Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Öndiagnosztika #1

Posted by JonC On július - 5 - 2013 5 hozzászólás

Ugyan nem tudom pontosan megítélni, hogy a blog és annak Facebook oldala alapján milyen képet alakítottatok ki rólam, de feltételezem, hogy nagy általánosságban véve pozitív lehet a véleményetek. A gond csak az, hogy érdekes módon ez nem biztos hogy akkor is csorbítatlan maradna, ha személyesen is találkoznánk – persze sok minden függene az éppen aktuális hangulatomtól, ha ez megtörténne. El kell mondanom valamit: sajnos én alapvetően egy stressz által könnyen szar mederbe terelhető idegeskedős típusú entitás vagyok, akinél ez akut emberundorban és frusztráltságban jelentkezik. Ha nincs stressz, akkor én sem viselkedek hülyén, de ha akad… nos, akkor arrogánssá, és antiszociálissá válok. Szerencsére ezek a periódusok ritkán tartanak akár csak egy napnál is tovább, de éppen elég azt a pár órát elviselnie azoknak, akik a környezetemben vannak, amíg tart (munkatársaim például). Mindezt tetézi egy jó adag emberundor úgy alapszinten mindenféle egyéb tényező nélkül: ha friss, kipihent vagyok még úgy se szívesen megyek át pl. a Spar-ba, ugyanis néha már attól is dühös leszek, hogy állandóan a pofámba bámulnak az emberek. Ennek – mármint az emberundornak – legalább sejtem az okát (a stresszkezelésem selejtes mivoltjáét nem): egészen egyszerűen kevés emberrel találkozom, nincs lehetőségem megbizonyosodni a mélyen azért sejtett igazságról, miszerint az az általánosítás, amely beette magát a hülye fejembe (miszerint az emberek ostobák, értéktelenek, és butaságuk okán kurva idegesítőek, értetlenek) egészen egyszerűen nem igaz. Persze úgy, hogy csak látom őket az utcán, de nem beszélek velük (erre például egy fesztivál remek alkalom lenne, kár, hogy pont azért nem megyek ilyen rendezvényekre mostanában, mert el akarom kerülni őket) nehéz is lesz ezt a negatív érzést valahogy kordában tartani – egyelőre marad az undor, és a negatív prekoncepciók. Nehéz számomra érző, értelmes embereket képzelni a tömeget alkotó részegységek mögé.

Mindez előrevetít egy csodálatos öregkort, amely arról fog szólni, hogy bent puffogok majd a szobában, hogy a gyerekek kint visítoznak a téren, és rendőrt fogok hívni az éjszaka az utcán beszélgető emberekre. Ki kéne költöznöm egy erdőbe.

A Rombolmány margójára

Posted by JonC On március - 12 - 2013 2 hozzászólás

Kicsit röstellem bevallani, de ettől még igaz: először egy Facebook-on megosztott blogpostban Jakab Andornál olvastam erről a mizériáról. Aztán jöttek a hírek a Fidesz-székház udvarára bemászott fiatalokról, akik – ugyan csak maroknyian voltak – éppen elég hírverést tudtak csapni ennek az ügynek, hogy az ország felkapja a fejét (persze ebben remek partnerre találtak az akciónyuggerekben, akiknek hála megtudhattuk, hogy a csőcselék fogalma nem függ össze az életkorral): már megint a fejébe vett valamit Viktor és kompániája, valamit, amivel újfent megpróbál megágyazni valamiféle unortodox demokráciának. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Matolcsy György továbbra is unortodox módszerekkel próbál lendíteni a gazdaságon: most éppen 304 forint az euró. Jó persze most szegényem “nem tehet semmiről”, elég a jelenléte az MNB élén hogy hiszti legyen a piacokon.)

Leírták már sokan, hogy miért tűnik ez a húzás nagyobb volumenűnek a többinél, amit 2010 óta a kormány véghezvitt, miért rúgja a legnagyobbat az ún. demokráciába ezekkel a rendelkezésekkel. Én most arról szeretnék beszélni, hogy én hogyan látom a háttérben megbúvó mozgatórugókat.

Adva vagyon egy kormány, ami kétharmados többséggel irányíthat egy országot. Ez azért alakulhatott így, mert mi, emberek szarul vagyunk összerakva: a természetünk egyik hatalmas hibájából adódott egy másik. Az első hiba az volt, amikor 2010-ben sokan bosszúból szavaztak a Fideszre, hogy megmutassák a rohadt komcsiknak, hogy ők bizony nem tűrik el, ha valaki elkúrja. Ez a réteg hatalmas potenciállal bír: ők az ingadozók, a pártokra a kampányígéretek, vagy a személyes meggyőződésük (ebben az esetben: kicsinyes bosszújuk) alapján voksolók hatalmas tábora. Ha ők úgy döntenek, hogy az egyik pártot most kurvára kell utálni, akkor bizony előfordulhat az az eset, hogy a másik kétharmados többséget szerez. Namármost: szerintem ezeknek az embereknek a nagy része már vagy nem is emlékszik a dühe okára (persze, elkúrta a Fletó, igen, konkrétum?), vagy azóta már megbánta a döntését – persze ez utóbbi feltételez némi nyitottságot a “dehát csökkentik a rezsit bázz” után is. Érdemes megfigyelni ugyanakkor, hogy nem az egyik oldal iránti lelkesedés, hanem a másik iránti gyűlölet tud ekkora tömegeket megmozgatni.

A másik hiba a fent vázolt emberek döntési szokásainak következménye: ha egy kormány ekkora erővel rendelkezik, az bizony lehetőséget adhat valami khm… az eddigiekhez képest kevésbé demokratikus állam kialakítására. A lélektani háttér (mármint hogy miért kell joggal félni diktatórikus törekvésektől, ha túl sok hatalom összpontosul egy szűk réteg kezébe) szerintem egyrészt remekül dokumentált (elég felütni egy történelemkönyvet a nagyobb hirigeket megelőző időszakok tájékán, vagy a lexikonban kikeresni a “népirtók” szócikket), másrészt pedig túl összetett ahhoz, hogy átfogó képet nyújthassak róla – akit bővebben érdekel a téma annak ajánlom ezt a cikket, amely ezt taglalja, igaz elég szubjektívan.

Szóval adva vagyon egy kormány, ami most még semmi durvát nem csinál(t), még akkor sem fog tömegbe lövettetni, ha netán ellene tüntetnek. Adva vagyon továbbá egy alkotmánymódosítás (a sorban a negyedik), amely szintén nem tartalmaz olyan rendelkezéseket, amik miatt polgárháború törne ki. Jó persze, a hajléktalanok az érvénybe lépésétől számítva bűnözők lesznek, néhány speciális szerkezetű család a továbbiakban nem fog annak számítani, az MSZMP-t kikiáltja mint  az Antikrisztus által a Földre szabadított csapást, a diákok meg kussoljanak, és örüljenek, hogy lyuk van a seggükön. Ugye mindez csak a társadalom egy vékony szeletét szopatja meg nagyon, bár – az exávósokat leszámítva – pont a legsérülékenyebbet. Amit én a legaggályosabbnak érzek az az Alkotmánybíróság kiherélése, de: ez még mindig nem jelent semmit az átlagember számára, ettől nem lesz olcsóbb, vagy drágább a kenyér! Van viszont egy súlyos vonzata: megteremti az előfeltételeit egy diktatúrának, legyen az bármennyire puha! Faszságokat írnak rólunk a neten? Sebaj, vegyük bele az alkotmányba, hogy ezt tilos! Állandóan belepofázik a dolgunkba az ellenzék? Sebaj, tiltsuk be a pártjaikat! Négyévente hercehurca a választásokkal? Mi lenne ha mostantól 30 évente rendeznénk meg?

