Ráktalicska

… hogy görbíti a teret…

Szemeteszsák

Posted by JonC On április - 5 - 2013 3 hozzászólás

Özvegy Kovács Elekné fájós lábával lassan tipegve éppen hazafelé tartott a közértből. Kezében tartotta azt az egyetlen terméket, amiért lement oda: egy tekercs fekete 60 literes szemeteszsákot. Vékony otthonkáján átfújt az őszi szél, dideregve húzta kissé össze, miközben arra gondolt, hogy bizony kéne venni valami télikabátot, csak hát ugye miből. Inkább ül otthon, és nézi a tévét.

Egyszer csak egy kapualjból eléugrott a Lady Gaga, aki egy “ó, disziszformí?” kiáltást hallatott, majd két csókot lehelt Özvegy Kovács Elekné ráncos arcára, aki a döbbenettől tágra nyílt szemekkel torpant meg a váratlan inzultustól. A következő pillanatban a Lady Gaga kitépte a kezéből a szemeteszsákot, majd kacarászva elfutott a pesti utcán. A néni egy darabig fel-le tekintgetett az immáron üres kezére, és a távolodó nőre, majd arra gondolt, hogy most már talán békén hagyják, amíg hazaér nyugodtan haldoklani.

A pad

Posted by JonC On május - 16 - 2011 2 hozzászólás

Kovács Józsi bácsi éppen a piacról tartott a buszpályaudvar felé, amikor hirtelen úgy érezte, hogy le kell ülnie. Benne volt már a korban: 45 évig javítgatta a Csepel-művekben a berendezéseket, keze alatt megfordult nem egy, nem kettő, de legalább két tucat tanuló (akiket büszkén szokott néha felemlegetni, elvégre majdnem mindből megbecsült szakember lett), és bizony amikor nyugdíjba kellett mennie, akkor még a vezetés is sajnálatát fejezte ki, elvégre ő volt az egyetlen, aki ismerte a gyár minden szegletét, az összes elektromos bekötést, a csövek káoszának értelmét. Miután így véget értek a munkával töltött évei hazatért a kis falusi házba (amely kongott az ürességtől, a felesége évekkel ezelőtt meghalt rákban, a gyerekek meg már rég Pestre költöztek, családot alapítottak, és csak évente ha egyszer látogatták meg őt), úgy döntött, hogy a háztáji veteményesből próbál némi mellékesre szert tenni, elvégre – negyvenöt év ide vagy oda – az állam nem kényeztette el busás nyugdíjjal. Így történt hát, hogy Józsi bácsi minden kedden, és pénteken felkerekedett, és elbuszozott a városba, hogy a vásárcsarnokban üldögéljen néhány órát az érett paradicsomok, paprikák, uborkák, és egyéb zöldségek mögött, miközben elbeszélgethetett a többi idős árussal. Szocializálódásnak sem volt utolsó, és bizony néha több ezer forinttal is gazdagabban térhetett haza utána.

Most is éppen a falujába tartó busz felé baktatott, amikor hirtelen úgy érezte minden erő kiszállt a lábaiból, és azonnal le kell ülnie. Hiába, a rengeteg álldogálás a munka közben megtette a hatását, nem bírta már a hosszú gyalogtúrákat. Körülnézett, és örömmel konstatálta, hogy néhány méterre van is egy szabad pad. Lassan, bizonytalan léptekkel odament, és nagy sóhajjal leült rá. A fájdalom a vádlijában és a térdében kicsit alábbhagyott. Ránézett régi, megrepedt üvegű órájára, és örömmel konstatálta, hogy még van egy bő negyed órája a buszindulásig, úgy döntött, hogy addig itt marad, és nézi az előtte elvonuló emberáradatot. Tarka jelenet volt, ami elé tárult: a sarkon egy cserfes diáklány csapat bukkant fel miközben jobbról éppen egy vénségesen vén cigányasszony közeledett nagy nyögések közepette. Hirtelen egy autó állt meg az utca túloldalán, kivágódott a jobb első ajtaja, és egy magas, öltönyös, szépen fésült hajú harmincas férfi szállt ki belőle. Futólag csókot intett a volán mögött ülő elgyötört arcú nőnek, majd a következő pillanatban már emelte is a telefonját a füléhez, ahogy elindult a járdán az ellenkező irányba. Egyre csak nőtt a forgalom, és egyre többen özönlötték el a járdát is: anyjuk karján bőgő csecsemőktől lett hangos a környék, miközben a színen újabb és újabb szereplők tűntek fel: balról fakó arcú, kopott mellényében még jelentéktelenebbnek tűnő emberke közeledett arcán olyan kifejezéssel, mintha azt várná mikor ütik meg, míg jobbról magassarkúban feszítő testre simuló piros ruhában a fenekét riszáló szőke lány ért be a látóterébe. – Észre sem vesz, bár ez nem is igazán meglepő. Most hogy jobban megnézzük nincs vele egyedül. A kutya sem törődik velem – gondolta Józsi bácsi. Ahogy erre rádöbbent mintha meglódult volna az idő: egyszer csak azt vette észre, hogy egyre nagyobb energiát igényel, hogy szemügyre vegye a járókelőket, mintha azok valamiféle filmfelvétel gyorsított képkockái lennének. Ő meg csak ült, és úgy érezte a kavalkádtól szédülni fog menten. Lenézett ráncos kezeire, és lassan – mintha félne attól ami történni fog – megmozdította őket. Kicsit megkönnyebbült, amikor látta, hogy azok normális tempóban mozdultak, nyoma sem volt bennük a külvilág tempójának. Hirtelen árnyék borult rá, ezért felnézett: két rendőr állt felette rosszalló tekintettel, de mire bármit mondhatott volna el is tűntek újra a forgatagban. – Biztos azt gondolták hajléktalan vagyok – gondolta – , le kellett volna már régen cserélnem ezt a kopottas kabátot. Még ezen tűnődött, amikor véletlenül az égre pillantott a házak homlokzatai felett, és látta, hogy a Nap, és a felhők is átvették az utca népének tempóját. Szédületes sebességgel cikáztak a tavaszi égbolton a pamacsok, miközben az árnyékok őrült vitustáncba kezdtek az utcaképen. Nem kellett sok hozzá, hogy a Nap vörösbe fordulva zuhanni kezdjen az utca végén. Az árnyékok kilométeresre nyúltak, egy villanással felgyúltak a fények, és beköszöntött az este. Józsi bácsi ekkorra már tudta, hogy valami rendkívüli történt: úgy érezte, hogy csak percekkel korábban ült le a padra, viszont régi ütött-kopott órája szerint már az éjfél közeledett rohamtempóval. Felnézett újra, és egy gyűlölettől lángoló szempárba ütközött a tekintete, majd ezredmásodpercekkel később már egy kés pengéjét látta villanni. Aztán újabb néhány másodperc múlva egy szemvillanásnyi időre kék-pirosba borult az utca, és megint csönd és nyugalom lett. Újabb nap kezdődött: az utca másik felében világosság támadt, szemmel látható sebességgel emelkedett a Nap a látóhatár fölé. Elkezdődött megint a cikázás: színes csíkok rohantak a szeme előtt, miközben a háttérben a napkorong hihetetlen sebességgel járta be félkör alakú pályáját. Aztán újra és újra és újra megtörtént ez. Józsi bácsi pedig csak ült ott, peregtek a napok, a hónapok, és bizony az évek is. Újra és újra látta képződni a havat télen, és újra és újra látta hogyan válik először koszos kupacokká, majd olvad el teljesen. A képébe mászó alakok eltűntek: vagy mindenki megszokta, hogy ott ül, vagy túl gyorsan játszódtak le ezek az atrocitások ahhoz, hogy láthassa őket öreg szemeivel. Idővel a házak is átalakultak az utca túloldalán: egyszer egy pillanatra lenézett (talán épp’ az óráját vizsgálta, amely már évek óta működött felhúzás nélkül), majd mire visszaemelte a tekintetét a sarkon álló öreg bérház helyén már egy csupa acél- és üveg irodaház hirdette a modern kor diadalát. Úgy döntött, hogy a következő ilyen átalakulást már nem akarja lekésni, ezért kiszemelte azt az épületet, amelyről a legvalószínűbbnek tartotta, hogy lebontásra fog kerülni, és minden idegszálát megfeszítve figyelni kezdte. Nem kellett sokat várnia, talán ha néhány perc volt, de sajnos mindenről lemaradt: pislantott egyet, és máris egy újabb ház tárult a szeme elé. Hirtelen eszébe jutott a kis kertje a falusi ház udvarán: biztos felverte már a dudva, kipusztultak a féltő gonddal nevelt növényei… hirtelen szomorúság fogta el. De hiszen csak fel kéne kelni erről a padról nem? Hátha nem is olyan nehéz az… Elég volt egy pillantás a hihetetlen tempóval cikázó emberekre, és egyből elvetette az ötletet: egészen biztos, hogy belehalna az ütközésbe, ha valamelyik ekkora tempóval elütné. Éjszaka talán megkockáztatható volna, de sajnos az is túl gyorsan eltelik: ahogy érzékelte talán ha néhány ezreléknyi másodperc alatt  változtak a napszakok körülötte. Lassan már csak a kezét merte nézni, az volt az egyetlen biztos pont a körülötte tomboló káoszban. Mindig amikor felemelte a tekintetét újabb, és újabb látkép tárult elé: toronyházak, és levegőben kacskaringózó üvegcsövek, utána ugyanezek a házak, csak éppen mind benőve indákkal, és liánokkal, miközben a csövek összetörve lógtak a föld felé. Már a színek alig látható cikázása is megszűnt ekkorra. Aztán újabb néhány perc elteltével már egy sivatag közepén ült, a nem is olyan rég még oly’ kevélyen emelkedő épületeknek csak a tetejük lógott ki a dűnék közül… aztán egyszer csak nagy világosság támadt, és ugyanolyan hirtelenséggel sötétség borult mindenre. Elvesztette a pad biztos szilárdságát maga alól, és zuhanni kezdett a mélység felé…

– Kovács József, 68 éves férfi, a halál oka: szívinfarktus – mondta a mentősápoló színtelen hangon a recepción szolgálatot teljesítő jó húsban levő agyonmelírozott hajú felpüffedt arcú nőnek. Az fogta a tollát, és gyorsan felfirkantotta a kapott adatokat egy üres kérdőívre. Amikor végzett unottan ránézett a mentősre (már rég’ tudta, hogy esélytelen nála, a férfi meleg volt), sóhajtott egyet, és a pultra ejtette a tollat.

– Vidd le az Attilának, majd kezd vele valamit – vetette oda foghegyről, majd visszasüllyedt a bulvármagazin lapjai közé. A mentős egy szó nélkül elkezdte tolni a hordágyat a teherlift felé. Ahogy közeledtek, kinézett a koszos ablakon. A látóhatár szélén a Nap mintha meg-megrángott volna. Megdörzsölte a szemét, eszébe jutott, hogy lassan el kéne már menni szabadságra, mert kezd belehülyülni a folyamatos stresszbe. A Nap még ugrott egy nagyot előre, majd megállapodott. – Igen, tényleg pihennem kéne legalább egy hetet – gondolta. A lift ajtaja hangos kattanással záródott be mögötte.

Életet lehelni az anyagba

Posted by JonC On július - 16 - 2010 1 COMMENT

… viszonylag nehéz feladat. Elvégre egy tárgy alapvetően nem rendelkezik lélekkel, nincsenek érzései, nem gondolkodik. Mégis vannak olyan kivételes tehetségű művészek, akiknek mindez sikerül. Ebbe a szűk csoportba tartozik Travis Knight, és Trey Thomas is, akik vezető animátorként dolgoztak a Coraline – A titkos ajtó című filmen. Valamelyikőjük bohóckodik ezen a döbbenetes animált gif-en, állejtésre felkészülni:

Aki látta már a filmet, annak a fenti részlet fényében talán világossá válhat, hogy mekkora gigászi méretű meló lehetett a másfél órányi anyagot összehozni… Kicsit utánanéztem, következzék néhány adat, ami ezt alátámasztja:

a film 450 ember megfeszített munkájának köszönhetően jött létre, 30-35 animátor, és CGI-szakember, valamint 250 technikus, és designer dolgozott rajta. Egy embert csak azért vettek fel, hogy a bábokra megvarrja a pici pulóvereket, és egyéb ruhadarabokat. Ehhez olyan tűt használt, ami olyan vékony, mint egy emberi hajszál.

A háttér megalkotása sem volt egyszerű feladat: a viktoriánus ház, az almáskert, és a többi lenyűgöző díszlet mind az Objet által kifejlesztett 3D nyomtatással készült, amelynek működését a következő videó prezentálja:

Talán már ennyiből is látszik, hogy – csak ismételni tudom magamat – eszetlen meló volt összehozni mindezt, ráadásul a film sztorija, hangulata, mondanivalója is mélyértelmű, és mesteri. A stop-motion pedig igenis képes mesterművek létrehozásának eszközévé válni, számítógépes grafika ide, vagy oda. Nézzétek meg, érdemes!

A tisztás

Posted by JonC On június - 22 - 2010 4 hozzászólás

A patakocska lassan de biztosan elmosta az éjszaka utolsó fekete, piszkos foszlányait is. A nagyra nőtt gombák között mókus surrant makkal kicsi mancsában, néha két lábra emelkedve körbekémlelte a tisztást. A csillogó fűszálak felett lebegő könnyű hajnali köd prizmájában szivárványt festett a napsugár, amely épp átszivárgott a levelek zöldje között. A távolból lantpengetés kósza dallamait hozta a langyos szellő.
– Szeretsz? – kérdezte a fűzfa. A másik elmosolyodott, és csak a lombkoronája apró rezdülése árulta el, hogy biccent. – Akkor jó – mondta megkönnyebbülten, majd hagyta, hogy ágaik egymásba fonódjanak.

Az egyre erősebb vírusok magyarázata

Posted by JonC On február - 1 - 2010 ADD COMMENTS

Azok bizony az antitestek, és bizony mi vagyunk a kórokozók. Egyelőre nyerésre állunk, de ki tudja… nem biztos, hogy győzünk, mint ebben a videóban:

Különben meg: miért is lesz jó nekünk, ha legyőzzük a bolygót? És mi garantálja, hogy lesz egy ilyen űrhajó, ami továbbviszi a ragályt, amit mi jelentünk? (Apropó űrhajó: Douglas Adamsnek elég korrekt elképzelései voltak arról, hogy kik is a mi őseink, akit érdekel ez a néhány oldal a vonatkozó könyvéből az kattintson ide!)

91 centi oldalra, 75 le

Posted by JonC On december - 3 - 2009 ADD COMMENTS

Sose gondoltam volna, hogy a Puruttyáról fogok átemelni valamit, de ezt egész egyszerűen muszáj, mert zseniális:

Skhizein (Jérémy Clapin,2008) from Bertie on Vimeo.

Nem árt hozzá egy kicsi angoltudás, de anélkül is pont annyira értelmetlen művészien elvont, mint vele 🙂

Egy elvágyódó rab szenvedései

Posted by JonC On november - 13 - 2009 1 COMMENT

Aznap már sokadszor bámult ki a csodát kínáló ablakon. Gyakran oda se figyelt igazán arra, hogy megint kínozza magát vele, pedig minden alkalommal, amikor végre sikerült kiszabadulnia a bűvös varázsköréből szentül megfogadta, hogy soha többet nem teszi ki magát ilyen szenvedésnek. És mégis megtette újra és újra. Dohos penészes szobájának nyirkos hidege szinte kényszerítette, hogy lelkét megcirógassák az ablakon túli tájak csodálatos hangulatai, és újra és újra odatapasztotta arcát a hideg üvegnek, amelyen túl -mintha egy színház forgószínpadát látná- forogtak, váltakoztak a gyönyörű tájak. Kagylókkal sűrűn teleszórt homokos tengerpart, amelynek hátterét a lenyugvó nap vörösében izzó felhők szolgáltatják; őszi levelektől mélybordó erdei táj, amelybe hatalmas drágakövekként illeszkednek a mohákkal benőtt sziklák; nyugalmat, és békét árasztó falusi patakocska, amelynek partján kacsák fehérlenek, míg a háttérben kis parasztház guggol… Hirtelen kirázta a hideg. Megfordult, végigpásztázta szemével a sivár szobát, amelynek vasajtaja előtt csak ritkán hallott bakancsos lábakat elhaladni, leginkább a csönd őrületbe kergető üressége töltötte ki napjait. A sarokba tapadt koszos pókhálóról lecsöppent az összegyűlt nyirok, a sötétben valami halkan kaparászott. Szíve összeszorult, amikor újra belévágott a felismerés: ez a valóság, az ablak pedig a káprázat! Ordítani, tépni tudta volna magát, ehelyett csak harapdálta az ajkait míg sós íz nem öntötte el száját. Minden alkalommal, amikor elszakadt az ablaktól átélte a realitás megélésének iszonyatos kínját. Össze akarta törni az üveget, átmászni a cserepeken nem törődve azzal, hogy húsába vágnak, és ki akart szabadulni a szobából, bele a csodálatos kinti világba… De nem lehetett, és ezt ő nagyon jól tudta. Valahányszor eszébe jutott a szökés gondolata (pipacsmező, amely alatt a tenger robajlik) jeges félelem markolt a szívébe, és szinte pánikroham fogta el. Most is zihálni kezdte a levegőt, közben érthetetlen halálfélelem fogta el, lelke szinte nyüszített az elviselhetetlen nyomás alatt. Úgy érezte menten megfullad, és mellét markolászva rázuhant a dohos priccsre. Csizmák sietős dobogása verte fel a folyosó csendjét, majd hallotta, ahogy nagy csattanással elhúzzák az ajtó vasreteszét. A léptek közeledtek felé, és hallotta ahogy egy férfi a másikhoz szól megállván felette:

– Már megint egy rohamos. Kapd meg a lábát, visszük a gyengélkedőre!

– Látod, mondtam én, hogy nem jó ötlet azt az ablakot odarakatni a Varázslóval, a héten ez már a második, akit kikészít.

– Igen, szólni kéne neki, hogy ez nem könnyít a rabok helyzetén, sőt csak megőrülnek tőle. Szerinted miért van rájuk ilyen hatással?

– Tudja tököm, az biztos hogy alapból se voltak százasok ezek, ha egy pár háttérkép így hat rájuk! – mondta az első megvetően, és megfogta az ágyon fuldokló sovány kezeit.

– Ja, nemhogy örülnének, hogy nem olyan unalmas az életük. A fene se érti ezeket… – tette hozzá a második. Lassan elkezdték kivinni a folyosóra, a tehetetlen test balra-jobbra himbálózott kettejük között. Döngve csapódott be mögöttük az ajtó, ahogy az egyikőjük sarkával berúgta, majd a szabálytalan léptek hangja lassan elhalt a távolban.  Az ablak ezüstös fénnyel borította be a szegényes berendezést, rajta keresztül egy mediterrán városka felett úszó Hold hajolt be a sötétbe. A szobára néma csönd ereszkedett, csak a sarok sötétjében élő lény motoszkált tovább.

Operációs rendszer az egész világ

Posted by JonC On november - 4 - 2009 20 hozzászólás

… és file benne minden férfi és nő.

Ez egy újabb nagy igazság, amit a bőrkötéses “JonC összes bölcselete” kötetben fog majd kiadni a hálás utókor (persze előfordulhat, hogy még életemben megjelenik a Nagy Mű), és bizony mondom néktek, van is benne igazság, nem is kicsi. Az is előfordulhat mondjuk, hogy csak simán elgurult a gyógyszerem ma, de tényleg érzek valamiféle filerendszerekre jellemző hozzárendeltségi viszonyt az emberek között, sőt, ha kicsit kitágítjuk a hasonlatot, akkor érthető az egész világra is, nem csak a szociális hálóra.

Vegyünk egy egyszerű példát a Unix nevű operációs rendszer működéséből (amely hasonló Windows-on is):

-rw-r----- 1 picard STAFF 1397 May 28 12:50 mj.ultra <- ez a rész most nem érdekes nekünk

Mielőtt még felmerülne bennetek az (amúgy teljesen jogos) “miap*csamárez” gondolat, kifejtem a sor értelmét, amelyből főleg az elején található sok gondolatjel érdekel minket. A legelső (az r betű előtti) jelzi, hogy az adott file épp milyen típusba tartozik (mivel Unix-on minden dolog file, még a mappák is, csak ez a kis jelölés dönti el, hogy az adott egység minek minősül). Itt szerepelhet mondjuk egy kis d betű is, akkor az adott file éppenséggel egy mappa. Ha ennek az analógiájára megpróbáljuk osztályozni az embereket, akkor ez négy értéket vehet fel:

  • m : man, azaz férfi
  • f : female, azaz nő
  • t: transzszexuális
  • h: hermafrodita

Máris megvan az első lépés a társadalom filerendszer-attribútumos leképezése felé! Nézzük a többit:

rw-r-----

Ez  a rész az igazán érdekes a számunkra: itt láthatjuk, hogy az adott file (ebben az esetben: emberegyed) kinek milyen módosítást, manipulációt engedélyez. A Unixnál ez három elkülönülő részből áll:

Az Unix fileattribútum felépítésének ábrája

Ezen az ábrán az látszik, hogy az első három (mármint a típusjelölés utáni három) karakter jelzi, hogy egy átlaguser mit tehet az adott file-lal, a következő három azt, hogy az előre beállított csoport tagjai mit tehetnek vele, míg az utolsó rész a “mindenki más”, azaz az előző két halmazba nem tartozók jogait írja le.

A betűk jelentése:
r: read, azaz csak olvasni tudja
w: write, írni is tudja
x: execute, végrehajtani is tudja.

Ezek alapján leírható egy sorban, hogy pl. egy átlagos lány kinek, és milyen hozzáféréseket biztosít:

f -------- c------- cpjn--- cpjnx-- cpj----f cpjnxelf ????????

Jelmagyarázat:

f: female, azaz nő.

Namármost: egy emberegyed esetében a következő csoportok lehetnének a User/Group/Other kombó helyett (sorrendben ahogy a hét csoportnyi jog sorakozik):

  1. Vadidegenek
  2. Ismerősök
  3. Barátok
  4. Családtagok
  5. Kefélőtársak
  6. Szerelmi társ(ak)
  7. Egyéb

Ezekre vonatkoztatva lehetnének a következő jogok kiosztva a Read/Write/Execute hármas meglehetősen szegényes kínálata helyett (ahol – jel van ott természetesen nincs jog az adott tevékenységhez) egy-egy nyolcas csoportban:

  1. c (chat): beszélgethet vele
  2. p (pay) : fizethet neki
  3. j (joke) : viccet mesélhet neki, amin ő nem csak udvariasságból nevet
  4. n (nostalgia) : van közös múltjuk, ezért nosztalgiázhat vele
  5. x (xmas) : karácsonykor ajándékot vehet neki (a többi ünnepre is vonatkozik)
  6. e (jealousy) : féltékennyé teheti
  7. l (love) : szerelmes lehet belé (viszonzottan)
  8. f (fuck) : szexelhet vele

stb stb., a lista természetesen folytatható, mivel az emberi kapcsolatok nagyon sokrétűek lehetnek (pl. bevezethető a s (shit), aminek használatát a fantáziátokra bízom 🙂 ).

Itt láthatjátok a fenti leírást ábrával:

A jogok kiosztása egy ember esetében

Szóval vadidegeneknek semmit se szabad, míg egy szerelmes minden jogot megkapott, ellentétben egy szeretővel, aki “csak” kezelgeti, de nem tud vele beszélgetni a régi szép időkről, mivel nincs közös múltjuk! 🙂 Az utolsó (egyéb) kategóriánál azért van egy rakás kérdőjel, mert definiálni kellene, hogy mi az az egyéb (munkatársak, barátnők, stb.).

Sajnálom, ha esetleg érthetetlen volt, amit leírtam, de ahhoz hogy teljes képet tudjak nyújtani az elméletemről mindenképpen szükséges volt egy kis elméleti háttér hozzá. Úgy gondolom, hogy a világ felfogható úgy is, hogy jogosultságokat osztunk, és kapunk, azaz úgy mond CHMOD-ozások sorából áll az életünk. Megtehetjük egy baráttal azt, amit egy vadidegen visszautasítana (hátbavágod, és röhögve azt mondod neki: “hú, tegnap de rohadt részeg voltál öcsém!”), és ugyanígy te is rossznéven veszed, ha valaki megpróbál megba…rátkozni veled akaratod ellenére.

Ez a gondolatmenet kiterjeszhető a szociális kapcsolatokon túlra is: nincs jogosultságod belépni mondjuk az Amerikai Nagykövetség épületébe csak úgy, míg a nagykövet ezt bármikor megteheti 🙂 Innen már csak a fantázia szab határt annak, hogy mire vetítsük le ezt a logikát!

UPDATE:

még tovább fűzve a gondolatmenetet rájöttem, hogy a szigorú szisztéma mindenkinél manipulálható. Például 2 liter házipálinka hozzáadásával a fentebb említett átlagos lány hozzáférései a következőkre módosulnak:

f cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf ???????? 😀

Ajánlott irodalom:
Unix fileattribútumok

Borongósra hangolt kulisszák

Posted by JonC On szeptember - 17 - 2009 3 hozzászólás

Esős nap

Szeretnék egy őszi erdőben sétálni, érezni, ahogy a páfrányok vizes levelei végigsimogatják a lábam. Szeretnék felnézni, és a mélyzöld levelek között átnézve kémlelni a sötétszürke felhőket. Szeretném érezni a lassan hulló hideg szeptemberi esőt az arcomon, amely lassan, de biztosan feláztatja a tájat. Érezni akarom a hideget, amely lassan végigborzongat, és a nedvességet, amely lassan beszivárog a cipőmbe. Látni akarom, hogyan válik elképzelhetetlenül élénkké a szürke borús nap, ahogy a fákat újraszínezi a leveleken lecsorgó víz. Tócsákon akarok átgázolni, látni hogyan fröccsenik szét a víz a lábam nyomán. Látni akarom az eget az ösvény végén, amely jelzi, hogy ott már a nyílt tér fogad. Szeretném testemmel szétválasztani a búza lágyan ringó mezejét, és végigpásztázni szememmel a bágyadt horizontot. Tudni akarom, hogy körülöttem sehol senki, csak én vagyok, és a természet. Tudni akarom, hogy még nagyon hosszú út áll előttem, és érezni akarom, hogy képes leszek legyőzni a távolságot. Szeretném tudni, hogy hamarosan hazaérek a meleg, barátságos lakomba, ahol már lobog a tűz a kandallóban, meleg étel gőzölög az asztalon, és a nő, akit szeretek vár rám…

A hetedik napon

Posted by JonC On szeptember - 15 - 2009 ADD COMMENTS

Kéz és papírKész volt. Az alkotó (khm) elégedetten dőlt hátra, miután sokadszorra is végigmustrálta művét. Volt vele munkája, sőt, néha már a haját tudta volna tépni, de most végre végzett vele. Tudta, hogy lesz még vele teendő, de hat napnyi szenvedés után végre megtalálta azt az eszközt, és azt a célt amiért érdemes vért izzadni. Kezeit a tarkójára fonva a plafont bámulva azon gondolkodott, hogy hogyan tovább. A máz már stimmel, viszont a belső tartalommal gondjai támadtak. Nézte a szövegszerkesztő villogó kurzorját, és azon gondolkodott, hogy bizony jó lenne szépen beírni a betűket, hogy értelmes szavakká álljanak össze, amelyek mondatot, sőt szöveget alkotva másoknak is tetszhetnek majd ha elolvassák. Mert bizony el fogják olvasni, igaz, nem sokan, de legalább értő, érző emberek. Olyanok amilyenné ő is szeretne válni majd egyszer. Az irigység korbácsként vágott belé, gyűlölni szerette volna őket ezért. Aztán egy pillanat múlva belátta, hogy kicsinyes dolog másokat hibáztatni azért, mert nekik van valamilyük, ami neki talán soha nem adatik meg. – Dolgoznom, küzdenem kell érte – gondolta, és tétován leütötte az első billentyűket.



Top 5 post



Érdekesség még, hogy 790 darab post, és 2657 darab kommentár született a blogon 2009. szeptember 12. óta. 1 vendég, 2 bot - most ennyien vagytok/vagyunk az oldalon.

Tagek