Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Töltény a csőben

Posted by JonC On december - 29 - 2016 6 hozzászólás

A címben szereplő metafora nem a mértéktelen oldskool Tankcsapda-fogyasztásnak köszönhetően jutott tegnap eszembe, hanem azért mert mostanában sokat töprengek a helyzeten amiben vagyok most már hónapok óta, és valamiért ez ugrott be magamról. Látom magamban a potenciált, látom, hogy az átmeneti holtpontomon átlendülve még nagyon sok pozitívumot fog az élet tartogatni számomra és azoknak akik közel állnak hozzám (mindezt persze én fogom elérni, nem az a tervem, hogy csak úgy meg fog történni), fogok én még családot alapítani, leszek én még igazán, felhőtlenül boldog. A mostani helyzetben érzett szomorúságom is érthetetlen lehet sok ember számára: minden, de tényleg _minden_ megvan az életemben amire egy átlag halandó vágyhat leszámítva a nőt, mint olyat. Na persze nem mintha nem lehetett volna már megoldani ezt is, de az a kurva nagy helyzet, hogy magam sem tudom mit szeretnék: jelenleg élvezem is az egyedüllétet meg nem is, és ha szeretnék bármikor változtathatnék a helyzeten. Bármikor. Az ijeszt meg igazán, hogy nem külső, vagy befolyásolhatatlan tényezők miatt nincs nőm, hanem saját magam miatt. Ezt alátámasztandó szeptemberi feljegyzésem következik (igen, szoktam jegyzetelni, úgy gondolom pár év múlva érdekes lesz belepillantani hogy hogyan éreztem magam mondjuk 2016 végén):

Az a vicces hogy pár hete még azon aggódtam hogy mi lesz ha nem lesz soha senkim, most meg azon aggódom hogy mi lesz ha  nem is AKAROK majd soha senkit.

Ez azóta is így van, és jelenleg nem látok semmit, amitől ez megváltozhatna. Ez a büdös nagy helyzet. Mint említettem viszont minden más adott, úgyhogy Mucsi Zoltánt hívnám segítségül, aki mindannyiunk fejlett pszichológiai érzékkel rendelkező kocsmárosaként elmagyarázta nekem hogy menjek a picsába a rinyálással, de tényleg:

Na ennyit a lelkemről, jöjjenek a fejlemények: az a helyzet hogy fene nagy bánatomat egy kerékpár megvásárlásában gondoltam levezetni pár hete, úgyhogy a jövő tavasszal már egy igazi országúti masina nyergében fogom kezdeni:

Aki követi a blogot az tudhatja, hogy idén elég sokat tekertem (egész pontosan 1780 kilométert), úgyhogy ideje volt egy ilyen gép beszerzésének. Még pár apróság (SPD-s cipő, mez, normális sisak, ilyesmik) hiányoznak, aztán suhanhatok végre. Most ugyan száraz, napos idő van, de a nulla fok körüli hőmérséklettől kicsit félek, ugyanis idén tavasszal 10 fokban sikerült úgy megfáznom, hogy egyszerre volt tüdőgyulladásom, és asztmám, aminek köszönhetően egy hétig szó szerint alig kaptam levegőt (a hörgőtágító gyógyszer aztán segített). Főként emiatt fogok egyrészt jobban felöltözni, másrészt megvárni amíg legalább 13-15 fok nem lesz, de aztán senki nem állíthat meg. Olyanokat is tervezek, hogy minden hétvégén hazatekerek majd Pápára meg vissza (cirka 210 km összesen), de még meglátjuk mi lesz ebből. A kormány magassága szerencsére állítható, de még így is félek hogy fogom bírni a döntött testhelyzetet órákon át.

Ha már a testhelyzet szóba jött: sokat fog segíteni az elviselésében a kettlebell-edzés, amire most már lassan öt hónapja, heti három órában járok. A mélyhátizmok és a törzsizmok is kapják rendesen a terhelést, az edzőm szerint ezek segítenek majd a tekerésben is. Erről a gyakorlatról nem is beszélve, mondta hogy profi bringások is szokták alkalmazni a combizomzat erősítésére:

Az edzés mellett igyekszem egészségesebben élni: tavasz óta nem ettem kenyeret (abonett rulez), disznó- és egyéb vörös húst, cukrot sem (max ha pl egy gyümölcsben van) amelyek régen azért meghatározták az étkezéseimet. Helyettük mostanában csak csirkehúst, bulgurt, csírákat, müzlit, tonhalat, meg hasonlókat eszem, de kellett is: az edzés önmagában nem fogyaszt, így viszont pár hónap alatt 80-ról fogytam 75-re (fogalmam sincs hogy mondjuk 2 éve mennyi lehettem, de tuti hogy több mint nyolcvan amúgy), és a sörhasam jelentős része eltűnt. Heti háromszor 1 óra, és nem ész nélkül megenni mindent: ennyi kellett nekem ennek eléréséhez (meg a nyáron letekert táv is segített mondjuk). Szokták mondogatni hogy figyeld meg mennyivel jobb lesz a közérzeted ha fittebb vagy. Hát, ezt annyira nem vettem észre, de tény hogy jobban esik a tükörbe nézni mint pár éve. Nyáron kombinálom az edzéseket a tekeréssel, kíváncsi leszek hogy fogok kinézni szeptemberre.

Aztán van még egy új hobbim: nekiálltam gitározni tanulni. Na jó, egyelőre elég alap szinten pötyögtetek, de tény, hogy bizonyos részeket felismerhetően el tudok már játszani a Paranoid Androidból (is). Segítségemre van a Rocksmith 2014, ami nagyon jó eszköz, és rengeteg mindent tud, de érzem hogy heti egyszer legalább el kéne mennem tanárhoz is, hogy pl megtudjam milyen spéci akkordlefogási módok léteznek (egyet már vágok, a barrét), vagy hogy néhány akkordot egyáltalán hogyan lehet lefogni, mert van pár ami nem megy. Persze, youtube-on is meg lehet sok mindent tanulni, de egyelőre úgy gondolom nem lenne rossz egy tanár segítségét is igénybe venni. Még meglátom. Azért vicces volt látni apám reakcióját, amikor nézte hogyan gyakorlok: ő akusztikus gitárhoz van szokva, meglepve látta hogy én viszont javarészt hangokat fogok le szépen sorban. Persze egy zenekarban a szólógitáros dolga javarészt ez, meg a zúzások, amikhez viszont (ahogy eddig láttam) néha elég két húrt is lefogni (jó, az már akkordnak számít, de nem egy bonyolult dolog).