Lehet, hogy nincs igazam amikor a lehetséges következményeket próbálom elképzelni, lehet hogy túldramatizálom (ahogy már régebben is írtam van rá hajlamom), pláne hogy EU-tagok vagyunk, vagy mifene. Ami viszont biztos az az, hogy a Fidesz most olyan helyzetben van, amiben még soha nem volt kormánypárt Magyarországon: törvényeket betonozhat be évtizedekre, amelyeket kétharmados többség nélkül már nem lehet majd többé megváltoztatni – erre pedig annyi az esély, mint hogy Viktor a következő nagygyűlésén az arcán kaján mosollyal mutogatna körbe, hogy “nézd, ott is van egy kamera, meg ott is, ez egy átverés!”. A következő választásokon megint ők fognak nyerni, de már nem ekkora fölénnyel (nahát), addig kell elintézniük mindent, amit csak lehet.

Én mégsem haragszom rájuk jobban, mint bármelyik parlamenti pártra. Egy jelenet jut róluk eszembe a Született gyilkosokból, amikor az öreg navajo indián egy történetet mesél a főszereplőnek és nőjének a sivatagi sátrában:

Egyszer egy asszony rőzsét gyűjtött az erdőben, és megpillantott egy megfagyott kígyót. Hazavitte, megmelengette. Mikor a kígyó életre kelt, megmarta jótevőjét. Az asszony haldokolva kérdezte: miért tetted ezt velem, mikor én megmentettelek? – Ostoba némber, tudtad, hogy kígyó vagyok.

Ugyanez történik ebben az esetben is: nem lett volna szabad hagyni, hogy megtörténjen, de most hogy már benne vagyunk nincs tovább. Az istenadta NÉP hozta ilyen helyzetbe saját magát. Megszoptuk, nincs szó, ami szebben írná le a helyzetet – a kérdés, már csak az, hogy mennyire. Bevallom őszintén néha dühös vagyok azokra a szűk látókörű vezetgethető birkákra, akiknek köszönhető ez az egész – azok, akik három éve dühből, bosszúból, és nem saját belátásuk szerint mentek el szavazni. Ha ezek az emberek azt tették volna, amit – valószínűleg – bármelyik másik szavazási vasárnapon, és nem mentek volna el voksolni, akkor minden máshogy alakulhatott volna.

És most várhatjuk hogy Áder János köztársasági elnök úr hogyan fog dönteni. Olyan az egész, mint egy izgalmas vetélkedőműsor a tévében, a különbség csak annyi, hogy itt nagyobb a tét, és kisebb a lehetséges végkifejletek száma.

2013. január 8.

