Ráktalicska

Az alkotó leírása a képhez a Deviantart-on: I hope Anders Behring Breivik rots in fucking hell..

Azon gondolkodok éppen, hogy vajon tényleg ennyire elbaszott beteg egy világban élünk, vagy csak én járok túl sokat olyan blogokra, amelyeken tömegével tenyésznek az ép ész diktálta logikát minden áron megcáfolni igyekvő trollok? Most komolyan: létezik olyan esemény, legyen az közös örömre vagy bánatra okot adó történés, amire nem fog legalább egy maroknyi idióta a józan ész diktálta reakciótól gyökeresen eltérően nyilatkozni? Ha teszem azt történik egy efféle alig felfogható tragédia, mint a mészárlás amit ez a barom rendezett még akkor is lesznek olyanok, akik nem hogy elítélik, de helyeslik amit tett! Hogy a büdös picsába mer valaki ilyet leírni?:

These children are the elites of tomorrow. A lot of them will grow up to be very damaging people. Of course, the flip side of the coin is that some of them wouldn’t, and that some innocent people who would be better off alive are dead. That alone makes sure what happened isn’t justice. But that doesn’t mean it was a “bad” thing (in terms of how much people overall are helped in the long run). I wouldn’t call Hiroshima and Nagasaki (and Tokyo, Kobe, Yokohoma, Osaka, Sendai, Fukuoka, etc. ) justice either, but that doesn’t prevent them from being good things in the long run. 

(Ezek a gyerekek a jövő elitjei. Sokuk ha felnő nagyon káros ember lesz. Persze az érme másik oldala az, hogy sokuk nem vált volna ilyenné, és sok ártatlan ember is meghalt, akiknek életben kellett volna maradniuk. Ez az egyetlen tényező van, ami miatt az, ami történt nem volt igazságos. Mindez nem jelenti azt, hogy ez egy “rossz” dolog volt (már ha figyelembe vesszük, hogy hány emberen segített mindez hosszú távon). Én nem nevezném igazságosnak  Hiroshima-t, és Nagasaki-t (továbbá Tokyo-t, Kobe-t, Yokohoma-t, Osaka-t, Sendai-t, Fukuoka-t, stb. ) sem, de ezek is lehetnek jó hatással hosszú távon.)

(forrás)

Most komolyan: merné vállalni a véleményét akkor is, ha nem egy nick mögé bújva állítana olyanokat, amiktől egy ép értékítélettel rendelkező ember elborzad? Ha összehívnák az áldozatok családjait, akkor is az arcukba mondaná, hogy “még jó, hogy a gyerekeiteket lelövöldözték mint a kutyákat, mert majd úgyis rossz komcsik váltak volna belőlük”? Egyesek képesek még egy ilyen szinten sokkoló eseményt is úgy értelmezni, hogy az ember legszívesebben IP alapján visszakeresné őket, és bírósági herce-hurca nélkül vágatná őket pár évre be sittre, hogy gondolkodjanak el azon, hogy mi a helyes, és mi a  rossz szemlélet, ha az ember egy társadalomban él! Persze mindez modern korunk hozománya: amíg nem volt internet, nem voltak fórumok, kommentelési lehetőség addig az efféle beteg, sérült emberek maximum a szűkebb környezetüknek, barátaiknak mondhatták el az efféle gondolataikat, akik – még ha egyet is értettek vele – nem nagyon tudták tovább terjeszteni a baromságot, nem juthatott el ilyen széles rétegekhez egy efféle hozzáállás, elvégre a szélesebb tömegek jó esetben nem vevők a torz világnézetekre (kivéve mondjuk a náci Németországot, de ugye  mindig kell egy kivétel ami erősíti a szabályt). Most viszont, hogy egész bolygónk egy nagy közös társalgóvá vált bizony előfordulhat, hogy egy jenki (nem biztos hogy az, csak a példa kedvéért írtam) elmebajos leír egy ilyet, és én itt Magyarországon pedig elszörnyülködök az empátia ezen fokú hiányán, és bizony meginog az emberiségbe vetett hitem is, ha effélét olvasok. Azok a gyerekek ott kurvára nem tehettek semmiről, nem miattuk áramlott ennyi muszlim Norvégiába (sőt, tavalyelőtt nyáron volt szerencsém beszélgetni két dán sráccal, akik panaszkodtak a mindennapossá vált összecsapásokra a helyiek, és a bevándorlók között!), ők csak próbálták élvezni az életet, karriert építeni, családot alapítani, és most már nem lesz lehetőségük rá, mert egy tébolyodott fasz úgy gondolta, hogy úgy tehet a legtöbbet az elveiért, ha halomra lövi őket sörétessel, pisztollyal, és géppisztollyal (amelyekbe ráadásul még durvább sérüléseket okozó lövedékeket töltött szigorúan a humanitás jegyében). És ami még ijesztőbb a neten talált fórumbejegyzésnél, amit fent idéztem: a közvetlen környezetemben is vannak olyanok, akiknek a hangjából a tiszteletet vélem kihallani, amikor erről a nácigeciről beszélnek, hogy mennyire értelmes a csóka, meg hogy mennyit tud a magyar történelemről, ráadásul megírta azt a sokat emlegetett ezerötszáz oldalas “kiáltványát”… Az utóbbi esetében a tisztelet annak szólt, hogy milyen sokat írt, na de könyörgöm: attól hogy valaki bekattanik és megír kurva sok oldalnyi szemetet még nem kell isteníteni! Én elhiszem, hogy napjaink funkcionális analfabetizmustól átitatott kulturális légkörében már az is elismerésre méltó, ha valaki meg tud fogalmazni három összetett, ráadásul egymással kohézióban álló mondatot, de csak az alapján, hogy “háde a csávó írt egy másfél ezer oldalas paksamétát” ne kezdjük már el az egekig magasztalni, pláne ha pont az ellenkezőjét érdemelné!

Visszatérve a lövöldözésre: ha már annyira a kulturális sokszínűség, és a bevándorlók ellenségének tartotta magát, akkor nem furcsa kissé, hogy a saját “fajtáját” kezdte el lemészárolni? Nem lett volna sokkal célravezetőbb, ha kiment volna az oslói muszlim-negyedbe (gondolom van olyan), és ott nyitott volna tüzet a járókelőkre? Hja, hogy ott percek alatt elkapták volna, sőt az se kizárt, hogy lelövik (és nem feltétlenül a rendőrök)? Sokkal kényelmesebb, ésszerűbb volt fegyvertelen fiatalokat hátbalövöldözni persze. Gyáva gerinctelen féreg az ilyen, nem szabadsághős, vagy amit gondol magáról.

A következő mókás kérdés ami felmerült bennem: mi lesz, ha nem sikerül úgy csűrni-csavarni-módosítani a norvég Btk.-t, hogy életfogytot, netán halálbüntetést kapjon jutalmul barátunk? Leüli a törvényben megszabott 21 évet, aztán ötvenhárom évesen(!) újra visszatérhet a társadalomba? Huszonegy szaros év hatvannyolc emberi élet kioltásáért? Azért az meglehetősen nonszensz volna…

Beteg világban élünk, de úgy gondolom, hogy ez nem új keletű, csak most már megvannak a lehetőségeink arra, hogy ezt észre is vegyük. Most nem a mészárlás elkövetőjére gondolok, hanem a tettét követő reakciók közül az olyanokra, mint ami feljebb szerepel. Úgy gondolom, hogy ezek a nyilatkozók nem mernének efféle dolgokat leírni, ha az arcukat, nevüket is vállalni kéne hozzá (mint ahogy egyes blogokon az már működik, amelyeken csak a Facebook-os profillal lehet kommentelni). Ennek ellenére én még mindig úgy gondolom, hogy az internet anonimitása minden másnál fontosabb, csak amikor beleszaladok egy efféle elmebajosba akkor száll el az agyam.

Kivételesen volt annyira érdekes a hétvége (legalábbis a péntek este), hogy érdemes legyen postba önteni. Alapvetően nem zavar, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv (péntek este züllés, aztán szombaton végig alvás, ugyanez vasárnap is a biztonság kedvéért), de általában nem történik semmi olyan amit érdemes lenne megörökíteni az utókornak. Múltkor mondjuk majdnem elcsábultam, amikor a Klastrom (kedvenc kocsma, bár már unom tizeniksz év után) egyik törzsvendége macskarészegen a pisztolyával hadonászott a terem közepén, miközben potyogtak ki belőle a lőszerek (mármint a pisztolyból, nem belőle), vagy amikor ugyanennek az drága embernek az aktív közreműködésével az úri közönség nyomatékosan éreztette a helyre betévedő csapat kisebbségivel, hogy “nemnagyonszeretjükatifajtátokaterrefelé!”, aminek a vége az lett, hogy több villogós kocsi is megállt a hely előtt összeszedni a sérülteket, meg megkérdezni a társaságot, hogy mégis mi az úristen f***t művelnek, továbbá a pultosnak is fel kellett törölnie a vért, amit trehány módon végigcsöpögtettek az esemény résztvevői a helyiség padlóján.

Most pénteken is az objektum volt az esti célpont jobb híján (pedig aztán egy fokkal jobb lenne mondjuk Győrben szórakozni helyette, csak hát ugye se pénz, se kedv nincs mostanában ilyesmire), de “kicsit” későn tudtunk csak elindulni, mivel egyrészt sürgős Minecraft-ozhatnékom volt, másrészt meg még meg kellett inni a pár üveg borunkat, harmadrészt meg valahogy mindenki érezte, hogy nem fogunk lemaradni semmiről, ha néhány óra csúszással érünk le a szokásoshoz képest – maximum egy újabb faja kis tömegverekedést hagyunk ki, de olyat meg már láttam eleget. Ezen tényezők összjátékának köszönhetően 11 – fél 12 fele indultunk neki a hideg októberi éjszakának. Alig mentünk pár métert, amikor kibukkanva egy sarok mögül egy földön fekvő testre lettünk figyelmesek. Pont az egyik lámpa fényében feküdt, olyan volt mintha rossz gyakorlati érzékének köszönhetően kabátban akarna napozni a mesterséges fényben. Azért nem gyakori az efféle látvány (túl jó környéken lakok ezek szerint), pláne nem ilyen mocsok hidegben, ezért némi tanakodás után odamentünk hozzá, hogy felkeltsük mielőtt megfázna vagy valami. Ahogy föléhajoltam már láttam, hogy az este jól sikerülhetett neki, mivel egy egész helyre kis hányástócsában pihentette arcát. Újabb pár perc tipródás után végül meglöködtem a vállát, és félhangosan megkértem, hogy ne itt akarjon már kihűlni, mert egyrészt elég lehangoló, másrészt meg milyen röhej lenne ilyen fiatalon ilyen vicces halált halni, értve ezalatt azt, hogy azért egy lakótelep közepén egy köztéri lámpa alatt megfagyni csak a hajléktalanok szoktak, de ők se jószántukból teszik ezt néhanapján. Az állapotához képest meglepő gyorsasággal kapta fel a fejét, és riadt arccal rámnézett, majd újbóli felszólításomra reagálva közölte, hogy ő most éppen jól érzi magát, van rajta elegendő mennyiségű ruha, hogy folytathassa a sziesztát, és különben is mit képzelek én magamról, hogy itt csesztetem, szabad országban élünk, mindenki oda fekszik le, ahova csak akar (na jó, a végét már hozzáköltöttem, ha nem lenne egyértelmű). Meglepő reakció volt, annyi szent, nem is reckíroztam tovább a dolgot, úgyhogy némi nevetgélés (és fotózkodás eheh) után ott is hagytuk, és felmentünk a városba meginni pár sört. Ezzel végezvén fél kettő környékén bandukoltunk hazafele, és már messziről láttuk, hogy barátunk (akiről akkor ráadásul még azt hittük, hogy lány) még mindig ott pihenget, ámde már arccal a föld felé. Elmentünk mellette, bementünk hozzánk, majd egy pár perces kupaktanács után újra kimentünk hozzá látogatóba. Ekkor már a löködésre se reagált, és lehetett hallani, hogy elég nehezen kap levegőt, így úgy döntöttünk, hogy a mentőhívás lesz a legmegfelelőbb megoldás a problémára. Fel is hívtam őket szépen, elmeséltem, hogy egy leánygyermek itt ismerkedik a Földanyával (tuti, hogy szereti a U2-tól a “Tryin’ To Throw Your Arms Around The World” című számot), és nem reagál a külső ingerekre. Mondta a diszpécser bácsi, hogy küldik a mentőt, meg hogy maradjak a helyszínen. Ebben maradtunk, és már épp’ várakozó álláspontra szerettem volna helyezkedni, amíg kiérnek a piroskabátos barátaim, amikor delikvensünk egyszer csak nekiállt felkelni a földről. Ekkor kezdtem el ordítani vele, hogy “bazmeg, ha már mentőt hívtam hozzád, akkor maradj fekve!!”, de ő nem törődött velem, és végre-valahára felegyenesedett. Szemében nem túl sok értelem csillogott, viszont a motorikus reflexei – az agyával ellentétben – még működtek, és egyből nekiállt reszketni, mint a kocsonya. Ekkor gyorsan felhívtam a 104-et megint, elnézést kértem a téves riasztásért, majd közöltem, hogy nincs szükség a mentőre, mivel a hölgy valószínűleg meghallotta az öngyógyító transz egy kevésbé mély szakaszában, hogy kikkel beszéltem telefonon, és úgy döntött, hogy inkább feltápászkodik ahelyett, hogy az amúgy is remek estéjét egy gyomormosással koronázza meg. Ezután ott álltunk a lámpa bűvkörében négyen, lehelletünk ködpamacsokként szállt a levegőben, és csak a versenyzőnk fogának vacogása törte meg a csendet.

- Haza tudsz menni? Hol laksz? – kérdeztem tőle.

- Hallod… nem bírok menni – válaszolta.

- És akkor most mi lesz?

- Öö… van még ötszáz forintom. Van ilyenkor még taxi?

- Passz, nézzük meg! – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy megnézzem a neten a pápai taxisok telefonszámait. Persze nem jártam sikerrel, viszont a frissen megmentett barátunk egyre jobban didergett, így hirtelen ötlettől vezérelve felszólítottam, hogy jöjjön be hozzánk, hogy addig is ki tudjon kicsit olvadni, amíg kerítek egy elérhetőséget.

Innentől kezdve már kevésbé volt izgalmas a sztori: bementünk, leültettük, lehúzta a fejéről a kabátja csuklyáját, és kiderült, hogy ő igazából egy tizenhat éves forma szakmunkástanuló fejű srác, főztünk neki bögréslevest, kerítettünk neki taxit, és amíg vártuk, hogy megjöjjön megbeszéltük, hogy a CS1.6-ban csalni csúnya dolog, és ő sose szokott. Azért volt valami szürreális abban, hogy hajnali háromkor a konyhánkban mutogatom egy félig összehányt ruhájú vadidegen tinédzsernek (akinek még a feje is össze volt zúzva, mert valami haverja megverte) a Minecraft-pályámat Végül még megköszönte, hogy segítettünk neki, majd kisétált a taxihoz. Néztük az ablakból, ahogy beszáll (egy pillanatig félő volt, hogy a sofőr nem engedi be az autóba ilyen állapotban, de szerencsére nem szívózott), majd lehúztuk a redőnyt asszonnyal, egymásra néztünk, és megegyeztünk abban, hogy ezek után tutira a mennyországba fogunk kerülni Tamás barátom mondjuk máshogy vélekedett: szerinte ezzel a lépésünkkel kivívtuk Isten haragját, mivel nem hagytuk, hogy a természetes szelekció elvégezze amit el kell, de ez természetesen poén volt a részéről. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ha egyszer egy arconpörgős este után majd leteszem magam pihengetni a nulla fokban a Természet lágy ölén, akkor engem is megtalál majd valaki, és felnyalábol a talajról – vagy legalább hív rám egy mentőt, hogy végre én is átélhessem a slagos gyomormosás semmihez sem hasonlítható élményét

A hosszú hétvégének a nagy részét gyönyörű fővárosunkban csatangolva töltöttem el, és egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a pesti, mint olyan egy külön állatfaj. Persze ezt csak szubjektív benyomásaim alapján tudom mondani, de ha megpróbálnám tudományosabb alapokra helyezni a kérdéskört, akkor is tudnék érveket felhozni. Kezdjük azzal, hogy összehasonlítjuk egy kisebb településsel, és ilyenkor érdemes jó nagy eltérésekben gondolkodni, mert szemléletesebben fog látszani a különbség (biztos van ennek a módszernek valami neve is, én gyakran “használom”), szóval vegyünk egy pár száz fős falut, és nézzük meg, hogy miben térnek el egymástól. Kapásból vehetjük az egyik legnagyobb differenciának a lélekszámot: Pesten körülbelül kétmillióan élnek (nem véletlenül született meg valamikor 8-10 évvel ezelőtt a Burzsoá Nyugdíjasok nevű khm… meglehetősen alternatív formáció előadásában a ‘Bunkó Pestiek‘ című szerzemény, amelyben hosszasan elemzik, hogy vízfejű az ország, meg hogy a pestiek mennyire kivételezett helyzetben vannak minden szempontból), míg a postban ellenpárként funkcionáló faluban – ahogy az előbb már említettem – mondjuk 500-an. Míg Pesten senki nem ismer senkit (túlzásnak tűnik, de mindjárt kifejtem, hogy ezt hogyan értem), addig falun elég ha az ember egyszer csinál valami hülyeséget részegen (végighányja mondjuk a helyi 2 sz. Szövetkezeti Italbolt pultosát) azt másnap már az összes vénasszony tudja a házak előtti padokon üldögélések során a fénynél gyorsabb információ-áramlásnak hála. A senki nem ismer senkit témára visszatérve: ezt arányaiban tessék érteni: szerintem ha egy átlag pesti emberke kapcsolati hálóját, ismerőseinek számát a kétmillió vele egy településen lakó emberre vetítjük, majd ugyanezt az arányt megnézzük mondjuk falun (de beszélhetünk egy Győr méretű városról is akár), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy egy fővárosi teljesen más közegben, az idegenekkel más mélységű szociális kapcsolatok által érintkezve éli le a kis életét. Csak egy példa: a példámban szereplő faluban nem kell féltenie az embernek a pénztárcáját, nyugodtan tarthatja a farzsebében, míg ez egy zsúfolt Combino-n utazva azért nem mondható el.

Térjünk vissza egy kicsit az idősebb korosztályra! Mindamellett, hogy le a kalappal a néni előtt, azért a következő videómban látható viselkedés vidéken elég szürreális lett volna, míg a Deák Téren (asszem) vasárnap kora délután senki nem rökönyödött meg ezen:

Igen, akit a háttérben lehet hallani, hogy röhög az én vagyok (meg jóapám )

Ezért mondom, hogy a pesti egy külön állatfaj! Teljesen más életstílust, felfogást, stressztűrő-képességet igényel az, hogy az ember huzamosabb időt eltöltsön ebben a büdös, zajos, zsúfolt, kicsit félelmetes, ámde mégis pörgős nagyvárosban. Nekem az a két nap amit lehúztam ott most jó néhány évre elég lesz megint: szabályosan sokkolt az, hogy mennyire rohadtul zsúfolt az egész (persze itt a Belvárost értem, de ha vesszük mondjuk Fehérvár központját akkor is nagyságrendekkel kevesebb az ember/négyzetméter érték, megyeszékhelység ide vagy oda).

Aztán volt még egy sztorim: vasárnap éjszaka épp’ a Deák Téren kóvályogtunk (amiről én szentül hittem, hogy az az Oktogon ), és összefutottunk egy csapat helyi fiatallal. Kettőnek taraja volt, meg volt velük 3-4 elég kövér szakadt harisnyás igazi punkcsaj is, abból is a csúnyább, és butább fajta. Mivel én fiatalabb koromban sokat jártam ilyen arcok közé, ezért szóba is elegyedtünk velük (engem mondjuk főleg az érdekelt, hogy merre van a Nyugati, mert oda akartam rendelni a taxit, hogy végre hazamenjünk a szállásra), megpróbáltak letarhálni (kaptak 50 forintot ), majd előtört belőlem a riporter, és megkérdeztem, hogy milyen Pesten fiatalnak lenni. Körülbelül 3 perc kellett ahhoz, hogy a csávó kifejtse nekem, hogy hernyózott (nem, nem kertész volt, meg fát nevelt, ez a szlengben a heroin neve), meg hogy már két éve leállt, mutogatta is nagy büszkén a könyökhajlatait, hogy nézzem, eltűntek a tűnyomok már róluk. Ugyanez a sztori falun elképzelhető lenne?! Ugye hogy nem

Szóval érdekes tapasztalat volt ez a két nap a Nagy Faluban nna. Láthattam embereket a kapualjakba bekucorodva magzatpózban aludni, szemtanúja lehettem ahogy egy cigány nő ordít a palijával(?) a villamoson (legalább a kutyájuk aranyos volt), mellettem csattant egymásnak két autó az egyik hat-nyolc sávos belvárosi úton, és persze átélhetettem azt a feelinget, amit csak egy Budapest nagyságú város adhat: az utcán capoeirázó fiatalok, az egyik parkban szambázó párok(!), a város közepén a fűben monokiniző lányka (csak hogy lehűtsem a kedélyeket: hason feküdt), a Duna-parton koncertező alternatív zenekarok mind olyan benyomások voltak, amik máshol nem érhettek volna, csak egy ilyen nagyvárosban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy két nap épp’ elég volt nekem ebből, és erről nem is a város zaja, bűze, zsúfoltsága tehet, hanem a benne lakó emberek az enyémtől totálisan eltérő stílusa, életszemlélete. Persze lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, de ez már régóta fogalmazódik bennem, nem csak a hétvégi tapasztalataim mondatják velem: a pesti az egy másik állatfaj. Nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb, de mindenképpen más. Szoknom kéne őket, ha fel kéne valamilyen okból költöznöm közéjük.

Tegnap este azon filózgattam szobám félhomályában – miközben a párkányomat verte a friss tavaszi eső, csak hogy még költőibb legyek -, hogy minek köszönhető az, hogy egyes bloggereknek elég csak azt bevakkantani az oldalukon, hogy fapapucs, vagy brekeke, és egyből jön vagy harminc komment lereagálandó ezt a megnyilatkozásukat. Persze a kommentek száma nem feltétlenül mérvadó, látom én is a látogatottsági statisztikáimat, és tudom, hogy sokan olvastok, de mégis… Miért van az, hogy egyesek olyan irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy ha netán néhanapján publikálnak egy értelmes gondolatot (esetleg olyasmit, ami megoszthatja az olvasóit őszinteségével, nyers stílusával, esetleg inkorrektségével), akkor kommenthegyek keletkeznek, amelyekben az olvasók tucatjai fejtik ki a véleményüket a cikkről, és a többi hozzászóló álláspontjáról? Bármennyire is költőinek tűnik a kérdés (és akár itt el is nyisszanthatnám a postot a levegőben hagyva megválaszolatlanul), de nem az: tisztában vagyok azzal, hogy mi tesz egy bloggert igazi gondolkodóvá, akinek megnyilatkozásait tömegek olvassák, és reagálják le – akár komment formájában, akár Google Reader-es/Facebook-os/akármis megosztás formájában. Amúgy nagy fájdalmam, hogy nem tudom trackelni azt, hogy milyen megjegyzéssel osztják meg a postokat az olvasóim a fent említett szolgáltatások segítségével, és sajnos egyelőre úgy fest, hogy nem is született megoldás ennek áthidalására – a ‘Share with note’, és társai sajnos a blogon születő kommentek számát csökkentik minimálisra, bár – pont a követhetetlenségük okán – lövésem sincs, hogy hány postomat gondoltátok megosztásra érdemesnek, a hozzájuk fűzött kísérőszövegekről (“ez a csávó mekkora egy pöcs”, “mennyire durva már ez!”, “ez azért már tényleg felháborító, hogy mer ilyet leírni?”, és társai) nem is beszélve. Sebaj, térjünk vissza jelen vizsgálódásom fő tárgyához: milyen módon lehet nyüzsgő, kommentelőktől hemzsegő blogot csinálni? Természetesen az, hogy nagyjából tudom a módszert bőven nem jelenti azt, hogy valaha is el fogok jutni arra a szintre, hogy naponta több száz, esetleg ezer egyedi látogató vonzzon a blog, de – hihetetlenül őszinte leszek: ez a távlati célom. Nem a reklámbevételért, nem azért, mert kisebbségi komplexusból adódó megalomániám van (akik ismernek tudhatják, hogy nem szeretem másokra ráerőltetni az akaratom), nem azért, hogy én legyek a jani… egész egyszerűen szeretném, ha sokan visszajárnának olvasni engem. Úgy gondolom, hogy egy sikeres blogger ismérvei a következők:

1. csinálja régóta: a legtöbb esetben fontos az, hogy évek óta rendszeres időközönként jelentkezzen valami új okossággal az ember. Minél régebb óta feccöli bele szabadidejének jelentős hányadát valaki az oldalába, annál nagyobb az esélye annak, hogy sok ember találjon rá akár keresőmotorokon, akár más oldalakon keresztül.
2. írjon jól: ez az, amin nekem is van mit fejlesztenem… ha valakinek utánozhatatlan a stílusa, egyedi, és főleg szellemes, akkor akár rövid idő alatt is begyűjthet tetemes mennyiségű rendszeres olvasót – az, hogy sikerül-e fenntartani a színvonalat, és megtartani őket már más kérdés.
3. legyenek saját forrásai: ez lehet valami primőr külföldi oldal, amelynek cikkei alapján írhat relatíve friss hírekről (én is folyamodtam ehhez a módszerhez pár hónapja), de lehet akár a saját kútfő is – vannak bloggerek, akiknek bölcsessége épp elég a sikerhez. Ők azok az emberek, akik vannak annyira értelmesek, hogy nincs szükségük az internet, és egyéb médiumok mankójára, mivel a saját életükből is képesek olyan okos következtetéseket levonni, hogy az ember leteszi a haját. Kár, hogy némelyikük ezzel túlontúl is tisztában van, és ennek köszönhetően beképzelt, és arrogáns.
4. legyen hasznos: akár úgy, hogy egy-egy mondata megragad az emberben, akár úgy, hogy beszámol olyan oldalakról/programokról/módszerekről, amelyek megkönnyítik az ember életét. Vannak, akik a blogjukat erre teszik fel – nem is rossz hatásfokkal. Kár, hogy az effajta tematika arra vezet, hogy csak az információk miatt látogatnak vissza az olvasók, az író személye senkit sem érdekel, pláne a gondolatai.
5. legyen konkrét elképzelése arról, hogy mi a központi téma: a tematika nagyon fontos, és ez pont egy olyan aspektus, ami nálam hibádzik. Ha megnézzük a “nagyokat”, akkor azt látjuk, hogy minden jól futó blog egy téma köré szerveződik, legyen az a BKV, a politikusaink, a geek-témák, a gagyi számítógépes játékok, vagy akár a falusi élet szépségei. Aki keveri a témákat össze-vissza (versre forráskód, esetleg társadalomkritikára pózolj fasszal kép ), annak szembe kell néznie azzal, hogy nem fog tudni kialakulni egy egységes olvasótábor. Mint már említettem ezzel én is tisztában vagyok, de nem akarok és nem tudok egységesíteni, így csak azokat kötheti le az oldalam hosszú távon, akik – hozzám hasonlóan – imádják a számítástechnikát – a retro-t is beleértve -, enyhén szentimentálisak, továbbá kívülálló anarchistaként szemlélik a politikát
6. legyen jó a marketingje: a blogolásban az a jó, hogy néha cégér nélkül is kapós lehet a bor, ha igazán jó: ha valaki nem fordít figyelmet a SEO-ra, meg a közösségi oldalakon való részvételre még előfordulhat, hogy idővel rengeteg olvasót fog vonzani nap mint nap a blogja. Ez persze a rögösebb út, ami hosszabb távon fizetődik ki, és csakis és kizárólag minőségi blogolással járható: aki nem ír fogyaszthatóan, és jól (na ez megint egy megfoghatatlan, és nagyon relatív fogalom… kinek mi a jó?), azt soha nem fogják “felfedezni” az emberek, bár ilyen esetekben a fenti módszerek is csak egy-egy beeső látogatót eredményeznek, akik – miután konstatálják, hogy a blog tartalma nem izgalmas/hasznos/stb – többet vissza se néznek majd. Klasszikus példa a saját tapasztalataim alapján a “pornó” (súlyosabb esetben “pórno”, esetleg “nagy csöcsök”) szóra kereső netezők, akik szerintem egész gyorsan bezárták az oldalamat, miután találkoztak ezzel a postommal Én azon a véleményen vagyok, hogy haladni kell a korral: ha most épp az a divat, hogy mindenki fészbúkozik, akkor igenis érdemes megjelenni ezen a felületen. Nem gondolom cikinek, meg méltóságomon alulinak (:) ) azt, hogy minél kényelmesebbé teszem a Google-nek, Bing-nek és társaiknak, hogy robotjaik feltérképezhessék az oldalamat, mint ahogy azt sem, hogy igyekszem minél jobban kihasználni a Facebook lehetőségeit. Ami viszont örökérvényű igazság – és ezzel csak ismétlem magam: hiába a legjobb találati eredmény, a sok fizetett hirdetés, ha maga a “termék” nem felel meg a fenti pontjaimnak.

Szerintem ezeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy valaki sikeres blog tulajdonosa lehessen. Persze biztos lehet még bővíteni a listát, de a lényeg mégis ez: sok munka, türelem, és alázat. Ennyi kell, a többi sallang.

Mivel a legtöbb ember csak csodálkozik, akinek elmondom, hogy a Google minden adatot eltárol, amit a használata során az ember megoszt vele (persze csak ha be van jelentkezve), így következzék egy kis villámtréning:

Első lépés:

a google.com kezdőoldalán jobb felső sarokban katt oda:

Második lépés:

adja magát, katt a linkre:

Harmadik lépés:

adjuk meg újra a fiókunk jelszavát (biztonsági óvintézkedés, mivel ezek elég privát adatok)

Negyedik lépés:

döbbenjünk le, hogy mennyi mindent meg tudunk nézni, köztük a Gmail-es statjainkat, a Youtube-os aktivitásunkat, a Picasa-albumainkat, a Buzz-os dolgainkat, és – legfőképpen – hogy mikre kerestünk rá a Google-ben akár évekre visszamenőleg is!

UPDATE:

a keresési előzményeket pl. itt találjuk:

Ha nincs ilyen menüpont annak az lehet az oka, hogy eddig le volt tiltva a funkció, viszont akárhogy kerestem ilyen opciót nem találtam, csak a fent megjelölt ‘Web’ linken belül volt egy Szünet/Folytatás opció az oldalsávon, amivel ki/be lehet kapcsolni a naplózást.

A végére még egy érdekesség: nekem például így néz ki a 2009 január végi keresési listám:

~ az, amikor emberek pártállástól függetlenül őszintén meglepődnek, és felháborodnak egy olyan ígéret valótlanságán, mint amilyen a FIDESZ 2010-es adócsökkentésről szóló meséje volt. Az ilyen emberek meg is érdemlik, hogy hülyére vegyék őket, kár, hogy az ő naivitásuk miatt kerülhet az ország olyan helyzetbe, amiben a jobboldal dominanciája felboríthatja ezt a demokráciának csúfolt valamiféle egyensúlyt. Nem az a baj, hogy a FIDESZ-re szavaztak (bár én a fanatikus Orbán-hívőket se fogom soha megérteni az már fix), hanem az, hogy újra és újra bedőlnek a tökéletesen betarthatatlan ígéreteknek, és elhiszik, amit a politikusok mondanak. Ha már egyszer ilyen naiv felelőtlen ide-oda vezethető barmok voltatok, akkor legalább ne bégessetek együtt a hivatalból háborgó Mesterházy-val, aki – pártja érdekeiből adódóan, meg hogy a második fordulóban azért még csurranjon-cseppenjen valami – már most kelti a hangulatot a győztes ellen!

Nektek küldeném a következő kis szerzeményt, remélem magatokra ismertek amikor hallgatjátok:

Redline Offside – Kedves embertársaim, avagy “Pusztulj te alávaló söpredék!”

Dalszöveg:

Hiénaként nyálat csorgató, képlékenyen rendeződő fázis
Könnyen mozgósítható, bevethető, megvehető tömegbázis

A csorda szelleme vezérelje utad! Gyerünk, igazodj hadrendbe!
Ha alkalmi vezéred úgy kívánja, bátran marj bele a testembe

Minden apró szellőre egymás ellen zörgő, zúgolódó haraszt
Sakktáblán ide-oda tologatott megannyi sötét paraszt

A fináléra tartogatott, ketrecbe zárt, idomított állat
Nem fogok melléd állni, a kurva anyáddal vessél vállnak vállat

Mert gyűlöllek
Gyűlölöm minden cselekedeted
Arcod, szagod, szavaid, életed
Gyűlölök mindent amit képviselsz
Mert vaktába ugatsz és sosem figyelsz
Hogy csak egy hulla arcára festesz
Hamis, vigyorgó halotti maszkot
Literszámra locsolod magadra
De parfüm nem fedi a dögszagot

Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló “ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal – már sokat emlegetett – második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és – bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet “elkövetni”):

Tovább is van… »

Furcsa érzés kerített hatalmába: olyan mintha rádöbbennél, hogy igazából mindaz, amit megpróbálnak veled elhitetni hazugság, és igazából a rosszak a jók. Olyan érzés, mint a filmek végén, amikor kiderül, hogy az akire végig gyanakodtál ártatlan, és igazából a kedves öreg nénike a szomszédból a gyilkos. Kezdek ráébredni, hogy igazából nem is olyan gonosz a farkas, és igazából nem is olyan ártatlan a bárány… Durva átlendülés, a dolgok a fejük tetejére állnak, mindaz, amit gyerekkoromban hittem mind hamisnak bizonyul, és – valóban megbízható viszonyítási pontok híján – én csak a fejem vakargatom, hogy tényleg az-e az igazság, amire most éreztem rá, vagy csak egy újabb propaganda hatása alá kerültem a régi helyett.

Én alapvetően becsületes embernek tartom magam. Apámtól tanultam ezt, aki – rengeteg hibája mellett – a mai napig kitart az elvei mellett, és igyekszik korrekt lenni azokkal, akik hasonlóan viszonyulnak hozzá. Mégis valahogy nem érzem magam bűnösnek, ha a neten keresztül jutok hozzá valamihez ingyen, és ez szerintem főleg a jogvédő szervezetek inkorrekt, és hazug módszerei miatt alakulhatott ki bennem. A Proart, ASVA, HENT, artisjus és társai sokszor hoztak olyan intézkedéseket, amelyek nyilvánvalóan a megsarcolást célozták, és gyakran olyan érvekre hivatkozva hozták őket, amelyek gyenge lábakon állnak. Ezek közül a legpofátlanabb szerintem az volt, amikor 2009 április 15.-én bevezették, hogy a pendrive-ok vásárlása után is kötelesek vagyunk szerzői jogdíjat fizetni (ez a DVD-kre már régóta vonatkozott akkor), mivel “a pendrive-okon sokan zenéket, filmet és egyéb jogdíjas terméket tárolnak”. Ezzel feltételezik a vásárlóról, hogy nem legális adatok tárolására is fel fogja használni az adathordozót, és szerintem ez – függetlenül attól, hogy ez tényleg gyakori – ellenkezik az ártatlanság vélelmének elvével: már bűnözőnek tekintenek minket mielőtt bármit elkövettünk volna.

A sort lehetne folytatni (kezdve a hihetetlen összegű büntetésektől – amelyeket néhány mp3 letöltése miatt szabtak ki- a jogtalanul sávszélességet korlátozó internetszolgáltatókig), de az élet szinte minden területével kapcsolatban ezt a meghasonulást érzem: döbbenten állok azelőtt, hogy sokkal szimpatikusabb a Jobbik, mint az MSZP, vagy akár a Fidesz (mindezek ellenére nem fogok rájuk szavazni, mert a radikalizmustól, és fanatizmustól a hátamon áll fel a szőr… a kérdés már csak az, hogy kire tudnék?), a Heti Hetestől  is lassan megkeseredik a szájízem, mert néhány évvel ezelőtthöz képest most már majd’ mindegyik adásban belefutok egy-egy olyan mondatba, amitől forrni kezd az agyvizem (ezt a hatást mostanában Hajós András váltja ki belőlem a legjobb hatásfokkal, pedig régen egy értelmes, és elfogulatlan embernek ismertem meg… hatalmas tévedés volt), és bizony egyre jobban nyomaszt, hogy meg akarják szabni, hogy mit mondhatunk, és mit nem. A holokauszt-tagadást ellenző törvényről is – a már sokszor emlegetett – Orwell 1984-e jut az eszembe, és én zsigeri undort érzek minden iránt, ami az abban leírtakra kicsit is emlékeztet. Eszembe se jutott volna bármikor is azt mondani, hogy a zsidókat nem is irtották ki milliószámra, de az, hogy erőszakkal kényszerítenek arra, hogy ne jelenthessem ki az ellenkezik mindennel, amiben hiszek!

Hányingerem van attól, amikor korlátoznak a szabadságomban, amikor azért büntetnek amit el se követtem, és főleg attól, amikor megpróbálják az agyamból kimosni a – szerintük – eretnek gondolatokat. A nagyipari agybutítással igencsak jó munkát végeznek: a generációm nagy részét egész egyszerűen nem érdekli az, ami körülöttük történik, és ez alatt érthetjük az egész világot, de akár csak a szűkebb értelemben vett országot. Ezt valahol a neten olvastam, és egyetértek vele: az átlagember addig nem fog utcára vonulni, és átvedleni forradalmárba, amíg tud enni adni a gyerekének, és van fedél a feje fölött. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenképpen látni akarom, hogy a nép utcai harcokban elfoglalja a fővárost a karhatalommal véres összecsapásokba bonyolódva, de egy minimális rálátás szükséges lenne mindenki részéről. Ismerek olyan srácot, aki azt válaszolta nekem nemrég arra a kérdésemre, hogy “téged érdekel kicsit is a politika?”, hogy “amíg van metál, meg pia addig nem”. Nem akarok mindenkiből index-fórumokon észt osztó pártkatonát nevelni, de ha mindenki így fogja fel, annak előbb-utóbb az lesz a vége, hogy szépen beterelnek mindenkit a karámba, és ott bizony nincs metál, nincs pia, csak szorongás, és depresszió van, hogy mikor jön érted a nagy fekete autó…

Ijesztőnek tartom ezt a dekadenciát, és beleszaromságot. Nem tudom, hogy ez tényleg annyira általános hozzáállás-e a fiatalok között, mint ahogy én gondolom, és tapasztalom, de ha igen, akkor kurva nagy szarban vagyunk. Erről persze a magyar politikai elit is vastagon tehet: elérték azt, hogy az emberek megpróbálják minél jobban kizárni az életükből azt, amit ők politizálás címszóval művelnek, és csípőből ignorálnak mindent, ami kívül esik a “rezsi – kaja – család – meló” négyesen. Állítólag pl. Svájc ilyen még: ott az emberek szintén nem vesznek tudomást a kormány és az ellenzék csatározásairól, de más az okuk rá: ott nincs szükség erre, mert megy minden flottul, nem emelkednek hihetetlen ütemben a közüzemi szolgáltatások árai, és ellentétben velünk nem hever romokban a közegészségügy, és az oktatás.

Remélem, hogy nincs igazam, és csak a magyarokra jellemző kincstári pesszimizmus beszél belőlem. Ha viszont ráéreztem a jelenlegi helyzetre, és tényleg birkákat nevel az állam, akiket az orruknál fogva húzkodhat jobbra-balra… nos, akkor vége lesz az álomnak, és iszonyatosan kellemetlen lesz az ébredés.

UPDATE:

Az ITHAKA WIP2009 [1] tavaly tavaszi felmérése szerint az MSZP szavazók körében az internethasználók aránya jóval átlag alatti, míg a Fidesz szavazók esetében átlagos, a Jobbiknál pedig jóval átlag feletti.

/forrás/

Ez azért lehet, mert a Jobbikosok – a netnek hála – tájékozottabbak? Vagy pont a régóta neten lógó emberek az így szerzett tájékozottságuk okán fognak a Jobbikra szavazni? Esetleg arról van szó, hogy a szóban forgó pártnak sokkal erősebb az online propagandája, és emiatt lettek ezek az emberek a hívei? Tipikus tyúk, vagy a tojás volt-e előbb kérdés…

UPDATE2:

azt a problémát, ami miatt írtam a postot már mások is észrevették, sőt mocskos jó dalszöveggel elő is adták:

Redline Offside – A kisebbik rossz probléma

Látszat biztonság,
Látszólagos kontroll a saját jövőd felett
Uralni véled a helyzetet, mely döntésre kényszerít de gondolkodni nem tanít meg

Saját álláspontod csak látszólag sajátod,
Rossz és rossz között a kevésbé rossz csak egy mondvacsinált szempont
Gondosan befektetett bizalmad felhasználható ellened

Szabadságod nem váltod meg
De meghajtod fejed
És mégis úgy érzed nyugodt lelkiismereted
De nem gondolsz bele
A legjobb barátod ellenséged ellensége
Mint aki nincs ébren
Egyezkedsz egy boldog szabad jövő reményében
Nem kaphatod meg
Kompromisszumokkal szabadságod nem váltod meg

Ma futottam bele először abba a problémába, hogy hirtelen leküzdhetetlen késztetéstől vezérelve muszáj volt felvennem a feedolvasómba egy blogot. Pontosabban blogszerűséget. Illetve valami összehordott pársorosokból álló valamit. Mindegy, nem tudom behatárolni az oldalt, de olyan stílusa van az alkotójának, hogy kis híján telibeköptem a monitort az épp számban tartott korty kávéval az előbb, úgy röhögtem. Csak néhány klasszikus a teljesség igénye nélkül:

az elnöknek a feher házban milyen budija lehet
bemegy obama
és banán meg lián mintás tapéta a budiban
hogy otthon érezze magat
es tudjon szarni

épületes párbeszéd két fáradó éjszakai műszakostól:
kapitány: “kéne ide egy kacsa.”
vincent (néz ki a fejéből): “minek? hogy hápogjon itt nekünk?”
kapitány: “nem, hogy belehugyozhassunk, és ne kelljen folyamatosan wc-re járni”
vincent: (felvillan a kis lámpa): “jjjjjjaaaaaaaaaaa”

ismét remeket álmodtam. álmomban volt egy csodatévő gumikrokodilom, ami mindig meghalt, és ekkor vizet kellett csöpögtetni rá, hogy feléledjen. de minnél többször halt meg, annál ratyibb formában született újra, a végén, emlékszem, már celofánból volt összeragasztgatva, és nyomokban sem emlékeztetett egy rendes gumikrokodilra. ekkor asszem elsírtam magam, és felraktam a szekrény tetejére.

most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?

(Az utolsót speciel a következő a következő kísérőszöveggel osztottam meg Google Reader-ben a “nem baj, hogy nem értünk egyet, amíg ezt kulturáltan hozzuk egymás tudomására” elv jegyében: hülye seggfej, nem mindenki olyan idióta, hogy csak azért szarrá fagyjon a biciklin, hogy megmutassa másoknak, hogy ő a faszagyerek )

Szóval mókás a srác(ok?) stílusa, sokat lehet nevetni ezeken a kis nüansznyi okosságokon. (Megintcsak zárójelben: én is tervezem, hogy az oldalsáv berkein belül valahogy létrehozok egy alblogot, ahol a hasonló pársorosaimat meg tudom osztani a nagyvilággal, amelyek ahhoz kicsik, hogy post legyen belőlük, de ahhoz meg túl fajsúlyosak, hogy csak úgy hagyjam őket elfelejtődni.) Az oldal mondjuk a minimális, és az igénytelen közötti bizonytalan határvonalon egyensúlyoz (már ami a design-t illeti), de annak fényében, hogy feldobta a napomat ez nem is zavar annyira.

Az már annál inkább, hogy még RSS feedjük sincs! Komoly kutatómunkával se tudtam semmi feedszerűséget felkutatni, így más megoldás után kellett néznem. Opcióként persze ott van az is, hogy bizonyos időközönként visszanézek az oldalra – mint a sötét kilencvenes években -, de ez valljuk be nem túl elegáns megoldása a problémának. Ehelyett elővettem a Feedity nevű remek weboldalt a tarsolyomból, amely arra szolgál, hogy feedet generálhassunk segítségével akár a legszimplább statikus html-oldalból is!

Nézzük csak meg hogyan is működik:

első körben megadjuk az oldal URL-jét, amiből szeretnénk feed-et csináltatni:

Ezután következhet a dolog trükkösebb része: meg kell értetni a generátorral, hogy melyik post hol kezdődik, meg egyáltalán milyen elvek alapján akarja tagolni a feedet. Alapfelállásban “megpróbál” egy ésszerű tagolást létrehozni, de ez sajnos esetünkben nem sikerült neki, mivel a bal oldali hasábban kb. 10-15 helyett mindössze egy bejegyzés figyel:

Ezen lehet segíteni, bár némi trükközést igényel: tessék megnyitni a céloldal forrását (jegyzettömb, Notepad++, akármi megteszi), majd tessék keresni olyan tag-eket, amelyek segítségével az oldal a bejegyzések elejét, és végét jelöli! Az én példámban egy-egy post így nézett ki:

 name="4797123">&nbsp;</a><br>
<p>most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?</p><br>
<span><a href=mailto:enbaKUKACc2.hu?subject=e?>vnsznt </a> :: <a href="http://enba.freeblog.hu/archives/2010/02/22/4797123/">
23:11</a></span></div>

Látható, hogy minden egyes bejegyzést egy <p> tagpár fog közre, így ezek segítségével megmondható a Feedity-nek, hogy melyik hol kezdődik, és ér véget. A fenti shoton is látható ‘Advanced Refine’ opcióra kattintva meg is adhatjuk neki ezeket az információkat:

Ezek után már csak a művünk kategóriáját kell beállítani (amire nem tudom miért van szükség, mindenesetre kötelező), majd a “Get feed’ gombra kattintva máris megkapjuk a frissen elkészült hírfolyamot. Az általam ily módon összetákolt alkotás – bár messze van egy “normális” feed rendezettségétől – mégiscsak alkalmas arra, hogy olvasónk segítségével láthassuk, ha friss post kerül ki, és ne kelljen pár naponta visszanéznünk esetenként potyára.

A fenti példa során generált feed-et ide kattintva érhetitek el. (Amúgy mi az a petimalac? )

UPDATE:

bachterman megint tájékozottabbnak bizonyult nálam: rávilágított, hogy a /feed kitételt a freeblog-os URL-ek után fűzve megkapjuk az adott oldal hírcsatornáját. Mindent próbáltam, csak ezt nem

Szóval a fenti metódus – ennél az oldalnál legalábbis – feleslegesen lefutott körnek bizonyult, de ha netán összeakadtok olyannal, ami tényleg nem szolgáltat feed-et, akkor még jól jöhet

Leblogolandó esemény történt megint: miután múltkor megfőztem életem első paprikás krumpliját (link) (majd annyira belejöttem, hogy meg is csömörlöttem tőle (link)), tegnap sikeresen összerittyentettem – szintén először életemben – egy jó kiadós adag chillis babot. Természetesen készült róla egy csodálatos sztárfotó, tessék nyálat csorgatni:

Ez lesz a heti kajám terveim szerint, azért csináltam ennyit belőle Ami viszont újabb számolgatásra ösztönzött, hogy épp Dave kollegámmal szereztem be tegnap délben a helyi Tesco-ban a hozzávalókat, és összekülönböztünk azon, hogy megéri-e egyáltalán otthon főzni. Kiszámolta, hogy ha szeretne magának egy kis rizibizit csinálni rántott hússal, akkor sokkal rosszabbul jön ki, mintha ugyanazt megrendelné egy futárcégtől. Próbáltam rávilágítani, hogy ha úgy rendeli, akkor az adott kifőzde profitját is ki kell fizetnie, míg ha alapanyagokból saját maga dobja össze, akkor az sokkal költséghatékonyabb megoldás. Erre ő azzal vágott vissza, hogy egy étterem nagy tételben csinálja a kaját, így megteheti, hogy olcsón adja.

Nem tudtam meggyőzni, mivel nem volt lehetőségem érvekkel, és számokkal alátámasztani a véleményemet. Abban maradtunk, hogy ezt csak úgy lehetne eldönteni, ha kiszámolnánk, hogy mondjuk 25 deka rántott hús + 30 deka sült krumpli mennyibe kerül, ha rendeli az ember, és mennyibe, ha saját maga dobja össze. Mivel mindkét állításnak vannak alapjai (éttermi rendelésnél a nagyüzemi gyártás, míg az otthon megfőzésnél a felár elkerülése csökkent(het)i a végösszeget), így további vizsgálódást igényel annak eldöntése, hogy kinek volt igaza.

Utánanéztem, hogy egy találomra választott futárcégnél mekkora egy adag:

• Hús (nyers állapotban): 12-14 dkg
• Köret: 30-35 dkg

A húsnál fontos megjegyezni, hogy a sütés hatására csökkenni fog a tömege, mivel kiszárad, így a 12-14 dekát vehetjük nyugodtan 10-12-nek. Vizsgálódásunk tárgya legyen mondjuk a rántott csirkecomb plusz majonézes burgonya kombó, mivel ilyet találtam is az említett kifőzde étlapján.

Egyik oldalról az étlap alapján tudjuk, hogy 10 deka húst, és 30 deka köretet kapunk 720 forintért cserébe. Nézzük meg, hogy mennyibe kerülne egy ugyanekkora adag előállítása házilag!

• Egy kiló csirkecomb : 698 Ft/kg, ennek a 14%-a: 98 forint (forrás)
• Egy kiló krumpli : 70 Ft/kg, ennek a harminc százaléka: 21 forint (forrás)
• Majonéz, tejföl, hagyma, liszt, tojás, zsemlemorzsa, őrölt bors, piros paprika, szezámmag, kakukkfű, stb.: összesen legyen mondjuk  150 forint.

Ha összeszámoljuk, akkor 269 forintból(!) kihozható egy ilyen gyerekadag, amit a fentebb említett ételfutár cég 720 forintért szállít ki! A két ár közötti szorzó közel három, szóval szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dave okfejtése nem állja meg a helyét. Még ha olcsóbb cégtől is rendelünk, akkor is biztosak lehetünk abban, hogy 269 forintnál drágábban fogják kiszállítani, szóval hiába csinálják nagyüzemben, ha az ebből adódó kisebb előállítási költség dacára nagy árréssel árulják a kaját a jónépnek.

Konklúzió: tessék főzőcskézni! Időtöltésnek is jó, tanul is az ember belőle, és olcsó: a fenti adag chillis bab (egy kiló lapockából ) nekem összesen kb. 1500 forintomba került, és egy hétig fogom enni! Persze úgy csütörtök-péntek környékén várható a post, hogy megutáltam, de nem ez nem tántoríthat el tőle, maximum főzök majd egy jó kis paprikás krumplit, hogy meglegyen a változatosság