Végül a netes jelenlét: ahogy látható a blog el van hanyagolva “kissé”, de ez már évek óta tart – elég megnézni mennyivel aktívabb voltam mondjuk 2012-ben hogy lássátok miről beszélek. Néha az is eszembe jut hogy kidobom az egészet a kukába (magamnak persze megtartva a bejegyzéseket emléknek), de egyelőre nem vitt rá a lélek. Meleg szívvel gondolok vissza azokra az időkre amikor még bloggernek tituláltam magamat, mostanra ez már változott kissé – de ahogy feljebb látható, a lista nem tűnt el, csak bővült és változott, ami nem rossz dolog szerintem. A blogolás mellett mostanában minimum heti egyszer streamelek is, most már az arcomat is adva a dologhoz – szintén kedves időtöltés ez nekem, főleg ha jó passzban vagyok és sokan kommunikálnak velem a chaten közben. Segít leküzdeni a magányt is amivel mostanában szembesülni vagyok kénytelen: talán még soha az életben nem voltam ennyire egyedül mint például most, amikor ezeket a sorokat írom. Nem rinyálni akarok, tényleg, de így van. A barátaim Pápán (de mintha velük se lenne minden rendben, kezdünk kicsit talán széthullani), én meg itt Fehérváron, a városban, ahol az (ex)kollégáimon kívül senkit nem ismerek, nekik meg megvannak a családi programjaik így a két ünnep között. Az edzés, a boltba járás és talán ma este egy Vad Fruttik koncert (amire úgy fest egyedül fogok elmenni): ennyi a szociális interakcióm a héten. Tényleg nem panaszkodom, tudom hogy ez csak ideiglenes, csak mégis: jó lenne néha valakihez szólni. Erre jó a streamelés, amíg az objektívbe bámulok sem vagyok annyira egyedül.

Sikerült megint vidámra kihozni a post végét, pedig nem állt szándékomban érvágós hangulatba ringatni senkit. Kicsit el vagyok kenődve, de ezek tényleg kurvára first world problemek amikkel küzdök (a magány tényleg az), ráadásul – mint ahogy az írás elején kifejtettem – csak én tehetek róluk. Majd megváltozom idővel, és nem leszek a saját magam ellensége tovább. Minden másra ott a Mastercardom.

Öndiagnosztika #3 + könyvek, meg egyebek

Posted by JonC On november - 19 - 2015 5 hozzászólás

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy “oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Számomra az a legborzalmasabb a párizsi mészárlásban, hogy úgy gyilkolták le az áldozatokat, mint állatokat a vágóhídon….

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Továbbá:

Felhívnám a mélyen tisztelt proli massza figyelmét, hogy a világ tizenöt legfelfegyverzettebb társadalma közt olyan é…

Szerző: Puzsér Róbert2015. november 18.

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… “testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg “dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy “húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Életjel

Posted by JonC On december - 2 - 2014 3 hozzászólás

Úgy döntöttem, hogy nekiállok megírni az utóbbi hetek-hónapok történéseit, és közben hátha eszembe jut valami érdemleges is, és nem veszek el az unalmas mindennapok eseményeinek (lehet azokat egyáltalán eseménynek nevezni?) taglalásában. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy már zavaró, talán pont ez gátol meg az összeszedett, egy témára koncentráló posztok írásában mostanában. Erre persze egyszerű megoldás lehetne valami játékról írni, de egy kicsit unom ezt a témát is (súlyosbító tényezőként nem szeretek negatív véleményt megfogalmazni ezért óhatatlanul is csöpögésbe torkollik minden kritikám).

Azért kezdőgondolatnak megteszi ez a téma is. Az utóbbi időben kicsit alábbhagyott a nagy Borderlands 2 őrület, így másfél hónap napi x óra játék után már talán illett is neki. Az van, hogy – minden érdeme elismerése mellett – ez mégiscsak egy harcközpontú, lineáris, történetet csak helyenként felmutatni képes – mondjuk ki – SEKÉLYES cucc, amivel kapcsolatban néha úgy érzem, hogy hülyeség volt több mint száz órát belefeccölni. Ami miatt ez mégis így alakult azt már elemezgettem a szeptemberi postomban, de az élvezetes, ámde mégiscsak egy kaptafára épülő harc, és a vicces beszólások csak ideig-óráig tudtak lekötni. Ez szerintem teljesen normális dolog, az ember idővel úgyis továbblép, akármennyire is jön be neki egy adott cucc (kivételt képeznek talán az igazán függő WoW-osok).

Ami még sok figyelmemet kötötte le mostanában az a bontakozó ellenállás Viktorral és díszes kompániájával szemben, valamint az egyre vadabb ötletek, amelyekkel az állam próbál belenyúlni a mindennapi életünkbe súlyosbítva az egyre elképesztőbb közép- és hosszútávú tervekkel velünk kapcsolatban. Anélkül  hogy markáns véleményt fogalmaznék meg (és mindjárt ki is fejtem miért nem teszem) két érdekes jelenséget figyeltem meg magamon a történésekkel szemben:

