig (szinte). Annyira szerencsétlennek, elanyátlanodottnak tűnt szegény, hogy szinte megsajnáltam. Látszott rajta, hogy kiszakították a HR-es lánykák koszorújából, a játszi hatalomérzet mámorából, és berakták olyan arcok közé, akik olyan számára érthetetlen dolgokról hablatyolnak, mint a Filesystem-ek mountolása, és a Physical Partition-ok számának beállítása smitty-ben, hogy elférjen a sapreorg könyvtár. Ha jól emlékszem az orosz realizmus találmánya volt a felesleges ember: nos, ő az, bár a ruszki írók más értelemben használták ezt a kifejezést, nem így ahogy én. Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy én is az vagyok…
Mint látható elég mozgalmas volt számomra ez a pénteki, ezért nem tudtam rittyenteni a blogra egy sort sem. Pláne hülyén vette volna ki magát, ha az új csapatomban az első nap fél órákat-órákat pötyögéssel töltöttem volna ahelyett, hogy a már említett rémisztő terminálablak fekete alapon fehér betűkkel sorjázó soraira figyeltem volna.
Új munka, új élmények… állítólag amúgy ennél a csapatfőnöknél az ember tényleg vagy megszokik, vagy megszökik: a régi teamjének a fele az első pár hónapban felmondott/kirúgták, a többiek viszont nagyon sokra vitték a cégnél (értsd: kurva sokat keresnek). Nos, az efféle mézesmadzagokra már immunis lettem annak a néhány ügynöki cégnek köszönhetően, amelyeknél volt szerencsém dolgozni, de ennek ellenére igenis szeretnék jó szakember lenni. Jelen pillanatban ugyan erre vajmi kevés az esély, de most előttem a pálya, hogy bebizonyítsam: képes vagyok megtanulni egy olyan külön szakmát, amellyel egész eddigi életemben nem találkoztam, és amely annyira idegen nekem, hogy még kérdezni se tudok rendesen vele kapcsolatban. Ez a bizonyítási kényszer főleg magammal szemben él, így 26 évesen már illene valamit felmutatnom az életben (a középső ujjamat kivéve (C) Szekeres Andris ).
Most viszont megyek vissza a szobámba, és elteszem magam holnapra. Ha sikerül holnap feldobnom valahogy a netre ezt az írást, akkor örömbódottá, ha viszont nem, akkor hétfő reggel ez lesz az első post. Ja igen, ha a bé verzió jön be, akkor ezúton szeretnék minden kedves nőolvasómnak (ha egybe írom, akkor az olyasvalaki, aki nőket/ben olvas? dehát ott sötét van!) boldog Nőnapot kívánni (neked meg fater boldog szülinapot, bár tudom, hogy úgyse olvasol).

Furcsa érzés kerített hatalmába: olyan mintha rádöbbennél, hogy igazából mindaz, amit megpróbálnak veled elhitetni hazugság, és igazából a rosszak a jók. Olyan érzés, mint a filmek végén, amikor kiderül, hogy az akire végig gyanakodtál ártatlan, és igazából a kedves öreg nénike a szomszédból a gyilkos. Kezdek ráébredni, hogy igazából nem is olyan gonosz a farkas, és igazából nem is olyan ártatlan a bárány… Durva átlendülés, a dolgok a fejük tetejére állnak, mindaz, amit gyerekkoromban hittem mind hamisnak bizonyul, és – valóban megbízható viszonyítási pontok híján – én csak a fejem vakargatom, hogy tényleg az-e az igazság, amire most éreztem rá, vagy csak egy újabb propaganda hatása alá kerültem a régi helyett.

Én alapvetően becsületes embernek tartom magam. Apámtól tanultam ezt, aki – rengeteg hibája mellett – a mai napig kitart az elvei mellett, és igyekszik korrekt lenni azokkal, akik hasonlóan viszonyulnak hozzá. Mégis valahogy nem érzem magam bűnösnek, ha a neten keresztül jutok hozzá valamihez ingyen, és ez szerintem főleg a jogvédő szervezetek inkorrekt, és hazug módszerei miatt alakulhatott ki bennem. A Proart, ASVA, HENT, artisjus és társai sokszor hoztak olyan intézkedéseket, amelyek nyilvánvalóan a megsarcolást célozták, és gyakran olyan érvekre hivatkozva hozták őket, amelyek gyenge lábakon állnak. Ezek közül a legpofátlanabb szerintem az volt, amikor 2009 április 15.-én bevezették, hogy a pendrive-ok vásárlása után is kötelesek vagyunk szerzői jogdíjat fizetni (ez a DVD-kre már régóta vonatkozott akkor), mivel “a pendrive-okon sokan zenéket, filmet és egyéb jogdíjas terméket tárolnak”. Ezzel feltételezik a vásárlóról, hogy nem legális adatok tárolására is fel fogja használni az adathordozót, és szerintem ez – függetlenül attól, hogy ez tényleg gyakori – ellenkezik az ártatlanság vélelmének elvével: már bűnözőnek tekintenek minket mielőtt bármit elkövettünk volna.

A sort lehetne folytatni (kezdve a hihetetlen összegű büntetésektől – amelyeket néhány mp3 letöltése miatt szabtak ki- a jogtalanul sávszélességet korlátozó internetszolgáltatókig), de az élet szinte minden területével kapcsolatban ezt a meghasonulást érzem: döbbenten állok azelőtt, hogy sokkal szimpatikusabb a Jobbik, mint az MSZP, vagy akár a Fidesz (mindezek ellenére nem fogok rájuk szavazni, mert a radikalizmustól, és fanatizmustól a hátamon áll fel a szőr… a kérdés már csak az, hogy kire tudnék?), a Heti Hetestől  is lassan megkeseredik a szájízem, mert néhány évvel ezelőtthöz képest most már majd’ mindegyik adásban belefutok egy-egy olyan mondatba, amitől forrni kezd az agyvizem (ezt a hatást mostanában Hajós András váltja ki belőlem a legjobb hatásfokkal, pedig régen egy értelmes, és elfogulatlan embernek ismertem meg… hatalmas tévedés volt), és bizony egyre jobban nyomaszt, hogy meg akarják szabni, hogy mit mondhatunk, és mit nem. A holokauszt-tagadást ellenző törvényről is – a már sokszor emlegetett – Orwell 1984-e jut az eszembe, és én zsigeri undort érzek minden iránt, ami az abban leírtakra kicsit is emlékeztet. Eszembe se jutott volna bármikor is azt mondani, hogy a zsidókat nem is irtották ki milliószámra, de az, hogy erőszakkal kényszerítenek arra, hogy ne jelenthessem ki az ellenkezik mindennel, amiben hiszek!

Hányingerem van attól, amikor korlátoznak a szabadságomban, amikor azért büntetnek amit el se követtem, és főleg attól, amikor megpróbálják az agyamból kimosni a – szerintük – eretnek gondolatokat. A nagyipari agybutítással igencsak jó munkát végeznek: a generációm nagy részét egész egyszerűen nem érdekli az, ami körülöttük történik, és ez alatt érthetjük az egész világot, de akár csak a szűkebb értelemben vett országot. Ezt valahol a neten olvastam, és egyetértek vele: az átlagember addig nem fog utcára vonulni, és átvedleni forradalmárba, amíg tud enni adni a gyerekének, és van fedél a feje fölött. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenképpen látni akarom, hogy a nép utcai harcokban elfoglalja a fővárost a karhatalommal véres összecsapásokba bonyolódva, de egy minimális rálátás szükséges lenne mindenki részéről. Ismerek olyan srácot, aki azt válaszolta nekem nemrég arra a kérdésemre, hogy “téged érdekel kicsit is a politika?”, hogy “amíg van metál, meg pia addig nem”. Nem akarok mindenkiből index-fórumokon észt osztó pártkatonát nevelni, de ha mindenki így fogja fel, annak előbb-utóbb az lesz a vége, hogy szépen beterelnek mindenkit a karámba, és ott bizony nincs metál, nincs pia, csak szorongás, és depresszió van, hogy mikor jön érted a nagy fekete autó…

Ijesztőnek tartom ezt a dekadenciát, és beleszaromságot. Nem tudom, hogy ez tényleg annyira általános hozzáállás-e a fiatalok között, mint ahogy én gondolom, és tapasztalom, de ha igen, akkor kurva nagy szarban vagyunk. Erről persze a magyar politikai elit is vastagon tehet: elérték azt, hogy az emberek megpróbálják minél jobban kizárni az életükből azt, amit ők politizálás címszóval művelnek, és csípőből ignorálnak mindent, ami kívül esik a “rezsi – kaja – család – meló” négyesen. Állítólag pl. Svájc ilyen még: ott az emberek szintén nem vesznek tudomást a kormány és az ellenzék csatározásairól, de más az okuk rá: ott nincs szükség erre, mert megy minden flottul, nem emelkednek hihetetlen ütemben a közüzemi szolgáltatások árai, és ellentétben velünk nem hever romokban a közegészségügy, és az oktatás.

Remélem, hogy nincs igazam, és csak a magyarokra jellemző kincstári pesszimizmus beszél belőlem. Ha viszont ráéreztem a jelenlegi helyzetre, és tényleg birkákat nevel az állam, akiket az orruknál fogva húzkodhat jobbra-balra… nos, akkor vége lesz az álomnak, és iszonyatosan kellemetlen lesz az ébredés.

UPDATE:

Az ITHAKA WIP2009 [1] tavaly tavaszi felmérése szerint az MSZP szavazók körében az internethasználók aránya jóval átlag alatti, míg a Fidesz szavazók esetében átlagos, a Jobbiknál pedig jóval átlag feletti.

/forrás/

Ez azért lehet, mert a Jobbikosok – a netnek hála – tájékozottabbak? Vagy pont a régóta neten lógó emberek az így szerzett tájékozottságuk okán fognak a Jobbikra szavazni? Esetleg arról van szó, hogy a szóban forgó pártnak sokkal erősebb az online propagandája, és emiatt lettek ezek az emberek a hívei? Tipikus tyúk, vagy a tojás volt-e előbb kérdés…

UPDATE2:

azt a problémát, ami miatt írtam a postot már mások is észrevették, sőt mocskos jó dalszöveggel elő is adták:

Redline Offside – A kisebbik rossz probléma

Látszat biztonság,
Látszólagos kontroll a saját jövőd felett
Uralni véled a helyzetet, mely döntésre kényszerít de gondolkodni nem tanít meg

Saját álláspontod csak látszólag sajátod,
Rossz és rossz között a kevésbé rossz csak egy mondvacsinált szempont
Gondosan befektetett bizalmad felhasználható ellened

Szabadságod nem váltod meg
De meghajtod fejed
És mégis úgy érzed nyugodt lelkiismereted
De nem gondolsz bele
A legjobb barátod ellenséged ellensége
Mint aki nincs ébren
Egyezkedsz egy boldog szabad jövő reményében
Nem kaphatod meg
Kompromisszumokkal szabadságod nem váltod meg

A szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek (FLOSS) szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok. Ilyen például a GNU/Linux operációs rendszer, a Mozilla Firefox böngésző vagy az OpenOffice.org irodai csomag.

/Wikipedia/

Minden olyan tevékenység kalózkodásnak minősül, ami sérti a szerzőik, az előadóik, illetve a kiadóik többszörözési jogát, legyen szó hanghordozók jogosulatlan előállításáról, másolásáról vagy azok forgalmazásáról, illegális másolat nyilvános bemutatásáról (zenegép, diszkó), vagy arról, hogy valaki zenei fájlokat tesz engedély nélkül bárki számára hozzáférhetővé az Interneten.

/ProArt honlap/

Röhej, de igaz: amerikai jogvédő szervezetek egy kalap alá akarják venni a szoftverkalózkodást a nyílt forrású szoftverek használatával. Egészen konkrétan a szoftverlobbi hatásának tudható be ez az egész ügy, mivel ezeket a köröket egyre jobban zavarja például Indonézia esete, ahol – nem kötelezően előírva, de – a kormányzat inkább az ingyenes szoftvereket preferálja. A hivatalai, közigazgatási intézményei javarészt open-source alkalmazásokat használnak a mindennapi munkához, és ez ahhoz vezetett, hogy a kapitalizmus ellenségeinek nyilvánítsák az országot. India, és Brazília is hasonló sorsra jutottak: mivel nem támogatják az olyan mammutcégek terjeszkedését, mint a Microsoft így ők is felkerültek a Special301 nevű “szégyenlistára”, amelyet a -  hatalmas háttértőkével rendelkező vállalatok teljes támogatását vélhetően maximálisan élvező – International Intellectual Property Alliance (IIPA) állított össze. Erről a szerveződésről csak annyit kell tudni, hogy ez fogja össze a hét legnagyobb amerikai jogvédő szervezetet egyetlen egységgé (BSA, RIAA, hogy csak a nagyobbakat említsem).

A Special301 célja a következő: feltárni, és megnevezni azokat az országokat, amelyek bármilyen módon elősegítik azt, hogy a szerzői jogok, és a szellemi tulajdon védelme károsodhasson. Erről az embernek elsőre (és másodjára is) a lopott szoftverek használata, a film- és zenetöltögetés, meg a hasonlók jutnak az eszébe, nem a Linux, vagy az OpenOffice, nem? Eddig ez így volt, de a szóbanforgó szervezet szerint a kettő egy lapra tartozik: aki ingyenes, nyílt forráskódjú szoftvert használ az nem veszi meg a pénzért árusítottat, így károsítja az amerikai szoftvergyártó cégek azon tetemes hányadát, akik a kapitalizmus Petri-csészéjének ideális környezetében hatalmasra nőtt baktériumtenyészetként eddig igencsak nyeregben érezhették magukat. Ezeknek az erőknek (márpedig itt nem is különálló cégekről, hanem igencsak nagy befolyással bíró érdekcsoportokról beszélünk) persze bassza a csőrét szúrja a szemét, hogy olyan fejlődő országok, mint amilyen Indonézia, vagy India spórolni kíván az állami kiadásokon, és nem veszik meg a termékeiket. Remek eszköz a nyomásgyakorlásra ez a feketelista, amely segítségével megbélyegezhetik őket, mint a kapitalizmus ellenségeit. Az üzenet nyilvánvaló: “vegyétek meg amit gyártunk, különben visszaélünk azzal, hogy gazdagabbak, és erősebbek vagyunk nálatok!”.

Ha nyílt kódú szoftvert készítesz, akkor valójában a KOMMUNIZMUST fejleszted! – emlékeztető a Microsoftos barátaidtól

Konkrétan mivel is érdemelte ki az indonéz kormány, hogy kommunistának kiáltsák ki az országot? Csak egy példa: tavaly volt “pofájuk” körüzenetben megkérni (nem utasítani!) az összes állami szervezetet, és állami kézben levő vállalatot, hogy lehetőség szerint részesítsék előnyben a nyílt forrású ingyenes szoftvereket. Ezzel a lépéssel a költségek csökkentése volt a céljuk, ami egész ésszerű lépésnek tűnik, és nem csak nekik jutott eszükbe: friss hír az is, hogy Anglia is nyitni akar az efféle programok felé, mivel segítségükkel “sok rejtett költséget megspórolhatnak, amik zárt forráskód esetén felléphetnek a későbbiekben”.

Ez a lépés viszont az IIPA szerint épp elegendő ahhoz, hogy az ország felkerüljön a Special 301-re, mivel az ilyen programok használatának bátorítása gyengíti a szoftveripart, és megakadályozza, hogy kialakulhasson a szellemi tulajdon jogának tisztelete!

Amerikának fáj az a körülbelül 126 millió dolláros kár, amit a térség szoftverkalózai okoztak neki tavaly, ez érthető. Azzal viszont, hogy gazdasági érdekektől – és talán bosszútól – vezérelve megpróbálják összemosni a kalózkodást, és az ingyenes programok használatát az nemcsak hogy pofátlan, és felháborító, de hosszú távon nagyon káros is, és pont abban a vonatkozásában, amire hivatkozva szankcionálnak: a szellemi tulajdon jogának tisztelete akkor alakulhat ki a társadalomban, ha megvan a lehetőség a világos, és korrekt értékrend kialakítására. Pont ez ellen vét a lista azzal, hogy megpróbál egy legális (sőt, hasznos) jelenséget egy – anyagilag – károssal összevonni. Újabb olyan momentuma ez az amerikai hatalmi törekvéseknek, amelyek egyrészt visszaélnek az ország előnyös helyzetével, másrészt újra világossá tették azt, hogy nem riadnak vissza semmilyen eszköztől, ha a profit védelméről van szó.

2008-ban nálunk járt Steve Ballmer, a Microsoft vezérigazgatója, és a Corvinus egyetemen próbált előadást tartani (amelynek címe számomra valami betegesen groteszknek tűnik: “Te változtatod meg a világot”, pff), amikor felállt egy srác a közönség soraiból, és “Hé te! A Microsoft 25 milliárd forintot lopott el a magyar adófizetőktől! Add vissza a pénzt!” felkiáltással megdobálta a főmuftit néhány jó magyar tojással. Az az értetlenség, közöny, és negatív visszhang, ami ezt a tettét fogadta ékes példája annak az agymosásnak, ami manapság folyik (és sajnos ez igaz az élet más területeire is, elég ha a közelgő választásokra gondolunk), mivel a legtöbb ember egész egyszerűen nem értette, hogy miért kelt ki magából ez az egyetemista, és egyáltalán: miféle 25 milliárdról beszél? Ennek persze egyszerű a magyarázata: a Microsoft lobbija olyan erős nálunk (is), hogy egészen kisiskolás kortól csak az ő termékeikre nevelik rá a gyerekeket, akik felnővén el se tudnak képzelni más operációs rendszert, mint a Windows, és más irodai alkalmazáscsomagot, mint az MS Office. Hihetetlen, de így igaz: az átlagembernek eszébe se jut, hogy amit használ, azt ingyen is megkaphatja, és ez igaz akkor is, ha állami szinten gondolkodunk: a Microsoft bevételeinek ugyan csak töredéke az említett 25 milliárd (ami az azóta eltelt két évben csak nőhetett ), de az államkasszának igenis jót tehetett volna, ha ezt a kiadást megspórolták volna azzal, hogy nyílt forráskódjú szoftverekkel helyettesítették volna az óriáscég méregdrága termékeit.

Persze ha a mi államapparátusunk is emellett az ésszerű megoldás mellett döntött volna, akkor nem kizárt, hogy most a ‘Hungary’ szó is ott figyelne a Special 301-en Brazília, Indonézia, India, és a többi megbélyegzett ország között (így “csak” a megfigyeltek között vagyunk jajdejó). Egyelőre viszont “szerencsére” a magyar kormány még áldoz pénzt ezekre a méregdrága amerikai szoftverekre, és nyugodtan lapíthatunk mint szar a fűben: nem rángattuk meg az oroszlán bajszát, így nem fogja átharapni a torkunkat.

További linkek:

Cikk a Special 301-ről a Guardian-on

Cikk a Special 301-ről a Computerworld UK-en

Cikk a brit open source törekvésekről a BBC News-on

az IIPA jelentése Magyarországról (2010)

Cikk a tojásdobálásról az Origón

Videó a tojásdobálásról

Nem használati utasításnak szánta Orwell az 1984-et!

Nem lehet igazunk se a Tisza ciánmérgezésében, se a Duna elterelésében, se határunkra épített szemétégetőben, se a Rába szennyezésében, se a párját ritkító szlovák nyelvtörvényben. Nyelvemen van a kérdés, fel is teszem: Mi a francot keresünk mi az Európai Unióban?

/Tibor bá’/

A post címében vázolt kecsegtető jövőkép csapódott le bennem ma, miután eltöltöttem Antalffy Tibor bá’ blogján egy félórácskát. Elolvastam a legutóbbi látogatásom óta felhalmozódott hatalmas postmennyiség egy részét (Tibi bá’ is elég termékeny szerző, így elég pár napra szem elől téveszteni az oldalát, hogy az ember eltemetve érezze magát utána a rengeteg iromány között), és egyre jobban hatalmába kerített a félelem. Tényleg az a jövőnk, hogy kipusztuljunk, de előtte még el is adjuk az országunkat/lelkünket a pénzéhes kapitalista multiknak, és pénzintézeteknek? Tényleg vagyunk annyira birkák, hogy elhiszünk mindent, amit a média tálal elénk, és tényleg nem vesszük észre, hogy milyen célok által vezérelve manipulálnak bennünket? Tényleg minden párt, és minden politikus csak a saját érdekeivel törődik, és azzal van épp’ elfoglalva, hogy minél nagyobbat ígérve megnyerje a választásokat (ami már most lefutott verseny szerintem, esetleg a 2/3-os többség lehet még lehetséges cél a jobboldalnak) ezzel az orruknál fogva vezetve (többek között) a rengeteg nyugdíjast? És tényleg olyan szűk látókörűek az emberek, hogy csak a saját érdekeikre hallgatva döntik el, hogy melyik pártra adják a voksukat? Tényleg egy szép új világ előszele az, hogy meg akarják szabni nekünk, hogy mit, és hogyan mondhatunk, mit gondolhatunk, publikálhatunk? Tényleg kapzsi zsidók akarják felvásárolni az országot kilóra? Tényleg jobb ha vigyázunk, mert lassan olyan az ország, mint Weimar volt, ahol fel-alá meneteltek a nácik? Tényleg ennyire rosszindulatú erőktől függve kell vergődnünk az életben maradásért ahelyett, hogy láthatnánk egy kicsit a napfényt is végre?

Ennyire szar az egész?! Nincs senki, aki látná, hogy rossz az irány, és hatalmában állna megváltoztatni azt?

Ne akarja senki megmagyarázni most már nekem, hogy nincs itt a tavasz! Jó, a naptár szerint még csak február van, de ha beleszimatolok a levegőbe az mást mesél nekem. Van egy rekesz söröm arra, hogy nem lesz már itt se mínusz 15 fok, se komolyabb havazás, amely több napra fehérré változtatná a tájat. Radikálisan nő a napok hossza (pontosabban nem az nő, mivel továbbra is 24 órából állnak, nem kell megijedni ), viribülnek a szárnyasok a fákon, láttam hóvirágot, sőt a Budapesti Tavaszi Fesztivál reklámplakátja szerint is tavaszodik (nem találtam a neten sehol, de már biztos láttátok ti is). Reggel fél hatkor már derengett az ég alja is (olyan, mintha hetekkel ezelőtt lett volna…), kelt a Nap! Néhány hét, és kerthelyiségekben fogunk sörözni akárki meglássa!

Amúgy ma sikerült megint bebizonyítanom, hogy konkrétan mocskos nagy kocka vagyok, amikoris sikerült úgy jellemeznem a délutáni égboltot, hogy olyan Half Life 2-s az egész. Aki játszott ezzel a remekművel (tényleg az, egyike a nagybetűs JÁTÉKoknak), az biztos emlékszik a hosszú csatangolásokra a homokfutóval, és a propelleres mocsárjáró csónakkal (nem tudom a nevét), és arra a bágyadtan sütő napos vasárnap délutáni hangulatra, amit a készítők sikerrel prezentáltak (bár az a pár Combine harcos a nagy fegyverekkel ijesztő gázmaszkban kicsit rombolta ezt a feelinget ). Megpróbáltam találni egy olyan screenshot-ot ami hűen visszaadja azt az érzést, amiről beszélek, bár jobban átjön, ha játssza az ember, nem csak nézi (és ez igaz az élet jópár másik területére is):

Szóval előadtam, hogy szerintem ilyesmi hangulata van a mai  napnak, és a kollegáim csak lestek, mint hal a szatyorban. Nem baj, annyi örömöm volt az egészben, hogy ők legalább tudták, hogy mi az a Half Life 2 (mert ahhoz elég kockák voltak), csak az általam prezentált hangulat nem jött át nekik. Rendszeresen beleesek ebbe a hibába (mármint hogy megpróbálok hangulatokat, pillanatnyi impressziókat, gondolattöredékeket átadni másoknak), és rendre kudarcot vallok. Ez gondolom abból adódhat, hogy vannak olyan érzések, amiket nem lehet szavakba önteni, mivel édes anyanyelvünk hiába alkalmas sokrétű érzelmi árnyalatok kifejezésére mégse rendelkezik elegendő szóval bizonyos dolgok körülírására. Ez a hasonlat meg már azért is eleve halálra volt ítélve, mert még ha játszottak is volna a szóbanforgó játékkal akkor se biztos, hogy nekik ennyire maradandó emléké vált volna ez a bágyadt napsütésben kókadozó vidékies pályaszakasz, mint nekem. Néha annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen szép napon, mint amilyen a mai volt rajtam másoknak is megváltozik a hangulata, vagy csak nekem? És ha megváltozik: milyen lesz? Ugyanolyan bágyadt boldogsággal nyugtázhatják mások is, hogy végre kezd melegedni, vagy teljesen más érzés önti el őket? Hasonló téma: voltam már olyan koncerten, ahol konkrétan katarzisélményem volt a színpadon látott produkciótól, mert annyira megfogott az, ahogy az énekes együtt él a zenéjével (pl. Kispálokon szokott néha ilyenem lenni). Más is beleborzongott velem együtt mondjuk egy szólótól? Volt a tömegben legalább még egy ember, akinek ilyen örömet okozott a zene, mint nekem? Érdekes lenne néha – akár csak tompán is – kollektívan érezni a többi ember lelkében zajló folyamatokat…

Úgy fogom fel ezt, mint a kutyák: nem tudom megenni, nem tudom megbas magamévá tenni, és nem tudok tenni semmit azért, hogy elérjem, szóval lesza nem érdekel. Önző módon megelégszek azzal, hogy én boldog vagyok ettől a plusz hét foktól, és a ragyogó napsütéstől (meg a két hete(!) látott hóvirág emlékétől), és csak remélem, hogy másoknak is jobb a hangulata ettől. Saját jól felfogott érdekükben érdemes odafigyelni erre a csodára, amit tavasznak hívnak. Sokat tud lendíteni az ember életkedvén, és szemléletén, ha odafigyel az ilyen gyakori csodákra, mint amilyen ez is: ébredezik a természet, és csak jól jöhetünk ki abból, ha erre odafigyelve örömet okozunk a kicsiny lelkünknek. Megyek is (hó)virágot szedni

Úgy fest, hogy a mai nap arról fog szólni, hogy önmagam átváltozását vízionálom. Délelőtt volt ugye a Linux-geekké alakulás, mint opció a jövőmre nézve (ez talán nem fog beválni, mivel most töröltem szegényt – nem örökre, jövő héten újrarakom -, mivel sikeresen megöltem a hangkártya-driverét némi konzolban matatással), most viszont belémnyillalt a félelem: mi van, ha tényleg kezdek olyanná válni, mint a cégnél dolgozó hiperkockák? Ne tessék nevetni: érzem magamon a kezdeti jeleket. Olyasféle páni rémület fogott el ma délután mosogatás közben, mint a Légy című – amúgy szerintem egész jó – film tudósát, amikor észreveszi az első hatalmas sörtéket, amik a bőréből nőttek ki. Összehasonlítottam önmagamat a néhány évvel ezelőttivel, és valahogy… élőbbnek éreztem magam, mint manapság. Kezd egyre kevésbé zavarni, hogy ugyanolyanok a napjaim, és ez megriaszt durván. Túl kiegyensúlyozott vagyok: nincsenek már rossz hangulatú napjaim, nem kesergek az élet nagy igazságtalanságain, amikkel engem sújt, nincs semmi bajom. Soha nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a depresszió, de attól legalább éreztem, hogy élek, és érzek, de ez a túl tökéletes lelki béke ami manapság uralkodik rajtam egész egyszerűen túl unalmas. Nincsenek meg azok a remek napok, amikor legalább volt min pörögnie az agyamnak, volt ami foglalkoztasson, esetleg örüljek az életnek miatta… hiányzik a rácsodálkozás a szép dolgokra (bár ebben vastagon benne van a tél is, mint negatív tényező), a fél- és teljesen részegen postírás, a kipattanó szentimentális gondolatok… Lassan tényleg eljutok a blogon is odáig, hogy szinte másról se szól mint informatikai témákról, pedig engem annyi minden érdekelt régen: a zenék, a könyvek, a művészet általában, az engem ért benyomások sokszínűsége… Tudom, rébuszokban beszélek, ezért mutatok egy példát: tessék megnézni ezt a postot. Nem régi, még tavaly nyáron írtam hazakeveredvén egy félrészeg csatangolásból, és egész egyszerűen képtelennek érzem mostanában magam arra, hogy ilyesmit tudjak írni. Lehet, hogy többet kéne innom, ki kéne csalogatnom a lelket magamból némi alkohol segítségével. Lovasi is írt ilyesmiről:

Némi alkoholt fogok inni, hogy úgy legyen mint régen

Szerintem ő is ilyesmire gondolhatott.

Megfigyeltem amúgy, hogy tényleg emiatt sokasodnak – az amúgy reményeim szerint hasznos – kockulós postok az oldalon. Egyszerűen meghalt bennem a lélek, de legalábbis alszik. Remélem, hogy a tavasz felébreszti majd őkelmét, ha nem… nos akkor marad a pia, hátha az használ.

Odahívatta a jobbkezét, vállon veregetett, és közölte vele: “itt ez a fiatalember színjeles érettségivel (ez azért nem teljesen igaz ), keríts neki valami munkát!” Így lettem kábelgyári karbantartó, de az már egy másik történet. Ha érdekel titeket, azt is elmesélem

Valahogy így ért véget a gyári melós életemet bemutató cikksorozatom első része. Legnagyobb meglepetésemre volt, aki mondta, hogy várja a második részt (pl. S@ti kollegám), így – engedve ezeknek a mazochistáknak – következzen téti kalandjaim második felvonása.
A vezérigazgatóval lezajlott beszélgetésem után néhány nappal (amelyeket szabadságként könyveltek el, tehát a Veritasos kirúgásom a munkaviszonyomat folytonosságát se érintette ) délelőttös műszakban kezdtem meg karbantartói pályafutásomat. Örök emlék maradt ez a hajnal: nagy nehezen megtaláltam a műhelyt (előtte soha nem jártam a kábelgyárban), beléptem, és szembetaláltam magam négy vadidegen férfiúval. Lányos zavaromban azt találtam mondani, hogy “xy vagyok, z Zsoltot keresem. Mától itt fogok dolgozni”, mire Zsolt – a leendő főnököm – epésen csak annyit mondott, hogy “na azt azért még meglátjuk, hogy itt fogsz-e”. Korrekt fogadtatás. A következő pár nap is “mókásan” telt: a hátam mögött panaszkodott a karbantartók vezérének, hogy én nem akarok dolgozni, sőt: durván kiakadt azon, hogy az első napomra vittem jegyzetfüzetet, és tollat, hogy ha netán le kell írnom valami kódot, beállítást, akármit akkor legyen hova. Ezt az áthelyezésem után jó két héttel ecsetelte csatak részegen a haverjainak a céges öltözőben az év utolsó munkanapján, csak azt nem vette észre (vagy direkt csinálta), hogy én bementem az orra előtt a szomszédos WC-be, és hallottam minden szavát. Mindegy, haladjunk időrendben, ez későbbi sztori.
Eleinte persze valahol megértettem az ellenérzéseit velem szemben: tudta, hogy nincs semmi szakmába vágó papírom (ha az informatika-hírközlés szakirányú érettségit nem vesszük annak), ráadásul azt hitte – mivel a főnökség helyeztetett oda -, hogy spicliskedni küldtek. Igazából persze lett volna mit (az éjszakás műszakokban történtek érdekes dolgok), de a paranoiája tökéletesen alaptalan volt: eszem ágában sem volt utána kémkedni, majd lejelenteni akárkinek. Az első 2-3 hónap ennek megfelelően elég feszült hangulatban telt: kerültük egymást, ahogy csak lehetett, és ő is csak akkor szólt hozzám, ha nagyon muszáj volt. Persze ennek ellenére én elláttam a feladatomat tisztességesen, pedig aztán “véletlenül” én kaptam a legmocskosabb munkákat állandóan: a kompresszor belső alkatrészeiről a rájuk rakódott fél centi vastagságú olajos porréteg levakarása a fülsüketítő zajban például örök emlékem marad.

Tovább is van… »

Jajj, de rohadtul antiszemitának is tűnik ez a cím, szinte látom, ahogy egyes olvasóim fejében vörösen villódzó világító betűkkel kigyullad a “NÁCI! NÁCI!” felirat Pedig aztán hazug lehet bárki: keresztény, buddhista, református, ateista, de akár bizony zsidó is. A hazudozás vallástól független emberi tulajdonság, és ők se kivételek. A 20. század történései teszik a post címét annyira riasztóvá, és tolerálhatatlan módon őszintévé, de engem nem érdekelnek az efféle tabuktól vezérelt vélemények: hazudtak és kész,  és én nem leszek attól még szélsőjobbos bomberes kopasz, mert ezt ki merem jelenteni.

Egy hete erről szól a sajtó: beperelték ugye a MÁV-ot röpke 1773 milliárd (!) forint erejéig, mivel véleményük szerint az elegendő kárpótlás lenne az elszenvedett sérelmek kompenzálására. Nem szeretnék belemászni a holokauszttagadás elég sikamlós falú gödrébe önszántamból (pereltek már be kevesebbért is bloggert), úgyhogy az első ezzel kapcsolatban felmerült gondolatomat inkább le se írom. A második viszont az, hogy eltelt azóta 65 év, akikkel ezek megestek már réges-rég meghaltak (néhányan még talán vegetálhatnak, de ők is minimum 70-75 évesek), viszont akik a pert indították a második, sőt esetenként már a harmadik generáció tagjai, akiknek a nagyszüleik élték át ezt a korszakát a történelemnek. Eltelt bő fél évszázad, és pont most jutott eszükbe perelni? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a zsidóság végre leszálljon a témáról, és ne menjen perre minden, és mindenki ellen, akinek egy kis köze is volt az egészhez? Száz év? Kétszáz? Esetleg ezer? Olyan ez az egész, mintha a náci Németországnak “hála” az emberiség örök időkre a zsidók lekötelezettjévé, és adósává vált volna, és amíg ki nem pusztulunk fizethetünk nekik. Mocskos rohadt érzéketlen szemétnek tűnhetek, de azért álljon már meg a menet: nincs alapjuk, és nincs joguk (ahogy azt neves történészek is állítják), hogy ekkora összeget követeljenek egy állami cégtől, amely ráadásul nem is volt abban a helyzetben, hogy ellentmondjon a Harmadik Birodalomnak. Az persze magyar sajátosság, hogy mindig a rosszabbik oldalra álltunk minden háborúban, de valahova állnunk kellett, mivel azt nem tehettük meg mint Svájc: nem maradhattunk függetlenek (bármennyire is szerette volna Teleki Pál, aki talán az utolsó tetteiért felelős politikusunk volt).

Vettem a fáradtságot, és átfutottam a mindössze 15 oldalas beadványt, amelyet a rengeteg Goldstein közösen adott be Brazíliából az USA-ból, Magyarországról, és a UK-ből. Találtam néhány érdekes mondatot, amit a fentebb már belinkelt Index-cikk is kifogásolt:

The sick, the elderly, pregnant women, babies and young children were treated with equal brutality by MAV’s agents. The trains bound to Auschwitz would be stopped at intervals, allowing railroad employees to remove the dead bodies and the persons who had gone mad. MAV employees had dug ditches in advance to receive the dead bodies and bury them. The persons who showed signs of mental illness were led to the edge of the ditches and then shot by MAV employees.

Magyarul:

Az idősekkel, a terhes nőkkel, a csecsemőkkel, és a fiatal gyerekekkel ugyanolyan brutalitással bántak a MÁV alkalmazottjai. Az Auschwitz-ba tartó vonatok bizonyos időközként megálltak, hogy a vasúti dolgozók eltávolíthassák a vagonokból a halottakat, és azokat, akik megőrültek az út alatt. A MÁV-alkalmazottak sírokat ástak, hogy eltemethessék a hullákat. Azokat pedig, akik a mentális betegségek jelét mutatták, azokat a gödrök szélére állították, és lelőtték.

Történelmi kutatások, és a Fővárosi Levéltár iratai alapján bizton állítható, hogy efféle kegyetlenségek nem történtek az út során, se akkoriban, se azóta nem fegyverrel felszerelkezve dolgoznak a vasutasok. Röhejes részletekből még van néhány az irományban, de nekem ez volt a legkirívóbb.

Úgy gondolom, hogy nem én vagyok a visszataszító azzal, hogy ezen a peren felháborodok. Szerintem pont ez a csapat pénzéhes zsidó gyalázta meg a nagyszüleik emlékét azzal, hogy általuk ilyen gusztustalan módszerrel próbálnak pénzhez jutni. A Holokauszt nagyon jó üzletnek bizonyul azóta is, de könyörgöm: nem lenne szimpatikusabb, ha nem a kibaszott pénz lebegne a szemük előtt, amikor az elhunyt rokonaikra gondolnak? Nem lenne jobb, ha nem próbálnának így pénzt csiholni őseik halálából, ráadásul egy olyan beadvány segítségével, amelyet körberöhögött a fél világ? Mennyire pitiáner, és kapzsi dolog már ez? Semmi bajom a megemlékezésekkel, a gyásszal, a csendes tüntetésekkel, nade könyörgöm: az undorító zsidósk mindenből pénzt csinálni akarás a hányingert hozza a jobbérzésű emberekre…

* kibk (korlátolt idióta barmok kedvéért): nem általánosítás a cím, a beadvány íróira értendő

Mi a dilemma? – kérdezi Kohn a rabbit.

Erre a bölcs rabbi így válaszol:

- Disznóhús ingyen.

Hasonló dilemmába kerültem én is ezen a csodálatos februári estén: mivel hirtelen beütött a jóvilág (= felvettem a melegétel-utalványomat a cégnél) úgy döntöttem, hogy meglepem magam egy pizzával. Mivel a kedvenc legtöbbet igénybevett pizzériámnál van olyan akció, hogy ezer forint feletti rendelésnél az emberhez hozzávágnak egy kupont (amiből tizet összegyűjtve egyenes út vezet az ingyenpizza felé), így – jó fogyasztó módjára manipulálható módon – hozzácsaptam még egy gesztenyepürét is a cehhez. Jött is vala a futár (egészen korrekt 35-40 perc elteltével), átvettem a kaját… és akkor nézem, hogy mit is szállítottak le nekem püré helyett:

Ez nem igazán gesztenyepüré… viszont én azt rendeltem, sőt a blokkon is az szerepel! Ránézésre el se tudtam dönteni mit is kaptam, de első felindulásomban megírtam nekik a véleményemet a dologgal kapcsolatban emigyen:

szerintem ez nem gesztenyepure volt… nem kellett volna felhivni es megkerdezni, hogy jo lesz-e ez is??

Eddig teljesen snassz a történet: nem azt kaptam amit kértem, rohadjanak meg – mongyanak le ésatöbbi. A kíváncsiság kedvéért visszatévedtem a weboldalra, ahol leadtam a rendelést, és elképedve tapasztaltam, hogy bizony ez a – mint közben  kiderült – gyümölcsrizs kicsit másabb árfekvésben tanyázik, mint az általam rendelni kívánt gesztenyepüré:

Summázva: bár nem ezt kértem, ezt kaptam, de az áránál jóval olcsóbban…  jogosan írtam meg nekik a fenti háborgásomat? Ez dilemma a javából!