Ráktalicska

… viszonylag nehéz feladat. Elvégre egy tárgy alapvetően nem rendelkezik lélekkel, nincsenek érzései, nem gondolkodik. Mégis vannak olyan kivételes tehetségű művészek, akiknek mindez sikerül. Ebbe a szűk csoportba tartozik Travis Knight, és Trey Thomas is, akik vezető animátorként dolgoztak a Coraline -- A titkos ajtó című filmen. Valamelyikőjük bohóckodik ezen a döbbenetes animált gif-en, állejtésre felkészülni:

Aki látta már a filmet, annak a fenti részlet fényében talán világossá válhat, hogy mekkora gigászi méretű meló lehetett a másfél órányi anyagot összehozni… Kicsit utánanéztem, következzék néhány adat, ami ezt alátámasztja:

a film 450 ember megfeszített munkájának köszönhetően jött létre, 30-35 animátor, és CGI-szakember, valamint 250 technikus, és designer dolgozott rajta. Egy embert csak azért vettek fel, hogy a bábokra megvarrja a pici pulóvereket, és egyéb ruhadarabokat. Ehhez olyan tűt használt, ami olyan vékony, mint egy emberi hajszál.

A háttér megalkotása sem volt egyszerű feladat: a viktoriánus ház, az almáskert, és a többi lenyűgöző díszlet mind az Objet által kifejlesztett 3D nyomtatással készült, amelynek működését a következő videó prezentálja:

Talán már ennyiből is látszik, hogy -- csak ismételni tudom magamat -- eszetlen meló volt összehozni mindezt, ráadásul a film sztorija, hangulata, mondanivalója is mélyértelmű, és mesteri. A stop-motion pedig igenis képes mesterművek létrehozásának eszközévé válni, számítógépes grafika ide, vagy oda. Nézzétek meg, érdemes!

A patakocska lassan de biztosan elmosta az éjszaka utolsó fekete, piszkos foszlányait is. A nagyra nőtt gombák között mókus surrant makkal kicsi mancsában, néha két lábra emelkedve körbekémlelte a tisztást. A csillogó fűszálak felett lebegő könnyű hajnali köd prizmájában szivárványt festett a napsugár, amely épp átszivárgott a levelek zöldje között. A távolból lantpengetés kósza dallamait hozta a langyos szellő.
- Szeretsz? – kérdezte a fűzfa. A másik elmosolyodott, és csak a lombkoronája apró rezdülése árulta el, hogy biccent. – Akkor jó – mondta megkönnyebbülten, majd hagyta, hogy ágaik egymásba fonódjanak.

Azok bizony az antitestek, és bizony mi vagyunk a kórokozók. Egyelőre nyerésre állunk, de ki tudja… nem biztos, hogy győzünk, mint ebben a videóban:

Különben meg: miért is lesz jó nekünk, ha legyőzzük a bolygót? És mi garantálja, hogy lesz egy ilyen űrhajó, ami továbbviszi a ragályt, amit mi jelentünk? (Apropó űrhajó: Douglas Adamsnek elég korrekt elképzelései voltak arról, hogy kik is a mi őseink, akit érdekel ez a néhány oldal a vonatkozó könyvéből az kattintson ide!)

Sose gondoltam volna, hogy a Puruttyáról fogok átemelni valamit, de ezt egész egyszerűen muszáj, mert zseniális:

Skhizein (Jérémy Clapin,2008) from Bertie on Vimeo.

Nem árt hozzá egy kicsi angoltudás, de anélkül is pont annyira értelmetlen művészien elvont, mint vele

Aznap már sokadszor bámult ki a csodát kínáló ablakon. Gyakran oda se figyelt igazán arra, hogy megint kínozza magát vele, pedig minden alkalommal, amikor végre sikerült kiszabadulnia a bűvös varázsköréből szentül megfogadta, hogy soha többet nem teszi ki magát ilyen szenvedésnek. És mégis megtette újra és újra. Dohos penészes szobájának nyirkos hidege szinte kényszerítette, hogy lelkét megcirógassák az ablakon túli tájak csodálatos hangulatai, és újra és újra odatapasztotta arcát a hideg üvegnek, amelyen túl -mintha egy színház forgószínpadát látná- forogtak, váltakoztak a gyönyörű tájak. Kagylókkal sűrűn teleszórt homokos tengerpart, amelynek hátterét a lenyugvó nap vörösében izzó felhők szolgáltatják; őszi levelektől mélybordó erdei táj, amelybe hatalmas drágakövekként illeszkednek a mohákkal benőtt sziklák; nyugalmat, és békét árasztó falusi patakocska, amelynek partján kacsák fehérlenek, míg a háttérben kis parasztház guggol… Hirtelen kirázta a hideg. Megfordult, végigpásztázta szemével a sivár szobát, amelynek vasajtaja előtt csak ritkán hallott bakancsos lábakat elhaladni, leginkább a csönd őrületbe kergető üressége töltötte ki napjait. A sarokba tapadt koszos pókhálóról lecsöppent az összegyűlt nyirok, a sötétben valami halkan kaparászott. Szíve összeszorult, amikor újra belévágott a felismerés: ez a valóság, az ablak pedig a káprázat! Ordítani, tépni tudta volna magát, ehelyett csak harapdálta az ajkait míg sós íz nem öntötte el száját. Minden alkalommal, amikor elszakadt az ablaktól átélte a realitás megélésének iszonyatos kínját. Össze akarta törni az üveget, átmászni a cserepeken nem törődve azzal, hogy húsába vágnak, és ki akart szabadulni a szobából, bele a csodálatos kinti világba… De nem lehetett, és ezt ő nagyon jól tudta. Valahányszor eszébe jutott a szökés gondolata (pipacsmező, amely alatt a tenger robajlik) jeges félelem markolt a szívébe, és szinte pánikroham fogta el. Most is zihálni kezdte a levegőt, közben érthetetlen halálfélelem fogta el, lelke szinte nyüszített az elviselhetetlen nyomás alatt. Úgy érezte menten megfullad, és mellét markolászva rázuhant a dohos priccsre. Csizmák sietős dobogása verte fel a folyosó csendjét, majd hallotta, ahogy nagy csattanással elhúzzák az ajtó vasreteszét. A léptek közeledtek felé, és hallotta ahogy egy férfi a másikhoz szól megállván felette:

- Már megint egy rohamos. Kapd meg a lábát, visszük a gyengélkedőre!

- Látod, mondtam én, hogy nem jó ötlet azt az ablakot odarakatni a Varázslóval, a héten ez már a második, akit kikészít.

- Igen, szólni kéne neki, hogy ez nem könnyít a rabok helyzetén, sőt csak megőrülnek tőle. Szerinted miért van rájuk ilyen hatással?

- Tudja tököm, az biztos hogy alapból se voltak százasok ezek, ha egy pár háttérkép így hat rájuk! – mondta az első megvetően, és megfogta az ágyon fuldokló sovány kezeit.

- Ja, nemhogy örülnének, hogy nem olyan unalmas az életük. A fene se érti ezeket… – tette hozzá a második. Lassan elkezdték kivinni a folyosóra, a tehetetlen test balra-jobbra himbálózott kettejük között. Döngve csapódott be mögöttük az ajtó, ahogy az egyikőjük sarkával berúgta, majd a szabálytalan léptek hangja lassan elhalt a távolban.  Az ablak ezüstös fénnyel borította be a szegényes berendezést, rajta keresztül egy mediterrán városka felett úszó Hold hajolt be a sötétbe. A szobára néma csönd ereszkedett, csak a sarok sötétjében élő lény motoszkált tovább.

… és file benne minden férfi és nő.

Ez egy újabb nagy igazság, amit a bőrkötéses “JonC összes bölcselete” kötetben fog majd kiadni a hálás utókor (persze előfordulhat, hogy még életemben megjelenik a Nagy Mű), és bizony mondom néktek, van is benne igazság, nem is kicsi. Az is előfordulhat mondjuk, hogy csak simán elgurult a gyógyszerem ma, de tényleg érzek valamiféle filerendszerekre jellemző hozzárendeltségi viszonyt az emberek között, sőt, ha kicsit kitágítjuk a hasonlatot, akkor érthető az egész világra is, nem csak a szociális hálóra.

Vegyünk egy egyszerű példát a Unix nevű operációs rendszer működéséből (amely hasonló Windows-on is):

-rw-r----- 1 picard STAFF 1397 May 28 12:50 mj.ultra <- ez a rész most nem érdekes nekünk

Mielőtt még felmerülne bennetek az (amúgy teljesen jogos) “miap*csamárez” gondolat, kifejtem a sor értelmét, amelyből főleg az elején található sok gondolatjel érdekel minket. A legelső (az r betű előtti) jelzi, hogy az adott file épp milyen típusba tartozik (mivel Unix-on minden dolog file, még a mappák is, csak ez a kis jelölés dönti el, hogy az adott egység minek minősül). Itt szerepelhet mondjuk egy kis d betű is, akkor az adott file éppenséggel egy mappa. Ha ennek az analógiájára megpróbáljuk osztályozni az embereket, akkor ez négy értéket vehet fel:

• m : man, azaz férfi
• f : female, azaz nő
• t: transzszexuális
• h: hermafrodita

Máris megvan az első lépés a társadalom filerendszer-attribútumos leképezése felé! Nézzük a többit:

rw-r-----


Ez  a rész az igazán érdekes a számunkra: itt láthatjuk, hogy az adott file (ebben az esetben: emberegyed) kinek milyen módosítást, manipulációt engedélyez. A Unixnál ez három elkülönülő részből áll:

Ezen az ábrán az látszik, hogy az első három (mármint a típusjelölés utáni három) karakter jelzi, hogy egy átlaguser mit tehet az adott file-lal, a következő három azt, hogy az előre beállított csoport tagjai mit tehetnek vele, míg az utolsó rész a “mindenki más”, azaz az előző két halmazba nem tartozók jogait írja le.

A betűk jelentése:
r: read, azaz csak olvasni tudja
w: write, írni is tudja
x: execute, végrehajtani is tudja.

Ezek alapján leírható egy sorban, hogy pl. egy átlagos lány kinek, és milyen hozzáféréseket biztosít:

f -------- c------- cpjn--- cpjnx-- cpj----f cpjnxelf ????????

Jelmagyarázat:

f: female, azaz nő.

Namármost: egy emberegyed esetében a következő csoportok lehetnének a User/Group/Other kombó helyett (sorrendben ahogy a hét csoportnyi jog sorakozik):

1. Vadidegenek
2. Ismerősök
3. Barátok
4. Családtagok
5. Kefélőtársak
6. Szerelmi társ(ak)
7. Egyéb

Ezekre vonatkoztatva lehetnének a következő jogok kiosztva a Read/Write/Execute hármas meglehetősen szegényes kínálata helyett (ahol – jel van ott természetesen nincs jog az adott tevékenységhez) egy-egy nyolcas csoportban:

1. c (chat): beszélgethet vele
2. p (pay) : fizethet neki
3. j (joke) : viccet mesélhet neki, amin ő nem csak udvariasságból nevet
4. n (nostalgia) : van közös múltjuk, ezért nosztalgiázhat vele
5. x (xmas) : karácsonykor ajándékot vehet neki (a többi ünnepre is vonatkozik)
6. e (jealousy) : féltékennyé teheti
7. l (love) : szerelmes lehet belé (viszonzottan)
8. f (fuck) : szexelhet vele

stb stb., a lista természetesen folytatható, mivel az emberi kapcsolatok nagyon sokrétűek lehetnek (pl. bevezethető a s (shit), aminek használatát a fantáziátokra bízom ).

Itt láthatjátok a fenti leírást ábrával:

Szóval vadidegeneknek semmit se szabad, míg egy szerelmes minden jogot megkapott, ellentétben egy szeretővel, aki “csak” kezelgeti, de nem tud vele beszélgetni a régi szép időkről, mivel nincs közös múltjuk! Az utolsó (egyéb) kategóriánál azért van egy rakás kérdőjel, mert definiálni kellene, hogy mi az az egyéb (munkatársak, barátnők, stb.).

Sajnálom, ha esetleg érthetetlen volt, amit leírtam, de ahhoz hogy teljes képet tudjak nyújtani az elméletemről mindenképpen szükséges volt egy kis elméleti háttér hozzá. Úgy gondolom, hogy a világ felfogható úgy is, hogy jogosultságokat osztunk, és kapunk, azaz úgy mond CHMOD-ozások sorából áll az életünk. Megtehetjük egy baráttal azt, amit egy vadidegen visszautasítana (hátbavágod, és röhögve azt mondod neki: “hú, tegnap de rohadt részeg voltál öcsém!”), és ugyanígy te is rossznéven veszed, ha valaki megpróbál megba…rátkozni veled akaratod ellenére.

Ez a gondolatmenet kiterjeszhető a szociális kapcsolatokon túlra is: nincs jogosultságod belépni mondjuk az Amerikai Nagykövetség épületébe csak úgy, míg a nagykövet ezt bármikor megteheti Innen már csak a fantázia szab határt annak, hogy mire vetítsük le ezt a logikát!

UPDATE:

még tovább fűzve a gondolatmenetet rájöttem, hogy a szigorú szisztéma mindenkinél manipulálható. Például 2 liter házipálinka hozzáadásával a fentebb említett átlagos lány hozzáférései a következőkre módosulnak:

f cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf cpjnxelf ????????

Ajánlott irodalom:

Unix fileattribútumok

Szeretnék egy őszi erdőben sétálni, érezni, ahogy a páfrányok vizes levelei végigsimogatják a lábam. Szeretnék felnézni, és a mélyzöld levelek között átnézve kémlelni a sötétszürke felhőket. Szeretném érezni a lassan hulló hideg szeptemberi esőt az arcomon, amely lassan, de biztosan feláztatja a tájat. Érezni akarom a hideget, amely lassan végigborzongat, és a nedvességet, amely lassan beszivárog a cipőmbe. Látni akarom, hogyan válik elképzelhetetlenül élénkké a szürke borús nap, ahogy a fákat újraszínezi a leveleken lecsorgó víz. Tócsákon akarok átgázolni, látni hogyan fröccsenik szét a víz a lábam nyomán. Látni akarom az eget az ösvény végén, amely jelzi, hogy ott már a nyílt tér fogad. Szeretném testemmel szétválasztani a búza lágyan ringó mezejét, és végigpásztázni szememmel a bágyadt horizontot. Tudni akarom, hogy körülöttem sehol senki, csak én vagyok, és a természet. Tudni akarom, hogy még nagyon hosszú út áll előttem, és érezni akarom, hogy képes leszek legyőzni a távolságot. Szeretném tudni, hogy hamarosan hazaérek a meleg, barátságos lakomba, ahol már lobog a tűz a kandallóban, meleg étel gőzölög az asztalon, és a nő, akit szeretek vár rám…

Kész volt. Az alkotó (khm) elégedetten dőlt hátra, miután sokadszorra is végigmustrálta művét. Volt vele munkája, sőt, néha már a haját tudta volna tépni, de most végre végzett vele. Tudta, hogy lesz még vele teendő, de hat napnyi szenvedés után végre megtalálta azt az eszközt, és azt a célt amiért érdemes vért izzadni. Kezeit a tarkójára fonva a plafont bámulva azon gondolkodott, hogy hogyan tovább. A máz már stimmel, viszont a belső tartalommal gondjai támadtak. Nézte a szövegszerkesztő villogó kurzorját, és azon gondolkodott, hogy bizony jó lenne szépen beírni a betűket, hogy értelmes szavakká álljanak össze, amelyek mondatot, sőt szöveget alkotva másoknak is tetszhetnek majd ha elolvassák. Mert bizony el fogják olvasni, igaz, nem sokan, de legalább értő, érző emberek. Olyanok amilyenné ő is szeretne válni majd egyszer. Az irigység korbácsként vágott belé, gyűlölni szerette volna őket ezért. Aztán egy pillanat múlva belátta, hogy kicsinyes dolog másokat hibáztatni azért, mert nekik van valamilyük, ami neki talán soha nem adatik meg. – Dolgoznom, küzdenem kell érte – gondolta, és tétován leütötte az első billentyűket.