  1. kezdem az egészet showműsorként felfogni: az Indexen felül az éppen aktuális bicskanyitogatóan cinikus nyilatkozat valamelyik politikustól, de kicsit lejjebb tekerve máris láthatjuk, hogy ki kivel baszott a legújabb Való Világban. Kezdem úgy érezni, hogy nem csak a közös címlap köti össze ezt a két szeletét a valóságnak, hanem az is, hogy mindkettő arra szolgál, hogy a T. Állampolgárnak legyen min csámcsognia. Továbbgondolva: igen, szerintem tökéletesen súlytalan, és valódi következmények nélküli az is, hogy mit mond Lázár Jani, és és az is, hogy Kim Kardashian megmutatta a nagy olajozott seggét az interneten.
  2. kapcsolódik az előzőhöz: kezd a szkepticizmus annyira elhatalmasodni rajtam, hogy lassan már semmit nem hiszek el abból, amit a hírekben látok vagy olvasok. Annyi abszurd fordulat után, amit az országunk bölcs politikusai szolgáltattak nekünk az elmúlt kurva sok évben lassan kezdem elveszteni a realitásérzékemet, és kezdem úgy érezni, hogy ez az egész csak egy színdarab, egy Monty Python Show – Hungarian Edition, és igazából nem is gyűlöli egymást a két oldal, csak fenn kell tartani a feszültséget bármi áron, hogy a T. Szavazó ne kezdjen el unatkozni, mert még a végén használná az agyát a rá szakadt fene sok szabadidőben – az meg senkinek sem jó, az uralkodó réteg tagjainak legalábbis biztosan nem. Kicsit általánosabban szemlélve a dolgot már lassan azt sem hiszem el, ami a világpolitikai színtéren történik: kis túlzással kezdek egyre kevesebb hitelt adni annak, hogy Putyin tényleg ott van Ukrajnában, hogy tényleg a tálibok rombolták le a WTC-tornyokat, és hogy amit a történelemkönyvek írnak mondjuk Hitlerről az valóban igaz. Ennek a nem teljesen normális állapotnak két módon vethetnék véget: vagy újra visszabújnék a mainstream média által sugallt nézőpont feltétel nélküli elfogadásának langymeleg homályába, vagy áttérnék a sötét oldalra, és – mivel megingott a hitem a mindenki által elfogadott tényekben – csatlakoznék a konteó-hívők egyre népesebb táborához. A kettő között lebegés nem egészséges, harmadik út pedig nincs – legalábbis úgy, hogy az életem nagy részét egy 100 kilométeres körben élem le, és csak a híradásokból, valamint a különféle megmondóemberek blogjaiból tudok tájékozódni. Egyelőre egyre több kétkedéssel nézem, ahogy megpróbálnak ide-oda manipulálva egyes irányzatokat/embereket/pártokat/eszméket rossznak vagy jónak feltüntetni érdekektől vezérelt médiumok, és ez egy kicsit kikészít. Kicsit olyan, mintha egy általad szeretett ember hirtelenjében elkezdene a szemedbe hazudni, és te tökéletesen tudod hogy miért teszi, és azt is hogy ő azt hiszi, hogy neked sejtésed sincs az igazságról.

Éles váltás: van új Képzelt Város szám, tessék meghallgatni:

Ja és ha már zene: rájöttem, hogy Steven Wilson egy nagyon nagy zseni (többek között ő a Porcupine Tree nevű zenekar énekese, bár azt most pihenteti egy kicsit), és az utóbbi hónapokban ronggyá hallgattam a “The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)” című albumát. Nehezen emészthető lemez, nagyon sok jazz, fúvós, és komplex dobtéma került bele, nem az a kellemes tingli-tangli háttérzene, de én imádom. Nehéz lenne egy dalt kiválasztani róla, de azért megpróbálom:

(Ez ráadásul koncertfelvétel, és nagyon hangulatos.)

Akartam még érinteni a témát, amit a felvezetőben említettem (azaz az unalmas kis életem történéseit), de aztán jött helyette egy magvas gondolat: ahogy az ember egyre idősebb lesz egyre több minden történik a fejében, és egyre kevesebb az életében. Na jó, ez talán nem mindenkire igaz, de rám igen: egyre többet gondolkodom az élet nagy dolgain miközben egyre kevesebb eseményről tudok beszámolni a mindennapjaimmal kapcsolatban. Azért pár apróság volt: pár hete például elmentem Pestre egy állásinterjúra, ami meglehetősen érdekes élmény volt az életemben (spoiler: nem vettek fel). Kezdődött azzal, hogy a HR-es hölgy három perccel a megismerkedésünk után már lebukott egy… füllentéssel előttem. Az volt ugyanis, hogy a cégnél ahova jelentkeztem ismertem egy srácot, aki oda is jött hozzám, amikor az előtérben várakoztam. Tudtam, hogy egy amerikai manager és a már említett HR-es fognak velem beszélgetni, így is készültem (értsd: egész nap azon görcsöltem, hogy nem-e fogok beégni az angol nyelvű beszélgetés alatt). Szóval jött a haverom, mondom neki, hogy már pár perc késésben vagyunk. Erre közli, hogy “ja igen, az X (az amerikai) az emeleten rohangászik fel-alá, gondolom tárgyalótermet keres éppen, ahol le tudtok majd ülni”. Ő el, én meg vártam tovább illedelmesen. Egyszer csak megjelent a hölgy egyedül, bocsánatot kért a késésért, majd közölte, hogy X ma sajnos nem tud velünk tartani, mert otthon fekszik betegen. Ennél a pontnál egy pillanatra az arcomra fagyott a mosoly, de úgy döntöttem, hogy talán nem lenne jó a kapcsolatunkat egy lebuktatással kezdeni – utólag mondjuk már sajnálom, hogy kihagytam a ziccert. Amúgy meg Budapest rulez, a hármas metró se gyulladt ki alattam, a Duna és a budai hegyek is gyönyörűek voltak az Árpád-hídról, sőt még egy normális BKKV-ellenőrbe is sikerült belebotlanom, aki kedvesen elmagyarázta a vidéki suttyónak (nekem) az átszállós jegy érvényesítésének helyes módját.

Úgy döntöttem, hogy életjelnek éppen elég lesz ez a post, úgyhogy ide most teszek egy pontot: pont.

