Ráktalicska

- kiáltott fel egy fejes az Electronic Arts-nál, és – a meeting többi résztvevőjének lelkes tapsviharától övezve – bepötyögte a projektorra kötött laptopjába ezt a linket. A tapsvihar elült, és az öltönyös arcok sorain az elképedés söpört végig. Hosszas hallgatás után egyikük nagyot nyelt, és kicsit remegő hanggal megkérdezte:

- Na de főnök! Ez nem csak a Tiberian Dawn, amivel már a kutya se játszik, hanem a Red Alert és a Tiberian Sun is, ráadásul a Firestorm kiegészítővel együtt! Ezeket is csak úgy ingyen letölthetővé akarjuk tenni?

A vezéren látszott, hogy nem örül annak, hogy valaki egy ilyen kérdéssel megzavarja a bejelentés ünnepélyességét Bosszúsan rávillantotta szemét az okvetlenkedőre, majd – némi hatásszünet után – dörgedelmes hangon rákezdett a kioktatásra:

- Jamie… talán elkerülte a figyelmedet, hogy március 16.-án kiadjuk a Command & Conquer sorozat negyedik részét! Tudod, az az a játék, amin a programozóink már hónapok óta dolgoznak, és több százezer dollárt fektettünk bele, ha még nem vetted volna észre!

- Igen, ezt tudom, de… – vágott közbe Jamie, aki egyre nyilvánvalóbban lett volna szíve szerint akárhol máshol a langymeleg meeting room helyett.

- Nincs de! Szerinted hogyan csináljunk hírverést neki? Majd te kiállsz a sarokra szórólapokat osztogatni, hogy jobban fogyjon?

A többiek halk kuncogással nyugtázták ezt az elmésséget. A vezér folytatta:

- Mit gondolsz, hogyan érhetnénk el, hogy a sok agymosott idióta blogger a gépe előtt görnyedve rólunk írjon ajnározó postot, amiben linkeli ezt a letöltőoldalt, amin eléggé eltéveszthetetlenül ott virít a negyedik rész előrendelésére mutató link is? Szerinted van jobb módszer ennél?

- Nem főnök, ez tényleg jó ötlet… d-de nem adunk túl sokat cserébe egy kis reklámért?

A fejes arcvonásai hirtelen megmerevedtek, majd szája keskeny csíkká szűkült össze. Egy darabig nézte beosztottját, szeméből megvetés, és bosszúvágy sugárzott, majd hirtelen – mintha álomból ocsúdna – elfordította tekintetét róla. Végigpásztázta hallgatósága többi tagját, majd látszólag nyugodtan ezt mondta:

- Köszönöm uraim, a meeting ezennel véget ért. Megkérem önöket, hogy a brand Facebook-profilján, és a Twitteren is tegyék közhírré ezt a bejelentést. Az időközben felmerült hm… aggályokkal – szúrós pillantás Jamie felé – pedig kérem ne foglalkozzanak túlzottan!

Jamie-t ezután két nappal kirúgták (“sajnálom pajtás, válság van”), a március közepén esedékes megjelenést pedig – a vezér terveinek megfelelően – a sok játékfüggő kocka pedig épp eléggé előkészítette ahhoz, hogy nagyot kaszáljanak rajta. Két örök igazság is újfent bebizonyította időállóságát: az egyik az, hogy nincs jobb reklám annál, amikor az emberek egymás között terjesztik a hírt, a másik pedig az, hogy ne mondj ellent a főnöknek, mert igen könnyedén az utcán találhatod magad…

Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló “ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal -- már sokat emlegetett -- második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és -- bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet “elkövetni”):

Tovább is van… »

Vannak játékok, amelyek készítői valamire nagyon ráéreznek. A sok meeting, brainstorming, és értekezlet, amelyek során fejüket összedugva megpróbálnak valami egyedit, és szórakoztatót kitalálni néha meghozza a gyümölcsét, sőt ha a sok fejtörést némi LSD-vel/gombával is párosítják akár mérföldkő is lehet a játékok történetében amit letesznek az asztalra. Ezt a receptet követhették a 2K Games fejlesztői is, mivel a 2007-ben megjelent Bioshock című játékuk minden porcikájából érződött a közös agyalások alatt elfogyasztott kábítószerek hatása, melynek eredménye egy elborult, groteszk, és egészen egyedi hangulattal megáldott műremek lett. Az alapsztorija az volt, hogy repülőgép-balesetet szenvedünk a nyílt óceán felett, amelyet -- természetesen -- csak mi élünk túl. A nagy csobbanás után a víz tetején égő kerozin lángjain át egy magányos szigeten álló világítótornyot veszünk észre Odaérve aztán egy búvárharangot találunk az épületben, melybe beszállva megindulunk a titkokat rejtő mélység felé. Az első vizuális katarzis ezután következik: az óceán sötétjéből egy komplett nagyváros bontakozik ki világító reklámokkal, felhőkarcolókkal (bár ebben az esetben meglehetősen képzavargyanús így hívni őket), amelyek között halrajok cikáznak. A lenyűgöző belépő után -- a harang bedokkolását követően -- szemtanúi lehetünk egy brutális gyilkosságnak, majd elszabadul a pokol, nekünk pedig egy célunk marad: valahogy túlélni, és kideríteni, hogy ki áll a hátterében annak, hogy ez az eredetileg virágzó művészeti központnak szánt város a pokol földi színterévé változott.

A játék sikere nagyon sok összetevőnek, és nüansznyi apróságnak volt köszönhető: elsősorban -- engem legalábbis -- az a hangulat ragadott meg, amelyet FPS-ben még nem éreztem: mivel a játék egy vízalatti városban játszódik, így a készítők hatalmas ziccert kaptak a környezet kialakításánál, amit szerencsére ki is használtak: a fény-árnyék hatások -- az ablakokon túli kékségnek hála -- egészen sejtelmessé tették a legsnasszabb folyosókat is, és ez a játék volt az első, amiben a víz különféle megjelenési formái szerves részeivé váltak a pályarészeknek: én például percekig bámultam, hogy milyen zseniálisan folyik le a lépcsőfokokon, de említhetném a játék elején azt a jelenetet, amikor a repülőgép roncsának egyik darabja beszakítja az üvegfolyosót, amin épp átkelünk, és hatalmas sugárban kezdi elönteni az egészet a betóduló óceán.

Persze ez még nem minden: a város milliője az ötvenes évek Amerikáját idézte, és ez megnyilvánult az építészeti megoldásokban, a bútorokban, a terminálok kialakításában, amelyekből lőszert/elsősegélyt/plazmidokat vehettünk, sőt az ellenfeleink ruházata is korhű volt.

Egy kis ízelítő az első rész hangulatából (ez a játék első kb. 10 perce)

Ha már említettem a plazmidokat, akkor ejtek is róluk néhány szót: ezek segítségével hősünk különféle emberfeletti képességekre tehetett szert: szórhattunk villámokat, eregethettünk darázsfelhőket, de akár kreálhattunk magunkról egy csalit is, amellyel elterelhettük az ellenfelek figyelmét (á’la Duke Nukem).

Ami igazán zavarba ejtő volt a játékban az nem az, hogy ijesztő, sejtelmes kulisszák között mészárolhattuk a város megzombult lakóit (az, hogy miért lettek azok természetesen szintén alá van támasztva történetileg), hanem az, hogy -- a már említett bélyegnyalós meetingeknek hála -- a kedves programozóbácsik szerepeltettek a játékban egy (pontosabban több, minden pályán van legalább egy) érdekes párost: a Big Daddy-t és a Little Sister-t. Tessék elképzelni egy hatéves forma kislányt, aki egy félméteres injekciós tűvel hullákból szívja a mannát mezítláb rohangászva, miközben egy két és fél méteres böhöm nagy nehézpáncélzattal ellátott testőr védelmezi akár az élete árán is. Az egész nagyon szürreális: egy törékeny kislány, és -- valószínűleg nem emberi -- testőre édes kettesben róják a kihalt folyosókat, és az egyetlen ellenfél, aki igazán kárt tehet bennük mi leszünk A Big Daddy legyőzése nem egyszerű feladat, de utána egy igazán beteg jelenet következik: elkapjuk a kiscsajt, és -- miközben a karjaink között vergődik -- eldönthetjük, hogy mit csinálunk vele: felszabadíthatjuk, de akár ki is facsarhatjuk belőle a manát (amit itt ADAM-nak hívnak) ezzel megölve őt. A második módszer kifizetődőbb, ámde a játék végét is negatív irányba befolyásolja, meg különben is: milyen jófiú már az, aki kislányokat gyilkol?

Ezzel kapcsolatban van egy kedvenc trailerem is, amelyben épp’ megpróbál hősünk egy kiscsajt elkapni… nos, mérsékelt sikerrel:

Ez a páros amúgy volt annyira elborult, hogy cosplay-eseket is megihletett. A következő képen pl. egy Little Sister-nek öltözött lányka látható mi tagadás egész élethű ruházatban:

Ennyit a csodás múltról, nézzük, hogy mit hoz a jövő! Régóta rebesgetik (sőt ha jól tudom az első rész végén még egy sokat sejtető videó is szerepelt egy felnőtt Sisterről, aki ácsorog a tengerparton a lemenő nap fényében a kezében egy Big Daddy babával), hogy készül a folytatás, amely hosszas fejlesztés után idén februárban meg is jelent. Sok mindent nem tudok róla (a már sokszor emlegetett gépmatuzsálemem nem teszi lehetővé, hogy kipróbáljam), de annyi biztos, hogy ezúttal egy hatalmas fúróval felszerelt nagypapa bőrébe bújva kell a kislányokat megmentenünk, és mészárolni a rájuk leselkedő elvadult lakosokat. Finoman szólva jónak tűnik ez is (hál’ istennek a játékvilágra nem igaz a filmeknél tapasztalható egyre csökkenő színvonal, ami úgy az ötödik-hatodik rész környékén éri el a bányászbéka seggét, ld. Fűrész), nagyon jó lenne kipróbálni… Ma is csak a szívem fájdítottam ezzel a videóval, amely az első pálya legelejétől kezdve bemutatja hősünk kalandjait:

Most fogd a pisztolyt, és tartsd a fejedhez.

(A videó folytatása itt!)

A két videó után annyiban egészen biztos vagyok, hogy a készítők megint nagyon jó munkát végeztek, és az elődhöz hasonló profizmussal keltették életre Rapture-t (ez a neve ennek a városnak). Aki teheti, az mindenképpen próbálja ki (az első rész is melegen ajánlott), és írja meg nekem, hogy érdemes-e felvésnem ezt is a végigjátszandó játékok egyre hosszabb listájára!

Végre megint akadt egy játék, ami le tud kötni, és nem az egymás fejbe lövöldözéséről szól multiplayerben. Ritka az ilyen: az újabbak ugye kiesnek a látókörömből technikai okok miatt, a régebbiek közül pedig már mindet végigtoltam legalább egyszer, és velük kapcsolatban csak a tisztelet, és a kellemes emlékek dolgoznak bennem, újra elővenni tutira nem fogom őket (ez alól kivételt képez a GTA Vice City mint örök szerelem, bár ahhoz se nyúltam már vagy 2-3 hónapja).

Bár lehet, hogy az idő azt fogja igazolni, hogy hülyeség amit most gondolok, de jelenleg – látva a trailereket, olvasva a kritikákat – valahogy úgy érzem, hogy hiába tudnám futtatni a legújabb játékokat 1600X1200-ban fullra felhúzva minden grafikai fícsört javarészük akkor se  tudna bekebelezni úgy, mint ahogy a régebbi csodák, amelyeket akár hetekig/hónapokig képes voltam nyüstölni kitartóan. A játékidő is leredukálódott: gondolom marketing-szempontoktól vezérelve manapság maximum 20-30 óra alatt végigvihető szinte bármelyik program, míg a régiek akár 80-100 órán keresztül is szórakoztattak, mire eljutottunk a főellenségig.

Ezért is ért kellemes csalódásként, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy az esti szokásos Urban Terror-ozás helyett a King’s Bounty – The Legend ikonjára tévedtem az egeremmel. Ez hétfőn történt, és azóta nem bírom abbahagyni a játékot, minden szabadidőmet arra áldozom, hogy nyüstölhessem (és ennek köszönhetően minden reggel úgy kelek, mint akit agyonvertek ). Ez annak fényében érdekes, és meglepő számomra, hogy olyan stílust testesít meg, aminek én eddig nem voltam rajongója (sőt: kerültem nagy ívben), most meg elég volt néhány perc arra, hogy beleszeressek. Hihetetlen.

A játék egy régi Commodore-os program kései utódja, és állítólag nagyban hasonlít is rá, bár – szégyen, nem szégyen – én soha nem játszottam azzal (nosztalgiázni vágyók innen tölthetik, fut XP alatt is!). Állítólag ez az 1990-ben kijött kövület is nagyban túlmutatott a kor néha meglehetősen bárgyú játékain azzal, hogy kiforrott harcrendszerrel, sztorival, és fejlődési fával volt megáldva. A rajongóknak mindössze 19 évet kellett várniuk a folytatásra, de – ahogy az alábbi soraimból is világosan ki fog tűnni – nem lehet okuk a panaszra: a régi hangulat megtartásával alkottak egy modern, szép és tartalmas mesét az orosz fejlesztők.

A játék a “lovon ülve kolbászolunk a nagyvilágban, és körökre osztott harcokat vívunk” stílust képviseli, amely – mint már említettem – eddig nem vált a szívem csücskévé: a nagy kardokkal sárkányokat kaszaboló hősöket túl infantilisnek, a játékmenetet pedig túl vontatottnak találtam. Emiatt maradt ki eddig az életemből a Heroes-sorozat anblokk, de ezek után lehet, hogy mégiscsak teszek egy próbát azzal is

Visszatérve a játékra: a szokásos sablonokból építkezik, azaz harcolunk, felfedezünk, lootolunk ezerrel (a kincsesládáktól egyből megindul az ember nyálelválasztása), küldetéseket oldunk meg, és persze megpróbáljuk megmenteni a királyságot miközben egyre komolyabb haderőnek parancsolunk. Rendelkezésünkre áll egy korrekt fejlődési fa, azaz eldönthetjük, hogy milyen irányba akarjuk fejleszteni magunkat. Ezt nagyban befolyásolja az is, hogy az elején a harcos-paladin-varázsló hármasból melyiket választjuk kezdőkarakternek, mivel ettől függően kapunk teret a további fejlődés irányát tekintve: egy varázslóval könnyebb a mágiára gyúrni, míg egy harcos gyorsabban sajátítja el a pusztítás művészetét.

Küldetésekből rengeteg van, amelyeknek nagy része természetesen fakultatív. Némelyik azért kimeríti az “enyhén debil” kategóriát: az egyik például arról szól, hogy emberevő növények támadják meg a békés lakosságot, és minket bíznak meg a főnövény kiirtásával. Kiderül, hogy nem muszáj lemészárolni, mivel hajlandóságot mutatt arra, hogy diplomáciai úton intézzétek el ezt a kis nézeteltérést. Elmondja, hogy neki, és népes táborának csak jól trágyázott termőföldekre van szüksége, ezért kezdték el ellepni a kiskerteket. Ebből egyértelműen következik a teendő: szerezni kell neki egy tehenet, ami majd biztosítja a trágyázást, és ezzel megoldottnak tekinthetjük a konfliktust A zombivá lett molnár esete se semmi, de nem lövök le minden poént, tessék figyelmet fordítani a mellékküldetésekre is, márcsak azért is, mert így lehet gyorsan pénzt és tapasztalati pontokat szerezni.

Bár a főképernyőn csak egy szál lovasként jelenünk meg ez nem fedi a valóságot: seregünk is színre lép mihelyst összeakadunk valami ellenséggel (amelyeket szintén csak egy lény szimbolizál). Érdemes harcba bocsátkozás előtt jobb gombbal megnézni, hogy valóban van-e esélyünk elkenni az ellen száját, vagy sem, mivel ha rosszul mérjük fel az erőviszonyokat, akkor könnyen előfordulhat, hogy kénytelenek leszünk megfutamodni a csatából, ami teljes seregünk elvesztését jelenti. A harc az efféle játékokban már standardnak számító hexagonokbó felépített pályán zajlik, és leginkább a sakkra (kockábbak kedvéért: az Archonra, esetleg Final Fantasy-re) hasonlít: sorban lépünk mindegyik egységünkkel, majd jön a gép, és így tovább amíg az egyik fél el nem fogy, vagy vissza nem vonul. Minden egységünk akciópontokból gazdálkodhat (ez a képernyő jobb alsó sarkában látszik), és addig tud cselekedni, amíg ezek el nem fogynak (aki játszott pl. az UFO-val annak ismerős lehet a szisztéma). A kombinációk végtelen tárházából válogathatunk minden egyes harcban: nem elég, hogy minden egységtípusunk más és más bónuszokkal (és gyengékkel) bír, de a különféle ellőtt varázslatok is csak tovább színesítik a csatákat: például hiába tudna mindenkit lezúzni a páncélozott lovasságunk, ha az ellenség mágusa rászabadított egy félelem- esetleg egy bénultság varázslatot, és mozdulni se tud.

Tájkép csata közben

A játék viszont nem a harcrendszere miatt fogott meg igazán, hanem egy olyan vonásával, ami – ha stimmel – sok mindent hajlandó vagyok elnézni, ez pedig a hangulat. Tündérmese ez, amelynek mi vagyunk a főszereplői! Teljesen bele lehet feledkezni a játék világába: árnyas zöld lombú fák között barangolva pillangók szállnak mindenfelé, miközben a közeli tavacskában halak fickándoznak. Minden szép színes (néha túlzottan is), és az egész képi világból árad a törődés, és az aprólékos kidolgozás. Hatalmas löketet ad az egésznek a remekbeszabott zene, ami pont olyan amilyennek lennie kell: felemelő, békés, és szép. Ilyesmi hangulata volt a Trine című platformjátéknak (amiről még augusztus környékén írtam is, csak sajnos eltűnt egy virtuális fekete lyukban, amikor hirtelen gondjaim támadtak az előző tárhelyszolgáltatómmal), ami eleve nem rossz ajánlólevél.

Bátran ajánlom a játékot azoknak, akik – velem egyetemben – eddig ódzkodtak a körökre osztott fantasy RPG-ktől félvén a vontatott játékmenettől, és a túlbonyolított harc- és fejlődési rendszertől. Ez a gyöngyszem kiváló arra, hogy megismerjük ezt a stílust, és elég hangulatos ahhoz, hogy ne bírjuk egykönnyen abbahagyni!

Linkek:

hivatalos oldal
demo
végigjátszás (és egyéb infók) – ha nem működne innen tölthető a teljes weblap (zippelve)

Van egy James D. Rolfe nevű amerikai úriember, aki hasonlóan önkínzó hajlamokkal van megáldva, mint a mi magyar freddyD-nk: ő is előszeretettel tesztel ganébbnál ganébb játékokat, amelyeket olyan szófordulatokkal gyaláz szét, hogy az embernek rá kell döbbennie, hogy azért az angol nyelv is alkalmas lehet a változatos káromkodásra, nem csak a magyar. Videói persze nem merülnek ki annyiban, hogy a játékból készült felvételekből készült összevágást narrálva szidja a kiválasztott műremeket: gyakran láthatjuk kétségbeesetten rácuppanni a Rolling Rock-os üvegre (amit én is nagyon szerettem, kár hogy már nem kapható itthon), sőt néha speciális effektekkel megtűzdelt átvezető snitteket is alkalmaz, hogy még jobban kiemelje a játék gyenge pontjait (vagy csak hogy feldobja az anyagot). Zseniális az úriember, és ezt már játékokkal foglalkozó portálok is felismerték: most épp’ – ha jól tudom – a Gametrailers.com “foglalkoztatja”. Jellemzően csak 80-as évek közepe-vége felé megjelent retro-játékokkal foglalkozik, és kedvenc platformja a NES, ami a Nintendo kedvelt konzolja volt röpke negyed évszázaddal ezelőtt. Ezen találkozhattunk először Super Mario-val, ami szerintem a mai napig is egy remekmű, de persze készültek a masinára khm… gyengébb eresztések is. Nerd barátunk ezeket alázza a porba stílusosan, és szellemesen mindannyiunk örömére.

Alapvetően nem használ túl bonyolult nyelvezetet (a ‘fuck’, a ’screw this’ meg a ‘piece of shit’ az nagyon megy neki), de ettől függetlenül néha nehezen lehet értelmezni a mondanivalóját. Ezen segített S@ti kollegám, aki vette a fáradtságot, és nekiállt magyar felirattal ellátni ezeket a gyöngyszemeket. Persze ez a munka sok időt, és energiát igényel, Nerd pedig meglehetősen régóta, és nagy gyakorisággal dobja ki friss szösszeneteit (jelen pillanatban van neki 88 darab… teljes, frissülő lista itt), de az általa elkövetett fordítások mennyisége így is impresszív. (UPDATE: most mesélte, hogy ráadásul csak az egy évnél régebbi videókat engedélyezett máshova is feltölteni, így minimum egy éves csúszás mindig lesz.)

Ízelítőnek következzék egy olyan elemzés, ami S@ti-nak (és nekem is) nagy kedvence. Beteg egy játék annyi szent, én speciel végigröhögtem a bemutatását:

A többi – már fordított – anyagot itt találhatjátok (némi Fry and Laurie-val egyetemben az abszurd humor kedvelőinek ):

(link)

Alapvetően nem szoktam túl sok örömet találni a flash-játékokban (ide a blogra is csak azokat szoktam beágyazni, amik valamilyen erkölcsi/filozófiai töltettel bírnak, és megfogták beteg lelkecskémet), de ma kipróbáltam egy netes Tetris-t, és azonnal rákattantam. “Tetris? Háammegmiérannyirajó?” – tehetnétek fel a kérdést jogosan, de ha kicsit vázolom a szitut, akkor nektek is világossá fog válni, miért is annyira addiktív az orosz számítógépguru, Alexey Pajitnov játékának eme formája.
Ez a játék nem csak arról szól, hogy pakoljuk a blokkokat szépen lefelé mintegy relaxálva, stresszmentesítve magunkat, de nem ám! Itt van öt(!) ellenfelünk, aki szintén pakolja a saját sorait, és közben minden igyekezetével azon van, hogy téged megszivasson, és persze fordítva Ez úgy néz ki, hogy vándorol körbe egy célkereszt az ellenfeleken, és ha egyszerre sikerül eltüntetned kettő, vagy annál több sort, akkor azok szépen átkerülnek ahhoz, akin épp a célkereszt állt!

Ha ezzel a módszerrel sikerül elérni, hogy valaki elveszítse a játékot, akkor KO-val kiütöd, és ezért rengeteg pont is jár (már ha átestél a 2 perces regisztráción persze). Ezért gondolom azt hogy ez a játék az életre nevel: azt kell megszivatni, akinek már így is jó magas a tornya, hogy rengeteg pontot kaszálhass! Farkastörvények, kill or be killed, nevezzük ahogy akarjuk: ez a túlélésről szól, és akár egy online Tetris is elegendő lehet ahhoz, hogy ezt a kegyetlen életfelfogást megismerhessük

Jelenleg durván menetelek felfele: kábé 2 órája tolom, és már hetes szinten vagyok, egy meccsen lettem ötödik (azt nagyon elcsesztem), de a többin végig első helyen zártam. A győzelmekért kapott pénzt be is lehet fektetni: újfajta kockákat, háttereket, ilyesmiket lehet venni belőle. A Missions fülre kattintva még egy érdekes dolgot próbálhatunk ki: különféle célokat tűzhetünk ki magunk elé (hét napon belül eltakarítunk 1000 sort, stb.), amelyeket határidőre teljesítve szintén pontokat kaphatunk. Ja és persze nem csak ez a játékmód van, amit itt leírtam, de egyelőre csak ezzel ismerkedtem meg röpke karrierem alatt.

Az oldal tehát a maga módján zseniális, tessék szépen beregisztrálni (bejelölni engem barátnak ), és megkóstolni az egymáson való kíméletlen átgázolás édes ízét!

A weboldalt itt találjátok, de aki Facebook-függő az tolhatja azon is ide kattintva!

Öröm látni, hogy bizony akadnék még fejlesztők, akik az agyonshaderelt, DX11-ezett, négymagos procit és 8 giga RAM-ot igénylő játékok helyett inkább visszanyúlnak a gyökerekhez, és nem restek egy nyolcvanas éveket idéző műremekkel kirukkolni. Jelen vizsgálódásom tárgya is ilyen: olyan az egész, mintha egy emulátoron tolná az ember mondjuk a Prehistorik-ot, csak a főmenü alján figyelő 2009-es dátumot jelző feliratból derül ki, hogy ez bizony jóval frissebb eresztés Ha viszont nem vesszük figyelembe, hogy Derek Yu nevű fejlesztője nemrég hozta össze őkelmét, akkor tökéletes a retro-hangulat: a grafika, a zene, az effektek és a játékmenet is bő húsz évvel ezelőtti időket idéz.

A Spelunky alapfelállása a jó öreg Mario-t idézi: adva vagyon egy luvnya, akit ki kell szabadítani egy föld alatti labirintusból, amely tömve van kígyókkal, pókokkal, és egyéb barátságos lényekkel, amelyek ostorcsapásaink hatására gyönyörű vörös cseppekké képesek szétesni. Hősünk – nagy piros Rudolf-orrát leszámítva – kiköpött Indiana Jones: a már említett támadófegyvere mellett rendelkezik kötelekkel, és bombákkal is, amelyek sajnos csak limitált számban könnyítik meg az életét. A pályákon persze nem csak ellenfelek találhatóak meg: néhanapján beleakadhatunk egy-egy ládába is, amelyek tartalmazhatnak drágaköveket, de akár nagyobb ugrást lehetővé tevő cipellőt, vagy pókháló-fegyvert is. A cél minden pályán az, hogy összeszedjük a szerteszét heverő arany- és drágakő rögöket, majd lehetőség szerint kimenekítsük a hercegnőt és/vagy szent relikviát is. A nőmentés amúgy rendkívül vicces momentuma a játéknak: felkapjuk a csajét, mint valami tárgyat, és szépen kicipeljük a pályáról

A feladatok leküzdése meglehetősen sok agymunkát, és bosszankodást fog igényelni, mivel egyszerre csak egy spéci tárgy lehet nálunk (kivéve a bombákat, és köteleket, amikből több is), így gyakran kell azon filóznunk, hogy hogyan viszünk egyszerre kettőt is magunkkal belőlük. Azokon a pályákon válik ez főleg macerássá, ahol alapból csontsötét van, csak egy szikra cipelésével csinálhatunk magunknak fényt, ami eleve lefoglalja a cipelőkapacitásunkat, így ha mellé még egy kulcsot is kéne vinnünk… nos az szívás.

A pláne az az egészben, hogy minden pályát úgy generál a játék, így tényleg soha nem futhatunk össze kétszer ugyanazzal. Ami annak idején a Diablo-ban remekül működött, az itt is beválik: valóban hosszú ideig képes lekötni a játék ezzel a húzásával, bár cserébe le kell mondanunk a mívesen kidolgozott feladatokról, és mapdesign-ről. A másik érdekesség vele kapcsolatban az, hogy bombáink segítségével rombolhatjuk a pályát, így nyitva járatot egy elérhetetlen teremhez, de akár ki is cseszhetünk magunkkal, ha véletlenül lerobbantjuk a továbbjutást jelentő hidat.

Amúgy – ha eddig nem vált volna egyértelművé – a játék mocskosul nehéz is, ami a fentebb leírtakon kívül annak is köszönhető, hogy a kezdeti négy szívecske könnyedén le tud redukálódni a zéróra az ide-oda pattogó pókok, és egyéb vidám környezeti tényezőknek hála. Életerőt visszaadni viszont csak a lánykák tudnak (ellentétben a való élettel, ahol inkább szívják ), továbbá elhasznált bombáinkat/köteleinket is csak a nagynéha megtalálható boltokban vehetünk (ahol lehet próbálkozni az eladó lemészárlásával, bár nem kispályás a figura, sőt ha egyet sikerül megölni utána mindegyik boltban kint lesz a körözési plakátunk ).

A hab a tortán az, hogy ez a remekmű tökingyen tölthető, sőt kódereknek elérhető a forráskódja is, szóval a kedves fejlesztő bácsi igazán nagylelkű volt a nagyközönséggel Apró, ámde érdekes mellékinformáció vele kapcsolatban, hogy ezen a legjobb PC-s játékokat felsoroló százas listán az 51.(!) helyen szerepel ezzel megelőzve olyan neveket, mint a Dungeon Keeper, Crysis, vagy a Beyond Good and Evil. Ezt azért erősnek érzem, ennyire nem jó a progi, de mindenképpen emlékezetes színfoltja az utóbbi évek indie-játék felhozatalának. Érdemes kipróbálni.

Galéria:

Hősünk hatalmas machetával kezében, és a megmentendő Nő

Itt már folyamatban van a nőmentés

Gyermekvédők rémálma: hatalmas óriáspók, fröcsögő vér, és brutalitás

Vaksötét bányarendszer mélyén a gyengén pislákoló fényben észreveszed a pókot a plafonon.. brr…

Linkek:

Letöltés (csak Windows sajna)

Tippek – trükkök (ez meg angol sajna)

UPDATE:

rá kellett döbbennem, hogy ez a játék eszméletlenül sok munkával van megalkotva, és hihetetlen mennyiségű ellenfél, tárgy, és főleg ötlet van belezsúfolva! Tessék böngészni a fenti tippek-trükkök linken elérhető oldalt, és hasonló döbbenet fog elfogni, mint engem!

Tökéletes szórakozás agyhalottaknak, és Mac-usereknek (meg persze nekem, bár én csak az egyik kategóriába tartozok bele):

gyékábalegér!

Van egy játék, ami a Half Life2 grafikai rutinjaira épül, és multiban lehet segítségével egymást mészárolni. Persze ilyenből már nemhogy Dunát, de Mississipit lehetne rekeszteni, viszont ez valahogy kiemelkedik a tömegből mivel remek munkát végeztek rajta a grafikusok, és főleg a designerek: az egész rajzfilmszerű (bár máshogy mint a tegnap bemutatott XIII), élénk színekkel, és vicces hangokkal operál, így egész egyedi hangulata van neki. A játékmenete is ötletes: kilenc egymástól gyökeresen eltérő kaszt közül választhatunk (robbantási szakember, felcser, böhöm nagy rakétavetővel mindent széjjeldisztrojoló katona, kém, mérnök, stb.), akik kinézetükben is hozzák a ‘tartalomhoz a forma’ elvet: a mesterlövész egy cingár, és profi benyomását keltő figura, míg a már említett katona elég ostoba, viszont akkora alkarja van, mint a combom kétszer. Ja, mielőtt elfelejteném, a játék címe TeamFortress 2, és a Valve nevű fejlesztőcég alkotása, akiknek a Half Life-okat is köszönhetjük többek között.

A díszes kompánia sokrétűsége szinte kiált a játékon kívül szerepeltetésért, így készült el a “Meet the…” sorozat, amelynek minden darabja egy kasztot mutat be a játékból. Talán a legviccesebb ezek közül ez, ami a kémről szól, és azt prezentálja, hogy hogyan kell végrehajtani egy tökéletes bázisra besettenkedést:

A többi is hasonlóan hangulatos, érdemes megnézni őket

Szerencsére a készítők nem csak ezzel a kisfilm sorozattal kedveskedtek a játék rajongóinak (amilyen én is vagyok, pedig egy percet se játszottam még vele), mivel ma rábukkantam néhány szellemes plakátra, amelyek a régi háborús propaganda-anyagokat idézik fel, csak immáron Teamfortress-esítve:

Persze ez csak egy kis ízelítő volt a rengeteg alkotásból (amelyek egy készítők által kiírt versenyre készültek), a többit elérhetitek itt, itt és itt.

Ma kicsit beleástam magam a Youtube rejtelmeibe, és hagytam hogy sodorjon az ár: Related Videók hullámain néztem egyik szösszenetet a másik után. Így jutottam el egy olyan gameplay-felvételhez, amely egy olyan játékból származott, amit már majdnem elfelejtettem, pedig annak idején rekordgyorsasággal vittem végig, annyira tetszett. A szóban forgó mű címe XIII, és igazán igényes, jól összerakott progit tisztelhetünk személyében. 2003-as megjelenésével már igazi veteránnak számít az FPS-ek között, de egy hatalmas húzásnak köszönhetően soha nem fog elavulni a grafikája: cell-shaded (tudom, egészségemre) az egész, azaz direkt “ronda”, mivel a készítők célja nem titkoltan az volt, hogy rajzfilm/képregény-szerű látványvilágot teremtsenek, ami maradéktalanul sikerült is nekik. A lövések, léptek zaja, halálhörgések mind meg is jelennek feliratok formájában a képernyőn (ilyet csak a MegaDrive-os Comix Zone-ban láttam, de arra meg már ki emlékszik), így akár hallássérültek is tökéletesen élvezhetik a lövöldözést. Újabb ötletes megoldás az is, hogy távoli, vagy nem látható események esetén kép-a-képben módszerrel láthatjuk a történéseket egy kis képregénykockában (lásd az alábbi videóban a gránát robbanása). Hihetetlen élvezet így osztogatni a fejeseket a távoli őrtornyok tetején gubbasztó katonáknak a távcsöves számszeríjjal

A sztori is erős oldala a cuccnak (bár már alig emlékszek rá ): hősünkkel egy festői tengerparton ébredünk kómánkból egy helyre kis béjvaccsbébi hathatós közrekműködésével. Persze ahogy az már lenni szokott nem emlékszünk semmire (már tudom honnan loptak a Bourne-filmek készítői ), de hozzáférésünk van egy bankban őrzött fiókhoz (Bourne má’ megint…), amely segítségével megkezdhetjük a nyomozást annak kiderítésére, hogy kik is vagyunk, mit jelent a mellkasunkra tetovált római 13-as szám, ki a többi tizenkilenc ügynök ésatöbbi.

A korából adódóan a gépigénye se egetverő, a hangulata, zenéi, játékmenete, és stílusa viszont a mai napig egyedi, szóval tessék nyugodtan próbálgatni. Amúgy olvastam olyan kommentet a Youtube-on vele kapcsolatban, hogy a Borderlands után egész ismerős lehet a grafikája (ami hasonló technikát használ, csak “csöppet” ütősebb a szentem).

Magyarítás is van ám hozzá, innen tölthető.

Screenshotok:

Videó (sok általam említett megoldásra van benne példa, ráadásul a vége eléggé fail, érdemes megnézni):