Posted by JonC On január - 8 - 2013 2 hozzászólás

A telefon ébresztője nekiáll duruzsolni a fülembe, hogy “ájájjájájájjájájjáj megint elhagytam magam“, én pedig – a körülményekhez képest egész frissen – nyúlok oda érte, hogy 10 percnyi kegyelemért folyamodjak. Az ágy melletti falra akasztott UFO-lámpát azért felkapcsolom, bár tudom, hogy ha igazán álmos lennék nem számítana, ugyanúgy aludnék tovább. Újra csend lesz. Néhány perc múlva a távolból a lakótársam órájának monoton “bííp-bííp”-je hallatszik, én pedig rápillantok a telefonra – nahát, villog a LED, biztos valami kurva érdekes történhetett. Ja, kaptam valami irreleváns mailt valami irreleváns netes szolgáltatástól, amit már úgysem használok hónapok óta. Sebaj, ennyi elég, hogy magamhoz térjek, végighallgassam ahogy a kolléga pisál a budin, és végre felüljek az ágyon. Szerencsére nem dőlök vissza azonnal, helyette képes vagyok kimenni a konyhába, és feltenni az egyszemélyes kávéfőzőmet a gázra. Közben elővadászom a laptopot a táskájából, és elindítom a hibernálásból visszaállás több perces procedúráját. A vinyó teker, a kávé fő, én pedig már-már frissnek érzem magam hajnali negyed hatkor, ami – valljuk be – nem normális dolog. Sejtésem be is igazolódik, amikor a fürdőben belenézek a tükörbe: hatalmas karikáimmal a szemem alatt úgy nézek ki, mint egy átlagos szereplő a Trainspotting-ból. No sebaj, a kávé elkészült (a kurva főző fedelét mindig fel kell hajtanom öntés előtt, különben össze-vissza fröcsköli a cuccot – professzionális eszköz), a gép is magához tért, nekem is illene. Két kockacukor, némi fehérítő (a kávéhoz ajánlott fajtából), és már jöhet is a nap első kontaktusa az informatikával. Megnézem megvan-e még az internet (megvan), van-e bármi érdekes az Indexen (nincs), a Facebook-on (sincs, bár mire számítottam?), sőt még a Reader-be is belepillantok (amit annak idején elátkoztam, de nem találtam helyette alternatívát… a Google+-t tüntetőleg továbbra sem használom), mert annyira sok időm van. A biciklizésnek ez határozottan az előnye: lakótárs már lép ki a lakásból, hogy elérje a buszt, amikor én még kisgatyában kortyolom a kávém maradékát. Persze az idillnek is lassan vége kell hogy szakadjon, itt az idő hogy induljak. Felöltözök, gyors leltár után (első-hátsó lámpa, belépőkártya, laptop, ilyenek) felkapom a biciklit, és a bejárati ajtó irányába állítom. Ilyenkor szoktam ezt-azt leverni a polcról, esetleg feldönteni a félig teli ásványvizes üvegemet, de most szerencsére semmi ilyesmi nem történik, profi vagyok. Ebben a hitben maradok egészen addig, amíg a liftben belém nem hasít a felismerés, hogy a jó kis teszkós kesztyűimet fent felejtettem az ágyon. Megvárom, amíg leérünk a földszintre, gyakorlott mozdulatokkal kiemelem a liftből a biciklit (kell hozzá rutin, meg mozgáskoordináció rendesen), letámasztom a sötétségben, és felmegyek a kesztyűkért. Közben eszembe jut, hogy talán nem is kellenek, nem lehet olyan hideg, de amikor végül kilépek a lépcsőházból ezt a feltételezésemet felváltja a “bazmeg, busszal kellett volna menni, meg fogok fagyni”. Ez márcsak azért is tűnik ésszerű gondolatnak (persze késve, a busz már elment), mivel a cég által biztosított bérletem ott figyel a hátizsákomban felhasználatlanul – nem tettem pénzzé mondván úgysem fogok már biciklizni januárban, erre tessék. No sebaj, lámpák, csuklya, kesztyűk fel, és nekivágok a hajnali sötétségnek. A gyér forgalom nekem kedvez: bátran siklok át a máskor oly’ forgalmas kereszteződésen a házunk előtt, irány a cég. Az arcom kezd egyre jobban fázni, amúgy minden rendben, csak arra próbálok minél jobban figyelni ne tüdőzzek túl sok jeges levegőt, mert annak durva köhögés szokott lenni a vége. Így viszont – mivel a kondícióm hagy némi kivánnivalót maga után – azzal a ténnyel kell megküzdenem, hogy a korlátozott oxigénellátással a szervezetem nem tud optimálisan működni, lassítanom kell. Semmi gond, legalább kiélvezhetem, hogy milyen erős az első lámpám: minden közlekedési táblát már száz méterről bevillogok, öröm van. Alig várom már, hogy odaérjek a kedvenc sikátoromhoz, ahol semmi közvilágítás nincs: itt úgy hajtok át, mint valami guruló stroboszkóp, az éj sötétje és az erős fényem kontrasztja még mindig gyermeki örömmel tölt el. Ami még viccesebb az az, amikor gyalogosokat kell kerülgetnem ezen a szakaszon: rájöttem, hogy ha villogó üzemmódban hagyom a lámpám az szabályosan megzavarja őket, ezért ha ilyen van mindig visszaváltok sima, folyamatos módra.
Közben elérem a portát, ahol mindig leszállok a bicikliről, különben jön a konfrontáció a portásokkal, amire hajnalban semmi szükségem. Persze tarthatnám magam az örök lázadó felfogásomhoz (ostoba szabályt nyugodtan meg lehet szegni) és kerülgethetném őket, de inkább tolom 20-30 métert a bringát semhogy szívózzak velük. Ők sem jódolgukban csinálják, ki lett nekik adva, én meg nem fogok hülyeségekből konfliktust generálni. Jó ez így. Miután visszaszálltam a biciklire éppen egy gyalogoscsapatot kerülnék, amikor hirtelen balról feltűnik egy másik biciklista – majdnem sikerül is összeütköznünk. Később a tárolónál találkozom vele, két méterről rámköszön legalább kétszer, de nem nézek fel – dühös vagyok. Erre kiderül, hogy egy srác, akivel nagyjából együtt kezdtem. Kérdezem tőle, hogy te húztad rám a kormányt az előbb? Ja igen – mondja, és bocsánatot kér. Erre mondtam neki, hogy mivel nem ütköztünk ezért nem haragszom, de nem vagyok vele teljesen őszinte. Leszedem a lámpákat, előkészítem a badge-em, és elindulok a bejárat felé. Odabent nagyon reggel van: alig lézeng valaki, az éjszakás műszak már lelépett, a délelőttösből még nem mindenki ért be. Az én csapatom majdnem teljes létszámban jelen van, sőt már hegesztenek is valamit. Megijedek, hogy mennyit késhettem, pedig még csak hat óra van, ezek szerint kivételesen ők értek be előbb. Lehámozom magamról a kabátot, rányomom a laptopot a dokkolóra, és újra elindítom a hibernálásból visszatérés viszonylag hosszú procedúráját. A gép magához tér, indítom a programjaimat, nézzük csak mennyi ticket van. Kemény kettő, mindkettő az a kategória, amit egy viszonylag értelmes majom is megoldana kis rózsaszín tüllszoknyában szépségkirálynő koronával a fején. Kurva MSSQL log usage ticket a fasznak hentereg itt már megint? – horkanok fel. Van még bőven hely a drive-on, tudja írni a kurva logját az adatbázis, az egy dolog, hogy szar a threshold, és már akkor ticket nyílik amikor még bőven nem kéne. Különben is Windows Server 2008 + MSSQL kombinációban max a pina.hu-t lenne szabad hostolni, nem pedig SAP-ot építeni rájuk, hogy rohadna meg az összes sales-es aki eladta ezt a rakás szart az ügyfélnek. No sebaj, nézzük a levelezést. Szerencsére nagyjából semmi nem érkezett, ami kicsit is érintene engem, úgyhogy gyorsan a végére érek a történetnek. Következhet a várakozás arra, hogy valami történjen…
Ami szerencsére csak délután kettőig tart, közben belemélyedek egy jó kis VMC-s szopásba, “természetesen” fingom sincs hogy hogyan lehetne megoldani. No sebaj, a munkaidő csak kettőig tart, a hibára futások száma (hétmillió felett)  alapján nem ma kezdődött a probléma, úgyhogy simán ráér ez holnapig.
Hazafelé duhaj módon már nem rakom fel a csuklyát – vesztemre, mert így kénytelen vagyok megállni az út egyötödénél, hogy megtegyem. Az albérlettől nem messze bemegyek a kisboltba ásványvízért (a helyi vezetékes víz ugyanis fosat), ahol megint ugyanaz a negyvenes nő állt a pultban, akiről eleinte azt hittem, hogy céllal kurva kedves velem (mondjuk a “legyen egy szép napod!” elköszönéstől arcrángást kapok még ha ő mondja is), de aztán kiderült hogy nem, ő ilyen mindenkivel. Most mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy mennyire őszinte a mosolya, ugyanis egy olyan öreg mama áll a pénztárnál, aki – mint kiderült – már nem akar semmit venni, csak beszélget. Ki tudja mióta, mindenesetre udvariasan előreenged, hogy tudjak fizetni, de nem tágít – gondolom meg akarja várni, hogy elmenjek, és tovább folytathassa a megkezdett sztorit a drága gyógyszereiről/a kisunokája bélcsavarodásáról/a tegnapi krumplilevesről/stb. Le is vonom a következtetést, hogy lesz a faszom kedves mindenkivel, még a végén én is úgy járok mint ez a szerencsétlen pénztárosnő.
Az albérletben aztán a megszokott milliő vár: büdös a levegő a szobában (a bútorok rohadnak, vagy nem tudom, de nem oroszlánszag), a padló nyomokban szotyihéjt tartalmaz, és egyáltalán az egészen érződik a kibaszott tesztoszteron-túltengés. Semmi felesleges csicsa, csak a száraz praktikum – ez annyira így van, hogy a SAP-os tanfolyamokleveleim, meg az egyéb elismeréseim (értsd: két darab laminált A4-es papír) ki voltak ragasztva egy darabig a szekrényajtóra, de aztán leestek – azóta a fiókban rohadnak. Betámasztom a biciklit a szekrénynek, ledobom a hátamról a hátizsákot – home sweet home ahogy a művelt német mondaná ugye. Hosszú hónapok után újra erőt veszek magamon, előhalászom a nagy füles Spar-os szatyromat (direkt erre a célra van rendszeresítve), telipakolom a szekrény aljából származó összegyűrt ásványvizes flakonokkal, és elindulok velük lefelé (persze lifttel). A szelektív gyűjtőhöz érve megint eszembe jut a jelenet, amit múlt héten láttam: jöttek a jómunkásemberek a nagy kocsijukkal, és kiürítették ezt a csak műanyag eldobására szánt konténert. Nem volt időm jobban megfigyelni a munkálatokat, de tök úgy tűnt, hogy összeöntik a többi szeméttel, szóval a szelektív gyűjtéssel adunk a szarnak egy jó nagy pofont. Fenetuggya, de remélem nincs igazam. Mindenesetre két kör után már elégedetten nyugtázhatom, hogy újabb két hónapra nem lesz gond a flakontárolással. Ennek örömére még össze is söprök kicsit – a múltkori szemeteszsák-turkálás nyomait most tüntetem el véglegesen a szoba padlójáról (nem fintorogni, csak egy kupac szotyihéj volt). Fel is kéne mosni, mert a bicikliről még decemberben lecsöpögött hólé sötét foltokat hagyott a padlón, de aztán rájövök, hogy úgyis lesz még ilyen, úgyhogy mi a francnak. Majd tavasszal.
El is fáradok a nagy munkálatokban, úgyhogy beizzítom a számítógépet, itt az ideje a pihenésnek. Persze a Zandronum kurvára felbasz, ugyanis kb. fél óra játék után nem hajlandó visszatölteni az egyetlen mentést, amit használtam addig, szóval kezdhetném újra az egész mapet, amin éppen voltam – inkább nézem ahogy gyűlik a hó minthogy még egyszer végigjátsszam az egész szart. A fejlesztőknek ezúton is csókoltatnám az egész családját, és küldeném legjobb kívánságaimat speciálba’.
No sebaj, azért vannak olyan dolgok az életben, amik nem okozhatnak csalódást, ennek jegyében el is megyek WC-re, valamint fürdeni (természetesen ebben a sorrendben). A sok negatívum mellett azt azért imádom ebben a lakásban, hogy mind a fürdőben mind a WC-ben kurva jó meleg van – a saját lakásomban kb. ez a két leghidegebb helyiség. Belépve a fürdőbe hirtelen az jut eszembe, hogy “ilyen lehet az anyaméh”, Freud biztosan elismerően csettintene ennek hallatán. Hosszasan elidőzök a forró víz alatt, közben nézegetem a fejem (is) az ajtóra szerelt tükörben. Azon gondolkodom, hogy végülis nem annyira hátrány a testhez képest túlméretezett fej, ott van a Balázs gyerek is, oszt’ milyen jól elvan, mutogatják a tévében is, meg minden.
Aztán persze mint minden jónak a fürdésnek is véget kell érnie egyszer – pláne hogy pár hónapja említettük meg az új lakótársunknak, hogy spórolhatna a vízzel, ugyanis a duplájára(!) nőtt a fogyasztás amióta beköltözött – ennek fényében hülyén venné ki, ha én meg pancsolnék órákat. Ki is másztam a kádból, lelkemet elmondhatatlan szomorúság mardosta. Apropó minden jónak véget kell egyszer érnie – a post is így fog most járni, ugyanis elég inception-ös lenne, ha most leírnám, hogy leírom éppen ezeket a sorokat.