Konyhapszichológia – a skatulyázás veszélyei

Posted by JonC On május - 29 - 2014 1 COMMENT

good_or_evil__by_eyalt23-d3amzbh

A filmek egyik káros hatása az, hogy mivel sok embernek ezek nézésére redukálódik a kulturális elfoglaltság fogalma így az embertársait is megpróbálja skatulyákba, kategóriákba szorítva kezelni, ahogyan azt a moziban látta. Mennyivel egyszerűbb is mindenkit egyfajta jellemként kezelni! A postás milyen kedves, a szomszéd egy tahó állat, a buszsofőrrel meg jobb lesz vigyázni, mert a szeme sem áll jól, biztos nem jó ember… A filmekben gyakran tapasztalt – a való életre vetítve meglehetősen szerencsétlen – megközelítésben, amellyel megpróbálnak mindenkit egydimenziós jellemként kezelni az arra hajlamos emberek nagyon sok hibalehetőség rejlik. Erről Hollywood egyszerűségre törekvése a hibás: sokszor meg sem próbálnak egy-egy karakternek mélységet adni, meghagyják őket felszínesnek, és üresnek. Ez mondjuk sokszor nem is baj: senkit nem érdekel Rambo érzékeny oldala (valójában szereti a naplementéket, és a hosszú tengerparti sétákat, a vietnami őserdő szépsége pedig mélyen megérintette a lelkét), vagy az a tény, hogy John McClane a Die Hard-ból amikor éppen nincs akcióban szeret kertészkedni és a bélyeggyűjteményét rendezgetni. Ami a filmekben remekül működik az nem fog feltétlenül a valóságban, és ez rengeteg félreértésre, kellemetlenségre adhat okot azok számára, akik ezzel nincsenek tisztában. A minket körülvevő embereket kétsoros jellemzésekbe sűríthető módon címkézni meglehetősen buta dolog. Nincs olyan, hogy valaki tisztán jó ember: még azoknak is egészen biztosan vannak olyan gondolataik, amelyekre nem lennének büszkék, akik amúgy köztiszteletben álló állampolgárok. Vegyünk mondjuk engem (nem vagyok köztiszteletben álló állampolgár, de a környezetem általában véve nem köpköd rám a hátam mögött, hogy mekkora egy szemét vagyok – legalábbis remélem): alapvetően kedves, de legalábbis neutrális vagyok az idegen és kevésbé idegen emberekkel, de ha úgy hozza a helyzet, és a hangulatom akkor lehetek a világ legelbűvölőbb pasijától a bunkó tahó állatig minden (ahogy arra volt példa legutóbb pár hónappal ezelőtt és csak szerény mentség rá, hogy nem voltam józan). Arról meg ne is beszéljünk, hogy rosszabb napjaimon milyen gondolatok kavarognak a fejemben – nem lenne jó az senkinek. És én még csak egy voltam: egészen biztos vagyok benne, hogy amikor a családirtóról azt nyilatkozza a szomszéd, hogy “hát nem is értem hogy tehetett ilyet, olyan rendes, jóravaló embernek látszott”, akkor a végletekig egyszerűsítés bocsánatos bűnébe esve mondta ezt. Persze más okai is lehetnek ennek, nem csak a mozi: egyrészt mennyivel kevésbé komplikált az élet úgy, hogy nem azzal töltjük a szabadidőnket, hogy alig ismert emberek személyiségjegyeit elemezgetjük; másrészt lehet hogy csak ennyit látott a szomszédból: reggel kivitte a szemetet, aztán beült a kocsijába és elment dolgozni – ez alapján tényleg nehéz felmérni a másikban rejlő pszichopatát; harmadrészt pedig még ha látta is az előjeleket (ordítozás, hangos veszekedések éjszaka, kisírt szemű asszony reggel az utcán – mindenki látott már ilyet), akkor is kényelmesebbnek tartotta nem tölteni az időt ezzel mondván van neki jobb dolga is, mint más életén rágódni. Mindazonáltal hogy ez a felfogás akár még hasznos is lehet olyanokkal szemben, akik nulla, vagy minimális hatással lehetnek az életünkre azért próbáljuk meg elkerülni a barátainkkal, munkatársainkkal, neadjisten családunkkal szemben. Sok csalódástól – legyen az negatív vagy pozitív – kímélhetjük meg magunkat e módon.

Boldog Halál Banda

Posted by JonC On március - 27 - 2014 3 hozzászólás

Állok a konyhában, és éppen mosogatom azt a három tányért, ami felgyűlt a hét folyamán. Este van, egyre sürgetőbb a gyomromat mardosó éhség, ezért arra próbálok koncentrálni, hogy minél előbb túlessek azon, amit éppen csinálok, és végre nekiláthassak annak a szardíniakonzervnek, amit délután vettem. Ekkor kúszik be a fejembe a következő dalszöveg dallamfoszlányokkal együtt:

Pusztul a világ mindennek vége
Megy a bűnbe a részegségbe
A dolgoknak természete lett
Tudat alatt és tudat felett

Ki ad vissza egy csöpp tisztaságot?
Nyugalmat és biztonságot
Romantikát! Egy kis romantikát!
Egy fejlődésmentes galaktikát!

Azon tűnődöm mennyire fogékony is az ifjú elme kamaszkorában! Akkoriban sok mindent faltam, amit ma már nem: könyveket, zenéket, tanultam programozni, gitározni, pályát tervezni… Akkoriban hallottam ezt a számot is egy – emlékszem – fekete kazettáról. Emlékszem, a zenekar neve Happy Dead Band volt. Most hülyén érzem magam, ugyanis kiderült: csak be kellett volna pötyögnöm a nevüket a Google-ba, és másodperceken belül információkhoz juthattam volna a múltam egy darabkájáról. Talán kár is volt rákeresni. Mindenesetre fura érzés volt harmincéves fejjel állni a mosogatónál, és tűrni, ahogy elborít egy tizenöt éves hangulat.

A sorkatonaságos hiszti margójára

Posted by JonC On november - 29 - 2013 5 hozzászólás

Nem tudom ti hányszor futottatok bele a napokban abba a megosztásba a Facebook-on, amely arról ad hírt, hogy a kormány január 1-jétől újra bevezeti a sorkatonaságot. Én sokszor. Amikor a cink.hu-s postot olvastam még “csak” 35000 megosztásnál járt a téma (amúgy a linkelt cikkben frankó levezetés található a megosztások száma, és a kamuhír témája között: előbbi annál magasabb lesz, minél mélyebb társadalmilag elnyomott frusztrációkat pendít meg az utóbbi).

Miről is van szó? A Hírszabadság néven futó blogspot.hu-n hostolt blog (egyik) szerzője írt egy hivatalos stílusban megírt cikket, amely arról szól, hogy hamarosan visszaáll a sorkatonaság. A jelen pillanatban 43000+ megosztó nagy része ezt valószínűleg halál komolyan beszopta (a figyelmeztető popup, és a disclaimer hegyek dacára), és nagy örömmel meg is osztotta a Facebook-os ismerőseivel. Mire alapozom, hogy a legtöbbjük (nem lennék meglepődve a kilencven százalék feletti arányon sem) készpénznek vette a hírt, és ironizáló duma helyett valami mély életbölcsességet csatolva adta tovább? Szerintem azért, mert a post szövegezésében nyoma sincs a Hírcsárdára jellemző poénos szófordulatoknak, alkoholista Pista bácsiknak, így viccből megosztani elég sovány alapanyag. Viszont egész más a helyzet, ha nem vesszük észre (khm…), hogy ez egy kamuhír, és tényként kezeljük a leírtakat! Egyből megy a megosztás, egyből elindul a lavina, amelynek a vége még mindig nem látszik, de érdekes következtetések vonhatóak le abból, hogy csak az elmúlt fél-egy napban 8000(!)-rel nőtt ez a szám!

Ha a cink.hu könnyen belátható alapfeltevéséből indulunk ki (miszerint minél szélesebb társadalmi rétegeket érint egy téma annál többen fogják megosztani), akkor érdemes megvizsgálni: miért érdekel ennyi embert a sorkatonaság kérdése (a megosztások száma alapján még többet, mint hogy decembertől nem lesz elérhető a Facebook Magyarországon)?

A megválaszoláshoz három nagy korcsoportra bontanám a magyar lakosságot:

  1. 14 – 30 évesek,
  2. 30 – 40 évesek és
  3. 40+-osak.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy csak nagy mintákkal, durván általánosítva jellemzem az adott csoportokat, valamint hogy az alábbi kijelentések csak az én véleményemet tükrözik, nincsenek alátámasztva semmiféle kutatással.

Nézzük csak hogyan, melyik rétegből kerülhetett ki az a bő 43000-as szám.

1. csoport: szerintem ők azok, akik a legkevesebb megosztást produkálták, és a legkevésbé viszonyulnak pozitívan a dologhoz. A csoport fiatalabb része (14 -18 évesek) valószínűleg némi félelemmel néz a változás elébe, úgy érezhetik, hogy most meg lesznek szívatva. A csoport idősebb fele már nem feltétlenül veszélyeztetett, és még talán azok a motivációik is hiányoznak, amelyek az idősebb korosztályokat vezérlik – bővebben alant. Ők úgymond semlegesek a kérdésben, nincs kiforrott véleményük.

2. csoport: ők már érdekesebben viszonyulnak a kérdéshez: önigazolást látnak abban, hogy ők még voltak sorkatonák, és “férfit is faragtak belőlünk, megtanultuk mi az a fegyelem”! Ők üdvözlik a kezdeményezést, és a dőlt betűshöz hasonló kommentek kíséretében tömegével osztják meg a postot a Facebook-on. Mennyiségben még így is bőven elmaradnak az utolsó csoporttól, amelynek ugyanis súlyos, lelkiismeretét nyomasztó bűnökkel kell elszámolnia, ennek pedig a legjobb módja a külső tényezők hibáztatása – lássuk csak, miről is beszélek:

3. csoport: ugyanaz a mozgatórugó hajtja őket, mint az agresszív videojátékok betiltásáért kardoskodó önjelölt megváltót: az álszentség, a saját hibáinkért másokért okolás. Remek iskolapéldája ennek a pszichológiai reakciónak az, amikor ennek a csoportnak a tagjai azt mondják, hogy az elkanászodott fiatalság megregulázásának az egyetlen módja a sorkatonai szolgálat, ahol majd megtanulják hogyan kell felnőttként viselkedni. A nyilvánvaló problémák, amelyekkel a fiatal kapcsán meg kell küzdeni (pia, cigi, és mostanában a különféle betonkeverőkben kotyvasztott szintetikus drogok, munkanélküliség, stb. stb.) a csoport azon tagjai szerint, akik a megosztásra kattintottak meg fognak szűnni, ha a gyerekeket 9 hónapra – 1 évre bevágjuk katonának ahelyett, hogy főiskolára, egyetemre, netán dolgozni mehetnének. Pedig ez így ebben a formában csak egy felelősségátruházási mechanizmus: mennyivel egyszerűbb egy külső tényezőt (ez esetben: a sorkatonai szolgálat eltörlését) hibáztatni a saját kudarcunk beismerése helyett, amelyet szülői státuszunkban szenvedtünk el! Mennyivel kényelmesebb nem beismerni, hogy a gyerek azért vett fel deviáns viselkedésformákat, mert mi – mint érett, felelősségteljes felnőtt, szülő! – nem foglalkoztunk vele eleget, nem neveltük belé a legalapvetőbb normákat sem!

Ami még az előző két csoportra egyformán hathat az a jó öreg “ezek a mai fiatalok, bezzeg a mi időnkben” hatás, de ez szerintem csak mint katalizátor játszhat szerepet, nem mint alapvető motiváció. Fontos megjegyezni, hogy a kettes csoport tagjai átfedésben lehetnek a hármassal: nem kell feltétlenül negyven felettinek lennünk ahhoz, hogy 18-19 éves (azaz a fiatalok problémáiban érintett) gyerekünk legyen.

A blog szerzője/szerzői ezzel a témával úgymond beletenyereltek a csalánba, így biztosítva a hozzám hasonló botcsinálta szociológusok/pszichológusok számára remek elemezni valót. A következő téma lehetne mondjuk az, hogy miért érdekli jobban a megosztókat a Facebook megszűnése, mint hogy lemondott mindannyian kedvenc vezére, Orbán Viktor.

Ideiglenes parkolópályán

Posted by JonC On november - 26 - 2013 2 hozzászólás

Több szempontból is tanulságosnak ígérkezik ez a hét, amelyet szabadságon töltök. Egyrészt talán évek óta először próbálom túlélni úgy, hogy nincs kéznél az asztali gépem, amely tömve van játékokkal, filmekkel; másrészt pedig a napjaim nagy részében előreláthatóan egyedül kell lennem. A hosszú magányos órák elviselésében társam mindössze egy laptop adatkorlátos internetkapcsolattal (2013-at írunk!!), és a telefonom. Ja, meg egy nagyon jó könyv, (Christopher Moore – Te szent kék!), egy tucat képregény a gyerekkoromból, és a telefonom. És ennyi. Szegény én, micsoda szenvedések várnak még rám, míg végre eljön az áldott hétfő, és végre visszamehetek dolgozni… Persze viccelek, mégis tény, hogy az egyik tanulságot pont ebből a digitális Kánaánból való kitaszítottság szolgáltatta a számomra: tetszik vagy sem a produktivitásom (amely leginkább a blogon mérhető le, azaz a postok számán) nagyban függ attól, hogy abban a kényelmes helyzetben vagyok-e, hogy egy ikonra duplakatt után oszthatom-e a fejeseket avagy sem. Túl könnyen csábulok el, ha ez a lehetőség adott, és túl könnyen teszem le magam a blogolás melós, ámde az alkotás örömét adó elfoglaltságáról.

Tanulságos lesz azt is végigkövetni, hogy hogyan fogom bírni az átlagosnál többet egyedül töltött időt. Sima hétköznapokon ugye ott vannak a kollégák reggel nyolctól délután ötig, utána pedig jöhet a jól megérdemelt lövöldözés, amely közben végig telefonos kapcsolatban vagyok a barátnőmmel. Nem mondanám túl magányosnak magam. Ez a hét viszont másképp’ fest, de egyelőre profin kezelem a helyzetet: szól a zene, próbálkozom kicsit gatyába rázni a laptopon a Linux-ot, mosogatok, főzök, és rengeteg postot, hírt olvasok a neten. Apropó Linux gatyába rázás, mi sem jellemzi jobban eme operációs rendszer könnyű kezelhetőségét, és a végletekig cizellált felhasználóbarátságát, mint a következő kép, amely azt ábrázolja, ahogy éppen a Chrome-ot (bocsánat, Chromium-ot) próbálom frissíteni:

Mint látható semmi okom az unatkozásra – legalábbis egyelőre. Aztán meglátjuk mi lesz még péntekig. Amúgy voltam már hasonló helyzetben tavaly decemberben (nem, nem úgy értve hogy akkor is Chromium-ot kellett frissítenem, hanem általában): akkor két hetet kellett szabadságon töltenem, ráadásul nem is egyedül. Ennek ellenére a második hét végére szabályosan depressziós lettem a semmittevéstől, hiába volt minden körülmény adott a pihenéshez (asszem egyedül pénzem nem nagyon volt). Már vártam, hogy visszamehessek dolgozni. Ez akár sértő is lehetne a környezetem számára (elvégre micsoda dolog leírni, hogy szarul érzed közöttük magad, és inkább visszamennél az albérletbe, ahol egyedül vagy egész héten), de szó sincs ilyesmiről, egészen egyszerűen megőrjített a semmittevés. Ez persze tök jól hangzik, meg egy sztahanovista munka hőse képe bontakozik ki belőle, de ez sem teljesen igaz rám: láttam már nálam sokkal munkamániásabb embereket is (akár a közvetlen kollégáim körében is), mégis hiányzott már a meló a második otthonüléssel töltött hét után. Persze ha ezt az időtartamot mondjuk egy kis síelgetéssel, vagy óceánjárón koktélszürcsölgetéssel töltöttük volna, akkor gondolom én is könnyebben viseltem volna az egészet. Persze úgy nem nehéz – az igazi hard fokozat az, ha pénz nélkül kell kibírnod, hogy egyik napról a másikra üresjáratba kerülsz. A very hard meg talán az, amikor ugyanilyen hirtelenséggel válsz munkanélkülivé, és tudod, hogy nincs semmiféle dátum, amikor visszamehetsz a munkahelyedre. Jelen pillanatban kevés durvább kínzást tudnék elképzelni annál, mint hogy kirúgjanak, és mondjuk hónapokig kelljen reménytelenül kajtatnom a munka után, közben meg ne legyen pénzem kajára, meg rezsire. Mondjuk volt olyan kegyes a sors, hogy eddig nem hozott huzamosabb ideig ilyen helyzetbe: anekdotikusan szoktam mesélni, hogy milyen volt, amikor a mostani cégemhez kerültem: egy szép pénteki napon behívattak az előzőnél a főnöki irodába, megköszönték a munkámat, és odaadták a papírjaimat, amelyekkel munkakeresési járadékra tudok jelentkezni a hivatalnál. Én meg csak vigyorogtam, mert tudtam, hogy hétfőn megyek felvételizni az új helyemre. Fel is vettek sikeresen, onnantól számítva két héttel később kezdhettem is – ezt a közbenső időszakot kitöltöttem azzal, hogy 39 fokos lázzal feküdtem az ágyban, de ez már másik történet. Azóta sem voltam beteg, ezt le is kopogom. Munkanélküli meg pláne nem – egy lekopogást ez is megér szerintem.

Jól kipöfékeltem magam

Posted by JonC On november - 26 - 2013 3 hozzászólás

Bő öt éve egy slukk cigit se szívtam (nem kívánom ezt a kijelentést pontosítani, bár lehet hogy kellene), ma éjjel mégis azt álmodtam, hogy szívom a szálakat egymás után, közben meg nyugtatgatom magam, hogy “ugyan, csak ez a pár doboz, utána ugyanúgy leteszem, mint annak idején, semmiség az egész, na gyújtok még egyet”. Annyira életszerű volt az egész, hogy reggel bűntudattal, és számban a dohányfüst ízével keltem.

Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogok még ilyeneket álmodni. Ja, és bele se merek gondolni milyen lehet egy leszokott heroinista élete, ha nekem még mindig okoz efféle utórezgéseket a dohányos korszakom.

Minecraft 1.6.2 – én nem erre emlékeztem

Posted by JonC On szeptember - 4 - 2013 10 hozzászólás

Néhány hónap (lesz az egy év is, de ki számolja) kihagyás után olyan újra nyomni egy kicsit a Minecraft-ot, mintha egy öreg elektronikai szaki, aki a harminc éves technikához szokva próbálná megérteni napjaink kütyüjeit: oké, hogy nyomokban hasonlítanak ahhoz, amit ő ismert, de annyi új funkciót kéne megtanulni használni, hogy az bizony megfekszi a gyomrát rendesen. Így vagyok most én is: oké, hogy az építkezés alapjaival tisztában vagyok, meg még rémlenek az alap blokkok, és tárgyak receptjei, de amikor szembesülök azzal, hogy legutóbbi látogatásom óta bekerült egy csomó eszköz, ellenfél, és blokk, amikkel ráadásul 90%-ban nem is tudom mit kezdjek… nos, az elég frusztráló tud lenni. Itt van például az enchanting téma: oké, hogy felruházhatóak a tárgyaink ilyenolyan képességekkel, de hogy mindezt képtelen legyél hosszas utánaolvasás nélkül nemhogy használni, de elméleti síkon megérteni az szerintem elég tré. Marha jó lenne egy beépített help a játékban: mondjuk ráviszem a kurzort egy adott alapanyagra (legyen az tehénbőr, vagy kaktuszkocka), akkor igazán feldobhatná, hogy ebből miket lehet kihozni, milyen új blokkokat, tárgyakat lehet a segítségével craftolni.

Ami viszont nem frusztráló, csak meglepő volt az az, hogy találkoztam a páncélt viselő, fegyverrel hadonászó zombikkal(!), továbbá a frigyük gyümölcseként aposztrofálható kölyök élőhalottakkal (aszongya a Wiki, hogy ezek a falusiak megharapott gyerekei, de szerintem a fentebb vázolt magyarázat viccesebb a vizuális típusúaknak), amik gyorsak, sebeznek, és mókás nagy fejük van. Érdekes volt összeakadni az első denevérekkel is: konkrétan majdnem infarktust kaptam a sötét barlangban hirtelen megmozduló izéktől, amik ráadásul idegesítően sipítoznak is. Aztán megtaláltam életem első enchant-olt könyvét is (egy zombigenerátor termében volt), valamint egy name tag-gel is gazdagabb lettem, amit eleinte tanácstalanul nézegettem, hogy mégis mire jó. Itt megint csak utána kellett olvasnom, és kiderült hogy ezzel el lehet nevezni a legkedvesebb állatainkat, amelyek fölött ezután ott fog lebegni a választott név.

Az érdekesebb új blokkok persze megint csak a redstone-varázslatokhoz kötődnek, de ez a terület eleddig nem igazán kötött le. Ez persze nyilvánvalóan hülyeség volt részemről, ugyanis ezek nélkül nem lehet igazán látványos csapdákat, rejtekajtókat, vagy automatizált nyersanyaggyárakat létrehozni (kivéve az egyik map-emen prímán működő mobtrap-emet, ami redstone nélkül is öli le szépen a csontvázakat, creeper-eket és a többi csúnyaságot némi láva, és víz segítségével). Ami viszont újra felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt az az, hogy rábukkantam Sirius Youtube-csatornájára, ahol olyan remek mechanizmusok működését, és építését lehet megnézni, mint például a sült csirke-gyár:

Nyilvánvaló, hogy a srácnak a kisujjában van a különféle folyamatok automatizálása, és a logikai kapuk használata (amelyek ismerete nélkül maximum másolni tudod ezeket a szerkezeteket, újakat tervezni nem), úgyhogy simán el tudnám képzelni, hogy a PLC-vezérlés ismerete sem állhat messze tőle – persze erről nincsenek információim, lehet hogy automatikát tanul az egyetemen, mint leendő tervezőmérnök. Mindenesetre pár napja lenyűgözve nézegettem a videóit, és – egy másik, megnevezni nem kívánt okkal egyetemben – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megint nekiessek a Minecraft-nek. Már csak meg kell barátkoznom néhány tucat új blokkal, és eszközzel, valamint meg kell tanulnom az áramkörök logikai működését (és ez nem vicc, a játékban bármelyik kaput meg lehet építeni, ergo működőképes elektromos eszközöket is létre lehet hozni, lásd ezt, ja nem, ezt a videót), és máris én leszek a játék királya újra. Addig marad az idegenkedés az új eszközöktől, mondván, hogy én már akkor toltam a játékot, amikor ezek a kis pöcsök még a csattogós lepkét tologatták – ez akár igaz is lehetne, de nem mentség: meg kell tanulnom végre nem csak a kockákat pakolgatni, meg lépcsőket építgetni (ami szerintem egész jól megy már, lásd ezt a videómat), hanem beindítani azokat a fránya piston-okat.

Öndiagnosztika #2

Posted by JonC On augusztus - 15 - 2013 4 hozzászólás

Az alábbi post megszületését alapvetően három oknak tudnám be:

  1. az Origin-en éppen töltődik lefelé a Dead Space 3 a maga bájos 11 gigájával, és amíg nem jön le nem akarok mással tolni (apropó, durva akció van a Humble Bundle-on!!)
  2. megittam egy sört, és lelazított annyira, hogy a görcs kiálljon kicsit a lelkemből
  3. kapcsolódva a második ponthoz: frusztrált, és feszült vagyok kissé, 90%-ban a meló, 10%-ban egyéb tényezőkből fakadóan (ami nem is rossz arány, elvégre a meló globálisan tekintve az életre le van szarva, max kirúgnak, míg ha a magánélettel vannak bajok azokat néha kurva nehéz orvosolni, nem ritkán szinte lehetetlen)

Na szóval az van, hogy az évek óta tartó jelenség, miszerint a szétidegeskedett munkanapjaim végére már csak pár óra eszetlen mészárlást tudok beiktatni (ami amúgy bárki bármit mond iszonyat hasznos, nem elég, hogy amíg a zombik fejét lövöm ezzel-azzal addig elfelejtem a melót, de volt olyan is, hogy fájt a fogam piszokmód, és amíg lekötött, addig egész elviselhető volt a helyzet), és blogra írni már nem marad időm. Persze minek is írnék, elvégre túlfeszített idegekkel, folyamatosan a technikai kérdéseken jártatva az agyam nem fognak vicces, netán filozofikus gondolatok az eszembe jutni. Az ilyenek helyett inkább marad a szorongás, a félelem, és a többi csodálatosan negatív érzelem, amikkel meg nem akarom tovább szennyezni a netet, pláne hogy a Nielsen szerint a magyar látja a legsötétebben a jövőt széles e galaxisban.  Ebből adódik, hogy ha netán nincs post, az nem azért van, mert nem szeretnék blogolni – hajaj, de mennyire szeretnék! Ülve egy kibaszott tó partján egy teraszon a nagy korsó sörömmel miközben a kedvenc zenéim szűrődnek ki a házból, és kibaszottul nem kell rágnom magam semmiféle munkával kapcsolatos szaron mondjuk már hetek óta! Amíg ezek a feltételek nem adottak, addig sajnos továbbra is akadozni fog az általam ideokádott karakterek folyama.

Amúgy valamiféle önfejlesztésnek alá kéne vetnem magam: alapvetően túl lelkiismeretesen próbálom a dolgom végezni, ami persze nem baj (elég nagy felelősséggel járó munkát végzek, ugyan nem robban erőmű, ha valamit elkefélek, de okozhatok elég nagy károkat is), de amikor azt veszem észre magamon, hogy van egy rutinfeladat, amit mondjuk már rengetegszer csináltam régebben, de most, hogy újra meg kell csinálnom nekiállok görcsölni rajta – nos, az nem egészséges. Ez olyan kb., mintha egy fodrásznak már csomószor kellett volna mittomén, dauerolnia életében, de egyszercsak bejelentkezik a Kovácsné szombatra, és ő már szerdán azon idegeskedne, hogy hogyan fog sikerülni a frizura. Egész egyszerűen valamiért nem vagyok képes megbízni az évek alatt rám tapadt tapasztalatomban. Aztán ez csak fokozódik, ha olyan feladat elé állítanak, ami nem lehetetlen, viszont még sosem csináltam. Dokumentációk ide, segítőkész kollégák oda az ilyesmiken képes vagyok szinte álmatlanságig stresszelni magam. Amúgy annál erősebb motiváló erő nincs a minél több tudás felhalmozására, mint amikor saját magadat akarod megóvni egy óriási szopástól, amikor valamit élesben is végre kell hajtanod szigorú határidőkhöz kötve életedben először.

Persze ezekből a sztorikból tanul az ember, és minél nagyobb tapasztalattal rendelkezik egy adott területen, minél többször csinált egy adott műveletet (legyen az egy adatbázis upgrade, vagy SAP konfigurálás, ha már az én szakterületemnél maradunk), annál magabiztosabban, annál kevesebb stresszel tud nekivágni az újonnan felmerülő kérések teljesítésének, megoldásának. Nálam most valamiért ez a mechanizmus működik szarul, és akkor se vagyok magabiztos, amikor lehetnék. Ebben szerintem közrejátszik a lelki alkatom is: sajnos(?) gyakran vagyok magányos, és kb. elanyátlanodott amióta itt Fehérváron élek egy kurva albérleti szobában kb. tökegyedül. Egyetlen komolyabb cimbim van, de vele se járunk össze meló után, meg szerintem idővel egymás agyára is mennénk. A hétvégék azok, amikor fel tudok töltődni (már ha éppen nem kell túlórázni…), és úgy tudok viselkedni, ahogy valójában szeretnék. Valamiért a munkahelyi légkör, és a fél éve-éve ismert emberek társasága erre nem alkalmas. Az otthoni barátaim ismernek már 10-20 éve, és közöttük tényleg nem kell semmiféle pózt, vagy manírt felvennem. Ha ezek a hétvégék nem lennének nem tudom mi lenne velem. Itt van például az egyik lakótársam: aranyos srác, kicsit szerencsétlen (kb. mint minden harmadik kocka a cégemnél), és abból áll az általam látott élete, hogy végigdolgozza a hetet, utána meg itt ül a laptopja előtt egész hétvégén az albérletben (ezt persze csak feltételezem, nem szoktam itt lenni olyankor, de az tuti, hogy ő nem megy haza az anyjához). Iszonyat. Én ettől nagyon mély depresszióba esnék, nem nagyon látnám célját a létezésemnek, legalábbis rövid távon. Mi értelme lenne az egésznek, ha nincsenek barátaid, nincs barátnőd, nem találkozol a szüleiddel, nem vagy emberek között?! Ha már nem születtél rákkutatónak, vagy atomfizikusnak, aki egyszer majd felfedezi a teleportálást, akkor mi más lehetne a célja a heteidnek, mint hogy szociális életet élj? Persze, a gyerek. A gyerek, ami mindent megváltoztat, felforgat, elront, és egyszerre megszépít. Nem is nagyon akarok belemenni ebbe a témába, mert úgy vagyok vele, mint a macska az esővel: csak sejtem, milyen lehet. Lassan harminc leszek, és persze ez még nem ok a kapkodásra (elvégre ha ügyes leszek akár még 60-70 évesen is tudok majd produkálni, max bekapok majd pár kék tablettát), de azon kapom magam néha, hogy azon elmélkedem milyen lennék apának. A válasz mindig ugyanaz: nagyon jó! Elvégre a Sims-ben is egész jól boldogulok, a Black&White-ban is elvertem az óriásmajmomat, ha falusiakat evett, szerintem simán fel vagyok készülve erre.

Persze mindehhez először is fel kell adnom a jelenlegi életemet. Még elmegy ez a konzervzabálós-albérletben kockulós-biciklivel száguldozós életmód így, hogy nem várja el ez az infantilis társadalom, hogy ennyi idősen kiépített egzisztenciával rendelkezzek, de egy gyerek mindent megváltoztatna. Ehhez ki kellene lábalnom a jelenlegi életmódomból, ami túl sok idegeskedéssel, és önfeláldozással jár (vasárnap hajnalban például kelek 4-kor, hogy egy fél órás munkát megcsináljak bagóért), és keresnem kell valami olyan területet, ahol lehet hogy kevesebb a pénz, de több időm (és főleg energiám, idegrendszerem) marad magamra, és a szeretteimre. Jó érzés tudni, hogy bármikor bemehetnék a főnökömhöz felmondani – persze a bankom nem lájkolná a dolgot annyira, legalábbis eleinte. Aztán úgyis találnék valamit, okos vagyok és szép is, mi baj lehetne? A viccet félretéve azok szoktak a legrosszabb pillanataim lenni, amikor azt hiszem, hogy ebből a munka (és a bank) által kreált ördögi körből nincs kiút. Pedig van. Mindig van, és még a legszarabb helyzetből is ki lehet mászni. Még ha holnap felmondanék akkor se vinné el a bank a lakást, és akkor is menne tovább az élet – lehet, hogy szebbé is válna. Ez azért elég pozitív szerintem. Csak figyelnem kell arra, hogy ezt el ne felejtsem soha.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek