Ráktalicska

Tudom, kicsit fáziskésésben vagyok, és általában ilyen hatalmas (~1 hét) csúszás után már nem is nagyon szoktam írni hírekről (“leírtak már előttem mindent mások” címszóval), de -- annak fényében, hogy mit jelentett nekem ez a zenekar -- úgy érzem, hogy mégiscsak illene megemlékeznem tinikorom meghatározó zenekaráról, a Kispál és a Borzról most, hogy bejelentették, hogy feloszlanak.

Furcsamód nem vágott annyira mellbe a döntés, mint amennyire elvárható lenne egy tíz évre visszatekintő “kapcsolat” után. Várható is volt valahol (Lovasi már kb. egy éve pedzegette, hogy nem megy a számírás Kispállal, kettejük gyümölcsöző szimbiózisának egyensúlya megbomlott valamiért), pláne ha figyelembe vesszük, hogy a legutolsó lemezük 2004-ben jelent meg (ne vegyük ide a 20 éves válogatást, illetve a nemrég kijött EP-t, amelyeken összesen kb 4-5 új szám szerepelt), ami az én személyes idősíkomban a győri éveimre tehető, ami -- számomra -- iszonyatmód a múlt ködébe vesz. Hat év. Hat év alatt rengeteg kínlódást átélhettek ezek az arcok (ez a blogírói ihlettelenséghez hasonlítható talán a legjobban annyi eltéréssel, hogy ez ráadásul csapatmunka is, így még bonyolultabb kilábalni belőle), gondolom volt jó pár anyázós-veszekedős próba is, és mégse akart működni a dolog. Ha ezzel a lépéssel megelőztünk néhány elcseszett lemezt izzadságszagúan kispálosra vett számokkal tele, akkor nem bánom a döntést. Így csak a szépre emlékezhetünk a bandából…

Emlékszem (nem is olyan régen a 30Y kapcsán emlegettem is), volt olyan koncertjük még valamikor 2000 táján, amire én úgy mentem el, hogy tisztában voltam azzal, hogy utána bizony következni fog a csövezés hajnalig Ajkán a 10-12 fokban (egy szál vékony bőrkabátban, amit ráadásul egy csaj el is akart lopni buli közben), de nem érdekelt… Mindennél jobb volt, amikor a Tesis a világ című számot úgy kezdték el, hogy fél tucat ismeretlen sráccal karöltve mi kezdtük el az első két sort énekelni, és a zenekar a mi felvezetésünk után vágott bele a “Motyogj el a WC-ben. aztán csináljad tovább”-ba.

Aztán a legutolsó koncertjük amin voltam is örök emlék marad: a tavalyelőtti EFOTT-on vágtak le hatalmas bulit a nagyszínpadon, mi pedig négyen-öten a kulturáltan álldogáló emberkék között ordítottuk az összes dalszöveget meglehetősen ittas állapotban (amelyet a becsempészett Hubik és egyebek hathatós közbenjárásával értünk el). Itt már játszották az I like Gemenc-et és a Van-e nálatok alkohol-t is, amelyek megkeseredettségükkel már éreztették, hogy valami nincs rendben a zenekar háza táján (olyanok voltak ezek a dalok, mint anno a Velőrózsák némelyik elborultabb darabja, pl. Vér és bél… nyilatkozta is Lovasi, hogy nem tetszett neki ez a lemezük).

Mementóként álljon itt egy koncertfelvétel tőlük, amelyen az egyik örök kedvencemet játsszák:

23 év után vége. 23 év… gombócból is sok, nemhogy zenekarosdiból. Ha belegondolok, hogy alig néhány évvel fiatalabb a banda, mint én, akkor válik igazán fajsúlyossá ez az időtartam. Rengeteg idő, ennyi idő alatt még a színpadon mikrofonba vonyítást/riffelgetést is meg lehet unni, nem is hibáztatom őket érte, csak mégis fáj egy kicsit a dolog megváltoztathatatlansága: nem lesz több Kispál-lemez. Soha többet. Sad, but true my friend. Sad, but true…

UPDATE:

épp Prosecturát, egy hasonlóan régóta létező zenekart hallgatok (1989 óta nyomják), de ők legalább még nem akarnak feloszlani. Ja és az Imre Norbi (az énekesük) se kapott Kossuth díjat. Még

Jajj, de rohadtul antiszemitának is tűnik ez a cím, szinte látom, ahogy egyes olvasóim fejében vörösen villódzó világító betűkkel kigyullad a “NÁCI! NÁCI!” felirat Pedig aztán hazug lehet bárki: keresztény, buddhista, református, ateista, de akár bizony zsidó is. A hazudozás vallástól független emberi tulajdonság, és ők se kivételek. A 20. század történései teszik a post címét annyira riasztóvá, és tolerálhatatlan módon őszintévé, de engem nem érdekelnek az efféle tabuktól vezérelt vélemények: hazudtak és kész,  és én nem leszek attól még szélsőjobbos bomberes kopasz, mert ezt ki merem jelenteni.

Egy hete erről szól a sajtó: beperelték ugye a MÁV-ot röpke 1773 milliárd (!) forint erejéig, mivel véleményük szerint az elegendő kárpótlás lenne az elszenvedett sérelmek kompenzálására. Nem szeretnék belemászni a holokauszttagadás elég sikamlós falú gödrébe önszántamból (pereltek már be kevesebbért is bloggert), úgyhogy az első ezzel kapcsolatban felmerült gondolatomat inkább le se írom. A második viszont az, hogy eltelt azóta 65 év, akikkel ezek megestek már réges-rég meghaltak (néhányan még talán vegetálhatnak, de ők is minimum 70-75 évesek), viszont akik a pert indították a második, sőt esetenként már a harmadik generáció tagjai, akiknek a nagyszüleik élték át ezt a korszakát a történelemnek. Eltelt bő fél évszázad, és pont most jutott eszükbe perelni? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a zsidóság végre leszálljon a témáról, és ne menjen perre minden, és mindenki ellen, akinek egy kis köze is volt az egészhez? Száz év? Kétszáz? Esetleg ezer? Olyan ez az egész, mintha a náci Németországnak “hála” az emberiség örök időkre a zsidók lekötelezettjévé, és adósává vált volna, és amíg ki nem pusztulunk fizethetünk nekik. Mocskos rohadt érzéketlen szemétnek tűnhetek, de azért álljon már meg a menet: nincs alapjuk, és nincs joguk (ahogy azt neves történészek is állítják), hogy ekkora összeget követeljenek egy állami cégtől, amely ráadásul nem is volt abban a helyzetben, hogy ellentmondjon a Harmadik Birodalomnak. Az persze magyar sajátosság, hogy mindig a rosszabbik oldalra álltunk minden háborúban, de valahova állnunk kellett, mivel azt nem tehettük meg mint Svájc: nem maradhattunk függetlenek (bármennyire is szerette volna Teleki Pál, aki talán az utolsó tetteiért felelős politikusunk volt).

Vettem a fáradtságot, és átfutottam a mindössze 15 oldalas beadványt, amelyet a rengeteg Goldstein közösen adott be Brazíliából az USA-ból, Magyarországról, és a UK-ből. Találtam néhány érdekes mondatot, amit a fentebb már belinkelt Index-cikk is kifogásolt:

The sick, the elderly, pregnant women, babies and young children were treated with equal brutality by MAV’s agents. The trains bound to Auschwitz would be stopped at intervals, allowing railroad employees to remove the dead bodies and the persons who had gone mad. MAV employees had dug ditches in advance to receive the dead bodies and bury them. The persons who showed signs of mental illness were led to the edge of the ditches and then shot by MAV employees.

Magyarul:

Az idősekkel, a terhes nőkkel, a csecsemőkkel, és a fiatal gyerekekkel ugyanolyan brutalitással bántak a MÁV alkalmazottjai. Az Auschwitz-ba tartó vonatok bizonyos időközként megálltak, hogy a vasúti dolgozók eltávolíthassák a vagonokból a halottakat, és azokat, akik megőrültek az út alatt. A MÁV-alkalmazottak sírokat ástak, hogy eltemethessék a hullákat. Azokat pedig, akik a mentális betegségek jelét mutatták, azokat a gödrök szélére állították, és lelőtték.

Történelmi kutatások, és a Fővárosi Levéltár iratai alapján bizton állítható, hogy efféle kegyetlenségek nem történtek az út során, se akkoriban, se azóta nem fegyverrel felszerelkezve dolgoznak a vasutasok. Röhejes részletekből még van néhány az irományban, de nekem ez volt a legkirívóbb.

Úgy gondolom, hogy nem én vagyok a visszataszító azzal, hogy ezen a peren felháborodok. Szerintem pont ez a csapat pénzéhes zsidó gyalázta meg a nagyszüleik emlékét azzal, hogy általuk ilyen gusztustalan módszerrel próbálnak pénzhez jutni. A Holokauszt nagyon jó üzletnek bizonyul azóta is, de könyörgöm: nem lenne szimpatikusabb, ha nem a kibaszott pénz lebegne a szemük előtt, amikor az elhunyt rokonaikra gondolnak? Nem lenne jobb, ha nem próbálnának így pénzt csiholni őseik halálából, ráadásul egy olyan beadvány segítségével, amelyet körberöhögött a fél világ? Mennyire pitiáner, és kapzsi dolog már ez? Semmi bajom a megemlékezésekkel, a gyásszal, a csendes tüntetésekkel, nade könyörgöm: az undorító zsidósk mindenből pénzt csinálni akarás a hányingert hozza a jobbérzésű emberekre…

* kibk (korlátolt idióta barmok kedvéért): nem általánosítás a cím, a beadvány íróira értendő

Az utóbbi hetekben Béla megrendítő halálának hatása alatt voltam. Gyakorta felsírtam álmomban, és a kollegáim, barátaim aggódni kezdtek értem, mivel csak árnyéka voltam önmagamnak. Szemem alatt csak gyűltek a táskák, gyakran bámultam üveges szemekkel a semmibe, és bizony a legsötétebb depresszió telepedett rám minden súlyával rám nehezedve.

Nehéz időszak volt az életemben (azt a pár poénosnak szánt postot is csak azért írtam, hogy leplezzem a világfájdalmamat, igazából vérzett a szívem), amelyet soha nem fogok elfelejteni. Béla emléke örökre belevésődött a szívembe legalább öt centi mélyen, az együtt töltött két hét soha el nem múló csodálatos időszaka volt fiatalságomnak.

Zámbó Imre is sokat segített abban, hogy újra hinni tudjak az élet szépségében. Sokat hallgattam ezt a csodálatos szerzeményét is, ami átsegített a nehezén:

Néhány hét gyász után úgy döntöttem, hogy újra bízni merek a pendrive-okban, és ma beszereztem magam mellé társnak Ubult. Ubul hűséges társamként eddig még egyszer sem hagyott cserben (ennek fényét mondjuk csökkenti a tény, hogy még ki se bontottam a csomagolásából). Sokkal szebb, mint Béla, aki – valljuk be – gyakorlatilag az ‘esztétikai atomvillanás’-kategóriát bőven kimerítette. Ubul ezzel szemben csecse színes pöttyös külsővel kápráztatott el, ráadásul még az ősei is nemesi pedigrével büszkélkedhetnek (a Kingston-família sarja ugyanis), míg szegény paraszti felmenőkkel rendelkező Béláról ez nem volt elmondható.

Nem akarok rosszat mondani a halottamról, akit eddig gyászoltam, de úgy érzem, hogy Ubul jobb társam lesz. Ezentúl együtt nézünk bizakodva egy szebb jövő felé. Már van kedvenc közös számunk is, ami tökéletesen leírja a kapcsolatunkat:

The Buttholes – Ellenségeimnek szeretettel

Végezetül íme egy kép róla, most komolyan: nem lélegzetállítóan szép?

Az agyam eldobom már megint:

(forrás)

Lefordítva:

További megdöbbentő fotókért katt a képre!

Ugyanaz a döbbenet fogott el, mint amikor a pécsi lövöldöző barom ámokfutása kapcsán egy helyi lányka azért panaszkodott az egyik hírportálon, hogy elmarad a gólyabál emiatt, és ő meg potyára csináltatta meg a haját drága pénzen (a postom erről itt található). Ilyen véleményeket olvasva nehéz nem általánosítani az amerikai fiatalokkal kapcsolatban… Ezek tényleg ilyen szűk látókörű, elkényeztetett, egoista, primitív tajparasztok? Jersey Shore, meg a Michigan-i munkanélküliség… szegénykéim, biztos nagyon rossz lehet az életük.

Szomorú hírt kell megosztanom veletek. Két hét után hosszas szenvedést követően elhunyt Béla, a pendrive-ok gyöngye. Hozzátartozói (azaz én) megdöbbenve állnak az érthetetlen, és pótolhatatlan veszteség előtt.

Béla már egészen kicsi korában kitűnt a többi pendrive közül ritka gusztustalan kinézetével, és robosztus enyhén retrós kinézetével. Tehetsége már ekkor jelentkezett: viszonylag gyorsan jegyezte fel az adatokat hatalmas memóriájába, amelyeket – ahogy mondani szokás – még álmából felkelve is prezentálni tudott. Gyakran mondogatták az ismerősei, hogy ő is olyan, mint az elefánt: soha nem felejt. Huncutul csillogó LED-je nők tucatjait vette le a lábáról, világ életében nagy portcsábász hírében állt, aki nem volt rest minden útjába kerülő USB-aljzatba bedugni a csatlakozóját.

Az utóbbi időkben azonban megromlott az egészségi állapota: gyakorta felejtette el, amit meg kellett volna jegyeznie (ilyenkor gyakran sóhajtozott élelmedett korát, és késletetett írási hibákat emlegetve), sőt néha már nem is akart új dolgokat megtanulni, mondván látott ő már eleget életében (amikor megmakacsolta magát, akkor írásvédettnek nyilvánította az agyát, és fülére tapasztva kezét énekelt valami huszas évek-beli sanzont, csak hogy ne kelljen odafigyelnie senkire).

Végül aztán – a testi-lelki leépülés kínjait végleg feledve – ma este 19:20 tájékán átadta nyomtatott áramköreit a teremtőjének.

Utolsó emlékünk vele kapcsolatban ez volt:

Nyugodj békében Béla!

a Magdi anyus koporsóját cipelő bácsik is alig tudták visszatartani könnyeiket

Most temették el Magdi anyust. Asszem megyek és álomba zokogom magam. (Had tegyem hozzá, hogy már jópár hete elhunyt, eddig jegelték valami Tesco-raktárban?) Amúgy a rész végén a hisztiző nénire valóban illik az a kedves beszólás, hogy “anyád temetésén huncutkodjál”, ahogy elnéztem

BRÉKING NYÚZ:

Most kaptam a hírt, hogy egyes fiatalok akiknek semmi sem szent, máris meggyalázták nemzetünk nagyasszonyának sírhelyét!

Megrázó kép is készült az esetről:

Blekkmetálos ribancok tivornyáznak Magdi mama sírhelyén!

A  BDPOSZ (Blekkmetálos Divatpózerek Országos Szövetsége) mereven elzárkózott az esettől, és ezúton kéri a lakosságot, hogy ne a tisztességes, vörösboroskóla vedelő, kecskevérrel írt pentagramban kisgyerekeket feláldozó többségen próbálják meg levezetni az indulataikat a felháborító eset miatt!