Teljesen felesleges coolság – Social Club!

Posted by JonC On december - 5 - 2012 1 COMMENT

Pár hete már háborogtam egyet azon a blog Facebook-oldalán, hogy lassan minden kiadónak lesz egy saját kliense, amit mindenképpen fel kell pakolnod a gépedre ha játszani akarsz: Steam (ez még oké), UPlay, Rockstar Social Club, Games for Windows, Origin… ezeknek “hála” nem csak hogy gazdagodunk pár tök felesleges programmal, de még az achievement-eket is előszeretettel saját berkeiken belül tárolják, plusz authentikációs lépésekkel húzzák az időt, hogy végre elindíthassuk a játékot. A Max Payne 3 esetében mondjuk mókásan hidalták át a problémát: ha beüt egy achievement, akkor nagyjából az történik, hogy három-négy popup tudatja velünk a jó hírt, ugyanis egyszerre kapjuk meg a Social Club-os és Steam-es megfelelőjét is. Még ilyen szintű integrációra sem képes viszont az Assassin’s Creed: Relevations, ott ugyanis minden az UPlay-ben marad, Steam-en csak a játékidőt láthatjuk.

Szóval adva vagyon a rengeteg kliensprogram, amelyekkel meg kell barátkozni, hacsak nem szándékozunk a warez rögös útjára lépni. A legtöbb ilyen program nem igazán ad túl sok pluszt (bár a Battlefield 3-ról már hallottam, hogy van valami fasza statisztikaböngészős oldala), de pár napja rá kellett döbbennem, hogy a Social Club meglehetősen bő infókkal szolgál a Max Payne 3 multiplayerével kapcsolatban. Olyannyira, hogy a térképekről meccsre lebontva heatmapeket nézegethetünk (azaz hogy az adott pálya melyik pontján mennyi killünk és halálunk volt), a végletekig kielemezhetjük a ránk leadott és általunk kilőtt lövedékek minden paraméterét (melyik testrészt hányszor találtuk el, hány százalék volt a többi testtájhoz képest az oda becsapódott lövéseink aránya stb.).

Hirtelenjében nem tudom mire lehetne jó ez a rengeteg adat

Vannak még statisztikák a legtöbbet használt fegyverekről, például melyikkel hány fejest, és hány testlövést adtunk le, hány lőszert lőttünk ki vele, mennyi volt a találati pontosságunk, stb. A “Career” fülön olyan fontos információkat találhatunk, mint hogy hány XP-t gyűjtünk be átlagosan egy perc alatt, hány másodpercig szoktunk élni (szintén átlagban), hány métert tettünk meg összesen, és hasonlók.

A “Single player” fül is tartogat meglepetéseket. Íme a végigjátszásom egy képbe sűrítve:

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mégis mi a fenének van szükség ennyi adatra? Nem nagyon tudok olyan élethelyzetet, amikor ezekre szükség lehetne, hacsak nem a tizenévesek virtuális farokhossz-méregető versenyének kapcsán: én ennyi fejest lőttem, meg 2 százalékkal pontosabb vagyok nálad, úgyhogy kussolj noob! Mindenesetre az információbőség lenyűgöző, tessék csak belegondolni: egy idióta lövölde kapcsán ennyi mindent össze lehet gyűjteni rólunk akkor mennyi mindent tudhat rólunk a Google és a Facebook? Kivételesen válaszom is van, nem hagyom a kérdést a levegőben lógni: a Facebookról a Wolfram Alpha tud csecse statisztikát gyártani rólunk az adatlapunk alapján (link), míg a Google még ennyire sem árul zsákbamacskát: beépített lehetőségként mazsolázhatunk az akár évekkel ezelőtti kereséseink között is – már persze ha be voltunk jelentkezve (link).

#725

Posted by JonC On november - 27 - 2012 8 hozzászólás

Nemrég kaptam egy ötletet a még megmaradt kevéske törzsolvasóim egyikétől, hogy nincs gond azzal, hogy sok a játékokkal foglalkozó post, de ugyanmár írjak magamról is. Mostanában valahogy ez (beleértve a postolást egyáltalán) egyre nehezebben jön össze, olyan szintű stressz, kialvatlanság, és energiahiány uralkodik pár hónapja rajtam, hogy semmi kedvem nem volt máshoz, mint hogy hazaérve a melóból lezökkenjek a gép elé, és toljam az éppen aktuális agyatlan mészárlós csodámat (ami jelen esetben a Max Payne 3, ami rózsaszín, boldogságot sugárzó hangulatával még rátett egy lapáttal az alapvetően szar hangulatomra). Amúgy meglepően több kedvem van akkor pötyögni, ha a gép éppen nincs itt az albérletben, csak a laptop, elvégre olyankor nincs lehetőség arra, hogy az vinyómon sorakozó tucatnyi játék közül elindítsak egyet, és bumm – máris itt a tíz óra/hajnali három, lehet bedőlni az ágyba.

Apropó eltérő lefekvési időpontok: nagy örömömre néhány hónapja két műszakban vagyok kénytelen dolgozni, ami nem túl nagy boldogság: a hétvégéim – főleg a délutános hetek után következők – iszonyat rövidek, a reggel ötös kelésektől pedig minden hétfőn és kedden úgy érzem magam, mint akit agyonvertek lánccal. Az ilyen hetek további napjait már jobban bírom, bár ezzel meg az a baj, hogy mire teljesen átszoktatnám a bioritmusomat megint válthatok műszakot. Ráadásul valahogy nem érzem jól magam az új csapatomban: újra kezdhetem el felépíteni magam, úgymond meggyőzni a kollégáimat, hogy márpedig én értek a munkámhoz valamelyest – bár az utóbbi napok eseményei ebben a hitemben is megrendítettek kicsit. Remélem hogy valahogy sikerül majd visszaszereznem a motivációmat, különben még nem tudom mit fogok tenni. Persze tipikus bitching-nek tűnhet mindez, elvégre fix munkahelyem van viszonylag jó fizetéssel (aminek majdnem a felét elviszik a bankok, meg az albérlet amit fenn kell tartanom, úgyhogy mégis mindig le vagyok gatyásodva), de néha azon kapom magam,  hogy arra gondolok milyen jó lehet valami kevésbé stresszes, kevésbé szabadidőbe nyúló munkát csinálni, ahol az agyam, és főleg az idegrendszerem helyett mondjuk az izmaimmal dolgoznék. Aki dolgozott már hasonló helyen mint én (nagy felelősséggel járó technikai ülőmunka), az talán tudja milyen érzés ez. Lehet, hogy valamelyik főnököm olvassa ezeket a sorokat, és még valóra is válhat az álmom – ha kirúgnak.

Az is feltűnt, hogy már hónapok óta nem szidtam a rendszert. A legutolsó ilyen eset talán a Vaccpáörizmus “dicsérete” volt, de azóta mélyen hallgatok a politikáról, és a közéletről. Mindez nem azért van, mert nem érdekel (sajnos nagyon is), hanem mert rá kellett jönnöm a keserű tényre, hogy ha bírálni kezdesz egy oldalt, akkor önkéntelenül is besorolhatóvá válsz egy olyan csoportba, amelynek nem biztos hogy szívesen lennél a tagja. Például ha én most azt mondom, hogy Gyöngyösi Márton, és a párt amelynek színeiben zsidózott egy jóízűt a Parlamentben rohadt antiszemiták, akkor én máris beskatulyázhatóvá váltam a liberális baloldali fiatalok közé, pedig nem is tudok ördögbotozni, a füvet sem bírom. Ha azt mondom, hogy Orbán és kedves kompániája undorító dolgot művelt azzal, hogy törvénybe iktatták a szavazás regisztrációhoz kötését akkor felsejlenek előttem a Gyurcsány kezét csókolgató ostoba komcsi nyugdíjasok (az ország nagy tragédiája, hogy hirtelen ők jutnak eszembe, mint a kormány legmarkánsabb ellenpólusa). Szóval úgy gondolom, hogy ha határozott véleményt nyilvánítok valami ellen vagy mellett, akkor egyből magamra sütök egy bélyeget – na ebből nem kérek, nekem nem hiányzik, hogy bármelyik oldalhoz tartozónak nézzenek. Vagyok még annyira idealista, hogy igyekszem a legelemibb értékekben hinni: ha valaki jószívű, és jó célokért harcol akkor az lehet tőlem akár nem csak hogy zsidó, de akár wuki is – egyre megy. Az előző mondat kurva szépen hangzik, kár hogy nem teljesen igaz: amikor azt hallom, hogy az éjszaka kiásták és ellopták a lakótelepünkön az egyik család ruhaszárítójának alumínium tartóoszlopát(!) akkor akaratlanul is az északír polgártársaink jutnak az eszembe. No persze hadd ténykedjenek: ők rombolnak, mi építünk, legalább senki sem unatkozik.

Ha már félelemmel vegyes gyűlöletről beszélünk (csodálatos téma), akkor nem tudok elmenni amellett a még számomra is riasztó jelenség mellett, hogy mostanában egyre többször jut eszembe, hogy mi lenne itt egy komolyabb válság, netán egy környezeti katasztrófa után, amelynek köszönhetően a jelenlegi társadalom felbomlana, és a mostani “inkább nem is nézek rád az utcán, a közöny védelmez”-elv alapján működő törékeny egyensúly megszűnne működni (a neten ezt hívják SHTF-nek, azaz amikor Shit Hit The Fan történik). Magam is tudom hogy nem teljesen normális éjszaka alig tudni elaludni attól félve, hogy a véletlenül nem kulcsra zárt bejárati ajtón keresztül valami fegyveres banda ránk tör (fantáziáimban ők mindig valahogy úgy néznek ki mint a Fallout 3 Raider-ei), vagy hogy azon gondolkodom mihez kezdenénk a családdal, ha megszűnne a közműellátás, és a boltok polcai kiürülnének, de mégis gyakran töröm efféléken azt a hülye fejem. No persze nem teljesen véletlen, hogy kezdek kicsit megkattanni a civilizáció végének gondolatától: láttam pár részt a Túlélési Praktikák című sorozatból, amelyben agyamenteket (vajon tényleg azok?!) mutatnak be, akik már most készülnek arra, hogy mi lesz akkor, ha eljön a SHTF. Van aki atombombától, van aki gazdasági krízistől, van aki egészen mástól fél, de egy közös pont van mindegyikükben: bár a józan ész mást diktálna ők biztosra veszik, hogy mindez be fog következni. Aztán nem tett jót a Városi Túlélő című blog olvasgatása sem, amely hasznos tanácsokat tartalmaz arra az esetre, ha netán kitörne a zombi apokalipszis. Ha már szóba jöttek a blogok eszembe jutott egy komment: valahol olvastam (sajnos linkkel nem tudok szolgálni, nem emlékszem a címére), hogy valaki – talán többen is? – azt írták, hogy ők biztos nem kezdenek el felhalmozni, viszont fegyvert szívesen ragadnának, hogy el tudják venni a békésebbektől, amire szükségük van. Ez az, ami szabályosan rettegéssel tölt el: ha netán történne valami ilyesmi, akkor azoknak az embereknek, akik szembejönnek veled az utcán jó része változna át fosztogatóvá az éhezés, és nyomor által rákényszerítve! Annyira kevés kellene ahhoz, hogy ember ember farkasa legyen: csak szűnjön meg a gáz- víz- és áramszolgáltatás, valamint alakuljon ki tartós ellátási zavar! Persze az eszem józanabbik felével átlátom, hogy mindez mégis mennyire valószínűtlen, de sajnos néha még mindig ezen agyalok ahelyett hogy élvezném, hogy fiatal vagyok, és van egy csomó jó dolog az életemben. Abban már teljesen biztos vagyok, hogy ha legközelebb belefutok ebbe a műsorba, akkor egyből el fogom kapcsolni a tévét. A blogot még egyszerűbb kiiktatni az életemből, úgyhogy nem lesz semmi probléma ezzel.

Mint látható elég komor hangulatban íródott ez a post, de sajnos mostanában nincs túl sok okom az örömre: hétköznap az albérletben döglök, a munkahelyemen pont azokkal az emberekkel találkozok ritkábban akiket kedveltem (az újakkal meg még nem alakult ki haverság – ami érthető, elvégre még csak másfél hónapja dolgozom velük, és néha kurva nehéz a természetem), ráadásul a hétvégéimet is megnyirbálta az Élet. No sebaj, örüljünk annak ami van: például pénzem fenntartani ezt a blogot. Remélem ez így is marad még egy darabig, különben hol tudnék rinyálni arról hogy milyen szar nekem.

Így etetnek minket

Posted by JonC On augusztus - 6 - 2012 3 hozzászólás

Pár hete beszédültem egy Burger Kingbe, hogy a szokásos kifőzdés rántotthúsomat valami trendibbre cseréljem (mentségemre legyen szólva, hogy kényszerítettek – na jó, majdhogynem). Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többet jenki gyorskajálda, elvégre egyrészt a tizenéves korom nagy anarchistája döbbenten nézne rám, ha látná mit csinálok, másrészt pedig valahogy mindig az a vége, hogy otthagyok másfélszer annyi pénzt, mint a fentebb említett erős túlzással étteremnek is nevezhető helyen (amúgy nem rossz, átmenet a menza, és a menüs éttermek csodálatos világa között). Ebben az esetben is kicsit mérgelődtem, hogy bő 1300 forintra rúgott a végösszeg, amiért kaptam egy lófasznyi hamburgert, egy gyerekadag sült krumplit, és három deci kólát. Persze nem én lennék, ha nem agyaltam volna ki egy viszonylag épkézláb elméletet arra nézve, hogy igazából nem én vagyok a birka, hanem a csúnyagonosz étteremvezetők manipuláltak döntésemben: viszonylag biztos vagyok abban, hogy a pult felett elhelyezett menü direkt van agyonbonyolítva, hogy – feladván a reménytelennek tűnő interpretálási kísérleteket – a végén rábökj a legnagyobb, legegyszerűbb nevű verzióra, hogy te most inkább azt kéred, nincs kedved átrágni magad a sok pluszjel, időpont, és if-then-else szerkezet erdején. Így kötöttem én is ki a meglehetősen gyatra ár-érték aránnyal bíró menü mellett (valami barbecue-szószos téma volt az még rémlik), pedig ha lett volna még mondjuk 10-15 percem mérlegelni, akkor tuti helyesebben döntök. Így viszont az arcomba bámuló eladócsaj egyre türelmetlenebb pillantásai alatt rogyadozva úgyis oda lyukad ki az ember, hogy inkább választja a legdrágábbat, csak ne nézzék döntésképtelen hülyének.

No persze mindez egyszerűen megelőzhető: nem kell ilyen helyekre járni, az otthoni lecsó íze úgyis überel bármit, amit ott kaphatsz.

Leave Puzsér alone!

Posted by JonC On április - 24 - 2012 1 COMMENT

Arcom jelenleg

Na jó, poénnak erős lenne, ha védelmembe venném ezt az unszimpatikus, humor- önkritika és empátiahiány miatt valószínűleg meglehetősen magányos antiszociális embergyűlölő entitást, úgyhogy lófaszt, tessék nyugodtan tovább ekézni. Úgyis leszarja, az ő egoközpontú világába nem fog belerondítani senki, nevezzék akár impotensnek, vagy csak simán seggfejnek. Már csak azért sincs bennem semmi affinitás hogy túlzott vehemenciával védjem be őt, mert tavaly év elején volt mersze azt mondani, hogy a Batman béna(!!), meg hogy néz az már ki hogy felnőtt ember gumibugyiban ugráljon ide-oda mindenféle háztetőkön ahelyett, hogy – mint minden rendes ember – őt hallgatná a rádióban (volt (van?) műsora valahol ahol tudtommal filmeket elemezett a tőle megszokott leginkább a virslinyakú verőemberekre jellemző eleganciával). DE. És most jön a DE: az ember csinált nemrégiben egy olyan videót, amelyben végre a megfelelő társadalmi rétegekre öntötte a lelkét megtöltő tömény sav egy részét, és olyan maró cinizmussal tálalta a véleményét, amely szinte még az arca által nyújtott sokkot is feledtetni tudja (ahogy Douglas Adams írta: legszívesebben féltéglával verném le a mosolyát… már ha lenne persze):

Köszi Robi, még mindig egy pöcsnek tartalak, de legalább fel tudok hozni valamit melletted is, ha netán szóba kerül a neved. Azért nem sok számomra unszimpatikus ember mondhatja el ezt magáról 🙂

Lekapcsolt emberek

Posted by JonC On március - 24 - 2012 1 COMMENT

Úgy képzelem minden emberben van egy kapcsolótábla piros kicsit átlátszó műanyagból készült széles kétállású kapcsolókkal, amelyeket egy világoszöld fém előlapra szereltek fel katonás rendben egymás mellé. Mindegyik alatt fekete műanyag szalagra nyomva (arra a nyomásra kifehéredős fajtára) ott szerepel, hogy az adott kapcsoló mire szolgál. Ilyenből mindenkiben több tízezer létezik, és egytől-egyig fontos funkciókat engedélyeznek, vagy tiltanak le.

Amikor megszületünk még mindegyik felfelé áll, mindegyik fel van kapcsolva. Aztán ahogy érnek a negatív élmények úgy billennek át hangos kattanással mínuszba, sorban egyik a másik után. Egymás után szakadnak meg áramkörök, iktatódnak ki alfunkciók ahogy a kapcsolókat az a láthatatlan kéz, amit Sorsnak is szokás hívni kénye-kedve szerint át-átbillentget. Ahogy szűnnek meg a jelek egymás után úgy szűkülnek az ember lehetőségei: egy már kikapcsolt területtel való újabb találkozásra már előítéletekkel, előre lejátszott forgatókönyvekkel reagál, nem fog tudni nyíltan hozzáállni a dologhoz. A legelképesztőbb az egészben az, hogy ehhez nem is kell neki, az egyénnek tapasztalnia a kapcsoló kikapcsolt állását előidéző eseményt, esetenként elég ha hall róla.

Ha valakinek közel a fele a kapcsolóinak már lefelé áll (köztük olyan fontosak, mint amelyek alatt ez a címke szerepel: “SZERELEMRE VALÓ KÉSZSÉG”, vagy “AZ ÉLET APRÓ ÖRÖMEINEK ÉRTÉKELÉSÉNEK KÉPESSÉGE”), az az ember már nem nagyon érzi az élet boldogságát. Ha a tervezőmérnök (nevezhetjük Tudatnak, esetleg Léleknek) hagyta eddig fajulni a dolgokat, akkor ez a legutolsó pont, amikor még megelőzheti a katasztrófát: meg kell kísérelnie visszaállítani őket – legalább a legfontosabbakat – bekapcsolt állásba. Milyen kár, hogy némelyik sokkal könnyebben billen lefelé, mint felfelé. Biztos a gravitáció az oka.

A régen várt post

Posted by JonC On február - 22 - 2012 ADD COMMENTS

A cím nem túlzás, nem is az akaratom ráerőltetésének kísérlete bárkire is, ugyanis valóban régen várt darab a mai – az már csak mellékes tényező, hogy én vártam már régóta, hogy legyen kedvem megírni. Következzék alant tehát egy olyan post, amelynek kategóriájában vannak nálam sokkal ügyesebb bloggerek is, ámde a Ráktalicskán már jó ideje hiánycikknek számít: magamról fogok írni, illetve arról, hogy mik történtek velem mostanában. A téma hanyagolásának meglehetősen szétágazó okai voltak eleddig: egyrészt nem nagyon történik velem semmi izgalmas (ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne az unalmas hétköznapokról is érdekeset írni), másrészt minden energiámat leszívta a munka (értsd: nehéz úgy érdekeset írni, ha az ember napokig, hetekig a maximumot hozza a munkahelyén), harmadrészt pedig erőt vett rajtam valamiféle alkotói válság mindezt tetézendő, amelyet csak tovább súlyosbítottak olyan istenverések, mint a Team Fortress 2, a Killing Floor, vagy a Fallout – New Vegas. Most viszont kihasználom, hogy ahogy melegszik az idő az én szívemen is olvadásnak indult a jégpáncél (én kérek elnézést), végre kezdek magamban valami kis életkedvet érezni, úgyhogy kihasználom a lehetőséget, és írok gyorsan valamit, mielőtt visszazuhannék a SAP kernelproblémákkal, fejlövésekkel, és idióta mémekkel teli realitásba.

Ahogy elkezdett egyre hidegebb lenni úgy kezdtek a hetek is egyre egyformábbá válni: a hétköznapok pörgését, stresszét a hétvégék folyamatos nyűglődése váltotta fel (rögtön kifejtem), majd vissza. A hétköznapjaim úgy teltek, ahogy egy jó kockától illik: minden nap várt a munka, a rendszeradminisztrátorok csodálatos világa (amelyet csak néha dobtak fel olyan momentumok, mint amikor pár hete közöltem az ügyféllel hogy a rendszer újraindítását igényli egy adott probléma megoldása, mire ő közölte, hogy ha most újraindítom, akkor őt meg fogják ölni a titkárnők – literally), a feladatok, a kávészünetek, a szottyadt krumpliból készült brassóik, és a literszámra vedelt energiaitalok, majd minden áldott napon munka után a bezökkenés az albérleti gépem elé, skype a barátnőmmel, közben meg lőni, lőni, ja és persze lőni. A hétvégék néha még ennél is lehangolóbbak voltak: pénteken – kikészülve az idegi feszültségek, és a relatív alváshiány miatt – már nem igazán volt kedvem elmenni inni abba a kocsmába, ahová lassan 15 éve járunk, és ahol úgysem történik semmi izgalmas soha (a néha bekövetkező verekedések nem tartoznak már ebbe a kategóriába, inkább lehangolnak).  Ennek eredményeképpen elég sűrűn előfordul(t), hogy egyedül maradtam otthon, tizeniksz órás alvások után pedig fejfájással, és nyúzottan ébredtem valamikor szombat kora este. A vasárnapok is el vannak/voltak baszva (még nem tudom melyik igeidőt használjam): egyrészt a rengeteg alvás után megintcsak szarul voltam/vagyok (gyakran súlyosbítva másnapossággal),  másrészt pedig ahogy közeledett/közeledik az este egyre nyomasztóbb a tudat, hogy megint nem csináltam lószart se egész hétvégén, ami valamelyest is hasznos, vagy pihentető lett volna.

Mindezek ellenére persze nem panaszkodom, ezek tipikus first world problem-ek, elvégre van egy fasza munkám, barátnőm, lakásom, szerető szüleim, úgyhogy a fenti rinya tulajdonképpen az unalomnak, és a túl olajozottan működő életemnek köszönhető hónapok óta tartó állapotnak tudható be, és voltaképpen inkább hálát kéne adnom a sorsnak, hogy minden rendben van ahelyett, hogy azon idegeskednék, hogy miből fogok megélni, vagy hogy mittomén megbüntettek a rendőrök utcán orbánozásért. Amióta nem követem figyelemmel a gazdasági híreket (amihez azért kellett az is, hogy rádöbbenjek: a forint árfolyamát meg egyáltalán a világgazdaságot manipulátorok, és az emberi természetből adódó lelki tényezők nagyobb mértékben befolyásolják, mint a szigorú pénzügyi logika, úgyhogy nem vagyok hajlandó stresszelni magam rajta), és szigorú szelektálás után olvasok csak híreket azóta a külvilág által érő lelki nyomás is csökkent.

Visszatérve a fentebb faszának titulált munkámhoz: azért tényleg volt valami haszna annak, hogy az utóbbi pár hónapban jóval több energiát feccöltem bele, mint nagyjából bármi másba: decembertől kezdve hivatalosan is IBMerré avanzsáltam (eddig közvetítőcégen keresztül dolgoztam), most álltam neki egy cégen belüli certificate megszerzésének, márciusban pedig lehetőségem lesz megszerezni a hivatalos SAP-os certificate-et is (ami kb. olyan mint egy érettségi, csak éppen célirányos). Ja, és még az sem kizárt, hogy idén pár hétre kiruccanok Indiába (sajnos nem nyaralni, de azért így se lesz olyan rossz), de ez még a jövő zenéje.

Mindent összevetve: ne tessék aggódni, a blog még mindig él, én is élek, haladunk tovább, amerre tart az út.

A váccpáörizmus és én

Posted by JonC On október - 27 - 2011 4 hozzászólás

Biztos bennem van a hiba. Ritkán érzem ezt ennyire, mint most, amikor végre feltámadni látszik a népek tengere, végre mintha megmozdult volna valami, amivel kifejezheti az ország lakossága, hogy lassan eljut a tűrőképessége végére (legalábbis azt hiszi, pedig az még jócskán odébb van). Elindult egy csupa fiatalból álló mozgalom, egy megmozdulás, amelynek mottója fennhangon hirdeti – szerintem – mindannyiunk véleményét: nem tetszik a rendszer! És mégis: nem érzem úgy, hogy nekem bármilyen formában – akár még egy nyomorult Facebook lájkként sem – támogatnom kéne őket, pedig elvileg közös az ügyünk, és én is, ők is egész jó fizikumban vagyunk a barikádépítéshez. És mégsem. Valamiért taszít az egész, a néhány konkrét ok mellett jócskán akad ösztönös ellenérzés is bennem. Először nézzük azokat az érveket, amiket írásba tudok önteni, és nem csak egy fejvakargatós “hátizé, bűzlik nekem valami velük kapcsolatban” a válaszom:

1. Karsay Dorottya: kipécézését annak köszönheti, hogy ő vált a mozgalom arcává a “Nem tetszik a rendszer” című dal feléneklésével. Hasonló értetlenséget érzek a hozzá hasonló feministákkal szemben, mint ők azokkal a nőtársaikkal kapcsolatban, akik nem osztoznak a férfiak iránt érzett néha túlreagáló, indokolatlan ellenérzésükben. Én elhiszem, hogy az embert érik olyan benyomások az élete során, amely vezethet a másik nemmel szembeni túlzott tartózkodáshoz (elég hozzá egy undorítóan profán megcsalás, vagy akármi), na de hogy mindebből ideológiát, szent harcot faragjunk, az egyrészt értetlenséget szül a kívülállókban, másrészt pedig meglehetősen szélmalomharc gyanús: igenis vannak nők (sőt rátromfolok: jóval több az olyan nő), aki jól érzi magát ebben a hierarchiában, ami évezredek óta működik, és igenis működhet úgy is, hogy ebből egyik félnek sem származik semmiféle kára, nem alá- és fölérendelt szerepként éli meg (a mondatban feszülő látszólagos ellentmondásért elnézést kérek). Ehhez persze kell a megfelelő férfi is, gyanítom hogy Dorottya (és társai) még nem találkoztak effélével. Szerintem – aztán lehet hogy ilyen témájú helyes következtetések levonásához már kevés a pszichológusi vénám – az, ha valaki egy ilyen szélsőséges nézetet kezd magáénak vallani (és itt most nem csak a feminizmusról beszélek, jó példa erre akár a szélsőjobbos beütés, de a túlzott antiglobalizmus is – a sor folytatható a végtelenségig), annak javarészt személyes indíttatásai vannak, vajmi kevés az innen-onnan (könyvekből, filmekből, barátoktól) összeszedett információ. Ezek a külső tényezők már csak azt mutathatják meg az ilyen összezavarodott egyedeknek, hogy milyen módon adhatják a külvilág tudomására a bennük tomboló bizonytalanságot, természetesen a bizonytalanságot kiváltó ok természetétől függően: akit egész gyerekkorában elvertek a nagyobb cigánygyerekek, az a megalázottságát kopasz fejjel bakancsban szeretné majd semlegesíteni, míg akivel cudarul bántak a férfiak (akár apai behatásról is beszélhetünk, egy családját terrorizáló barom könnyen elcseszheti egy serdülő lány lelkét), abból később feminista lesz, rosszabb esetben kombinálva leszbikussággal (azért írom, hogy rosszabb esetben, mert ez nem vele született szexuális beállítottság, hanem a rossz élmények hatására alakul ki benne mintegy menekülő reflexként). Kicsit elkanyarodtam a szóbanforgó hölgyről, természetesen a fenti általánosságban leírt gondolatok nem feltétlenül igazak rá is, de akit képes egy még nála is habzó szájúbb feminista a védelmébe venni az eleve visszatetszést kelt bennem – és nem azért mert férfi vagyok, aki így gondolja az szexista, és kikérem magamnak 🙂 Volt ugye egy Index-videó még tavaly tavasszal, amely kapcsán a fentebb említett oldalon megjelent ez a komment:

Na igen erről beszéltem. Dorottya szépen, érthetően elmondta mi a véleménye, de persze az indexesfiuknak sikerült felhajtaniuk egy olyan lányt akinek tetszett ez a kiállitás (vagy micsoda)és azt bevágóképezni.

Tudom, hogy így bő másfél év távlatából már nem illik reagálni, de azért hadd jegyezzem meg, hogy szerintem ez a hozzászólás tökéletes lenyomata az átlag szélsőségesen gondolkodó ember világnézetének: az a nő, akit “felhajtottak” azt nem kellett keresgélni, ugyanis – ahogy már említettem – a legtöbb nő úgy gondolkodik ahogy ő, azaz az ő típusa van többségben! Nem kell az ilyet keresgélni, sőt a legtöbb nő örömként éli meg a női mivoltát, és akár ösztönösen, akár határozott céloktól vezérelve használja ki annak minden eszközét a férfiak “ellen” (és ez az élet sava-borsa)! A megkeseredettség, a saját életük silány minőségéért mások okolása persze mindig egyszerűbb, mint szembenézni a hibákkal, és igyekezni megoldani őket.

Szerintem leginkább egyikőtök sem – egy SZDSZ-plakát a legutóbbi kampányból

Ennyit a feminista szálról (ez a téma akár külön postot is megérne, kapnék érte hideget-meleget az tuti :)), nézzük tovább:

2. A liberalista felhang: naszóval van ez a liberalizmusnak nevezett eszme, amit annak idején idealista tizenévesként sikeresen be is nyaltam, elvégre első hallásra jól hangzik a definíciója:

 A liberalizmus, más néven szabadelvűség, gondolatok széles spektrumán alapuló eszmerendszer, amelyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt.

Az egyén szabadsága! Hát mi lehet ennél fontosabb? – gondoltam még 8-10 éve, de mára rájöttem, hogy például a köz, a társadalom szabadsága, mozgásterének biztosítása sokkal fontosabbnak kéne lennie annál, hogy elérjük azt, hogy mindenki annyit és úgy drogozzon, annyiszor és úgy élje ki devianciát ahogy azt ő szeretné. Igenis van egy felsőbb cél, egy felsőbb irányelv, aminek fontosabbnak kéne lennie, mint az egyén – néha elég groteszkül értelmezett – boldogsága! És igenis nagyon sok káros hatása van, ha egy efféle liberális irányvonal képes befolyással lenni egy nép történelmére! Meglátásom szerint egy liberális kormány tud(na) akkora károkat okozni, mintha mondjuk a szélsőjobb kerülne az ország élére – amire jelen állás szerint nagyobb az esély, mint eddig bármikor (ennek ellenére azért valószínű, hogy nem fog bekövetkezni, bár ha csökken az életszínvonal, nem jut elég étel az asztalra, akkor nem nehéz a néprétegekkel elhitetni, hogy márpedig erről a mocskos akárkik tehetnek, nem a világgazdaság állása). A stílusuktól is rosszul vagyok: él a sztereotípiagyűjteményemben egy fiatal főiskolát, egyetemet végzett réteg, akik ahelyett, hogy felelősségteljesen kiléptek volna az életbe (ahol aztán szembesülhetnek azzal, amit a kampánydalban is megénekelt Dorottya, hogy “a diplomájuk egyre inkább szart sem ér”) inkább egymás között kezdtek el szervezkedni mintegy kitolva az egyetem csodálatos bulizással, füvezéssel, és össze-vissza keféléssel teli éveit. Hangsúlyozom, ez egy sztereotípia, számomra kicsit ingoványos területre tévedek ezzel a kijelentéssel, de hátha igaz: a különféle hallgatói önkormányzatokban, egyéb egyetemi sejtekben magukat valakiknek tartó emberkékből kerülnek ki a TASZ, és egyéb civil szerveződések berkeiben magukat újra fontosnak érző örökifjak, akik az egyén szabadságát mindennél fontosabbnak tartva élik az életüket, elvégre egész életükben azt látták, hogy az önös szükségletek kielégítése a fontos, nem tartoztak még felelősséggel senkiért. Nna, ez az a réteg, amitől konkrétan rosszul vagyok: ezek az emberek olyan elveket vallanak, amik tőlem nagyon távol állnak. Például én nem mondom azt, hogy minden rosszért, ami az országban történik a cigányság a felelős, na de hogy pozitív diszkriminációban részesítsük őket, csak azért mert különben egyből rohannak az ombudsmanhoz… na ne. Egyenlő bánásmódot mindenkinek, ami alatt az értem, hogy se negatív, se pozitív előjellel nem lenne szabad kezelni embereket a tettük elbírálása során. A hazánkban dolgozó liberális erők pedig pontosan szöges ellentétben vannak mindezzel (a szélsőjobbos eszmék is, csak negálva), márpedig ez az amiben én hiszek. Ezért sem tudok tiszta szívvel örülni ennek a mozgalomnak, ezért nem tudok melléjük állni, pedig a rendszer nekem is egyre kevésbé tetszik.

Kérdés, hogy mégis mi a célja ennek az egésznek. Mivel civil szerveződésről beszélünk, ezért nem mondhatjuk, hogy az egész a jelenlegi ellenzék hadicsele volna (bár láttam már karón varjút), ráadásul még túl kicsi, túl kezdetleges az egész – tíz-tizenötezer tüntető ide vagy oda. Ha netán akkorára duzzadna (amit jelenleg még kétlek, ahhoz kurva nagy válságnak kéne jönnie), hogy fenyegetné a kormány működését, sőt netán meg is buktatná azt, akkor mi lenne a következő lépés? Ezek a javarészt liberális “gondolkodók” alapítanának kormányt netán az LMP-vel (csak zárójelben: Lehet Más a Politika… csak én érzem ezt a nevet jelen állás szerint könnyfakasztóan röhejesnek?) karöltve? Akkor már komolyan mondom inkább a Fidesz, pedig ilyen kijelentést csak nagyon végső esetben tennék. Szerencsére még nem tartunk itt, van mit ennünk (már akinek ugye), a hajléktalanokat meg ugyan féltucat rendőr állítja elő az őrsre a Józsefvárosban, de legalább biztosítva van nekik az éjszakai melegedő (papíron). Nekem sem tetszik a rendszer, de a váccpáörizmus sem. Nem találták még ki az irányzatot, amit tiszta szívvel magaménak tudni – talán épp’ itt az ideje, hogy nekiálljak megszervezni 🙂



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 1 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek